Salvatore, R. A.: Sötét elf

Legjobb barátomnak,
bátyámnak,
Garynek.

Előhang

  Sem csillag nem ragyogja be sejtelmes fényével soha ezt a földet, sem a nap
nem küldi ide meleg, életadó sugarait. Ez Mélysötét, az Elfeledett Birodalmak
alatt rejtező titkos világ, melynek égboltja rideg szikla, falai pedig halálos
szürkén derengenek az erre vetődő bolond felvilágiak fáklyáinak fényében. Ez
nem az ő világuk: ez nem a fény birodalma. Aki hívatlanul merészkedik ide, az
általában soha nem tér vissza.
  Azok pedig, akiknek mégis sikerül visszakeveredniük felszíni otthonukba, más
emberekké lesznek. Ők látták az árnyakat és Mélysötét leküzdhetetlen komor
homályát.
  Sötét járatok hálózzák be a föld alatti birodalom hatalmas és kicsiny,
alacsony és tágas termeit. Sziklatömbök - melyek hegyesek, mint az alvó sárkány
foga - meredeznek a mennyezetről némán fenyegetve, vagy állják el a behatolók
útját.
  Itt mindig csend van, mély és sokat sejtető csend, a várakozó ragadozó
lapulásának némasága. Az egyetlen hang, amely időnként emlékezteti Mélysötét
vándorát arra, hogy nem vesztette még el hallását, a lehulló vízcsöppek távoli,
visszhangzó zaja: mintha egy vadállat szívének dobbanásai hullámzanának át
Mélysötét jéghideg vizű aknáin.
  Hogy mi rejtőzhet a vizek homályos tükre alatt, azt csak találgatni lehet.
Hogy milyen titkok várják a bátrakat, és milyen csapdák a bolondokat, arra csak
a képzelet adhat feleletet - amíg fel nem bolydul a csend.
  Hát ez Mélysötét.

  Az Életnek is vannak itt zugai; városok, amelyek sokszor akkorák, mint
felszíni társaik. A szürke sziklák útvesztőjében kóborolva az utazó hirtelen
kibukkanhat egy ilyen város peremén - meglepő fordulat a folyosók kihaltsága
után. Ám ezek a helyek nem békés menedékek, ahogy azt a meggondolatlan utazók
remélik. Ezek a helyek az összes Birodalmak leggonoszabb teremtményeinek
otthonai: nevezetesen a duergarok, a kuo-toák és a drow-k területei.
  Egy ilyen, kétmérföldnyi hosszú és ezerlábnyi magas barlangban sötétlik
Menzoberranzan, a drow-elfek fajára jellemző idegenszerű és halálos kecsesség
emlékműve. Drow fogalmak szerint Menzoberranzan nem nagy város: mindössze
húszezer sötét-elf lakja. Itt, ahol régen csak a puszta, durva kő alakzatai
meredeztek, most finommívű paloták sorakoznak, mágikus kisugárzás vibrálásától
övezve. Ez a város a forma diadala: egyetlen követ sem hagytak meg eredeti
alakjában. Mégis, a rend és fegyelem érzése csak gonosz álca, amely elfedi a
sötét-elfek lelkében uralkodó káoszt és hitványságot. Akár városaik, maguk a
sötét-elfek is gyönyörűek: sudár-karcsúak, szépek, vonásaik élesek és
földöntúliak.
  Mégis, a drow uralja ezt az uralkodó nélküli világot, a halálos fajták
leghalálosabbika, melynek minden lépését elővigyázatos félelemmel figyeli a
többi nép. Minden szépség elhalványul egy sötét-elf kardjának hegyén. A drow a
túlélő fajta; ez pedig Mélysötét, a halál völgye - a névtelen lidércnyomás
birodalma.


Első rész

Rang

  Rang: a drow világban nincs ennél fontosabb szó. Ez a vallásuk - a mi
vallásunk - parancsa, a szív szüntelen, sürgető vágya. Az ambíció
felülkerekedik a józan észen, a könyörületet a sárba tiporja - mindezt Lloth, a
Pókkirálynő nevében.
  A drow társadalomban egyszerű módszere van a följebb jutásnak: a gyilkosság.
A Pókkirálynő a káosz-istensége. Ő és főpapnői - a drow világ igazi urai - nem
tekintenek rossz szemmel törekvő fajtársukra, aki mérgezett tőrt ragad céljai
érdekében.
  Természetesen itt is léteznek bizonyos viselkedési szabályok, hisz ezek
minden társadalomban elengedhetetlenek. A nyílt gyilkosság vagy hadviselés a
törvény azonnali beavatkozását vonja maga után, és a drow igazságszolgáltatás
ilyenkor kegyetlenül szigorú. Ezzel szemben, ha valaki egy nagyobb csata
zűrzavarában vagy egy kihalt mellékutca sötétjében szúrja hátba riválisát,
senki sem szól egy szót sem - sőt, ez szinte dicsőség. A nyomozás nem erős
oldala a drow igazságszolgáltatásnak. Senkinek sem fűlik a foga hozzá, hogy
túlságosan sokat fáradozzon vele.
  A rang Lloth fegyvere: az általa tüzelt hatalomvágy táplálja a káoszt, és
tartja meg az istennő drow-gyermekeit önként vállalt, átkos
elszigeteltségükben. Gyermekek? Inkább jobbágyok; a Pókkirálynő bábjai, akik
akaratuktól megfosztva táncolnak az istennő láthatatlan, ugyanakkor
elszakíthatatlan pókszálain. Mindnyájan a Pókkirálynő lajtorjáját akarják
megmászni, mind az ő kegyét, örömét keresik, és végül mindnyájan az ő
kegyvadászainak áldozatául esnek.
  A rang e nép nagy ellentmondása: mely nem egyéb, mint önnön hatalmuk
korlátozása határtalan hataloméhségükben. Árulással lehet megszerezni, ám aki
eléri, végül maga is megcsalatik. Menzoberranzan leghatalmasabbjai egész
napjukat azzal töltik, hogy állandóan hátrasandítanak a válluk fölött, hogy
megmenekedjenek a hátukban leselkedő tőrök elől.
  Ám általában elölről éri őket a halál.


Drizzt Do'Urden

1.

Menzoberranzan

  Egy felszínlakó mellett akár egylábnyira is elsurranhatott volna
észrevétlenül. Gyíkhátasának puha léptei emberi fül számára hallhatatlanok
voltak, a hajlékony, tökéletes szakértelemmel készített szemespáncél - amit
lovas és hátas egyaránt viselt - pedig olyan zajtalanul és rugalmasan követte
mozdulataikat, mintha a bőrükhöz nőtt volna.
  Dinin gyíkja könnyed, fürge ügetésben haladt a repedezett padozaton, fel a
falakon, sőt, még a hosszú alagút mennyezetén is. A földalatti gyíkokat
tapadós, puha, háromujjú kezük rendkívül alkalmassá tette arra, hogy ugyanolyan
biztonsággal másszanak a falakon, mint a pókok. A fényes felszíni világban
ugyan kemény talajon nem látszottak az áruló nyomok, de Mélysötét szinte minden
lénye rendelkezett a vörös tartományon túli látás képességével. Normál
útvonalon - a padlón, nem pedig a falon - hőnyomokat hagyó lépteket könnyedén
követni tudták.
  Dinin erősen megkapaszkodott a nyeregben, amint a gyík átsiklott egy kiálló
mennyezet-bordán, majd folytatta útját a falon. Azt akarta, hogy ne követhessék
a nyomát.
  Nem volt fény, ami segített volna a tájékozódásban, de erre nem is volt
szüksége. Sötét-elf volt, drow, éjbőrű rokona az erdei népnek, amely a
felszínen táncol a csillagfényben. Dinin számára, akinek különleges látása a
finom hőfoszlányokat színes, eleven képpé változtatta, Mélysötét minden volt,
csak nem fekete. A színskála összes árnyalata ott kavargott előtte a sziklán,
jelezve távoli repedéseket vagy hőforrásokat. De az élőlények által
kibocsájtott hő volt a legjellemzőbb: a sötét-elf ugyanolyan pontos
részletességgel látta ellenfeleit, amint azt felszínlakók látták tündöklő
napfénynél.
  Normál körülmények között Dinin nem mozdult volna ki egyedül a városból:
Mélysötét világa túlságosan veszélyes volt magányos portyákhoz, még egy drow
számára is. Ám ez a nap most más volt. Dinin biztos akart lenni benne, hogy
egyetlen barátságtalan drow tekintet sem követi.
  A halvány, kékes mágikus ragyogás egy faragott boltozat mögött elárulta a
drow-nak, hogy közeledik a város kapuja felé. Visszafogta gyíkja lépteit.
Ritkán használták a szűk alagutat, amely Tier Breche-be, Menzoberranzan északi
Akadémia-negyedébe vezetett. Erre csak a mesterek és az Akadémia oktatói
járhattak át feltűnés nélkül.
  Dinin mindig ideges lett, amikor ehhez a helyhez érkezett. A száznyi alagút
közül, amelyek Menzoberranzan nagy barlangtermébe vezettek, ezt őrizték a
legjobban. A kapun túl két roppant pók-szobor őrködött némán. Ha ellenség
haladt át előttük, a szobrok megelevenedtek és támadtak. Riadó harsant az
Akadémia egész területén.
  Dinin leszállt a gyíkról, otthagyta kényelmesen lógva a barlang falán,
mellmagasságban. Mágikus védőköpenyének, PIWAFWI-jának gallérja alá nyúlt és
kiemelte a nyakában függő kis zsákot. Elővette belőle a Do'Urden ház
azonosítójegyét: egy pókot, amely különféle fegyvereket tartott nyolc karjában,
és a DN monogram ékeskedett rajta, utalván a Daermon N'a'shezbaeronra, a
Do'Urden ház ősi családnevére.
  - Itt várj, amíg vissza nem jövők - suttogta a gyíknak, és meglengette előtte
a jelet. Mint sok más drow-ház jele, a Do'Urdeneké is számos mágikus
tulajdonsággal bírt - például azzal, hogy feltétlen engedelmességre késztette a
háziállatokat a család minden tagjával szemben. A gyík rendíthetetlenül
engedelmeskedni fog, mintha csak gyökeret vert volna a sziklába, még akkor is,
ha kedvenc zsákmánya, egy patkány szalad el előtte.
  Dinin mély levegőt vett, óvatosan behúzódott a boltív alá. A pókok tizenöt
lábnyi magasságukból fenyegetően figyelték. A városba tartozó drow volt, nem
idegen. Minden más alagútban nyugodtan járhatott, de az Akadémia
kiszámíthatatlan hely volt. Dinin hallott már olyanról, hogy a pókok -
meglehetősen durván - megakadályozták hívatlan látogatók belépését.
  Nem hátrálhat meg félelmek és esetleges veszélyek miatt, - jutott eszébe az
intelem. Küldetése létfontosságú családja haditervének szempontjából.
  Tekintetét egyenesen előre szegezve, fel sem pillantva elhaladt a föléje
tornyosuló pókok között, és Tier Breche földjére lépett.
  Kihúzódott az egyik oldalra és megállt - először is, hogy biztosan lássa,
senki sem les rá a közelben, másrészt, hogy szemügyre vegye az előtte elterülő
Menzoberranzan látképét. Se drow, se más nem tekinthetett erről a helyről a
városra úgy, hogy ne járta volna át a csodálat érzése. Az Akadémia területe
szűk volt, mindössze a drow-iskolákat magába foglaló három épület tartozott
ide: Arach-Tinilith, Lloth pókformájú iskolája, a Sorcere, a mágia kecsesen
csavarodó tornya, és a Melee-Magthere, ez a puritán, gúlaszerű építmény, ahol a
harcosok tanulták mesterségüket.
  Tier Breche-en túl, az Akadémia bejáratát jelző faragott kőoszlopok mögött
nyílt közvetlenül a barlangterem, melynek még Dinin éles szeme sem volt képes
belátni nagyságát. Menzoberranzan háromforrású színei élesen elkülönültek a
drow érzékei előtt. Hasadékok, hőforrások meleg mintázatai hálózták be az egész
barlangot.
  Bíbor és vörös, élénksárga és sápadtkék találkozott és olvadt össze, kúszott
fel a falakon és a cseppkőoszlopokon, vagy húzódott egyszerű vonalként a
sziklában. A vörösön túli tartomány közönséges, természetes színei mellett ott
voltak még az intenzív mágia kisebb, körülhatárolt foltjai is, mint például a
pókszobrok, amelyek közt Dinin elhaladt: ezek szinte szó szerint izzottak a
tárolt energiától. Végül láthatóak voltak a város valódi fényei: a
varázsfények, és a kivilágított szobrok a házakon. A drow-k igen büszkék voltak
építőművészetük szépségeire. Különösen a mesterien faragott oszlopokat és az
épületdíszítő állatszobrokat tartották állandó mágikus megvilágítás alatt.
  Dinin még ilyen messziről is ki tudta venni a Baenre Házat, Menzoberranzan
Első Házát. Az épületet húsz, magasba nyúló oszlop és még vagy félszer ennyi
hatalmas, függő szikla alkotta. A Baenre Ház ötezer éve állt, amióta
Menzoberranzant megalapították, de a tökélyre fejlesztett házalkotó mesterség e
remekének mit sem ártottak az évezredek. Gyakorlatilag minden egyes szeglete
varázsfényben ragyogott: kéken a szélső tornyok és bíborban a hatalmas központi
kupola.
  Mélysötét világában oly idegen éles gyertyafény szűrődött ki a távoli házak
néhány ablakán. Dinin tudta, hogy csak papok és varázslók gyújtanak igazi
fényeket, varázskönyvekből és papírokból álló világuk fájdalmas
követelményeként.
  Ez volt Menzoberranzan, a drow városa. Húszezer sötét-elf élt itt, a gonosz
hadseregének húszezer kemény katonája.
  Kegyetlen mosoly terült szét Dinin keskeny ajkán, amikor arra gondolt, hogy
ma este néhány katonával kevesebb lesz e falak között.
  Dinin a Narbondelre nézett, a roppant központi oszlopra, amely Menzoberranzan
időjelzőjéül szolgált. A drow csak Narbondel segítségével tudta nyomonkövetni a
szálló időt, e napok és évszakok nélküli világban. Minden nap végén a város
megbízott Főmágusa varázstüzeket bocsátott az oszlop talapzatába. A varázslat
ott keringett egy teljes cikluson át - felszíni fogalmak szerint egy napig -,
közben fokozatosan melegítette alulról a Narbondelt, egészen addig, amíg az
egész oszlop vörösen nem izzott a drow-látás spektrumában. A Narbondel most
teljesen sötét volt: kihűlt, amióta a varázstűz elenyészett. A mágus éppen ott
állt az oszlop tövében, és arra készült, hogy újra elindítsa a ciklust.
  Éjfél volt, a kitűzött óra.
  Dinin eltávolodott a két póktól és a bejárattól, óvatosan lopakodott Tier
Breche oldalában, miközben hőnyomok után kutatott a falakon, amelyek elfedték
saját kisugárzását. Végül elért a Sorcere-hez, a varázslóiskolához, és
besurrant a keskeny sikátorba, a torony alja és a Tier Breche külső fala
között.
  - Tanítvány vagy mester? - jött a várt kérdés.
  - Csak egy mester járhat kint Tier Breche-ben Narbondel fekete halálakor -
válaszolta Dinin.
  Köpönyeges figura lépett elő, és Dinin elé állt. A drow akadémia mestereinek
szokásos testtartásában várt: karjait könyökben meghajlítva maga elé nyújtotta,
két tenyerét szorosan egymás fölött tartotta a melle előtt.
  De ez a póz volt az egyetlen, ami Dinin számára az előtte állóban normálisnak
tűnt.
  - Üdvözöllek, Arcnélküli - jelezte a látogató néma kézjele. E jelek
kódszótára volt olyan gazdag, mint a beszélt nyelv. Dinin kezének remegése
meghazudtolta arcának nyugalmát: a mágus jelenlétében mindig pattanásig
feszültek az idegei.
  - Második Do'Urden fiú - felelték a mágus kézjelei -, elhoztad a
fizetségemet?
  - Megkapod, ami jár neked - jelezte Dinin, aki lassan kezdte visszanyerni
hidegvérét. - Kételkedni mernél Malice Do'Urdennek, Daermon N'a'shezbaeron,
Menzoberranzan Tizedik Háza Nagyasszonyanyjának ígéretében?
  Az Arcnélküli visszahőkölt: tudta, hogy hibázott.
  - Bocsánatodat kérem, második Do'Urden fiú - válaszolta féltérdre ereszkedve,
az alázat gesztusával. Amióta beleártotta magát ebbe a szervezkedésbe, a
varázsló mindig is félt, hogy türelmetlensége egyszer az életébe kerülhet.
Saját mágikus kísérletének lett áldozata egykoron: a tragédia leolvasztotta
arcvonásait, helyükön csak egy forró fehér folt és zöld massza maradt. Malice
Do'Urden Anya - aki a város sok más lakójához hasonlóan kiváló főzet- és
gyógyírkészítő hírében állott - most olyan reménysugarat csillantott meg
előtte, amit nem hagyhatott veszni.
  Dinin fagyos szívében nem volt helye a sajnálatnak: a Háznak egyszerűen
szüksége volt a mágusra. - Megkapod a kenőcsöt - ígérte hidegen. - Amint Alton
DeVir kileheli a lelkét.
  - Hát persze - helyeselt a mágus. - Ma éjjel?
  Dinin karba fonta a kezét, és fontolóra vette a kérdést. Malice Anya úgy
kívánja, hogy Alton DeVir még a családjaik közti háború kitörése előtt
meghaljon. Dinin hirtelen túl egyszerűnek találta a tervet. Az Arcnélküli
figyelmét nem kerülte el a szikra, mely felizzította az ifjú Do'Urden szemének
skarlát ragyogását.
  - Várj, amíg a Narbondel fénye eléri tetőpontját - válaszolta Dinin
izgatottan intve. Arca torz vigyorba merevedett.
  - Tudja-e meg a fiú Háza sorsát, mielőtt meghal? - kérdezte a mágus,
megsejtve az utasítás mögött megbúvó gonosz szándékot.
  - Mielőtt lesújt a gyilkos csapás - felelte Dinin. - Haljon meg reményeitől
megfosztva Alton DeVir.

  Dinin visszatért hátasához és elügetett az üres folyosókon. Talált egy
elágazást, amely egy másik bejáraton viszi vissza a városba.
  A nagy barlang keleti vége, Menzoberranzan külső, temetőkerülete felé került;
itt egyetlen drow család sem veheti észre, hogy a városhatáron kívül járt.
Végighajtotta gyíkját a Donigarten partján. A Donigarten a város kis tava volt,
közepén mohás szigettel, amely egy csordányi szarvasmarhaszerű, rothe nevű
állatnak adott otthont. Több goblin és ork pillantott fel nyájterelés vagy
halászat közben, ahogy a drow harcos elnyargalt mellettük. Ám ismervén
rabszolga-kötelességüket, gondosan ügyeltek, hogy kerüljék Dinin tekintetét.
  Dinin nem figyelt rájuk, túlságosan lefoglalta pillanatnyi feladata. Gyíkját
még gyorsabb vágtára sarkallta, majd visszatért, a drow kastélyok közt kanyargó
sík utcákba. A város déli központja felé tartott, az óriás gombák irányába,
amelyek Menzoberranzan legszebb lakónegyedét jelezték.
  Egy éles, beláthatatlan kanyarból kibukkanva majdnem elütött négy bóklászó
szőrmókot. A szőrös, óriás goblin-szerzetek egy pillanatra felrezzentek, hogy
szemügyre vegyék a drow-t, aztán lassan, de határozottan kitértek az útjából.
  Dinin tudta, hogy a szőrmókok felismerték benne a Do'Urden ház egy tagját.
  Nemes volt, egy főpapnő fia, és vezetékneve, a Do'Urden, egyben Háza neve is.
Menzoberranzan húszezer sötét-elfje közül csak mintegy ezer volt nemes, azaz a
város hatvanhét elismert családjának tagja. A többiek egyszerű, közrendű
harcosok voltak csupán.
  A szőrmókok nem voltak ostoba teremtmények. Meg tudtak különböztetni egy
nemest egy közrendűtől, és bár a drow-elfek nem mutogatták családjuk jelét,
Dinin erősszálú, fehér hajának szigorú formája és fekete piwafwijának
jellegzetes, bíbor-vörös mintázata azonnal elárulták, mely házból való.
  A küldetés sürgető volta lefoglalta Dinin gondolatait, de észre kellett
vennie a szőrmókok arcátlanságát. Vajon milyen gyorsan iszkolnának akkor, ha ő
a Baenre Ház, vagy a másik hét uralkodóház valamelyikének tagja lenne? -
tűnődött el.
  - Hamarosan megtanuljátok tisztelni a Do'Urden házat! - sziszegte a foga
közt, azzal megfordult, és gyíkjával rárontott a kis csoportra. A szőrmókok
futásnak eredtek, és beugrottak egy kővel, törmelékkel borított sikátorba.
  Dinin fajának veleszületett képességéhez folyamodott. Sötétlő gömböt idézett
meg - amely mind a rendes, mind a hőérzékelő látás számára áthatolhatatlan volt
-, és a menekülő teremtések után küldte. Arra gondolt, talán nem helyes, ha így
felhívja magára a figyelmet, de egy pillanattal később, amikor meghallotta a
köveken elvakultan botorkáló szőrmókok csapkodását és fojtott szitkait, mégis
úgy érezte, jól cselekedett.
  Sérelmét imigyen orvosolván tovább indult, most már óvatosabban haladva a
hőárnyak között. Mint a város tizedik családjának tagja, Dinin tetszése szerint
járhatott-kelhetett az óriásbarlang falai közt, anélkül, hogy bárki is kérdőre
vonta volna, de Malice Anya értésére adta: egy Do'Urdent nem kaphatnak rajta,
amint éppen a gombaligetben jár.
  Malice Anyát, Dinin anyját nem volt tanácsos megharagítani, de végül is ez is
csak egy szabály volt a sok közül. Menzoberranzanban pedig egyetlen szabály
uralkodott az összes többi fölött: Ne hagyd magad elkapni!
  A gombaliget déli végében az indulatos drow végre megtalálta, amit keresett:
egy öttagú, padlótól a mennyezetig nyúló oszlopcsoportot. Az általuk alkotott
kamrákat kő- és fémhidak, pompás gyalogjárók kötötték össze, köztük vörösen
irizáló állatszobrok meredtek lefelé állásaikból, mint néma szentélyekből. Ez
volt a DeVir, Menzoberranzan Negyedik Házának palotája.
  Magas gombák örve szegélyezte a helyet. Majdnem minden ötödik sivítógomba
volt, egy értelmes fajta, amely nevét - és házőrző szerepét - hátborzongató
sivítása miatt kapta, amit akkor hallatott, ha bármilyen élőlény elhaladt
mellette. Dinin elővigyázatosan tartotta tőlük a távolságot, hisz' nem akarta
sem a sivítógombák, sem a többi, még veszélyesebb házőrző figyelmét felkelteni.
Velük majd Malice Anya foglalkozik.
  Várakozó némaság ülte meg a levegőt a városnak ebben a részében. Egész
Menzoberranzanban közismert volt, hogy Ginafae, a DeVir Ház Matrónája
elvesztette Lloth, a Pókkirálynő kegyeit, aki minden drow istennője és minden
ház hatalmának valódi forrása. Ezekről a dolgokról sohasem beszéltek nyíltan,
de aki eleget tudott, az sejthette, hogy egy, a rangsorban alacsonyabban álló
család hamarosan lecsap a megrendült DeVir házra.
  Ginafae Anya és családja értesült utoljára a Pókkirálynő haragjáról - Lloth
mindig kerülőutakon járt -, és Dinin már a DeVir házra vetett felületes
pillantásból tudta, hogy a családnak még nem volt elég ideje megfelelő
védelemről gondoskodni. A DeVireknek mintegy négyszáz harcosuk volt, köztük sok
ön, de azok, akiket Dinin most őrhelyükön látott, idegesnek és bizonytalannak
tűntek.
  Dinin mosolya még szélesebb lett, amikor saját házára gondolt, melynek ereje
napról napra növekedett Malice Anya fortélyos irányítása alatt. Dinin három
nővérével, akik hamarosan főpapnők lesznek, bátyjával, aki már kész varázsló,
és nagybátyjával, Zaknafeinnel, Menzoberranzan legjobb fegyverforgatójával, aki
a háromszáz harcos kiképzéséről gondoskodott, tökéletes csapatot alkotott, mely
a Do'Urden ház védelmét volt hivatott szolgálni.
  És Malice Anya, Ginafae-vel ellentétben, a Pókkirálynő teljes kegyét élvezte.
  - Daermon N'a'shezbaeron - morogta halkan Dinin a Do'Urden ház hivatalos, ősi
nevét -, Menzoberranzan Kilencedik Háza - ízlelgette kéjesen a címet.

  A város egy másik pontján, a barlang nyugati falánál, húszlábnyi magasságban
az ezüstösen izzó erkély és a boltíves ajtó mögött ültek a Do'Urden ház
irányítói, akik azért gyűltek össze, hogy kidolgozzák az éjszakai feladat végső
terveit. A kicsiny fogadószoba végében, magasított emelvényen foglalt helyet a
nagytiszteletű Malice Anya, mindenórás terhesen, kidudorodó hassal. Mellette
rangsorban álltak lányai: Maya, Vierna, és a legidősebb, Briza, Lloth frissen
felszentelt főpapnője. Maya és Vierna anyjuk fiatalabb kiadásainak tűntek,
karcsúak és kicsinyek voltak, mégis hallatlanul erősnek látszottak.
  Briza viszont nem ütött a családra. Erőteljes volt - drow fogalmak szerint
szinte hatalmas -, telt vállakkal és kerek csípővel. Azok, akik ismerték
Brizát, úgy vélték, hogy termete csupán a vérmérséklete velejárója: egy kisebb
test nem bírta volna befogadni az újdonsült főpapnő haragos, erőszakos
természetét.
  - Dinin hamarosan visszatér - jegyezte meg Rizzen, a család mostani első
férfije -, és tudatja velünk, melyik lesz a legalkalmasabb időpont a támadásra.
  - Indulunk, mielőtt a Narbondel megkezdi reggeli izzását! - vakkantott rá
Briza mély, de pengeéles hangján. Hamis pillantást vetett anyjára, hogy
megkapja elismerését, amiért helyretette az alkalmatlankodó hímet.
  - A gyermek ma este érkezik - magyarázta Malice Anya aggódó férjének. -
Indulunk, akármilyen híreket hoz is Dinin.
  - Fiú lesz - morogta Briza, és meg sem kísérelte leplezni csalódását. - A
Do'Urden ház harmadik élő fia.
  - Tehát fel kell áldozni Llothnak - vetette közbe Zaknafein, a ház előző első
férfije, aki most a hadvezér fontos tisztét viselte. A gyakorlott drow harcost
szemmel láthatóan elégedettséggel töltötte el az áldozat gondolata, csakúgy,
mint Nalfeint, a család legidősebb fiát, aki Zak mellett állt. Nalfein volt az
elsőszülött, és semmi szüksége nem volt Dinin mellett még egy vetélytársra a
ház belső hierarchiájában.
  - A szokások szerint - sziszegte Briza vörösen izzó tekintettel. - Hogy
segítsük a győzelmünket!
  Rizzen feszengve fészkelődni kezdett. 
  - Malice Anya - merészelt megszólalni -, tudod, milyen gondokkal jár a
szülés. Még a fájdalom sem tántorít el attól, hogy...
  - Faggatni mered a Nagyasszonyanyát? - reccsent rá Briza, és az övére tekert
kígyófejes korbács után nyúlt. De Malice Anya egy kézmozdulattal megállította.
  - Te csak foglalkozz a vagdalkozással - mondta a Nagyasszonyanya Rizzennek. -
A harc nehezebbik részéről majd gondoskodnak a nők.
  Rizzen zavartan fészkelődött, aztán lesütötte a szemét.

  Dinin a mágia teremtette kerítéshez ért, amely a barlang nyugati falától
indult és udvart alkotva, ölelte körül a Do'Urden ház két kis sztalagmit
tornyát. A kerítés adamantitból készült, minden világok legkeményebb fémjéből.
Több száz fegyveres pókot ábrázoló véset díszítette, halált hozó rúnákkal és
védőjelekkel megerősítve. A Do'Urden ház hatalmas kapuja sok drow ház
irigységének tárgya volt, de a gombaliget elegáns épületeinek látványa után
Dinin nem tudta csalódás nélkül szemlélni saját otthonát. A ház túl egyszerű
volt, majdhogynem csupasz, mintha csak a sziklafal része lenne; ez alól csak a
mithril-adamantit erkély képezett kivételt, amely a második szinten futott
végig, a ház vezetőinek fenntartott íves ajtó előtt.
  Az erkély mindegyik mellvédoszlopát ezernyi finom faragás díszítette, és
olvasztotta össze egyetlen műalkotássá.
  A Do'Urden ház a menzoberranzani házak nagy többségétől eltérően nem szabadon
állt, a sztalakritok és sztalagmitok ligetében, hanem egy kisebb barlangot
foglalt el. Ez kétségtelen nagyobb védelmet nyújtott, de Dinin most hirtelen
mégis azt kívánta, bár lenne egy kissé méltóságteljesebb a megjelenése.
  Egy izgatott szolga sietett az ajtóhoz, hogy kinyissa a hazatérő második fiú
előtt. Dinin egyetlen odavetett üdvözlő szó nélkül elrohant mellette, és
átvágott az udvaron, pontosan érzékelve a száznál is több kíváncsi tekintetet,
amely követte. Minden katona és szolga tudta, hogy Dinin aznap esti
küldetésének valami köze van a küszöbön álló háborúhoz.
  A második szint ezüstös erkélyéhez nem vezetett lépcső. Ez is afféle
óvintézkedés volt, amely a vezetők és a szolganép elkülönítését szolgálta. Egy
drow nemesnek nem volt szüksége lépcsőre: a veleszületett mágikus képességeknek
köszönhetően lebegni tudott a levegőben. Dinin szinte ösztönösen a levegőbe
emelkedett és az erkélyre ereszkedett.
  Besietett az ajtón, végigment a ház homályosan derengő főfolyosóján a
varázsfények világánál, melyek elegendő fényt adtak a rendes látáshoz, de még
nem vakították el a speciális elf-látást. A folyosó végén csillogó nagy
bronzajtó felé igyekezett, aztán megállt előtte, hogy szemei visszaszokjon a
vörösön túli tartományra. Az ajtó mögötti teremben már nem volt fényforrás. Ez
volt a főpapnő fogadóterme, a Do'Urden ház kápolnájának előcsarnoka. A drow-k
szent helyiségei, a Pókkirálynő sötét szertartásainak megfelelően, nem adhattak
otthont a fénynek.
  Amikor úgy érezte, készen áll, Dinin belökte az ajtót, habozás nélkül
félrependerítette útjából a két döbbent ajtónálló harcosnőt, és merészen anyja
elé állt. Nővérei rosszalló pillantással meredtek szeles, vakmerő öccsükre.
Engedély nélkül belépni! - Dinin pontosan tudta, mire gondolnak. Talán őt kéne
feláldozni ma éjszaka!
  Bármennyire élvezte is, hogy próbára teszi alacsonyabbrendű hím-pozíciójának
határait, Dininnek észre kellett vennie Vierna, Maya és Briza fenyegető
pillantásait. Nők lévén, nagyobbak és erősebbek voltak Dininnél, egész
életükben gonosz papi tudományokat és fegyverforgatást tanultak. Dinin látta,
hogy a hamarosan bekövetkező büntetés reményében, nővérei övén mozgolódni
kezdenek a papok bűverejű segítőtársai: a rettegett kígyófejű korbácsok. A
korbács nyele közönséges adamantit volt, de a szárait élő kígyók alkották.
Különösen Brizáé - egy gonosz külsejű, hatfejű fegyver - tekergőzött
vérszomjasan az öv csomóin. Mindig Briza volt az első, ha büntetésről volt szó.
  Malice Anya azonban kedvtelve szemlélte Dinin merészségét. A fiú tudja, hol a
helye, és bátran, kérdezősködés nélkül teljesíti a parancsait.
  Dinin felbátorodott anyja nyugodt arckifejezésén, amely szöges ellentétben
állt nővérei égő-fehér ábrázatával.
  - Minden készen áll - jelentette anyjának. - A DeVir ház félve lapul
kerítései mögött - kivéve persze Altont, aki esztelenségében továbbra is bejár
a Sorcere-be, tanulni.
  - Találkoztál az Arcnélkülivel? - kérdezte Malice Anya.
  - Az Akadémia csendes volt ma éjszaka - felelte Dinin. - Nyugodtan
lebonyolítottuk a találkozót.
  - Elfogadta a szerződést?
  - Megfelelően gondoskodni fog Alton DeVirről - nyugtatta meg Dinin.
  Aztán eszébe jutott az apró módosítás, amit Malice Anya tervében eszközölt:
elhalasztotta Alton kivégzését, csak hogy kedvét lelje a kegyetlenkedésben.
Hirtelen felmerült benne, hogy Lloth főpapnője rendelkezik a gondolatolvasás
ijesztő képességével.
  - Alton még ma este meghal - sietett hát hozzátenni, hogy megnyugtassa a
többieket, és elejét vegye a részletesebb faggatózásnak.
  - Remek - recsegte Briza. Dinin kissé megkönnyebbült.
  - Összeolvadás - rendelkezett Malice Anya.
  A négy drow férfi térdre ereszkedett a Nagyasszonyanya és lányai előtt:
Rizzen Malice elé, Zaknafein Brizához, Nalfein Mayához, Dinin pedig Viernához.
A papnők kórusban kántálni kezdtek, egyik kezüket gyengéden leendő katonájuk
homlokára helyezve, hogy rájuk hangolódjanak.
  - Tudjátok a helyeteket - mondta Malice Anya a szertartás végeztével. Arca
egy pillanatra eltorzult a fájdalmas görcstől. - Lássunk munkához.

  Alig egy órával később Zaknafein és Briza együtt álldogáltak az erkélyen, a
ház felső bejárata előtt. Alattuk, a barlang alján a családi hadsereg második
és harmadik osztaga, Rizzen és Nalfein csapata nyüzsgött, bőrszíjakat és
fémlapokat csatolva magukra - hogy álcázzák a jellegzetes elf hőképet a
drow-szemek elől. Dinin csapata, az első támadó hadosztály, soraiban száz
goblin rabszolgával, már régen elindult.
  - A mai az éjszaka után tudni fognak rólunk! - jósolta Briza sötéten. - Senki
sem feltételezné, hogy egy Tizedik Ház meg mer támadni egy olyan hatalmas
családot, mint a DeVir. Amikor elterjed a ma esti vérfürdő híre, még Baenre is
tartani fog Daermon N'a'shezbaerontól. - Az erkély korlátján kihajolva
figyelte, ahogy a két csapat felsorakozik és elindul; zajtalanul, külön utakon,
hogy aztán összetalálkozzanak a gombaligetnél, a DeVir Ház öt oszlopa alatt.
  Zaknafein csak nézte Malice Anya legidősebb lányának hátát, és legszívesebben
tőrt mártott volna a gerincébe. De mint mindig, a józan mérlegelés most is
visszafogta Zak gyakorlott kezét.
  - Nálad vannak a dolgok? - kérdezte Briza jóval tiszteletteljesebben, mint
amikor maga mellett tudta Malice Anya óvó jelenlétét. Zak csak egy hím volt,
egy közrendű, aki csak azért viselhette a családi nevet, mert időnként férji
teendőket látott el Malice Anya mellett, és egyszer a ház első férfije is volt.
Briza mégsem merte megharagítani. Zak a ház fegyvermestere volt, magas és izmos
férfi, sok nőnél is erősebb. Azok, akik megtapasztalták dühét, egész
Menzoberranzan egyik legjobb harcosaként tartották számon, mindkét nemet
tekintetbe véve.
  Briza és anyja, a Pókkirálynő főpapnői mellett Zaknafein, a páratlan
fegyverforgató volt a Do'Urden ház legderekabb tagja.
  Zak felhajtotta a fekete csuklyát, és övtáskájából apró kerámiagömböket
szedett elő.
  Briza ördögi mosollyal dörzsölte össze karcsú kezeit.
  - Ginafae Anya ennek nem fog örülni - suttogta.
  Zak viszonozta a mosolyt és megfordult, hogy figyelje a harcosok kivonulását.
Semmi sem okozott nagyobb örömet a fegyvermesternek, mint a drow elfek
legyilkolása, főleg, ha Lloth papjai lehettek az áldozatai.
  - Készülj - mondta Briza néhány perc múlva.
  Zak elsöpörte sűrű haját szeme elől és mozdulatlanul, lehunyt szemmel
megállt. Briza lassan előhúzta pálcáját, és elkezdte kántálni a szavakat,
amelyek felélesztették az eszközt. Ráütött Zak egyik vállára, aztán a másikra,
majd rezzenetlenül a fegyvermester feje fölé tartotta a pálcát.
  Zak érezte a ráhulló fagyos szemcséket, amelyek áthatoltak ruháján,
páncélján, de még a bőrén is, amíg egész teste egységes hőmérsékletre és
színárnyalatra nem hűlt. Zak gyűlölte ezt a mágikus fagyot - olyan érzés volt,
amilyennek a halált képzelte -, de jól tudta, hogy a varázslat hatása alatt
Mélysötét lakóinak hőlátó szemében láthatatlan és érzékelhetetlen, olyan
szürke, mint a hideg szikla.
  Kinyitotta a szemét és megrázta magát. Meghajlítgatta az ujjait, hogy lássa,
megőrizték-e még ügyességüket. Visszanézett Brizára, aki már a második
varázslattal, a megidézéssel volt elfoglalva. Ez már több időt igényelt, ezért
a férfi a falnak támaszkodott, és újra átgondolta az előtte álló kellemes, ámde
veszélyes feladatot. Milyen figyelmes volt Malice Anya, hogy éppen neki hagyta
a DeVir Ház összes papját!
  - Kész - jelentette be Briza néhány perc múlva. Felfelé mutatott, a roppant
barlang mennyezete alatti sötétségre.
  Először Zak vette észre a nő művét: egy közelítő légáramlatot, amely sárgás
színű volt - melegebb, mint a barlang rendes levegője. Egy élő levegőfoszlány.
  A teremtmény, egy elemi síkról előhívott lény ott örvénylett az erkély előtt,
engedelmesen várva megidézője parancsait.
  Zak nem habozott. Kiugrott a balkonról, bele a lény közepébe, mely
megtartotta őt a levegőben.
  Briza üdvözlésre emelte kezét, aztán elbocsátotta szolgáját.
  - Jó harcot! - kiáltotta Zak után, akit már nem is látott a levegőben.
  Zak felkacagott a szavak hordozta irónián, ahogy elsiklott alatta
Menzoberranzan kavargó városa. Briza is a DeVir papok halálát akarta, akár a
harcos, de egészen más okból. Ha a férfin múlt volna, ő ugyanilyen boldogan
kiirtotta volna a Do'Urden ház papjait is.
  A fegyvermester felkapta egyik adamantit kardját, egy drow fegyvert, amit
mágia segítségével kovácsoltak és gyilkos ráolvasásokkal tettek borotvaélessé.
  - Ez tényleg jó harc lesz - suttogta. Briza még csak nem is sejti, milyen jó.


2.

A DeVir Ház bukása

  Dinin elégedetten nyugtázta, hogy a kószáló szőrmókok, vagy Menzoberranzan
akármilyen más fajú lakói, beleértve a drow-kat is, most kezüket-lábukat törve
igyekeznek elkotródni az útjából. A Do'Urden ház második fia ezúttal nem
egyedül volt. Házának hatvan katonája masírozott mögötte zárt sorokban, azok
mögött pedig, hasonlóan rendezett alakzatban, de jóval kisebb lelkesedéssel
haladtak a rabszolgák - goblinok, orkok, szőrmókok.
  Aki látta, szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy a drow csatába indul.
Menzoberranzanban ez ugyan nem volt mindennapi esemény, de meglepőnek sem
lehetett nevezni. Körülbelül évtizedenként egyszer egy-egy család úgy döntött,
hogy a városi rangsorban elfoglalt pozícióját előnyösen módosíthatja egy másik
család elpusztításával. Kockázatos módszer volt, mert a kiszemelt Ház minden
egyes nemesét ki kellett irtani, méghozzá gyorsan és csendben. Ha egyetlen
túlélő is marad, aki bevádolja az orvtámadót, a kezdeményező Házat kíméletlenül
elpusztítja Menzoberranzan könyörtelen "igazságszolgáltatása".
  Ám ha a támadást tökéletes alapossággal hajtják végre, semmiféle bosszúra nem
kell számítaniuk. Az egész város, még a nyolc leghatalmasabb Nagyasszonyanya
tanácsa is, titokban méltatja a támadó bátorságát és ravaszságát, aztán soha
többé nem esik szó az incidensről.
  Dinin kerülő utat választott, mert nem akart közvetlen nyomvonalat hagyni a
Do'Urden és a DeVir Ház között. Fél órával később már a gombaliget déli
szélénél lapult, aznap este már másodízben, a DeVir házat tartó oszlopok előtt.
Katonái mohón özönlöttek utána, fegyvereiket készenlétben tartva, s az előttük
álló épületet fürkészték.
  A rabszolgák már korántsem mozogtak ilyen fürgén. Sokan a menekülés útját
keresték, mert szívük mélyén tudták, hogy ez a csata semmi jóval nem kecsegteti
őket. Megszökni azonban mégsem mertek, mert még a halálnál is jobban rettegtek
a sötét-elfek szörnyű haragjától.
  Menzoberranzan minden egyes kijáratát gonosz drow mágia védi, hova is
mehetnének? Mindnyájan látták már, milyen kegyetlen büntetéssel sújtják a drow
elfek a szökött rabszolgákat. Dinin parancsára tehát elfoglalták helyüket a
gomba-védvonal mellett.
  A vezér övtáskájába nyúlt, és egy meleg fémlapot húzott el. Háromszor
megvillantotta a lapot - amely felfénylett a vörösön túli tartományban -, és
jelt adott Nalfein és Rizzen közeledő csapatainak.
  Aztán szokásos lezserségével felpöccintette a levegőbe, elkapta, és
visszatette hőárnyékoló táskája rejtekébe. A pörgő jelzésre Dinin drow
csapatának harcosai varázserejű nyílvesszőket helyeztek kicsiny, kézi
nyílpuskáikba, és célba vették a kijelölt objektumot.
  Minden ötödik gomba sivítógomba volt, a nyílvesszők viszont olyan mágiát
hordoztak, amely még egy üvöltő sárkányt is elcsendesített volna.
  - ...kettő...három - számolt Dinin, kezével jelezve a tempót, hiszen a
csapata köré idézett mágikus némaságban a szavak nem hallatszottak.
  Csak elképzelni tudta a pengő hangot, amint a nyílvessző kirepült a
fegyveréből, egyenesen beleállt a legközelebbi sivítógombába. A házat körülvevő
többi gombával is ez történt: az első védrendszert három tucat bűvös nyílvessző
némította el.

  Menzoberranzan másik részén Malice Anya, a lányai és a ház négy közönséges
papja létrehozták Lloth gonosz nyolcas körét.
  Körülállták kegyetlen istenségük bálványát, egy drow-arcú, drágaköbe vésett
pókalakot, és Lloth segítségéért fohászkodtak küzdelmükhöz.
  Malice ült a főhelyen egy szüléshez szolgáló, megdöntött székben. Briza és
Vierna mellette álltak, Briza a kezét fogta.
  A kis csoport közösen kántált, hogy energiáikat egyetlen támadó varázslatban
tudják egyesíteni. Egy pillanattal később, amikor Vierna - aki mentális síkon
kapcsolatba lépett Dininnel - megérezte, hogy az első támadóosztag elfoglalta a
helyét, a Do'Urdenek nyolcas köre elküldte mentális energiájának első hullámait
az ellenséges Házba.

  Ginafae Anya, két lánya, és a DeVir Ház közcsapatainak öt főpapja állt
összefogózva az ötoszlopos ház kápolnájának előcsarnokában. Amióta Ginafae Anya
megtudta, hogy kiesett Lloth kegyeiből, minden este összegyűltek itt egy
ünnepélyes imára. Ginafae tisztában volt vele, mennyire sebezhető a Háza
mindaddig, amíg ki nem engeszteli a Pókkirálynőt. Menzoberranzanban hatvanhat
Ház akadt, amelyek közül húsz vehette magának a bátorságot, hogy megtámadja a
DeVir Házat, ilyen nyilvánvaló hátrányban. A nyolc pap feszült volt, valahogy
sejtették, hogy ezen az éjszakán valami történni fog.
  Ginafae érezte meg ezt elsőnek: zavaró megérzések törtek rá fagyos hullámban,
még a nyelve is megbotlott engesztelő imája közben. A DeVir Ház többi papja
idegesen figyelte a Nagyasszony szokatlan dadogását, és valami magyarázatra
vártak.
  - Ostrom alatt állunk - lehelte Ginafae. Fejében már tompa fájdalom sajgott a
Do'Urden Ház hatalmas papjainak egyre erősödő csapásai alatt.

  Dinin második jeladására a rabszolga csapatok is mozgásba lendültek.
  Csendben, fürgén lopóztak a gombakerítéshez, és széles pengéjű szablyáikkal
átvágták magukat rajta. Dinin elégedetten látta, milyen könnyedén hatolnak be a
DeVir Ház udvarára.
  - Nem valami erős őrség - suttogta izzó gúnnyal a magas falakon lapuló,
vörösen derengő állatszobrok felé, melyet nemrég még oly veszedelmes
strázsáknak tűntek, ám amelyek most csak ültek, tehetetlenül.
  A vezér érezte a katonák visszafogott, de egyre növekvő várakozását: szította
őket a drow harci kedv. Időnként gyilkos villanások látszottak, amint egy-egy
rabszolga belebotlott a védőrúnákba, de Dinin és a többi drow csak nevettek a
látványon. A rabszolgák voltak a hadsereg koncai. Csak azért hozták ide a
goblinoidokat, hogy semlegesítsék velük a kerítés melletti halálos csapdákat és
egyéb védelmi posztokat, megtisztítván az utat a drow elfek, az igazi harcosok
előtt.
  A kerítés most már nyitva állt, nem volt szükség több titkolózásra. A
rabszolgák a ház előtt belefutottak a DeVir hadseregbe. Dinin még alig emelte
fel a kezét, hogy kiadja a támadási parancsot, a hatvan ugrásra kész drow már
rohamozott is. Arcuk gonosz grimaszba torzult, fenyegetően a magasba emelték
fegyvereiket.
  Utóbb mégis visszafogták magukat, emlékezve arra, mi is a végső céljuk.
  Minden drow, nemes és közember egyaránt, rendelkezett bizonyos mágikus
képességekkel. Egy olyan sötétlő gömb létrehozása, mint amilyennel Dinin
tréfálta meg a szőrmókokat, még a legközönségesebb sötét-elfnek sem okozott
gondot. Így is történt: hatvan Do'Urden harcos vette körbe a DeVir házat fekete
gömbökkel, a gombakerítés fölött.
  A Do'Urdenek tudták, hogy minden óvatosság ellenére figyelő szemek követik a
támadást. A tanúk nem jelentettek túlságosan nagy gondot: nem tudták, de
általában nem is akarták tudni, melyik Ház a merénylő. Ám a hagyományok,
szabályok megkövetelték, hogy mindent elkövessenek a titok érdekében, a drow
hadviselés etikettjének szelleme szerint. A DeVir Ház hadserege ezért egyetlen
szempillantás alatt roppant fekete folttá vált Menzoberranzan látképében.
  Rizzen tűnt fel legkisebb fia mögött. 
  - Jól csináltad - jelezte a drow-k kézjeleivel. - Nalfein hátul tört át.
  - Könnyű győzelem lesz - mutatta hányavetin Dinin -, ha Ginafae Anyát és
papjait sakkban tartják.
  - Bízz Malice Anyában - jött Rizzen válasza. Vállon veregette fiát, aztán
követte harcosait a megnyitott kerítésen át.

  Magasan a DeVir Ház fölött Zaknafein kényelmesen ringatózott Briza
levegő-szolgájának karjaiban, és figyelte a kibontakozó drámát. Ebből a
magasságból akadálytalanul belelátott a sötétség-gyűrű közepébe, és hallotta a
csendfüggönyön belülről érkező hangokat. Dinin csapata, az első drow
harcosokkal, minden egyes ajtónál kemény ellenállásba ütközött és komoly
veszteségeket szenvedett.
  Nalfein és csapata - a mágiában legképzettebb katonák - a ház hátsó része
felől közelítettek. Villámok és mágikus savgömbök bombázták az udvart és az
épület talapzatát, pusztítva támadó rabszolgákat és DeVir védőket egyaránt.
  Az udvar elülső részén Rizzen és Dinin vezette a legjobb harcosokat.
  Lloth áldása az ő oldalukon volt, ezt Zak jól látta, amint a harc
kibontakozott, hiszen a Do'Urden katonák csapásai gyorsabbak és hatékonyabbak
voltak, mint ellenfeleiké. A védők perceken belül visszaszorultak az öt oszlop
közé.
  Zak kinyújtóztatta karját, hogy oldja dermedtségét, aztán akaratával mozgásba
lendítette a levegő-szolgát. Jónéhány lábnyit lejjebb ereszkedett, azután
leugrott a teraszra, a középső oszlop felső kamráinál. Azonnal két őr sietett a
fogadására, az egyik nő volt.
  De zavarodottan meg is torpantak nyomban, mert képtelenek voltak kivenni az
elmosódó szürke folt igazi alakját.
  Még sosem hallottak Zaknafein Do'Urdenról. Nem tudták, hogy ő maga halál.
  Zak korbácsa megvillant, a nő nyaka köré tekeredett és megszorította, míg a
másik kezében tartott kard mesteri forgatásával kibillentette egyensúlyából a
férfit. Végül mindkettővel végzett egyetlen pillanat alatt: a nőt egy
csuklómozdulattal lependerítette a teraszról, a férfit pedig egy rúgással
küldte a barlang padlójára.
  Aztán már bent is volt. Újabb őr pattant elébe... és rogyott a lába elé.
  Zak végigosont a cseppkő-torony göröngyös fala mentén. Lehűtött teste
teljesen beleolvadt a kövek hidegébe. A DeVir katonák ott rohangáltak
körülötte, amint megpróbáltak valamilyen védelmet kialakítani a behatolók
ellen, akik már elfoglalták az épületek legalsó szintjeit, és két
tartóoszlopot.
  Zak mit sem törődött velük. Elzárta fülét a fegyvercsörgés, a harsogó
parancsok és a halálsikolyok elől, mindössze egyetlen hangra koncentrált, ami
célja felé vezette: az egyhangú kántálásra.
  Talált egy üres folyosót, melyet pók-faragások díszítettek, és amely az
oszlop közepe felé kanyarodott. Mint a Do'Urden házban, ez a folyosó is egy
díszes, kétszárnyú ajtóhoz vezetett, melyen az uralkodó motívum a pók volt.
  - Ez lesz az a hely - morogta Zak, megigazítva fején a csuklyát.
  Egy óriási pók pattant ki mellette rejtekhelyéről.
  Zak beugrott a lény hasa alá, elrugaszkodva belemártotta kardját a hatalmas
testbe, aztán kihengeredett alóla. Ragacsos folyadék fröccsent a
fegyvermesterre, s a pók egyetlen utolsó rángással kimúlt.
  - Igen - suttogta Zak, arcáról a ragacsot törölgetve -, ez lesz az a hely! -
Visszavonszolta a döglött szörnyeteget őrhelyére. Remélte, hogy senki sem vette
észre a rövid tusát.
  A fegyverek zajából Zak úgy ítélte, hogy a harc már majdnem elérte a szintet
ahol jelenleg ő volt. De a DeVir Ház már megszervezte a védelmét, és keményen
tartotta magát.
  - Most, Malice - suttogta Zak, és remélte, hogy Briza, aki társa volt az
összeolvadásban, érzi aggodalmát. - Ne késlekedjünk!

  A Do'Urden Ház szentélyének előcsarnokában Malice és társai folytatták
kegyetlen mentális rohamukat a DeVir papok ellen. Lloth jobban odafigyelt az ő
imájukra, mint ellenfeleikére, ezért erősebb varázshatalmat adott nekik a
szellemi küzdelemben. Máris sikerült a DeVireket védekező harcra kényszeríteni.
A DeVir kör egyik alacsonyabb rangú papnőjét lesújtotta Briza mentális rohama -
holtan hevert a padlón, Ginafae Anya lábai mellett.
  Ám hirtelen megtorpant a lendület, a harc kezdett kiegyenlítődni.
  Malice Anya, aki a küszöbön álló szüléssel bajlódott, nem tudott eléggé
koncentrálni, és az ő hangja nélkül a gonosz kör energiái meggyengültek.
  Briza olyan erősen szorította anyja kezét, hogy az teljesen elvértelenedett
és kihűlt - ez volt az egyetlen hideg folt a vajúdó anya testén.  Briza
figyelte az fájásokat, a kifelé igyekvő gyermek fehér hajú fejtetőjét, és a
szülés várható idejét számolgatta.
  Ezt a módszert, hogy a szülés fájdalmát támadó varázslattá alakítsák át, még
sosem próbálták ki, csak a legendák beszéltek róla, de Briza tudta, hogy az
időzítés a kritikus tényező.
  Gyilkos varázsszavakat súgott az anyja fülébe, felidézve a gyilkos szavakat.
  Malice Anya visszafojtott lélegzettel elismételte a varázslat elejét, és
közben kínlódása fölött érzett dühét támadó erővé alakította át.
  - DINNEN DOUWARD MA BRECHEN TOL - segítette Briza.
  - DINNEN DOUWARD...MAAA...BRECHEN TOL! - hörögte Malice, aki oly elszántan
összpontosított fájdalma ködén keresztül, hogy az ajkát is elharapta.
  Kibukkant a csecsemő feje, ezúttal teljes egészében, és immáron véglegesen.
  Briza megremegett, még ő is alig tudta felidézni a varázslat szavait.
  Végül az utolsó bűvigét is belesuttogta a Nagyasszonyanya fülébe, szinte úgy,
mintha maga is félne attól, ami bekövetkezik.
  Malice összegyűjtötte erejét és bátorságát. Olyan tisztán érezte a varázslat
vibrálását, akárcsak a szülés görcseit. Lányai szemében, akik a bálvány körül
álltak, egyetlen forró, vörös harag-foltnak látszott, melyet reszketően meleg
izzadság-patakok csíkoztak.
  - ABEC - kezdte Malice, érzékelve a tombolásig fokozódó nyomást. - ABEC -
Forró bőre akárha megrepedni készülne... érezte a fájdalmat, majd a hirtelen
megkönnyebbülést, amikor a gyermek válla kibukkant, és a szülés hirtelen
extázisát. - ABEC DI'N'A'BREG DOUWARD! - sikoltotta Malice, egy végső mágikus
kitörésben taszítva el magától minden fájdalmat, de olyan erővel, ami még saját
házának papjai beleremegtek.

  Malice Anya erejétől hajtva a varázs berobbant a DeVir Ház kápolnájába,
szétzúzta Lloth bálványát, szétroncsolta az ajtót, és a padlóra taszította
Ginafae Anyát, segítőivel együtt.
  Zak hitetlenkedve rázta meg a fejét, amikor a kápolnaajtó kivágódott. 
  - Szép rúgás volt, Malice - vigyorgott, azzal berontott a helyiségbe.
  Hőlátása segítségével gyors szemlét és létszámellenőrzést tartott a szoba hét
élő alakja fölött, akik tépett köpenyükben éppen talpra állni igyekeztek. Nem
győzött álmélkodni Malice Anya elképesztő ereje láttán. Ismét megrázta a fejét,
majd mélyen a szemébe húzta a csuklyát.
  Zak magyarázat helyett korbácsának egyetlen suhintásával szétzúzott egy apró
kerámiagömböt a lába előtt. A gömb szétpattant, s egy kicsiny kavics esett ki
belőle, amit Briza éppen ilyen célokra bűvölt meg: egy kavics, ami a nap
fényességével ragyogott.
  A sötétséghez szokott szemek számára, melyek eleddig hőképeket láttak csupán,
az efféle fény egyetlen izzó fájdalomvillanásként hatott. A papok szenvedő
kiáltásai csak segítették Zakot, aki módszeresen haladt végig a szobán, és
szélesen elmosolyodott, valahányszor kardja élő húsba mélyedt.
  A szoba túlsó végéből meghallotta egy varázslat kezdőszavait, és tudta, hogy
az egyik DeVir eléggé magához tért a támadás után ahhoz, hogy veszélyes
lehessen.
  A fegyvermesternek azonban nem volt szüksége a szemére ahhoz, hogy célba
találjon: korbácsának egyetlen csattintásával kitépte Ginafae Anya nyelvét a
szájából.

  Briza a pókbálványra tette az újszülöttet, aztán felemelte az áldozati tőrt,
és megállt, hogy elgyönyörködjék gonosz művében.
  A tőr markolata egy póktestet formázott, amelyből nyolc, szőrösre recézett,
de valójában éles késként működő láb állt ki. Briza a gyermek mellkasa fölé
tartotta a gyilkos szerszámot. 
  - Adj nevet a gyermeknek - mondta a nő az anyjának. - A Pókkirálynő nem
fogadja el az áldozatot, amíg nincs neve!
  Malice Anya leszegett fejjel próbált meg lánya szavainak mélyére hatolni. A
nagyasszonyanya mindent beleadott a mágia és a születés pillanatába, és most
még nem tudta összeszedni a gondolatait.
  - Adj nevet a gyereknek! - követelte Briza türelmetlenül, hogy végre
kielégíthesse mohó istene éhségét.

  - Mindjárt vége - mondta Dinin a bátyjának, amikor összetalálkoztak a DeVir
Ház kisebb pillérek alkotta egyik alsó csarnokában. - Rizzen elfoglalja a
tetőt, és úgy látszik, Zaknafein is elvégezte feladatát.
  - Két osztagnyi DeVir katona már le is tette nekünk a hűségesküt - felelt
Nalfein.
  - Tudják, hogy itt a vég - nevetett Dinin. - Nekik éppen olyan az egyik Ház,
mint a másik. Egy közrendűnek nem éri meg meghalni egyikért sem. Hamarosan
teljesítjük a feladatunkat.
  - Méghozzá olyan gyorsan, hogy észre sem veszik - biccentett Nalfein. - A
Do'Urden, Daermon N'a'shezbaeron most már Menzoberranzan Kilencedik Háza lett,
a DeVireknek végük!
  - Vigyázz! - kiáltott fel hirtelen Dinin, rémülten bámulva bátyja háta mögé.
  Nalfein azonnal reagált. Megpördült, hogy szembenézzen a veszéllyel, ám
közben hátat fordított a valódi veszedelemnek. Mert alighogy Nalfein észrevette
a csalást, Dinin kardja a csigolyái közé hatolt. Dinin a bátyja válla felett
arcát Nalfein arcához tartotta, hogy lássa, amint a vörös szikra kihuny a férfi
szemében.
  - Olyan gyorsan, hogy észre sem veszik - gúnyolódott Dinin, bátyja korábbi
szavait visszhangozva. Ellökte az élettelen testet. - Dinin most már a Do'Urden
ház első fia, Nalfeinnek pedig vége.

  - Drizzt - lehelte Malice Anya. - A gyermek neve legyen Drizzt!
  Briza megerősítette fogását a késen, és nekilátott a szertartásnak. 
  - Pókkirálynő, vedd ezt a gyermeket - kezdte, és felemelte a tőrt, hogy
lesújtson vele. - Drizzt Do'Urdent adjuk neked cserébe dicsőséges...
  - Várj! - kiáltotta Maya a szoba másik végéből. Összeolvadása bátyjával,
Nalfeinnel hirtelen abbamaradt. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett. - Nalfein
halott - jelentette be. - A gyermek már nem a harmadik élő fiúgyermek.
  Vierna kutatóan nézett nővérére. Ugyanabban a pillanatban, amikor Maya
megérezte Nalfein halálát, Vierna, aki Dininnel állt kapcsolatban, hirtelen
érzelmi fellobbanást érzett. Diadal? Vierna szája elé emelte karcsú ujját, úgy
figyelte, Dininnek sikerült-e vajon a gyilkosság.
  Briza még mindig felemelve tartotta a pók-kést, hogy Lloth-nak szentelje a
gyermeket.
  - Odaígértük a Pókkirálynőnek a harmadik élő fiút - figyelmeztetett Maya. -
Ez meg is történt - utalt Nalfein halálára.
  - De nem áldozatban - vetette ellene Briza.
  Vierna lemondóan vállat vont. 
  - Ha Lloth elfogadja Nalfeint, akkor igen. Ha még egyet adunk, kihívhatjuk
magunk ellen a Pókkirálynő haragját.
  - De akkor sem helyes nem megadni azt, amit megígértünk! - makacskodott
Briza.
  - Akkor folytasd - mondta Maya.
  Briza szorosan megmarkolta pók-kését, hogy Llothnak áldozza a fiút. Újra
elkezdte a szertartást.
  - Ne tovább - parancsolta most már Malice Anya, feltámaszkodva székében. -
Lloth elégedett, mi pedig diadalmaskodtunk. Inkább üdvözöld testvéröcsédet, a
Do'Urden ház legújabb tagját.
  - Csak egy hím - jegyezte meg Briza nyilvánvaló undorral, és otthagyta a
bálványt meg a gyermeket.
  - Legközelebb jobban fog sikerülni - kacagott Malice Anya, bár maga sem
tudta, lesz-e valaha legközelebb. Életének ötszázadik éve felé járt, és a drow
elfek nem voltak különösebben termékenyek - még a fiatalok sem. Brizát ifjan,
mindössze százévesen szülte, de az azóta eltelt csaknem négy évszázad alatt
mindössze öt másik gyermeknek adott életet. Még ez a csecsemő, Drizzt is
meglepetésszerűen érkezett, és Malice kételkedett abban, hogy valaha is újra
megfogan.
  - Elég a hiábavaló elmélkedésből - suttogta magában kimerülten a
Nagyasszonyanya. - Majd eljön annak is az ideje... - Azzal hátradőlt székében,
és elmerült a felemelő hatalom zavaros, de gonoszul jóleső álmaiban.

  Zaknafein átsietett a DeVir komplexum központi oszlopán. Csuklyája a kezében,
korbácsa és kardja kényelmesen az övén. A fegyverek még mindig csörögtek, de a
csata a vége felé közeledett. A Do'Urden Ház diadalmaskodott, a tizedik ház
legyőzte a negyediket, csupán a szemtanúk és a bizonyítékok eltüntetése maradt
hátra. Egy csapat alacsonyabb rangú papnő járkált körbe, ellátták a sérült
Do'Urden katonák sebeit, és feltámasztották a magatehetetlen testeket, hogy
azok is el tudjanak menni a helyszínről. Otthon, a Do'Urden szálláson a még
menthető testeket újjáélesztik és megint munkára fogják.
  Zak észrevehető borzongással fordult el, ahogy a papok teremről teremre
haladtak, a nyomukban masírozó Do'Urden-élőholtak egyre sokasodó hadával.
  Bármilyen visszataszítónak találta is Zak ezt a csapatot, az utánuk következő
még rosszabb volt. Két Do'Urden pap vezetett végig egy csapatnyi katonát az
épületen, felderít varázslatokkal kutatták ki az életben maradt DeVirek
rejtekhelyeit. Egyikük néhány lépésnyire haladt el Zak mellett a folyosón,
szemei befelé fordultak a varázslat kábulatában. Ujjait maga elé tartva haladt
egy halvány nyomon, mintha valami ördögi szál húzná a drow hús felé.
  - Ott bent! - mutatott hirtelen egy helyre a fal alsó részén. A katonák
azonnal ugrottak, mint egy kiéhezett farkasfalka, és áttörtek a rejtekajtón.
Bent, egy kis fülkében a DeVir Ház gyermekei lapultak. Ők nemesek voltak, nem
közrendűek, tehát nem lehetett élve hagyni őket.
  Zak meggyorsította lépteit, hogy minél előbb eltávolodjon a helyszíntől, de
így is tisztán hallotta a gyermekek tehetetlen sikolyait, ahogy a katonák
bevégezték véres munkájukat. Zak azon kapta magát, hogy már-már rohan. Gyorsan
befordult egy kanyarban a folyosón, és kis híján beleütközött Dininbe és
Rizzenbe.
  - Nalfein halott - jelentette be Rizzen közönyösen.
  A fegyvermester gyanakvó pillantást vetett a fiatalabbik Do'Urden fiúra.
  - Én öltem meg azt a DeVir katonát, aki végzett vele - magyarázta Dinin, meg
sem kísérelve elrejteni szemtelen mosolyát.
  Zak már csaknem négy évszázadot ért meg, nem voltak ismeretlenek előtte
becsvágyó fajtájának módszerei. A hercegi testvérek elővigyázatosan katonáik
vonalai mögött haladtak, tehát egy csapat Do'Urden harcos választotta el őket
az ellenségtől. Mire egyáltalán összefuthattak egy idegen drow-val, a DeVirek
életben maradt katonái már rég hűséget fogadtak a Do'Urden Háznak. Zak
kételkedett benne, hogy akár csak láttak is harcot.
  - Az imaszobában történt vérontás híre elterjedt a katonák közt - mondta
Rizzen a fegyvermesternek. - Szokásos ügyességeddel cselekedtél - ahogy ezt el
is vártuk tőled.
  Zak megvető pillantást vetett Rizzenre, és folytatta útját, ki a ház
főbejáratán, ki a mágikus sötétségből és némaságból, Menzoberranzan fekete
hajnalába. Rizzen volt Malice Anya jelenlegi partnere, az éppen soron következő
a sok férfi közül, semmi több. Ha Malice ráun, vagy visszalöki a közrendű
katonák közé, megfosztja a Do'Urden névtől és minden velejáró jogtól, vagy
egyszerűen megszabadul tőle. Zak semmiféle tisztelettel nem tartozott neki.
  A fegyvermester átlebegett a gombakerítés fölött, a lehető legmagasabban,
aztán a földre ereszkedett. Néhány pillanattal később visszapillantva figyelte,
amint a Do'Urden sereg, apa és fiú, harcosok és papok és vagy két tucat lassú
mozgású zombi kimasírozik az épületből, és hazafelé indul. A rabszolgahad mind
egy szálig odaveszett, mégis, a romos DeVir Házból kivonuló csapat népesebb
lett, mint a támadás előtt volt. A rabszolgákat kétszeresen is pótolták a DeVir
szolgák és az átállt katonák, akik a megszokott drow hűséget mutatták és
örömest csatlakoztak a támadókhoz. Ezeket az áruló drow-kat majd mágikus úton
kivallatják a Do'Urden papok, hogy megbizonyosodjanak hűségük őszinteségéről.
  Zak tudta, hogy mindnyájan állni fogják a próbát. A drow elf a túlélés, és
nem a szilárd elvek népe. A katonák új személyiséget kapnak, és néhány hónapig
a Do'Urden Ház rejtekében tartják őket, amíg mindenki végleg el nem feledkezik
a DeVirek szomorú pusztulásáról.
  A fegyvermester nem követte őket azonnal, inkább átvágott a gombák során.
Talált egy elzárt kis völgyet, ahol lehuppant egy mohás gyepfoltra, és
tekintetét a barlangmennyezet örökös feketeségébe - saját létének végtelen
sötétségébe - fúrta.
  Bölcsebben tette volna, ha csendben marad: behatoló volt a hatalmas város
legelőkelőbb részében. A szavai lehetséges fültanúira gondolt, ugyanazokra a
sötét-elfekre, akik végignézték a DeVir Ház bukását, és teljes szívvel élvezték
a látványosságot. Ezt a viselkedést és ezt a vérontást látva Zak nem tudta
visszafojtani érzelmeit. Kesergése könyörögve szállt egy istenhez, melynek léte
meghaladta érzékeit.
  - Milyen hely az én világom, miféle sötét káoszban öltött testet a lelkem? -
suttogta el a haragos számonkérést, ami mindig ott motoszkált benne. - A
fényben feketének látom bőrömet, a sötétben viszont fehéren izzik a haragtól,
melytől nem tudok megszabadulni.
  - Bár lenne bátorságom itthagyni ezt a helyet, ezt az életet! Vagy legalább
nyíltan megmondani ennek a világnak, sötétlelkű fajtámnak, hogy gonoszságban
fogant! Egy olyan létet keresni, ami nem szentségteleníti meg mindazt, amiben
hiszek, ami igaz.
  - Zaknafein Do'Urden, így neveznek, mégsem vagyok drow, sem akaratom, sem
tetteim szerint. Akkor hát hadd lássák meg azt a lényt, ami valójában vagyok!
Zúdítsák csak haragjukat ezekre a vállakra, melyek már így is egész
Menzoberranzan reménytelenségét hordozzák.
  Mit sem törődve a következményekkel, a fegyvermester felállt és így kiáltott:
  - Menzoberranzan, micsoda pokol vagy te?
  Amikor nem érkezett válasz a néma város felől, Zak kirázta a varázsfagy
utolsó maradékát is fáradt izmaiból. Némileg megnyugodott, amikor megtapogatta
korbácsát - a fegyvert, mely kitépte egy Nagyasszonyanya nyelvét.


3.

Egy gyermek szemei

  Masoj, a fiatal tanonc - ami mágiahasználó pályafutásának ezen pontján annyit
jelentett, hogy egyszerű takarítóinas - seprűjére támaszkodva nézte, amint
Alton DeVir belép a csavart torony legmagasabb szobájába. Masoj szinte
megsajnálta a diákot, akinek szembe kellett néznie az Arcnélkülivel.
  Masoj maga is izgatott volt, hiszen tudta, hogy az Alton és az arctalan
mester között várható villongást érdemes lesz végignézni. Folytatta a
söprögetést, és a takarítás ürügye alatt egyre közelebb araszolt az ajtóhoz.

  - Hívattál, Arcnélküli Mester - ismételte Alton DeVir, egyik kezét szeme
előtt tartva, és hunyorogva a szobában égő három gyertya vakító fényében.
Feszengve állt egyik lábáról a másikra a félhomályban derengő szoba ajtaja
előtt.
  Az Arcnélküli háttal állt az ifjúnak. Jobb, ha simán elintézi, döntötte el
magában. Tudta, hogy a varázslat, amire most készül, még azelőtt fogja megölni
Altont, mielőtt megtudná a családja sorsát; mielőtt teljesíthetné Dinin
Do'Urden parancsát. De túl sok forgott itt kockán. Jobb lesz, ha a lehető
legtisztábban végez.
  - Hívattál... - kezdte újra Alton, de aztán bölcsen elhallgatott, és próbálta
megfejteni a helyzetet. Furcsállotta, hogy az Akadémia egyik mestere a
szobájába hívatja, még mielőtt a napi tanítás megkezdődne.
  Amikor először érzékelte a hívását, Alton attól félt, talán valahogy lemaradt
az egyik órájáról, ez pedig végzetes mulasztásnak számított a Sorcere-ben.
Alton már közel járt ahhoz, hogy végezzen, de egyetlen mester neheztelése is
derékba törhette reményeit.
  Egészen jól szerepelt az Arcnélküli Mester óráin, még úgy is tűnt neki,
mintha a rejtélyes alak kedvelné öt. Talán csak egyszerű udvariasságból hívta
ide, hogy gratuláljon neki, amiért eljutott az utolsó vizsgáig? Alton jól
tudta, hogy ez cseppet sem valószínű, bármennyire remélte is az ellenkezőjét. A
drow Akadémia mestereire egyáltalán nem volt jellemző, hogy a diákoknak
gratuláljanak.
  Ekkor hallotta meg a halk kántálást, és észrevette, hogy a mester varázsol.
Nagyon rossz előérzete támadt; a helyzet egyáltalán nem illett az Akadémia
szigorú szokásrendszerébe. Alton keményen megvetette lábát, izmai ugrásra
készen megfeszültek. Hűen követte a mottót, amit belevertek az Akadémia minden
egyes diákjába, az alapelvet, mely túléléshez segíthette a drow elfeket
kaotikus társadalmukban: állj készen!

  Az ajtó szétrobbant előtte, kőtörmelékkel terítve be a szobát. Masoj a falnak
repült. Úgy érezte, az előadás megérte a kellemetlenséget meg a vállán
keletkezett horzsolást, amikor észrevette, hogy Alton DeVir kibotorkált a
szobából. A diák háta és bal karja füstölgött, arcán olyan iszonyat és fájdalom
tükröződött, amilyet Masoj soha nem látott még.
  Alton támolyogva futásnak eredt, hogy minél messzebb kerüljön a gyilkos
mestertől. Lejutott a csigavonalban ereszkedő folyosó kanyarulata mögé, és
éppen beugrott a következő, alsóbb szobába, amikor az Arcnélküli felbukkant a
tátongó ajtónyílásban.
  A mester átkozódva szapulta ügyetlenségét, és azon gondolkodott, hogyan
pótolja a megrongált ajtót. - Takaríts össze! - vakkantotta Masojnak, aki már
seprűjére támaszkodott ismét.
  Masoj engedelmesen lesunyta fejét, és söpörgetni kezdte a kőszilánkokat. Csak
akkor nézett fel, amikor a mester már elment mellette. Óvatosan utána eredt.
  Alton nem menekülhet, és ez olyan látványosság lesz, amit nem hagyhat ki!

  A harmadik szoba, az Arcnélküli magánkönyvtára volt a legvilágosabb a négy
helyiség közül, tucatnyi égő gyertyával minden falán.
  - A fene ebbe a sok fénybe! - sziszegte Alton, ahogy vaksin botorkált a másik
ajtó felé, amely az Arcnélküli előszobájába vezetett; a mester lakrészének
legalacsonyabb helyiségébe. Ha kijut ebből a toronyból, az Akadémia udvarára,
akkor talán képes lesz a helyzetet mestere ellen fordítani.
  Alton világa még mindig a sötét Menzoberranzan volt, de az Arcnélküli, aki
annyi évtizedet töltött el a Sorcere gyertyáinak fényében, már hozzászokott,
hogy szemét ne a hő, hanem a fény látására használja.
  Az előcsarnokban székek és ládák sorakoztak, de mivel itt csak egyetlen
gyertya pislákolt, Alton elég tisztán látott ahhoz, hogy kikerülje az
akadályokat. Az ajtóhoz ugrott és megragadta a súlyos kilincset. Könnyedén le
tudta nyomni, ám amikor megpróbált kimenni, az ajtó nem mozdult. Kék
energiaszikra pattant ki belőle, és hatalmas erővel földre sújtotta a fiút.
  - Legyen átkozott ez a hely! - morogta Alton. A kaput mágia tartotta zárva.
Ismert ugyan egy varázslatot, amivel ki tudott nyitni efféle megbűvölt ajtókat,
de kételkedett benne, hogy mágiája elég erős lenne mestere varázslatának
legyőzéséhez. Sietségében és félelmében a varázsszavak kuszán örvénylettek a
fejében.
  - Ne fuss, DeVir - hallatszott az Arcnélküli kiáltása az előző szobából. -
Csak a szenvedéseidet hosszabbítod meg!
  - Te is légy átkozott! - mormolta Alton. Nem foglakozott tovább az ostoba
varázslattal, úgysem végezne vele időben. Körülnézett a szobában, valami más
menekülési lehetőséget keresett.
  Egy különös dologra lett figyelmes az egyik oldalfalon, félúton a mennyezet
felé: egy derengő rést látott két nagy szekrény között. Kissé hátrébb lépett,
hogy jobban lásson, de nem tudott kikerülni a gyertyafény hatóköréből, a szűk
érzékelési tartományból, ahol a szeme mind a fényt, mind a hőt látta.
  Inkább csak sejtette, hogy az a falrész állandó sugárzást bocsát ki a
hőspektrumban, ezért különbözik a fal többi részének képétől. Egy másik ajtó
lenne ott? Alton remélte, hogy sejtése igaznak bizonyul. Visszasietett a szoba
közepére, közvetlenül szembe állt a falrésszel, és erőltette a szemét, hogy a
vörösön túli tartományból a rendes fényre váltson.
  Ahogy látása alkalmazkodott, az ifjú DeVir megdöbbent, és összezavarodott
azon, amit megpillantott. Nem látott sem ajtót, sem nyílást, mögötte újabb
szobával. Saját visszavert képét látta, a szoba részletével, ahol állt.
Életének ötvenöt éve alatt még sosem volt tanúja hasonló látványnak, de
hallotta a Sorcere mestereit beszélni ilyen eszközökről. Egy tükör állt előtte.
  Valami moccant odakint, emlékeztetve az ifjút, hogy az Arcnélküli a nyomában
van. Nem sokat töprenghetett a lehetőségein.
  Leszegte a fejét és megrohamozta a tükröt.
  Talán teleportáló-kapu ez, amely a város egy másik negyedébe nyílik, de az is
lehet, hogy csak egyszerű ajtó, mögötte másik szobával. Netán térsíkok közti
kapu - ötlött Alton kétségbeesett elméjébe a gondolat -, mely egy teljesen
furcsa és idegen világba visz!
  Átjárta a kaland reszkető izgalma, tovasodorta a csodálatos dolog felé -
aztán csak az ütközést érezte, a szilánkokra törő üveget, és mögötte a rideg,
áthatolhatatlan kőfalat.
  Talán mégis csak egy közönséges tükör volt.

  - Nézd a szemét! - suttogta Vierna Mayának, miközben a Do'Urden Ház legújabb
tagját vizsgálgatták.
  A gyermeknek valóban figyelemreméltó szemei voltak. Alig egy órája került ki
az anyaméhből, pupillái máris kérdően szűkültek-tágultak. Mélyükön látszott a
hőlátás ismerős vörös izzása, ugyanakkor furcsa kék árnyalatuk is volt - ennek
következtében a szemek lilás színt kaptak.
  - Vak lenne?  - tűnődött Maya. - Talán mégis oda kéne adni a Pókkirálynőnek.
  Briza várakozóan nézett rájuk. A sötét-elfek nem szoktak életben hagyni testi
hibás csecsemőket.
  - Nem vak - felelte Vierna, kezét a gyermek fölé emelve. Dühös pillantást
vetett mohó nővéreire. - Követi a szemével az ujjam mozgását.
  Maya látta, hogy Vierna igazat szólt. Közelebb hajolt a csecsemőhöz, és
tanulmányozni kezdte furcsa arcát. - Mit látsz, Drizzt Do'Urden? - kérdezte
lágyan, de nem a gyerek iránti gyengédségből, hanem azért, hogy ne zavarja
anyját, aki székében pihent a pókbálvány fejénél.
  - Mit látsz, amit mi nem?

  Üvegszilánkok csikorogtak Alton alatt, és mély sebeket hasítottak belé,
amikor rájuk nehezedett, hogy felálljon. Ugyan mit számít ez már? - gondolta.
  - A tükröm! - hallotta az Arcnélküli ordítását, és amikor felnézett, ott
látta maga fölött tornyosulni a haragos mestert.
  Milyen nagynak hatott most Alton szemében! Milyen hatalmasnak és erősnek,
hisz teljesen elfogta a gyertyafényt a szekrények közti kicsiny nyílás elől.
Alakja tízszeresére nőtt a reményvesztett áldozat szemében, egyszerű
jelenléténél fogva.
  A diák érezte, hogy valami ragacsos szubsztancia öleli körül, pókhálóként
tapad a szekrényeken, a falakon és rajta. Az ifjú DeVir megpróbált felugrani és
elmenekülni, de az Arcnélküli varázslata már erősen fogva tartotta. Csapdába
ejtette, mint ahogy a légy gabalyodik bele a pók hálójába.
  - Először az ajtóm - dörögte az Arcnélküli -, aztán meg a tükröm! Tudod,
mennyi szenvedés árán jutottam hozzá ehhez a ritka eszközhöz?
  Alton ide-oda forgatta a fejét, nem válaszképpen, pusztán azért, hogy
legalább az arcát megszabadítsa a tapadós anyagtól.
  - Miért nem maradtál nyugton, és hagytad, hogy minden simán megtörténjen? -
hörögte utálkozva az Arcnélküli.
  - Miért? - seppegte Alton a ragacsos szálakat köpködve. - Miért akarnál
megölni?
  - Mert eltörted a tükrömet! - vágott vissza az Arcnélküli.
  Persze, ennek nem volt semmi értelme, hiszen az első támadás még a tükör
pusztulása előtt történt - de Alton sejtette, hogy a mesternek éppen a
ködösítés a célja. A diák tudta, hogy reménytelen a helyzete, de nem adta fel a
küzdelmet, megpróbálta lebeszélni ellenfelét.
  - Ismered a Házamat, a DeVir Házat - mondta méltatlankodva. - A negyedik Ház
a városban. Ginafae Anya dühös lesz. Egy főpapnőnek megvannak a maga módszerei
arra, hogy kiderítse az igazságot.
  - A DeVir Ház? - nevetett az Arcnélküli. Talán mégis sor kerül a lelki
kínzásra, amit Dinin Do'Urden kívánt. Alton eltörte a tükrét!
  - A negyedik Ház! - vicsorogta Alton.
  - Bolond ifjú - csikorogta az Arcnélküli. - A DeVir Ház nincs többé - se
negyedik, se ötvennegyedik. Semmi!
  A diák megrogyott, pedig a háló elég erősen tartotta. Miről beszél a mestere?
  - Mind halottak - folytatta az Arcnélküli. - Ginafae Anya már közelről nézi
Llotht - Alton iszonyodó grimasza szinte melengette a mester szívét. - Mind
halottak - sziszegte ismét. - Kivéve a szegény Altont, aki még él, hogy
meghallja családja végzetét. Ezt a kis mulasztást most orvosolni kell! - Az
Arcnélküli varázslatra emelte kezét.
  - Ki tette? - kiáltott fel Alton.
  Az Arcnélküli megállt, mintha nem értené.
  - Melyik Ház tette ezt? - kérdezte a szerencsétlen diák. - Vagy tán több ház
összeesküvése sújtott le a DeVirekre?
  - Majd megtudod - felelte az Arcnélküli, aki szemmel láthatóan élvezte a
helyzetet. - Azt hiszem, jogod van hozzá, hogy megtudd, mielőtt csatlakozol
rokonaidhoz a halál birodalmában - és mosolyra húzódott a nyílás, ami valamikor
a mágus szája volt. - De eltörted a tükrömet! - mordult fel hirtelen a mester.
- Halj meg, ostoba kölyök! Találd meg magad a választ!
  Az Arcnélküli mellkasa hirtelen fölszakadt, és a mester teste görcsbe
rándult. Átkokat hörgött valami idegen nyelven, ami meghaladta a diák értelmi
képességei határait. Miféle szörnyű varázslatot készíthetett elő, amelynek
szavai még Alton tanult fülének is idegenül hangzottak, és amely oly
kimondhatatlanul gonosz, hogy még mesterének erejét is így próbára teszi?
  Az Arcnélküli ekkor előrezuhant a padlóra, és kilehelte lelkét.
  Alton meghökkenve nézte mestere hátát - és a nyílvesszőt, amely kiállt
belőle. A mérgezett vessző még mindig rezgett a becsapódás erejétől, amikor
Alton a szoba közepe felé tekintett, ahol a fiatal takarítóinas állt nyugodtan.
  - Gyönyörű fegyver, Arcnélküli! - mosolyodott el Masoj, és játékosan
felemelte a míves, kétkezes nyílpuskát, amit a kezében tartott.
  Aztán gonoszul elmosolyodott, és új nyílvesszőt feszített a húrra.

  Malice Anya föltápászkodott székéből, és nehézkesen talpra állt. 
  - El az útból! - vakkantott a lányaira.
  Maya és Vierna ellibbent a pókbálvány és a gyermek közeléből. 
  - Nézd a szemét, Nagyasszonyanya! - bátorkodott megjegyezni Vierna. - Olyan
különös!
  Malice Anya némán tanulmányozta a csecsemőt. Minden rendben lévőnek látszott
rajta, aminek örült, mert Nalfein, az eddigi legidősebb fiú halott, és ennek a
fiúnak, Drizztnek nehéz dolga lesz, ha a helyére akar lépni.
  - A szeme! - mondta megint Vierna.
  A Nagyasszonyanya gyilkos pillantást vetett rá, de azért lehajolt, hogy
lássa, miért ez a nagy felhajtás.
  - Bíborszínű - szólt végül döbbenten. Ilyesmiről még sohasem hallott.
  - De nem vak - vetette közbe sietve Maya, látva az anyja arcára kiülő
megvetést.
  - Hozzátok a gyertyát - rendelkezett Malice Anya. - Lássuk, milyenek ezek a
szemek a fény világában!
  Maya és Vierna ösztönszerűen a szent szekrényke felé indult, de Briza útjukat
állta.
  - Csak főpapnő érintheti a szent tárgyakat - emlékeztette őket, hangjában
némi fenyegető éllel. Fensőbbségesen megfordult, benyúlt a kis szekrénybe, és
egy félig leégett piros gyertyát vett elő. A papok eltakarták arcukat, Malice
Anya pedig elővigyázatosan a csecsemő arca elé emelte kezét, amikor Briza
meggyújtotta a megszentelt gyertyát. Aprócska volt a láng - a drow szemeknek
mégis vakító sugárzás.
  - Hozd ide - mondta Malice Anya kisvártatva, amikor hozzászokott a fényhez.
Briza Drizzt fölé tartotta a gyertyát, Malice pedig lassan elhúzta a kezét a
gyermek arca elől.
  - Nem sír - állapította meg Briza csodálkozva, hogy a kicsi nyugodtan tűri az
éles fényt.
  - Így is bíborszínű - suttogta Malice, ügyet sem vetve leánya morgolódására.
- A gyerek szeme mind a két világban bíbornak látszik!
  Vierna hangosan felsóhajtott, amikor ismét apró öccsére nézett; a
levendulaszín szemekbe.
  - Ő a testvéred - emlékeztette Malice Anya, aki Vierna sóhaját a jövőbeli
vágyak sugallatának vélte. - Amikor idősebb lesz, és azok a szemek ugyanígy
mélyednek a tiédbe, emlékezz: ő a testvéröcséd.
  Vierna elfordult, kis híján kimondva valamit, amit később maga is megbánt
volna. Malice Anya használta már a Do'Urden Ház szinte minden férfi katonáját -
és sok másikat is, akiket sikerült elcsábítania más Házaktól -, erről már
szinte legendák keringtek Menzoberranzanban. Éppen ő prédikál a megfontolt és
helyes viselkedésről? Vierna beharapta a száját, és remélte, hogy sem Briza,
sem Malice nem olvas éppen a gondolataiban.
  Menzoberranzanban azt, aki efféle pletykára gondol egy főpapnővel
kapcsolatban, akár igaz, akár nem, kivégzik.
  Az anyja szeme összeszűkült, és Vierna már azt hitte, felfedezték. - A te
feladatod lesz, hogy felkészítsd - mondta neki Malice Anya.
  - De Maya a fiatalabb - ellenkezett a lány. - Én néhány éven belül főpapnő
lehetek, ha tovább folytatom a tanulást.
  - De az is lehet, hogy soha - emlékeztette keményen az anyja. - Vidd őt a
kápolnába, ahogy kell. Szoktasd őt a szavakhoz, és tanítsd meg mindenre, ami
ahhoz kell, hogy megfelelően szolgálhasson, mint a Do'Urden Ház herceg-apródja.
  - Én majd gondoskodom róla - ajánlkozott Briza, önkéntelen mozdulattal
megérintve kígyófejű korbácsát. - Így szeretem a hímeket megtanítani arra, hol
a helyük a világunkban.
  Malice rámeredt.
  - Te főpapnő vagy. Neked fontosabb feladataid vannak annál, semhogy szóra
szoktass egy gyereket. - Aztán Viernához fordult: - A gyermek a tiéd, és nem
ajánlom, hagy csalódást okozz nekem! Mindaz, amit Drizztnek megtanítasz, a te
tudásodat is növeli. Ez a kis gyakorlat az anyaságban előrevisz az úton, mely a
főpapnőséghez vezet! - Adott néhány másodpercet, hogy Vierna kedvezőbb fényben
lássa feladatát, aztán hangja megint félreérthetetlenül fenyegetővé vált. -
Segíthet neked, de el is pusztíthat!
  Vierna sóhajtott, de nem mondta ki, amit gondolt. Az a teher, amit Malice
Anya a vállára rakott, legalább tíz évre előre lefoglalja az ideje legnagyobb
részét. Nem volt kedvére ez a kilátás: ő és ez a bíborszemű gyerek, együtt tíz
hosszú évig. De a másik lehetőség: Malice Anya haragja, ennél sokkal rosszabb
lett volna.

  Alton újabb pókszálat szedett ki a szájából. - Te csak egy kisfiú vagy,
tanonc - motyogta. - Miért...
  - ...öltem meg? - fejezte be Masoj. - Nem azért, hogy téged megmentselek, ha
erre gondoltál - köpött az Arcnélküli teste felé. - Nézz rám, a hatodik Ház
hercegére, ennek a nyomorultnak a söprögetőjére...
  - Hun'ett - vágott közbe Alton. - A Hun'ett Ház a hatodik.
  Az ifjú drow megdörzsölte a száját. - Várj - mondta széles mosollyal, ördögi
gúnnyal a hangjában. - Azt hiszem, most már az ötödik Ház vagyunk, hogy a
DeVirek kiestek.
  - Még nem! - vicsorogta Alton.
  - De hamarosan - biztosította őt Masoj, megmarkolva a nyílpuskát.
  Alton még jobban belegabalyodott a hálóba. Elég kín lett volna az is, ha a
mester öli meg, de azt a szégyent, hogy egy kisfiú lője le...
  - Azt hiszem, hálásnak kéne lennem neked - mondta Masoj. - Már hetek óta
tervezgettem, hogy végzek vele.
  - Miért? - faggatta Alton új támadóját. - Vennéd magadnak a bátorságot, hogy
megöld a Sorcere egyik mesterét, csak azért, mert a családod hozzá adott be
szolgálni?
  - Az utamban állt! - kiáltotta Masoj. - Négy éve szolgáltam ezt a hitvány
csúszómászót. Pucoltam a csizmáját, kevertem a kenőcsét arra az ocsmány képére!
És ezzel megelégedett? Nem! - Köpött még egyet, aztán folytatta, inkább
magának, semmint a csapdába esett diáknak. - A mágiát űzni vágyó nemeseknek
megvan az a lehetőségük, hogy tanoncnak képezzék őket, mielőtt elérik azt a
kort, amikor a Sorcere-be kerülhetnek.
  - Valóban - mondta Alton. - Én magam is tanoncoskodtam...
  - Távol akart engem tartani a Sorcere-től! - tajtékzott Masoj, teljesen
megfeledkezve a diákról. - Inkább a Melee-Magthere-be, a harcosok iskolájába
akart kényszeríteni. A harcosokéba! Már csak két hetem van a huszonötödik
születésnapomig - pillantott fel, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy nincs
egyedül.
  - Tudtam, hogy meg kell ölnöm - folytatta, most már egyenesen Altonnak. -
Aztán jöttél te, és hirtelen tálcán kínáltad a lehetőséget. Egy diák és egy
tanár összekapnak, és megölik egymást. Máskor is megesett már ilyesmi. Ki
törődne vele? Szóval azt hiszem, köszönetet kell mondanom neked, Alton DeVir,
az Említésre Sem Méltó Ház hercege - bókolt mélyen, maró gúnnyal Masoj. -
Mielőtt megöllek, úgy értem.
  - Várj! - kiáltott fel Alton. - Mi hasznod abból, ha engem megölsz?
  - Az alibi.
  - De már most is van alibid, és még jobbat is kitalálhatunk neked!
  - Beszélj - mondta Masoj, aki bevallottan nem sietett túlságosan. Az
Arcnélküli magasosztályú varázsló volt, a pókhálója még jó ideig nem ereszti
foglyát.
  - Szabadíts ki - mondta Alton egyenesen.
  - Olyan ostoba lennél, mint amilyennek az Arcnélküli nevezett?
  Alton nyugodtan tűrte a sértést - elvégre a kölyöknél felhúzott nyílpuska
volt.
  - Szabadíts ki, és én átveszem az Arcnélküli szerepét - mondta. - Egy mester
halála gyanút kelt, de ha nem tudják meg, hogy halott...
  - Hogyhogy? - kérdezte Masoj, és szórakozottan belerúgott a hullába.
  - Égesd el - mondta Alton, miközben kétségbeesett terve lassan testet öltött.
- Legyen ő Alton DeVir. A DeVir Ház már nem létezik, nem lesz sem megtorlás,
sem kérdezősködés.
  Masoj nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek.
  - Az Arcnélküli gyakorlatilag remeteéletet élt - magyarázta Alton. - Én pedig
nemsokára végzek: biztosan megbirkózom az alapszintű tanítással, harminc évi
tanulás után.
  - És mit nyerek én ezen az egészen?
  Alton rábámult, miközben a pókháló csaknem elnyelte, és úgy tett, mintha a
válasz teljesen kézenfekvő lenne. - Egy mestert a Sorcere-ben, aki a mentorod.
Aki egyengeti utadat a tanulóévek alatt.
  - És aki az első adódó alkalommal megszabadul a kellemetlen szemtanútól -
tette hozzá Masoj alattomosan.
  - Mit nyernék ezzel? - vágott vissza Alton. - Azt, hogy magamra haragítom a
Hun'ett Házat, az ötödiket a városban, úgy, hogy nekem nem áll támogató család
a hátam mögött? Nem, ifjú Masoj, nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek az
Arcnélküli nevezett.
  Masoj piszkálni kezdte a fogait hosszú, hegyes körmével, és a lehetőségeket
mérlegelte. Egy szövetséges a Sorcere mesterei között?
  Ebben van némi fantázia.
  Újabb gondolat ötlött az elméjébe. Feltépte a szekrény ajtaját Alton mellett,
és kotorászni kezdett benne. A diák összerezzent, amikor kerámia- és
üvegedények csörömpölését hallotta, és arra gondolt, hányféle alapanyag, vagy
talán kész keverék vész el a tanonc gondatlansága miatt. Talán mégis jobb lenne
neki a Melee-Magthere, gondolta.
  Egy pillanat múlva azonban a fiatalabb drow újra előbukkant, és Altonnak
eszébe jutott: nincs abban a helyzetben, hogy ilyen ítéleteket hozzon.
  - Ez az enyém - közölte Masoj, egy kis fekete tárgyat mutatva Altonnak.
- Ajándékba kaptam az alacsonyabb síkok egy lakójától, mert segítettem neki.
  - Te efféle lényeknek segítesz? - A diák nehezen tudta elhinni, hogy egy
egyszerű tanonc rendelkezhet a szükséges eszközökkel ahhoz, hogy akár csak túl
is élje a találkozást egy ilyen hatalmas és kiszámíthatatlan lénnyel.
  - Az Arcnélküli - rúgott megint a holttestbe Masoj - elvette a pénzt és a
szobrot, pedig az enyém! Minden más itt persze a tiéd lesz. A legtöbb
varázslatot ismerem, és megmutatom neked, mi micsoda.
  Fellelkesülten a reménytől, hogy talán mégis túlélheti ezt a szörnyű napot,
Alton keveset törődött a kis szobrocskával. Csak az átkozott hálókból akart
kiszabadulni, hogy kinyomozhassa, mi történt a Házával. De akkor Masoj, aki
mindig zavarbaejtő alak volt, hirtelen megfordult és elindult.
  - Hova mész? - kérdezte Alton.
  - Hozom a savat.
  - Savat? - A diák ügyesen leplezte rémületét, bár attól tartott, pontosan
érti, mit akar csinálni Masoj.
  - Az álcának tökéletesnek kell lennie - magyarázta a tanonc tárgyilagosan.
- Használjuk ki a hálót, amíg tart, legalább nem fogsz mozgolódni.
  - Nem - kezdett tiltakozni Alton, de Masoj már ott is volt mellette, arcán
széles, sátáni mosollyal.
  - Egy kicsit fájni fog, de utána sem lesz könnyű - ismerte el Masoj. - Nincs
családod és nincs szövetségesed a Sorcere-ben, mert az Arcnélkülit minden más
mester megvetette. - Felemelte a nyílpuskát, Alton szemének szegezte, és egy
újabb mérgezett vesszőt helyezett rá. - Talán jobban szeretnéd a halált.
  - Hozd azt a savat - nyüszítette Alton.
  - Minek? - ingerkedett Masoj a nyílpuskát lóbálva. - Miért élnél, Alton
DeVir?
  - A bosszúért - vicsorogta bőszen a diák. A hangjából sütő izzó gyűlölet még
Masojt is meghátrálásra késztette. - Ezt még nem tanultad meg, de meg fogod
tanulni, kölyök. Az életben semmi sem ad fontosabb célt, mint a bosszúvágy!
  Masoj leengedte a nyílpuskát, és tisztelettel, majdhogynem félve pillantott a
háló fogságában rekedt drow-ra. A Hu'nett tanonc mégsem fogta fel Alton
kijelentésének súlyát mindaddig, amíg a diák, ezúttal mohó mosollyal, meg nem
ismételte:
  - Hozd azt a savat!


4.

Az Első Ház

  Narbondel négy ciklusa - azaz négy nap - múltán egy kéken izzó korong siklott
át a gombákkal szegélyezett kőösvény fölött, mely a Do'Urden ház pókos
kapujához vezetett. Az őrszemek a két külső torony ablakaiból és a házból
figyelték, ahogy lassan lebeg három lábnyira a talaj felett. Pillanatokon belül
az uralkodó családhoz is eljutott a híre.
  - Mi lehet ez? - kérdezte Briza Zaknafeintől, amikor ő, a fegyvermester,
Dinin és Maya összegyűltek az emeleti erkélyen.
  - Valami megidézés? - találgatott Zak. - Nem tudhatjuk, amíg meg nem
vizsgáljuk. - Kilépett a korlát mögül a semmibe, és lelibbent az udvarra. Briza
intett Mayának, mire a legfiatalabb lány követte Zakot.
  - A Baenre ház lobogóját viseli - kiáltott fel a fegyvermester, amikor
közelebb ért. Ő és Maya kinyitották a kaput, mire a korong békésen berepült.
  - Baenre - szólt hátra Briza a válla fölött, a folyosó felé, ahol Malice Anya
és Rizzen várakozott.
  - Úgy tűnik, mintha kihallgatásra hívnának, Malice Anya - jegyezte meg Dinin
idegesen.
  Malice kilépett az erkélyre, férje engedelmesen követte.
  - Tudnak a támadásunkról? - kérdezte Briza a néma kódnyelven. A Do'Urden ház
minden tagja, nemesek és közrendűek egyaránt osztoztak e kellemetlen
feltételezésben. Csak néhány napja pusztult el a DeVir ház, és máris hívás
érkezik Menzoberranzan Első Nagyasszonyanyájától: ez aligha véletlen egybeesés.
  - Minden ház tudja - felelte Malice fennhangon, aki nem hitt benne, hogy a
némaság szükséges elővigyázatosság lenne saját házának falain belül. - Annyira
nyomós lenne ellenünk a bizonyíték, hogy a kormányzótanács kénytelen akcióba
lépni? - pillantott keményen Brizára, szeme hol a hőlátás vörösében, hol a
normális fénynél látható mélyzöldben játszott. - Ez az a kérdés, amit fel kell
tennünk magunknak. - Malice kilépett az erkély szélére, de Briza megfogta nehéz
fekete köpenyének szélét, hogy visszatartsa.
  - Csak nem akarsz odamenni? - kérdezte Briza.
  Malice válasza zavarbaejtő volt.
  - Dehogynem - felelte. - Baenre Anya nem hívatna ilyen nyíltan, ha ártani
akarna nekem. Még az ő hatalma sem olyan nagy, hogy semmibe vehesse a város
közvéleményét.
  - Biztos vagy benne, hogy nem eshet bántódásod? - aggódott Rizzen. Ha Malice
meghal, Briza veszi át a házat, és Rizzen nem hitte, hogy a legidősebb lány
akármilyen hímet is megtűrne maga mellett. Még ha ez a kegyetlen nőstény akarna
is férjet, Rizzen akkor sem óhajtotta vállalni ezt a szerepet. Nem volt Briza
apja, sőt, fiatalabb is volt nála.
  Világos, hogy a ház mostani első férfijének nagyon fontos volt Malice Anya
további jó egészsége.
  - Megható az aggodalmad - válaszolta Malice, aki pontosan ismerte férje
valódi félelmeit. Kiszabadította magát Briza fogásából, lelépett az erkélyről,
és köpenyét kiterjesztve lassan leereszkedett. Briza rosszallóan megcsóválta a
fejét, és intett Rizzennek, hogy kövesse őt a házba. Nem akarta, hogy a család
ott álljon, kitéve barátságtalan szemek kereszttüzének.
  - Kísérőre nincs szükséged? - kérdezte Zak, amint Malice felült a korongra.
  - Kapok amúgy is, amint kiérek a területünkről - válaszolta Malice. - Baenre
Anya nem kockáztatja meg, hogy bármilyen veszélynek tegyen ki, amíg Háza
kezeiben vagyok.
  - Ezt értem - biccentett Zak -, de a Do'Urden házból nem kell kísérő?
  - Ha kellene, akkor két korong jött volna - mondta Malice, lezárva a kérdést.
Lassan kezdte terhesnek érezni a többiek állandó aggódását.
  Végül is ő a Nagyasszonyanya, a legerősebb, a legidősebb, a legbölcsebb, és
nem szerette, ha mások ezt megkérdőjelezik. Aztán a koronghoz szólt:
  - Hajtsd végre kijelölt feladatodat, végezzünk hamar!
  Zak kis híján elkuncogta magát azon, milyen szavakat választott Malice.
  - Malice Do'Urden Anya - jött egy varázshang a korongból -, Baenre Anya
üdvözletét küldi. Rég voltál már nála beszélgetésen.
  - Soha - jelezte Malice Zaknak. - Akkor hát vigyél a Baenre házba! - mondta
utóbb a korongnak. - Nem kívánom azzal tölteni az időmet, hogy egy
varázs-szájjal társalogjak! - Baenra Anya nyilván számított Malice
türelmetlenségére, mert a korong szó nélkül kiröppent a Do'Urden udvarházból.
  Zak becsukta utána a kaput, aztán jelt adott katonáinak. Malice ugyan nem
akart nyílt kíséretet, de a Do'Urden kémhálózat titokban követni tudta a
Baenre-korong minden mozdulatát, egészen a vezető Ház kapujáig.

  Malice sejtése a kíséretet illetően helyesnek bizonyult. Alighogy kiértek a
Do'Urden Házhoz vezető útra, a Baenre Ház húsz katonája - mind nő - lépett elő
rejtekhelyéről az utca két oldalán. Azonnal védőalakzatot formáltak a vendég
Nagyasszonyanya körül. Az alakzat minden szélső tagja fekete köpenyt viselt, a
hátán bíbor pókalakkal - a főpapnők köpenyét.
  - Baenre saját lányai - gondolta Malice, hiszen csak nemesek lányai érhették
el ezt a rangot. Milyen körültekintően gondoskodott az Első Nagyasszonyanya
Malice biztonságáról!
  Rabszolgák és közrendűek rohantak egymást letaposva, hogy minél messzebbre
elkerüljék a közeledő küldöttséget, amely a gombaliget felé haladt a város
utcáin. Csak a Baenre ház katonái hordták nyíltan jelüket; Baenre Anyát senki
sem akarta a legkevésbé sem megharagítani.
  Malice hitetlenkedve forgatta a szemét, és hőn remélte, hogy ő is
megismerheti ezt a hatalmat, mielőtt meghal.
  Később megint alkalma nyílt szemeit forgatni, amikor a csapat az Első Ház
közelébe ért. A Baenre kastélyt húsz, magas, fenséges cseppkőoszlop alkotta,
amelyeket kecses, ívelt hidak és átjárók kötöttek össze. Mágia és varázsfény
áradt az ezernyi különálló szobrocskából; száznyi, királyian díszes ruhájú őr
masírozott föl-alá tökéletes alakzatban.
  De még ennél is lenyűgözőbb volt a ház belseje, a Baenre kastély harminc
kisebb sztalaktitja. A barlang mennyezetéről csüngtek alá, gyökerük elveszett a
sötét magasságban. Némelyikük vége találkozott a felfelé nyúló sztalagmit-tűk
csúcsával, míg mások szabadon függtek, mint hegyes lovagi lándzsák.
Csigavonalban fölfelé kanyargó erkélyek ölelték körül őket, s csak úgy
ragyogtak az áradó mágiától és a rafináltan megvilágított díszektől.
  Mágia itatta át a kerítést is, amely a külső sztalagmitokat kapcsolta össze;
a kúpok körbevették a házat, ezüstös fényű gyűrűt vonva kéken ragyogó aurája
köré. Sokan úgy tudták, ez az erő egyenesen Lloth ajándéka.
  Bármi, ami hozzáért Baenre kerítéséhez, akár a legélesebb drow fegyver is,
egyszerűen odatapadt, amíg a Nagyasszonyanya úgy nem döntött, hogy elengedi.
  Malice és kísérete egyenesen ennek a kerítésnek egy szimmetrikus, körkörös
részéhez tartott, a két legmagasabb külső torony közé. Ahogy közeledtek, a kapu
félregördült, elég széles rést nyitva ahhoz, hogy a karaván átjuthasson.
  Malice csak ült, és igyekezett közönyösnek látszani.
  Kíváncsi katonák figyelték érdeklődve a menetet, mely a Baenre Ház központi
épülete, a bíborban izzó kápolna felé haladt. A közrendű katonák itt kiléptek
az alakzatból, és csak a négy főpapnő kísérte tovább Malice Anyát.
  A hatalmas ajtók mögött eléje táruló látvány nem okozott csalódást. Egy
központi oltár uralta a termet, s egy padsor, amely kanyarogva futott a
hatalmas csarnok fala mentén. Kétezer drow férhetett el itt kényelmesen.
Szobrok és bálványok álltak mindenütt megszámlálhatatlan mennyiségben, csendes
fekete izzásban. Magasan az oltár fölött a levegőben egy roppant, ragyogó
képmás lebegett, egy fekete-vörös illúzió, ami lassan, de állandó jelleggel
változtatta alakját: hol pókot formázott, hol pedig gyönyörű drow nőt.
  - Főmágusom, Gomph munkája - magyarázta Baenre Anya az oltáron trónolva,
joggal feltételezvén, hogy Malice-t - csakúgy, mint a Baenre kápolna minden más
látogatóját - lenyűgözi a látvány. - Még a mágusoknak is megvan a maguk helye.
  - Egészen addig, amíg el nem felejtik, hol az a hely - felelte Malice,
lecsusszanva az immáron mozdulatlan korongról.
  - Igaz - mondta Baenre Anya. - A hímek hajlamosak elbízni magukat, főleg a
varázslók! Mégis, néha jó lenne, ha Gomph többet lenne mellettem mostanában.
Tudod, őt nevezték ki Menzoberranzan Főmágusának, és állandóan a Narbondellel
meg hasonlókkal foglalkozik.
  Malice csak bólintott, és bölcsen tartotta a száját. Természetesen tudta,
hogy Baenre fia a város főmágusa. Ez köztudott volt. Csakúgy, mint az, hogy
Baenre lánya, Triel lett az Akadémia Nagyasszonyanya Mestere. Olyan megtisztelő
cím volt ez Menzoberranzanban, amit csak egy önálló család nagyasszonyanyjának
rangja előzött meg. Malice nem kételkedett benne, hogy Baenre Anya hamarosan
bele is szövi ezt a tényt a társalgásba.
  Mielőtt Malice az oltár lépcsőjére lépett volna, az árnyékból újabb kísérő
termett mellette. Malice nyíltan összerezzent, amikor meglátta a teremtményt:
egy illithid, volt az, más néven agyfürkész. Körülbelül hat láb magas volt, egy
teljes lábnyival nagyobb, mint Malice. A magasságkülönbséget jórészt a lény
hatalmas feje okozta. A nyálkás csillogású fejszerv leginkább egy polipra
emlékeztetett pupillátlan, tejfehér szemeivel.
  Malice gyorsan összeszedte magát. Az agyfürkészek nem voltak ismeretlenek
Menzoberranzanban, és a pletykák szerint egyikük összebarátkozott Baenre
Anyával. Ezek a lények hiába voltak még a drow-nál is intelligensebbek és
gonoszabbak, szinte mindig undort keltettek.
  - Hívd csak Methilnek - mondta Baenre Anya. - Az igazi nevét nem tudom
kiejteni. Jóbarát ő.
  Mielőtt Malice válaszolhatott volna, Baenre Anya még hozzátette:
  - Persze, Methil révén én előnyben vagyok veled szemben a beszélgetésünk
során, te pedig nem vagy hozzászokva az illithidekhez. - Aztán, amikor Malice
szája hitetlenkedve tátva maradt, Baenre Anya elbocsátotta a lényt.
  - Te olvasol a gondolataimban - tiltakozott Malice. Kevesen tudtak úgy
áthatolni egy főpapnő elméjének mentális védelmein, hogy belelássanak a
gondolataiba; ez volt az egyik legnagyobb bűn is a drow társadalomban.
  - Nem! - jelentette ki Baenre Anya. - Elnézésedet kérem, Malice Anya. Methil
olvas a gondolatokban, a főpapnőkében is, méghozzá olyan könnyedén, mint ahogy
mi halljuk a kimondott szavakat. Telepatikus úton beszél. Szavamra, nem is
vettem észre, hogy még nem mondtad ki a gondolataidat.
  Malice várt, amíg a lény kimegy a csarnokból, aztán elindult fölfelé az oltár
lépcsőjén. Minden igyekezete ellenére sem tudta megállni, hogy időnként fel ne
sandítson a változó pók-drow képre.
  - Hogy mennek a dolgok a Do'Urden házban? - kérdezte Baenre Anya, udvarias
érdeklődést színlelve.
  - Elég jól - válaszolta Malice, akit ebben a pillanatban jobban lefoglalt
ellenfele fürkészése, mint a válaszadás. Egyedül voltak az oltáron, bár nem
volt kétséges, hogy tucatnyi pap rejtőzik a nagy csarnok árnyai mögött,
figyelmesen követve az eseményeket.
  Malice minden tudását bevetette, hogy elrejtse Baenre Anya iránti megvetését.
Malice idős volt a maga majd' ötszáz évével, Baenre Anya viszont ősöreg. Egy
egész évezred állt mögötte, pedig a drow ritkán érte meg a hetedik évszázadot,
és szinte soha a nyolcadikat. Míg a drow-n általában nem látszott meg a kora -
Malice ugyanolyan gyönyörű és borzongató maradt, mint a századik születésnapján
- Baenre Anya hervadt és törődött volt. A szája körül húzódó ráncok
pókhálószerűen futottak szét, és alig tudta nyitva tartani elnehezült
szemhéját.
  Ennek az asszonynak már halottnak kéne lennie, gondolta Malice, mégis él.
  Baenre Anya, aki már így is túl volt életének rá kiszabott határán, terhes
volt: csak pár hete lehetett hátra a szülésig.
  Baenre Anya ebben is meghazudtolta a sötét elfek normáit. Már hússzor szült,
kétszer annyiszor, mint bárki más Menzoberranzanban, és gyermekei közül tizenöt
volt lány, egytől egyig főpapnők! Baenre gyermekei közül tíz magánál Malice-nél
is idősebb volt!
  - Hány katona felett rendelkezel most? - kérdezte Baenre anya, és közelebb
hajolt, hogy ezzel is kimutassa érdeklődését.
  - Háromszáz felett - válaszolta Malice.
  - Ó - tűnődött ajkát dörzsölgetve a ráncos, vén drow. - Én háromszázötvenről
hallottam.
  Malice akarata ellenére elfintorodott. Baenre játszik vele: azokra a
katonákra utal, akiket a DeVir házból szerzett.
  - Háromszázan vannak - mondta megint Malice.
  - Hát jó - mondta Baenre hátradőlve.
  - A Baenre háznak ezer van? - kérdezte Malice, csak azért, hogy egyenrangú
partner legyen a társalgásban.
  - Annyi, már évek óta.
  Malice újra elcsodálkozott, hogyan élhet még mindig ez a vén őskövület.
Lányai közül nyilván több is pályázik az anyja helyére. Miért nem fognak össze,
és teszik el láb alól a vénséget? Miért nem törtek ki és alapították meg saját
házukat, mint általában a nemesi leányok, akik elérték ötszázadik évüket? Miért
éltek Baenre Anya uralma alatt, amikor gyerekeik így még csak nemesek sem
lesznek, csak egyszerű közrendűek?
  - Hallottál a DeVir Ház szomorú sorsáról? - kérdezte Baenre Anya egyenesen,
amikor őt is éppen annyira kezdte fárasztani a bevezető üres fecsegés, mint
ellenfelét.
  - Melyik Házéról? - kérdezte Malice hangsúllyal a hangjában.
Menzoberranzanban már nem volt DeVir nevű Ház. Drow fogalmak szerint már nem
létezett, mintha soha nem is lett volna.
  Baenre Anya felkacagott.
  - Hát persze - mondta -, most már a Kilencedik Ház Nagyasszonyanyja vagy.
Nagy dicsőség ez.
  Malice bólintott.
  - De nem akkora dicsőség, mint a Nyolcadik Ház nagyaszonyának lenni.
  - Valóban - ismerte el Baenre -, de a kilencediket már csak egyetlen hely
választja el a kormányzótanácsosi széktől.
  - Az lenne csak az igazi dicsőség - felelte Malice. Kezdte látni, hogy Baenre
nem egyszerűen játszik vele, de egyszersmind gratulál is neki, és további
sikerekre bíztatja. Erre a gondolatra Malice felvidult. Baenre a Pókkirálynő
legteljesebb kegyeit élvezi. Ha ő elégedett a Do'Urden ház előretörésével,
akkor Lloth is az.
  - Nem akkora öröm ez, mint hiszed - mondta Baenre. - Csak fecsegő
öregasszonyok gyülekezete vagyunk, akik időnként összejönnek, hogy olyasmibe
ártsák magukat, ami nem is az ő dolguk.
  - A város elismeri uralmatokat.
  - Hát van más választása? - nevetett Baenre. - Mégis jobb, ha a drow ügyek az
önálló Házak anyáinak kezében vannak. Lloth nem támogatna egy olyan tanácsot,
amely akár csak távolról is a totális hatalom érzetét keltené. Nem gondolod,
hogy a Baenre ház már régen meghódíthatta volna egész Menzoberranzant, ha ez
lett volna a Pókkirálynő akarata?
  Malice büszkén kiegyenesedett székében erre az kihívó hangra.
  - Persze nem most - magyarázta Baenre Anya. - Manapság már túl nagy ez a
város az ilyen akciókhoz. De régen, még a te születésed előtt a Baenre háznak
nem okozott volna gondot egy ilyen hódítás. Ám ez nem így megy nálunk. Lloth a
változatosságot kedveli. Annak örül, ha a házak egymással kiegyenlített
viszonyban állnak, s alkalmasint készek egymás oldalán harcolni, ha a közérdek
úgy kívánja. - Egy pillanatra elhallgatott, mosoly telepedett ráncos ajkára. -
És készek lecsapni mindenkire, aki kiesik a kegyeiből.
  Újabb közvetlen utalás a DeVir Házra, jegyezte meg Malice, ezúttal
egyértelműen utalva a Pókkirálynő elégedettségére. Malice engedett dühös
tartásából, és a beszélgetés további részét - két teljes órát - már egészen
kellemesnek találta.
  Mégis, amikor megint a korongon ült, és kiröppent a házból, el Menzoberranzan
legnagyobb és legerősebb házai mellett, Malice nem mosolygott. A hatalom ilyen
leplezetlen kinyilvánítása láttán minduntalan eszébe ötlött, hogy Baenre Anya
hívásának kettős célja volt: egyrészt az, hogy titokban és burkolt formában
megdicsérje a tökéletes munka miatt, másrészt viszont az, hogy figyelmeztesse,
ne legyen túl mohó.


5.

A szoktatás

  Vierna öt hosszú éven át szinte minden éber pillanatát a gyermek, Drizzt
nevelésének szentelte. A drow társadalomban ez az időszak nem annyira a
gondozás, mint inkább a kiképzés ideje volt. A gyermeknek meg kellett tanulnia
az alapvető mozdulatokat és nyelvi elemeket, csakúgy mint bármelyik más
értelmes faj kicsinyeinek, de mint drow elfnek, el kellett sajátítania azokat
az alapvető elveket, amelyek összetartották a kaotikus társadalmat.
  Drizzt esetében - mint minden fiúgyereknél - Vierna órákat töltött el azzal,
hogy emlékeztesse rá: alacsonyabbrendű a drow nőknél. Mivel Drizzt életének
szinte minden percét a családi kápolnában töltötte, nem is találkozott
hímekkel, csak a közös imák alkalmával. Még akkor is, amikor az egész háznép
összegyűlt a ceremóniára, Drizzt csak némán állt Vierna mellett, tekintetét
engedelmesen a padlóra szegezve.
  Amikor Drizzt már elég idős lett ahhoz, hogy parancsokat teljesítsen, Vierna
terhei valamelyest csökkentek. Sok órát töltött el azonban így is öccse
oktatásával - éppen a néma kódnyelv arc-, kéz- és testmozdulatait tanulták. De
gyakran csak a kupolás kápolna kitakarításának végeérhetetlen feladatát bízta
Drizztre. A terem alig volt ötödakkora, mint a Baenre kápolna, de így is be
tudta fogadni a Do'Urden ház összes sötét elfjét úgy, hogy még üresen is maradt
vagy száz szék.
  Nem is olyan rossz szoktató anyának lenni, gondolta Vierna, de még mindig nem
bánta volna, ha több időt szentelhet a tanulmányainak.
  Ha Malice Anya Mayát jelölte volna a gyerek mellé, Vierna már főpapnő
lehetne. Viernának még öt éve volt hátra Drizzt nevelésével - lehet, hogy Maya
előtte szerzi meg a főpapnőséget!
  De aztán elvetette ezt a lehetőséget. Nem engedheti meg magának, hogy ilyen
problémákon rágódjék. Pár év múlva letudja szoktató anyai kötelességét. A
tizedik születésnapján Drizzt lesz a család kijelölt herceg-apródja, és
egyformán szolgálja az egész háznépet. Ha Drizzt nevelésében kifejtett munkája
elnyeri Malice Anya tetszését, akkor megkapja a jutalmát.
  - A falat is - parancsolta Vierna. - Tisztítsd le azt a szobrot - mutatott
egy meztelen drow nőt ábrázoló, húsz láb magas szoborra. Az ifjú Drizzt
kétségbeesetten nézett föl. Képtelenség, hogy felmásszon a szoborra, gondosan
letisztítsa, és közben még kapaszkodjon is. A fiú tudta, milyen ára van az
engedetlenségnek, ezért - bár némileg habozva - felnyúlt, hogy megkeresse az
első kapaszkodót.
  - Ne így! - szidta Vierna.
  - Hát hogyan? - merészelt visszakérdezni Drizzt, mert fogalma sem volt róla,
mire céloz a nővére.
  - Akard, hogy följussál - magyarázta Vierna.
  Drizzt arcocskája értetlenséget tükrözött.
  - A Do'Urden ház nemese vagy! - kiáltott rá Vierna. - Legalábbis, egy napon
majd kiérdemled ezt a megkülönbözetést. Erszényedben ott hordod a ház jelét,
amely erős varázserővel bír! - Vierna még mindig nem volt biztos benne, hogy
Drizzt elég érett-e már efféle feladatokra: a levitáció a drow-képességek közül
az egyik legnehezebb volt, nyilvánvalóan bonyolultabb, mint a varázsfény vagy a
sötétség-gömb megalkotása. A Do'Urden embléma felerősítette az adott fokozta, a
mágiát, mely rendszerint akkor bukkant felszínre, amikor a drow-elf elérte a
megfelelő érettségét. Amíg a legtöbb drow nemes egy nap csak egyszer-kétszer
tudott a levegőbe emelkedni vagy mágikus energiákat megidézni, a Do'Urden ház
nemesei amulettjük segítségével többször is megtehették ezt.
  Normális esetben Vierna sohasem próbálkozott volna ilyesmivel egy tízévesnél
fiatalabb fiúgyereknél, de Drizzt olyan meglepő képességeket árult el az elmúlt
évek során, hogy Vierna veszélytelennek ítélte a kísérletet.
  - Csak állj oda a szobor elé - rendelkezett Vierna -, és akard, hogy
fölemelkedj!
  Drizzt felnézett a nőalakra, aztán beállt egy vonalba a szobor szögletes,
szép arcával, és ujjasa gallérjára helyezte a kezét, így próbált ráhangolódni
az amulettre. Már korábban is érezte, hogy a mágikus érme valamiféle hatalommal
bír, de ez csak amolyan suta megérzés volt, egy gyerek ösztöne. Most, hogy
sejtése megerősítést nyert, tisztán érezte a varázsos energia vibrálását.
  Néhány mély, egyenletes levegővétel megtisztította az ifjú drow elméjét a
zavaró gondolatoktól. Kizárta magából a terem összes többi részének látványát:
csak a szobrot látta, a célt. Érezte, hogy teste könnyebbé válik, sarka
elszakad a padlótól. Lábujjhegyen állt, de nem érezte a súlyt. Diadalmas
mosolyt villantott Viernára... aztán fenékre esett.
  - Ostoba hím! - dorgálta Vierna. - Próbáld újra! Ha kell, akár ezerszer is! -
Az övén lógó kígyókorbácsért nyúlt. - Ha elrontod...
  Drizzt némán átkozta magát. Saját szeleburdisága okozta a varázslat
meghiúsulását. De érezte, most már meg tudja csinálni, nem félt, hogy verésre
kerül sor. Ismét a szoborra koncentrált, és hagyta, hogy a mágikus erő
felgyűljön testében.
  Vierna is tudta, hogy Drizztnek végül sikerülni fog. A gyerek elméje fürge
volt, olyan éles, amilyet Vierna nemigen látott még; még a Do'Urden ház női
között sem. De a fiú ugyanakkor makacs is volt: nem fogja hagyni, hogy a mágia
kifogjon rajta. Vierna tudta, hogy ha kell, addig fog ott állni a szobor előtt,
amíg össze nem esik az éhségtől.
  Vierna figyelte, miként verekszi át magát a kudarcok és kis sikerek során,
míg a végén majdnem tízlábnyi magasból sikerült lezuhannia.
  Vierna összerezzent: nem tudta, nem történt-e komoly baja a gyereknek.
  De Drizzt - bármilyen súlyosan sérült is meg - egyetlen jajszó nélkül állt
vissza a helyére, és kezdte elölről a koncentrálást.
  - Még kicsi ehhez - hangzott fel a megjegyzés Vierna háta mögül. Briza volt
az, arcán a szokásos fenyegető, mogorva kifejezéssel.
  - Lehet - felelte Vierna. - De nem tudhatjuk biztosan, amíg meg nem próbálja.
  - Ha kudarcot vall, korbácsold meg - javasolta Briza, előhúzva gonosz,
hatfejű fegyverét. Szeretetteljes pillantást vetett a korbácsra - mint egy
kedves háziállatra -, és hagyta, hogy az egyik kígyó rátekeredjen a nyakára. -
Kell valami ösztönzés.
  - Rakd el azt a korbácsot - torkollta le Vierna. - Drizzt az én gondjaimra
van bízva, nincs szükségem a segítségedre!
  - Válogasd meg a szavaidat, ha egy főpapnővel beszélsz! - figyelmeztette
Briza, mire az összes kígyófej fenyegetően Vierna felé fordult.
  - Malice Anya sem fogja azokat megválogatni, ha meghallja, hogy beleavatkozol
a dolgomba - vágott vissza fürgén Vierna.
  Malice Anya nevének említésére Briza azonnal elrakta korbácsát.
  - Méghogy a dolgodba - mondta megvetően. - Túlságosan engedékeny vagy. A kis
hímeket büntetni kell: meg kell tanulniuk, hol a helyük. - Aztán eszébe jutott,
hogy Vierna fenyegetése milyen következményekkel járhat, ezért távozott.
  Vierna hagyta, hogy Brizáé legyen az utolsó szó. Aztán visszafordult
Drizzthez, aki még mindig a szoborra próbált feljutni.
  - Elég lesz! - jelentette ki, látva, hogy a gyerek kezd fáradni: már alig
tudta felemelni a lábát.
  - Megcsinálom! - vágott vissza Drizzt.
  Viernának tetszett ez az eltökéltség, a válasz hangneme viszont nem.
  Talán mégis van valami igazság Briza szavaiban. Vierna előhúzta a kígyófejes
korbácsot az övéből. Egy kis ösztönzés sosem árt.

  Vierna másnap is ott ült a kápolnában, és figyelte a keményen dolgozó
Drizztet, aki a meztelen nőalakot fényesítette. Aznap már első próbálkozásra
húszlábnyi magasba tudott emelkedni.
  Vierna nem tudta elnyomni magában a csalódottságot, amikor Drizzt nem fordult
vissza, hogy diadalmasan rámosolyogjon. Most ott lebegett a levegőben, és a
keze úgy járt a kefével, mint a motolla. De Vierna mindennél élesebben az égő
csíkokat látta öccse hátán, "ösztönző" beszélgetésük tanúbizonyságait. A
vörösön túli spektrumban a korbácsnyomok éles hőcsíkokként rajzolódtak ki, ahol
a bőr lefoszlott a húsról.
  Vierna átlátta a gyerekek verésének hasznosságát, különösen a fiúgyerekekét.
Kevés drow hím mert valaha is fegyvert emelni egy drow nőre, akkor is csak egy
másik nő parancsára.
  - Vajon mit vesztünk? - tűnődött Vierna fennhangon. - Mivé lehetne egy ilyen,
mint ez a Drizzt?
  Amikor észrevette, hogy hangosan gondolkodik, Vierna sürgősen kisöpörte
elméjéből ezeket a szentségtörő gondolatokat. Hiszen ő Llothnak, a
Könyörtelennek a főpapnője akar lenni. Az ilyen gondolatok nem illenek az ő
pozíciójának szabályaihoz. Dühös pillantást vetett öccsére, bűntudatát haraggal
vezetve le, és újra elővette a gonosz fenyítőeszközt.
  Ma újra meg kell korbácsolnia Drizztet azokért a szentségtörő gondolatokért,
amelyeket felkeltett benne.

  Kapcsolatuk második öt éve alatt Drizzt megtanulta a drow társadalom életének
alapvető szabályait, a kápolna hatalmas csarnokának állandó takarítása közben.
A nőnemű drow-k felsőbbrendűsége mellett (ezt a leckét mindig korbácsütések
nyomatékosították) a legfontosabb tudnivalók a felszíni elfekre, a tündékre
vonatkoztak. Gonosz birodalmak gyakran szították esztelen gyűlöletet
mondvacsinált ellenségek iránt, és ez alól a drow sem volt kivétel. A kis
drow-kat, mihelyst megértették a kimondott szót, arra tanították, hogy minden
bajukért a felszíni elfeket okolják.
  Így hát valahányszor Vierna korbácsa lecsapott Drizzt hátára, a gyerek egy
tünde halálát kívánta. A kondicionált gyűlölet ritkán ésszerű.


2. rész

A fegyvermester

  Üres órák, üres napok.
  Rájöttem, hogy életem első szakaszából, arról az első tizenhat évről, amikor
szolgaként robotoltam, alig maradt emlékem. A percek beleolvadtak az órákba, az
órák a napokba, és így tovább, amíg az egész időszak egyetlen hosszú, sivár
pillanattá zsugorodott. Sokszor sikerült kiszöknöm a Do'Urden ház erkélyére,
hogy lepillanthassak Menzoberranzan bűvös fényeire. Titkos útjaimon mindig
lenyűgözött a Narbondel, az időjelző oszlop egyre terjedő, aztán lassan elhaló
izzása.
  Visszatekintve azokra a hosszú órákra, amikor az oszlopban föl- és lekúszó
mágikus tüzet figyeltem, magam is meglepődöm korai életem ürességén.
  Tisztán emlékszem az izgalomra, a remegő várakozásra, amit minden alkalommal
éreztem, amikor kimentem a házból és alkalmas helyre álltam, hogy jól láthassam
az oszlopot. Milyen egyszerű öröm volt ez, mégis milyen teljes az életem többi
részéhez képest.
  Valahányszor korbács suhogását hallom - bár inkább érzés ez, semmint valódi
emlék - borzongás fut végig a gerincemen. A lélegzetelállító fájdalom, aztán a
borzongató zsibbadás, amit ezek a kígyófejű fegyverek okoznak, nem olyan érzés,
amit bárki is egyhamar el tudna felejteni. A bőröd alá marnak, és mágikus
energiahullámokat lövellnek a testedbe, amitől teherbíró-képességük végső
határáig megfeszülnek és összerándulnak az izmaid.
  Én még így is szerencsésebb voltam, mint az átlag. Vierna nővérem már éppen a
főpapnővé válás küszöbén állt, amikor a gondjaira bíztak, s életének abban a
szakaszában volt, amikor energiái jócskán meghaladták ezt a feladatot. Talán
több lényeges dolog is történt a vele eltöltött első tizenhat év alatt, mint
amire vissza tudok emlékezni. Viernában sosem láttam anyánk átható gonoszságát
- hogy Brizáéról már ne is beszéljek. Talán voltak jó pillanatok is ott, a
kápolna magányában; meglehet, hogy Vierna gyengédebb oldalát is megmutatta
gyermek öccsének.
  De az is lehet, hogy nem. Bár Viernára úgy gondolok, mint legkedvesebb
nővéremre, szavai éppen úgy csöpögtek Lloth mérgétől, mint Menzoberranzan
bármelyik papjának. Valószínűtlennek látszik, hogy kockára tette volna főpapnői
ambícióit egy gyermek, főleg egy fiúgyermek miatt.
  Hogy volt-e valami örömöm azokban az években, és vajon azt csak
Menzoberranzan állandóan fenyegető gonoszsága törölte-e ki belőlem, avagy
életemnek ez az első szakasza fájdalmasabb volt-e a többinél - olyan fájdalmas,
hogy az agyam még az emlékét is elfojtja -, nem tudhatom.
  Minden erőfeszítésem ellenére sem tudok visszaemlékezni rá...
  Az utána következő hat év frissebben él az emlékeimben, mégis, a legélesebb
kép, amit a Malice Anya udvarában eltöltött szolgaévekről őrzök - a házon
kívüli titkos kirándulások mellett - a saját lábam képe.
  Egy herceg-apródnak sohasem szabad felnéznie.


Drizzt Do'Urden

6.

Kétkezes

  Drizzt azonnal ugrott, amikor anyja hívatta, nem óhajtotta megtapasztalni
Briza korbácsának noszogatását. Milyen gyakran is érezte bőrén e rettegett
fegyver marását! De Drizztben nyoma sem volt bosszúvágynak gonosz nővére iránt.
A rengeteg kondicionálás, amit belévertek, olyannyira elrettentették őt attól,
hogy megüsse Brizát - vagy akármilyen más nőt -, hogy meg sem fordult a fejében
ilyen gondolat.
  - Tudod, miért nevezetes ez a nap? - kérdezte tőle Malice, amikor odaért a
nagy trónushoz a kápolna előcsarnokában.
  - Nem, Nagyasszonyanya - válaszolta Drizzt, szemeit önkéntelenül a földre
sütve. Lemondó sóhaj készült feltörni belőle, amikor pillantása saját lába
unalomig ismert látványára esett. Az élet egészen biztosan több, mint szürke
kőpadló és tíz lábujj, gondolta.
  Egyik lábát óvatosan kihúzta a cipőjéből, és rajzolni kezdett vele a
kőpadlóra. Teste melege színes nyomokat hagyott a vörösön túli tartományban és
Drizzt elég ügyes és gyors volt ahhoz, hogy egész rajzokat fejezzen be, mielőtt
az első vonalak teljesen elhalványultak volna.
  - Tizenhat éves vagy - mondta Malice Anya. - Tizenhat éve szívod
Menzoberranzan levegőjét. Életed egy fontos szakasza zárul le most.
  Drizzt nem reagált, mert semmi fontosat vagy érdekeset nem jelentett számára
ez a bejelentés. Élete nem állt másból, mint rutinszerűen ismétlődő cselekvések
állandó folyamatából. Egy nap, vagy tizenhat év, mit számít? Ha anyja fontosnak
ítéli mindazokat a dolgokat, amelyeken eddig átesett, akkor rossz arra
gondolni, mit tartogathatnak a következő évtizedek, tűnődött borzongva Drizzt.
  Már majdnem befejezte rajzát, amely egy gömbölyűvállú drow-t - Brizát -
ábrázolt, akit fenéken harap egy óriási vipera.
  - Nézz rám - parancsolta Malice Anya.
  Drizzt kétségbeesett. Valamikor természetes késztetést érzett, hogy ránézzen
arra, akivel beszél, de Briza kemény munkával kiverte belőle ezt az ösztönt. A
herceg-apródok helye a szolgálat, szemük legfeljebb a padlón csúszó alantas
lényekre pillanthat - kivéve persze a pókokat. Drizztnek minden alkalommal el
kellett fordítania a tekintetét, valahányszor egy ilyen nyolclábú alakot
pillantott meg. A pókok túl jók voltak egy herceg-apród szemének.
  - Nézz rám - ismételte meg Malice Anya, hangjában árnyalatnyi
türelmetlenséggel. Drizzt korábban látta már kitöréseit, a harag vad
megnyilvánulásait, amelyek elsöpörtek mindent, ami az útjukba került. Még a nem
kevésbé gonosz, gőgös Briza is lapított, amikor a Nagyasszonyanya haragra
gerjedt.
  Drizzt kényszerítette magát, hogy fölemelje tekintetét, végigpásztázta anyja
fekete köpenyét, amelynek pók-díszeiből meg tudta ítélni, milyen magasra ért a
pillantása. Minden egyes pillanatban várta, mikor csapják fejbe vagy vágnak
végig a hátán - Briza ott állt mögötte, türelmetlenül játszadozva korbácsával.
  Aztán meglátta öt, a hatalmas Malice Do'Urden Anyát, akinek szeme a hőlátás
vörösében izzott, arca viszont hideg fehér volt, nem haragosan fénylő. Drizzt
izmai megfeszültek, még mindig a büntető csapást várta.
  - Herceg-apródi szolgálatod véget ért - közölte vele Malice Anya. - Mostantól
a Do'Urden ház második fia vagy, minden...
  Drizzt tekintete önkéntelenül visszarebbent a padlóra.
  - Nézz rám! - rivallt rá az anyja, hirtelen haraggal.
  Drizzt rémülten kapta vissza tekintetét az arcra, amely most már vörösen
lángolt. Látómezejének szélén látta Malice lendülő kezének mozgó hőfoltját, és
elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy megpróbáljon kitérni az ütés elől. Aztán
hirtelen a padlón találta magát, arca csak úgy sajgott a hatalmas pofontól.
  De még esés közben is volt annyira éber és bölcs, hogy tekintetét szilárdan
Malice Anyára szegezze.
  - Többé nem vagy szolga! - dörögte a Nagyasszonyanya. - Ha továbbra is így
viselkedsz, szégyenbe hozod a családunkat! - Torkon ragadta Drizztet, és durván
talpra rántotta.
  - Ha pedig szégyent hozol a Do'Urden házra - sziszegte a fiú arcába,
közvetlen közelről - akkor tűvel szurkálom meg azt a bíborszínű szemedet!
  Drizztnek a szeme sem rebbent. Az alatt a hat év alatt, amíg Vierna nevelte
őt és a család szolgálatába állította, épp eléggé megismerte Malice Anyát
ahhoz, hogy megértse a fenyegetés minden rafinált hátsó jelentését. Bár Malice
az anyja volt - ki tudja, mennyit ér ez -, Drizztnek mégsem volt szemernyi
kétsége sem afelől, hogy nagyon is szívesen szúrna tűket a szemébe.

  - Más, mint a többi - mondta Vierna -, és nem csak a szeme miatt.
  - Akkor miért? - kérdezte Zaknafein, egyszerű szakmai érdeklődésnek álcázva
kíváncsiságát. Zak mindig jobban kedvelte Viernát a többieknél, de most, hogy
főpapnő lett belőle, túlságosan önzővé vált.
  Vierna meglassította lépteit amint a kápolna előcsarnokának ajtaja már
feltűnt előttük.
  - Nehéz ezt megmagyarázni - sóhajtott. - Drizzt a legintelligensebb
valamennyi fiúgyerek között, akit ismerek. Már öt évesen lebegett. Mégis,
amikor herceg-apród lett, hetekig tartó büntetéssel lehetett csak rászorítani,
hogy ne emelje fel a tekintetét a padlóról, mintha ez az egyszerű feladat
ellentétben állna a saját felfogásával. Ez természetellenes!
  Zaknafein megállt, és hagyta, hogy Vierna továbbmenjen.
  - Természetellenes? - suttogta magában, Vierna megjegyzésén tűnődve. Igen, az
ilyesmi talán szokatlan egy drow esetében, de éppen ez az, amit Zaknafein
elvárt - és remélt - egy, a saját ágyékából fogant gyermektől.
  Vierna után indult a kivilágítatlan előcsarnokba. Malice, mint mindig,
trónusán ült a pókbálvány fejénél, de minden más széket a fal mellé toltak -
pedig az egész család jelen volt. Ez hivatalos összejövetel lesz, gondolta Zak,
ha csak a nagyasszonyt illeti meg az ülés kényelme.
  - Malice Anya - kezdte Vierna a lehető legtiszteletteljesebb hangon -, itt
van Zaknafein, ahogy parancsoltad.
  Zak kilépett Vierna mellé, és udvariasan viszonozta a Nagyasszonyanya
biccentését, noha jobban érdekelte a legifjabb Do'Urden, aki derékig meztelenül
állt Malice mellett.
  A nagyasszony felemelte kezét, hogy elhallgattassa az egybegyűlteket, aztán
intett Brizának, aki a ház piwafwiját tartotta a kezében.
  Drizzt gyermekarcán elragadtatott kifejezés ragyogott fel, amikor Briza a
megfelelő varázsigéket kántálva a vállára terítette a mágikus, fekete alapon
vörös és bíbor csíkos köpenyt.
  - Üdvözöllek, Zaknafein Do'Urden - szólt szívből Drizzt döbbent pillantásokat
váltva ki a jelenlévőkből. Malice Anya nem adott neki engedélyt a
megszólalásra, Drizzt még csak nem is kérte a jóváhagyását! - Drizzt vagyok, a
Do'Urden ház második fia, többé nem herceg-apród. Most már rád nézhetek - Úgy
értem, a szemedbe, és nem a csizmádra. Anyám mondta! - Drizzt arcáról lehervadt
a mosoly, amikor fölnézve Malice Anya haragtól lángoló szemébe pillantott.
  Vierna kővé dermedve állt. Elképedve, kerekre nyílt szemmel nézte a fiút.
  Zak maga is meglepődött, de másképpen. Szájához emelte a kezét, hogy
összecsippentse mosolyra nyíló ajkait, mert a mosolyt csak egy lépés
választotta volna el a rekeszizom-fájdító nevetés rohamától. Zak nem
emlékezett, mikor látta utoljára ilyen tüzesnek a nagyasszony arcát.
  Briza szokásos helyén, anyja mögött állt, és zavartan babrált korbácsával,
mert annyira elképedt öccse viselkedésén, hogy hirtelen nem tudta, mit is
tegyen. Ilyen még nem fordult elő. Zak tudta, hogy Malice legidősebb lánya
ritkán habozik, ha büntetésről van szó.
  A Nagyasszonyanya mellett, bölcsen egy lépés távolságot tartva, ott állt
Drizzt, immár némán, alsó ajkát beharapva. De Zak látta, hogy az ifjú drow
szemében továbbra is ott bujkál a nevetés. Drizzt közvetlensége és
tiszteletlensége tehát több volt öntudatlan nyelvbotlásnál, vagy ártatlan
tapasztalatlanságnál.
  A fegyvermester nagyot lépett előre, hogy elterelje a Nagyasszonyanya
figyelmét Drizztről.
  - Te vagy hát a második fiú? - kérdezte színlelt megdöbbenéssel, részint
Drizzt büszkeségét táplálandó, részint pedig, hogy kiengesztelje Malice-t és
elvonja a figyelmét. - Akkor itt az ideje, hogy gyakorolni kezdj.
  Malice hagyta, hogy haragja elpárologjon, ami ritka esemény volt.
  - Tőled csak az alapokat fogja megtanulni, Zaknafein. Ha Drizzt Nalfein
helyére akar lépni, akkor a Sorcere Akadémiáján a helye. Így a felkészítés
legnagyobb terhei Rizzenre, és csekélyke varázstudására hárulnak majd.
  - Olyan biztos vagy benne, hogy a mágia neki való? - kérdezte gyorsan Zak.
  - Értelmesnek látszik - felelte Malice, majd dühös pillantást vetett
Drizztre. - Legalábbis általában. Vierna arról számolt be, hogy jelentős
előrehaladást tett veleszületett erőinek irányításában. Házunknak amúgy is új
mágusra van szüksége. - Malice arca megrándult, amikor arra gondolt, hogyan
büszkélkedett Baenre a fiával, a város főmágusával. Tizenhat év telt el Malice
és az Első Nagyasszonyanya találkozása óta, Malice mégis a legapróbb
részletekig emlékezett vissza mindenre. A mágia a megfelelő pálya - mondta.
  Zak egy lapos érmét vett elő erszényéből, felpöccintette, aztán a levegőben
elkapta.
  - Láthatnánk valamit? - kérdezte.
  - Ahogy óhajtod - egyezett bele Malice anya, akit egyáltalán nem lepett meg,
hogy Zak szeretné, ha neki lenne igaza. A fegyvermester nem sokra tartotta a
varázstudományt, jobban bízott a kardjában, mint holmi villámfakasztó
varázsbotban.
  Zak odaállt Drizzt elé, és átadta neki az érmét.
  - Pöcköld fel!
  Drizzt vállat vont; azon tűnődött, vajon mit is akart jelenteni az anyja és
Zak között lejátszódó rövid beszélgetés. Mindeddig soha nem hallott arról, hogy
bármilyen pályát is terveznének számára, és nem ismerte a Sorcere-t sem.
Beleegyező vállrándítással ráhelyezte az érmét behajlított mutatóujjára.
Hüvelykujjával fölpattintotta a levegőbe, aztán könnyedén elkapta. Utána zavart
arccal visszanyújtotta Zaknak - nem tudta, mi olyan fontos egy ilyen könnyű kis
mutatványban.
  Ahelyett, hogy elvette volna az érmét, a fegyvermester megint a nyakában lógó
erszénybe nyúlt, és egy újabbat vett elő.
  - Most próbáld mind a két kezeddel! - mondta Drizztnek.
  A fiú megint rántott egyet a vállán, aztán egyetlen könnyed mozdulattal
felpöccintette az érméket, és elkapta őket.
  Zak Malice Anyára nézett. Ezt minden drow meg tudta csinálni, de az a
könnyedség, amivel Drizzt elkapta az érméket, szemet gyönyörködtető volt.
Tekintetét titokban Malice Anyán tartva, Zak újabb két érmét szedett elő.
  - Most kettőt-kettőt tegyél mind a két kezedre, és úgy dobd fel! - utasította
a fiút.
  A négy érme felröppent, majd biztonságosan Drizzt kezében fejezte be útját.
Drizztnek egyetlen testrésze sem mozdult, a karján kívül.
  - Kétkezes - mondta Zak Malice-nek. - Harcos alkat. A Melee-Magtherében a
helye.
  - Ezt a varázslók is meg tudják csinálni - torkollta le Malice, akinek nem
tetszett a kellemetlenkedő fegyvermester arcára kiülő elégedettség. Zak
valamikor Malice hivatalos férje volt, azután pedig gyakorta a szeretője.
Ügyessége és rátermettsége nem csak a fegyverforgatásban nyilvánult meg. De az
örömök mellett, amit Zaknafein Malice-nek nyújtott, az érzéki képességek
mellett, amelyek miatt Malice több tucatszor kímélte már meg Zak életét, a
fegyvermester rengeteg fejfájást is okozott neki. ő volt a legjobb harc-mester
Menzoberranzanban, ezt a tényt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, de az a
semmibevétel, sőt, megvetés, amit a Pókkirálynő iránt tanúsított, nem egyszer
kellemetlen helyzetbe hozta a Do'Urden házat.
  Zak újabb két érmét adott Drizztnek, aki most már élvezte a játékot. Mind a
hatot feldobta a magasba, és mind a hat előírásszerűen visszaérkezett a kezébe.
  - Kétkezes - mondta Zak, ezúttal még nyomatékosabban. Malice Anya intett,
hogy folytassa. Még ő sem tudta kivonni magát legfiatalabb gyermeke lenyűgöző
ügyességének hatása alól.
  - Meg tudod csinálni még egyszer? - kérdezte Zak a fiút.
  Két kezét egymástól függetlenül mozgatva, Drizzt pillanatok alatt
feltornyozta a három-három érmét mutatóujjaira. Zak nem hagyta, hogy
felpöccintse őket, négy másik érmét vett elő, és azokat is Drizzt kezére tette.
A fiú most már mindkét mutatóujján öt érmét egyensúlyozott. Zak egy pillanatra
megállt, hogy megfigyelje az ifjú drow összpontosítását (és hogy a kezét még
egy kicsit az érmék fölött tartsa, ezáltal elegendő meleget adjon át nekik
ahhoz, hogy Drizzt jól lássa őket).
  - Kapd el mindet, második fiú! - mondta halálos komolyan. - Kapd el mindet,
különben a Sorcere-ben találod magad, a mágusok iskolájában! Te pedig nem vagy
közéjük való!
  Drizzt csak halványan kapisgálta, miről beszél Zak, de a fegyvermester komoly
és nyomatékos hangjából érezte, hogy fontos dologról lehet szó.
  Mélyet lélegzett, hogy erőt öntsön magába, aztán felpöccintette az érméket.
Egyenként, külön érzékelte mindegyik darabot.
  Az első kettő simán visszahullott, de a többi szabálytalan villanásaiból
Drizzt látta, hogy azok nem fognak egyenesen leesni.
  Nem maradhatott tovább mozdulatlan: megpördült önnön tengelye körül, miközben
keze követhetetlen gyorsasággal cikázott. Aztán hirtelen megállt Zak előtt,
mint a cövek. Kezei ökölbe zárva pihentek az oldalánál, miközben arcára komor
kifejezés költözött.
  Zak és Malice összenéztek: egyikük sem volt biztos benne, mi történt.
  Drizzt Zak felé emelte összezárt ökleit, aztán lassan kinyitotta.
  Önelégült mosoly terült szét gyerekarcán.
  Öt-öt érme volt mindkét kezében.
  Zak némán, elismerően füttyentett. Neki, a ház fegyvermesterének is csak
tucatnyi próbálkozásból szokott sikerülni ez a tízérmés mutatvány.
  Odament Malice Anyához.
  - Kétkezes - szögezte le, immáron harmadszor. - Harcos. Nekem pedig nincs
több érmém.
  - Vajon mennyivel tudná még megcsinálni? - lehelte Malice, akarata ellenére
lenyűgözve.
  - Mennyit tudnánk még fölrakni a kezére? - vágott vissza Zak diadalmas
mosollyal.
  Malice Anya hangosan felnevetett, és megrázta a fejét. Ő azt akarta, hogy
Drizzt Nalfein helyére lépjen a házban, de makacs fegyvermestere most is, mint
mindig, keresztülhúzta terveit.
  - Nos, legyen, Zaknafein - ismerte be vereségét. - A második fiúból harcos
lesz.
  Zak bólintott, és visszament Drizzthez.
  - Egy nap talán a Do'Urden ház fegyvermestere válik belőle - tette hozzá
Malice, Zak háta mögött. A férfi erre megtorpant, és a válla fölött
visszanézett a nagyasszonyra.
  - Egy ilyentől - szorította meg Malice szokásos kegyetlenségével Drizzt
karját - aligha várhatunk ennél kevesebbet.
  Rizzen, a jelenlegi férj kényelmetlenül feszengeni kezdett. ő is tudta, ahogy
mindenki más - beleértve még a ház rabszolgáit is -, hogy Drizzt nem az ő
gyereke.

  - Három terem? - kérdezte Drizzt, amikor Zak oldalán belépett a Do'Urden ház
legdélibb részén fekvő nagy gyakorlóterembe. Különféle színben hunyorgó,
varázsos fénygömbök sorakoztak a magas, kőfalú terem légterében, kellemesen
halovány derengésbe borítva a helységet. A csarnoknak három ajtaja volt: egy
kelet felé nyílt, amely egy másik szobába, onnan pedig az erkélyre vezetett,
egy éppen Drizztel szemben, a déli falon, a ház utolsó termeibe nyílt, egy
pedig a főfolyosó felé, ahonnan jöttek. Drizzt - a rengeteg lakatból, amit Zak
bekattintott mögöttük - látta, hogy vissza nem errefelé szokott járni.
  - Egy - javította ki Zak.
  - De van még két ajtó - Drizzt, végignézve a termen. - És nincs rajtuk lakat.
  - Ó - mondta Zak -, azokon a józan ész a lakat. - Drizzt már kezdte érteni a
dolgot. - Az az ajtó - mutatott Zak a déli falra - az én saját lakrészembe
nyílik. Oda sosem jöhetsz utánam. A másik pedig a taktikai terembe vezet, amit
harcok idején használunk. Amikor... ha egyszer esetleg majd úgy döntök, már
elégedett vagyok veled, akkor talán bejöhetsz oda velem. De addig a napig még
sok év fog eltelni, úgyhogy elégedj meg ezzel az egy teremmel - mutatott körbe
széles mozdulattal. - Ez lesz az otthonod.
  Drizzt nem volt túlságosan elragadtatva. Eddig botor módon azt remélte, hogy
az ilyesfajta bánásmódot herceg-apród éveivel együtt végleg maga mögött hagyta.
De ez a fajta bánásmód visszavitte még a hat éves szolgálatnál is korábbra,
abba az évtizedbe, amit a családtól elzárva, Viernával kettesben töltött el. Ez
a terem még akkora sem volt, mint a kápolna; túl szűk volt a fiatal drow
ízlésének. A következő kérdése úgy hangzott, mint valami morgás.
  - Hol fogok aludni?
  - Az otthonodban - mondta Zak tárgyilagosan.
  - És hol eszem?
  - Az otthonodban.
  Drizzt szeme résnyire szűkült, arca kipirult az elszántságtól. - Hol fogok...
- kezdte konokul, eltökélve, hogy megtöri a fegyvermester logikáját.
  - Az otthonodban - válaszolta Zak ugyanazon a kimért és kiegyensúlyozott
hangon, mielőtt Drizzt befejezhette volna kérdését.
  A fiú keményen megvetette lábát, és karba fonta a kezét.
  - Hát ez elég rosszul hangzik - vicsorogta.
  - Pedig jobban tennéd, ha megbarátkoznál a gondolattal - jegyezte meg Zak.
  - Mire jó ez az egész? - kezdte Drizzt. - Elragadsz az anyámtól...
  - Malice Anyának kell nevezned - figyelmeztette Zak. - Mindig csak Malice
Anyának hívhatod.
  - Az anyámtól...
  A férfi nem fecsérelte az időt újabb szóbeli figyelmeztetésre. Ököllel
sújtott a lázongó arcába.
  Drizzt jó húsz perc múlva tért magához.
  - Első lecke - mondta Zak, néhány lépéssel arrébb, lazán a falhoz
támaszkodva. - A saját érdekedben. Mindig Malice Anyaként kell emlegetned.
  Drizzt az oldalára hemperedett, és megpróbált felkönyökölni, de zúgó feje
visszahúzta a padló felé. Zak megragadta és fölrántotta.
  - Ez nehezebb, mint az érmekapkodás - jegyezte meg a fegyvermester.
  - Mi?
  - Hárítani egy ütést.
  - Milyen ütést?
  - Ne vitatkozz, te makacs kölyök.
  - Második fiú! - javította ki Drizzt megint csak morogva, és kezét ismét
dacosan karba fonta.
  Zak keze ökölbeszorult az oldala mellett, ezt Drizzt is észrevehette. -
Akarsz még egy altatót? - kérdezte a fegyvermester szenvtelenül.
  - A második fiúk lehetnek gyerekek is - adta be a derekát bölcsen Drizzt.
  Zak hitetlenkedve csóválta a fejét. A dolog kezdett érdekessé válni.
  - Jól fogod itt érezni magad - mondta, és egy vastag, színes függönyhöz
vezette Drizztet. - De csak akkor, ha megtanulsz parancsolni annak a fecsegő
nyelvednek. - Egy erőteljes rántás után a függöny lehullt, és mögüle előbukkant
a legcsodálatosabb fegyverpolc, amit az ifjú drow - de sok öregebb is - valaha
látott. Volt ott kard, fejsze, harci kalapács, és minden más, amit csak Drizzt
el tudott - vagy még el sem tudott - képzelni.
  - Nézd végig őket - mondta Zak. - Tanulj és gyönyörködj! Találd meg azt,
amelyik a legjobban áll a kezedben: kövesd az akaratod szavát. Mire végzünk a
tanulással, mindegyik jó ismerősöd lesz.
  Drizzt tágra nyílt szemmel járkált a polc előtt; már kezdte kedvezőbb fényben
látni az egész helyet és az itteni életet. Fiatal életének teljes tizenhat éve
alatt az unalom volt a legfőbb ellensége.
  Most úgy látszott, ezekkel a fegyverekkel leküzdheti.
  Zak a magánlakrész ajtaja felé indult, mert úgy gondolta, helyesebb Drizztet
magára hagyni az új fegyverekkel, az első ügyetlen mozdulatoknál.
  De az ajtónál mégis megállt, és visszanézett az ifjú Do'Urdenre. Drizzt egy
hosszú, súlyos alabárdot lengetett lassú ívben, mely több mint kétszer olyan
hosszú volt, mint ő. Minden erőfeszítése ellenére sem tudta uralma alatt
tartani a fegyvert, és a lendület ledöntötte a lábáról.
  Zak felkuncogott, de a nevetés csak emlékeztette kötelességének komor
valóságára. Drizztet is, mint ezernyi más fiatal sötét-elfet, harcossá fogja
nevelni, felkészíti az Akadémia próbáira és a menzoberranzani élet veszélyeire.
Gyilkost csinál belőle.
  Pedig mennyire más a természete, gondolta a férfi. Drizzt olyan könnyen
nevet; a gondolatra, hogy kardját egy másik élőlény szívébe márthatja, undor
fogta el a fegyvermestert. De hát ilyen a drow világ, ezzel Zak életének négy
évszázada során sem tudott szembeszállni. Zak magára hagyta a játszadozó
Drizztet, bement a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
  - Mind ilyenek lennének? - kérdezte a szinte üres szobától. - Lehetséges,
hogy minden drow gyerekben meg van ez az ártatlanság, ez az egyszerű, romlatlan
mosoly, amit megöl ennek a világnak a mocska? - Zak az asztalához lépett, hogy
felélessze az állandó halovány izzásban lévő kerámiagömb fényét, amely a szoba
fényforrásául szolgált. De aztán meggondolta magát, nem tudta kiverni a fejéből
az önfeledten játszó Drizztet. Inkább az ajtóval szemben álló ágyhoz lépett.
  - Vagy csak te vagy különleges, Drizzt Do'Urden? - folytatta, amikor ledőlt a
puha ágyra. - És ha más vagy, mi az oka? A vér, az én vérem, ami az ereidben
folyik? Vagy azok az évek, amelyeket szoktató anyáddal töltöttél?
  Zak a szeme elé fektette a karját, és elgondolkodott a kérdéseken. Drizzt
különbözik az átlagtól, döntötte el végül, de nem tudta, hogy ezt Viernának
tulajdonítsa-e, avagy saját magának.
  Egy idő múlva elnyomta az álom, de ez sem hozott enyhülést. Jól ismert
álomkép látogatta meg, egy eleven emlék, amely sohasem halványul el.
  Zaknafein megint a DeVir ház gyermekeinek sikoltozását hallotta, ahogy a
Do'Urden katonák - akiket ő maga képzett ki - kaszabolják őket.
  - Ez az egy másmilyen! - kiáltotta álmában Zak, és hirtelen felült az ágyon.
Hideg verejtéket törölt le a homlokáról.
  - Ez az egy másmilyen. - Hinnie kellett ebben.


7.

Sötét titkok

  Tényleg meg akarod próbálni? - kérdezte Masoj hitetlenkedve.
  Alton a diákra emelte ocsmány ábrázatát.
  - Töltsd ki máson a haragodat, Arcnélküli - mondta Masoj, elfordítva
tekintetét mentora szétroncsolt arcáról. - Nem én vagyok a hibás.
  - Már több, mint egy évtizede foglalkozol mágikus tanulmányokkal - felelte
Alton -, mégis félsz felfedezni az alsó világot a Sorcere egy mesterének
oldalán?
  - Egy igazi mester mellett nem félnék - suttogta dacosan Masoj.
  Alton elengedte a füle mellett a megjegyzést, mint már oly sokszor megtette,
a Hun'ett gyakornok kijelentéseivel a tizenhat év alatt. Masoj volt Alton
egyetlen kapcsolata a külvilággal, s míg a fiúnak rangos családja volt, addig ő
maga pusztán a gyakornokra számíthatott.
  Beléptek Alton négyszobás lakrészének legfelső kamrájába. Egyetlen szál
gyertya égett itt, melynek fényét jórészt elnyelték a sötét tapéták és a fekete
falak, szőnyegek. Alton leült a székére a kicsi, kerek asztal mögé, és egy
súlyos könyvet vett maga elé.
  - Ez a varázslat inkább a papoknak való - tiltakozott Masoj, aki az arctalan
mesterrel szemben foglalt helyet. - A varázslók az alsóbb síkoknak
parancsolnak: a halottak csak a papokra tartoznak.
  Alton kíváncsian körülnézett, aztán tekintete megállapodott Masojon.
  A mester groteszk vonásait még jobban eltorzította a vibráló gyertyafény.
- Sajnos, én egy papot sem látok itt - gúnyolódott az Arcnélküli. - Kénytelen
leszek megint én előhívni a Kilenc Pokol egyik lakóját.
  Masoj hátradőlt székében, és tehetetlenül megcsóválta a fejét. Van abban
valami, amit Alton mond.
  Egy éve volt, hogy az Arcnélküli egy jég-ördög megidézésével keresett választ
a kérdéseire. A tűnékeny jelenség befagyasztotta az egész szobát, egészen
feketére a vörösön túli spektrumban, és egész vagyont érő alkímiai felszerelést
zúzott szét. Ha Masoj nem hívja elő familiárisát, hogy elijessze a jég-ördögöt,
egyikük sem jutott volna ki élve a szobából.
  - Hát jó - biccentett Masoj, kevés meggyőződéssel. Kezeit maga előtt
kinyújtva, egymáson keresztbe téve, az asztalra tette. - Idézd meg azt a
lelket, és szedd ki belőle a válaszokat.
  Alton figyelmét nem kerülte el az az önkéntelen remegés, amit Masoj
köpenyének enyhe hullámzása árult el. Egy pillanatig a diákra bámult, aztán
visszatért az előkészületekhez.
  Ahogy Alton egyre közeledett a varázslat pillanatához, Masoj keze ösztönösen
a zsebébe tévedt, a vadászó macska ónix szobrocskájára, amit a valódi
Arcnélküli halálának napján szerzett meg. A kis szobor erős mágiát hordozott,
mely lehetővé tette hordozójának, hogy egy félelmetes párducot idézzen maga
mellé. Masoj csak csínján élt a lehetőséggel, mert nem tudta, hány alkalommal
használhatja a varázsszerszámot, s nem ismerte a lehetséges veszedelmeit sem.
Csak ha szorul a hurok - gondolta magában, amikor az ujjai közt érezte a kis
alakot. Miért van az, hogy mindig olyankor kerül szorult helyzetbe, amikor
Altonnal van? - tűnődött.
  Látszólagos magabiztossága ellenére titokban Altonban is Masojéhoz hasonló
aggályai merültek fel. A halott lelkek ugyan nem voltak olyan pusztítóak, mint
az alsóbb síkok lakói, de legalább olyan gonoszak tudtak lenni, és
kifinomultabb kínzási módszereik voltak.
  De Altonnak mindenképpen szüksége volt a válaszokra. Több, mint másfél
évtizede kutatott a szokásos utakon és módokon, mesterek és tanítványok
faggatásával - persze álcázva valódi szándékát -, hogy megismerje a DeVir ház
bukásának részleteit. Sokan tudtak pletykákat arról az éjszakáról, némelyikük
még a győztes ház harci módszereiről is részletesen beszámolt.
  A támadók megnevezésétől viszont mindegyikük óvakodott.
  Menzoberranzanban senki sem mondott semmi olyasmit, amit vádaskodásnak
lehetett volna értelmezni, még akkor sem, ha a vád köztudottan igaz volt. Ha
nem állt rendelkezésre megdönthetetlen bizonyíték, a kormányzótanács a kisujját
sem mozdította. Ha egy ház támadást indított, de lebukott, akkor egész
Menzoberranzan haragja zúdult rá, és még a nevét is elsöpörték. De ha sikeresen
végrehajtott akcióról volt szó, mint a DeVir ház esetében is, akkor a
vádaskodót érte kíméletlen megtorlás.
  A drow városban inkább a közvélemény forgatta az igazság kerekét, semmint a
becsület elvei.
  Alton most más kutatási módszert keresett. Először az alsóbb síkokkal, a
jég-ördöggel próbálkozott, katasztrofális eredménnyel. Most viszont egy olyan
tárgy volt a birtokában, amely véget vethet kudarcainak: egy felvilági mágus
tollából származó varázskönyv. A drow hierarchiában csak Lloth papjai
foglalkoztak a halottakkal, de más társadalmakban a varázslók is beleártották
magukat a spirituális világba. Alton a Sorcere könyvtárában bukkant rá a
kötetre, és úgy vélte, eleget le tudott fordítani belőle ahhoz, hogy sikeres
spirituális kapcsolatot létesítsen.
  Meghajlítgatta az ujjait, aztán óvatosan kinyitotta a könyvet a megjelölt
oldalon. Még egyszer, utoljára, átfutotta a mágikus szavakat.
  - Elkészültél? - kérdezte Masoj.
  - Még nem.
  Alton rá sem hederített a diák állandó gúnyolódására; mindkét tenyerét az
asztalra helyezte. Lassan belesüllyedt a legmélyebb meditatív transz
állapotába.
  - FEY INNAD... - Elhallgatott és megköszörülte a torkát a nyelvbotlás után.
Masoj, bár nem látta közelről a varázslat szövegét, azonnal észrevette a hibát.
  - FEY INNUNAD DE-MIN... - Aztán újra megállt.
  - Lloth legyen velünk - fohászkodott Masoj csöndesen.
  Alton szeme tágra nyílt, és a tanítványra meredt. - Fordítás - morogta - egy
ember-mágus szövegéből.
  - Halandzsa - vélte Masoj.
  - Ez a könyv itt előttem, egy felvilági varázsló saját varázskönyve - közölte
Alton. - Méghozzá egy főmágusé, az ork tolvaj firkálmánya szerint, akitől az
ügynökeink vették a könyvet. - Megint összeszedte magát. Megrázta kopasz fejét,
és igyekezett visszatérni az előbbi transz állapotába.
  - Persze, egy közönséges, ostoba ork csak úgy el tudja lopni egy főmágus
könyvét - suttogta szónokiasan Masoj. Azt akarta, hogy az állítás nyilvánvaló
képtelensége magáért beszéljen.
  - A varázsló már halott volt! - dörögte Alton. - A könyv valódi!
  - És ki fordította le? - vágott vissza Masoj nyugodtan.
  Alton nem törődött tovább a vitával. Ügyet sem vetve Masoj alamuszi
pillantására, újra kezdte a varázslatot.
  - FEY INNUNAD DE-MIN DE-SUL DE-KET.
  Masoj magába fordult, és remélte, hogy ki-kibuggyanó halk nevetése nem
zavarja meg Altont. Egy pillanatig sem hitte, hogy az új Arcnélküli kísérlete
sikerrel jár, de nem akarta még egyszer végighallgatni a nevetséges kántálást.
  Ám hamarosan újra figyelnie kellett az eseményeket, amikor meghallotta Alton
izgatott suttogását: - Ginafae Anya?
  És valóban... zöldes füstgomoly lebegett a gyertya fölött, s egyre
határozottabb alakot kezdett ölteni.
  - Ginafae Anya! - hörögte a varázsló megint, amikor kiteljesedett a műve.
  Halott anyjának máséval össze nem téveszthető képmása úszott előtte.
  A szellem zavartan fürkészte a szobát. 
  - Ki vagy? - kérdezte végül.
  - Alton vagyok. Alton DeVir, a fiad.
  - A fiam? - kérdezte a szellem.
  - A gyermeked.
  - Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen csúf gyermekem.
  - Ez csak álca - felelte sietve Alton, és Masojra nézett. Várta a szokásos
kuncogást. De a Hun'ett, ha eddig kételkedett is Altonban, és gúnyolta, most
színtiszta csodálattal tekintett rá.
  Alton mosolyogva folytatta:
  - Ez csak álca, hogy háborítatlanul járhassak a városban, és beteljesíthessem
bosszúmat ellenségeinken!
  - Miféle városban?
  - Természetesen Menzoberranzanban.
  De a szellem még most sem értette a dolgot.
  - Ginafae vagy? - faggatta a varázsló. - Ginafae DeVir Anya?
  A szellemarc vonásai eltorzultak, amíg a kérdésen gondolkodott. - Az
voltam... azt hiszem.
  - A DeVir ház, Menzoberranzan Negyedik Házának Nagyasszonyanyája - segítette
Alton, egyre izgatottabban. - Lloth főpapnője.
  A Pókkirálynő említésére a szellem felizzott.
  - Ó, nem! - nyöszörögte. Ginafae már emlékezett. - Nem lett volna szabad ezt
tenned, csúf fiam!
  - Ez csak álca - vágott közbe Alton.
  - Itt kell hagyjalak - folytatta Ginafae szelleme, idegesen tekingetve körbe.
- El kell hogy engedj!
  - De meg kell tudnom tőled valamit, Ginafae Anya!
  - Ne nevezz így! - jajdult fel a szellem. - Te ezt nem értheted! Én nem
élvezem Lloth kegyét...
  - Szomorú egy eset - suttogta Masoj, aki egyáltalán nem volt meglepve.
  - Csak egy választ kérek! - noszogatta Alton, aki nem akarta ezt az alkalmat
is elszalasztani, hogy megtudhassa ellenségei nevét.
  - Siess! - vinnyogta a szellem.
  - Nevezd meg azt a Házat, amely elpusztította a DeVireket!
  - Azt a Házat? - tűnődött Ginafae. - Igen, emlékszem arra a szörnyű
éjszakára. A Ház neve...
  A füstgömb szétpukkant és szertefoszlott. Ginafae képmása széthullott, szavai
érthetetlen gurgulázásba fulladtak.
  Alton fölpattant. 
  - Ne! - kiáltotta. - El kell mondanod! Kik az ellenségeim?
  - Egynek számolsz engem? - szólt a szellemkép, az előzőtől teljesen különböző
hangon, a tömény, puszta hatalom hangján. Alton arcából kifutott a vér. A kép
eltorzult és átalakult valami iszonyatossá, ami még a varázsló ábrázatánál is
ijesztőbb volt. Ocsmányabb, mint bármi az Anyagi Síkon.
  Persze Alton nem volt pap, és sohasem mélyedt bele a drow vallásba azokon az
alapvető dogmákon túl, amit fajtája minden hímjének megtanítottak. Mégis
felismerte a teremtményt, amely előtte lebegett, s úgy nézett ki, mint egy
darab csöpögő, síkos, olvadt viasz: egy yochlol volt, Lloth komornája.
  - Meg merted zavarni Ginafae kínszenvedését? - rikoltotta a yochlol.
  - A mindenit! - suttogta Masoj, és óvatosan a fekete terítő alá csusszant.
Még ő, az állandó kételkedő sem számított arra, hogy mentora ilyen komoly bajba
sodorja őket.
  - De... - hebegte Alton.
  - Ne merészeld többé megzavarni ezt a síkot, gyarló varázsló! - mennydörögte
a yochlol.
  - Én nem akartam Mélységes Mélyéig Abyssra eljutni - mentegetőzött
meghunyászkodva Alton. - Csak beszélni akartam...
  - Ginafae-val! - hörögte a yochlol. - Lloth bukott papnőjével. Miért, mit
gondoltál, hol van, ostoba hím? Az Olympuson éli világát, a felszíni elfek
hamis istenei között?
  - Én nem gondoltam...
  - Megértetted, amit mondtam? - dörgött a yochlol.
  - Igen - suttogta Masoj halkan, és igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni
magát.
  - Soha többet ne háborgasd ezt a síkot! - figyelmeztette még utoljára a
yochlol. - A Pókkirálynő nem ismer kegyelmet és türelmet az alkalmatlankodó
hímekkel szemben! - A lény csöpögő arca felduzzadt, túlnőve a füstgömb
keretein. Alton hörgő, gurgulázó hangokat hallott; belebotlott a székébe, de
végül sikerült hátát a falnak vetnie. Karját védekezően az arca elé tartotta.
  A yochlol szája elképzelhetetlenül nagyra nyílt, és apró, fekete labdacsokat
köpködött magából. A labdacsok lepattantak Altonról, és mellette a falról.
Kövek? - tűnődött az arcnélküli varázsló. Aztán az egyik fekete valami
hamarosan választ adott kimondatlan kérdésére. Belekapaszkodott Alton fekete
köpenyébe, és mászni kezdett védtelen nyaka felé. Pókok.
  Seregnyi nyolclábú bestia záporozott be az asztal alá is, Masoj pedig
kétségbeesetten gurult ki előlük a másik oldalon. Talpra kecmergett és
hátrafordult, csak hogy lássa Altont vadul csapkodva ugrálni, amint igyekszik
megszabadulni a mászó sereg nagyobbik részétől.
  - Meg ne öld őket! - kiáltott fel kétségbeesetten Masoj. - A pókok
elpusztítását tiltja a ...
  - A Kilenc Pokolba a papokkal meg a törvényeikkel! - rikoltotta vissza Alton.
  Masoj tehetetlenségében helyeslően vállat vont, a köpenye szárnya alá nyúlt,
és előhúzta ugyanazt a kétkezes nyílpuskát, amivel az Arcnélkülit ölte meg
évekkel ezelőtt. Az erős fegyverre, aztán a mindent telemászó apró pókokra
nézett.
  - Nem lesz ez egy kicsit erős? - kérdezte fennhangon. Mivel nem kapott
választ, vállat vont és lőtt.
  A lövés keményen súrolta Alton vállát, és mély sebet ejtett rajta. A varázsló
egy pillanatig döbbenten kapkodta a levegőt, aztán szörnyű grimasszal Masojra
vicsorgott.
  - Volt egy a válladon - magyarázta a diák.
  Mentora vérfagyasztó arckifejezése mit sem enyhült.
  - Hálátlan alak? - Morogta Masoj. - Bolond vagy te Alton, minden pók ott van
nálad! - Kifelé indult. - Jó vadászatot! - szólt vissza a válla fölött. A
kilincs után nyúlt, de alighogy megfogta, az ajtó lapja Ginafae Anya képét
öltötte magára. Az arc szélesen elmosolyodott, túlságosan is szélesen, aztán
egy valószínűtlenül hosszú, nedves nyelv nyúlt ki, és képen nyalta Masojt.
  - Alton! - kiáltott fel, és visszaperdült a falhoz, ahol a nyálkás rém nem
érhette el. Látta, hogy a mágus éppen varázsol, kétségbeesetten igyekszik
összpontosítani, miközben az éhes pókok egyre magasabbra másznak köpönyege
redőin.
  - Halott vagy - jegyezte meg Masoj tárgyilagosan, és megcsóválta a fejét.
  Alton elnyomva magában a mászkáló pókokkal szembeni irtózását, nagy nehezen
átvergődött a varázslat szigorú rítusán, aztán erősen koncentrálva bevégezte a
varázslatot. Tanulásának évei alatt el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer
ilyesmit is csinálhat: még a gondolatára is nevetett volna. De még így is
jobban járt, mintha a yochlol praktikájának esett volna áldozatul.
  Tűzgolyót lőtt a saját lábába.

  Masoj meztelenül, szőrevesztve botorkált ki az ajtón, el a tüzes pokolból. Őt
a lángoló arctalan mester követte; a földön hempergett, közben égő köpenyét
próbálta lehántani a hátáról.
  Ahogy Alton az utolsó lángocskákat is kioltotta, kellemes emlék bukkant fel
Masojban. Utóbb ki is mondta a gondolatot, ami abban a szörnyű pillanatban a
leginkább foglalkoztatta.
  - Akkor kellett volna megölnöm, amikor ott volt a hálóba gabalyodva!

  Egy kicsivel később - amikor Masoj már visszament a saját szobájába tanulni -
Alton fölvette a díszes fém csuklópántokat, amelyek jelezték, hogy viselőjük az
Akadémia tanára, és kiosont a Sorcere épületcsoportjából. A széles lépcsőhöz
ment, mely lefelé vezetett a Tier Breche-ből, és leült, hogy magába szívja
Menzoberranzan látványát.
  De a városkép még ebből a kitűnő látószögből sem volt elég lenyűgöző ahhoz,
hogy feledtetni tudja vele újabb kudarcát. Tizenhat évig minden más álmát és
vágyát feláldozta az elkeseredett kutatásra, hogy a bűnös ház nyomára jusson.
És tizenhat éve nem bukkan eredményre.
  Nem tudta, meddig fogja még bírni ezt a kérdezz-felelek játékot, és meddig
tudja megőrizni lelkesedését. Masoj, az egyetlen barátja - ha ugyan az ilyet
barátnak lehet nevezni - már tanulmányai felén is túl van a Sorcere-ben. Mit
fog csinálni akkor, ha a diák végez és visszatér a Hun'ett házba?
  - Talán végiggürcölöm az eljövendő évszázadokat - mondta fennhangon - csak
azért, hogy valami boldogtalan diák megöljön, mint mi tettük az egykori
Arcnélkülivel. Vajon az a diák is eltorzítja majd magát, és átveszi a helyemet?
- Ajaktalan szája önkéntelen mosolyra húzódott, amikor elképzelte az örökéletű
Arcnélküli Mestert. Vajon mikor kezdene gyanakodni az Akadémia
Nagyasszonyanyája? Ezer év után? Vagy tízezer után? Vagy az Arcnélküli túlélné
magát Menzoberranzant is? A mesterek élete nem olyan borzasztó, gondolta Alton.
Sok drow jelentős áldozatokra lenne képes ezért a pozícióért.
  Alton a könyöke hajlatába mélyesztette az arcát, és próbálta elhessegetni
magától ezeket a nevetséges gondolatokat. ő nem igazi mester, de nem is leli
örömét a bitorolt címben. Talán jobb lett volna, ha Masoj lelövi akkor,
tizenhat évvel ezelőtt, amikor az Arcnélküli hálójának foglya lett.
  Alton elkeseredése csak mélyült, amikor eszébe jutottak az időtávlatok.
  Épphogy betöltötte tizenkettedik életévét; drow fogalmak szerint még nagyon
fiatal volt. Az a gondolat, hogy életének még a tizedét sem tudta le, nem
hatott valami vigasztalóan Alton DeVirre ezen az éjszakán.
  - Vajon meddig élek? - kérdezte önmagától. - Mikor kebelez be végleg ez az
őrület? - Visszatekintett a városra. - Jobb lett volna, ha megöl az Arcnélküli
- suttogta. - Mert most csak Alton vagyok, az Említésre Sem Méltó Házból.
  Masoj nevezte el őt így a DeVir ház bukásának hajnalán, de akkor, amikor az
élete egyetlen íjhúron függött, Alton nem értette meg a cím mélyebb tartalmát.
Menzoberranzan nem más, mint önálló Házak összessége. Egy magányos közrendű
csatlakozhat az egyikhez, hogy azután a sajátjának nevezze, de egy egyedülálló
nemest a város egyetlen Háza sem fogadna be. Csak a Sorcere maradt neki, semmi
más... ez is csak addig, amíg valódi személyazonossága ki nem derül. Vajon
milyen büntetést fognak rá kiróni egy mester meggyilkolásáért? Lehet, hogy
Masoj követte el a tettet, de mögötte egy egész Ház áll, mely megvédelmezi.
Alton pedig csak egy magányos nemes.
  Állát a könyökére támasztotta, és a Narbondel egyre erősödő izzását figyelte.
Ahogy a percek órákká olvadtak, Alton kétségbeesése és önsajnálata különös
változáson ment át. Most az egyes drow Házakat vette sorra, s nem
összességükben nézte őket amint egy egész várost alkotott.
  Azon tűnődött, melyik milyen titkokat rejteget. Egy közülük, gondolta, a
számára legértékesebb titkot hordozza. Egy közülük elsöpörte a DeVir házat.
  Egycsapásra elfeledkezett esti kudarcáról Ginafae-val és a yochlollal, no meg
fohászáról a korai halálért. Tizenhat év nem is olyan hosszú idő, gondolta
Alton. Akár hétszázat is megérhet ez az ösztövér test. És ha így lesz, akkor
minden egyes percét a merénylő Ház felkutatásának fogja szentelni.
  - Vérbosszú - suttogta rekedten. Szüksége volt rá, hogy hallhatóan is
megfogalmazza az egyetlen okot, ami miatt még érdemes lélegeznie.


8.

A rokon

  Zak alacsony vágásokkal tört előre. Drizzt igyekezett gyorsan elhátrálni és
visszanyerni egyensúlyát, de a lankadatlan támadás egyre űzte őt, így kénytelen
volt mozdulatait csakis a védekezésre korlátozni. Rémisztően gyakran vette
észre, hogy fegyvereinek markolata közelebb van Zakhoz, mint a pengéi.
  Aztán Zak leguggolt és alulról áttörte a fiú védelmét.
  Drizzt mesteri keresztvágást csinált görbe kardjaival, de gyorsan ki is
kellett egyenesednie, hogy hárítsa a fegyvermester hasonlóan fürge újabb
támadását. A fiú tudta, hogy valami készül: már várta a következő rohamot,
amikor Zak áthelyezte testsúlyát és lecsapott, mindkét kardjának hegyét Drizzt
ágyékának szegezve.
  A tanítvány elmorzsolt egy néma átkot, és szablyáit lefelé tartva keresztbe
tette egymáson, hogy a pengék által formázott V alakkal megakassza oktatója
vágását. Ám hirtelen ötlettől vezérelve mégsem hárított, inkább hátraugrott,
fájdalmas vágást szerezvén ezzel az egyik combjára. Undorodva a padlóra
hajította kardjait.
  Zak is hátraszökkent. Pengéit az oldala mellett tartotta, arcán őszinte zavar
látszott. - Nem csináltad, amit kellett volna - mondta tompán.
  - Mert ez a hárítás nem jó - válaszolta Drizzt.
  További magyarázatot várva a mester leengedte egyik kardját, és a markolatára
támaszkodott. Az elmúlt évek alatt már sebesített, sőt, ölt is meg
tanítványokat ilyen dacos ellenszegülésért.
  - Az alsó kereszt megfogja a támadást, de mire megyünk vele? - folytatta
Drizzt. - A mozdulat végrehajtása után a kardom hegye túl mélyen lesz ahhoz,
hogy hatásos támadásba kezdjek, te viszont csak visszarántod a kardod, és
szabad vagy.
  - De kivédi a támadást.
  - Csakhogy rögtön kapja a következőt - vitatkozott Drizzt. - A legjobb
esetben is legfeljebb egyenlő állást várhatok az alsó kereszttől!
  - Igen... - vágta rá a férfi, aki nem értette, mi a gondja ezzel a
tanítványának.
  - Jusson eszedbe a saját tanításod! - kiabált most már a fiú. - Minden
mozdulattal előnyt kell szerezni, állandóan ezt prédikálod, de szerintem az
alsó kereszt nem jár semmiféle előnnyel.
  - Kiragadsz egy olyan részt a leckéből, ami megfelel a saját céljaidnak -
szidta Zak, aki már legalább olyan dühös volt, mint Drizzt. - Vagy teljes
alakjában használd a mondatot, vagy sehogy! Minden mozdulattal előnyt kell
szerezni, vagy valamilyen hátrányt kell elhárítani! Az alsó kereszt megfogja az
alacsony kettős szúrást... az ellenfeled már nyilvánvalóan előzőleg megszerezte
az előnyt, ha egyáltalán rászánja magát egy ilyen merész támadó manőverre. Az
állás kiegyenlítése nagyon is kedvező egy ilyen helyzetben.
  - Akkor is rossz a hárítás! - kötötte az ebet a karóhoz Drizzt.
  - Vedd föl a kardod! - vetette oda neki Zak, és fenyegetően előrelépett.
Drizzt habozott, az oktató pedig előretartott karddal támadott.
  A fiú gyorsan lehajolt, felkapta a görbe kardokat és fölegyenesedve várta a
rohamot. Nem tudta, vajon újabb lecke ez, vagy valódi támadás?
  A fegyvermester dühösen nyomult előre, vágást vágás után osztva, Drizzt körül
táncolva. A tanítvány meglehetősen jól védekezett, kezdte felfedezni mestere
támadásainak gyakori sablonját: egyre alacsonyabban vág, így kényszeríti Drizzt
kardmarkolatát a pengék fölé.
  A fiú rájött, hogy Zak tettekkel, s nem szavakkal akarja bizonyítani igazát.
Ezzel együtt a férfi arca haragosnak látszott, Drizzt tehát nem tudhatta,
milyen messzire fog menni. Ha álláspontja helyesnek bizonyul, akkor megint
megvágja a fiú combját? Vagy a szívébe szúr? Zak föl-le hajolgatott, Drizzt
megfeszült és kiegyenesedett.
  - Kettős alsó szúrás! - morogta a fegyvermester, és pengéi alábuktak.
  Drizzt készenlétben várta. Megcsinálta az alsó keresztet. Elmosolyodott a
pengék összekoccanásán, amikor kardjai megállították a támadó fegyvereket.
Aztán egyetlen karddal folytatta, gondolván, hogy így is meg tudja tartani Zak
két pengéjét. Most, hogy az egyik fegyver felszabadult a védekezés alól, Drizzt
ravasz hadmozdulatba kezdett.
  Alig emelte fel a fiú a kezét, Zak már látta, mit forgat a fejében -
sejtette, hogy ezzel a csellel fog próbálkozni. Egyik szablyája hegyét -
amelyik közelebb volt Drizzt egyetlen hárító pengéjéhez - hirtelen a föld felé
buktatta, így a tanítvány, aki igyekezett egyenlő ellenállást tartani a penge
egész hosszában, megbillent. Drizzt elég gyors volt abban, hogy ne essen el,
bár ujjai érintették a kőpadlót. Még mindig hitt benne, hogy Zak besétált a
csapdába, és ő végigcsinálhatja a brilliáns ellentámadást. Egy kis lépést tett
előre, hogy teljesen visszanyerje egyensúlyát.
  A fegyvermester villámgyorsan a földre vetődött Drizzt lendülő kardjának íve
alatt, befordult, és csizmás lábával a tanítvány kiszolgáltatott térdébe
rúgott. Drizzt még föl sem fogta, mi történt, máris a hátán feküdt.
  Zak hirtelen visszafogta lendületét, és visszahúzta a lábát maga alá. Mielőtt
Drizzt megérthette volna az események lényegét, a fegyvermester már ott állt
fölötte, a torkának szegezett karddal.
  A mester kis sebet ejtett a fiú bőrén, amiből egy csepp vér buggyant elő.
  - Van még valami mondanivalód? - vicsorogta Zak.
  - A hárítás rossz - lehelte Drizzt.
  A férfiből kirobbant a harsány nevetés. Eldobta a kardját, és talpra rántotta
a makacs tanítványt. Gyorsan lecsillapodott. Tekintetét Drizzt levendulaszín
szemébe fúrta, ahogy karnyújtásnyira eltolta magától a fiút. Csodálta Drizzt
beállásának könnyedségét, amint a kardot tartotta, mintha karjának természetes
meghosszabbítása lenne.
  Drizzt alig néhány hónapja állt kiképzés alatt, mégis, szinte minden fegyver
használatát elsajátította már a Do'Urden ház hatalmas fegyvertárából.
  Azok a görbe kardok... Drizzt választott fegyverei, melyekkel még
szemkápráztatóbb fürgeséggel harcolt, mint általában. Ezekkel a szablyákkal
felfegyverkezve az ifjú drow - aki szinte még gyerek volt - az Akadémia
tagjainak felét le tudta volna győzni. Zak beleborzongott, ha arra gondolt,
milyen elképesztő harcos válik majd Drizztből évek tapasztalata során.
  De nem pusztán a fiú testi képességei és lehetőségei gondolkodtatták el
Zaknafeint. Arra is rájött, hogy Drizzt vérmérséklete is különbözik az átlagos
drow-étól: volt benne valami ártatlanság, és teljességgel hiányzott belőle
minden gonoszság. Zakot akaratlanul is büszkeség fogta el, ha a tanítványára
tekintett. Az ifjú drow ugyanolyan elvek szerint viselkedett, mint ő maga és ez
- menzoberranzani szemmel igen furcsa morál volt -.
  Drizzt is fölfedezte ezt az összetartozást, bár arról fogalma sem volt,
mennyire egyedi közös értékrendjük a gonosz drow világban. Megértette, hogy
"Zak bácsi" különbözik minden más sötét-elftől, akiket ismer - pedig a körben
benne foglaltatott az egész családja és tucatnyi katona. Zak nyilvánvalóan más
volt, mint Briza, Drizzt legidősebb nővére elvakult ambícióival Lloth vallása
iránt. Nyilvánvalóan más volt, mint Malice anya, Drizzt anyja, aki csak akkor
szólt a fiúhoz, ha valami parancsa volt számára, ha szolgálatot követelt.
  Zak képes volt olyan helyzeteken is mosolyogni, melyek senkinek sem okoztak
fájdalmat. Drizzt rajta kívül nem ismert mást, aki ennyire elégedett lett volna
a pozíciójával. És ő volt az első drow, akit Drizzt nevetni hallott.
  - Jó próbálkozás volt - minősítette a fegyvermester Drizzt kudarcba fulladt
kísérletét.
  - Egy valódi küzdelemben meghaltam volna - felelte a tanítvány.
  - Az biztos - biccentett Zak. - Éppen ezért gyakorolunk. A terved remek volt,
az időzítésed pedig kiváló. Csak a helyzet nem volt megfelelő. Mégis azt
mondom, jó próbálkozás volt.
  - Számítottál rá - szólt a fiú.
  Zak mosolyogva bólintott. - Talán azért, mert már egy másik tanítvány is
próbálkozott ezzel.
  - Ellened? - kérdezte csalódottan Drizzt, hogy látta, elképzelése nem is
olyan egyedi.
  - Nem éppen - kacsintott rá a férfi. - Ezt az ellentámadást a te
szemszögedből néztem és ugyanerre az eredményre jutottam.
  Drizzt arca újra felragyogott.
  - Mi ugyanúgy gondolkodunk - jegyezte meg.
  - Igen - bólintott az oktató. - De az én tudásomat négy évszázad tapasztalata
fejlesztette ki, míg te még egyszázados sem vagy. Bízz bennem, te mohó
tanítvány. Az alsó kereszt jó hárítás.
  - Talán - válaszolta óvatosan Drizzt.
  Zak elnyomott egy mosolyt.
  - Ha találsz valami jobb megoldást, akkor kipróbáljuk. De addig higgy nekem.
Számtalan katonát képeztem már ki: a Do'Urden ház egész hadseregét, és másokat
a Melee-Magthere mestereként. Én tanítottam Rizzent, a nővéreidet, és mindkét
bátyádat.
  - Mindkettőt?
  - Én... - Zak elhallgatott, és kutató pillantást vetett Drizztre. - Értem -
mondta kis idő múlva. - Szóval nem vették a fáradságot, hogy elmondják neked. -
Azon tűnődött, vajon a fiúnak tőle kell-e megtudnia az igazságot. Malice Anya
úgysem törődik ezzel.
  Valószínűleg egyszerűen azért nem mondta el Drizztnek, mert Nalfein halálának
története számára egyáltalán nem fontos, nem érdekes.
  - Igen, mindkettőt. - Zak úgy döntött, hogy elmeséli. - Amikor születtél, két
bátyád volt: Dinin, akit ismersz, és egy idősebb, Nalfein, egy meglehetősen
erős varázsló. Nalfeint csatában ölték meg aznap éjszaka, amikor születtél.
  - Törpék voltak, vagy gonosz gnómok? - suttogta Drizzt tágra meredt szemmel,
mint egy kisgyerek, amikor ijesztő mesét hall. - Gonosz hódítók vagy kóbor
szörnyek ellen védte a várost?
  Zak nehezen tudta beleélni magát a fiú ártatlan hiedelmébe. - Temesd a
gyerekeket hazugságba - gondolta magában, de mégis azt felelte:
  - Nem.
  - Akkor valami még elvetemültebb ellenség ellen harcolt? - faggatta Drizzt. -
Gonosz feszíni elfek ölték meg?
  - Egy másik drow kezétől halt meg! - kiáltotta a férfi tehetetlen
elkeseredéssel, mire hirtelen kihunyt a mohó fény Drizzt szemében.
  Drizzt némán elgondolkodott a lehetőségeken, és Zak alig tudta elviselni a
fiatal arcra kiülő zavarodottság látványát.
  - Más város ellen harcolt? - kérdezte végül a tanítvány komoran. - Nem is
tudtam, hogy...
  A mester ennyiben hagyta. Sarkon fordult és némán a szobájába ment. Inkább
Malice vagy valamelyik csatlósa zúzza szét ezt a jóhiszemű logikát.
  Drizzt magára maradt összes többi kérdésével. Látta, hogy a beszélgetésnek és
a leckének vége. És azt is megértette, hogy itt valami fontos dologra derült
fény.

  A fegyvermester hosszú órákon át edzette Drizztet. A napokból hetek lettek, a
hetekből hónapok. Az idő elvesztette jelentőségét: harcoltak, amíg bírták
erővel, és amint kipihenték magukat, megint kezdték elölről.
  A harmadik év végére, mire Drizzt tizenkilenc esztendős lett, már órákig
kitartott a fegyvermesterrel szemben, sőt, gyakran megszerezte a
kezdeményezést.
  Zak nagyon élvezte ezt az időszakot. Sok év óta először találkozott
olyasvalakivel, akiben megvolt a lehetőség, hogy vele egyenrangú harcossá
váljék. Nem emlékezett rá, hogy ezelőtt valaha is nevetés kísérte volna az
adamantit pengék összecsattanását az edzőteremben.
  Látta Drizztet sudárrá és erőssé nőni, éberré és intelligenssé fejlődni. Az
Akadémia mesterei nemigen tudták volna sarokba szorítani, már az első évében
sem.
  Ez a gondolat csak addig járta át jólesően a fegyvermestert, amíg eszébe nem
jutottak az Akadémia alapelvei, a drow élet törvényei, és az, hogy mindez
micsoda kárt tehetne csodálatos tanítványában. Örökre ki fogják lopni a mosolyt
azokból a bíbor szemekből.
  A gyakorlótermen kívüli drow világ hamarosan be is tört hozzájuk, Malice Anya
képében.
  - Megfelelő tisztelettel beszélj vele - figyelmeztette Zak Drizztet, amikor
Maya bejelentette a Nagyasszonyanya érkezését. A fegyvermester bölcsen
előrelépett, hogy személyes üdvözlettel várja a Do'Urden ház fejét.
  - Üdvözletem, Nagyasszonyanya - mondta mély meghajlással. - Minek köszönhetem
megtisztelő jelenlétedet?
  Malice Anya ránevetett, hisz átlátott álarcán.
  - Rengeteg időt töltesz itt a fiammal - mondta. - Szeretném látni, mennyit
haladtatok.
  - Kitűnő harcos - biztosította őt Zak.
  - Annak is kell lennie - morogta Malice. - Már csak egy év, és megy az
Akadémiára.
  A férfi összehúzta szemöldökét ezekre a kétkedő szavakra, és azt morogta:
  - Az Akadémia még nem látott nála jobb kardforgatót.
  Malice ellépett tőle, és Drizzt elé állt.
  - Nem kételkedem ügyességedben - mondta neki, de alattomos pillantását Zak
felé vetette. - Jó vér folyik benned. Ám vannak más dolgok is, amitől valaki
drow harcossá válik - a lélek dolgai. A harcos szellem!
  Drizzt nem tudta, hogyan válaszoljon Malice-nek. Az elmúlt évek alatt alig
néhányszor látta anyját, és akkor sem beszéltek egymással.
  A mester látta a zavart Drizzt arcán és attól félt, hogy a fiú hibázni fog -
Malice pedig éppen ezt akarta. Akkor a Nagyasszonynak ürügye lenne arra, hogy
kivegye Drizztet Zak szárnyai alól - ezzel persze a férfit is megalázva - és
átadja Dininnek, vagy valamelyik másik érzéketlen gyilkosnak. Meglehet, Zak
volt a legjobb fegyvermester, de most, amikor Drizzt már megtanult a
fegyverekkel bánni, Malice azt akarta, hogy a fia érzelmileg is megkeményedjen.
  A mester ezt nem kockáztathatta meg: túlságosan is szerette tanítványát.
Előrántotta hát kardjait ékköves hüvelyükből, és Malice mellett elrobogva
rohamra indult.
  - Mutasd meg neki, ifjú harcos!
  Drizzt szeme vörös szikrát vetett. Szablyái villámgyorsan termettek a
kezében, mintha csak odakívánta volna őket.
  És milyen szerencse, hogy így történt! Zak olyan haraggal rontott rá, amilyet
az ifjú drow azelőtt még sosem tapasztalt, még akkor sem, amikor az alsó
kereszt dolgában vitatkoztak. Szikrák pattogtak az összecsattanó pengékről, és
Drizzt azon kapta magát, hogy védekezve hátrál. Máris fájt mindkét karja a
kemény csapások ereje alatt.
  - Mit akarsz... - kezdte.
  - Mutasd meg neki! - sziszegte Zak két csapás között.
  A fiú is el tudott kerülni egy vágást, mely halálos lehetett volna, ha
betalál. De most mégis annyira meg volt döbbenve, hogy ellentámadásra nem is
gondolt.
  Az oktató félrecsapta Drizzt egyik, aztán másik pengéjét, és váratlan
fegyverrel: a lábával támadott. Orrba rúgta a fiút.
  Drizzt hallotta a porc roppanását és érezte önnön vére melegét, ahogy az
arcán folyt lefelé. Hátravetődött és arrébb gurult, hogy biztonságos
távolságban legyen őrjöngő ellenfelétől, amíg valamennyire magához tér.
  Térden állt, amikor a férfi megint rohamozott.
  - Mutasd meg neki! - hörögte dühödten a fegyvermester.
  Varázsfény bíbor derengése vette körül Drizzt testét, így könnyebb célponttá
vált. Az egyetlen lehetséges módon válaszolt: sötétség-gömböt bocsátott
mindkettejükre. Megérezve a fegyvermester következő mozdulatát, hasra vetette
magát és kifelé kúszott, a fejét mélyen lesunyva - ami bölcs választásnak
bizonyult.
  Amikor felfogta, hogy sötétbe került, Zak gyorsan fölemelkedett néhány lábnyi
magasságba, és pengéjével végigvágott a gömbön, Drizzt fejének magasságában.
  Amikor a fiú kiért a fekete gömb másik oldalán és visszanézett, látta, hogy
oktatója elemelkedett a padlótól. Ennél többet nem is kellett látnia ahhoz,
hogy felfogja: a fegyvermester halálos vak-támadásba lendült. Zak kettészelte
volna, ha nem bukik le a sötétben.
  A zavarát düh váltotta fel. Amikor a mester földet ért és rohanvást
közeledett a gömb túlsó oldala felől, Drizzt hagyta, hogy haragja végre
elborítsa. Még mielőtt elérte volna Zakot, megpördült, egyik kardjával kecses
körívet hasított maga körül a levegőben, a másikkal pedig élesen kidöfött a kör
fölött.
  Ellenfele elhajolt a szúrás elől, és visszakézzel hárította a köríves
csapást.
  Ám Drizzt még nem végzett. Szúró pengéjének apró, gonosz vágásaival alaposan
hátraszorította Zakot, vissza a megidézett sötétségbe. Itt csak ösztöneikre és
hihetetlenül éles hallásukra hagyatkozhattak. A férfinek végül sikerült
megvetnie a lábát, de az ifjú nem hagyott fel a támadással, és kirúgott,
valahányszor a táncoló pengék ezt megengedték. Az egyik rúgás át is hatolt Zak
védelmén, és keményen kiszorította a levegőt a fegyvermester tüdejéből.
  Végül megint kibukkantak a gömb oldalán - ezúttal már az oktató körül is ott
ragyogott a célzást segítő varázsfény. A fegyvermestert elborzasztotta a
tanítványa arcára kiülő gyűlölet, de jól tudta, hogy ezúttal egyiküknek sincs
más választása. Ennek a harcnak ocsmánynak kell lennie, valódinak. Fokozatosan
átállt egy könnyed, kizárólag védekező ritmusra, és hagyta, hogy Drizzt
belefáradjon a dühödt rohamokba.
  Ám az ifjú kitartóan és könyörtelenül támadott. Zak azzal ingerelte, hogy
látszólag védtelenül hagyott egyes helyeket, Drizzt pedig le is csapott rájuk,
persze hiába.
  Malice Anya szótlanul figyelte a bemutatót. Nem tagadhatta, hogy Zak remekül
kiképezte a fiút. Drizzt készen állt bármilyen harcra - legalábbis testileg.
  Az oktató tudta, hogy Malice Anya nem fog megelégedni a puszta harctechnikai
képességekkel. Meg kell akadályoznia, hogy Drizzt hosszabban beszélgethessen az
anyjával, hiszen akkor nyomban kiderülnének a furcsaságai.
  Zak látta, hogy Drizzt már fárad, bár tudta, ez a fáradtság jórészt a
csalódásból táplálkozik.
  - Gyerünk - morogta hangtalanul, és hirtelen "megbicsaklott" a keze.
  Széles karmozdulattal próbálta visszanyerni egyensúlyát, olyan rést nyitva
ezzel védelmén, amit Drizzt nem tudott kihagyni.
  A várt csapás meg is érkezett, mire Zak bal karja kurta keresztvágásra
lendült, és kiverte Drizzt kezéből a kardot.
  - Ha! - hördült fel az ifjú, akit nem ért váratlanul a dolog, és már
indította is a következő támadást. Megmaradt pengéje végighasított ellenfele
bal vállán, elébe vágva a hárításnak.
  De mire elindította a második csapást, Zak már térdelt. A fiú pengéje
ártalmatlanul suhant el a feje fölött, a mester pedig felpattant, és egy jobb
keresztvágással arcon találta Drizztet. A tanítvány döbbenten hátrált néhány
lépést, majd mozdulatlanná dermedt.
  Megmaradt szablyája koppanva hullt a földre, tágra nyílt szeme dermedten
nézett a semmibe.
  - Csel a cselben - mondta nyugodtan Zak.
  Drizzt eszméletlenül rogyott a földre.
  Malice Anya jóváhagyólag bólintott, amikor a férfi visszament hozzá.
  - Készen áll az Akadémiára - jegyezte meg.
  Zak arca elkomorult, de nem válaszolt.
  - Vierna már ott van - folytatta Malice. - Ott tanít, mint úrnő az
Arach-Tinilithben, Lloth iskolájában. Nagy dicsőség ez.
  Babér a Do'Urden háznak, gondolta a fegyvermester, de óvakodott attól, hogy
hangosan ki is mondja.
  - Dinin is hamarosan végez - mondta a Nagyasszonyanya.
  Zak meglepődött. Két gyerek tanít mesterként az Akadémián egyszerre? -
Biztosan nehéz volt elintézni - jegyezte meg merészen.
  Malice Anya elmosolyodott.
  - A szívességért szívesség jár cserébe.
  - De miért? - kérdezte Zak. - Hogy vigyázzanak Drizztre?
  Malice hangosan fölkacagott. - Ahogy így elnéztem, inkább ő fog vigyázni
rájuk!
  A férfi összeharapta az ajkát erre a megjegyzésre. Dinin még mindig kétszer
erősebb harcos és tízszer szívtelenebb orgyilkos volt, mint Drizzt.
  Zak tudta, hogy Malice Anyának mások az indítékai.
  - Az első nyolc Ház közül hármat nem kevesebb, mint négy gyerek fog
képviselni az Akadémián az elkövetkezendő két évtizedben - magyarázta Malice. -
Baenre Anya fia is Drizzt osztályában fog kezdeni.
  - Szóval efféle szándékaid vannak - mondta Zak. - Ki tudja, milyen magasra
fog emelkedni a Do'Urden ház Malice Anya irányítása alatt?
  - Egyszer még a nyelved fogja bánni ezt a gúnyolódást - figyelmeztette a
Nagyasszonyanya. - Bolondok lennénk, ha elszalasztanánk a lehetőséget, hogy
minél többet tudhassunk meg vetélytársainkról!
  - Az első nyolc Házról - tűnődött Zak. - Légy elővigyázatos, Malice Anya. Ne
feledd, hogy az alsóbb házak közt is vannak vetélytársak! Volt egyszer egy
DeVir nevű Ház, amely elkövette ezt a hibát.
  - Hátulról nem érhet minket támadás - közölte Malice Anya. - A kilencedikek
vagyunk a Házak sorában, de nagyobb erővel dicsekedhetünk, mint sok más Ház
együttesen. Senki sem fog hátbatámadni minket: a sorban följebb könnyebb
célpontok vannak.
  - Amiből szintén nekünk van hasznunk - vetette közbe a férfi.
  - Hát nem ez a lényege az egésznek? - kérdezte Malice Anya sátáni mosollyal.
  Zaknak válaszolnia sem kellett: a Nagyasszony tisztában volt valódi
érzelmeivel. EGYÁLTALáN nem ez a lényeg.

  - Beszélj kevesebbet, akkor gyorsabban gyógyul az állkapcsod - mondta Zak
később, amikor megint magára maradt Drizzttel.
  A fiú csak egy vad pillantást vetett rá.
  A fegyvermester megcsóválta a fejét.
  - Jól összebarátkoztunk.
  - Így van - motyogta Drizzt.
  - Akkor gondolkozz világosan - szidta az oktató. - Gondolod, hogy Malice Anya
jó szemmel nézne egy ilyen kapcsolatot a fegyvermestere és a legkisebb -
legértékesebb - fia között? Te drow vagy, Drizzt Do'Urden, méghozzá nemesi
születésű! Neked nem lehetnek barátaid!
  Drizzt felkapta a fejét, mintha pofon ütötték volna.
  - Vagy legalábbis nyíltan nem - engedett Zak, és kezét nyugtatólag az ifjú
drow vállára tette. - A barát sebezhetőséget jelent, megbocsáthatatlan
sebezhetőséget. Malice Anya sohasem fogadna el... - Elhallgatott, mert látta,
mennyire elkeseríti tanítványát. - Nos - ismerte el, mintegy tanulságképpen -,
legalább mi ketten tudjuk, kik vagyunk.
  De Drizztnek ez valahogy mégsem volt elég.


9.

Családok

  Gyere gyorsan - mondta Zak Drizztnek egy este, miután befejezték a
gyakorlást. A fegyvermester hangjából sürgetés csendült, és meg sem állt, hogy
bevárja a fiút - Drizzt tudta, hogy valami fontos történik.
  Végül az erkélyen érte utol Zakot. Maya és Briza már várta őket.
  - Mi az? - kérdezte Drizzt.
  Zak magához húzta, és kimutatott a nagy barlangba, a város északkeleti része
felé. Lángcsóvák csaptak fel és hunytak ki, tűzoszlop emelkedett a levegőbe,
aztán elenyészett.
  - Valami támadás - mondta Briza könnyedén. - Alsóbb Házak, nekünk semmi
közünk hozzá.
  Zak látta, hogy Drizzt nem érti a dolgot.
  - Az egyik Ház megtámadott egy másikat - magyarázta. - Lehet, hogy bosszúból,
de valószínűbb, hogy magasabbra akarnak jutni a város ranglétráján.
  - Már régen tart a küzdelem - jegyezte meg Briza -, és még mindig villóznak a
fények.
  A fegyvermester folytatta a második fiú felvilágosítását.
  - A támadóknak sötétség-gömbökkel le kellett volna árnyékolniuk a terepet. Ha
ezt nem tudták megtenni, akkor a védekező Ház valószínűleg számított a
támadásra.
  - Nem állhatnak valami jól a támadók - ismerte el Maya is.
  Drizzt alig merte elhinni, amit hall. De még a híreknél is riasztóbb volt az
a hangvétel, ahogy családja előadta az eseményeket. Teljesen nyugodtan,
szenvtelenül számoltak be a történésekről, mintha mindez megszokott, előre
látott dolog lenne.
  - A támadók nem hagyhatnak tanúkat - magyarázott tovább a férfi Drizztnek.
- Különben a kormányzótanács haragjával kerülnek szembe.
  - De mi is tanúk vagyunk - érvelt a fiú.
  - Nem - felelte Zak. - Mi csak szemlélők vagyunk: ez a harc nem a mi ügyünk.
Csak a megtámadott Ház nemesei emelhetnek vádat támadóik ellen.
  - Ha ugyan egy is életben marad - tette hozzá Briza, aki szemmel láthatóan
élvezte a drámát.
  Drizzt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tetszik neki ez az új
felfedezés. Ezzel együtt nem tudta levenni a szemét a drow csata látványáról.
Az egész Do'Urden ház felbolydult, mint a méhkas.
  Cselédek, katonák szaladgáltak, hogy minél jobb kilátási pontot találjanak,
fennhangon tudósítottak az eseményekről és a támadókról szóló pletykákról.
  Ez maga volt a drow társadalom, minden halálos játékával együtt, s bár az
ifjú drow undorodott tőle, mégsem tagadhatta le, hogy az éjszakai események
izgalommal töltik el. És nem feledhette azt a szemmel látható örömet sem, amely
kiült a másik három arcára, akik vele voltak az erkélyen.

  Alton még egyszer, utoljára végigment szobáin, hogy megbizonyosodjon róla:
minden tárgy vagy könyv, ami akár egy kicsit is szentségtörő lehet,
biztonságosan el van rejtve. Egy Nagyasszonyanya látogatását várta, ami ritka
eset volt egy olyan mester esetében, aki nem az Arach-Tinilithen, Lloth
Iskolájában tanított. Altont meglehetősen aggasztotta a vendég, SiNafay Hun'ett
Anya látogatása, aki a város ötödik Házának Nagyasszonya volt, és Masoj anyja.
  Egy erőteljes döndülés a lakrész legkülső kőajtaján elárulta Altonnak, hogy
vendége megérkezett. Lesimította köpenyét, és még egy pillantást vetett a
szobára. Az ajtó kivágódott, még mielőtt Alton odaérhetett volna, és SiNafay
Anya viharzott be a szobába. Milyen könnyedén ment neki a váltás: a külső
folyosó teljes sötétjéből Alton kamrájának gyertyafényébe, egyetlen hunyorgás
nélkül lépett be.
  SiNafay kisebb volt, mint amilyennek Alton elképzelte. Drow fogalmak szerint
kifejezetten alacsony volt. Alig lehetett négy lábnyinál magasabb, és a súlya
sem volt igazán sok. De Nagyasszonyanya volt, és Alton tudta, hogy SiNafay akár
egyetlen varázslattal elpusztíthatja.
  Engedelmesen lesütötte hát a szemét, és igyekezett meggyőzni magát, hogy
ebben a látogatásban nincs semmi rendkívüli. Ám aggodalma igen csak megnőtt,
amikor Masoj baktatott be, és alattomos vigyorral az anyja mellé állt.
  - Üdvözöllek a Hun'ett ház nevében, Gelroos - szólt SiNafay Anya. - Már több,
mint huszonöt év telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk egymással.
  - Gelroos? - hüledezett magában Alton. Hogy zavarát leplezze, a torkát kezdte
köszörülni. - Én is üdvözöllek, SiNafay Anya - nyögte ki végül. - Valóban ilyen
régen lett volna?
  - Eljöhetnél hozzánk - mondta a Nagyasszonyanya. - A szobád üresen áll.
  A szobám? Alton kezdte nagyon-nagyon rosszul érezni magát.
  Ez SiNafay figyelmét sem kerülte el. Mogorva kifejezés suhant át az arcán, és
szemei gonoszul összeszűkültek.
  Alton gyanította, hogy fény derült a titkára. Ha az Arcnélküli a Hun'ett Ház
tagja volt, akkor hogy is remélhetné, hogy becsaphatja a Ház Nagyasszonyát?
Menekülési lehetőség után kutatott - vagy valamiféle módját kereste annak, hogy
Masojt megölje, mielőtt SiNafay lecsap!
  Amikor megint SiNafayre nézett, a Nagyasszonyanya már belekezdett valami halk
varázslatba. A végén, amikor felnyitotta a szemét, látszott, hogy gyanúja
megerősítést nyert.
  - Ki vagy? - kérdezte inkább kíváncsian, semmint fenyegetően.
  A kérdezett nem futhatott semerre, és Masojt sem támadhatta meg, aki
elővigyázatosan szorosan az anyja mellé állt.
  - Ki vagy? - kérdezte ismét SiNafay, és egy háromfejű szerszámot húzott elő
az övéből: a rettegett kígyókorbácsot, amely a drow-k számára a legfájdalmasabb
és a legbénítóbb mérget tartalmazta.
  - Alton - dadogta a varázsló, hisz nem volt más választása. Tudta, hogy
SiNafay most már elővigyázatos, és egyetlen egyszerű varázslattal rájön
bármilyen hazugságra, amit Alton kiagyal. - Alton DeVir vagyok.
  - DeVir? - Ez legalább felébresztette SiNafay érdeklődését. - Abból a DeVir
Házból, mely évekkel ezelőtt elpusztult?
  - Én vagyok az egyetlen túlélő - ismerte be Alton.
  - És megölted Gelroost 'Gelroos Hun'ettet' aztán elfoglaltad a helyét, mint a
Sorcere mágia-mestere - sorolta a Nagyasszonyanya csikorgó hangon. A végzet
egyre fenyegetőbben tornyosult a varázsló fölé.
  - Én nem... én nem tudtam a nevét... És ő akart megölni engem! - motyogta
Alton.
  - Én öltem meg Gelroost - szólt egy hang oldalról.
  SiNafay és Alton Masoj felé fordult, aki megint kedvenc nyílpuskáját tartotta
a kezében.
  - Ezzel - magyarázta a diák. - A DeVir Ház bukásának éjszakáján. De ő adta rá
az alkalmat - mutatott Altonra.
  - Gelroos a bátyád volt - emlékeztette SiNafay a fiát.
  - A fene a csontjaiba! - köpött ki Masoj. - Négy nyomorúságos éven át
szolgáltam - úgy szolgáltam, mintha Nagyasszonyanya lett volna! Távol akart
tartani a Sorcere-től, és a Melee-Magtherébe akart kényszeríteni!
  A Nagyasszony a fiáról Altonra nézett, aztán megint a fiára. 
  - Ezt meg itt életben hagytad - mosolyodott el. - Egy füst alatt megölted az
ellenséged, és szövetséget kötöttél az új mesterrel.
  - Ahogy tanultam - szűrte a szót Masoj a fogai között. Még nem tudta, hogy
büntetés vagy dicséret következik-e.
  - Még gyerek voltál - jegyezte meg SiNafay.
  Masoj némán fogadta a bókot.
  Alton aggodalommal figyelte mindezt.
  - És velem mi lesz? - kiáltotta. - Az én életemnek vége?
  SiNafay rámeredt. - Olybá tetszik, hogy a te életed, mint Alton DeVir, véget
ért a DeVirek pusztulásának éjszakáján. Így hát maradsz az Arcnélküli, Gelroos
Hun'ett. Hasznomra lehetsz itt az Akadémián - szemmel tartod a fiamat és az
ellenségeimet.
  Alton alig jutott lélegzethez. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra
Menzoberranzan egyik leghatalmasabb Házának szövetségese lett! Lehetőségek és
kérdések özönlötték el az agyát, különösen egy, ami már kis híján két évtizede
kínozta.
  Újdonsült "rokona" észrevette izgalmát.
  - Mondd ki, amire gondolsz - parancsolta.
  - Te Lloth főpapnője vagy - mondta a varázsló bátran. - Neked hatalmadban áll
teljesíteni az én leghőbb kívánságomat!
  - Szívességet merészelsz kérni tőlem? - dörögte SiNafay Anya. Látta az Alton
ábrázatán tükröződő gyötrődést, és érdeklődését felkeltette a rejtély. - Mi
lenne az?
  - Melyik Ház pusztította el a családomat? - vicsorogta Alton. - Kérdezd meg
az alsóbb világot, könyörgök, SiNafay Anya!
  SiNafay eltöprengett a kérdés horderején, és Alton nyilvánvaló
bosszúszomjának lehetőségein. Talán még egy ok, amiért érdemes befogadni a
családba, gondolta.
  - Már most is tudom a választ - felelte. - Ha majd bebizonyítottad, hogy
érdemes vagy rá, talán elmondom...
  - Nem! - kiáltotta a varázsló. De el is hallgatott mindjárt, amikor rájött,
hogy félbeszakította egy Nagyasszony mondatát - ez pedig olyan bűn, amiért
halál is lehet a sorsa.
  SiNafay visszafogta haragját.
  - Ez a kérdés nagyon fontos lehet számodra, ha ilyen meggondolatlan
viselkedésre késztet - mondta.
  - Kérlek - esedezett Alton. - Tudnom kell. Ölj meg, ha úgy akarod, de előbb
mondd meg, ki volt!?
  SiNafaynek tetszett ez az elszántság - a megszállott gyűlölet még hasznára
lehet.
  - A Do'Urden Ház - közölte.
  - Do'Urden? - visszhangozta Alton. Nem tudta elhinni, hogy egy Ház, mely
ennyivel alacsonyabban állt a rangsorban, le tudta győzni a Devireket.
  - Ne tegyél semmit ellenük - figyelmeztette SiNafay. - És én megbocsátom
arcátlan viselkedésedet - most az egyszer. Most már a Hun'ett ház fia vagy,
soha ne feledd, hol a helyed! - Ennyiben hagyta a dolgot, tudván, hogy aki
képes volt két évtizeden keresztül végigcsinálni egy ilyen csalást, annak lesz
elég esze ahhoz is, hogy engedelmeskedjék Háza Nagyasszonyának.
  - Gyere, Masoj - intett fiának - Hagyjuk magára, hogy elgondolkodhassék az új
helyzetén.

  - Közölnöm kell veled, SiNafay Anya - merészelt szólni Masoj, amikor kifelé
indultak a Sorcere-ből -, hogy Alton DeVir egy pojáca. Bajt hozhat a Hun'ett
Házra.
  - Túlélte saját Háza bukását - felelte erre SiNafay Anya -, és tizenkilenc
éve csinálja ezt az Arcnélküli-szélhámosságot. Hogy pojáca lenne? Meglehet, de
legalább tehetséges.
  Masoj önkéntelen mozdulattal megdörzsölte szemöldöke helyét, amely sosem nőtt
újra.
  - Én már évek óta szenvedek a bohóckodásaitól - mondta. - Elismerem, hogy
mellette áll a szerencse, és ki tud keveredni a bajból - de legtöbbször saját
maga az oka annak, hogy belekeveredik.
  - Ne félj! - nevetett SiNafay. - Alton hasznot hoz a Házunknak.
  - Miféle hasznot?
  - Az Akadémia mestere - magyarázta SiNafay. - Éppen oda lát be, ahová én
nézni szeretnék. - Megállította a fiát és szembefordította magával, hogy Masoj
minden egyes szó jelentőségét világosan megértse. - Ha Alton DeVir följelenti a
Do'Urden Házat, az nekünk kedvez. ő a DeVir ház nemese volt, joga van vádat
emelni.
  - Arra akarod használni Alton DeVirt, hogy a nagy Házakat a Do'Urdenek ellen
uszítsa?
  - A nagy Házak aligha lennének hajlandóak lépéseket tenni egy húsz évvel
ezelőtti incidens miatt - felelte SiNafay Anya. - A Do'Urden Ház majdnem
tökéletesen hajtotta végre a DeVirek elleni akciót - tiszta munka volt. Ha
nyíltan vádaskodnánk a Do'Urdenek ellen, azzal saját fejünkre vonnánk a nagy
Házak haragját.
  - Akkor mire jó nekünk Alton DeVir?  - kérdezte Masoj. - Hiszen ha ő vádat
emel, abból nekünk semmi hasznunk sem származik.
  - Te csak egy hím vagy, nem értheted a bonyolult uralmi viszonyokat. Ha Alton
DeVir vádját a megfelelő fülekbe suttogjuk, akkor a kormányzótanács hagyni
fogja, hogy egyetlen önálló Ház végezze be Alton bosszúját.
  - De miért? - kérdezte a fiú, aki nem fogta fel a dolog horderejét. - Miért
kockáztatnánk egy ilyen csatát egy alsóbb Ház elpusztításáért?
  - A DeVir ház is így gondolkodott - magyarázta SiNafay. - A mi világunkban
legalább annyira kell figyelni az alsóbb Házakat, mint a felsőket. Minden nagy
Ház okosabban tenné, ha rajta tartaná a szemét a Daermon N'a'shezbaernon házon,
a Do'Urdenként ismert kilencedik Házon. Már két mesterük van az akadémián, és
három főpapnőjük, meg egy negyedik, aki hamarosan szintén az lesz.
  - Négy főpapnő - hüledezett Masoj. - Egyetlen házban... - Ennél többel a
legelső nyolc Ház közül csak három dicsekedhetett. Normális esetben az ilyen
rangra törekvő nővérek általában megritkították saját soraikat.
  - A Do'Urden ház serege pedig több, mint háromszázötven főt számlál -
folytatta SiNafay -, akiket mind a város egyik legjobb fegyvermestere képzett
ki.
  - Hát persze, Zaknafein Do'Urden! - eszmélt Masoj.
  - Hallottál róla?
  - Gyakran emlegetik az Akadémián, de még a Sorcere-ben is.
  - Nagyon jó - dorombolt SiNafay. - Akkor hát teljes komolyságában fel tudod
fogni a feladatot, amit rád bízok.
  Masoj szemébe mohó fény költözött.
  - Egy újabb Do'Urden kezd járni ide hamarosan - magyarázta SiNafay. - Nem
mester, hanem diák. Azok, akik látták ezt a Drizztet gyakorolni, azt
rebesgetik, hogy legalább olyan jó harcos lesz belőle, mint Zaknafeinből. Ezt
pedig nem engedhetjük meg.
  - Azt akarod, hogy megöljem a fiút? - kérdezte mohón Masoj.
  - Nem - mondta SiNafay. - Még nem. Azt akarom, hogy tanulj tőle, értsd meg
minden mozdulata okát. Mire eljön a leszámolás ideje, készen kell állnod.
  Masojnak tetszett a fortélyos megbízatás, de volt valami, ami igencsak
zavarta.
  - De még mindig ott van Alton - mondta. - Türelmetlen és vakmerő. Mi lesz a
Hun'ett Házzal, ha ő idő előtt csap le a Do'Urdenekre? Nyílt háborút kezdünk,
ahol mi vagyunk a támadók?
  - Ne aggódj, fiam - nyugtatta meg SiNafay. - Ha Alton valami komoly hibát
követ el Gelroos képében, akkor leleplezzük öt, mint gyilkos gonosztevőt, aki
nem is a mi családunk tagja. Akkor ott áll majd egyedül, és mindenki rá fog
vadászni.
  Ez a kézenfekvő megoldás kissé megnyugtatta Masojt, de SiNafay Anya, aki oly
jól ismerte a drow társadalom módszereit, nagyon jól tudta, mekkora kockázatot
vállalt azzal, hogy befogadta Alton DeVirt. Terve azonban elég biztonságosnak
látszott, a lehetséges nyereség pedig - a feltörekvő Do'Urden Ház pusztulása -
nagyon is csábító volt.
  Ugyanakkor a veszélyekről sem feledkezhetett meg. Amíg tökéletesen
elfogadható volt az, ha egy Ház titokban megtámadott egy másikat, addig a
kudarc súlyos következményekkel járt. Éppen aznap éjjel csapott le egy kisebb
Ház valamelyik vetélytársára, és ha igazak a pletykák, nem járt sikerrel. A
másnapi fejlemények valószínűleg arra késztetik majd a kormányzótanácsot, hogy
törvényes lépéseket tegyen, példát statuáljon. Hosszú élete során SiNafay Anya
nem egyszer tanúja volt efféle igazságszolgáltatásnak.
  A támadó Házak - melyeknek még a nevére sem volt szabad emlékezni - egyetlen
tagja sem maradt életben.

  Zak kora reggel keltette Drizztet.
  - Gyere - mondta. -  Ma ki kell mennünk a házból.
  Erre a hírre azonnal kiröppent az álom Drizzt szeméből.
  - Ki a házból? - visszhangozta. Életének tizenkilenc éve alatt egyszer sem
járt még a Do'Urden Házat védő adamantit kerítésen túl. Csak az erkélyről látta
Menzoberranzan kinti világát.
  Amíg Zak várt, Drizzt gyorsan felrántotta puha csizmáját és magára öltötte
piwafwiját.
  - Ma nem tanulunk? - kérdezte.
  - Majd meglátjuk. - Zak csak ennyit felelt, noha sejtette, hogy Drizztnek
aznap valószínűleg élete egyik legmegrázóbb felfedezésében lesz része. Egy
Háznak nem sikerült a támadás, és a kormányzótanács összehívta a város minden
nemesét, hogy tanúi legyenek az igazságosztásnak.
  Briza tűnt fel a folyosón, a gyakorlóterem ajtaja előtt.
  - Siessetek - morogta. - Malice Anya nem kíván az utolsók közt megérkezni!
  Maga a Nagyasszonyanya vezette ki a menetet a ház hatalmas kapuján, egy
kékesen izzó korongon ülve - a nagyasszonyok ritkán jártak gyalog a városban.
Briza anyja mellett ment, Maya és Rizzen a második sorban, Drizzt és Zak pedig
hátul. Vierna és Dinin, akiket lefoglalt munkájuk az Akadémián, egy másik
csoporttal mentek a tanács gyűlésére.
  Az egész város nyüzsgött ezen a reggelen; különféle pletykák keringtek a
kudarcba fulladt rohamról. Drizzt tágra nyílt szemmel haladt a zűrzavarban, és
lenyűgözve bámulta a díszes drow házakat, melyeket soha nem láthatott ilyen
közelségből. Különféle rabszolgák - goblinok, orkok, mi több, óriások -
ugrottak félre az útból, amikor megpillantották a bűvös korongon utazó Malice
Anyát. A közrendű drow-k elhallgattak és tiszteletteljes némasággal várták ki,
amíg a nemesi család elhalad mellettük.
  Amikor az északnyugati körzethez, a bűnös Ház lakhelyéhez értek, befordultak
egy utcába, melyet pörlekedő duergarok - szürke törpék - zártak el. Vagy
tucatnyi kocsi futott egymásba, fordult fel itt - látszott, hogy két duergar
csapat érkezett egyszerre a szűk utcába, és egyik sem akart utat adni a
másiknak.
  Briza előkapta korbácsát, és elzavart néhány törpét, hogy megtisztítsa az
utat Malice Anya előtt, aki odalebegett a két csoport vezetőjéhez.
  A törpék mérgesen fordultak felé, de utóbb észrevették, kivel is állnak
szemben.
  - Bocsánatáért esedezem, Nagyasszonyanya - dadogta az egyik. - Csak egy
szerencsétlen baleset történt.
  Malice szemügyre vette a legközelebbi kocsik rakományát, a fonott kosarakban
felpúpozott óriásrákokat és más hasonló ínyencségeket.
  - Akadályoztátok az utamat - közölte hűvösen.
  - Azért jöttünk a városotokba, hogy kereskedjünk - magyarázta a másik
duergar. Gyilkos pillantást vetett fajtársára, amiből - Malice rögtön rájött,
hogy versenytársak, akik valószínűleg ugyanazt az árut szállítják, ugyanabba a
drow házba.
  - De megbocsátom arcátlanságotokat... - ajánlotta fel kegyesen a
Nagyasszonyanya, a rakományt méregetve.
  A két duergar sejtette, mi következik. Zak is.
  - Ma este finomat eszünk - suttogta Drizztnek, cinkos kacsintással. - Malice
egy ilyen helyzetből nem távozik üres kézzel.
  - ... ha tesztek róla, hogy ezeknek a kocsiknak a fele ma éjszakára a
Do'Urden Ház kapujánál legyen - fejezte be Malice.
  A duergar pusztán megszokásból vitatkozni kezdett volna, de gyorsan le is
mondott a bolond gondolatról. Mennyire utált drow elfekkel alkudozni!
  - Annak rendje s módja szerint meg leszel fizetve - folytatta Malice. - A
Do'Urden Ház nem szegény. És bőven marad annyi árutok, hogy teljesítsétek annak
a Háznak a rendelését, amelyikhez jöttetek.
  Egyik duergar sem tudott belekötni ebbe az egyszerű érvelésbe, noha tudták,
hogy egy ilyen üzleti helyzetben, amikor egy sértett nagyasszony a partnerük,
értékes árujukért aligha kapják meg a megfelelő fizetséget. A szürke törpék nem
tehettek másként, el kellett fogadniuk az alkut, s azt a menzoberranzani
üzletelés kockázatának számlájára írni. Udvariasan meghajoltak, majd igyekeztek
szabaddá tenni az utat a drow menet előtt.

  A Teken'duis Ház, az előző este elbukott támadó elbarrikádozta magát
kétoszlopos épületében, hisz' számított arra, ami történni fog. Kapuik előtt
Menzoberranzan nemesei, mintegy ezer drow gyülekezett, élükön Baenre Anyával és
a kormányzótanács hét másik nagyasszonyával. És ami még rosszabb volt a bűnös
Házra nézve, az Akadémia mindhárom iskolájának összes diákja és mestere is ott
állt a ház körül.
  Malice Anya közvetlenül a nyolc vezető Nagyasszonyanya mögé vezette kis
csapatát. Mivel a kilencedik Ház nagyasszonya volt, csak egy lépésnyire a
tanácstagságtól, a többi drow nemes készségesen utat nyitott neki.
  - A Teken'duis Ház megharagította a Pókkirálynőt! - jelentette be Baenre
Anya, varázslat segítségével felerősített hangon.
  - De csak azért, mert elbukott - súgta Zak Drizztnek.
  Briza haragvó pillantást lövellt rájuk.
  Baenre Anya három ifjú drow-t: két leányt és egy fiút szólított maga mellé.
  - Csak ők maradtak meg a Freth Házból - magyarázta. - Meg tudjátok nekünk
mondani, Freth Ház árvái - kérdezte tőlük -, ki támadott rá az otthonotokra?
  - A Teken'duis Ház! - kiáltották a fiatalok kórusban.
  - Jól begyakorolták - jegyezte meg Zak.
  Briza megint hátrafordult.
  - Csend legyen! - suttogta keményen.
  A férfi megveregette Drizzt nyakát.
  - Igen - mondta -, maradjunk csendben.
  A fiú már épp tiltakozni kezdett volna, de Briza már elfordult, Zak széles
mosolyával pedig nem lehetett vitatkozni.
  - Akkor tehát az a kormányzótanács akarata - harsogta Baenre Anya -, hogy a
Teken'duis Ház viselje tette minden következményét!
  - És mi lesz a Freth Ház árváival? - kérdezte egy hang a tömegből.
  Baenre Anya megsimogatta a legnagyobb lány fejét, aki papnő volt, és nemrég
végzett tanulmányaival az Akadémián.
  - Nemesnek születtek, azok is maradnak - mondta Baenre. - A Baenre Ház
védelmébe veszi őket: mostantól a Baenre nevet viselik.
  Méltatlankodó füttyögés hallatszott itt-ott a gyülekezetből. A három fiatal
nemes - köztük két lány - elég jó fogás volt. A város bármelyik Háza örömest
befogadta volna őket.
  - Baenre - suttogta Briza Malice-nek. - Éppen erre van szüksége az első
Háznak: több papra!
  - Úgy látszik, tizenhat főpapnő már nem is elég nekik - felelte Malice.
  - Nyilván elviszik az életben maradt Freth katonákat is - vélte Briza.
  De Malice ebben nem volt olyan biztos. Baenre Anya már azzal is a végsőkig
feszíti a húrt, hogy átveszi a három ifjú nemest. Ha a Baenre Ház túl erőssé
válik, Lloth bizonyára kifogásolni fogja. Az ilyen esetekben, amikor egy Házat
csaknem teljesen elpusztítottak, a megmaradt katonákat szétosztották a licitáló
Házak között. Malice erre az árverésre várt. A katonákat nem lehetett olcsón
megszerezni, ám Malice örömmel vette a lehetőséget, hogy gyarapítsa erőit,
főleg, ha mágiahasználókra is szert tehetett.
  Baenre Anya most a vétkes Házhoz szólt.
  - Teken'duis Háza! - kiáltotta. - Megszegted törvényeinket és elbuktál.
Harcolj, ha akarsz, de tudd, hogy te magad hoztad önnön fejedre a bajt! - Karja
egyetlen intésével mozgásba lendítette az Akadémiát, az igazságosztó gépezetet.
  Nyolc hatalmas serpenyőt helyeztek el a ház köré, Arach-Tinilith mesternői és
a legjobb papnövendékek vezetésével. Lángok csaptak az égre dübörögve, amint a
főpapnők kapukat nyitottak az alsóbb síkok felé. Drizzt figyelmesen, lenyűgözve
nézte, és remélte, hogy sikerül megpillantania Dinint vagy Viernát.
  Az alsóbb síkok lakói: nagy, többkarú, nyálkával borított testű, tüzet
köpködő szörnyetegek léptek ki a lángok közül. Még a legközelebb álló főpapnők
is hátrébb léptek e furcsa horda elől. A lények meg is követelték ezt az
előzékenységet. Baenre Anya jelére vadul vetették magukat a Teken'duis Házra.
  Védőrúnák, varázslatok robbantak az épület kapujában, de a megidézett lények
mit sem törődtek velük.
  Aztán a varázslók és a Sorcere diákjai léptek elő, és villámokkal,
savgömbökkel, tűzgolyókkal ostromolták a ház tetejét.
  Mindeközben a Melee-Magthere mesterei és tanítványai nehéz nyílpuskákkal
lőtték az ablakokat, ahol a póruljárt család tagjai menekülni próbálhattak. A
szörnycsapat beözönlött az ajtókon. Villámok cikáztak, mennydörgés robajlott.
  Zak Drizztre nézett, de már nem mosolygott. A fiú izgatott volt - hisz' a
látvány kétségtelenül különleges volt -, de félelemmel vegyes tisztelet is
tükröződött az arcán.
  A szerencsétlen lakók első sikolyai is fölcsendültek már. Olyan iszonyatosak
és bénítóak voltak ezek a kiáltások, hogy azonnal elsöpörtek minden gonosz
örömet, amit Drizzt esetleg érezhetett.
  Megfogta Zak vállát, és maga felé fordította a fegyvermestert. Tekintete
magyarázatért esdekelt.
  A Teken'duis Ház valamely fia egy tízkarú óriás rém elől menekülve kilépett
az egyik magasan fekvő ablak erkélyére. Tucatnyi nyílpuska lövedéke záporozott
rá, ám mielőtt holtan rogyott volna össze, három különböző villám csapott belé
egyszerre, felragadta az erkélyről, aztán visszaejtette. Az égett, szétroncsolt
drow holttest lassan csúszni kezdett a magasból, de a furcsa szörnyeteg
megragadta roppant karmaival és visszahúzta, hogy felfalja.
  - Ez a drow igazság - mondta Zak hidegen. Nem próbálta vigasztalni Drizztet:
azt akarta, hogy a pillanat nyers brutalitása egy életre belevésődjön az ifjú
drow agyába.
  Az ostrom még több, mint egy órán át tartott. Mire véget ért, mire az alsóbb
síkok lakóit elbocsátották a kapukon át, mire az Akadémia diákjai és mesterei
megindultak vissza Tier Breche-be, a Teken'duis Ház egy izzó, élettelen
kőhalmaz volt csupán.
  Drizzt az iszonyattól rettegve nézte végig a jelenetet, de túlságosan félt a
következményektől, ezért nem futott el. Amikor hazafelé indultak, már nem
figyelte a drow házak művészi homlokzatát.


10.

A vérfolt

  Zaknafein kint van? - kérdezte Malice.
  - Rizzennel együtt elküldtem az Akadémiára, hogy elvigyenek egy üzenetet
Viernának - magyarázta Briza. - Még órákig távol lesz, amíg a Narbondel fénye
süllyedni kezd.
  - Remek - mondta Malice. - Mindketten pontosan tudjátok, mi a feladatotok
ebben az ügyben?
  Briza és Maya bólintottak. - Még sosem hallottam hasonló fortélyos tervről -
jegyezte meg Maya. - Szükség van erre?
  - Eredetileg a Ház egy másik tagja számára találták ki - felelte Briza, és
megerősítést várva Malice-ra nézett. - Majdnem négy évszázaddal ezelőtt.
  - Igen - biccentett Malice. - Ugyanez várt volna Zaknafeinre is, de Vartha
nagyasszony, az én anyám, hirtelen halála keresztülhúzta ezt a tervet.
  - Akkor lettél Nagyasszonyanya - mondta Maya.
  - Igen - felelte Malice. - Bár még életem első évszázadát sem töltöttem be,
és még az Arach-Tinilithben tanultam. Nehéz időszak volt ez a Do'Urden Ház
történetében.
  - De túléltük - mondta Briza. - Vartha Anya halálával Nalfein és én a Ház
nemesei lettünk.
  - Zaknafein ellen nem is éltek ezzel a tervvel - tűnődött Maya.
  - Túl sok egyéb feladat jött közbe - mondta Malice.
  - De Drizzten kipróbáljuk - jelentette ki Maya.
  - A Teken'duis Ház elleni büntetés megerősített abban, hogy ezt a lépést meg
kell tennünk - nyilatkozta Malice.
  - Igen - helyeselt Briza. - Láttátok Drizzt arcát a büntetés-végrehajtás
alatt?
  - Én láttam - szólt Maya. - Undorodott.
  - Ez nem drow harcoshoz illő - jelentette ki Malice -, és rajtunk a
felelősség. Drizzt hamarosan az Akadémiára megy, addigra drow vérrel kell
bemocskolnunk a kezét, és el kell lopnunk ártatlanságát.
  - Mennyi baj van egy ilyen hímmel - morogta Briza. - Ha Drizzt nem
alkalmazkodik a szokásainkhoz, akkor miért nem adjuk egyszerűen Llothnak?
  - Mert nekem nem lesz több gyerekem! A család minden egyes tagjára szükség
van, ha vezető szerepre akarunk szert tenni a városban! - Malice Anya titokban
még remélt valamit attól, ha Drizztet megtérítik a gonosz drow szellemhez.
Éppen annyira gyűlölte Zaknafeint, mint amennyire kívánta is - és azáltal, hogy
Drizztből lelketlen drow gyilkológépet csinál, fényes bosszút állhat a
fegyvermesteren.
  - Akkor rajta - adta ki a parancsot. Tapsolt egyet, mire egy nagy láda sétált
be a terembe nyolc, eleven póklábon. Nyomában egy aggodalmas goblin rabszolga
ügetett.
  - Gyere, Byuchyuch - duruzsolta Malice megnyugtató hangon. A goblin rettegő
szolgálatkészséggel lépett Malice trónja elé, és tökéletes mozdulatlanságba
dermedt, amíg a Nagyasszony elmondott egy hosszú és bonyolult varázslatot.
  Briza és Maya elismerő csodálattal figyelték anyjuk képességeit. A kis goblin
vonásai eltorzultak, izmai vonaglottak, bőre megsötétült. Néhány perccel később
a rabszolga teljesen fölvette egy drow hím alakját. Byuchyuch örvendezve
bámulta új testét, nem fogván fel, hogy az átváltozás nem más, mint halálának
nyitánya.
  - Most már drow katona vagy - mondta neki Maya -, és az én bajnokom. Csak
egyetlen kis harcost kell megölnöd ahhoz, hogy a Do'Urden ház szabad közrendűje
váljék belőled!
  A gonosz sötét-elfek szolgálatában eltöltött tíz keserves év után a goblin
másra sem vágyott.
  Malice fölállt és az előcsarnok felé indult.
  - Gyertek - parancsolta. Két leánya, a goblin és a láda engedelmes libasorban
követték.
  A gyakorlóteremben találtak rá Drizztre, aki éppen görbe kardjait élezte.
Néma készenléti állásba szökkent, amikor észrevette a váratlan látogatókat.
  - Üdvözöllek, fiam - mondta Malice olyan anyai hangon, amilyet Drizzt még
sosem hallott tőle. - Ma egy egyszerű rutinfeladatot kell végrehajtanod, ami
ahhoz szükséges, hogy fölvegyenek a Melee-Magthere-be.
  Maya az öccse elé állt.
  - Utánad én vagyok a legfiatalabb - jelentette ki. - Tehát megillet a jog,
hogy kihívjalak, amit most meg is teszek.
  Drizzt zavartan állt. Ilyesmiről még sosem hallott. Maya magához intette a
ládát, és méltóságteljesen felnyitotta a tetejét.
  - Van már saját fegyvered és piwafwid - mondta Maya. - Most itt az idő, hogy
magadra öltsd a Do'Urden ház nemeseinek teljes öltözékét. - Ezzel egy pár
magasszárú fekete csizmát húzott elő a ládából, és átnyújtotta Drizztnek.
  A fiú örömmel bújt ki közönséges csizmájából, s vette fel az újat. A lábbelik
hihetelenül puhák voltak, varázslat segítségével simultak a lábára. Drizzt
érezte bennük a mágiát: ebben a csizmában tökéletesen hangtalanul tud majd
járni. De még ki sem gyönyörködte magát teljesen, Maya már nyújtotta is a
második ajándékot, mely még ennél is csodálatosabb volt.
  Drizzt a padlóra dobta piwafwiját, és átvette az ezüstös láncinget. A
Birodalmakban sehol sem akadt párja a míves, finom kidolgozásáú drow
láncingnek. Nem nyomott többet, mint egy nehéz anyagú, közönséges ing, és olyan
könnyen hajlott, mint a legfinomabb selyem - mégis legalább olyan biztosan
ellenállt a lándzsaszúrásnak, mint egy törpék készítette lemezpáncél.
  - Két fegyverrel fogsz harcolni - mondta Maya. - Tehát nem lesz szükséged
pajzsra. De tartsd a kardjaidat ebben, ez jobban méltó egy drow nemeshez. -
Fekete bőrövet adott Drizztnek, amelynek csatja egyetlen roppant smaragd volt,
a két kardhüvelyt pedig más ékkövek díszítették.
  - Készülj fel - mondta Malice Drizztnek. - Ezeket az ajándékokat ki kell
érdemelned. - Amint a fiú kezdte magára ölteni az új darabokat, Malice az
átváltoztatott goblin mellé húzódott, akinek egyre inkább inába szállt a
bátorsága, amikor látta, hogy ez a küzdelem nem is lesz olyan könnyű.
  - Ha megölöd, minden felszerelése a tiéd lesz - ígérte neki Malice. Erre a
goblin azonnal felvidult: nem fogta fel, hogy semmi esélye sincs Drizzttel
szemben.
  Amikor Drizzt megint megkötötte piwafwiját a nyaka körül, Maya bemutatta az
ál-drow katonát. - Ő Byuchyuch - mondta -, a bajnokom. Őt kell legyőznöd, hogy
elnyerd az ajándékokat... és a családban téged megillető helyet.
  A fiú, aki tisztában volt saját képességeivel és azt hitte, csupán egy
egyszerű barátságos-párviadal vár rá, készségesen beleegyezett.
  - Akkor hát kezdjük - vonta ki kardjait drágaköves hüvelyükből.
  Malice biztatóan Byuchyuch felé bólintott. A goblin felvette a kardot és a
pajzsot, amit Maya nyújtott át neki, és rárontott Drizztre.
  Az ifjú óvatosan nyitott, igyekezett felmérni ellenfelét, mielőtt valami
merész támadó manőverbe kezdene. De egyetlen pillanat alatt átlátta, mennyire
silányul bánik Byuchyuch a fegyvereivel. Mivel nem ismerte a goblin igazi
kilétét, Drizzt alig tudta elhinni, hogy akadhat drow, aki ennyire ügyetlen
fegyverforgató. Arra gondolt, hogy Byuchyuch csupán meg akarja téveszteni, és
ilyen szellemben folytatta tovább megfontolt közeledését.
  De Byuchyuch néhány újabb vad és átgondolatlan suhintása után Drizzt már
kénytelen volt magához ragadni a kezdeményezést. Egyik kardjával ellenfele
pajzsára csapott. A goblin-drow erre nehézkes döféssel válaszolt, mire az ifjú
kiverte a kezéből a kardot, és egyetlen csuklómozdulattal Byuchyuch mellének
szegezte pengéje hegyét.
  - Ez túl könnyű volt - morogta magában.
  De az igazi próba csak most kezdődött.
  Mintegy végszóra, Briza akaratbénító varázst küldött a goblinra, mely
megdermesztette a teremtményt kiszolgáltatott helyzetében. Byuchyuch, aki még
mindig tudatában volt szorult helyzetének, megpróbált elmozdulni, de Briza
mágiája erősen fogva tartotta.
  - Fejezd be a szúrást - rendelkezett Malice. Drizzt a kardjára nézett, aztán
az anyjára, mint aki nem hisz a fülének.
  - Meg kell ölnöd Maya bajnokát - vicsorogta Briza.
  - Én nem tudom... - kezdte a fiú.
  - Ölj! - dörögte Malice, most a hang már mágikus parancs súlyát hordozta.
  - Szúrj! - parancsolta Briza hasonlóképpen.
  Drizzt érezte, hogy szavuk mozgásra kényszeríti a kezét. Mégis annyira
visszataszította a védtelen ellenfél lemészárlásának gondolata, hogy minden
mentális erejével ellenállt. Másodpercekig sikerült megtagadnia a parancsokat,
ám közben érezte, hogy nem tudja elhúzni a kardját.
  - Ölj! - rikoltotta Malice.
  - Vágj! - őrjöngött Briza.
  Az ostrom rettenetes pillanatok során át folytatódott. Verejték csorgott
Drizzt homlokáról, mígnem akarata végül összeroppant. Pengéje villámgyorsan
Byuchyuch mellkasába hatolt, egyenesen a szerencsétlen teremtmény szívébe.
Ekkor Briza kiengedte Byuchyuchot a varázslat szorításából, hogy Drizzt
láthassa az ál-drow haláltusáját, hallja a haldokló szörnyű hörgését, ahogy a
padlóra roskad.
  Drizzt elakadó lélegzettel meredt vérmocskos kardjára.
  Most Mayán volt a sor. Buzogányával Drizzt vállára sújtott, olyan erővel,
hogy a fiú elesett.
  - Megölted a bajnokom! - tajtékzott. - Most velem szállj szembe!
  Drizzt fölpattant és elugrott az őrjöngő nő elől. Esze ágában sem volt
harcolni, ám mielőtt eldobhatta volna fegyverét, Malice, olvasva gondolataiban,
azt mondta:
  - Ha nem harcolsz, Maya megöl!
  - Ennek semmi értelme - tiltakozott Drizzt, de hangja elveszett az éktelen
adamantit-csattogásban, ahogy szablyájával hárította a kemény csapásokat.
  Most már benne volt, akár tetszett, akár nem. Maya ügyesen harcolt - minden
nő napi több órát gyakorolt fegyverekkel - és erősebb is lehetett, mint az
ifjú. Drizzt viszont Zak fia volt, s a legjobb tanítvány. Amikor belátta, hogy
ebből a helyzetből nincs kiút, minden tudását és ravaszságát összeszedve szállt
szembe Maya buzogányával és pajzsával.
  Drizzt pengéinek szemkápráztató tánca Mayát is, Brizát is megijesztette.
Malice oda sem figyelt, hisz' újabb varázslat foglalta le. A nagyasszony sosem
kételkedett benne, hogy Drizzt le tudja győzni a nővérét; ezt terveibe is
beleszőtte.
  Az ifjú pusztán csak védekezett, s közben remélte, hogy az anyja végre észre
tér és véget vet az egésznek. Vissza akarta szorítani Mayát, meg akarta
ingatni, s reménytelen helyzetbe kényszerítve nővérét, befejezni a harcot.
Drizzt hinni akarta, Briza és Malice nem fogja arra kényszeríteni, hogy Mayát
is megölje, miként az imént Byuchyuchot.
  Végül Maya hibázott. Előrelökte pajzsát, hogy eltérítsen egy szúrást, de
karja a túlzott lendülettől oldalra csapódott. Drizzt habozás nélkül beszúrt a
résen; csak megkarcolni akarta Maya mellét, hogy hátrébb kényszerítse.
  Malice varázslata éppen a szúrás közben érte a fegyvert.
  A vérfoltos adamantit penge hirtelen életre kelt, és Drizzt egyszeriben egy
kígyó farkát markolta, egy viperáét, mely tekergőzve támadott vissza rá!
  A kígyó a fiú szeme közé köpte mérgét, és elvakította. Nyomban ezután Briza
korbácsa mart belé. A rettentő fegyver mind a hat feje beletépett a hátába,
keresztül az új páncélon, kínzóan égető fájdalommal. Drizzt tehetetlenül
összegörnyedve tűrte Briza újabb és újabb csapásait.
  - Sose emelj kezet egy drow nőre! - rikoltotta nővére, miközben az
eszméletlenségig verte az ifjút.
  Egy órával később Drizzt kinyitotta a szemét. Az ágyában feküdt, Malice Anya
állt fölötte. A főpapnő ellátta sebeit, de a szúró érzés, fájdalmas
emlékeztetőül megmaradt, fájdalmas emlékeztetőül. Ám ennél sokkal fájdalmasabb
és rettenetesebb volt az a vér, ami még mindig ott éktelenkedett a pengén.
  - A páncélt kicseréljük - mondta Malice. - Most már drow harcos vagy.
Kiérdemelted. - Megfordult és kiment a szobából, otthagyva Drizztet fájdalmával
és elveszett ártatlanságával.

  - Ne küldd el - ellenkezett Zak olyan erővel, ahogyan csak mert.
  Felnézett Malice Anyára, a fekete bársonnyal borított kő trónusán ülő
önelégült királynőre. Briza és Maya szolgálatkészen álltak mellette, mint
mindig.
  - Most már drow harcos - felelte Malice megőrizve nyugalmát. - Az Akadémiára
kell mennie, hisz' így követeli a szokás.
  Zak reményvesztetten nézett körül. Gyűlölte ezt a helyet. A kápolna
előcsarnokát, ahol mindenhonnan a Pókkirálynő képe lesett rá, ahol Malice
tornyosult fölébe hatalma trónusán.
  De elhessegette a komor gondolatokat, és összeszedte bátorságát.
  Tudta, hogy ezúttal valóban tétje van a vitának.
  - Ne küldd oda! - morogta. - Tönkre fogják tenni.
  Malice Anya ujjai szorosan ráfonódtak a hatalmas szék kőkarfájára.
  - Drizzt már most is ügyesebb, mint az Akadémia lakóinak fele - folytatta Zak
gyorsan, mielőtt a Nagyasszonyanya kirobban. - Adj még két évet, és én egész
Menzoberranzan legkiválóbb kardforgatóját nevelem belőle!
  Malice hátradőlt székében. A fia eddigi fejlődését látva nem tagadhatta, hogy
Zak állítása valóban kecsegtető. - Mégis oda fog menni - közölte nyugodtan. -
Nem csak a fegyver teszi a jó drow harcost. Drizztnek más dolgokat is meg kell
tanulnia.
  - Például az árulást? - köpött ki Zak, aki túlságosan feldühödött ahhoz, hogy
törődjön a következményekkel. Drizzt elmondta neki, mit művelt vele Malice meg
a lányai; a mester elég bölcs volt ahhoz, hogy megértse, mi volt a szándékuk.
Leckéjük csaknem összeroppantotta a fiút, és talán örökre elragadta tőle azokat
az ideálokat, amelyek oly becsesek voltak számára. Nehezebben tud majd
kitartani erkölcse és elvei mellett most, hogy a tisztaság eszményébe vetett
hitétől megfosztották.
  - Vigyázz a nyelvedre, Zaknafein - intette Malice Anya.
  - Én szenvedélyből harcolok! - tajtékzott a fegyvermester. - Ezért tudok
győzni. És a te fiad is szenvedéllyel küzd - ne hagyd, hogy az Akadémia
alkalmazkodásra törekvő nevelése elvegye tőle ezt!
  - Hagyjatok magunkra - vetette oda Malice a lányainak. Maya bókolt, és
kisietett. Briza már lassabban követte, egyszer meg is állt, hogy gyanakvó
pillantást vessen a férfira.
  Zak elfordította tekintetét, de magában elképzelte, hogyan forrasztaná
kardjával Briza ajkára az alattomos mosolyt.
  - Zaknafein - kezdte Malice, és megint előrehajolt székében. - Fegyverforgató
tudományod díjazásaként sok évig eltűrtem szentségtörő nézeteidet. Jól képezted
ki a katonáimat, s hogy szeretsz drow-t ölni - különös tekintettel a
Pókkirálynő papnőire -, jelentősen segítette a Do'Urden Ház felemelkedését. Nem
vagyok, s nem is voltam hálátlan.
  - De utoljára figyelmeztetlek, hogy Drizzt az én fiam, nem a tenyészapjáé! El
fog menni az Akadémiára, és megtanulja mindazt, ami szükséges, hogy
elfoglalhassa helyét, mint a Do'Urden Ház hercege. Ha pedig beleavatkozol abba,
aminek úgyis meg kell történnie, többé nem hunyok szemet a dolgaid fölött!
Llothnak adom a szívedet!
  Zak összevágta bokáját, mereven fejet hajtott, aztán sarkon fordult és
kiment. Igyekezett valami reménysugárra bukkanni a sötét reménytelenség
közepette.
  Amikor végighaladt a főfolyosón, megint fölhangzott elméjében a DeVir
gyermekek sikolya, a gyerekeké, akiknek sohasem adatott meg, hogy
megtapasztalják a drow Akadémia gonoszságát. Talán ők jártak a legjobban.


11.

Komor szavak

  Zak előhúzta egyik kardját a tokból, és elgyönyörködött finom részleteiben.
Ezt a kardot is, mint a drow fegyverek többségét, szürke törpék kovácsolták,
aztán eladták Menzoberranzanban. A duergar mesterek munkája valóban kiváló
volt, mégis, a drow elfek ajándékozták meg az erővel, amitől különleges lett.
Sem a felszínen, sem Mélysötétben nem akadt faj, mely úgy értett volna a
fegyverek megbűvöléséhez, mint a drow. A Mélysötét furcsa kisugárzásaival, a
fény világában ismeretlen mágikus erővel átitatódva, Lloth gonosz papjainak
áldásával ellátva a penge tettre készen, vérszomjasan simult gazdája kezébe.
  Más fajok, a törpék és a felszíni elfek is büszkék voltak saját fegyvereikre.
Finommívű kardok, roppant kalapácsok függtek díszként kandallóik fölött, s
általában akadt a közelben egy-egy daloskedvű bárd is, aki ismerte
legendájukat. A történetek általában így kezdődtek: "Hajdanában..."
  A drow fegyverek nem ilyenek voltak: nem dísztárgyak. Mindig a jelen
szükségszerűségeit jelentették, sohasem a múlt emlékeit; feladatuk mindaddig
ugyanaz maradt, amíg csak élük alkalmas volt a harcra, - a gyilkolásra.
  Zak a szeme elé emelte a pengét. Az ő kezében a kard több volt, mint puszta
harci eszköz. Haragja megnyilvánulása volt, válasza egy olyan létre, amit nem
tudott elfogadni.
  Talán választ jelentett egy másik problémára is, amelynek nem látta
megoldását.
  Belépett a gyakorlóterembe, ahol Drizzt támadási módozatokat próbált ki egy
bábún. Zak megállt, hogy elgyönyörködjék az ifjú drow edzésében, s közben azon
tűnődött, vajon fogja-e még valaha Drizzt játéknak érezni a fegyverek táncát.
Hogy cikáztak a szablyák a fiú kezében! Mintha egyik penge tisztában lenne a
másik mozgásával - egymást tökéletesen kiegészítve járták táncukat.
  Ez a fiú hamarosan olyan harcossá válhat, akinek nem lesz vetélytársa, olyan
mester, aki még magát Zaknafeint is túlszárnyalja.
  - Életben maradsz? - suttogta Zak. - Egy drow harcos szíve dobog benned? -
Remélte, hogy a válasz "nem"; de akárhogy is, Drizztnek már mindegy.
  Zak ismét a kardjára tekintett. Tudta, mit kell tennie. A penge nővérét is
kivonta, és határozott léptekkel megindult Drizzt felé.
  Az ifjú észrevette, hogy közelít felé és készenlétbe helyezkedett.
  - Még egy utolsó harc, mielőtt elmegyek az Akadémiára? - gondolta és
elmosolyodott.
  Zak megállt, hogy rögzítse magában Drizzt mosolyát. Csak álarc lenne? Vagy
már meg is bocsátotta magának Maya bajnoka elleni tettét?
  De ez már úgysem számít, gondolta a férfi. Még ha kiheverte is az anyja
kínzását, az Akadémia biztosan megtöri. A fegyvermester nem szólt egy szót sem,
csak vágott és szúrt, azonnal védekezésbe szorítva a fiút. Drizzt nem erőltette
meg magát túlságosan, még nem vette észre, hogy többről van szó, mint
rutingyakorlatról.
  - Megőrzök mindent, amit tőled tanultam - ígérte Drizzt, miközben elhajolt
egy vágás elől, és maga is támadott. - A nevemet felvésik majd Melee-Magthere
csarnokába. Büszke leszel rám!
  Zak arcának komor rándulása meglepte Drizztet. Még jobban összezavarodott,
amikor a fegyvermester következő támadása egyenesen a szíve felé szúrt. A fiú
félreugrott, és a színtiszta kétségbeesés ösztönös mozdulatával csapta félre a
pengét. Hajszál híján felnyársalták!
  - Ilyen nagyon biztos vagy magadban? - hörögte Zak, és kitartóan tovább
üldözte tanítványát.
  Drizzt erőt merített a pengék dühödt csattogásából.
  - Harcos vagyok - jelentette ki. - Drow harcos!
  - Táncos vagy! - Zak hangjából csak úgy áradt a gúny. Olyan vad erővel
csapott Drizzt kardjaira, hogy az ifjú drow karja megbicsaklott.
  - Szélhámos! - kiáltotta Zak. - Csak bitorolsz egy címet, aminek a
jelentéséről fogalmad sincs!
  A fiú támadásba lendült. Levendulaszín szeme lobot vetett, új erő költözött
pengéibe.
  De a mester nem lankadt. Kivédte a támadásokat, és folytatta a leckéztetést.
  - Tudod, milyen érzés gyilkolni? - Köpött egyet. - Tán már ki is békültél
azzal, amit tettél?
  Drizzt csak egy fojtott mordulással és újabb támadással válaszolt.
  - Ó, micsoda élvezet egy főpapnő mellébe mártani a kardodat - tüzelte Zak. -
Látni a meleg párát, ami elhagyja a száját, miközben utolsó átkait leheli az
arcodba! Vagy hallottad már haldokló gyerekek sikoltozását?
  A fiú felhagyott a rohammal, de Zak nem tágított. Átvette a kezdeményezést.
Minden egyes szúrása létfontosságú pontokra irányult.
  - Milyen hangosak is azok a sikolyok - folytatta a fegyvermester. -
Évszázadokig visszhangoznak a fejedben, életed végéig nem tudsz tőlük
szabadulni.
  Lassított, hogy tanítványa mérlegelhesse minden egyes szavát.
  - Ugye, még sohasem hallottad őket, táncos? - Aztán hívogatóan széttárta a
karját. - Akkor hát gyere, és hajtsd végre a második gyilkosságodat - ütött a
hasára. - Ide, a hasba, ahol a legfájdalmasabb, hogy a kiáltásaim
visszhangozzanak az agyadban. Bizonyítsd be, hogy tényleg drow harcos vagy,
ahogy állítod.
  Drizzt kardjainak hegye lassan ereszkedett a padló felé. A fiú már nem
mosolygott.
  - Habozol - nevetett a szemébe Zak. - Pedig itt a lehetőség, hogy egycsapásra
megalapozd a hírnevedet. Egyetlen szúrás, és a híred megelőz az Akadémián. A
diákok, de még a mesterek is izgatottan összesúgnak, ha elhaladsz mellettük. Ez
Drizzt Do'Urden, mondják majd. A fiú, aki legyőzte Menzoberranzan legjobb
fegyvermesterét! Vagy tán nem erre vágysz?
  - A pokolba veled - köpött vissza Drizzt, de még mindig nem tett egy lépést
sem, hogy támadjon.
  - Drow harcos? - ingerelte tovább a férfi. - Ne siess úgy a címekkel, ha azt
sem tudod, mit jelentenek!
  Drizzt ekkor előrelendült, olyan dühvel, amit még sosem érzett. Nem ölni
vágyott, pusztán legyőzni mesterét, hogy ajkára fagyassza a gúnyt valami olyan
lenyűgöző harci teljesítménnyel, amit nem lehet félresöpörni.
  Sohasem küzdött még így. Zak minden egyes mozdulatát három másikkal
viszonozta, támadott fönt és lent, oldalt és mindig testközelben. Zak azon
kapta magát, hogy gyakrabban áll a sarkán, mint a lábfején, azaz túlságosan
lefoglalja a védekezés ahhoz, hogy akár csak gondolhasson is az ellentámadásra.
Hosszú percekig hagyta, hogy Drizzté legyen a kezdeményezés, előre félve a
következménytől, a megoldástól, amit végül a leginkább kedvezőnek ítélt.
  Aztán megértette, hogy tovább nem halogathatja a dolgot. Lustán előredöfött
egyik kardjával, Drizzt pedig annak rendje s módja szerint kiütötte kezéből a
fegyvert.
  Még mielőtt az ifjú drow-t megérinthette volna a közelgő győzelem szele, Zak
üres kezével a zsebébe nyúlt és egy kicsi, mágikus kerámiagömböt húzott elő -
olyat, ami már többször megsegítette a harcban.
  - Ezúttal nem hibázom, Zaknafein - kiáltotta Drizzt, és megtartotta
támadásának szigorú ritmusát; jól emlékezett azokra az esetekre, amikor mestere
a nyilvánvaló hátrányt is előnyre tudta fordítani.
  Zak csak fogta a golyót, és nem tudott beletörődni abba, amit meg kellett
tennie.
  Tanítványa egyik támadás-sort a másik után indította, hogy felmérje az
előnyt, amit a kard elütésével szerzett. Aztán fölényének teljes tudatában
egyetlen erős, alacsony szúrással tört ki.
  Bár Zak figyelme éppen nem volt teljes abban a pillanatban, sikerült
megmaradt kardjával kivédenie a támadást. Drizzt másik szablyája ugyanekkor
lecsapott a kard felső élére, és földre nyomta a hegyét.
  Aztán ugyanazzal a villám-mozdulattal a fiú kiszabadította kardját Zak
hárításából, fölemelte, és ívesen meglendítette. A szúrás alig néhány ujjnyira
a mester torkától állt meg.
  - Megfogtalak! - kiáltotta diadalmasan az ifjú drow.
  Zak válasza egyetlen vakító fényvillanás volt, melynek fényessége Drizzt
minden képzeletét felülmúlta.
  A férfi elővigyázatosan becsukta a szemét, de meglepett ellenfele nem
reagálhatott elég gyorsan. Izzó fájdalomként hasított belé a fény.
Hátratántorodott, igyekezett távolabb kerülni a fegyvermestertől.
  Szemeit szorosan lehunyva, Zak már nem támaszkodhatott a látására. Hagyta,
hogy éles hallása vezesse - a támolygó Drizzt könnyű tájékozódási pont volt. A
mester korbácsa egyetlen sima mozdulatra oldódott le az övről, s rántotta
földre a fiút, annak bokájára tekeredve.
  A férfi módszeresen nyomult előre. Irtózott minden lépésétől, de érezte, hogy
helyesen cselekszik.
  Drizzt tudta, hogy csúful csapdába ejtették, de nem értette az okát. A fény
megbénította, ám a cselnél is jobban megdöbbent azon, hogy Zak folytatja a
harcot. Erőt vett magán. A csapdából már nem tud kimászni. Látni ugyan nem lát,
de valahogy mégis érzékelnie kell, meg kell hallania támadója mozgását, és
előre kell kiszámítania minden egyes csapást.
  Éppen időben emelte fel a kardját, hogy kivédjen egy vágást, mely kettészelte
volna a koponyáját.
  Zak nem számított erre a hárításra. Visszahúzódott, és másik szögből
próbálkozott. Ismét sikertelenül.
  Most már inkább kíváncsiságból, semmint ölési szándékkal, egy sor olyan
támadást hajtott végre, amely még sok látó ellenfél védelmén is áthatolt volna.
  De Drizzt még így is ellent tudott állni.
  - Árulás! - kiáltott fel az ifjú. Fejében még mindig fájdalmasan lüktetett a
fény izzó fájdalmának emléke. Újabb vágást blokkolt, és igyekezett megvetni a
lábát, mert látta, hogy nem sokáig fogja tudni tartani magát ilyen esendő
pozícióból.
  De a szúró fény okozta fájdalom túl erős volt. Drizzt félig eszméletlenül
botorkált távolabb, közben egyik szablyáját is elhagyta. Aztán megpördült, mert
érezte Zak közeledtét.
  A másik kard is kirepült a kezéből.
  - Árulás - hördült fel megint. - Hát ennyire nem bírod elviselni a vereséget?
  - Hát nem érted? - kiáltott vissza mestere. - A vereség: halál! Ezernyi
harcot nyerhetsz meg, de veszíteni csak egyszer lehet! - Drizzt torkához emelte
a kardját. Egyetlen sima vágás lesz csupán...
  Tudta, hogy meg kell tennie, könyörületből, mielőtt az Akadémia mesterei
teszik meg helyette.
  A férfi elhajított kardja pörögve szállt a terem másik végébe. Puszta kézzel
ragadta meg Drizzt ruhájának elejét, és felrántotta a földről.
  Szemtől szemben álltak. Egyikük sem láthatta jól a másikat a vakító
ragyogásban, és egyikük sem volt képes megtörni a reszkető csendet. Egy hosszú,
lélegzetvisszafojtott pillanat után a bűvös gömb varázsa halványulni kezdett, a
fény egyre elviselhetőbb lett. A két drow szó szerint másként kezdte látni
egymást.
  - Lloth papjainak trükkje - magyarázta Zak. - Mindig készenlétben tartanak
egy ilyen fényvarázst. - Erőltetett mosollyal próbálta lecsillapítani Drizzt
haragját. - Habár elmondhatom magamról, hogy én ezt a fényt visszafordítottam a
papok ellen, nem is egyszer.
  - Árulás - fröcsögte Drizzt harmadszor is.
  - Ilyenek vagyunk - felelte Zak. - Majd megtanulod.
  - Ilyenek vagyunk - vicsorogta a fiú. - Nevetve meséled, hogyan ölted meg a
Pókkirálynő papjait. Hát ennyire élvezed a gyilkolást? A drow-ölést?
  Zak nem tudott mit válaszolni erre a vádló kérdésre. Drizzt szavai az
elevenébe találtak, mert az igazság csengett ki belőlük. Az oktató kezdte úgy
szemlélni szenvedélyes Lloth-pap vadászatát, mint az önnön megoldhatatlan
vergődésére adott gyáva választ.
  - Megöltél volna - mondta Drizzt tompán.
  - De nem tettem - vont vállat Zak. - Életben maradtál, hogy elmehess az
Akadémiára - és tőrt kapj a hátadba, mert vak vagy a világunk valósága iránt,
és nem vagy hajlandó tudomásul venni, milyen a néped valójában... Vagy te is
beállsz közéjük! De az a Drizzt Do'Urden, akit én ismertem, mindenképpen
meghal.
  Drizzt arca eltorzult. Nem találta a szavakat, amikkel szembeszállhatott
volna Zak jóslatával. Érezte, hogy a vér kifut az arcából, bár a szíve hevesen
ver. Aztán elindult, de tekintetét hosszasan a férfin tartotta.
  - Menj hát, Drizzt Do'Urden! - kiáltott utána Zak. - Menj csak az Akadémiára,
és sütkérezz saját hősiességed dicsfényében. De emlékezz képességeid
következményeire! Mert következmények mindig vannak!
  A mester visszavonult szobája magányába. Az ajtó olyan finoman csukódott be
mögötte, hogy ösztönösen hátrafordult, de csak a puszta követ látta.
  - Menj hát, Drizzt Do'Urden - suttogta csendes keserűséggel. - Menj az
Akadémiára, és tudd meg, ki is vagy valójában.

  Dinin másnap reggel korán jött öccséért. Drizzt lassan maga mögött hagyta a
gyakorlótermet, minden lépésnél vissza-vissza nézett, hogy lássa, ha Zak kijön,
és rátámad, vagy búcsút int neki.
  De a lelke mélyén tudta, hogy a mester nem jön elő.
  Drizzt addig azt hitte, hogy barátok, hogy kapcsolatuk túlmegy az egyszerű
edzés, tanulás keretein. Az ifjú drownak rengeteg kérdés kavargott a fejében,
Zak pedig, aki az elmúlt öt évben tanára volt, nem tudott segíteni.
  - A Narbondel fénye növekedik - jegyezte meg Dinin, amikor kiértek az
erkélyre. - Nem késhetünk el már az első napodon az Akadémiáról.
  Drizzt kitekintett a rengeteg színre és formára, ami Menzoberranzant
jelentette.
  - Mi ez a hely? - suttogta. Rádöbbent, milyen keveset tud házuk falain kívül
elterülő szülővárosáról. Zak szavai - Zak dühe - hirtelen ránehezedtek a fiúra,
ahogy ott állt. Eszébe juttatták tudatlanságát, és egy sötét ösvény kezdetét
tárták fel előtte.
  - Ez a világ - felelte Dinin, bár Drizzt nem várt választ. - Ne aggódj,
második fiú - nevetett, amikor fellépett a korlátra. - Az Akadémián majd
mindent megtanulsz Menzoberranzanról. Meg fogod tudni, ki vagy, és ki a néped.
  Ez a kijelentés nyugtalanította Drizztet. Talán - jutott eszébe utolsó keserű
találkozása a drow-val, akiben a legjobban bízott - épp ez a tudás az, amitől
fél.
  Lemondóan vállat vont, és követte Dinint mágikus ereszkedve le az erkélyről:
a földre. Megtette az első lépéseket azon a bizonyos sötét úton.

  Egy furcsa szempár érdeklődve figyelte, amint Dinin és Drizzt elindul a
Do'Urden házból.
  Alton DeVir csendben üldögélt egy hatalmas gomba tövében, mint azt az elmúlt
héten minden nap tette, és a Do'Urden épületeket nézte.
  Daermon N'a'shezbaernon, Menzoberranzan Kilencedik Háza. A Ház, amely megölte
anyját, a nővéreit, a bátyjait, mindenkit, aki ott volt a DeVir házban...
kivéve őt magát.
  Alton visszagondolt a DeVir házban töltött napokra, amikor Ginafae Anya
összehívta a család tagjait, hogy megbeszélhessék terveiket. Altonnak, aki a
bukás idején még csak diák volt, most jobb rálátása nyílt azokra a napokra. A
húsz év értékes tapasztalatokkal gazdagította.
  Ginafae volt a legfiatalabb Nagyasszony az uralkodó családok között, ereje
korlátlannak tűnt. Akkor egy gnóm csapatnak segített, Llothtól kapott hatalmát
arra használva fel, hogy lecsapjon néhány drow-ra, akik megtámadták a kis népet
a Menzoberranzan melletti barlangokban. Pusztán azért tette ezt, mert a támadó
drow csapat egyetlen tagjának halálát kívánta: a harmadik Ház varázsló-fiáét. E
Ház a DeVirek soron következő áldozata lett volna.
  De a Pókkirálynőnek nem tetszett Ginafae módszere: a mélységi gnómok a
sötét-elfek legnagyobb ellenségei voltak egész Mélysötétben. Amikor Ginafae
elvesztette Lloth kegyeit, az egész DeVir Házra árnyék borult.
  Alton húsz évet töltött el azzal, hogy megpróbálta kideríteni ellenségei
kilétét, akik hasznot húztak anyja hibájából, és lemészárolták a rokonait. Húsz
hosszú évet; és akkor mostoha anyja, SiNafay Hun'ett éppoly hirtelen vetett
véget kutatásának, mint ahogy az elkezdődött.
  Most Alton a bűnös Házat figyelte, és csak egy dolgot tudott biztosan: az
elmúlt húsz év mit sem enyhített haragján.


3. rész

Az Akadémia

  Az Akadémia.
  A hazugságok népszerűsítése az, ami összetartja a drow társadalmat, a
valótlanságok állandó sulykolása addig a határig, amíg a hamis már igaznak
hangzik, minden ellenkező bizonyítékkal szemben.
  Azokat a leckéket, amelyeket a fiatal drow-k tanulnak az igazságról és
törvényességről, az elvetemült Menzoberranzan mindennapi élete oly fényesen
cáfolja, hogy szinte elképzelhetetlen, miként hihetik el őket.
  Mégis elhiszik.
  Még most, évtizedek múltán is összeborzongok, ha arra a helyre gondolok, és
nem a testi fájdalom vagy az állandóan kísértő halál miatt - ezekkel máshol is
találkoztam. A Menzoberranzani Akadémia akkor borzaszt el, ha a túlélőire
gondolok, a végzősökre, akik ott léteznek - és tobzódnak - a világukat formáló
ördögi fortélyok között.
  Abban a hitben élnek, hogy minden elfogadható, ha sikeres, hogy a saját
vágyak kielégítése a lét legfontosabb tényezője, s hogy a hatalom csak azoké
lehet, akik elég erősek és ravaszak ahhoz, hogy kiragadják azok lehanyatló
kezéből, akik már nem érdemesek rá. Könyörületnek nincs helye
Menzoberranzanban, pedig a könyörület, és nem a félelem az, ami egy faj életébe
harmóniát hoz. És a harmónia, a közös célok érdekében történő munkálkodás a
nagyság alapja.
  A hazugságok félelemben és bizalmatlanságban tartják a drow-kat, a
barátságokat Lloth áldását viselő kardok vágják szét. Ez a gyűlölet és
hatalomvágy, amit a gonosz tanok hirdetnek, ez dönti kárhozatba a népemet - ám
ezt a gyarlóságot ők erőnek hiszik. Az eredmény pedig egy gúzsbakötő, eszelős
élet, amit a drow elővigyázatos készenlétnek nevez.
  Nem tudom, hogyan éltem túl az Akadémiát, hogyan fedeztem fel annak hamis
voltát elég korán ahhoz, hogy szembeállítsam vele a számomra legdrágább
elveket, s így erősítsem önnön elkötelezettségemet.
  Azt hiszem mindez, mesterem, Zaknafein miatt sikerülhetett. Azok alatt az
évek alatt, amelyek úgy megkeserítették Zakot és olyan sokba kerültek neki, én
is meghallottam a sikolyokat: a gyilkos árulás ellen tiltakozó sikolyokat, a
drow társadalom vezetőinek, a Pókkirálynő papnőinek haragos sikoltásait,
amelyek örökre befészkelték magukat az agyamba.
  A haldokló gyermekek sikolyát.


Drizzt Do'Urden

12.

"Ők", az ellenség

  A nemesi ifjak öltözékében, egyik csizmájában elrejtett tőrrel - ez Dinin
tanácsa volt -, Drizzt felfelé indult a széles lépcsősoron, mely Tier
Breche-be, a drow Akadémiára vezetett. Felért a lépcső tetejére és belépett a
két hatalmas oszlop között álló örök, a Melee-Magthere két utolsóéves diákjának
érzéketlen pillantásától kísérve.
  Kéttucatnyi fiatal drow lézengett az Akadémia épületegyüttese körül, de
Drizzt szinte észre sem vette őket. Három épület kötötte le figyelmét és
gondolatait. Balra állt a Sorcere hegyes sztalagmit tornya, a varázslók
iskolája. Drizzt itt fogja tölteni tanulmányainak tizedik, egyben utolsó évének
első hat hónapját.
  Előtte, a szint hátsó részében emelkedett a legtekintélyesebb épület, az
Arach-Tinilith, Lloth iskolája, mely egy hatalmas, kőből faragott pókot
formázott. Drow megítélés szerint ez volt az Akadémia legfontosabb tömbje,
ezért általában csak nők számára tartották fenn.
  Fiú tanulókat csak utolsó félévükben engedtek ide.
  Noha a Sorcere és az Arach-Tinilith kecses formájával tüntetett, Drizzt
számára abban a puhatolózó pillanatban a jobb kéz felé eső épület volt a
legfontosabb. Ez volt Melee-Magthere, a harcosok gúla alakú iskolája. Ez lesz
Drizzt otthona az elkövetkezendő kilenc évben. Csak most fogta fel, hogy az
épületben bóklászó többi sötét-elf lesz a társa ez idő alatt - harcosok, mint ő
maga, akik hamarosan megkezdik hivatalos tanulmányaikat. Az osztály a maga
huszonöt fős létszámával szokatlanul nagynak számított a harcosok iskolájában.
  De még ennél is szokatlanabb volt, hogy az új diákok közt milyen sok nemes
akadt. Drizzt kíváncsian várta, hogy megtudja, vajon képességei milyennek
bizonyulnak a többiekéhez képest. Hogy vajon Zaknafeinnel végzett edzései
hasonlóak voltak-e azokhoz küzdelmekhez, amelyeket a többiek is minden
bizonnyal megvívtak tiszteletreméltó famíliájuk fegyvermestereivel?
  Ezek a gondolatok elkerülhetetlenül visszavezették Drizztet az utolsó
találkozáshoz mentorával. Gyorsan elhessegette magától a kellemetlen párbaj
emlékét, és méginkább azokat a zavaró kérdéseket, amelyeket Zak megjegyzései
ébresztettek benne. Itt és most nincs helye ilyesféle kétségeknek. A
Melee-Magthere ott derengett előtte, mint fiatal életének legnagyobb próbája és
legnagyobb leckéje.
  - Üdvözöllek - hallott egy hangot a háta mögül. Hátrafordult, és egy
diáktársát látta, aki kardot és tőrt hurcolt kényelmetlenül az övén, s még nála
is idegesebbnek látszott, ami megnyugtató látvány volt számára.
  - Kelnozz vagyok, a Kenafin Házból, a tizenötödikből - szólt az újonc.
  - Drizzt Do'Urden, a Daermon N'a'shezbaernonból, a Do'Urden Házból,
Menzoberranzan Kilencedik Házából - felelte Drizzt gépiesen, ahogy Malice Anya
tanította.
  - Azaz nemes - jegyezte meg Kelnozz, aki felfogta annak jelentőségét, hogy
Drizzt a Háza nevét vezetéknévként is viseli. Mélyen meghajolt.
- Megtiszteltetés számomra a társaságod.
  Drizzt kezdte megkedvelni a helyet. Az otthoni bánásmód mellett, amiben
mindeddig része volt, nemigen gondolt magára úgy, mint nemesre. De minden
kevély gondolat, amit Kelnozz alázatos köszöntése ébreszthetett benne,
egycsapásra elpárolgott, amint kijöttek a mesterek.
  A fiú felfedezte közöttük a bátyját, Dinint, de úgy tett - Dinin
figyelmeztetése szerint -, mintha nem is látná, és semmiféle különleges
bánásmódra nem tartana igényt. A többi tanítvánnyal együtt sodródott a
Melee-Magthere-be, amikor a mesterek csattogtatni kezdték korbácsaikat és
fenyegető megjegyzéseket kiáltoztak a lemaradozóknak. Néhány oldalfolyosón
keresztül egy ovális terembe terelték őket.
  - Üljetek le vagy maradjatok állva, ahogy tetszik - dörögte egyikük. Amikor
észrevette, hogy oldalt két tanítvány sustorog, a mester előhúzta korbácsát.
Egy csattanás, s már le is verte a lábáról az egyik rendbontót.
  Drizzt alig hitt a szemének, olyan hamar rend lett a teremben.
  - Hatch'net vagyok - kezdte a mester öblös hangon -, Lore mestere. - Ez a
csarnok lesz a tantermetek a Narbondel ötven ciklusán keresztül. - Végignézett
az újoncok övein. - Erre a helyre nem szabad fegyvert hoznotok!
  Hatch'net körbesétált a terem fala mellett, és megbizonyosodott róla, hogy
minden tekintet hűen követi.
  - Drow-k vagytok - vakkantotta hirtelen. - Tudjátok, hogy ez mit jelent?
Tudjátok, honnan származtok, ismeritek népetek történetét? Nem mindig
Menzoberranzan és a Mélysötét barlangjai volt a mi otthonunk. Valaha a világ
felszínén éltünk. - Hirtelen megpördült, és egyenesen Drizzt arcába bámult.
  - Tudod, milyen a felszín? - kaffogta a mester.
  A fiú összegörnyedt, a fejét rázta.
  - Szörnyű hely - folytatta Hatch'net, újra az egész társasághoz fordulva. -
Minden nap, amikor az izzás emelkedni kezd a Narbondelben, fent, a nyílt égen
egy hatalmas tűzgömb száll fel, és órákig sugározza a fényt, erősebben, mint
Lloth papjainak büntető varázslata! - Széttárta a karját, szemeit az égnek
emelte, és elképzelhetetlen grimasz terült szét az arcán.
  A diákok hitetlenkedő, elképedt hümmögése hangzott mindenfelől.
  - Még éjszaka is, amikor a tűzgömb mélyen a világ pereme alá bukik -
folytatta a mester, minden egyes szót elnyújtottan hangsúlyozva, mintha
rémtörténetet mesélne -, még akkor sem lehet senki biztonságban a felszín
számtalan borzalmától. Emlékeztetőként az elkövetkező napra, apró fénypontok -
néha pedig egy kisebb, ezüstösen izzó fénygömb - szaggatják fel az égbolt
áldott sötétjét.
  - Valaha a népünk a világ felszínén járt - ismételte, ezúttal gyászos
hanghordozással -, olyan régen, ameddig még a nagy Házak vonalát sem lehet
követni. Abban a távoli korban együtt jártunk a sápadt bőrű elfekkel, a
tündékkel!
  - Ez nem lehet igaz! - kiáltott fel valaki az egyik oldalon.
  Hatch'net elgondolkodva méregette az illetőt, azt fontolgatva, mi lenne a
jobb: ha megverné a diákot kéretlen közbeszólása miatt, vagy ha hagyná, hogy az
egész csoport kövesse példáját.
  - Pedig így volt! - döntött a második lehetőség mellett. - Azt hittük, hogy a
tündék a barátaink; rokonainknak neveztük őket! De ártatlanságunkban nem
tudhattuk, hogy ők az árulás és a gonosz megtestesítői. Nem tudhattuk, hogy
hirtelen ellenünk fordulnak és elkergetnek minket, lemészárolva gyermekeinket
és véneinket!
  - A gonosz tündék kíméletlenül üldöztek minket a felszíni világban. Mi békét
kértünk tőlük, de a válaszuk mindahányszor karddal vagy gyilkos nyílvesszővel
érkezett.
  Elhallgatott, arcán széles, gonosz mosoly ömlött el.
  - De akkor megtaláltuk az istennőnket!
  - Dicsérjük Lloth-t! - kiáltotta egy hang. Hatch'net ismét megtorlatlanul
hagyta a közbeszólást, jól tudván, hogy minden egyes megerősítő felkiáltás csak
egyre jobban belegabalyítja a hallgatóságot szónoklatának hálójába.
  - Helyes - biccentett a mester. - Mindenki dicsérje a Pókkirálynőt. ő volt
az, aki maga mellé emelte elárvult népünket, és segített abban, hogy legyőzzük
ellenségeinket. Ő vezette el ősnagyasszonyainkat a Mélysötét paradicsomába. És
ő az - mennydörögte öklét az égre emelve -, aki most erőt és varázshatalmat ad,
hogy megfizethessünk ellenségeinknek!
  - Mi vagyunk a drow-k! - kiáltott fel Hatch'net. - Ti vagytok a drow-k,
akiket soha többé nem taposhatnak el, akik kívánsága szerint uralkodnak, akik
új földeket hódítanak meg!
  - A felszínt? - kérdezte valaki.
  - A felszínt? - ismételte Hatch'net gúnyos kacajjal. - Ugyan ki akarna
visszamenni arra a rettentő helyre? Hadd maradjon meg a tündéknek!
Perzselődjenek csak a nyílt ég tüzei alatt! Nekünk a Mélysötét kell, ahol
érezzük a föld szívének dobbanásait, ahol a falak, a kövek mind a föld erejének
hevét sugározzák!
  Drizzt némán ült, magába szívva a tehetséges szónok jól begyakorolt
beszédének minden egyes szavát. Drizztet, miként a többi diákot is, rabul
ejtette Hatch'net hullámzó hangszíne, szenvedélyes felkiáltásai. Hatch'net már
több, mint két évszázada volt az Akadémia mestere; nagyobb tiszteletnek
örvendett az összes többi hímnél, és sok nőnél is. A kormányzó családok
nagyasszonyai tisztában voltak gyakorlott nyelvének értékével.
  És ez így ment minden nap. Gyűlölködő szónoklatok végtelen özöne zúdult az
ellenségre, amit még sohasem látott egyik diák sem. De nem csak a felszíni
elfek voltak Hatch'net uszításának célpontjai. Törpék, gnómok, emberek,
félszerzetek, minden felszíni faj - de még a földalattiak is, mint például a
duergar törpék, akikkel a drow gyakorta kereskedett és háborúskodott - megkapta
a magáét a mester fröcsögő beszédeiben.
  Drizzt lassan megértette, miért nem engedtek be fegyvert az ovális terembe.
Mindennap - amikor vége volt a leckének - azon kapta magát, hogy keze
öntudatlanul ökölbe szorul az oldala mellett, és gépiesen a kardja után
tapogatózik. A többi diák mindennapos marakodásaiból látszott, hogy ők is
ugyanezt érzik. Bizonyos fokú fegyelmet mégis a mester külvilági borzalmakról
szóló hazugságai biztosítottak, no meg a diákok közös örökségéből eredő
megnyugtató kötelék - amely elég ellenséggel szolgált nekik ahhoz, hogy ne
egymással kelljen harcolniuk.

  Az ovális teremben eltöltött hosszú, fárasztó órák kevés időt hagytak a
diákoknak a kapcsolatteremtésre. Közös barakkokban laktak ugyan, de a
Hatch'net-órákon kívül is rengeteg elfoglaltságuk akadt - szolgálni az idősebb
diákokat, a mestereket, főzni, takarítani -, így még alvásra is alig maradt
idejük. Az első hét végére a teljes kimerültség szélére jutottak, olyan
állapotba, amelyben még erősebb hatást tudott gyakorolni rájuk Hatch'net
leckéje - amint ezt Drizzt is észrevette.
  A fiú belenyugvással viselte ezt az életformát, mert arra gondolt: mennyivel
jobb ez, mint az a hat év, amit anyja és nővérei herceg-apródjaként élt le.
Mégis, szörnyű hiányérzet gyötörte a Melee-Magtherében töltött első hetek
alatt. Rájött, hogy hiányoznak neki az edző gyakorlatok.
  Egy késő éjszaka ott ült fekhelye szélén, és elgondolkodva tartotta maga elé
kardjait. Eszébe jutottak a Zaknafeinnel űzött harci játékok.
  - Két óra múlva kezdődik a tanítás - emlékeztette Kelnozz a szomszéd
priccsről. - Pihenned kéne.
  - Úgy érzem, már nem olyan ügyes a kezem - felelte Drizzt csendesen.
- Nehezebbnek és ingatagabbnak érzem a pengét.
  - A nagy küzdelem Narbondel tíz ciklusa múlva lesz - mondta Kelnozz. - Ott
majd gyakorolhatsz eleget. Ne félj, ha el is tompult a pengéd a mester leckéi
alatt, hamarosan éles lesz megint. A következő kilenc évben úgysem fogod
gyakran letenni.
  Drizzt visszacsúsztatta a szablyát a tokjába, és ledőlt fekhelyére.
  Mint elmúlt életében már annyiszor - és kezdett félni, hogy eztán még ennél
is többször -, most sem volt más választása, mint hogy beletörődjön a
körülményekbe.

  - Kiképzéseteknek ez a része véget ért - jelentette be Hatch'net mester a
tizenötödik nap reggelén. Egy új mester, Dinin lépett be a terembe. A nyomában
lebegő vasláda tele volt különböző hosszúságú és formájú, vékonyan párnázott
farudakkal, amelyek drow fegyverekre hasonlítottak.
  - Válasszátok ki azt a gyakorlórudat, ami a legjobban emlékeztet saját
választott fegyveretekre - magyarázta Hatch'net, amint Dinin megkezdte körútját
a teremben.
  Amikor Drizzthez ért, a fiúnak azonnal megakadt a szeme két, mintegy három és
fél láb hosszú, enyhén hajlított rúdon. Kiemelte, és próbaképpen meglendítette
őket. Súlyuk és fogásuk nagyon hasonló volt a kardokéhoz, amelyeket már annyira
megszokott.
  - Daermon N'a'shezbaernon dicsőségére - suttogta Dinin, és továbblépett.
  Drizzt ismét megsuhintotta a gyakorlókardokat. Itt az ideje, hogy meglássa,
mennyit értek Zak leckéi!
  - Az osztályban rangsornak kell kialakulnia - hallotta Hatch'netet, amikor
már másra is tudott figyelni a fegyvereken kívül. - Miként a nagy küzdelemben
is az van. Ne feledjétek, csak egyetlen győztes lehet!
  Hatch'net és Dinin kiterelték a diákokat az ovális teremből, ki a
Melee-Magthere-ből, végig a Tier Breche végénél őrködő két pókszobor közötti
alagúton. Minden diák számára ez volt az első alkalom, amikor Menzoberranzanon
kívül járhattak.
  - Mik a szabályok? - kérdezte Drizzt Kelnozztól, aki mellette gyalogolt.
  - Ha a mester rád szól, akkor kiestél - felelte a társa.
  - És a harc szabályai?
  Kelnozz értetlen pillantást vetett rá.
  - Győzni - mondta egyszerűen, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges válasz.
  Hamarosan egy nagyobbacska barlangba érkeztek, a nagy küzdelem arénájába.
  Hegyes sztalaklitok csüngtek alá a mennyezetről, sztalagmitok álltak ki a
földből és alkottak egész útvesztőket, alattomos gödrökkel, leshelyekkel és
zsákutcákkal.
  - Dolgozzátok ki a stratégiátokat, és válasszátok ki a kezdőpontotokat -
rendelkezett Hatch'net mester. - Mire százat számolok, kezdődik a harc!
  A huszonöt diák megindult. Egyesek megálltak, és felmérték a terepet, mások
gondolkodás nélkül belevetették magukat a labirintus homályába.
  Drizzt úgy döntött, hogy keres egy szűk folyosót, ahol egyszerre csak egy
ellenfél fér hozzá, és éppen nekiindult a keresésnek, amikor egy kéz nehezedett
a vállára hátulról.
  - Legyünk együtt - ajánlotta Kelnozz.
  Drizzt nem válaszolt, mert nem bízott a másik képességeiben, és
visszatartották a harc megszokott szabályai.
  - A többiek is összeállnak - ütötte a vasat Kelnozz. - Néha hárman is. Ketten
együtt több esélyünk van.
  - A mester azt mondta, csak egy győztes lehet - vetette ellene Drizzt.
  - Ki lehet jobb nálad, rólam nem is beszélve - hunyorított cinkosan Kelnozz.
- Győzzük le a többieket, utána ráérünk egymás között elrendezni a dolgot.
  Az érvelés logikusnak látszott, s mivel Hatch'net már lassan a hetvenötnél
tartott a számolásban, Drizztnek nem sok ideje maradt töprengeni. Vállon
veregette Kelnozzt, és bevette magát új szövetségesével az oszlopok közé.
  A terem szélein kifutók húzódtak, amelyek gyakran benyúltak az oszlopok közé
is, hogy a döntőbírók jobban ráláthassanak a küzdelemre. Már vagy tucatnyian
voltak, és türelmetlenül várták az első csatát, hogy megítélhessék az új
osztály képességeit.
  - Száz! - kiáltotta Hatch'net.
  Kelnozz indult volna, de Drizzt megállította, és visszahúzta a keskeny
folyosóba, két hosszú sztalagmit-tömb közé.
  - Jöjjenek ők ide - jelezte a néma kéz- és mimika-kóddal.
  Harckészültségbe álltak.
  - Hadd fárasszák ki egymást. A türelem a legjobb szövetségesünk!
  Kelnozz ellazult, és arra gondolt, hogy jól döntött, amikor Drizztet
választotta.
  Nem tették sokáig próbára a türelmüket. Hamarosan egy magas, agresszív diák
robbant be közéjük, hosszú, lándzsaszerű rudat lóbálva. Egyenesen Drizztre
vetette magát. Először a fegyver nyelével csapott oda, aztán átforgatta egy
bivalyerős szúrásba -, hogy így osszon egyszerű, gyors halált. Tökéletesen
végrehajtott akció volt.
  Drizzt számára viszont pusztán alapvető, megszokott rutintámadás volt. -
Szinte túlságosan is szokványos - alig hitte el, hogy egy képzett diák így
szembetámadjon egy másik gyakorlott harcost. De még időben meggyőzte magát,
hogy ez valódi támadás, nem csel, és végrehajtotta a megfelelő hárítást.
Szablyája kecses körívben mozdulva elütötte a lecsapó lándzsát. A támadó
fegyver hegye ártalmatlanul vágódott fel a magas drow válla fölé.
  A rámenős támadót olyannyira meglepte az elegáns hárítás, hogy kiesett a
ritmusból, és védtelenül maradt. Mielőtt a diák magához térhetett volna egy
szemvillanás alatt, Drizzt egyik, majd másik kardjának hegye is belemélyedt a
mellkasába.
  Halvány, kék fény tűnt fel a döbbent tanonc arcán. Tekintetükkel követve a
fénysugarat, egy pálcájával mutató mestert pillantottak meg a kifutón.
  - Legyőztek - mondta a mester a magas támadónak. - Ülj le ott, ahol vagy!
  A diák gyűlölködő pillantást vetett Drizztre, aztán engedelmesen lehuppant a
sziklára.
  - Gyere - mondta Drizzt Kelnozznak, felpillantva a mester áruló fénysugarára.
- Most már tudni fogják, hol vagyunk. Egy másik, jól védhető területet kell
találnunk.
  Kelnozz megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja társa kecses, óvatos
lépteit. Valóban jó vásárt csinált, amikor Drizztet választotta, de már most
tudta, egyetlen rövid kis csetepaté után, hogy ha ők ketten maradnak utolsónak
- ami egyáltalán nem lehetetlen -, akkor neki semmi esélye nincs a győzelemre.
  Együtt fordultak ki egy sarok mögül - egyenesen két ellenfél karjaiba.
  Kelnozz utánaeredt az egyiknek, aki menekülésre fogta a dolgot, Drizzt pedig
a másikat vette kezelésbe, aki fakardot és tőrt forgatott.
  Az egyre növekvő önbizalom széles mosolya ömlött el Drizzt arcán, amikor
ellenfele védekezőharcba kezdett, és ugyanolyan egyszerű mozdulatokat használt,
mint a lándzsás, akit az előbb oly könnyedén elintézett.
  Néhány ravasz, gyors kézmozdulat, néhány csapás az ellenfél fegyvereinek
belső lapjára, és a kard meg a tőr már ki is lendült két oldalra. Drizzt
pontosan középre támadott, kettős szúrással érintette ellenfele mellkasát.
  Azonnal meg is jelent a várt kék fény.
  - Legyőztek - érkezett a mester hangja. - Ülj le ott, ahol vagy!
  A dühös diák olyan makacs volt, hogy még egy alattomos szúrást elindított
legyőzője felé. Drizzt az egyik karddal blokkolta, a másikkal pedig lecsapott a
támadó csuklójára, kiverve kezéből a fegyvert.
  A merénylő elkeseredetten dörzsölgette sajgó kezét, de hamarosan kisebb
gondja is nagyobb lett ennél. Vakító fénycsóva csapott ki a mester pálcájából,
nekicsapódott a mellkasának, és tíz lábnyira hátralökte, neki a sziklafalnak. A
diák fájdalmas nyöszörgéssel rogyott a padlóra; izzó hőcsík szállt föl a hideg
kövön heverő, megperzselt testéből.
  - Legyőztek! - ismételte a mester.
  Drizzt az elesett drow segítségére akart sietni, de a mester hangja
rádörrent:
  - Nem!
  Ekkor Kelnozz már ismét Drizzt mellett állt.
  - Elszaladt - kezdte, de aztán nevetésbe tört ki, amikor meglátta a füstölgő
testet. - Ha egy mester rád szól, akkor kiestél! - ismételte a meredten bámuló
Drizztnek.
  - Gyere - folytatta Kelnozz. - A harc már javában áll! Szórakozzunk mi is egy
kicsit!
  Drizzt ugyan túlságosan fennhéjázónak találta ezt a beszédet akkor, amikor
Kelnozz még csak nem is tartotta készenlétben a fegyverét, de csak a vállát
vonta meg, és elindultak.
  A következő találkozás már nem volt olyan könnyű. Egy kettős járatba
kerültek, amely különféle sziklaalakzatok között kanyargott; három harcos
toppant itt elébük - vezető házak nemesei, ezt mindketten azonnal észrevették.
  Drizzt a két bal oldali felé ugrott - mind a kettő egyetlen karddal harcolt -
míg Kelnozz a harmadikat tartotta távol. Drizztnek ugyan nemigen volt
tapasztalata több ellenféllel szemben, de Zak az ilyen harc technikáival is
alaposan megismertette. Kezdetben csupán védekezésre szorítkoztak a mozdulatai,
aztán felvett egy kényelmes ritmust, és hagyta, hogy ellenfelei kifáradjanak,
és hibázzanak.
  Ám ravaszak voltak amazok is, és összeszokottak. Támadásaik kiegészítették
egymást, élesen eltérő szögekből érték az ellenfelet.
  Kétkezes, Zak egyszer így nevezte, s a fiú most meg is mutatta, hogy
kiérdemelte ezt a nevet. Szablyái egymástól függetlenül mozogtak, mégis
tökéletes harmóniában, elhárítva minden egyes támadást.
  A kifutó egyik közeli állásáról Dinin és Hatch'net figyelte őket. Hatch'net
elismerően, Dinin pedig büszkeségtől dagadó kebellel.
  Drizzt látta az ellenfelei arcára kiülő, egyre növekvő csalódottságot, és
tudta, hamarosan eljön a visszavágás ideje. Ekkor azok ketten előrelendültek;
két egyforma szúrást adtak le, a fa pengék alig néhány hüvelyknyire voltak
egymástól.
  Drizzt oldalra perdült, és a balkezes kard szemkápráztató felső körvágásával
egyszerre szerelte le mindkét támadást. Aztán megfékezte lendületét, térdre
vágódott ellenfelei előtt, és alulról szúrt szabad jobb karjával. Cikázó
fapengéje először az egyiket, aztán a másikat bökte meg, éppen az ágyékuknál.
  Amazok hajszálra egyszerre ejtették el fegyverüket, kaptak sérült
testrészükhöz, és roskadtak térdre. Drizzt felugrott, és valami
mentegetőzésfélét motyogott.
  Hatch'net elismerően bólintott oda Dininnek, amikor a két mester a
vesztesekre irányította fényeit.
  - Segíts! - jött Kelnozz kiáltása a sztalagmitok csipkéje mögül.
  Drizzt átbújt az egyik résen, gyorsan fölállt, és végzett egy negyedik
ellenféllel, aki orvtámadásra készülve rejtőzködött. A fiú megállt, hogy
szemügyre vegye legújabb áldozatát. Nem tudhatta, hogy a drow ott volt, mégis
tökéletesen eltalálta.
  Hatch'net halkan füttyentett, amikor fényét az újabb vesztes arcára
irányította.
  - Jól csinálja - suttogta.
  Drizzt egy kicsivel távolabb látta meg Kelnozzt, akit gyakorlatilag kétvállra
fektettek ellenfele gyakorlott mozdulatai. A Do'Urden-fiú közéjük vetette magát
és eltérített egy csapást, ami biztosan társa végét jelentette volna.
  Legújabb vetélytársa, - aki szintúgy két karddal küzdött - az eddigi
legkeményebb ellenfélnek bizonyult. Bonyolult cselekkel, fondorlatosan támadott
Drizztre, nemegyszer a sarkára kényszerítve a fiút.
  - Berg'inyon a Baenre Házból - súgta oda Hatch'net Dininnek. Dinin átlátta a
megjegyzés súlyát, és remélte, hogy öccse sikerrel veszi az akadályt.
  Berg'inyon nem hozott szégyent híres családjára. Mozdulatai csiszoltak és
célzottak voltak. Percekig kerülgették egymást Drizzttel anélkül, hogy
bármelyikük is felül tudott volna kerekedni a másikán.
  Aztán a vakmerő Berg'inyon bevetette a Drizzt számára oly nevezetes támadást:
a kettős alsó szúrást.
  A Do'Urden-fiú tökéletes alsó kereszttel válaszolt, az egyetlen megfelelő
hárítással, ahogy azt egykor Zak oly fényesen bebizonyította ellene. Ám akkori
elégedetlenségétől fűtve, hirtelen rendhagyó cselekedetre szánta el magát:
keresztezett pengéi közül villámgyorsan kirúgott, egyenesen ellenfele arcába. A
döbbent Baenre-fiú a falnak repült.
  - Tudtam, hogy tökéletlen a hárítás! - kiáltott fel Drizzt, és már alig
várta, hogy találmányát Zak ellen is kipróbálhassa.
  - De még milyen jól - morogta Hatch'net a büszkén ragyogó Dininnek.
  A zavarodott Berg'inyon nem nagyon tudott kikeveredni hátrányából.
Sötétség-gömböt vont maga köré, de Drizzt habozás nélkül belegázolt, nem
rettentette el a vakharc.
  Gyors támadássorozat alá vette a Baenre Ház fiát, míg végül pengéje megállt
Berg'inyon védtelen nyakán.
  - Legyőztek - ismerte be az ifjú Baenre, amikor megérezte a szúrást.
  Hatch'net mester eloszlatta a sötétséget. Berg'inyon a sziklának támasztotta
fegyvereit, és a padlóra roskadt, amikor a kék fény az arcára esett.
  Drizzt nem tudta visszafojtani egyre szélesebb mosolyát. Hát van itt valaki,
aki le tud győzni? - tűnődött.
  Ekkor hirtelen erős ütést érzett a fején, és térdre esett. Még időben nézett
hátra, hogy lássa az elosonó Kelnozzt.
  - A bolond - kacagott Hatch'net, fényét Drizztre irányítva. Dininre nézett. -
A jóságos bolond.
  Dinin karba fonta a kezét, arca most már haragtól és szégyentől világlott.
  Drizzt érezte a szikla hűvösét az arcán, de nem tudott másra gondolni, csak
arra a múltbeli pillanatra, Zaknafein gúnyos, de fájdalmasan igaz szavaira:
  - Ilyenek vagyunk!


13.

A győzelem ára

  Becsaptál - mondta este Drizzt Kelnozznak a barakkjukban. A teremben sötét
volt, és egyetlen más diák sem mozgolódott. Mindenkit kifárasztott a harc és az
állandó szolgálat.
  Kelnozz előre kitervelte az akciót. Már akkor észrevette Drizzt naivitását,
amikor a szabályokról kérdezett. Egy tapasztalt drow, főleg egy nemes, tudhatta
volna, hogy létének egyetlen szabálya a győzelem hajszolása. Kelnozz már most
tudta, hogy a bolond Do'Urden nem fog lecsapni rá azért, amit tett - a harag
fűtötte bosszúszomj nem volt jellemző Drizztre.
  - Mégis, miért? - faggatta Drizzt, de a Kenafin ház közrendűje nem méltatta
válaszra. Olyan hangerővel talált társa megszólalni, hogy Kelnozz idegesen
körülnézett. Nekik most aludniuk kéne, és ha egy mester veszekedésen kapja
őket...
  - Mi ezen olyan furcsa? - válaszolt végül kézjelekkel. Az ujjai hőképe
világosan táncolt Drizzt előtt. - Azt tettem, amit tennem kellett. Bár, talán
jobb lett volna, ha egy kicsit még kivárok. Ha még egy párat legyőzöl, esetleg
a harmadik helynél is tovább jutok az osztályban.
  - Ha együttműködtünk volna, ahogy megbeszéltük, akkor győzhettél is volna, de
legalábbis lehettél volna második - mutogatta vissza Drizzt. Ujjainak heves
mozdulatai világosan jelezték dühét.
  - Inkább második - felelte Kelnozz. - Az elejétől fogva tudtam, hogy veled
nem vehetem fel a versenyt. Te vagy a legjobb kardforgató, akit valaha is
láttam.
  - A mesterek rangsora nem ezt mutatja - morogta hangosan Drizzt.
  - A nyolcadik hely nem is olyan rossz - suttogta a másik. - Berg'inyon csak
tizedik lett, pedig ő Menzoberranzan első Házából való.
  - Inkább örülj, hogy a helyedet nem irigylik el tőled a többiek - Kelnozz
visszatért a néma kódra, mert valami zajt hallott kintről. - A magasabb
helyezés csak azt jelenti, hogy többen vannak, akik a hátadba akarják szúrni a
tőrüket.
  Drizzt nem foglalkozott a társa szavaiban rejlő mélyebb jelentéssel: nem volt
hajlandó elismerni ilyen árulást az Akadémián.
  - Berg'inyon volt a legjobb harcos, akit a nagy küzdelemben láttam -
mutogatta. - Téged is legyőzött volna, ha közbe nem lépek.
  Kelnozz elmosolyodott a gondolatra.
  - Berg'inyon csináljon, amit akar - suttogta még halkabban, mint addig, mert
a Baenre-fiú ott aludt a közelükben. - Ő csak tizedik, míg én, Kelnozz, a
Kenafin Házból, a harmadik vagyok!
  - Én pedig a nyolcadik - mondta Drizzt, rá egyáltalán nem jellemző éllel,
inkább dühösen, semmint irigykedve. - De bármilyen fegyverrel le tudnálak
győzni.
  Kelnozz vállat vont, a vörösön túli spektrumban ez elmosódott
mozdulat-foltnak látszott csupán. - De nem tetted meg - jelezte. - Én nyertem
meg a párbajunkat.
  - Párbaj? - hápogta Drizzt. - Egyszerűen becsaptál!
  - Ki maradt állva? - emlékeztette Kelnozz. - És kire esett a mester
pálcájának kék fénye?
  - A becsület úgy kívánja, hogy a harc megfelelő szabályok szerint játszódjon
le - morogta Drizzt.
  - Van is szabály - vakkantotta vissza a másik. - Mindent megtehetsz, amíg
sikerrel jársz. Én nyertem meg a párbajunkat, Drizzt Do'Urden, és enyém a jobb
helyezés. Más pedig nem számít!
  A vita hevében kissé túl hangosak lettek. Kivágódott a terem ajtaja, s egy
mester állt a küszöbön. Alakja élesen kirajzolódott a folyosó kék derengésében.
Mindkét diák gyorsan mozdulatlanná dermedt az ágyában, és becsukta a szemét -
meg a száját.
  Az utolsó megjegyzés véglegessége bizonyos következtetésekre késztette
Drizztet. Ebből értette meg, hogy barátsága Kelnozzal véget ért - vagy tán soha
nem is létezett.

  - Láttad? - kérdezte Alton, ujjaival idegesen dobolva az asztalon, legfelső
szobájában. Ugyan a Sorcere néhány fiatalabb növendékével már helyrehozatta a
megrongálódott helyiséget, de a falon megmaradtak a perzselődések - a tűzgolyó
nyomai.
  - Igen - bólintott Masoj. - Hallottam azt is, milyen ügyes fegyverforgató.
  - Nyolcadik az osztályában, a nagy küzdelem után - morogta Alton. - Szép
eredmény.
  - Pedig első is lehetett volna - mondta Masoj. - És egy napon az is lesz.
  - Azt már nem fogja megérni! - fogadkozot a varázsló. - A Do'Urden Ház nagy
büszkesége ez a bíborszemű ifjú, ezért választottam őt bosszúm első
célpontjául. Az ő halála alaposan megrázza majd az áruló Malice Anyát!
  Masoj tudta, hogy ez így semmiképp sem jó, és egyszer s mindenkorra tisztázni
akarta a kérdést.
  - Nem bánthatod - figyelmeztette mentorát.
  - Még csak a közelébe sem mehetsz!
  Alton hangja elkomorult. - Két évtizedig vártam... - kezdte.
  - Akkor még várhatsz egy kicsit - vakkantotta a diák. - Kénytelen vagyok az
emlékezetedbe idézni, hogy elfogadtad SiNafay Anya meghívását a Hun'ett Házba.
Ez a szövetség pedig engedelmességet kíván. SiNafay anya - a Nagyasszonyunk -
ÉNRÁM bízta, hogy Drizzt Do'Urdennel foglalkozzam, és ÉN végre fogom hajtani az
akaratát.
  Alton hátradőlt székében, és tenyerébe támasztotta savmarta állának
maradványát. Gondosan mérlegelte titkos szövetségese szavait.
  - SiNafay Anya tervei kielégítik majd a bosszúszomjadat, ahogy csak kívánod -
folytatta Masoj. - De figyelmeztetlek, Alton DeVir - sziszegte, hangsúlyozottan
nem a Hun'ett családnevet használva -, hogy ha harcba kezdesz a Do'Urden
Házzal, vagy bármilyen erőszakos tettel felébreszted a gyanakvásukat, akkor a
Hun'ett Ház haragját zúdítod a fejedre. SiNafay Anya lerántja rólad a leplet,
mint gyilkos szélhámosról, és rád szabadítja a kormányzótanács által kiszabható
összes lehetséges büntetést!
  Alton nem szállhatott szembe ezzel a fenyegetéssel. Magányos nemes volt, az
adoptáló Hun'ettektől eltekintve család nélkül. Ha SiNafay ellene fordul, más
szövetségesre már nem számíthat.
  - És milyen tervei vannak SiNafaynek... SiNafay Anyának... a Do'Urden Házzal
szemben? - kérdezte higgadtan. - Mondj valamit a bosszúmról, hogy legyen, ami
éltet a várakozás keserves évei alatt.
  Masoj tudta, hogy most óvatosnak kell lennie. Anyja ugyan nem tiltotta meg,
hogy beszéljen Altonnak a tervekről, ám ha azt akarta volna, hogy a DeVir
tudjon róluk - elmélkedett - akkor nyilván maga mondta volna el neki.
  - Mondjuk csak azt, hogy a Do'Urden Ház ereje megnőtt, és egyre tovább nő,
egészen addig, amíg valós fenyegetést nem jelent a nagy Házakra nézve -
dorombolta Masoj. - Ismerik a DeVir Ház sorsát, a nyom nélkül végrehajtott
tökéletes akciót. Sok menzoberranzani nemesnek lenne nyugodtabb az álma, ha...
- Tovább nem is folytatta. Úgy gondolta, már így is túl sokat mondott.
  Alton felizzó tekintete láttán megnyugodott: Lám, ez a lehetőség már elég
ahhoz, hogy biztosítsa a varázsló türelmét.

  Az Akadémia rengeteg csalódást hozott az ifjú Drizztnek, különösen az első
évben, amikor a drow társadalom sötét valósága - amelyre Zaknafein csak célzott
- makacsul kezdték befészkelni magukat az életébe. A mesterek gyűlölettől és
árulástól hemzsegő leckéit kétféle szempontból is mérlegelte: egyrészt az
illető mester előadásának összefüggésében, másrészt régi mentorának gyökeresen
különböző nézőpontjából. Az igazság oly zavaros volt, oly nehezen
meghatározható! Vizsgálódásai közepette rájött, hogy van egy kétségtelen tény,
amit nem kerülhet meg: egész fiatal életében minden árulást, amit tapasztalt -
és milyen gyakran tapasztalt! - drow elfek követték el.
  Az Akadémián kapott gyakorlati képzés - órákig tartó páros gyakorlatok és
lopózkodási technikák elsajátítása - már inkább volt kedvére való. Amikor a
kezében érezte biztos fogású fegyvereit, egy időre legalább megszabadult a
hangoztatott és az érzékelt igazság zavaró ellentmondásaitól.
  Itt kitűnhetett. Drizzt társainál gyakorlottabban és ügyesebben érkezett az
Akadémiára, s ez a szakadék csak tovább nőtt a hónapok során. Megtanult a
mesterek által bemutatott, elfogadott védekezési és támadási módok mögé
tekinteni, és kidolgozta saját módszereit, amelyek legalább olyan jók - de
általában még jobbak - voltak, mint a szabványos technikák.
  Dinin kezdetben büszkén hallgatta mestertársai áradozását öccse harci
kiválóságáról. De a ragyogó dicséretek csakhamar aggodalmas óvatosságot
ébresztettek az idősebb testvérben. Dinin volt a Do'Urden Ház legidősebb fia,
mely címet Nalfein kiiktatásával szerezte meg. Most Drizzt - aki egész
Menzoberranzan legjobb kardforgatójának ígérkezett - volt a második fiú;
meglehet, már szemet is vetett Dinin pozíciójára.
  Természetesen Drizzt társainak figyelmét sem kerülte el a fiú brilliáns
küzdőtechnikája. Gyakran azt még közelebbről is megtapasztalták, mint ahogy
szerették volna. Fogcsikorgató irigységgel tekintettek rá, és arra gondoltak,
vajon képesek lesznek-e valaha is ellenállni cikázó görbe kardjainak. A drow
elfek mindig is pragmatikusok voltak. Ezek a fiatal tanoncok egész életükben
azt látták, hogyan igyekszik családjuk minden egyes helyzetet a saját javára
fordítani.
  Mindegyikük felismerte tehát, milyen értékes lenne Drizzt Do'Urden
szövetsége, így a következő évi nagy küzdelem előtt szinte elhalmozták
társulási ajánlatokkal.
  A legelképesztőbb invitálás azonban a Kenafin Házbeli Kelnozztól érkezett,
aki előző évben lépre csalta Drizztet.
  - Álljunk össze megint, de most ne álljunk meg a csúcsig! - mondta lelkesen a
gőgös ifjú harcos, miközben az aréna felé mentek. Úgy állt Drizzt elé, mintha
ősrégi jóbarátok lennének. Kezét lezserül fegyvere markolatán nyugtatta, és
nyájas, baráti mosoly terült szét a képén.
  Drizzt még csak válaszolni sem bírt. Megfordult és otthagyta, de közben végig
hátrafelé figyelt a válla fölött.
  - Miért vagy úgy oda? - erőszakoskodott Kelnozz, és meggyorsította lépteit,
hogy utolérje.
  Drizzt szembefordult vele.
  - Hogyan szövetkezhetnék megint azzal, aki egyszer már becsapott? -
vicsorogta. - Még nem felejtettem el az álnokságodat!
  - Éppen erről van szó - érvelt Kelnozz. - Az idén már elővigyázatosabb vagy,
tehát bolond lennék, ha megint ilyesmivel próbálkoznék!
  - Máskülönben hogyan nyerhetnél? - kérdezte Drizzt. - Nyílt harcban nem tudsz
legyőzni. - Szavait nem dicsekvésnek szánta. Egyszerű ténymegállapítás volt ez,
amit Kelnozz éppúgy nem vitatott, mint Drizzt.
  - A második hely is nagy dicsőség - vágta ki magát Kelnozz.
  Drizzt ránézett. Tudta, hogy a másikat csak a teljes győzelem tudja
kielégíteni.
  - Ha találkozunk a harcban - mondta ellentmondást nem tűrő hűvös hangon -,
akkor ellenfelekként fogunk találkozni. - És újra elindult. Kelnozz most már
nem követte.

  A sors ezúttal igazságot szolgáltatott Drizztnek, mert első ellenfele, első
áldozata éppen a múltkori társ lett. Ugyanabban a folyosóban talált rá, amit
előző évben jól védhető kezdőpontnak választottak. Egyetlen
támadás-kombinációval elsöpörte ellenfelét, de végül sikerült visszafognia
magát az utolsó szúrásnál, bár őszintén kedve lett volna teljes erővel benyomni
a fakardot Kelnozz bordái közé.
  Aztán Drizzt eltűnt a homályban; alaposan megfontolta minden egyes lépését,
amíg a diákok száma meg nem csappant. Önnön hírnevével különösen
elővigyázatosnak kellett lennie, hisz osztálytársai felismerték: közös előnyük
származik abból, ha már a harc elején kiiktatják a mindnyájukat veszélyeztető
erőt. Drizztnek minden egyes párbaj előtt alaposan fel kellett derítenie a
terepet, hogy megbizonyosodjék róla, ellenfelének egyetlen társa sem lapul
titokban a környéken.
  Ez az ő arénája volt, az a hely, ahol a legkényelmesebben érezte magát, és
állta a kihívást. Két óra elteltével csupán öt versenyző maradt, további két
órai macska-egér játék után mindössze kettő: Drizzt és Berg'inyon Baenre.
  Drizzt kilépett a barlang egyik nyílt terébe.
  - Gyere hát elő, Baenre!
  - kiáltotta. - Rendezzük el nyíltan, becsülettel ezt a párharcot!
  A kifutóról figyelő Dinin hitetlenkedve, rosszallóan csóválta a fejét.
  - Elherdálta minden előnyét - mondta Hatch'net mester az idősebbik
Do'Urdennek. - Berg'inyon tart tőle, mint jobb kardforgatótól, ráadásul
mindeddig a mozgásában sem lehetett biztos. De most az öcséd kiállt a nyílt
térre, és elárulta a pozícióját.
  - Még mindig ugyanolyan bolond - morogta Dinin.
  Hatch'net észrevette Berg'inyont, aki egy sztalagmit fal takarásában
lopózott, néhány yardnyira Drizzt háta mögött. - Hamarosan úgyis eldől -
dünnyögte a mester.
  - Félsz? - kiabálta a homályba Drizzt. - Ha valóban téged illet az első hely,
ahogy hencegni szoktál vele, akkor gyere elő, és állj ki velem nyíltan! Igazold
a szavaidat, Berg'inyon Baenre, vagy többet ne is mondd ki őket!
  Drizzt figyelt minden zajra, s így időben félrevetődött a háta mögül előtörő
orvtámadó elől.
  - A harc jóval több egyszerű kardforgatásnál! - rikoltotta Baenre, támadása
lendületében. Szeme diadalmasan izzott a megszerezni vélt előny reményétől.
  Ám ekkor megbotlott abban a drótban, amit Drizzt már jó előre kifeszített, és
elhasalt, mint egy béka. Ellenfele pedig már rajta is volt, fakardjának hegyét
Berg'inyon torkának szegezve.
  - Ezt én is megtanultam - felelte komoran Drizzt.
  - Így hát egy Do'Urden a bajnok - közölte Hatch'net, kék fényét a legyőzött
Baenre fiú arcára irányítva. Aztán következő mondatával rögtön le is
hervasztotta Dinin arcáról a szélesedő mosolyt. - Minden első fiú jobban teszi,
ha óvakodik egy ilyen remek öccstől.

  Míg Drizztet a győzelem nem töltötte el különösebb büszkeséggel, annál
nagyobb megelégedésére szolgált harci képességeinek fejlődése. Minden egyes
éber óráját gyakorlással töltötte, ha éppen nem a fiatal diákokra kirótt
szolgateendőket végezte. Ezek a teendők az évek múlásával egyre mérséklődtek -
mindig a legújabb diákok dolgoztak a legtöbbet -, így Drizztnek egyre több
ideje jutott az egyéni gyakorlásra. Örömét lelte a pengék táncában, a
mozdulatok harmóniájában. Görbe kardjai lettek egyetlen barátai; az egyetlenek,
akikben bízni mert.
  A harmadik évben ismét megnyerte a nagy küzdelmet, és az utána következő
évben is, bárhogyan konspiráltak ellene a többiek. Ekkor már a mesterek is
belátták, hogy Drizzt a saját osztályában verhetetlen, ezért a következő évben
a három évvel fölötte járó diákok közé tették.
  Ott is nyert.
  Az Akadémia szigorú szabályok szerint működő hely volt, egész
Menzoberranzanban minden másnál szigorúbb, és bár Drizzt képességei meghaladták
ezt a struktúrát, tanulmányi idejéből mégsem engedtek. Mint harcosnak, tíz évet
kellett eltöltenie az Akadémián, ami nem is volt sok a varázslók harminc évéhez
képest a Sorcere-ben, vagy a leendő papnők ötven évéhez képest az
Arach-Tinilithben. Míg a harcosok fiatalon, húszévesen kezdték a tanulást, a
varázslók csak huszonötödik évük után kezdhettek, a papoknak pedig negyven éves
korukig kellett várakozniuk.
  A Melee-Magther-ében az első négy évet a párviadalnak, a fegyverforgatásnak
szentelték. Ebben a tárgyban a mesterek nem sok olyat tudtak mutatni Drizztnek,
amit Zaktól meg ne tanult volna.
  De ezután a leckék összetettebbek lettek. Az ifjú drow harcosok két teljes
évet töltöttek csapattaktika tanulásával, a következő három évben pedig mindez
beleolvadt a harci stratégiák oktatásába, varázslók és papok oldalán, vagy
éppen ellenük.
  Az Akadémia utolsó éve feltette a koronát az egész addigi munkára. Az első
hat hónapot a Sorcere-ben töltötték a diákok, alapfokú mágiák tanulásával, a
második hatot pedig az Arach-Tinilith papnőinek keze alatt.
  De a szónoklatok mindvégig megmaradtak: szüntelenül sulykolták beléjük a
Pókkirálynő számára oly kedves elveket, a gyűlölködő hazugságokat, amelyek az
irányíthatatlan káosz állapotában tartották a drow népét.
  Drizzt számára az Akadémia személyes kihívássá vált: egyszemélyes tantermévé,
suhogó pengéinek áthatolhatatlan burkában. E pengék alkotta adamantit fal
mögött Drizzt rájött, hogy itt nem zavarja az a rengeteg igazságtalanság, amely
körülveszi, és hogy valamiképpen el tud szigetelődni azoktól a szavaktól,
amelyek megmérgeznék a szívét. Az Akadémia az állandó törtetés, intrika
színtere volt, dús táptalaja a kíméletlen, mohó hatalomvágynak, ami a drow-k
életét fémjelezte.
  Drizzt megfogadta, hogy romlatlanul átvészeli mindezt.
  De ahogy az évek múltak, ahogy a harcok kezdtek vészesen emlékeztetni a
brutális valóságra, egyre gyakrabban vette észre, hogy elsodorja az események
heve, amiből nem is olyan egyszerű kikeveredni.


14.

A kellő tisztelet

  Olyan halkan haladtak a kanyargó alagutakban, mint a susogó fuvallat; minden
lépés leheletfinom volt, és készenléti tartásban zárult.
  Kilencedik évfolyamos tanítványok voltak, utolsó évesek a Melee-Magtherében.
Ugyanolyan gyakran tevékenykedtek már Menzoberranzan barlangján kívül, mint
odabent. Már rég nem fa fegyverutánzatok lógtak az övükről: gonddal kovácsolt,
gonoszsággal élezett adamantit fegyvereket viseltek már.
  A járatok helyenként beszűkültek, hogy egyenként is alig tudtak átnyomakodni
rajtuk. Máskor olyan barlangokban találták magukat, melyeknek nem látták a
falait, a mennyezetről már nem is beszélve. Drow harcosok voltak, akiket a
Mélysötét mindenféle terepére kiképeztek és bármilyen lehetséges ellenség
módszereire kioktattak.
  Hatch'net mester gyakorló őrjáratoknak nevezte ezeket a túrákat, bár nem
mulasztotta el figyelmeztetni a diákokat arra, hogy gyakran összefuthatnak
nagyon is valódi és barátságtalan szörnyetegekkel.
  Drizzt vezette a csapatot -, aki továbbra is rendületlenül tartotta első
helyét az osztályban. A tíz diák, Hatch'net mester társaságában, szabályos
alakzatban követte. Az osztályban az induló huszonötből huszonketten maradtak.
Az egyiket kizárták - utána pedig kivégezték - egy sikertelen gyilkossági
kísérletért, amit egy magasabb helyezésű diák ellen követett el. Egy másikat a
gyakorlóarénában öltek meg, a harmadik pedig természetes halált halt az ágyában
- bár egyesek szerint a tőrütötte seb a szívben nem feltétlenül természetes.
  Egy másik, közeli járatban Berg'inyon Baenre, az osztály második legjobbja
vezette Dinin mestert és az osztály másik felét, hasonló gyakorlaton.
  Drizzt és társai nap, mint nap próbálták fenntartani azt a bizonyos
lankadatlan éberséget. De a játék-őrjáratok három hónapja alatt a csapat
mindössze egyetlen szörnnyel találkozott, egy barlangi halásszal, a Mélysötét
egyik ocsmány, rákszerű lakójával. De még ez a kaland is csak múló izgalmat
jelentett, gyakorlati tapasztalatot egyáltalán nem, tekintve, hogy a barlangi
halász azonnal eliszkolt a meredek sziklafalon, mielőtt a drow őrjárat egyetlen
csapást mérhetett volna rá.
  De ma Drizzt valami mást érzett. Talán Hatch'net hangjában volt valami, talán
a barlang kövei rezdültek, ettől támadt elméjében más lények jelenlétének
sugallata. De bármi volt is az ok, Drizzt hitt az ösztöneinek, így egyáltalán
nem lepődött meg, amikor valami melegforrás árulkodó izzását fedezte fel
látómezejének szélén, egy oldalfolyosóban. Megálljt intett a csapatnak, aztán
felmászott egy kiszögellésre a sziklafalon, a járat nyílása mellett.
  Ahogy a behatoló kibukkant a főfolyosóra, máris a hátán feküdt, és két görbe
kard feszült a nyakának. De Drizzt azonnal elengedte, amikor látta, hogy az
áldozat egy másik drow diák.
  - Mit csinálsz te itt? - kérdezte Hatch'net mester. - Tudod, hogy a
Menzoberranzanon kívüli alagutakban csak az őrjáratok járhatnak!
  - Bocsáss meg, mester - könyörgött a diák. - De vészhírt hozok.
  Az egész csapat odagyűlt, de Hatch'net egyetlen szemvillanásával
visszaparancsolta őket, és meghagyta Drizztnek, hogy állítsa őket védekező
alakzatba.
  - Eltűnt egy gyerek - folytatta a diák. - A Baenre Ház egyik hercegnője!
Szörnyeket láttak az alagútban.
  - Miféle szörnyeket? - kérdezte Hatch'net. Kérdésére valami koppanó zaj adott
választ, mintha két követ ütöttek volna össze.
  - Kampósrémek! - jelezte a mester Drizztnek. Drizzt még nem látott ilyen
állatot, de éppen eleget tanult róla ahhoz, hogy megértse, miért váltott át
Hatch'net oly hirtelen a néma kódra. A kampósrémeknek élesebb volt a hallásuk
Mélysötét bármely más lényénél. Drizzt azonnal továbbadta a jelet a többieknek.
Azok néma csendben vártak a mester utasítására. Végre egy olyan helyzet, amire
hosszú-hosszú ideje vártak már! Csak tenyerük nyirkossága hazudtolta meg a
fiatal drow harcosok látszólag hűvös nyugalmát.
  - A sötétségvarázs hatástalan a kampósrémek ellen - jelezte Hatch'net a
csapatnak. - És ezek is - mutatta a kezében tartott nyílpuskát és a mérgezett
nyílvesszőt, a sötét-elfek általános támadófegyverét. Hatch'net eltette a
nyílpuskát, és előhúzta a kardját.
  - Rést kell találnotok a lény csontpáncélján - emlékeztette a többieket -, és
azon keresztül beleszúrni a húsba. - Vállon veregette Drizztet, és ketten
indultak előre; a többiek sorban utánuk.
  A zörgés megint tisztán hallatszott, de a folyosó kőfalairól visszaverődve
nem nyújtott tájékozódási lehetőséget. Hatch'net hagyta, hogy Drizzt vezessen.
Elképedve látta, milyen gyorsan átlátja a diák a visszhang irányát. Drizzt
lépései egyszeriben magabiztosakká váltak, míg a csapatból többen is aggódva
nézegettek körül, nem lévén biztosak abban, hol és milyen messze van a veszély.
  Aztán új hang hallatszott a zörgő szörnyeké fölött, mely mindnyájukat
megdermesztette. Újra és újra visszaverődött, egyetlen iszonyodó rémületbe
burkolva a kis csapatot. Egy gyermek sikoltása volt.
  - A Baenre hercegnő! - jelezte Hatch'net Drizztnek. A mester kezdte támadó
alakzatba rendezni a csapatot, de Drizzt még a parancsot sem várta meg. A
sikoly hirtelen végigborzongott a gerincén, amikor pedig újra felhangzott,
dühös szikrákat szított fel a levendulaszín szemekben.
  Drizzt előresietett a folyosón, kardja hideg pengéjének nyomában.
  Hatch'net gyors követésre szorította csapatát. Nem szeretett volna
elveszíteni egy olyan kiváló diákot, mint Drizzt, de meglátta a tanulság
lehetőségét is a sietős akcióban. Ha ugyanis a többiek látják, hogyan hal bele
osztályuk legjobbja egy meggondolatlan tettbe, ez olyan lecke lesz, amit nem
fognak egyhamar elfelejteni.
  Drizzt befordult egy éles kanyarba, és továbbment a szűk, repedezett falak
között. Most már nem hallott visszhangot, csak a várakozó szörnyetegek falánk
csörgését, és a gyerek elfojtott zokogását.
  Éles füle érzékelte a háta mögött közeledő csapat hangjait, és tudta, hogy ha
ő meghallotta őket, akkor a kampósrémek is egészen biztosan. Már nem volt
visszaút.
  Fölmászott egy kiálló peremre a padló fölött tíz lábnyira; remélte, hogy a
perem végigfut az egész folyosó mentén. Amikor kibukkant az utolsó kanyarból,
alig érzékelte a szörnyek testhőjét csontos külső vázuk homályos hűvöse mögött,
amelynek hőmérséklete alig különbözött a környező szikláétól.
  Öt óriás lényt számolt össze: kettő a kőhöz lapult és a folyosót őrizte, a
három másik pedig hátul, egy zsákutcában játszadozott valamiféle sírdogáló
dologgal.
  Drizzt összeszedte a bátorságát és továbbhaladt a peremen, latbavetve minden
lopakodó tudományát. Aztán meglátta a kis hercegnőt az egyik hatalmas, kétlábú
szörny lábai előtt fekve. Kétségbeesett mozdulataiból látta, hogy még él. Nem
állt szándékában mindenáron összecsapni a szörnyekkel, reménykedett benne, hogy
talán oda tud osonni, és el tudja lopni a gyermeket.
  Az őrjárat ekkor ért a kanyarhoz, cselekvésre kényszerítve Drizztet.
  - Őrszemek! - kiáltotta figyelmeztetésül, és ezzel valószínűleg megmentette
az elöl haladó négy drow életét. Aztán figyelmét megint a sebesült gyermekre
fordította. Az egyik kampósrém éppen emelte nehéz, karmos lábát, hogy
eltapossa.
  A szörny majdnem kétszer olyan magas volt, mint Drizzt, és legalább ötször
olyan nehéz. Egész testét páncél borította, óriási karmos mancsai voltak, és
hosszú, erős csőre. Három ilyen lény állt a drow és a gyermek között.
  De Drizzt nem törődhetett ezekkel a részletekkel abban a félelmetes, kritikus
pillanatban. A gyermek iránt érzett aggodalma olyan erős volt, hogy mit sem
gondolt az előtte álló veszélyekre. Drow harcos volt, képzett és felszerelt,
míg a gyermek tehetetlen és védtelen.
  A rémek közül kettő a perem felé vetette magát. Drizzt felpattant és átugrott
fölöttük, éppen a harmadik mellé érkezve. A szörny egyszeriben elfeledkezett a
gyerekről, amikor a drow kardja csépelni kezdte a csőrét, elkeseredetten
kutatva valami rés után a lény pofalemezén.
  A kampósrém hátrahőkölt. Szinte letaglózta ellenfele dühe, és a pengék
villanó, sebes mozdulatait sem tudta szemmel követni.
  Drizzt felismerte előnyét, de azt is tudta, hogy a másik kettő hamarosan a
hátában lesz. A szörny mögé került, elvágta visszavonulása útját. Két
oszlopszerű lába közé ugrott, és dühödten csépelni kezdte. A kampósrém
igyekezett kitérni, de nehéz páncélja akadályozta a mozgásban.
  Drizzt tudta, hogy helyzete meglehetősen reménytelen. A folyosón is állt már
a harc, de Hatch'net és a többiek nem tudnak időben átjutni az őrszemeken
ahhoz, hogy megállíthassák a másik két rémet. A józan ész azt diktálta, hogy
adja fel pozícióját, és váltson védekezőharcra.
  De a gyerek fájdalmas sikolya felülkerekedett józan eszén. A harag olyan
tűzzel lángolt fel Drizzt szemében, hogy még az ostoba rém is tudhatta: percei
megszámláltattak. A drow V alakban összeérintette kardjai hegyét, és teljes
erőből belevágta őket a szörny koponyájának tövébe. Észrevett egy kis repedést
a csonton, azt igyekezett kitágítani, és sikerült is rést nyitnia a páncélon.
Akkor összefogta a két kardot, és egyenesen lecsapott a pengékkel, át a puha
húson, a lény agyvelejébe.
  Kemény karom szántott végig Drizzt vállán, megtépte piwafwiját és
kiserkentette vérét. Előrebukott, majd a szemközti falnak zuhant sebesült
hátával. Csak az egyik kampósrém támadt rá, a másik a gyereket kapta föl.
  - Nem! - üvöltött Drizzt, elkeseredetten tiltakozva. Előreugrott, de a támadó
szörny visszalökte. Iszonyattól dermedten látta, hogyan vet véget a másik rém a
gyermek sikoltozásának - végleg.
  Most már a színtiszta harag szikrázott Drizzt szemeiben, s nem az
eltökéltség. A hozzá közelebb álló kampósrém nekiugrott, és a falhoz akarta
lapítani. A drow átlátta szándékát, és nem is próbált kitérni. Inkább egyenesen
előreszegezte a kardjait.
  A szörny hatalmas súlyának lendületével csapódott be - még páncélja sem
védhette meg az adamantit pengéktől. A falhoz csapta Drizztet, de közben
felnyársalta saját magát.
  A lény visszaugrott, és igyekezett kiszabadulni, de Drizzt Do'Urden haragja
elől nem menekülhetett. Az ifjú drow vadul megcsavarta a pengéket. Aztán dühe
minden erejével elrúgta magát a faltól, és hátralökte a hatalmas szörnyet.
  Két ellensége már halott volt, és az őrszemek közül is egy, de az ifjút ez
mit sem vigasztalta. A harmadik rém máris ott tornyosult fölötte, miközben
kardjait igyekezett kirángatni utolsó áldozatából. Ezúttal Drizztnek nem volt
menekvése.
  Ám akkor megérkezett a második csapat. Dinin és Berg'inyon rontottak be a
zsákutcába. A kampósrém elfordult Drizzttől, ahogy a két új harcos nekiugrott.
  Drizzt ügyet sem vetett sajgó hátára, és törött bordáira. Nehezére esett a
légzés, de ezzel sem törődött. Végre sikerült kirántania az egyik kardot, és
hátulról rárohant a szörnyre. Három drow harcos ellen a rémnek már nem volt
esélye: pillanatokon belül levágták.
  Utóbb a folyosót is sikerült megtisztítani, és az összes drow megérkezett a
zsákutcába. Egyetlen harcost vesztettek csupán a rém-őrszemek elleni harcban.
  - Ez a Barrison'del'armgo Ház hercegnője - jegyezte meg az egyik diák Dinin
csapatából, a gyermek holttestére nézve.
  - Nekünk azt mondták, Baenre - mondta Drizzt egyik társa. Drizzt figyelmét
nem kerülte el ez az ellentmondás.
  Berg'inyon Baenre lépett oda, hogy lássa, tényleg a húga-e az áldozat.
  - Nem az én Házamból való - mondta szemlátomást megkönnyebbülten, miután
megvizsgálta. Aztán fölkacagott, amikor a további vizsgálódás újabb tényeket
tárt föl a holttesttel kapcsolatban. - Még csak nem is hercegnő! - kiáltotta.
  Drizzt kíváncsian figyelt. Leginkább társai közönyös, érzéketlen viselkedése
zavarta.
  Egy másik diák megerősítette Berg'inyon megfigyelését.
  - Ez fiú! - csodálkozott. - De melyik Házból?
  Hatch'net mester odalépett a kicsiny testhez, és levette a gyerek nyakában
lógó erszényt. A kezébe öntötte a tartalmát, közte egy kisebb Ház jelét.
  - Elhagyott gyermek - nevetett a diákokra. Eldobta az üres erszényt, és
zsebre tette a tartalmát. - Nem történt semmi.
  - Jó harc volt - tette hozzá Dinin gyorsan. - A veszteség csupán egy fő.
Büszkék lehettek arra a teljesítményre, amit ma vittetek véghez.
  Drizzt tiltakozón csapta össze kardjai pengéjét.
  Hatch'net mester ügyet sem vetett rá.
  - Sorakozó és indulás vissza - mondta a többieknek. - Jó munkát végeztetek! -
Aztán Drizztre bámult, és megállította az indulni készülő diákot.
  - Te itt maradsz! - sziszegte. - Nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt,
hogy megöltél két szörnyet és besegítettél egy harmadiknál - morogta Hatch'net
-, de ugyanakkor veszélybe sodortad a többieket esztelen hősködéseddel!
  - Én szóltam, hogy őrszemek vannak... - dadogta Drizzt.
  - Kit érdekel! - ordította a mester. - Anélkül mentél el, hogy parancsot
kaptál volna! Fittyet hánytál a harci szabályzatra! Vakon vezettél ide minket!
Nézd csak elesett bajtársad holttestét! - dühöngött, és a folyosón fekvő halott
diákra mutatott. - A vére a te lelkeden szárad!
  - Én csak a gyereket akartam megmenteni - vitatkozott Drizzt.
  - Mindnyájan a gyereket akartuk megmenteni! - torkollta le Hatch'net.
  Drizzt ebben nem volt olyan biztos. Mit keresne egy ilyen kis gyerek egyedül
itt kint, a járatokban? Milyen csodálatos véletlen, hogy éppen efféle, ritkának
számító kampósrémek jártak erre, jó feladatot adva a próba-őrjáratnak.
Túlságosan szép ez a véletlen, gondolta az ifjú, tekintve, hogy a várostól
távolabb eső alagutakban nyüzsögnek a valódi őrjáratok, a varázslók, de még
papok is.
  - Te tudtad, mi vár ránk a kanyar mögött - mondta Drizzt szenvtelenül,
összehúzott szemmel méregetve a mestert.
  A hátsebére vágó kardcsapástól Drizzt fájdalmasan feljajdult, majdnem el is
esett. Megpördült, és a szikrázó tekintetű Dininnel találta szembe magát.
  - Tartsd meg magadban az ilyen bolond beszédet - figyelmeztette a bátyja,
sziszegve. - Vagy kivágom a nyelved!

  - A gyerek csalétek volt - erősködött Drizzt, amikor már egyedül volt a
bátyjával, Dinin szobájában.
  Dinin válasza egy csattanós pofon volt.
  - Feláldozták a gyakorlás miatt - vágott vissza makacsul az ifjabbik
Do'Urden.
  Dinin keze újabb csapásra lendült, de öccse félúton megfogta.
  - Tudod, hogy igazat beszélek - mondta Drizzt. - Végig tudtad.
  - Tanuld meg, hol a helyed, második fiú - felelte Dinin, nyílt fenyegetéssel
a hangjában. - Az Akadémián éppúgy, mint a családban. - Elhúzódott az öccsétől.
  - A Kilenc Pokolba az Akadémiával! - dühöngött az ifjú. - Ha a család is
ilyen... - Észrevette, hogy Dinin most már kardot és tőrt szorongat.
  Drizzt hátraugrott, s közben előrántotta kardjait.
  - Nem kívánok harcolni veled, bátyám - mondta. - De tudod jól, hogy ha
támadsz, én védekezni fogok. És akkor innen csak egyikünk megy ki élve.
  Dinin gondosan mérlegelte, mi legyen a következő lépése. Ha támad és győz,
többé semmi sem fenyegeti a családban elfoglalt pozícióját. Senki, még Malice
Anya sem fogja megkérdőjelezni a büntetést, amit engedetlen öccsére mért. De
Dinin már látta az ifjút harcolni. Két kampósrém! Ez még Zaknafeinnek sem lett
volna könnyű. Ám jól tudta azt is, hogy ha nem váltja be fenyegetését, ha
hagyja, hogy öccse elszemtelenedjen, ezzel csak önbizalmát erősíti, és talán
még felbátorítja az árulásra is, amitől mindig is tartott.
  - Mi folyik itt? - szólt valaki az ajtóból. A testvérek megfordultak, és
Viernát, a nővérüket pillantották meg, az Arach-Tinilith mesterét. - Tegyétek
el azokat a fegyvereket - rendelkezett. - A Do'Urden Ház most nem engedhet meg
magának belvillongásokat!
  Dinin örült, hogy megmenekült a döntési kényszer alól, és készségesen
teljesítette a parancsot. Öccse úgyszintén.
  - Szerencsétek van - folytatta Vierna -, hogy nem számolok be Malice Anyának
erről az ostobaságról. Ő nem kegyelmezne, az biztos.
  - Miért jöttél bejelentés nélkül a Melee-Magtherébe? - kérdezte Dinin, akit
bosszantott nővére viselkedése. Elvégre ő maga is az Akadémia mestere, még ha
hím is; megérdemel némi tiszteletet.
  Vierna körülnézett a folyosón, aztán becsukta az ajtót maga mögött. - Azért,
hogy figyelmeztessem a fivéreimet - magyarázta halkan. - Az a szóbeszéd járja,
hogy valaki bosszúra készül ellenünk.
  - Melyik Ház? - kérdezte Dinin. Drizzt zavart hallgatással hátrébb húzódott,
és hagyta, hogy testvérei beszéljenek. - És miért?
  - A DeVir Ház elpusztításáért, feltételezem - felelte Vierna. - Keveset
tudok, a hírek csak szórványosak. De mindkettőtöket figyelmeztetni akartalak,
hogy az elkövetkező hónapokban fokozottan vigyázzatok magatokra.
  - A DeVir Ház évekkel ezelőtt pusztult el - emlékeztette őket Dinin. - Milyen
büntetést vonhat ez maga után?
  A nő vállat vont.
  - Ez csak szóbeszéd - mondta. - De a szóbeszédekre is figyelni kell!
  - Törvénytelen cselekedettel vádolnak minket? - kérdezte Drizzt. - Akkor
emeljünk vádat rágalmazásért!
  Vierna és Dinin összemosolyogtak.
  - Még hogy törvénytelen? - kacagott a papnő.
  Drizzt arca világosan elárulta zavarát.
  - Éppen azon az éjszakán, amikor megszülettél - magyarázta bátyja -, a DeVir
Ház megszűnt létezni. Remekül sikerült támadás volt, hála neked.
  - A Do'Urden Ház? - hápogta Drizzt, akit mélyen megdöbbentettek a hallottak.
Persze tudta, hogy efféle csaták léteznek, de mindig reménykedett benne, hogy
az ő családja fölötte áll az ilyesfajta gyilkos tetteknek.
  - Az egyik legsikerültebb munka volt, amit valaha is csináltunk - dicsekedett
Vierna. - Egyetlen tanú sem maradt.
  - Szóval ti... a családunk... kiirtott egy másik családot?
  - Vigyázz a nyelvedre, második fiú - figyelmeztette Dinin. - Tökéletes munka
volt. Menzoberranzan szemében tehát olyan, mintha meg sem történt volna.
  - De a DeVir Ház megszűnt létezni - mondta Drizzt.
  - Egy gyereknek igen - nevetett a bátyja.
  Rengeteg gondolat rohanta meg az ifjút abban a pillanatban, ezernyi nyomasztó
kérdés, amire választ kellet kapnia. Különösen egyre, amit nem is tudott magába
fojtani.
  - És Zaknafein hol volt azon az éjszakán? - kérdezte.
  - Természetesen a DeVir papok kápolnájában - felelte Vierna. - Zak nagyon
hatékony ezen a területen.
  Drizzt megtántorodott. Alig hitt a fülének. Tudta, hogy Zak ölt már drow-t,
Lloth-papot, de mindig úgy gondolta, hogy a fegyvermester csak végszükségben,
önvédelemből cselekedett.
  - Lehetnél egy kicsit tisztelettudóbb a bátyádhoz - szidta Vierna. - Még hogy
kardot emelsz rá! Pedig neki köszönheted az életed!
  - Hát te tudod? - hördült fel Dinin, és kutató pillantást vetett nővérére.
  - Én azon az éjszakán összeolvadtam veled - emlékeztette Vierna. - Hogyne
tudnám!
  - Miről beszéltek? - kérdezte Drizzt, de szinte előre félt a választól.
  - Te lettél volna a család harmadszülött fia - magyarázta Vierna -, a
harmadik élő fiú.
  - Hallottam a bátyámról, Nal... - A név a torkára forrt, amikor kezdte
megérteni, mi történhetett. Csak annyit tudott Nalfeinról, hogy egy másik drow
kezétől halt meg.
  - Az Arach-Tinilithben majd tanulsz róla, hogy a harmadik fiút szokás szerint
Llothnak áldozzák - folytatta Vierna. - Így veled is ezt kellett volna tenni. A
születésed éjszakáján, azon az éjszakán, amikor a Do'Urden Ház a DeVir Házzal
csatázott, Dinin magához ragadta a legidősebb fiú pozícióját. - Ravasz
pillantást vetett a drowra, aki büszkén, karbafont kézzel álldogált.
  - Most már beszélhetek erről - mosolygott Vierna, ahogy Dinin beleegyezően
bólintott. - Túl régen történt ahhoz, hogy bármi büntetés érhesse emiatt a
bátyádat.
  - Miről beszélsz? - kérdezte Drizzt. Kétségbeesés kezdte a hatalmába
keríteni. - Mit csinált Dinin?
  - Hátbaszúrta a kardjával Nalfeint - mondta Vierna közönyösen.
  Drizztet a hányinger környékezte. Áldozat? Gyilkosság? Egy család kiirtása,
gyerekekkel együtt? Miről beszélnek a testvérei?
  - Egyszóval, tiszteld a bátyádat! - rendelkezett Vierna. - Neki köszönheted
az életed. - Mindkettőtöket figyelmeztetlek - dorombolta. Baljóslatú
tekintetére Drizzt megborzongott, Dinin pedig kizökkent iménti, magabiztos
tartásából. - Lehet, hogy a Do'Urden Ház háború előtt áll.
  Ha egymás ellen fordultok, azzal szánalmas fejetekre idézitek Malice Anya és
három nővéretek - négy főpapnő - haragját! - Meggyőződvén arról, hogy
fenyegetése kellőképpen súlyos volt, megfordult, és kiment a szobából.
  - Én most megyek - suttogta Drizzt, akinek nem volt más vágya, mint elbújni
egy sötét sarokban.
  - Csak akkor mehetsz, ha elbocsátalak! - csattant fel Dinin. - Ne feledd el,
hol a helyed, Drizzt Do'Urden, az Akadémián csakúgy, mint a családban!
  - Ahogy te sem feledted Nalfeinnel szemben?
  - Győztünk a DeVir Ház ellen - felelte Dinin, fel sem véve a támadó
szándékot. - Ezzel egyáltalán nem veszélyeztettem a családot.
  Újabb undorhullám öntötte el Drizztet. Úgy érezte, mintha a padló
felpúposodna, hogy elnyelje - szinte örült volna, ha így történik.
  - Zűrzavaros világban élünk - jegyezte meg filozofikusan a bátyja.
  - Mi tesszük azzá - vágott vissza Drizzt. Szívesen folytatta volna még tovább
is, a Pókkirálynővel és az egész romlott vallással, mely a pusztító és áruló
tettek okozója. De végül bölcsen tartotta a száját. Most már tudta, hogy Dinin
a halálát kívánja.
  Tökéletesen tisztában volt vele: ha ürügyet adna neki arra, hogy öccse ellen
fordítsa a család nőtagjait, akkor habozás nélkül élne is a lehetőséggel.
  - Meg kell tanulnod - mondta Dinin, immár visszanyerve nyugalmát - elfogadni
a környezeted realitásait. Meg kell tanulnod felismerni az ellenségeidet, és
legyőzni őket.
  - Bármilyen eszközzel - vonta le a következtetést Drizzt.
  - Így beszél egy valódi harcos! - mondta Dinin, gonosz nevetéssel.
  - Drow elfek az ellenségeink?
  - Drow harcosok vagyunk - jelentette ki Dinin szilárdan. - Mindent meg kell
tennünk az életben maradásért.
  - Mint ahogy te is megtettél mindent a születésem éjszakáján - jegyezte meg
Drizzt, de ezúttal nyoma sem volt haragnak lemondó hangjában. - Elég ravasz
voltál hozzá, hogy elvidd szárazon.
  Bár valami ilyesmire számított, Dinin válasza mégis alapjaiban rázta meg az
ifjú drow lelkét.
  - De hisz' meg sem történt.


15.

A sötét oldalon

  Drizzt vagyok...
  - Pontosan tudom, ki vagy - felelte a varázsló-diák, Drizzt kijelölt tutora a
Sorcere-ben. - A híred előtted járt. Az Akadémián szinte mindenki hallott rólad
és fegyverforgató képességeidről.
  Drizzt mélyen meghajolt; egy kissé zavarba jött.
  - Itt nem sok hasznát veszed ezeknek a képességeknek - folytatta a varázsló.
- Én foglak kalauzolni a varázstudományok birodalmában, a mágia sötét oldalán,
ahogy mi nevezzük. Ez az elme és a szív próbája, itt a fegyvereknek nincs
szerepük. A mi népünk igazi ereje a mágiában rejlik!
  Drizzt szó nélkül fogadta a bevezetőt. Tudta jól, hogy azok a dolgok, amikről
az ifjú varázsló beszélt, egy igazi harcos számára is nagyon fontosak. A testi
ügyesség csak a kisebbik szerepet játszotta Drizzt harci stílusában. Az erős
akarat és a kiszámított manőverek segítették őt a győzelemhez, az ifjú mágus
viszont szemmel láthatóan úgy vélte, hogy csak a varázslók élnek efféle
módszerekkel.
  - Az elkövetkezendő néhány hónapban rengeteg csodát mutatok neked - folytatta
a mágus. - Hihetetlen tárgyakat és elképesztő varázslatokat!
  - Megtudhatnám a neved? - kérdezte Drizzt, és igyekezett úgy tenni, mintha
lenyűgözné a diák szakadatlan öntömjénezése. Tudott már egyet-mást a mágiáról
Zaknafeintől, főleg a varázslók gyengéit ismerte. Mivel a mágia nemcsak
csatákban volt hasznos tudomány, a drow mágusokat magas rang illette meg a
társadalomban - közvetlenül Lloth papjai után következtek a hierarchiában.
Hiszen az is varázsló volt, aki meggyújtotta a Narbondel fényét - a város
időóráját, és mágusok helyezték a varázsfényt a díszes házak szobraira.
  Zaknafein nem sokra tartotta őket. Gyorsan és messziről képesek ölni, erre
figyelmeztette tanítványát, de ha valaki a közelükbe tud férkőzni, akkor már
egyetlen szál kard ellen sem képesek védekezni.
  - Masoj - felelte a varázsló. - Masoj Hun'ett, a Hun'ett Házból. Most kezdem
a harmincadik, utolsó tanulóévemet. Hamarosan Menzoberranzan teljes értékű
varázslója leszek, a pozíciómmal járó minden kiváltsággal együtt.
  - Akkor hát légy üdvözölve, Masoj Hun'ett - felelte Drizzt. - Nekem is már
csak egy évem van hátra az Akadémián, hisz' a harcosok csak tíz évet tanulnak.
  - Ahhoz kisebb tudás kell - vágta rá habozás nélkül Masoj. - A varázslók
harminc évig tanulnak, mielőtt kilépnek a világ elé, hogy megmutassák
hatalmukat.
  Drizzt fel sem vette ezt az elképesztő nagyképűsködést. Túl akart lenni a
kurzuson, aztán be akarta fejezni az évet, hogy végre mindenestül maga mögött
tudhassa az Akadémiát.

  Drizzt tulajdonképpen a Masoj irányítása alatt eltöltött hat hónapot találta
a legkellemesebbnek egész akadémiai tanulmányaiból. Nem mintha megkedvelte
volna Masojt: a gőgös varázsló lépten-nyomon emlékeztette őt a harcosok
alacsonyabbrendűségére. Úgy érezte, mintha valami rejtett versengés lenne közte
és Masoj közt, mintha a varázsló valamilyen jövőbeli összecsapást tartogatna
számára. De az ifjú harcos mindent lerázott magáról, csakúgy mint eddig, és
igyekezett a lehető legtöbbet megtanulni a leckékből.
  Észrevette, hogy váratlanul könnyedén használja a mágiát. Minden drow - így a
harcosok is - rendelkezett bizonyos fokú mágikus tehetséggel, veleszületett
képességekkel. Még a gyerekek is tudtak sötétség-gömböt csinálni, vagy
ártalmatlan, színes izzást idézni ellenfelükre. Drizztnek ezek is könnyen
mentek, néhány hét múlva pedig már sok apró trükköt és kisebb varázslatot
tudott megcsinálni.
  A sötét-elfek veleszületett mágikus tehetségével együtt járt bizonyos
ellenállóképesség is a varázslatokkal szemben; ez volt az a terület, ahol
Zaknafein a varázslók legnagyobb gyengeségére tapinthatott.
  A varázsló tökéletesen végre tudja hajtani a legerősebb varázslatot is, de ha
célpontja drow, akkor elképzelhető, hogy fáradozása teljesen hiábavaló.
Zaknafein mindennél többre értékelte a biztos eredményű kardvágást, és Drizzt,
aki a Masojjal eltöltött hónapok alatt maga is átláthatta a mágia hátrányait,
egyre inkább kezdte értékelni a tanítást, amiben részesült.
  Sokszor lelte örömét abban, amit Masoj mutatott neki, különösen a
varázstárgyakat szerette, amiket a Sorcere tornyában tartottak. Hatalmas erejű
pálcákat és botokat foghatott a kezébe, s jónéhány támadó gyakorlatot végzett
egy olyan karddal, amelynek akkora varázsereje volt, hogy szinte a fogásába is
belebizsergett.
  Ám a tutor is mindvégig figyelte tanítványát. Követte az ifjú harcos minden
mozdulatát, hogy ráleljen valami gyenge pontra, amit a saját hasznára
fordíthat, ha a Hun'ett és a Do'Urden Ház egyszer majd küzdelembe bonyolódik
egymással. Sokszor látott alkalmat arra, hogy eltegye láb alól Drizztet, és a
szíve is azt súgta, ez lenne a leghelyesebb. De SiNafay Anya utasításai
egyértelműek és megszeghetetlenek voltak.
  Masoj anyja titokban elrendezte, hogy az ifjú Hun'ett legyen Drizzt tutora.
Semmi szokatlan nem volt a dologban: a harcosok hathónapos képzését mindig is
magasabb osztályú Sorcere-diákok végezték.
  Amikor beszámolt erről fiának, SiNafay nyomatékosan figyelmeztette Masojt,
hogy tevékenysége az ifjú Do'Urdennel szigorúan csak a felderítés keretei
között maradhat. Nem tehet semmi olyat, ami akár csak sejtetné is a két Ház
eljövendő konfliktusát. Masojnak pedig volt annyi esze, hogy engedelmeskedjen.
  De az árnyékban ott leselkedett egy másik varázsló, akiben olyan elkeseredett
elszántság munkált, hogy még a Nagyasszony figyelmeztetései sem rettenthették
vissza.

  - A tanítványom, Masoj beszámolt róla, milyen remekül haladsz a tanulásban -
mondta Drizztnek egy nap Alton DeVir.
  - Köszönöm, Arcnélküli Mester - felelte a fiú habozva, mivel némileg
megszeppent azon, hogy a Sorcere egy mestere magánkihallgatáson fogadta.
  - Milyennek látod a mágiát, ifjú harcos? - kérdezte Alton. - Elbűvölt Masoj
tudománya?
  Drizzt nem tudta, mit válaszoljon. Az igazat megvallva a mágia, mint hivatás
nem nagyon tetszett neki, de nem akarta megsérteni a szakma mesterét. - Olyan
művészet ez, ami meghaladja a tehetségemet - mondta tapintatosan. - Mások
számára lehet, hogy a legtöbbet jelenti, de azt hiszem, én inkább születtem
kardforgatásra.
  - Le tudják győzni a fegyvereid a varázshatalmat? - kérdezte vicsorogva
Alton. De gyorsan fegyelmezte magát, nehogy felfedje valódi szándékait.
  Drizzt vállat vont.
  - Mindkettőnek megvan a maga szerepe a harcban - felelte. - Ki tudná
eldönteni, melyik a fontosabb? És, mint minden harcban, itt is sok függ az
egyénektől.
  - Hogy érzed például te? - játszott tovább Alton. - Minden évben az osztályod
bajnoka vagy, ezt hallottam. A Melee-Magthere mesterei nagyon elismerően
szólnak képességeidről.
  A fiú érezte, hogy arca felforrósodik zavarában. Ám ugyanakkor kíváncsi volt
rá, vajon miért tud róla ennyit a Sorcere mestere meg a tanítványa.
  - Te ellent tudnál állni a mágikus erőknek? - kérdezte a varázsló. - Mondjuk,
a Sorcere egyik mestere erejének?
  - Én nem... - kezdte Drizzt, de Altont már túlságosan elragadta saját
szónoklata ahhoz, hogy meghallja.
  - Akkor tanuljunk! - kiáltott fel az Arcnélküli. Egy vékony pálcát kapott
elő, és villámot lövellt a fiúra.
  Drizzt már akkor vetődött, amikor a pálca még el sem sült. A villám
széthasította Alton legfelső szobájának ajtaját és átcsapott a szomszéd
helyiségbe, tárgyakat zúzva szét, megperzselve a falakat.
  A harcos készenlétben tartott karddal pattant fel a falnál. Még mindig nem
tudta pontosan, mit akar a mester.
  - Hányat tudsz elkerülni? - kérdezte gonoszul Alton, és fenyegetően körözött
a bottal. - Sok varázslat van még a tarsolyomban, olyanok is, amelyek az elmét
támadják meg, nem a testet.
  Drizzt kezdett rájönni a lecke céljára, és arra, hogy neki milyen szerepet
szántak benne. Talán meg kéne támadnia a mestert?
  - Ezek nem gyakorlófegyverek - mondta figyelmeztetően, a varázsló felé tartva
a kardokat.
  Újabb villám robajlott fel, és visszakényszerítette a harcost eredeti
helyére. - Ez talán gyakorlatnak tűnik, bolond Do'Urden? - hörögte Alton. -
Tudod, hogy ki vagyok én?
  Elérkezett a DeVir bosszújának ideje - a pokolba SiNafay Anya parancsaival!
  Ám mielőtt feltárhatta volna az igazságot Drizzt előtt, egy fekete alak
vetette magát a mester hátára, és a padlóra döntötte.
  Alton megpróbált felállni, de képtelen volt rá. A padlóhoz szögezte egy
hatalmas fekete párduc.
  Drizzt leeresztette a kardját. Most már végképp nem értett semmit.
  - Elég, Guenhwyvar! - hallatszott egy kiáltás Alton mögül. A fekvő mester és
a nagymacska mögött Drizzt Masojt látta a szobába lépni.
  A párduc engedelmesen leugrott Altonról, és gazdájához ment. Útközben egy
pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye a harcost, aki a szoba közepén állt.
  Drizztet annyira elbűvölte az állat vonagló izmainak játéka és a szemeiben
csillogó értelem, hogy nem is figyelt a mesterre, aki az imént támadta meg.
Pedig Alton már talpon volt, és igencsak dühösnek látszott.
  - A háziállatom - magyarázta Masoj. Drizzt lenyűgözve figyelte, hogyan küldi
vissza a macskát a saját létsíkjára, testi megjelenését beleolvasztva abba a
kis ónix szobrocskába, amit a kezében tartott.
  - Honnan szerezted? - kérdezte Drizzt.
  - Sose becsüld alá a mágia hatalmát - felelte Masoj, és mély zsebébe
süllyesztette a szobrot. Sugárzó mosolya dühös grimasszá torzult, amikor
Altonra nézett.
  Drizzt maga is az Arctalan mesterre tekintett. Az ifjú harcos számára
módfelett különös volt, hogy egy tanítvány rá merjen támadni mesterére. A
helyzet minden pillanattal egyre rejtélyesebbé vált.
  Alton tudta, hogy túllépett a számára megengedett kereteken, és nagy árat
kell majd fizetnie ostobaságáért, ha nem talál ki valami okosat.
  - Megtanultad a mai leckét? - kérdezte Masoj a harcostól, bár Alton tudta,
hogy ez részben neki is szól.
  Drizzt a fejét rázta. - Nem látom pontosan az értelmét - felelte őszintén.
  - Amit látsz az bizonyítja, hogy a mágia mennyire gyenge - magyarázta Masoj,
igyekezvén elfedni a jelenet valódi hátterét. - Most láthatod, hogy milyen
bajokat okozhat, ha a mágus olyan lendülettel varázsol, ahogy kell -, és itt
egyenesen Altonra nézett - és megszállottjává válik a varázslásnak. Most
láthatod, milyen tökéletesen kiszolgáltatott a mágus, ha nem tud másra
gondolni, csak a jövendő áldozatára.
  Drizzt érezte, hogy mindez hazugság, az események valódi okait azonban nem
értette. Miért támad így rá egy Sorcere-mester? Miért kockáztatja meg Masoj,
diák létére, hogy a segítségére siessen?
  - Ne háborgassuk tovább a mestert - mondta Masoj, hogy elterelje a fiú
kíváncsiságát. - Gyere a gyakorlóterembe. Bemutatom neked kissé közelebbről is
Guenhwyvart, a cicuskámat.
  Drizzt Altonra nézett, és azon tűnődött, mit fog most tenni a
kiszámíthatatlan mester.
  - Menjetek csak - mondta a varázsló teljes nyugalommal, hisz tudta, hogy a
Masoj kiagyalta magyarázat az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodva
elkerülheti SiNafay haragját. - Én biztos vagyok benne, hogy a mai lecke
hasznos volt - mondta Masojra nézve.
  Drizzt visszanézett Masojra, majd megint Altonra. Aztán nem törődött többet
az egésszel. Guenhwyvarról akart minél többet megtudni.

  Amint Masoj és Drizzt ismét a tutor szobájának biztonságában voltak, a
varázslótanonc elővette a párducot formázó ónixfigurát, és magához hívta
Guenhwyvart. Kissé fellélegzett, amikor bemutatta Drizztet a macskának, mert a
harcos többet egy szót sem szólt a korábbi incidensről.
  Drizzt még sosem látott ilyen csodálatos varázsszerszámot. Erőt érzett
Guenhwyvarban, egyfajta méltóságot, ami meghazudtolta az állat mágikus
eredetét. A macska karcsú, izmos teste és lágy mozdulatai a drow elfek által
olyannyira csodált vadász-képességeket testesítették meg számára.
  Úgy érezte, már azzal is fejleszteni tudná saját technikáját, ha csak nézné
az állatot.
  Masoj hagyta, hogy órákig játsszanak és viaskodjanak egymással. Hálás volt
Guenhwyvarnak, amiért talán segít elsimítani minden gondot, amit az az ostoba
Alton okozott.
  Drizzt hamar túltette magát az arctalan mesterrel történt találkozáson.

  - SiNafay Anya nem lesz megértő - figyelmeztette Masoj Altont, amikor később
kettesben maradtak.
  - Te majd megmagyarázod neki - közölte Alton tárgyilagosan. Mélységesen
bosszantotta, hogy kudarcot vallott Drizzt meggyilkolásával; más már nem is
érdekelte.
  Masoj a fejét csóválta.
  - Nem kell feltétlenül tudnia róla.
  Gyanakvó mosoly ült ki Alton torz arcára. - Mit akarsz? - kérdezte
aggodalmasan. - A tanulmányaid hamarosan véget érnek. Mi többet tehetne még egy
mester Masojért?
  - Semmit - felelte a diák. - Semmit sem akarok tőled.
  - Akkor miért? - kérdezte Alton. - Nem kívánom, hogy kétség járjon a
nyomomban. Itt és most akarom lerendezni ezt a kis balesetet!
  - Már megtörtént - felelte Masoj. A varázslón nem látszott, hogy sikerült
volna meggyőzni. - Mit nyerek azzal, ha elmesélem SiNafay Anyának ostoba
tettedet? - érvelt hát tovább a diák. - Valószínűleg megölne téged, és akkor a
Do'Urden Házzal küszöbön álló háború elvesztené alapját. Te vagy az a láncszem,
mely indokolja a támadást, én pedig nem fogom az egészet kockára tenni azért a
soványka örömért, hogy lássam megkínzott holttestedet.
  - Bolond voltam - ismerte el Alton, egyre komorabban. - Amikor idehívtam, nem
gondoltam arra, hogy megöljem, csak meg akartam nézni... meg akartam ismerni,
hogy nagyobb élvezetet okozzon, ha egyszer majd megölöm. De amikor itt állt
előttem, egy átkozott Do'Urden, védtelenül...
  - Én megértelek - mondta Masoj őszintén. - Nekem is hasonló érzéseim támadtak
vele kapcsolatban.
  - Hiszen te nem is vágysz bosszúra a Do'Urden Ház ellen!
  - A ház ellen nem is - magyarázta Masoj. - Csak őellene! Már majdnem egy
évtizede figyelem a viselkedését, minden mozdulatát...
  - És tetszik, amit látsz? - kérdezte Alton, halványan reménykedve.
  - Nem közénk való - felelte a diák komoran. - Hat hónap után, amit mellettem
töltött el, kevésbé ismerem, mint valaha. Nincs benne semmi ambíció... mégis,
már kilenc éve mindig megnyeri a nagy küzdelmet! Ez példátlan! Erős érzéke van
a mágiához: varázsló is lehetett volna belőle, méghozzá nagy varázsló, ha ezt a
pályát választja.
  Masoj keze ökölbe szorult, miközben kereste a szavakat, melyekkel a legjobban
kifejezhetné, mit is érez Drizzt iránt.
  - Túl könnyen megy neki minden - vicsorogta. - Soha nem kell áldozatot
hoznia, nem szerez sebeket cserébe a sikerekért, amiket választott pályáján
elér.
  - Tehetséges - jegyezte meg Alton -, de gyakorol is, olyan keményen, mint
senki más.
  - Nem ez a gond - dühöngött Masoj. Valami más, valami kevésbé megfogható
dolog ingerelte az ifjú Hun'ettet Drizzt Do'Urdenben. Nem tudta megmondani, mi
az, mert más drow elfben még sosem tapasztalta, és mert olyannyira idegen volt
a saját természetétől. Masojt - és rajta kívül még sok más diákot és mestert -
az zavarta, hogy bár Drizzt kitűnt minden harci képességben, amit egy drow a
legmagasabbra értékelt, mégsem kellett érte feláldoznia szenvedélyességét. Nem
fizette meg azt az árat, amire a többi drow gyereket már azelőtt
rákényszerítették, mielőtt az Akadémiára érkezett volna.
  - Nem fontos - jelentette ki végül Masoj, percekig húzódó eredménytelen
elmélkedés után. - Még időben meg fogok tudni róla mindent.
  - Azt hittem, vége a közös tanulóidőszakotoknak - mondta Alton. - Tanulmányai
utolsó hat hónapját az Arach-Tinilithben fogja tölteni - ott nemigen férhetsz
hozzá.
  - Akkor nem. De azután mind a ketten végzünk - magyarázta Masoj. - Együtt
töltjük majd a gyakorlóidőnket a járőrcsapatoknál.
  - Lesznek ott még sokan mások is - emlékeztette a varázsló. - Tucatnyi csapat
járja a folyosókat. Az is megeshet, hogy egyáltalán nem találkozol össze
Drizzttel.
  - Már elintéztem, hogy ugyanabban a csoportban legyünk - válaszolta Masoj. A
zsebébe nyúlt, és elővette a párduc ónixfiguráját.
  - Szóval megegyeztél a fiatal Do'Urdennel - biccentett Alton, elismerő
mosollyal.
  - Úgy tűnik, Drizzt teljesen belebolondult az én kis macskámba - kacagott a
diák.
  - Talán túlságosan is - figyelmeztette Alton. - Most aztán várhatod a hátadba
a görbe kardot.
  Masoj már teljes szívből nevetett.
  - Ugyan, inkább Do'Urden barátunk várhatja a hátába a párduckarmokat!


16.

A szentségtörés

  Az utolsó nap - lehelte megkönnyebbülten Drizzt, amikor felöltötte ünnepi
öltözetét. Míg az a hat hónap, amit a Sorcere-ben töltött hasznos varázslatok
tanulásával, a leginkább élvezetes volt számára, ez a hat, amit Lloth
iskolájában tanult, a legkevésbé sem volt kellemes.
  Osztálytársaival együtt végtelen dicshimnuszokat kellett végighallgatnia a
Pókkirálynőről, meséket és próféciákat elképesztő hatalmáról, és azokról a
jutalmakról, amelyekkel hűséges szolgáit elhalmozta.
  A "rabszolga" talán jobb szó lett volna, gondolta Drizzt. A drow istenség
hatalmas iskolájában egyszer sem esett említés, vagy akár csak utalás bármi
olyasmire, ami a szeretettel lenne kapcsolatos. Lloth-ot imádta a népe:
Menzoberranzan női egész létüket az ő szolgálatába állították. De áldozatukat
teljes mértékben az önzés diktálta: a Pókkirálynő papnői csak a címmel járó
hatalom miatt áhítoztak a főpapnőségre.
  Szíve mélyén az ifjú harcos elítélte mindezt.
  Mégis, szokásos belenyugvásával vészelte át a Arach-Tinilith-et, a padlót
bámulva, összepréselt szájjal. Végül eljutott az utolsó napig, az
Avatóünnepségig, ami a drow-k szemében a legszentebb esemény volt - és ahol,
Vierna ígérete szerint, majd megérti Lloth dicsőségét a maga nagyszerű
valójában.
  Drizzt határozott léptekkel indult el apró, rideg szobájának védelméből.
Attól tartott, a ceremóniából végül valamiféle, személyére szabott vádeljárás
lesz. Mindeddig nem sok értelmet talált az őt körülvevő világban, és nővére
határozottan csengő szavai ellenére sem volt biztos abban, hogy a rituálé
eseményei után egycsapásra ugyanúgy fogja látni a dolgokat, mint rokonai.
Félelmei fokozatosan növekedtek, egyre inkább áttörhetetlen falat vonva köré.
  Vagy talán, gondolta aggódva, valójában éppen attól fél, hogy az események
végül mégis Viernát igazolják majd?
  Drizzt kezével ellenzőt formált a szeme elé, amikor az Arach-Tinilith
köralakú ünnepi csarnokába lépett. A terem közepén tűz égett egy nyolclábú
edényben, amely erősen pókra emlékeztetett, csakúgy, mint minden ezen a helyen.
Az Akadémia főnöknője, a Nagyasszony-mester és tizenkét oktatóként tevékenykedő
főpapnő - köztük Drizzt nővére - ült törökülésben a tűz körül. Drizzt és
harcos-osztálytársai a fal mellett álltak, mögöttük.
  - MA KU! - parancsolta a Nagyasszony-mester, és a lángok pattogásán kívül
minden elcsendesült. A terem ajtaja ismét feltárult, és egy fiatal papnő lépett
be. ő volt az Arach-Tinilith első végzőse idén; miként Drizzt már hallotta,
Lloth iskolájának legkiválóbb növendéke. Ezért is érte ilyen megtiszteltetés az
ünnepségen. Ledobta köpenyét, meztelenül ment az ülő papnők között a tűzhöz. A
lángok előtt állt, háttal a többieknek.
  Drizzt zavartan, de némi izgalommal figyelte. Még sosem látott nőt ilyen
körülmények közt, és gyanította, hogy a halántékán kiütköző verejtéket nem csak
a tűz melege okozza. Egy gyors pillantás elárulta neki, hogy társait is hasonló
gondolatok foglalkoztatják.
  - BAE-GO SI'N'EE CALAMAY - susogta a Nagyasszony-mester. Szavai nyomán vörös
füst szállt fel az edényből, és reszketeg homályba burkolta a termet. Sűrű,
émelyítően édes illat szállt vele. Amikor Drizzt beszívta az illatos levegőt,
egyszeriben könnyűnek érezte magát, mintha hirtelen fel akarna röppenni a
padlóról.
  A lángok ekkor oly magasra csaptak az edényben, hogy Drizzt kénytelen volt
becsukni a szemét és elfordítani a fejét. A papnők rituális kántálásba kezdtek,
szavaik azonban teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára. Igaz nem is nagyon
tudott odafigyelni rájuk, a kábító köddel folytatott küzdelme közepette.
  - GLABREZU - nyögte a Nagyasszony-mester. Az ifjú harcos felismerte a
megidézés hangjait, egy alsóbb sík lakójának nevét. Visszafordította a fejét,
és látta, hogy a Nagyasszony-mester egyfejű kígyókorbácsot szorongat.
  - Ezt meg honnan szerezte? - motyogta Drizzt, aztán ráébredt, hogy fennhangon
beszél. Hőn remélte, hogy a ceremóniát nem zavarta meg. Utóbb megnyugodott,
amikor látta, hogy minden osztálytársa magában morog, és némelyik még egyenesen
is alig tud megállni.
  - Hívd! - utasította a Nagyasszony a meztelen tanítványt.
  A fiatal papnő lendületesen széttárta a karját, és elsuttogta:
  - GLABREZU!
  A lángok kicsaptak az edény peremén. A füst Drizzt arcába vágott, mintegy
kényszerítve öt, hogy azt belélegezze. A lábai megmerevedtek, mégis furcsán
érzékenynek tűntek, elevenebbnek, mint valaha.
  - GLABREZU - hallotta több társát, a lángok moraján át.
  Fényesség árasztotta el, ám most valahogy nem is bánta.
  Tekintete végigkalandozott a termen, de semmire sem volt képes
összpontosítani, nem tudta összeegyeztetni a furcsa, táncoló képeket a
szertartás hangjaival.
  Hallotta, hogy a főpapnők tovább biztatják a tanítványt, tudván, hogy a
megidézés hamarosan beteljesedik. Hallotta a kígyókorbács suhogását - újabb
ösztönzés? - és a fiatal papnő GLABREZU! - kiáltásait. Ősi erejű volt ez a
hang, sosem képzelt élességgel vágott Drizztbe és a többi hímbe.
  A lángok meghallották a hívást. Egyre magasabbra és magasabbra csaptak, és
lassan kezdek alakot ölteni. Egyetlen látvány vonzott most minden tekintetet a
teremben: kecskeszarvú, roppant kutyafej jelent meg a lángok közt, szemmel
láthatóan a vonzó fiatal lányt figyelve, aki a nevén merte szólítani.
  Valahol az idegen síkbeli alak mögött újra csattant a korbács, és a tanítvány
esdekelve, könyörögve megismételte a hívást.
  A félelmetes alak átlépett a lángokon. A lényből áradó gonosz, csupasz
hatalom megdöbbentette Drizztet. Glabrezu több mint kilenc láb magas volt, erős
karja kéz helyett rákollókban végződött, de a mellkasa közepéből is nőtt egy
másik, rendes kéz.
  Drizztnek azt diktálták ösztönei, hogy támadja meg a teremtményt és mentse
meg a lányt. Ám amikor támogatást várva körülnézett, látta, hogy a
Nagyasszony-mester és a többi oktató visszatért a szertartásos kántáláshoz, s
ezúttal valami izgatott felhang járta át minden szavukat.
  Az illatos, vörös füst gomolyogva folytatta kábító támadását a valóságérzéke
ellen. Drizzt reszketett, épphogy csak meg tudta őrizni önuralmát. Felgyülemlő
haragja harcba lépett a szédület ellen. Keze ösztönösen az övén függő kardok
felé vándorolt.
  Ekkor egy kéz érintette meg a lábát.
  Az ifjú harcos lenézett, és egy fekvő papnőt látott, aki magához hívja őt - a
teremben mindenki felfigyelt erre a jelenetre.
  A füst egyre támadt.
  A papnő meg csak hívta - körmei könnyedén karcolták a lába bőrét.
  Drizzt sűrű hajába túrt, és valami kapaszkodót próbált találni a zavaros
szédület közepette. Nem tetszett neki, hogy elvesztette az uralmat önmaga
fölött, s valami szellemi zsibbadtság tompítja el reflexeit és éberségét.
  De még kevésbé tetszett neki az előtte kibontakozó jelenet. A látvány
abszolút romlottsága tőrdöfésként hatolt belé. Elhúzódott a papnő reménykedő
kezeitől és átbotorkált a termen, el a sok összegabalyodott alak mellett, akik
túlságosan el voltak merülve ahhoz, hogy észrevegyék. Olyan gyorsan menekült
ki, ahogy csak reszketeg lába bírta, és óvatosan becsukta az ajtót maga mögött.
  Csak a fiatal papnő-tanítvány sikolyai követték. Ezeknek sem kőfal, sem
mentális torlasz nem tudta útját állni.
  Drizzt zihálva a hideg kőnek támaszkodott. Mindeddig még át sem gondolta
világosan tettének indítékait: csak azt tudta, hogy ki kell jutnia ebből a
rettenetes szobából.
  Aztán Vierna termett mellette, csábítóan lenge ruhában.
  Drizzt lassan kitisztuló fejjel csak ekkor kezdett a következményeken
elgondolkozni. De amikor a nővérére tekintett, még jobban megzavarodott, mert
Vierna arcán nem látott neheztelést.
  - Szóval jobban szereted a diszkrét magányt - búgta Vierna, kezét könnyedén
Drizzt vállán nyugtatva. Eszébe sem jutott, hogy összehúzza a ruháját.
- Megértelek.
  A fiú lerázta magáról a kezét.
  - Miféle örültség ez az egész? - kérdezte.
  Vierna arca eltorzult, amikor megértette, hogy az öccse valójában a
szertartást akarja otthagyni.
  - Visszautasítottál egy főpapnőt! - tajtékzott. - A törvények szerint
megölhet arcátlanságodért!
  - De hát nem is ismerem - felelte méltatlankodva Drizzt. - Mégis meg kellett
volna...
  - Azt kellett volna csinálnod, amit mond neked!
  - De hát ő semmit sem jelent nekem - dühöngött a fiú. Érezte, hogy nem tudja
remegés nélkül kinyújtani a kezét.
  - Gondolod, hagy Zaknafeinnek jelentett valamit Malice Anya? - felelte
Vierna. Úgy gondolta, példaképének említése felkavarja öccsét. Amikor látta,
hogy sikerült sebet ejtenie a fiún, a nő arca ellágyult, és megfogta Drizzt
karját. - Gyere vissza a terembe - dorombolta. - Még van időnk.
  De Drizzt jéghideg tekintete úgy hallgattatta el, mint kard hegye az élőt.
  - A Pókkirálynő a mi népünk istene - emlékeztette őt szigorúan Vierna. - Én
pedig egy vagyok azok közül, aki az ő szószólója.
  - Én erre nem lennék olyan büszke - torkollta le Drizzt, aki inkább a
haragját mutatta ki, semmint félelmét, hogy talán fel kell adnia szilárd elvi
álláspontját.
  Vierna arcul csapta.
  - Azonnal menj vissza a szertartásra! - parancsolta.
  - Menj és csókolj meg egy pókot! - mondta erre Drizzt. - És fogói tépjék ki
átkozott nyelved.
  Most Vierna volt az, akinek reszketni kezdett a keze.
  - Vigyázz a szádra, ha egy főpapnővel beszélsz!
  - Örök kárhozat a Pókkirálynőre! - sziszegte Drizzt. - Bár szerintem Lloth
már évezredekkel ezelőtt elkárhozott.
  - Ő hatalmat ad nekünk! - sikoltotta Vierna.
  - Ő lop el tőlünk mindent, amitől különbek lennénk a kőnél, amelyen járunk!
  - Szentségtörés! - tajtékzott a nő. Szavai úgy szisszentek, mint a
Nagyasszony-mester kígyókorbácsának csapásai.
  Egyre erősödő, gyötrelmes sikoly hallatszott a teremből.
  - Ördögi egyesülés - motyogta Drizzt, s elfordította a fejét.
  - De hasznos - felelte Vierna, akinek gyorsan sikerült visszanyernie az
önuralmát.
  A fiú vádló pillantást vetett rá.
  - Te is próbáltad már?
  - Főpapnő vagyok - hangzott az egyszerű válasz.
  Sötétség ereszkedett Drizztre, olyan tömény harag, hogy szinte belekábult.
  - És jó volt? - vágott vissza.
  - Hatalmat és erőt adott nekem - vicsorogta Vierna. - Te nem tudod felfogni
ennek az értékét.
  - De mi volt az ára?
  Vierna pofonja majdnem leverte a lábáról a harcost.
  - Gyere velem - szólt a papnő, és megfogta Drizzt ruhájának elejét. - Van egy
hely, amit meg akarok mutatni neked.
  Kimentek az Arach-Tinilithből, át az Akadémia udvarán. Drizzt
elbizonytalanodott, amikor elérték az oszlopokat, amelyek a Tier Breche
bejáratát jelezték.
  - Én nem mehetek át közöttük - emlékeztette nővérét. - Még nem avattak fel a
Melee-Magtherében.
  - Formaság - felelte Vierna, és nem lassította meg lépteit. - Én az
Arach-Tinilith mestere vagyok: hatalmamban áll, hogy felavassalak.
  Drizzt nem volt biztos Vierna állításának igazában, noha tény, hogy nővére az
Arach-Tinilith mestere volt. A fiú tartott az Akadémia előírásaitól, és nem
akarta újra feldühíteni a papnőt.
  Követte Viernát lefelé a széles kőlépcsőkön, a város kanyargó utcái közé.
  - Haza megyünk? - kérdezte, bátorságát összeszedve egy idő múlva.
  - Még nem - jött a kurta válasz. Drizzt nem erőltette tovább.
  A hatalmas barlang keleti fala mellé kanyarodtak, a Do'Urden Házat támasztó
fallal átellenes oldalon. Három kis alagútbejárat volt itt, amelyeket óriás
skorpiók izzó szobrai őriztek. Vierna egy pillanatra megtorpant, hogy eldöntse,
melyik a helyes irány, aztán elindult a legkisebb alagútba.
  A percekből órák lettek, és ők egyre csak mentek. A járat kiszélesedve
vezette őket a keresztbe-kasul futó folyosók kusza katakombájába. Drizzt
hamarosan elvesztette a fonalat, de Vierna szemmel láthatólag határozott,
általa jól ismert útvonalat követett.
  Aztán egy alacsony boltív után a padló hirtelen eltűnt, ők pedig egy szakadék
fölött álltak, egy keskeny sziklaperemen. Drizzt kíváncsian nézett a nővérére,
de magába fojtotta kérdéseit, mert látta, hogy Vierna mélyen összpontosít.
Néhány egyszerű parancsszót mondott, aztán először a saját, majd öccse
homlokára csapott a tenyerével.
  - Gyere - szólt, aztán Drizzttel együtt lelépett a peremről, és lefelé
lebegett, a szakadék padlója felé.
  Valamiféle láthatatlan melegforrás, netán kátránytó lehelt vékony ködöt a
kövekre. Drizzt szinte tapintotta a veszély, a rossz jelenlétét. Mindent átható
gonoszság lengte körül őket oly valóságosan, mint a párafelhő.
  - Ne félj - jelezte neki Vierna. - Álca-varázst alkalmaztam magunkra. ők nem
láthatnak minket.
  - Ők? - kérdezte kézjelével Drizzt, de alighogy befejezte a mozdulatot,
valami neszt hallott. Követte Vierna tekintetét egy távolabbi kőtömbig és a
rajta gubbasztó szánalmas alakig.
  Első pillantásra drow elfnek vélte, és deréktól fölfelé valóban az is volt,
bár sápadtnak és puffadtnak látszott. Alsóteste ellenben jókora pókot
formázott, nyolc ízelt lábbal. A teremtmény felajzott íjat szorongatott, de
zavartnak látszott, mintha nem tudná felismerni a behatolót.
  Vierna elégedetten szemlélte az öccse arcára kiülő utálkozást, amint a lény
felé intett:
  - Nézd meg jól, öcsém - jelezte. - Lásd azok sorsát, akik megharagítják a
Pókkirálynőt.
  - Mi ez? - mutogatta gyorsan vissza Drizzt.
  - Egy drider - suttogta a fülébe Vierna. Aztán visszatért a néma kódhoz, úgy
tette hozzá: - Lloth nem kegyes istenség.
  A fiú szinte bénultan nézte, ahogy a drider megmozdul a kövön, és a hívatlan
vendégek keresésére indul. Nem tudta eldönteni, hogy férfi vagy nő, annyira
puffadt volt a teste, de ez nem is sokat számított. A lény nem természetes
teremtmény volt, csupán nemétől függetlenül utódok nemzésére alkalmatlan
valami. Nem volt több, mint egy nyomorult test, amely valószínűleg a legjobban
saját magát utálta.
  - ÉN viszont kegyes vagyok - folytatta halkan Vierna, habár tudta, hogy öccse
minden figyelmét a drider köti le. A papnő a falnak vetette a hátát.
  Drizzt feléje pördült, amikor felfogta, mi a szándéka.
  Aztán Vierna beleolvadt a kőbe.
  - Búcsúzom, öcsém! - hallotta utolsó kiáltását. - Még mindig jobb ez a sors
annál, amit érdemelnél.
  - Nem! - vicsorogta a fiú, és ütni kezdte a csupasz falat, amíg egy
nyílvessző bele nem állt a lábába. Görbe kardjai megvillantak a kezében, ahogy
hátrafordult, hogy szembeszálljon a vésszel. A drider a második lövéshez
készülődött.
  Drizzt oldalra akart ugrani, egy másik kőtömb védelmébe, de sebzett lába nem
engedelmeskedett, lebénult. Méreg.
  Jobbkezes pengéjével még hárítani tudta a második lövést, aztán
térdrerogyott. A sebéhez kapott. Érezte, ahogy a méreg áthatja sérült
végtagját, de makacs elszántsággal letörte a nyílvessző szárát, és újra minden
figyelmével a támadóra összpontosított. A seb miatt majd aggódhat később,
amikor gyógyítót keres. Ebben a pillanatban csak azzal szabad törődnie, hogy
kijusson a szakadékból.
  Valami védett hely után nézett, ahonnan biztonságban fel tud emelkedni a
sziklafal tetejére, ám útközben egy újabb driderrel találta szemközt magát.
  Balta zúgott el a válla mellett, épphogy célt tévesztve. Drizzt hárított egy
újabb csapást, aztán döfött, de mozdulatát a drider megállította egy másik
fejszéjével.
  A drow harcos most már összeszedte magát, és biztos volt abban, hogy le tudja
győzni ellenfelét, még rossz lábával is - amikor egy nyílvessző hátba találta.
  Előrebukott a lövés erejétől, közben azonban sikerült hárítania a vele
szemben álló drider újabb támadását is. Térdre hullott, aztán előrezuhant.
  Amikor a fejszés drider, aki halottnak hitte a fiút, közelebb lépett, Drizzt
arrébb hemperedett, egyenesen a lény puffadt hasa alá. Teljes erejéből
feldöfött, aztán elkúszott a záporozó póknedvek elől.
  A sebesült drider el akart iszkolni, de az oldalára borult, és belsőségei
kiömlöttek a kőpadlóra. Ám Drizzt helyzete így is reménytelen volt. Most már a
keze is zsibbadt, és amikor a szánalmas teremtés megrohanta, reménye sem volt a
védekezésre. Küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét; valami menekülési út
után kutatott, a végsőkig... Szemhéja lassan elnehezült.
  Aztán érezte, hogy egy kéz ragadja meg a ruháját, durván talpra rántja és a
kőfalnak löki.
  Kinyitotta a szemét, és a nővére arcát látta.
  - Él - hallotta Drizzt. - Gyorsan, vissza kell vinnünk és el kell látnunk a
sebeit.
  Egy másik alak lépett elébe.
  - Úgy gondoltam, ez lesz a legjobb módszer - magyarázkodott Vierna.
  - Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy elveszítsük - jött az érzelemmentes
válasz. Drizzt emlékezett erre a hangra, valahonnan a múltjából. Igyekezett
úrrá lenni a látását zavaró homályon.
  - Malice - suttogta.
  A Nagyasszonyanya dühös pofonja azonban jobb belátásra térítette.
  - Malice Anya! - sziszegte Malice Drizzt arcába. - Ezt sose felejtsd el!
  Anyja ridegsége felért a bénító méreggel, és Drizztből egyszeriben
elpárolgott mindaz a megkönnyebbült érzés, amit anyja jelenléte váltott ki
belőle.
  - Meg kell tanulnod, hol a helyed! - dörögte Malice, felidézve a parancsot,
ami Drizztet egész fiatal életében kísértette. - Halld szavam - szólt, és a fiú
figyelt. - Vierna azért hozott erre a helyre, hogy meghalj. De megkegyelmezett
neked. - Malice csalódott pillantást vetett a lányára.
  - Én jobban ismerem a Pókkirálynő akaratát, mint ő - folytatta a Nagyasszony,
minden szavával nyálesőt köpködve Drizzt arcába. - Ha még egyszer rosszat
szólsz istennőnkről, Llothról, akkor én magam hozlak vissza ide! De nem azért,
hogy meghalj: az túl könnyű lenne. - Oldalra csavarta Drizzt fejét, hogy a fiú
láthassa a megölt drider groteszk maradványait.
  - Azért fogsz ide visszajönni - közölte vele Malice -, hogy drider legyen
belőled is!


4. rész

Guenhwyvar

  kié a szem, mely láthatja 
  lelkem legbelső kínjait, 
  kié a szem, mely láthatja 
  népem torz gonoszságait, 
  hogy játékul használja 
  a kardot, íjat és nyilait.

  a te szemed, ó igen, a tiéd, 
  ki suhanva futsz, izmaid fürgék, 
  puha lépted zajtalan, karmaid rejtve, 
  a szükség parancsát ismerik csupán, 
  tiszták, öncélún sebet nem ejtve,
  nem uralja őket gyilkos ármány.

  sima víz, mely meg nem mozdul, 
  szemközt velem, te vagy tükröm,
  megőrizném én az arcom, 
  mit most látok, mindörökkön, 
  lelkemet a hosszú úton,
  romlatlanul tán megőrzöm.

  ne add fel soha lelked büszke becsületét, 
  Hatalmas Guenhwyvar, És ne maradj soha el mellőlem, 
  Legdrágább barátom.


Drizzt Do'Urden

17.

A hazatérés

  Drizztet végül hivatalosan is felavatták, osztálya legjobbjaként végzett.
Talán Malice Anya belesuttogott néhány megfelelő fülbe, hogy elsimítsa fia
engedetlenségét, bár Drizzt gyanította, hogy az Avatási Szertartás résztvevői
amúgy sem vették észre távozását.
  Belépett a Do'Urden ház díszes kapuján, magára vonva a közkatonák kíváncsi
tekintetét, amint az erkély alá ért.
  - Itthon vagyok hát - suttogta alig hallhatóan -, bármit jelentsen is ez. - A
drider-barlangban történtek után Drizzt nem tudta, hogy képes lesz -e majd úgy
tekinteni a Do'Urden Házra, mint otthonára. De Malice Anya várta. Nem mert
késlekedni.
  - Jó, hogy itthon vagy - mondta neki Briza, amikor fellebegett az erkély
korlátjához.
  Drizzt elszántan lépett be az ajtón a nővére mellett, és igyekezett
valamiféle fogódzókat keresni környezetében. Briza otthont emlegetett, de
Drizzt számára a Do'Urden ház legalább olyan idegennek tűnt, mint az Akadémia
az első napon. Tíz év nem olyan nagy idő egy többszáz évig élő drow életében,
de a fiút ez az évtizedes távollét máris eltávolította ettől a helytől.
  Maya a kápolna előcsarnokába vezető széles folyosón csatlakozott hozzájuk.
  - Üdvözöllek, Drizzt herceg! - mondta, és az ifjú drow képtelen volt
eldönteni, hogy gúnyolódik-e vagy sem. - Hallottunk a szép eredményekről, amit
a Melee-Magtherében elértél. Képességeid büszkeséggel töltik el a Do'Urden
Házat - Dicsérő szavai ellenére nem tudott elfojtani egy lenéző mosolyt, amikor
befejezte a gondolatot: - Én a magam részéről örülök, hogy nem lett belőled
pókeledel.
  De Drizzt pillantása lehervasztotta a mosolyt az ajkáról.
  A nővérek aggodalmas pillantásokat váltottak egymással. Tudtak a büntetésről,
amit Vierna mért öccsére, és Malice Anya szigorú figyelmeztetéséről is.
Elővigyázatosan korbácsukra tették a kezüket, mert nem tudhatták, nem robban-e
ki a fiú.
  Ezúttal nem a Ház asszonyai voltak az okai annak, hogy Drizzt gondosan
mérlegelte minden egyes lépését. Most már tudta, hányadán áll az anyjával, és
mit kell tennie, ha meg akarja békíteni. A családnak egy másik tagja volt az,
aki zavart és haragot ébresztett az ifjú harcosban. Minden rokona közül egyedül
Zaknafein volt az, aki másnak mutatta magát, mint aki valójában. Ahogy a fiú a
kápolna felé haladt, aggodalmasan benézett minden oldalfolyosóba, azt
találgatva, vajon honnan fog előbukkanni Zak.
  - Mikor kell elmenned az őrjáratba? - kérdezte Maya, kiszakítva Drizztet
elmélkedéséből.
  - Két nap múlva - válaszolta a fiú oda sem figyelve, miközben szeme az
árnyakat fürkészte. Már az előcsarnok ajtajánál járt, és Zaknak még mindig
semmi nyoma. Talán bent van, ott áll Malice oldalán.
  - Tudunk meggondolatlan cselekedeteidről - vakkantotta Briza hirtelen
ridegen, amikor kezét az előcsarnok ajtajának kilincsére tette. Drizztet nem
lepte meg ez a kirohanás. Lassan kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a Pókkirálynő
papnőitől számíthat erre.
  - Miért nem tudtad egyszerűen élvezni a szertartást? - tette hozzá Maya. -
Szerencsénk van, hogy az Akadémia Nagyasszonya és a főpapnők túlságosan el
voltak foglalva saját izgalmukkal, és nem vették észre, amit csinálsz. Szégyent
hozhattál volna az egész Házra!
  - Malice Anya is kieshetett volna miattad Lloth kegyeiből! - tette hozzá
sietve Briza.
  Ennél jobbat nem is tehettem volna vele, gondolta Drizzt. De gyorsan el is
vetette a gondolatot, amint eszébe jutott Briza gondolatolvasó képessége.
  - De reméljük, hogy ez nem történt meg - mondta Maya komoran a nővérének. -
Háború fenyegetésétől súlyos a levegő.
  - Megtanultam, hol a helyem - biztosította őket Drizzt. Mélyen meghajolt. -
Bocsássatok meg, nővéreim, és ne feledjétek, hogy a drow világ valója csak most
kezd kibontakozni előttem. Sosem fogok még egy ilyen csalódást okozni a
Do'Urden Háznak.
  Nővérei olyannyira elégedettek voltak kijelentésével, hogy szavainak
kétértelműsége teljesen elkerülte figyelmüket. Drizzt nem akarta tovább
feszíteni a húrt. Belépett az ajtón, és megkönnyebbülten látta, hogy Zaknafein
nincs jelen.
  - Dicsértessék a Pókkirálynő neve! - kiáltotta utána Briza.
  Drizzt megtorpant és a nővérére nézett. Másodízben is mélyen meghajolt.
  - Dicsértessék - motyogta.

  A kis csapat mögött lopózva Zak éberen figyelte Drizzt minden egyes
mozdulatát, és igyekezett felmérni, mekkora kárt tett az Akadémián eltöltött
évtized az ifjú harcosban.
  Eltűnt a megszokott mosoly a fiú arcáról. Zak feltételezte, hogy eltűnt
belőle az az ártatlanság is, amely megkülönböztette őt mindenki mástól
Menzoberranzanban.
  Nekidőlt az oldalfolyosó falának. Csak töredékeket kapott el a testvérek
beszélgetéséből, de azt nagyon is tisztán hallotta, amikor Drizzt szívből
helyeselte Briza Lloth-dicséretét.
  - Mit tettem? - kérdezte magától a fegyvermester. Kinézett a főfolyosóra, de
az előcsarnok ajtaja már becsukódott.
  - Amikor erre a drow-ra, drow harcosra nézek, aki számomra a legbecsesebb
volt, szégyenlem magam gyávaságomért - rágódott magában.
  - Vajon mi olyat vesztett el Drizzt, amit meg tudtam volna menteni?
  Előhúzta kardját, és érzékeny ujjait végigfuttatta a borotvaéles pengén.
  - Jobb penge lennél, ha megízlelted volna Drizzt Do'Urden vérét, s elvettél
volna a világtól, a mi világunktól egy újabb lelket, és megszabadítottad volna
az élet végtelen kínjaitól! - A fegyver hegyét a padlóra támasztotta.
  - De én gyáva voltam - mondta. - Nem tettem meg az egyetlen dolgot, ami
értelmet adott volna szánalmas létemnek. A Do'Urden Ház második fia, lám, él,
de Drizzt Do'Urden, az én Kétkezesem, már rég halott. - Visszatekintett oda,
ahol az előbb Drizzt állt, és hirtelen eltorzult az arca. - De ez a képmutató
él. Egy drow harcos.
  Zak fegyvere a kövezetre koppant, fejét tenyerébe hajtotta: az egyetlen
menedékbe, amit Zaknafein Do'Urden valaha is talált.

  Drizzt a következő napot pihenéssel töltötte, jobbára a szobájában, hogy ne
kelljen találkoznia családja tagjaival. Előző napi találkozásukkor Malice ugyan
nem szólt semmit, de Drizzt nem akart ismét ujjat húzni vele. Briza és Maya
számára sem igen volt mondanivalója, mert tartott tőle, hogy egy idő után ők is
megértik szentséggyalázó mondatainak valódi értelmét. De Drizzt leginkább
Zaknafeint nem akarta látni, akire valaha úgy gondolt, mint mentorára, aki
megvédelmezi őt a környező valóságtól, mint sugárzó fényre Menzoberranzan
feneketlen sötétjében.
  Drizzt ezt is hazugságnak hitte.
  Második otthon töltött napján, amikor a Narbondel éppen elkezdte
fényciklusát, Drizzt kis kamrájának ajtaja kivágódott és Briza lépett be.
  - Malice Anya kihallgatásra vár - közölte sötéten.
  Ezernyi gondolat cikázott át Drizzt elméjén, ahogy a csizmája után nyúlt,
aztán követte nővérét a folyosókon át a házikápolna felé. Vajon Malice és a
többiek felfedezték volna igazi érzelmeit, amelyeket az ördögi istenség iránt
táplált? Milyen büntetést készíthettek elő számára? Drizzt önkéntelenül a
kápolna boltíves bejáratának pók-faragásait kezdte szemlélni.
  - Jobban kéne ismerned és szeretned ezt a helyet - feddte Briza, amikor
észrevette feszengését. - Ez a mi népünk legnagyobb dicsőségeinek helye.
  Öccse lesütötte a szemét és nem válaszolt - elég óvatos volt ahhoz, hogy még
csak ne is gondoljon azokra a csípős visszavágásokra, amelyeket szíve szerint
megtett volna.
  Zavara csak nőtt, amikor beléptek a kápolnába, mert Rizzen, Maya és Zaknafein
is ott állt a nagyasszony előtt. Mellettük pedig Dinin és Vierna.
  - Mindnyájan itt vagyunk - jelentette Briza, amint elfoglalta a helyét anyja
oldalán.
  - Térdre - parancsolta Malice, és az egész család térdre ereszkedett. A
Nagyasszonyanya lassan körbejárt közöttük. Mindenki tiszteletteljesen - vagy
csak bölcsen - lesütötte a szemét, amikor a matróna elment mellette.
  Malice megállt Drizzt mellett.
  - Meglep téged Dinin és Vierna jelenléte - mondta. A fiú fölnézett rá. - Még
mindig nem érted a túlélés módszereit?
  - Én azt hittem, hogy a bátyám és a nővérem továbbra is az Akadémián maradnak
- magyarázta az ifjú drow.
  - Abból semmi hasznunk nem származna - felelte Malice.
  - Hát nem erősíti a Házunkat, ha tanáraink vannak az Akadémián? - merészelte
megkérdezni Drizzt.
  - De igen - válaszolta Malice. - De ez megosztaná erőinket. Hallottad a háború hírét?
  - Hallottam ezt-azt rebesgetni arról, hogy valami baj van - mondta Drizzt, és
Viernára nézett. - De semmi konkrétumot.
  - Ezt-azt rebesgetni? - horkant fel Malice dühösen, amiért fia nem érti meg a
dolog horderejét. - Ez sokkal több annál, mint amit bármelyik Ház hall, mielőtt
lesújtanak rá! - Elfordult Drizzttől, és az egész csapathoz intézte szavait: -
A szóbeszédek igaznak bizonyultak - jelentette be.
  - Kik azok? - kérdezte Briza. - Melyik Ház áskálódik a Do'Urdenek ellen?
  - Rangban nem alattunk állnak - felelte Dinin, pedig nem neki tették fel a
kérdést, és így meg sem szólalhatott volna.
  - Honnan tudod? - kérdezte Malice, aki ezúttal elsiklott a szabálytalanság
felett. A Nagyasszony ismerte Dinin értékeit, és tudta, hogy fontos dolgokkal
járulhat hozzá a megbeszéléshez.
  - Mi a város kilencedik Háza vagyunk - magyarázta Dinin. - De sorainkban négy
főpapnő van, ketten közülük az Arach-Tinilith egykori tanárai. - Aztán Zakra
nézett. - Ezenkívül van két harcosunk, akik tanítottak a Melee-Magtherében, és
itt van Drizzt, aki a legkiválóbb minősítéssel végzett a harcosok iskolájában.
Katonáink száma majdnem négyszázra rúg, mindnyájan képzettek és harcedzettek.
Ennél csak kevés Ház dicsekedhet többel.
  - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte élesen Briza.
  - Mi a kilencedik Ház vagyunk - nevetett Dinin -, mégis csak néhány tudna
legyőzni minket az előkelőbb Házak közül...
  - Az alsóbbak közül pedig egy sem - fejezte be helyette Malice. - Jól látod a
dolgot, első fiú. Magam is ugyanezekre a következtetésekre jutottam.
  - A nagy Házak valamelyike tart a Do'Urdenektől - vélte Vierna. - El kell
tüntetnie minket, ha meg akarja őrizni a pozícióját.
  - Magam is így hiszem - felelte Malice. - Szokatlan gyakorlat ez, hiszen a
családi háborúkat rendesen az alsóbb Ház kezdeményezi, mely magasabb rangot
akar magának szerezni a városi hierarchiában.
  - Akkor óvatosnak kell lennünk - vélte Briza.
  Drizzt figyelmesen hallgatott minden szót, és igyekezett kihámozni az
értelmüket. Miközben morfondírozott a szemét le nem vette Zaknafeinről, aki
szótlanul térdepelt kissé távolabb tőle. Vajon a rejtélyes fegyvermester hogyan
vélekedik erről az egészről? - tűnődött Drizzt. Vajon örül a harc gondolatának,
ahol újabb sötét-elfeket gyilkolhat meg?
  Bármit érzett is Zak, ebből a külső szemlélő mit sem láthatott. Csak térdelt
némán, és a jelek szerint még csak oda sem figyelt igazán a társalgásra.
  - Nem a Baenre lesz - mondta Briza, de úgy, mintha megerősítést várna. - Mi
még nem jelenthetünk fenyegetést nekik!
  - Reméljük, hogy ez az igazság - felelt Malice komoran, és eszébe jutott az
uralkodó Háznál tett látogatása. - Valószínűleg az egyik gyengébb Ház akar
megtámadni, amely félti bizonytalan helyzetét. Mindeddig nem sikerült semmi
konkrétumot megtudnom, ezért fel kell készülnünk a legrosszabbra. Ezért hívtam
vissza Viernát és Dinint magam mellé.
  - Ha megtudjuk, ki az ellenségünk... - kezdte hevesen Drizzt. Minden szem reá
szegeződött. Már az is elég baj volt, hogy az első fiú megszólalt, anélkül,
hogy kérdezték volna, de egy második fiú, egy frissen végzett kölyök szájából
ez egyenesen istenkáromlásnak számított.
  Ám Malice Anya egyetlen jó gondolatot sem akart elszalasztani, ezért megint
elnéző volt.
  - Folytasd! - parancsolta.
  - Ha megtudjuk, melyik Ház szervezkedik ellenünk - mondta Drizzt csendesen -,
akkor nem leplezhetnénk le őket?
  - Mivégre? - nézett rá Briza. - A szervezkedés önmagában, tettek nélkül nem
bűncselekmény.
  - Akkor használjunk észérveket - folytatta lázasan Drizzt. A teremben minden
szempár hitetlenkedve meredt rá, kivéve Zaké. - Ha mi vagyunk az erősebbek,
akkor kényszerítsük rá őket, hogy harc nélkül vessék alá magukat nekünk. Kapja
meg a Do'Urden Ház az őt megillető rangot, és szűnjön meg a gyengébb Ház
feltételezett fenyegetése.
  Malice megragadta Drizzt kabátjának elejét, és talpra rántotta.
  - Megbocsátom örült gondolataidat - sziszegett -, de csak most az egyszer! -
Azzal visszaejtette a padlóra a fiút, miközben testvérei kimondatlan szidalmai
csak úgy záporoztak rá.
  De Zak arckifejezése megint csak másfajta véleményt tükrözött. Sőt, még a
szájához is emelte a kezét, hogy elrejtse vidámságát. Feléledt benne a remény,
hogy talán mégis megmaradt valami abból a Drizzt Do'Urdenből, akit valaha
ismert. Talán az Akadémia mégsem fertőzte meg teljesen az ifjú harcos lelkét.
  Malice a család többi tagja felé fordult, szemében haragos vágy szikrázott. -
Ez most nem a félelem ideje! Ez - mutatott előre karcsú ujjával - az álmok
ideje! Mi a Do'Urden Ház vagyunk, a Daermon N'a'shezbaernon, és erőnk nagyobb,
mint amit a nagy Házak el tudnak képzelni. Mi vagyunk ennek a harcnak az
ismeretlen tényezői. A miénk minden előny! Még hogy kilencedik Ház? - nevetett.
  - Hamarosan már csak hét Ház marad előttünk!
  - És mi lesz az őrjárattal? - vágott közbe Briza. - Kiküldjük oda a második
fiút, kitéve mindenféle támadásnak?
  - Az őrjárattal teszünk szert az első előnyre - magyarázta Malice. - Drizzt
menni fog, a csapatában pedig ott lesz legalább négy előkelőbb Ház egy-egy
tagja.
  - Az egyik lesújthat rá - vélte Briza.
  - Nem - biztosította őt Malice. - Ellenségeink a közelgő támadás előtt nem
fogják ilyen nyíltan felfedni magukat - legalábbis most nem. A kijelölt
gyilkosnak amúgy is két Do'Urdennel kellene végeznie egy ilyen támadásnál.
  - Kettővel? - kérdezte Vierna.
  - Lloth ismét kimutatta irántunk való kegyét - közölte Malice. - Ugyanis
Dinin fogja vezetni Drizzt őrcsapatát.
  A nagyobbik fiú tekintete felragyogott a hírre.
  - Akkor inkább mi leszünk a gyilkosok Drizzttel ebben a játszmában -
dorombolta.
  Lehervadt a mosoly a Nagyasszony arcáról.
  - Az én beleegyezésem nélkül nem sújthatsz le - figyelmeztette olyan hideg
hangon, hogy Dinin teljes mértékben felfogta lehetséges engedetlensége
következményeit. - Nem úgy, mint azt a múltban már megtetted.
  Drizzt figyelmét nem kerülte el az utalás Nalfeinre, meggyilkolt bátyjára.
Szóval az anyja is tudja! És mégsem tett semmit, hogy megbüntesse gyilkos fiát.
Most Drizzt emelte az arca elé a kezét, hogy elrejtse iszonyodó kifejezését,
ami csak újabb bajba sodorta volna az adott helyzetben.
  - Azért leszel ott, hogy megtanuld megvédeni az öcsédet - közölte Malice
Dininnel -, Drizzt pedig azért, hogy téged védjen. Ne semmisítsd meg az
előnyünket egyetlen gyilkossággal. - Ördögi mosoly ült ki csontos arcára. - De
ha megtudod, ki az ellenség...
  - És ha megfelelő lehetőség adódik... - tette hozzá Briza, megsejtetve anyja
gonosz gondolatait, és hasonlóan elvetemült mosolyt vet Malice-ra.
  A Nagyasszonyanya kedvtelve nézett legidősebb lányára. Briza méltó utóda lesz
a házban!
  Dinin arcán kéjes, széles mosoly ömlött el. Semmi sem volt annyira kedvére a
Do'Urden Ház első fiának, mint a gyilkolás.
  - Akkor hát menjetek - mondta Malice a családnak. - És ne feledjétek, hogy
ellenséges szemek figyelik minden mozdulatunkat, és csak arra a pillanatra
várnak, hogy lecsapjanak.
  Mint mindig, most is Zak hagyta el elsőnek a kápolnát, még a szokásosnál is
fürgébben. De nem az újabb harc kilátásai élénkítették lépteit, bár a
Pókkirálynő papjainak legyilkolása nem volt ellenére. Inkább Drizzt őszinte
naivitása, a drow lét szokásainak állandó félreértelmezése keltette fel benne a
reményt.
  Drizzt figyelte, amint elmegy, ám ő az öldöklési vágyat látta Zak ruganyos
lépteiben. Nem tudta, hogy menjen-e a fegyvermester után és álljon elébe, vagy
hagyja annyiban a dolgot, és ne törődjön vele, mint a környező gonosz világ más
jelenségeivel is tette. De a kérdés magától eldőlt, amikor Malice Anya lépett
elé, és nem engedte ki a kápolnából.
  - Most pedig te jössz - kezdte, amikor egyedül maradtak. - Hallottad a
feladatot, amit rátok bíztam. És nem tűröm el a kudarcot!
  Drizztet szinte letaglózta Malice hangjának ereje.
  - Védelmezd a bátyádat - jött a komoly figyelmeztetés -, vagy Lloth
ítélőszéke elé állítalak.
  A fiú jól tudta, mit jelent ez, de a Nagyasszony örömét lelte benne, hogy
egyenesen ki is mondja.
  - Nem hiszem, hogy élveznéd a driderek életét.

  Izzó villám csapott a földalatti tó fekete vizére, megperzselvén a közeledő
vízitrollok fejét. Csatazaj visszhangzott a barlangüregben.
  Drizzt beszorította az egyik szörnyeteget - szkragnak nevezték - egy kis
félsziget tövéhez, és elvágta a nyomorult jószág vízhez vezető útját. Általában
egy vízitrollal szembenálló egyszerű drow-nak nem volt esélye, de mint azt az
őrcsapat tagjai az elmúlt hetekben már látták, Drizzt nem volt egyszerű drow.
  A szkrag azonban csak nyomult előre, nem tudván, milyen veszéllyel került
szembe. Drizzt egyetlen villámgyors mozdulattal lecsapta a feléje nyúló kart.
Aztán gyorsan felkészült a gyilkos szúrásra, hisz ismerte a trollok
regenerálódási képességét.
  A háta mögött egy másik szkrag kezdett kifelé mászni a vízből.
  Drizzt számított rá, és úgy tett, mintha nem látná. Csak előre figyelt, úgy
vagdosta a most már mozdulatlan és magatehetetlen trollt.
  Amikor a szörny a háta mögül a vállába akarta mélyeszteni karmait, Drizzt
lebukott és felkiáltott:
  - Most!
  A félsziget tövénél rejtőzködő párduc nem késlekedett. Egyetlen hatalmas
ugrással ott termett, és rávetette magát a gyanútlan szkragra, és még kioltotta
életét, mielőtt az védekezni próbálhatott volna.
  Drizzt is végzett a maga trolljával, aztán hátrafordult, hogy megcsodálja a
párduc munkáját. Kinyújtotta a kezét, mire a párduc hozzádörgölte az orrát.
Milyen jól egymásra talált a két harcos, gondolta Drizzt.
  újabb villám csapott le, elég közel ahhoz, hogy elvakítsa Drizztet.
  - Guenhwyvar! - kiáltotta Masoj Hun'ett, a villám megidézője. - Hozzám!
  A párducnak még sikerült Drizzt lábához törleszkednie, miközben indult
teljesíteni a parancsot. Amikor látása visszatért, az ifjú drow az ellenkező
irányba indult, mert nem akart tanúja lenni a szidásnak, amiben Guenhwyvarnak -
úgy tűnt - mindig része van, ha vele dolgozik.
  Masoj a távolodó Drizzt hátát nézte, és a legszívesebben villámot küldött
volna a két lapockája közé. De a Hun'ett Ház varázslójának figyelmét nem
kerülte el Dinin Do'Urden, aki oldalt álldogált, és nem éppen szórakozott
pillantással figyelte őket.
  - Tanulj hűséget! - vicsorogta Masoj Guenhwyvarnak. A párduc túl gyakran
rohant el a varázsló mellől, hogy Drizzt oldalán beavatkozzon a harcba. Masoj
elismerte, hogy egy harcos mozdulatai jobban illenek a nagymacskához, de tudta
azt is, milyen sebezhető egy mágus varázslás közben. Azt akarta, hogy
Guenhwyvar mellette legyen, és megvédje az ellenségtől - újabb pillantást
vetett Dininre - és a "barátoktól" egyaránt.
  A lába elé dobta a szobrocskát.
  - Tűnj el! - parancsolta.
  A távolban Drizzt újabb szkraggal találkozott, és hamar végzett is vele.
Masoj a fejét csóválta a harcos lenyűgöző mozdulatai láttán. A fiú napról napra
erősebb.
  - Hamar add ki a parancsot, hogy megöljem, SiNafay Anya - suttogta Masoj. A
fiatal varázsló nem tudta, meddig lesz még képes a feladat végrehajtására. Már
abban sem volt biztos, hogy akár most képes lenne legyőzni.

  Drizzt a szemét eltakarva, felkapott egy fáklyát, hogy végképp elpusztítsa a
trollt. Csak a tűz volt képes a trollok életét végképp kioltani.
  A többiek is megvívták már küzdelmüket, a tó körül mindenhol fáklyafények
imbolyogtak. Azon tűnődött, vajon mind a tizenkét társa életben maradt-e, - bár
nem volt biztos benne, hogy ez valóban érdekli. Mások majd örömmel a helyükre
lépnek.
  Tudta, hogy az egyetlen társ, aki igazán számít - Guenhwyvar - már
biztonságban van otthonában, az Asztrális Síkon.
  - Őralakzatba! - érkezett Dinin parancsa visszhangozva, ahogy a rabszolgák,
goblinok és orkok a troll kincsek keresésére akartak indulni, hogy elvegyenek
mindent, amit csak találnak.
  Amikor a szkrag utolsó porcikájáig a lángok martalékává vált, Drizzt a fekete
vízbe mártotta fáklyáját, aztán egy pillanatig várt, hogy szeme újra megszokja
a sötétséget.
  - Újabb nap - mondta halkan - s újabb legyőzött ellenség.
  Szerette a járőrözés izgalmát, a veszélyérzet okozta borzongást, és azt a
tudatot, hogy gonosz szörnyetegek ellen fordíthatja kardját.
  De még itt sem tudott szabadulni attól a levertségtől, ami áthatotta életét,
és elkísérte minden lépését. Mert, bár most a Mélysötét szörnyei ellen harcolt,
hasznos küzdelemben, Drizzt nem tudta kiverni fejéből a Do'Urden kápolnában
tartott gyűlést.
  Tudta, hogy görbe kardját hamarosan drow ellen kell fordítania.

  Zaknafein lenézett Menzoberranzanra, mint oly gyakran tette, amikor Drizzt
őrcsapata a városon kívül járt. Vadul örlődött két lehetőség között: az egyik,
hogy kiszökik a házból és ott harcol Drizzt oldalán, a másik, hogy reménykedik,
az őrjárat a fiú halálhírével tér vissza.
  Nem tudta, megoldhatja-e valaha is ezt a kettős kérdést. Tisztában volt vele,
hogy a házat nem hagyhatja el: Malice Anya szigorúan szemmel tartotta.
Sejtette, hogy Malice érzi Drizzttel kapcsolatos gyötrődését, és azt a
legkevésbé sem helyesli. Zak ugyan nemegyszer szolgálta szeretőként, de ennél
több közük nem volt egymáshoz.
  Zaknak eszébe jutottak azok a küzdelmek, amelyeket Malice még évszázadokkal
ezelőtt egy másik közös gyermek, Vierna miatt folytatott vele. Vierna lány
volt, tehát sorsa születésétől kezdve elrendeltetett. Zak semmit sem tehetett a
Pókkirálynő vallásának mindent elsöprő támadása ellen.
  Malice talán attól fél, hogy ő egy fiúgyermekre nagyobb befolyással lehet?
úgy tűnt, valóban ez a helyzet, de még maga Zak sem volt benne biztos, hogy ez
a félelem megalapozott-e: ő maga sem tudta felmérni, mekkora hatással van
Drizztre.
  Most csak bámult ki a városra, és némán figyelte a hazatérő őrjáratot - mint
mindig, most is azt remélte, hogy Drizzt épségben visszajön, ugyanakkor
titokban azt kívánta, hogy kétségeit végre megoldják egy szörny karmai.


18.

A leghátsó szoba

  Üdvözöllek, Arcnélküli - mondta a főpapnő, miközben benyomult Alton mellett a
Sorcere magánszobájába.
  - Én is téged, Vierna mester - felelte Alton, vigyázva, hogy félelme ne
érződjék a hangján. Az, hogy Vierna Do'Urden éppen most látogatja meg, több
volt egyszerű véletlennél. - Minek köszönhetem azt a megtiszteltetést, hogy az
Arach-Tinilith egy oktatója látogat el hozzám?
  - Már nem vagyok oktató - mondta Vierna. - Visszatértem az otthonomba.
  Alton egy pillanatig emésztette a híreket. Tudta, hogy Dinin Do'Urden is
lemondott akadémiai pozíciójáról.
  - Malice Anya összehívta a családot - folytatta Vierna. - Háborús
mozgolódások vannak. Nyilván te is hallottál erről.
  - Csak pletykák - motyogta a varázsló, aki kezdte érteni, miért kereste fel
Vierna. A Do'Urden Ház azelőtt is felhasználta mesterkedéseihez az Arcnélkülit
- például arra, hogy megölje Altont! Most, hogy a háború hírei terjengeni
kezdtek Menzoberranzanban, Malice Anya hozzálát, hogy újraszervezze
gyilkosokból és kémekből álló hálózatát.
  - Hallottál valamit? - kérdezte Vierna élesen.
  - Hát, hallottam ezt-azt - lehelte Alton, aki nem akarta felingerelni az erős
nőstényt. - De nem eleget ahhoz, hogy jelentést tehessek a Házatoknak. Egészen
mostanáig azt sem tudtam, hogy ennek az egésznek valami köze van a Do'Urden
Házhoz. - Csak reménykedhetett benne, hogy a papnő nem figyeli valami
hazugságvizsgáló varázslattal a szavait.
  Vierna ellazult, úgy tűnt, elfogadta a magyarázatot.
  - Hallgasd figyelmesebben a szóbeszédeket, Arcnélküli - mondta. - Fivérem és
én elmentünk az Akadémiáról: te leszel itt a Do'Urden Ház szeme és füle.
  - De... - hebegte Alton.
  Vierna felemelt keze elhallgattatta.
  - Tudjuk, hogy a múltkori alkuba hiba csúszott - mondta, és mélyen meghajolt,
amit egy főpapnő igen ritkán tett meg egy hím előtt. - Malice Anya legőszintébb
bocsánatkérését küldi, amiért a kenőcs, amit Alton DeVir meggyilkolásáért
kaptál, nem használt az arcodnak.
  Alton kis híján nevetésben tört ki ezekre a szavakra. Most értette csak meg,
miért hozott neki egy ismeretlen küldönc egy tégelynyi gyógykenőcsöt, úgy
harminc évvel ezelőtt. A köpönyeges alak a Do'Urden Ház ügynöke volt, és az
Arcnélkülinek hozta a fizetséget a DeVir elpusztításáért! Altonnak persze esze
ágában sem volt kipróbálni a gyógyírt. Amilyen szerencséje van, a végén még
valóban használt volna, és visszaállította volna Alton DeVir eredeti arcát.
  - Ezúttal nem lesz hiba a fizetségben - folytatta Vierna, bár a varázsló,
akit túlságosan lekötött az eset iróniája, alig figyelt oda. - A Do'Urden Ház
birtokában van egy varázsbot, de nincs varázsló, aki méltó lenne rá. A bot
Nalfeiné volt, a bátyámé, aki a DeVirek fölött aratott győzelem közben esett
el.
  Alton a legszívesebben rávetette volna magát a nőre, de most már nem volt
ennyire ostoba.
  - Ha kideríted, melyik Ház mesterkedik a Do'Urdenek ellen - ígérte Vierna -,
megkapod a botot! Valóságos kincs egy ilyen kis feladatért cserébe!
  - Megteszem, ami tőlem telik - felelte Alton, mert hirtelen semmi okosabb
válasz nem jutott eszébe e hihetetlen ajánlatra.
  - Ez minden, amit Malice Anya kér tőled - mondta Vierna, és otthagyta a
varázslót. Úgy érezte, értékes ügynökre tettek szert az Akadémián.

  - Dinin és Vierna Do'Urden feladták pozíciójukat az Akadémián - mondta Alton
izgatottan, amikor a Nagyasszony még aznap délután meglátogatta.
  - Már tudok erről - felelte SiNafay Hun'ett. Undorral nézett körül a
teleszemetelt, égett falú szobán, aztán leült a kis asztalhoz.
  - Van még más is - mondta a varázsló gyorsan, mert nem akarta megharagítani
azzal SiNafayt, hogy régi hírekkel traktálja. - Ma látogatóm volt, Vierna
Do'Urden mester.
  - Sejt valamit? - morogta SiNafay Anya.
  - Nem, dehogy! - felelte Alton. - Épp ellenkezőleg. A Do'Urden Ház kémnek
akar felbérelni, ahogy annakidején felbérelte az Arcnélkülit, hogy megöljön
engem.
  SiNafay egy pillanatra elgondolkodott, aztán szívből jövő nevetésben tört ki.
  - Ó, az élet fintora! - kacagott.
  - Úgy hallottam, hogy Dinin és Vierna csak azért ment vissza az Akadémiára,
hogy öccsükre felügyeljenek - jegyezte meg Alton.
  - Remek álca - felelte SiNafay. - Viernát és Dinint kémnek küldte oda Malice
Anya. Minden elismerésem az övé.
  - Most pedig bajt éreznek - jelentette ki Alton, szemben ülve a
Nagyasszonyanyával.
  - Csakugyan - erősítette meg SiNafay. - Masoj együtt járőrözik Drizzttel, de
a Do'Urden Háznak sikerült Dinint is benyomnia a csapatba.
  - Akkor Masoj veszélyben forog - vélte Alton.
  - Nem - mondta SiNafay. - A Do'Urden Ház nem tudja, hogy a Hun'ett Ház
irányából fenyegeti a veszély, különben nem fordultak volna hozzád
információért. Malice Anya tudja, ki vagy.
  Alton arcára halálos rémület ült ki.
  - Persze nem azt, hogy valójában kicsoda - nevetett SiNafay. - Csak azt
tudja, hogy az Arcnélküli igazából Gelroos Hun'ett. Nem jött volna egy
Hun'etthez, ha a mi Házunkra gyanakodna.
  - Akkor remek lehetőség hullott az ölünkbe, hogy elpusztítsuk a Do'Urden
Házat! - kiáltott fel Alton. - Ha a gyanút egy másik Házra, mondjuk a Baenrére
tereljük, azzal a saját helyzetünket javítjuk. - A lehetőség egészen
felvidította. - Malice pedig megajándékoz engem egy értékes bottal. - Egy olyan
fegyverrel, amit alkalmas pillanatban ellene fordíthatok!
  - Malice ANYA! - javította ki SiNafay szigorúan. Bár ő és Malice hamarosan
esküdt ellenségek lesznek, nem engedhette meg, hogy egy hím ilyen
tiszteletlenül viseltessen egy Nagyasszonyanya iránt. - Valóban azt hiszed,
hogy végre tudsz hajtani egy efféle fondorlatot?
  - Ha Vierna mester visszajön...
  - Ilyen értékes információt nem egy egyszerű papnőnek fogsz elmondani, ostoba
DeVir. Malice Anyával fogsz beszélni személyesen, ő pedig veszélyes ellenfél.
Ha ő átlát a hazugságaidon, tudod, mit tesz veled?
  Alton hallhatóan nyelt egyet.
  - Én vállalom a kockázatot - mondta, és kezét eltökélten keresztbe tette az
asztalon.
  - És mi lesz a Hun'ett Házzal, ha kiderül a legnagyobb hazugság? - kérdezte
SiNafay. - Milyen előnyünk származik abból, ha Malice Anya megtudja az
Arcnélküli valódi kilétét?
  - Értem, értem - komorodott el a varázsló, de nem szállhatott szembe SiNafay
tiszta logikájával. - Akkor mit tegyünk? Mit tegyek?
  A nő máris a következő lépésen gondolkodott.
  - Felmondom a megbízatásodat - mondta egy idő múlva. - Visszatérsz a Hun'ett
Házba, a védelmem alá.
  - Egy ilyen akció felkeltheti Malice Anya figyelmét a Hun'ett Ház iránt -
vetette ellene Alton.
  - Elképzelhető - felelte SiNafay. - Mégis, ez a legbiztonságosabb megoldás.
Tettetett haraggal elmegyek Malice Anyához, és megmondom neki, hogy hagyja ki a
Hun'ett Házat saját veszélyes üzelmeiből. Ha informátort akar csinálni a
családom egy tagjából, akkor jöjjön hozzám engedélyért - még ha ezúttal nem is
kapja meg!
  SiNafay már a találkozás gondolatán is elmosolyodott. 
  - A dühömből és félelmemből arra fog következtetni, hogy egy felsőbb Ház van
a Do'Urdenek ellen, sőt, talán több Ház szövetsége - mondta, és szemmel
láthatólag örömmel töltötte el a gondolat. - Malice Anyának bőven lesz min
gondolkoznia és aggódnia!
  A varázsló nem is hallotta SiNafay utolsó megjegyzéseit. Az engedély-adással
kapcsolatban elhangzott "ezúttal" szócska zavaró gondolatokat ébresztett benne.
- És ő? - merte megkérdezni, bár alig hallhatóan.
  - Mire gondolsz? - kérdezte SiNafay, mivel nem fecsérelte energiáit
gondolatolvasásra.
  - Malice Anya elment hozzád? - kérdezte Alton ijedten, de válaszra éhesen. -
Akkor, harminc évvel ezelőtt. SiNafay Anya megadta-e az engedélyt arra, hogy
Gelroos Hun'ett az ügynöke legyen, egy orgyilkos, aki segít beteljesíteni a
DeVir Ház pusztulását?
  Széles mosoly terült szét a nő arcán, de aztán egy szempillantás alatt el is
enyészett. Fellökte az asztalt, megragadta Alton mellén a köpenyt, és durván
magához rántotta a férfit, egészen közel haragos arcához.
  - Sose keverd bele személyes érzelmeidet a politikába! - sziszegte az apró,
de nyilvánvalóan hihetetlenül erős Nagyasszony, hangjában a nyílt fenyegetés
összetéveszthetetlen súlyával. - És soha többet ne tegyél fel nekem ilyen
kérdést!
  A padlóra lökte Altont, de átható tekintete fogságából nem eresztette ki.
  A varázsló mindig is tudta, hogy csupán egyszerű eszköz a Hun'ett és Do'Urden
Ház közti cselszövevényben, egy szükséges láncszem SiNafay számára áruló
terveiben. De a Do'Urden Ház iránti személyes gyűlölete minduntalan feledtette,
milyen alantas helyet foglal el ebben a konfliktusban. SiNafay nyers hatalma
láttán azonban megértette, hogy ezúttal túllépte pozíciója határait.

  A gombaliget végénél, a Menzoberranzant magába foglaló barlang déli falánál
egy kicsiny, erősen őrzött üreg nyílt. A nehéz vasajtó egyetlen szobát rejtett,
amit csak a város nyolc vezető Nagyasszonya használt gyűlések alkalmával.
  Száznyi édes illatú gyertya füstje szállt a levegőben: a Nagyasszonyok így
szerették. A Sorcere-ben tekercsek gyertyafényes tanulmányozásával eltöltött
csaknem fél évszázad után Altont nem zavarta a fény, de ezzel együtt
kényelmetlenül érezte magát a helyiségben. A pók alakú asztal végében ült egy
kis dísztelen székben, melyet a tanács vendégei számára tartottak fenn. Az
asztal nyolc szőrös lábánál álltak az uralkodó anyák ékköves trónszékei;
fényesen ragyogtak a gyertyavilágnál.
  A Nagyasszonyanyák gonosz gőgjükbe burkolózva érkeztek, és lekicsinylő
pillantásokat vetettek a hímre. SiNafay, aki ott ült Alton mellett,
megnyugtatásképpen a varázsló térdére tette a kezét, és biztatóan rákacsintott.
Nem merészelte volna összehívatni a kormányzótanácsot, ha nem lett volna biztos
hírei fontos voltában. Az uralkodó Nagyasszonyok pusztán tiszteletbeli
funkciónak tekintették helyüket a tanácsban, és nem szerettek összeülni, hacsak
nem volt elkerülhetetlen.
  A pók-asztal fejénél Baenre Anya ült, egész Menzoberranzan leghatalmasabb
személyisége, egy ősöreg, ráncos, gonosz tekintetű és mosolytalan asszony.
  - Összegyűltünk, SiNafay - mondta Baenre, amikor mind a nyolc tag elfoglalta
a helyét. - Miért hívattad össze a tanácsot?
  - Hogy megbeszéljünk egy büntetést - felelte SiNafay.
  - Büntetést? - visszhangozta meglepetten Baenre Anya. Az elmúlt években
szokatlan nyugalom uralkodott a drow városban. A Teken'duis-Freth konfliktus
óta semmi említésre méltó dolog nem történt. Az Első Anya tudomása szerint
semmi olyan nem fordult elő, ami büntetést kívánt volna avagy a tanács
közbelépését igényelte. - Kiről van szó?
  - Nem egyetlen személyről - magyarázta SiNafay. Végignézett a többieken, hogy
felmérje érdeklődésüket. - Egy Házról van szó - mondta sötéten. - Daermon
N'a'shezbaernonról, a Do'Urden Házról. - Mindenfelől hitetlenkedő hangok
hallatszottak, ahogy SiNafay számított is rá.
  - A Do'Urden Ház? - kérdezte Baenre Anya meglepetten, hogy Malice Anyáról van
szó. Baenre legjobb tudomása szerint Malice a Pókkirálynő legnagyobb kegyét
élvezte, és a Do'Urden Ház éppen mostanában helyezett el két oktatót az
Akadémián.
  - Milyen bűntettel merészeled vádolni a Do'Urden Házat? - kérdezte egy másik
Nagyasszony.
  - A félelem beszél belőled, SiNafay? - vetette fel Baenre Anya. Több uralkodó
anyát foglalkoztatott a Do'Urden Ház. Köztudott volt, hogy Malice Anya be akar
kerülni a tanácsba, és Háza erejét figyelembe véve úgy tűnt, sikerülni is fog
neki.
  - Megvan az okom rá - erősködött SiNafay.
  - Úgy látom, a többieknek kételyei vannak ezzel kapcsolatban - felelte Baenre
Anya. - Fejtsd ki a vádat - de gyorsan, ha kedves a jóhíred.
  SiNafay tudta, hogy itt a jóhírénél sokkal több forog kockán, hisz
Menzoberranzanban a hamis vádaskodás egyenértékű volt a gyilkosság bűnével.
  - Mindnyájan emlékezünk a DeVir Ház pusztulására - kezdte. - Az itt
jelenlévők közül heten valaha Ginafae DeVirrel együtt ültek a tanácsban.
  - A DeVir Ház nincs többé - emlékeztette Baenre Anya.
  - És ennek a Do'Urden Ház az oka - közölte SiNafay sötéten.
  Ezúttal a hangok dühről árulkodtak.
  - Hogy mersz ilyet állítani? - tajtékzott valaki.
  - Harminc év! - mondta egy másik. - Már mindenki elfelejtette az ügyet.
  De Baenre Anya csendre intette őket, mielőtt a felzúdulás tettlegességgé
fajult volna - ami nem volt ritka eset a tanácsteremben.
  - SiNafay - mondta kiszáradt szájjal. - Ilyen vádakkal nem lehet előállni,
ilyen dolgokat nem lehet nyíltan előhozni az események után ennyi évvel! Tudod,
mik a szokások. Ha valóban a Do'Urden Ház követte el a tettet, ahogy állítod,
akkor elismerés jár neki, nem büntetés, hiszen tökéletes munkát végzett. Mint
már mondtam, a DeVir Ház nincs többé. Nem létezik!
  Alton feszengve ült, félúton a harag és a kétségbeesés között. De SiNafay nem
hátrált meg: eddig minden pontosan úgy történt, ahogy várta és remélte.
  - De létezik! - jelentette ki a Hun'ett Ház nagyasszonya, és felállt.
Lerántotta a csuklyát Alton fejéről. - Mégpedig az ő személyében!
  - Gelroos? - kérdezte értetlenül Baenre.
  - Nem Gelroos - felelte SiNafay. - Gelroos Hun'ett meghalt ugyanazon az
éjszakán, amikor a DeVir Ház elpusztult. Ez a hím, Alton DeVir felvette Gelroos
személyiségét és pozícióját, hogy elrejtőzzön a Do'Urden Ház további támadásai
elől!
  Baenre utasításokat súgott a mellette ülő Nagyasszonynak, aztán várt, amíg a
másik végigmondta a varázslat szavait. Baenre intett SiNafay-nek, hogy üljön
vissza, aztán Altonra nézett.
  - Mondd meg a neved! - parancsolta Baenre.
  - Alton DeVir vagyok - mondta a varázsló, erőt merítve a nevéből, amelynek
kimondására olyan régen várt.
  - Ginafae Anya fia, aki a Sorcere diákja voltam azon az éjszakán, amikor a
Do'Urden Ház támadott.
  Baenre a mellette ülő Nagyasszonyra nézett.
  - Az igazat mondja - biztosította őt a szomszédja. Suttogás indult meg az
asztal körül.
  - Hát ezért hívtam egybe a tanácsot - mondta SiNafay gyorsan.
  - Jól van, SiNafay - szólt Baenre Anya. - Elismerésem, Alton DeVir,
ötletességedért és túlélőképességedért. Hím létedre nagy bátorságról és
bölcsességről tettél tanúságot. Nyilván mindketten tudjátok, hogy a tanács nem
szabhat ki büntetést egy ilyen régen elkövetett tettért. Miért is tennénk?
Malice Anya a Pókkirálynő kegyeltje, Háza pedig nagyon ígéretes. Ennél többet
kell felmutatnod, ha büntetést akarsz a Do'Urden Házra.
  - Én nem kívánok semmi ilyesmit - felelte gyorsan SiNafay. - Ez az ügy most,
harminc év elteltével már nem tartozik a tanács illetékessége alá. A Do'Urden
Ház valóban sokat ígérő, négy főpapnővel és rengeteg más fegyverrel, nem is
beszélve a kisebbik fiúról, Drizztről, aki osztályelsőként végzett. -
Szándékosan hozta szóba Drizztet, mert tudta, hogy ez a név belehasít Baenre
lelkébe.
  Baenre saját drága fia, Berg'inyon ugyanis az elmúlt kilenc évben mindvégig a
ragyogó ifjú Do'Urden mögött végzett a rangsorban.
  - Akkor miért háborgattál minket? - kérdezte Baenre Anya, hangjában
kétségtelen éllel.
  - Hogy arra kérjelek benneteket, hunyjatok szemet - dorombolta SiNafay. -
Alton most már Hun'ett, az én védelmem alatt áll. Bosszút akar állni a
családján elkövetett tettért, és mint a megtámadott család életben maradt
tagjának, joga van vádat emelni.
  - A Hun'ett Ház mellé fog állni? - kérdezte Baenre Anya, aki egyszeriben
kíváncsi és élénk lett.
  - Igen - felelte SiNafay. - A Hun'ett Ház elkötelezi magát.
  - Bosszúból? - vakkantotta egy másik Nagyasszony, aki szintén inkább kíváncsi
volt már, semmint dühös. - Vagy talán félelemből? Én úgy vettem ki ebből, hogy
a Hun'ett Ház Nagyasszonya a saját javára akarja felhasználni ezt a nyomorult
kis DeVirt. A Do'Urden Ház magasabb rangra áhítozik, Malice Anya be akar
kerülni a kormányzótanácsba, ez pedig fenyegetést jelent a Hun'ett Házra nézve,
nemde?
  - Legyen akár bosszú, akár előrelátás, az igényem - Alton DeVir igénye -
jogosnak tekintendő - válaszolta SiNafay. - Közös érdekünk ez. - Alattomosan
elmosolyodott, és az Első Anyára nézett. - Talán a fiaink érdeke is, ha azt
akarjuk, hogy elérjék, ami megilleti őket.
  - Valóban - felelte Baenre Anya, köhögésszerű kacajjal. A Hun'ett és Do'Urden
Ház háborúja mindenkinek előnyös lenne, de Baenre szerint korántsem úgy, ahogy
azt SiNafay gondolta. Malice valóban hatalmas Nagyasszony, és a családja
ténylegesen a kilencediknél magasabb rangot érdemel. Ha harcra kerül sor,
Malice valószínűleg megszerezné a helyét a tanácsban, és kiütné SiNafayt.
  Baenre Anya végignézett a többi Nagyasszonyon, és reménykedő
arckifejezésükből látta, hogy osztják nézetét. Hadd játssza le a csatát a
Hun'ett és a Do'Urden Ház, hisz bármi is lesz a végeredmény, Malice Anya
fenyegetése megszűnik. Talán, reménykedett Baenre, egy bizonyos Do'Urden is
áldozatul esik a harcban, átengedve fiának a megérdemelt pozíciót.
  Aztán az Első Anya kimondta a szavakat, melyekért SiNafay idejött:
Menzoberranzan kormányzótanácsának néma engedélyét.
  - Akkor az ügy elrendeztetett, nővéreim - közölte Baenre Anya az asztal körül
ülők beleegyező bólintásaira. - Milyen jó, hogy nem is ültünk össze ma.


19.

A dicsőség ígérete

  Megtaláltad a nyomot? - kérdezte suttogva Drizzt, a nagy párduc mellett
haladva. Megveregette Guenhwyvar oldalát, és az izmok ernyedtségéből tudta,
hogy nincs veszély a közelben.
  - Akkor elmentek - mondta, és belebámult az előttük húzódó folyosó
ürességébe. - Gonosz gnómok, ezt mondta a bátyám, amikor megtaláltuk a nyomukat
a tónál. Gonoszak és ostobák. - Elrakta a kardját, és letérdelt a párduc mellé,
karját kényelmesen az állat hátára fektetve. - De elég okosak ahhoz, hogy
elkerüljék az őrjáratainkat.
  A nagymacska úgy nézett föl, mintha minden egyes szavát értené, Drizzt pedig
keményen megsimogatta a fejét. Még tisztán emlékezett túláradó örömére, amikor
Dinin - Masoj Hun'ett nagy bosszúságára bejelentette -, hogy Guenhwyvart Drizzt
mellé helyezi az őrjáratban.
  - A párduc az enyém! - emlékeztette Masoj Dinint.
  - Te pedig az enyém vagy! - felelte Dinin, az őrjárat vezetője, minden
további vitának elejét véve. Amikor tehát a szobrocska mágiája engedi, Masoj
megidézi Guenhwyvart az Asztrális Síkról és előreküldi, hogy Drizztnek védelmet
és társat biztosítson.
  Drizzt a fal ismeretlen hőmintázatából tudta, hogy elérték őrjárati útvonaluk
határát. Szándékosan hagyta le ennyire, a szokásosnál jobban az őrjárat többi
részét. Bízott benne, hogy ő és Guenhwyvar meg tudják védeni magukat, és így,
hogy a többiek messze voltak, pihenhet és élvezni tudja a várakozást. Ezek a
magányos percek időt adtak neki arra a végtelen feladatra, hogy rendet
teremtsen kusza érzései közt. A látszólag higgadt és mindig helyeselő
Guenhwyvar pedig tökéletes hallgatóságot szolgáltatott hangos elmélkedéseihez.
  - Néha azon tűnődöm, miért éri ez meg - suttogta Drizzt a macskának. - Nem
vonom kétségbe az őrjáratok fontosságát. Csak ezen a héten egy tucatnyi
szörnyet öltünk meg, amelyek veszélyeztethették volna a várost - de miért?
  Mélyen a párduc hatalmas szemébe nézett, és együttérzést látott benne. Tudta,
hogy Guenhwyvar valahogy megértette tépelődését.
  - Talán még mindig nem vagyok tisztában saját magammal - tűnődött Drizzt. -
Vagy a népemmel. Valahányszor megtalálom az igazság egy szálát, olyan útra
vezet, amin nem merek végigmenni, vagy olyan következtetésekre jutok, amit nem
tudok elfogadni.
  - Drow vagy - mondta valaki a háta mögött. Drizzt azonnal megpördült, és
Dinint pillantotta meg.
  - A gnómok elmenekültek előlünk - mondta Drizzt, igyekezvén elterelni a
bátyja gondolatait.
  - Hát nem tanultad meg, mit jelent drow-nak lenni? - kérdezte Dinin. - Nem
értetted meg a történelmünket, és a jövőnk ígéretét?
  - Én azt tudom a történelemről, amit az Akadémián tanítottak - felelte
Drizzt. - Ezek voltak az első leckéink. De a jövőnkről, vagy erről a helyről,
ahol élünk, nem sokat tudok.
  - Ismered ellenségeinket - szólt Dinin.
  - Számtalan ellenséget ismerek - sóhajtotta az öccse. - Tele vannak velük a
Mélysötét üregei, és csak arra várnak, hogy lecsaphassanak. De mi nem hagyjuk
magunkat, és ellenségeink elhullanak hatalmunktól.
  - ó, de az igazi ellenség nem a mi világunk fénytelen barlangjaiban tanyázik
- mondta Dinin, ravasz mosollyal. - Az ő világuk számunkra furcsa és gonosz. -
Drizzt tudta, kikre utal bátyja, de sejtette, hogy eltitkol előle valamit.
  - Az elfek - suttogta Drizzt, és az amint e szót kiejtette valósággal
elöntötték az érzelmek. Egész életében másról sem hallott, mint elvetemült
rokonairól, és arról, hogyan kényszerítették le a drow-népet a világ gyomrába.
A mindennapi élet feladatai közepette nem sokat gondolt velük, de amikor eszébe
jutottak, nevüket litániaként használta élete minden gyűlölt dolga ellen. Ha
képes lett volna arra, hogy ő is - mint minden más drow - a felszíni elfeket
hibáztassa a drow társadalom igazságtalanságaiért, akkor talán tudott volna
reménykedni népe jövőjében. A józan ész nevében elutasította az elf háborúk
legendáit, mint újabb hazugságokat, de szíve mélyén, reményeiben
kétségbeesetten csüggött ezeken a szavakon.
  Visszanézett Dininre.
  - Az elfek - ismételte. - Akármilyenek is.
  Dinin felkacagott öccse állandó szarkazmusán.
  - Olyanok, mint amilyennek tanultad őket - biztosította a fiút. - Hitványak,
elképzelhetetlenül gonoszak. Népünk hóhérai, akik évezredekkel ezelőtt elűztek
minket, akik...
  - Ismerem a meséket - szakította félbe Drizzt, megrémülve haragvó bátyja
egyre erősebb hangjától. Hátrapillantott a válla fölött. - Ha az őrjáratnak
vége, találkozzunk a többiekkel valahol a város közelében. Ez a hely túl
veszélyes az ilyesfajta beszédhez. - Felállt és visszafelé indult,
Guenhwyvarral az oldalán.
  - Korántsem olyan veszélyes, mint az a hely, ahová nemsokára viszlek -
felelte Dinin, változatlanul ravasz mosollyal.
  Drizzt megtorpant, és kíváncsian nézett rá.
  - Szerintem ismerned kéne - ingerelte a bátyja. - Azért választottak minket,
mert mi vagyunk a legjobb járőrcsapat. Neked valószínűleg fontos szereped volt
benne, hogy elnyertük ezt a címet.
  - Mire választottak ki?
  - Két héten belül elhagyjuk Menzoberranzant - magyarázta Dinin. - Utunk sok
napig fog tartani, és messzire visz a várostól.
  - Meddig? - kérdezte Drizzt, hirtelen támadt kíváncsisággal.
  - Két hétig, talán háromig - felelte Dinin. - De megéri az időt. Mi leszünk
azok, öcsém, akik beteljesítik a bosszút leggyűlöltebb ellenségeinken! Mi
mérjük rájuk a Pókkirálynő gyilkos csapását!
  Drizzt értette a szavakat, de a gondolat túl hihetetlen volt számára.
  - Az elfek! - ragyogott fel Dinin ábrázata. - Minket választottak ki a
felszíni támadásra!
  Drizzt nem jött olyan izgalomba, mint a bátyja, mert nem látta át, mivel
járhat egy ilyen küldetés. Nos, legalább láthatja a felszíni elfeket, és
szembesülhet reményeivel. De a csalódások, amelyeket az elmúlt években átélt,
lehűtötték lelkesedését és noha az ő fajtájának sötét világát némiképp
megmagyarázhatja az elfek igazsága, ugyanez valami nagyon fontosat is elvehet
tőle.
  Nem tudta, hogyan is érezzen.

  - A felszín - tűnődött Alton. - A nővérem egyszer járt ott, egy hadjáratban.
Azt mondta, csodálatos élmény volt. - Masojra nézett, de nem tudta, hogyan
értelmezze a fiatal Hun'ett révült arckifejezését. - Most a ti őrjáratotok
teszi meg ugyanezt az utat. Irigyellek érte.
  - Márpedig én nem megyek - jelentette ki Masoj.
  - Miért? - hüledezett Alton. - Ez valóban ritka alkalom. Menzoberranzan -
szerintem Lloth nagy haragjára - már húsz éve nem vezetett hadjáratot a
felszínre. A következőig megint eltelhet húsz év, és akkor már nem leszel benne
az őrjáratban.
  Masoj kinézett Alton szobájának kicsiny ablakán, és szemügyre vette a Hun'ett
ház környékét.
  - Mellesleg - folytatta halkan Alton - ott fent, távol a fürkész
tekintetektől, jó alkalmat találhatsz arra, hogy megszabadulj a két
Do'Urdentől. Miért nem akarsz menni?
  - Hát elfelejtetted a szabályt, melynek megalkotásában te is közreműködtél? -
kérdezte Masoj, és vádlón Alton felé fordult. - Két évtizeddel ezelőtt a
Sorcere mesterei úgy határoztak, hogy varázslónak nem szabad a felszín közelébe
menni.
  - Tényleg - emlékezett a gyűlésre Alton. A Sorcere olyan távolinak tűnt most
számára, pedig alig néhány hete tartózkodott csak a Hun'ett Házban. - Úgy
gondoltuk, hogy a drow mágia másképpen, kiszámíthatatlanul működne a szabad ég
alatt - mondta. - Azon a húsz év előtti hadjáraton...
  - Ismerem a történetet - morogta Masoj, és befejezte a mondatot Alton
helyett. - Egy varázsló tűzgömbje a normális méreténél sokkalta nagyobbra
terjedt ki, és számos drow halálát okozta. Ti mesterek ezt veszélyes
mellékhatásnak neveztétek, de én inkább arra gondolok, hogy a varázsló egy
színlelt baleset álcája alatt szabadult meg néhány ellenségétől.
  - Igen - ismerte el Alton. - Így mondja a szóbeszéd. De bizonyíték
hiányában... - Nem fejezte be a mondatot, mert látta, hogy Masojt úgysem
nyugtatja meg. - Ez már nagyon régen volt - mondta, hogy egy kis reményt
keltsen. - Nem említetted meg hivatalosan?
  - Nem - felelte Masoj. - Amilyen lassan mennek a dolgok Menzoberranzanban,
kétlem, hogy a mesterek egyáltalán elindították a vizsgálatot az ügyben.
  - Kár - vélte Alton. - Tökéletes alkalom lett volna.
  - Elég ebből! - pirított rá a Hun'ett. - SiNafay Anya nem adott nekem
parancsot arra, hogy elpusztítsam Drizzt Do'Urdent vagy a bátyját. Már
figyelmeztettek, hogy tartsd meg magadnak a személyes vágyaidat. Ha a
Nagyasszonyanya megparancsolja, hogy lesújtsak, én megteszem. Alkalmat mindig
lehet találni.
  - Úgy beszélsz, mintha már most tudnád, hogyan fog meghalni Drizzt Do'Urden -
mondta Alton.
  Gonosz mosoly ömlött el Masoj arcán, amikor a zsebébe nyúlt és elővette az
ónix szobrocskát. Az akarat nélküli mágikus szolgát, melyben az ostoba Drizzt
olyan botorul megbízik.
  - Ó, tudom is - felelte. Feldobta Guenhwyvar figuráját, aztán elkapta és maga
elé tartotta.
  - Tudom.

  A kiválasztott rohamcsapat tagjai hamarosan ráébredtek, hogy nem hétköznapi
küldetés vár rájuk. A következő héten nem mentek ki járőrözni
Menzoberranzanból. Ehelyett egész napokat időztek a Melee-Magthere egy
elkülönített barakkjában. Szinte minden éber órájukat egy tanácsterem ovális
asztala körül töltötték, küszöbön álló kalandjuk részletes terveinek
hallgatásával, vagy Hatch'net mester újra és újra ismétlődő meséivel a gonosz
elfekről.
  Drizzt figyelmesen hallgatta a történeteket, és hagyta, sőt kényszerítette
magát, hogy belesüppedjen Hatch'net hipnotikus hálójába. A meséknek igaznak
kell lenniük: a fiú nem tudta, hogyan tudna kitartani az elvei mellett, ha
netán mégsem igazak.
  Dinin ismertette a rajtaütés taktikai előkészületeit, térképeket mutatott a
hosszú folyosókról, ahol majd végigmennek, addig sulykolva beléjük mindent,
amíg tökéletesen meg nem jegyezték.
  A lelkes harcosok - Drizzt kivételével - ezt is figyelmesen hallgatták, végig
azon igyekezve, nehogy izgalmuk hangos lelkesedésbe csapjon át. Ahogy a
felkészülés hete a végéhez közeledett, Drizzt észrevette, hogy a járőrcsapat
egyik tagja nincs jelen. Először arra gondolt, hogy Masoj a Sorcerében
hallgatja a reá vonatkozó feladatokat régi mestereitől. De ahogy egyre
közeledett az indulás ideje, és a támadási terv végleges alakot öltött, lassan
megértette, hogy Masoj nem tart velük.
  - Hol a varázslónk? - kérdezte meg az ülés vége felé.
  Dinin, akinek nem tetszett a közbeszólás, rámeredt. - Masoj nem jön velünk -
felelte. Tudta, hogy a többiek is osztani fogják a fiú aggodalmát, márpedig ez
nem jó ilyen kritikus időszakban.
  - A Sorcere úgy határozott, hogy varázsló nem léphet a felszínre - magyarázta
Hatch'net mester. - Masoj Hun'ett a városban várja meg, amíg visszatértek. Ez
természetesen nagy veszteség nektek, hiszen Masoj már számtalanszor
bizonyította rátermettségét. De ne féljetek, mert az Arach-Tinilith egy papnője
elkísér titeket.
  - És mi lesz a... - kezdte Drizzt, társai megkönnyebbült suttogása közepette.
  Dinin, aki könnyedén kitalálta a kérdést, elvágta a fonalat:
  - A macska Masojé - mondta színtelenül. - Itt marad.
  - Talán, ha megkérném Masojt - könyörgött Drizzt.
  De bátyja kemény pillantása szavak nélkül is válaszolt.
  - A felszínen más lesz a taktikánk - mondta a csoportnak, elnémítva a
suttogást. - A felszín a nagy, szabad térségek világa, nem a kanyargó
alagutaké. Ha észrevettük az ellenséget, azonnal körül kell vennünk őket, hogy
elzárjuk a menekülés útját. - Egyenesen az öccsére nézett. - Nincs szükség
előőrsre, és egy ilyen ütközetben egy megidézett lény több kárt okozhat, mint
amennyi haszna van.
  Drizztnek be kellett érnie ezzel a válasszal. A vitának semmi értelme nem
lett volna, még akkor sem, ha Masoj netán odaadná a párducot - amit úgysem
tenne meg. Kiűzte hát elméjéből a hiábavaló vágyakat, és erőnek erejével
igyekezett bátyja szavaira figyelni. Ez lesz fiatal életének legnagyobb
kihívása, és legveszélyesebb vállalkozása.

  Az utolsó két napon, amikor a közelgő rajtaütés már minden gondolatot
áthatott, Drizzt soha nem tapasztalt izgatottságon kapta magát.
  Valami nyugtalan energia izzott benne, amitől izzadni kezdett a tenyere,
tekintete pedig túlságosan is éberen fürkészte környezetét.
  A Guenhwyvarral kapcsolatos csalódás ellenére sem tagadhatta le a benne buzgó
várakozást. Ez volt az a kaland, amire mindig vágyott, a válasz azokra a
kérdésekre, amelyek népe igazságát keresték. Ott fönt, az idegen világ tágas
különösségében, ott leselkedtek a felszíni elfek, az ismeretlen lidércek,
minden drow közös ellenségei - és így a drow társadalom összetartó erői. Drizzt
előtt ott állt a harci dicsőség, az a lehetőség, hogy méltó bosszút álljon népe
leggyűlöltebb ellenségein. Mindeddig csak közvetlen szükségből harcolt, az
edzőteremben vagy az ostoba szörnyek ellen, amelyek a város közelébe tévedtek.
  De jól tudta, hogy ez a harc most más lesz. Kardjait ezúttal mélyebb érzelmek
ereje fogja áthatni, csapásait népe dicsősége, közös hite fogja vezetni, és a
vágy, hogy visszavágjanak elnyomóiknak. Hinnie kellett ebben.
  Végigdőlt fekhelyén az indulás előtti éjszakán, és szablyáit lassú
mozdulatokkal lengette meg a feje fölött.
  - Most - suttogta fennhangon a pengéknek, míg lassú, finom táncukat csodálta.
- Most az igazság dalát fogjátok zengeni!
  Aztán letette a kardokat az ágy mellé, és befordult, hogy várja az áhított
álmot.
  - Most - ismételte összeszorított foggal, és elszántan villogó szemmel.
  Vajon a hit vagy a remény szavai voltak ezek? Drizzt már akkor kizárta ezt a
zavaró kérdést, amikor először merült fel a gondolatai között, mert borongásai
mellé már nem fértek el újabb kételyek. Már nem fontolgatta a csalódás
esélyeit: ennek nincs helye egy drow harcos szívében.
  De Dininnek, aki a folyosó árnyékából figyelte öccsét, úgy tűnt, mintha csak
győzködni próbálná magát saját szavai igazságáról.


20.

Az az idegen világ

  Az őrjárat tizennégy tagja némán nyomult előre a kanyargó alagutakon és
hatalmas termeken át, amelyek egymás után tárultak fel előttük. Mágikus
csizmáikban hangtalanul, piwafwijaikban pedig szinte láthatatlanul suhantak,
csak a néma kóddal társalogtak. A talaj emelkedése többnyire csekély volt, ám
néha sziklás kürtökön kellett felkúszniuk. Minden egyes lépés közelebb vitte
őket céljukhoz. Szörnyek és más fajok területein haladtak át, de a gyűlölt
gnómok, sőt, még a duergarok is bölcsen meghúzták magukat. A Mélysötétben
kevesen mertek volna arra vállalkozni, hogy egy drow hadjárat útjába álljanak.
  Egy hét elteltével már érzékelték a környezet változását. Egy felszínlakó
számára a mélység még mindig elképesztő lett volna, de a sötét-elfek megszokták
már, hogy ezernyi tonna szikla tornyosul a fejük felett. Minden kanyar után azt
várták, hogy a kőmennyezet egyszerűen elszáll a fejük fölül, a felszíni világ
végtelen ürességébe.
  Fuvallatok söpörtek végig rajtuk - nem a földmélyi magma kénes, forró
lehelete, hanem nedves levegő, telve a drow számára ismeretlen aromákkal. Fent
tavasz volt, bár a sötét-elfek a maguk évszaknélküli világában erről mit sem
tudtak. A levegő frissen nyílott virágok és zöldellő fák illatát hozta. A
szívfájdító szagok csábító hullámában Drizztnek újra és újra emlékeztetnie
kellett magát arra, hogy a hely, amely felé haladnak, velejéig romlott és
veszélyes. Talán, gondolta, az illatok csak ördögi csapdák, amelyek a felszíni
világ gyilkos szorításába csalják a mit sem sejtő teremtményeket.
  Az Arach-Tinilith papnője, aki kísérte őket, a fal közelében haladt, és ezen
az utolsó szakaszon minden egyes hasadékhoz odaszorította az arcát. - Ez elég
nagy lesz - mondta egy idő után. - Látóvarázst csinált, és még egyszer benézett
a kicsiny, ujjnyi széles résbe.
  - Ezen fogunk átmenni? - jelezte egy harcos a társának.
  Dinin észrevette a mozdulatokat, és egyetlen szemöldökráncolással
elhallgattatta a néma fecsegést.
  - Fent nappal van - jelentette be a papnő. - Itt kell várakoznunk.
  - Mennyi ideig? - kérdezte Dinin, mert tudta, hogy csapata már igen feszült,
lévén a rég várt célhoz oly közel.
  - Nem tudhatom - felelte a papnő. - De nem többet, mint a Narbondel fél
ciklusa. Tegyük le terheinket, és pihenjünk, amíg lehet.
  Dinin szívesebben ment volna tovább, de nem mert vitába szállni a papnővel. A
pihenő végül nem is bizonyult hosszúnak, mert néhány óra elteltével, amikor a
papnő ismételten kinézett a hasadékon, közölte, hogy itt az idő.
  - Te mész elsőnek - mondta Dinin az öccsének. Drizzt hitetlenkedve nézett a
bátyjára. El sem tudta képzelni, hogyan férhetne át egy ilyen szűk nyíláson.
  - Gyere - utasította a papnő, aki egy soklyukú golyót tartott a kezében. -
Menj el mellettem, egyenesen előre.
  Amikor Drizzt engedelmeskedett, a nő valami varázsszót vakkantott, és a fiú
feje fölé tartotta a gömböt. Fekete pelyhek, még a drow ében bőrénél is
feketébbek, kezdtek belőle szállingózni. Drizzt gerincén rettentő borzongás
futott végig.
  A többiek elképedve látták, hogy társuk teste hajszálvékonnyá keskenyedik,
teljesen lapossá, mintha árnyéka lenne régi önmagának.
  Drizzt nem értette, mi történik, de a hasadék hirtelen kitágult előtte.
Belesiklott, és - jelen állapotában a mozgást egyszerű koncentrációnak érezve -
átcsusszant a kis csatorna törésein és kanyarulatain, mint a repedezett sziklán
átsuhanó árnyék. Aztán egy hosszú barlangüregben találta magát, szemben az
egyetlen kijárattal.
  Holdtalan éjszaka volt, de egy mélyben élő drow még ezt is túl világosnak
találta. Drizzt úgy érezte, mintha valami húzná a kijárat felé, a nyílt
felszíni világba. Utóbb társai is átsuhantak a résen a barlangba; a papnő jött
utoljára. A fiú újra érezte a reszketést, amint teste visszanyerte természetes
formáját. Hamarosan már mindegyikük sietve ellenőrizte a fegyverét.
  - Én itt maradok - mondta a papnő Dininnek. - Jó vadászatot. A Pókkirálynő
szeme rajtatok lesz.
  Dinin még egyszer figyelmeztette csapatát a felszín veszélyeire, aztán a
kijárat felé indult, egy kis lyuk felé a magas hegy sziklás lejtőjében.
  - A Pókkirálynőért - suttogta. Nagy lélegzetet vett, aztán kivezette őket a
nyíláson, a szabad ég alá.
  A csillagok alá! Míg a többieket láthatóan idegesítették az áruló fények,
Drizzt nem tudta levenni a tekintetét a számtalan, misztikusan ragyogó
pontocskáról. Emelkedett lélekkel fürdött a csillagfényben, és fel sem tűnt
neki a szél szárnyán érkező örömteli énekszó, hisz' annyira illett a
környezethez.
  Dinin viszont nagyon is meghallotta az éneket, és elég tapasztalt volt ahhoz,
hogy rájöjjön: ez a felszíni elfek szörnyűséges hívása.
  Végigfürkészte a látóhatárt, és meg is pillantott egy magányos tábortüzet az
erdős völgy távoli nyúlványában. Elszántságra buzdította csapatát - főleg az
öccse szeméből igyekezett kitörölni a gyönyörködő pillantást -, aztán
elindította őket.
  Drizzt látta az aggodalmat társai arcán, amely olyannyira ellentétben állt
saját megmagyarázhatatlan nyugalmával. Azonnal sejtette, hogy valami nagyon
nincs rendben a helyzettel. A lelke mélyén már abban a pillanatban tudta, ahogy
kiléptek az alagútból, hogy ez nem az a gonosz világ, amit az Akadémia mesterei
oly buzgón ócsároltak. Szokatlan volt ugyan számára, hogy nincs a feje fölött
kőmennyezet, de nem kellemetlen. Ha ezek a szívébe markoló csillagok valóban az
elkövetkező nap eseményeit jelzik, ahogy Hatch'net mester állította, akkor nem
is lesz olyan szörnyű az a következő nap.
  Egyetlen dolog zavarta csak meg a szabadságot, amit Drizzt érzett: nem tudta,
ő lett valamilyen érzéki csalódás áldozata, vagy a társai - és a bátyja -
látják környezetüket valamiféle hályogon keresztül.
  újabb megválaszolatlan kérdés terhe nehezedett a vállára: vajon kellemes
érzése a gyengeség jele, vagy az igazság tudatáé volt?
  - Ez a mi hazánk gombaligeteinek itteni megfelelője - mondta Dinin, miközben
egy kis erdő szélén vágtak át. - Nem értelmes, és nem árt nekünk.
  Mindennek ellenére a fiatal sötét-elfek összerezzentek és kardjukhoz kaptak,
valahányszor mókus zörrent fölöttük az ágon, vagy egy láthatatlan madár szólalt
meg az éjszakában. A drow világa néma volt, alapjaiban más, mint egy tavaszi
erdő zsongó élete, és a Mélysötétben majdnem minden élőlény tudott, és
általában akart is ártani annak, ami behatolt a területére. Még a tücsök
ártatlan ciripelése is baljóslatú fenyegetés volt az éber drow füleknek.
  Dinin jó irányba haladt, így a tündeének hamarosan elnyomott minden más
hangot, és a tűz fénye is láthatóvá vált a bozóton keresztül. A felszíni elfek
a legéberebb fajta voltak, és egy embernek - vagy akár egy osonó félszerzetnek
- nagyon kevés esélye lett volna arra, hogy meglepje őket.
  De ezen az éjszakán drow-k vadásztak, akik ügyesebben lopóztak, mint a
félelmetes nagyragadozók. Lépteik semmilyen zajt nem ütöttek, még a száraz
avaron sem, míves páncéljuk pedig, mely tökéletesen követte testük vonalát,
hangtalanul követte mozdulataikat. Észrevétlenül vették körül a kis tisztást,
ahol egy csapat tünde táncolt és énekelt.
  Az elfek gondtalan játékának látványába belefeledkezve, Drizzt alig vette
észre bátyja néma kódban kiadott parancsait. Sok gyerek is táncolt a
sokaságban. Csak kisebb termetük árulta el gyerek mivoltukat, mert a felnőttek
ugyanolyan szabadon és lelkesen mozogtak, mint ők. Mindnyájan olyan
ártatlannak, olyan élénknek és vágyódónak látszottak, és olyan nyilvánvalóan
kötötte össze őket valami erős barátság, amilyet Drizzt Menzoberranzanban
sohasem tapasztalt. Hatch'net történetei a gonosz, gyűlölködő nyomorultakról
egyszeriben teljesen valószínűtlennek tűntek.
  Drizzt inkább csak érezte, semmint látta, hogy csapata mozgásba lendül, de
mégsem tudott elszakadni az eléje táruló látványtól. Dinin megveregette a
vállát, és az övén csüngő kis számszeríjra mutatott, aztán az egyik közeli
bokor mögé lépett.
  Drizzt meg akarta állítani a bátyját és a többieket, azt akarta, hogy
várjanak és nézzék meg jól a felszíni elfeket, akiket olyan sietősen neveztek
ki ellenségeikké. Úgy érezte, mintha lába gyökeret vert volna, nyelve pedig
elnehezült a száját hirtelen meglepő szárazságtól. Dininre nézett, és csak
remélhette, hogy bátyja tévesen a harci kedv megnyilvánulásának értelmezi nehéz
lélegzését.
  Aztán éles füle hirtelen felfogta a tucatnyi íjhúr finom pendülését.
  Az elfek dala egy pillanatig még folytatódott, majd a csoport több tagja a
földre rogyott.
  - Ne! - kiáltotta tiltakozva Drizzt. A szót valami olyan mélyről jövő harag
lökte ki az ajkán, amit nem is tudott felfogni. A tiltás úgy hangzott, mint a
támadó drow-k valami újabb harci kiáltása. Mielőtt a felszíni elfek
felocsúdhattak volna, Dinin és a többiek már le is rohanták őket.
  Drizzt maga is belépett a tisztás fénykörébe fegyverrel a kezében, bár
fogalma sem volt arról, mit tegyen. Csak a harcnak akart véget vetni, az előtte
kibontakozó jelenetet akarta megállítani.
  Saját erdei otthonukban biztonságban érezvén magukat, a felszíni elfek még
csak fegyvert sem hordtak maguknál. A drow harcosok könyörtelenül vágtak rendet
köztük. Lemészárolták őket, de még azután is kaszabolták őket, miután az élet
utolsó szikrája is eltávozott testükből.
  Az egyik ijedt nő, akinek valahogy sikerült kitérni a csapások elől,
egyenesen Drizzt elé keveredett. A fiú beleszúrta fegyvere hegyét a földbe,
hogy megpróbálja legalább egy kicsit megnyugtatni.
  Aztán a nő megrándult, ahogy egy kard hasított bele hátulról, és hegye
áthatolt karcsú alakján. Drizzt bénultan és iszonyodva figyelte, hogy a mögötte
álló drow harcos két kézre fogja a kardját, és vadul megcsavarja. Az elf nő
élete utolsó illanó pillanatában egyenesen Drizztre nézett, a tekintete
kegyelemért esdekelt. Hangja véres bugyborékolásba fulladt.
  Arcán elragadtatott kifejezéssel, a drow harcos kirántotta belőle kardját, és
egyetlen csapással elválasztotta a nő fejét a nyakától.
  - Vérbosszú! - kiáltotta oda Drizztnek, haragtól eltorzult arccal.
  Szeme olyan démoni fényben izzott, amitől a fiú teljesen lebénult. A harcos
még egyet szúrt az élettelen testen, aztán újabb préda után nézett.
  Egy pillanattal később egy másik elf, egy fiatal lány tört ki a mészárlásból
és Drizzt felé rohant, újra és újra egyetlen szót sikoltozva. A felszíni elfek
nyelvén kiáltozott, Drizzt számára idegen dialektusban, de amikor a fehér,
könnyáztatta arcra nézett, az ifjú drow azonnal megértette, mit mond. A lány a
lába előtt heverő megcsonkított testre meredt: fájdalma legyőzte a saját
közelgő végzete miatt érzett rettegést is. Csak sírni tudta:
  - Anyám!
  Düh, iszonyodás, fájdalom és még ezernyi más érzés rohanta meg Drizztet abban
a szörnyű pillanatban. Menekülni akart az érzéseitől, elveszni fajtársai vak
őrjöngésében, és elfogadni a csúf valóságot.
  Milyen könnyű is lenne elhajítani a lelkiismeretet, ami annyi fájdalmat okoz
neki.
  Egy elf gyermek ott rohant el a drow előtt, de szinte nem is látta, mert
pillantását halott anyjára szegezte. Nyaka védtelenül állt bármilyen csapás
előtt. Drizzt felemelte a kardját, immáron képtelenül arra, hogy különbséget
tudjon tenni irgalom és gyilkosság között.
  - Rajta, öcsém! - kiáltott feléje Dinin. A kiáltás áthatolt a társak harci
ordításán, és vádként csengett a második fiú fülében. Drizzt fölnézett, hogy
megkeresse tekintetével bátyját, aki tetőtől-talpig véresen állt egy halom
lemészárolt elf holtteste között.
  - Ma megismered a dicsőséget, mit jelent drow-nak lenni! - rikkantotta Dinin,
és öklét győzelmesen a levegőbe emelte. - Ma a Pókkirálynőt dicsérjük!
  Drizzt valamit válaszolt, aztán vicsorogva visszafordult a gyilkos csapásra.
  Majdnem megtette. Céltalan haragjában Drizzt Do'Urden majdnem olyan lett,
mint a fajtája. Majdnem kioltotta az élet lángját a gyönyörű gyermek szikrázó
szemeiben.
  De az utolsó pillanatban a kislány ránézett, és csillogó szeme mintha tükröt
tartott volna Drizzt megfeketedő lelke elé. Ebben a tükörképben, a kezét vezető
harag visszaverődésében Drizzt Do'Urden végre magára talált.
  A szeme sarkából Dinint figyelve, kardjával erőteljesen lecsapott, és
szándékosan elhibázta a gyereket. Ugyanazzal a mozdulattal, a másik kezével
megragadta a kislányt, és arccal lefelé a földre rántotta.
  A kislány sértetlenül, ámde rémülten sikoltozott. Drizzt látta, ahogy Dinin
megint az égre emeli öklét, aztán elfordul.
  A második fiúnak gyorsan kellett cselekednie: a harc már közeledett a gyászos
végkifejlethez. Ijesztő pontossággal végigvágott kardjával a fekvő gyermek
hátán: felszakítva a ruhát, de még csak meg sem karcolva a gyenge bőrt.
  Aztán a fejnélküli holttest vérével tette teljessé a csalást. Komor
elégtétellel gondolt arra, hogy az elf anya biztosan örülne, ha tudná, hogy
halálában megmentette lánya életét.
  - Maradj fekve - suttogta a gyerek fülébe. Tudta, hogy a kislány valószínűleg
nem érti a nyelvét, mégis, hangjának megnyugtató színezetével igyekezett
tudtára adni a feladatot. Csak remélhette, hogy jó munkát végzett, amikor Dinin
és néhány másik társa odament hozzá.
  - Jól csináltad! - dicsérte bátyja túláradóan, reszketve az izgalomtól. - Egy
halom ork-csali meghalt, közülünk pedig még csak meg sem sebesült senki!
Menzoberranzan nagyasszonyai elégedettek lesznek, még ha nem is zsákmányolunk
semmit ettől a szánalmas népségtől. - A Drizzt lábánál heverő halomra nézett,
aztán vállon veregette az öccsét.
  - Azt hitték, hogy elmenekülhetnek? - röhögött.
  Drizzt keményen küzdött feltörő undora ellen, de bátyját úgy lázba hozta a
vérfürdő, hogy amúgy sem vette volna észre.
  - Persze, itt voltál te! - folytatta Dinin. - Két áldozat Drizztté!
  - Csak egy! - tiltakozott egy másik, és Dinin mellé lépett. A második fiú
keményen megmarkolta kardját, és összeszedte minden elszántságát. Ha a közeledő
drow észreveszi a csalást, minden erejével harcolni fog az elf gyerekért.
Megöli a társait, de még a bátyját is, hogy megmentse a csillogó szemű kislányt
- hacsak őt is le nem vágják. De akkor legalább nem kell majd végignéznie a
gyerek halálát.
  Szerencsére erre nem került sor.
  - Drizzt intézte el a gyereket - mondta a drow Dininnek -, de én öltem meg a
nőt! Én már akkor a hátába szúrtam, amikor az öcséd még elő sem vette a
kardját!
  Drizzt szinte ösztönösen cselekedett, mintegy védekezésül az őt körülvevő
gonoszság ellen. Nem is volt tudatában tettének abban a pillanatban, csak a
hencegő drow-t látta, amint a hátán fetrengve az arcát markolássza és
fájdalmasan nyöszörög. A fiú csak ekkor érzékelte az égő fájdalmat a kezében,
és látta, hogy ujjait és a kard markolatát vércseppek borítják.
  - Ez mire volt jó? - kérdezte Dinin.
  Drizztnek gyorsan kellett döntenie. Nem válaszolt a bátyjának.
  Elnézett mellette, a földön vonagló alakra, és a szívében felgyülemlett
minden haragot egyetlen olyan átokba sűrítette, amit a többiek elfogadnak és
értékelnek.
  - Ha még egyszer elhalászol előlem egy prédát - fröcsögte, hamis szavait igaz
haragba burkolva -, akkor a nyakától elválasztott fejet a tiéddel fogom
kicserélni!
  Drizzt érezte, hogy a lábánál fekvő gyerek minden igyekezete ellenére is
halkan zokogni kezd. Úgy döntött, nem kísérti tovább a szerencséjét. - Gyertek
- morogta. - Hagyjuk itt ezt a helyet. A felszíni világ bűze megrontja a szám
ízét!
  Elviharzott, a többiek pedig felnyalábolták leütött társukat, és követték.
  - Végre - suttogta Dinin, ahogy öccse határozott lépteit figyelte. - Végre
megtanultad, mit is jelent drow harcosnak lenni!
  Dinin a maga vakságában persze sohasem érthette meg szavainak iróniáját.

  - Van még egy feladatunk, mielőtt hazatérünk - közölte a papnő a csapattal,
amint elérték a barlang bejáratát. Egyedül ő ismerte a hadjárat másodlagos
célját. - Menzoberranzan Nagyasszonyai azért küldtek minket ide, hogy tanúi
legyünk a felszíni világ szörnyűségének, és figyelmeztethessük a
fajtánkbelieket!
  A fajtánkbelieket? - tűnődött Drizzt sötét szarkazmussal. Amennyire ő látta,
a drow-k máris megismerték a felszíni világ rémeit: saját magukat.
  - Ott! - kiáltotta Dinin, és a keleti láthatár felé mutatott.
  Vékonyka derengés-csík rajzolta ki a távoli hegyek körvonalait. Egy
felszínlakó észre sem vette volna, de a sötét-elfek tisztán látták, és
mindannyian, még maga Drizzt is, ösztönösen visszahőköltek.
  - Hát ez gyönyörű - jegyezte meg Drizzt merészen, miután néhány másodpercig
szemlélte a látványt.
  Dinin jéghideg pillantást vetett rá, de még így is barátságosnak hatott ahhoz
a tekintethez képest, amit a papnő lövellt a második fiú felé.
  - Vegyétek le a köpenyeiteket és a felszereléseteket, még a páncélt is -
utasította a csapatot.  - Gyorsan. Tegyétek be a barlang sötétjébe, hogy ne
érje őket fény.
  Amikor mindezt végrehajtották, a papnő kivezette őket az egyre növekvő
fénybe.
  - Figyeljétek - hallották komoly parancsát.
  A keleti égbolt lassan bíbor-rózsaszínes árnyalatot kapott, aztán tiszta
rózsaszín lett, fénye heves hunyorgásra késztette a sötét-elfeket. Drizzt
haraggal gondolt mindazokra a tanokra, amelyeket Hatch'net mester sulykolt
beléjük a felszíni elfekről.
  Aztán megtörtént: a napkorong felső pereme kibukkant a keleti horizonton.
Melegétől, életadó energiájától, a felszíni világ egyszeriben feléledt.
  Ugyanezek a napsugarak viszont a tűz erejével ostromolták a drow szemeket,
szinte belevájtak az ilyen látványhoz nem szokott szemgolyókba.
  - Figyeljétek! - kiáltott rájuk a papnő. - Legyetek tanúi a legmélyebb
szörnyűségnek!
  A harcosok egymás után kiáltottak fel a fájdalomtól, és tántorodtak be a
barlang sötétjébe, míg végül Drizzt egyedül maradt a papnő mellett, a kelő
napban. Valójában a fény ugyanúgy bántotta a fiú szemét, mint a társaiét, de ő
tűrte, mert tisztítótűznek tekintette, amely felszabadítja a lelkét.
  - Gyere - mondta neki a papnő egy idő után. Nem értette, miért áll még ott. -
Már megszereztük a tanúságot. Most már visszatérhetünk a hazánkba.
  - A hazánkba? - kérdezte Drizzt keserűen.
  - Menzoberranzanba! - kiáltotta a papnő, mert azt hitte, hogy a hím
megzavarodott. - Gyere, mielőtt ez a pokoltűz leégeti a húst a csontjaidról.
Hadd szenvedjék csak felszíni rokonaink a lángokat, gonosz lelkük méltó
büntetéseként!
  Drizzt reménytelenül felkacagott. Méltó büntetés? Azt kívánta, bár ezernyi
ilyen napot tudna leszakítani az égről; berakná őket Menzoberranzan minden
kápolnájába, hogy ott ragyogjanak örökké.
  De aztán nem bírta tovább a fényt. Szédelegve támolygott vissza a barlangba,
és felhúzkodta ruháit. A papnő kezében már ott volt a kis golyó, és megint
Drizzt csusszant át elsőnek a szűk hasadékon. Amikor az egész csapat összegyűlt
az alagútban, Dinin az élre állt, és visszavezette őket az ereszkedő járat
sűrűsödő homályába - vissza lefelé, létük örök sötétségébe.


21.

Az istennő örömére

  Eleget tettetek az istennő akaratának? - kérdezte Malice Anya, legalább
annyira fenyegetően, mint érdeklődve. A Do'Urden Ház papnői, Briza, Vierna és
Maya közömbösséget tettetve, mélyen elrejtett irigységgel álltak mellette.
  - Egyetlen drow sem halt meg - felelte Dinin, a drow gonoszság édes hangján.
- De őket mind egy szálig levágtuk! - Már a mészárlás emlékére is megnyalta a
szája szélét.
  - Te hányat? - szakította félbe a Nagyasszony, akit jobban érdekelt saját
családjának eredménye, mint a hadjárat általános kimenetele.
  - Ötöt - felelte Dinin büszkén. - Ötöt öltem meg, és mind az öt nő volt!
  A Nagyasszony mosolyától Dinin hátán végigfutott a hideg. Aztán Malice
összeráncolt szemöldökkel Drizzt felé fordult.
  - És ő? - kérdezte, eleve felkészülten a kedvezőtlen válaszra. Malice nem
kételkedett kisebbik fia fegyverforgató képességeiben, de kezdte sejteni, hogy
a második fiúban túl sok van Zaknafein érzelmességéből.
  Dinin mosolya megzavarta. Bátyja odament hozzá, és kényelmesen a vállára
támaszkodott.
  - Drizzt csak egyet ölt meg - kezdte -, de az lánygyerek volt.
  - Csak egyet? - vicsorgott Malice.
  Oldalt, az árnyak közt Zaknafein undorral hallgatta a beszélgetést.
Legszívesebben felordított volna Dinin rettentő szavaira, de nem tehette. A
rengeteg borzalom között, amivel Zak Menzoberranzanban találkozott, ez volt a
legnagyobb csalódás. Drizzt megölt egy gyereket.
  - De ahogy csinálta! - kiáltott fel Dinin. - Szétszabdalta! Lloth minden
haragját beleadta a vágásaiba! A Pókkirálynő valószínűleg az ő tettét értékelte
a legtöbbre.
  - Csak egyet - mondta Malice Anya, alig valamivel enyhültebben.
  - Kettő lett volna - folytatta Dinin -, de Shar Nadal, a Maevret Házból
elszedett egyet előle. - Egy nőt.
  - Akkor Lloth kegyes lesz a Maevret Házhoz - következtetett Briza.
  - Nem - felelte Dinin. - Drizzt megbüntette Shar Nadalt. A Maevret Ház fia
pedig nem válaszolt a kihívásra.
  Az emlék mélyen megragadt Drizzt agyában. Azt kívánta, bárcsak Shar Nadal
visszaütött volna, hogy ő méginkább levezethesse dühét. De még ez a kívánság is
bűntudatot keltett benne.
  - Jó munkát végeztetek, gyermekeim - ragyogott Malice most már elégedetten,
hogy mindketten megfelelően kivették részüket a rajtaütésből. - A Pókkirálynő
kegyesen fog a Do'Urden Házra tekinteni ezért a tettért. Győzelemre fog vezetni
minket az ismeretlen Ház ellen, amely a vesztünkre tör.

  Zaknafein a padlóra szögezte tekintetét, amikor elhagyta a fogadótermet,
közben idegesen simogatta kardja markolatát. Eszébe jutott az a harc, amikor
rászedte Drizztet a fénybombával, és a fiú ott állt előtte legyőzve,
védtelenül. Akkor megmenthette volna az ártatlan ifjút szörnyű sorsától. Akkor
és ott megölhette volna, hogy megkímélje a menzoberranzani élet
kegyetlenségeitől.
  Zak megállt a hosszú folyosón, és visszafordult az ajtó felé.
  A két Do'Urden fiú éppen akkor lépett ki rajta. Drizzt egyetlen vádló
pillantást vetett egykori mesterére, aztán tüntetően befordult az egyik
oldalfolyosóba.
  Tekintete a fegyvermester velejéig hatolt.
  - Hát ezt is megértük - mormolta magában Zak. - A Do'Urden Ház legifjabb
harcosát eltöltötte a fajunkra olyannyira jellemző gyűlölet, és megtanult
megvetni engem azért, ami vagyok.
  Ismét csak arra az edzőtermi pillanatra tudott gondolni, arra a sorsfordító
percre, amikor Drizzt élete egyetlen hajszálon függött. Valóban az lett volna
az irgalmas cselekedet, ha akkor megöli.
  De a fiatal drow pillantása olyan mély sebet ejtett a szívén, hogy Zak
igazából el sem tudta dönteni, kinek lett volna ez nagyobb jótétemény:
Drizztnek vagy neki magának.

  - Hagyj magunkra - parancsolta SiNafay, amikor besuhant a gyertyafénnyel
megvilágított kis szobába. Alton csak hápogni tudott erre a kérésre, hisz végül
is a saját szobájában volt! De aztán bölcsen belátta, hogy SiNafay a család
Nagyasszonya, a Hu'nett Ház teljhatalmú ura. Néhány esetlen meghajlás után,
késlekedéséért mentegetőzve hátrált ki a szobából.
  Masoj figyelmesen szemügyre vette anyját, miközben Alton távozására várt.
SiNafay izgatott hangjából tudta, hogy valami fontos dologról lehet szó. Valami
olyat tett volna, amivel megharagította az anyját? Vagy talán, ami valószínűbb,
Alton csinált valamit? Amikor SiNafay visszafordult feléje, és arca ördögi
vigyorba torzult, Masoj látta, hogy nincs baj.
  - A Do'Urden Ház hibázott! - sziszegte. - Elvesztette a Pókkirálynő kegyét!
  - Hogyhogy? - kérdezte fia. Tudta, hogy Drizzt és Dinin sikeres hadjáratból
tértek meg, amiről az egész város a legnagyobb elismerés hangján beszélt.
  - Nem tudok részleteket - felelte SiNafay Anya, némi mértéktartással. -
Egyikük, nyilván valamelyik fiú, olyasmit tett, ami nem tetszik Llothnak. Ezt a
Pókkirálynő egyik szolgálóleányától tudom, tehát így kell lennie!
  - Malice Anya hamar helyrehozza a hibát - vélte Masoj. - Vajon mennyi időnk
van addig?
  - Malice Anya nem fog értesülni Lloth nehezteléséről - felelte SiNafay. -
Legalábbis egy ideig nem. A Pókkirálynő mindenről tud. Tudja, hogy a Do'Urden
Ház megtámadását tervezzük, és Malice Anya legfeljebb valami szerencsétlen
véletlen révén tudhatja meg, milyen reménytelen helyzetben van, mielőtt
elpusztul a Háza!
  - Gyorsan kell cselekednünk - folytatta SiNafay Anya. - Narbondel tíz
ciklusán belül meg kell kapniuk az első csapást! Aztán hamarosan kezdődik a
teljes harc, mielőtt a Do'Urden Ház összefüggést találna a soraiban
elszenvedett veszteség és a mi Házunk között.
  - És mi lesz az a veszteség? - kérdezte Masoj, azt gondolva - és remélve -,
hogy már tudja a választ.
  Az anyja felelete zene volt fülének. - Drizzt Do'Urden - dorombolta -, a
kedvenc fiú. Öld meg.
  Masoj hátradőlt, és vékony ujjait összefonta a tarkóján. A parancson
elmélkedett.
  - Nem hibázhatsz - figyelmeztette az anyja.
  - Nem fogok - biztosította őt Masoj. - Drizzt akármilyen fiatal, máris erős
ellenfél. Ezenkívül a bátyja, a Melee-Magthere volt mestere sosem tágít
mellőle. - Csillogó szemmel nézett az anyjára. - Megölhetem őt is?
  - Légy óvatos, fiam - válaszolta SiNafay. - A te célpontod Drizzt Do'Urden.
Minden igyekezetedet az ő halálára összpontosítsd.
  - Ahogy parancsolod - felelte a fiú, mély meghajlással.
  SiNafaynek tetszett, hogy fia kérdezősködés nélkül engedelmeskedik. Úgy
indult kifelé a szobából, hogy teljes mértékben meg volt győződve róla: Masoj
képes tökéletesen végrehajtani a feladatot.
  - De ha Dinin Do'Urden az utadba áll - mondta, hogy valamivel azért
megjutalmazza a fiút engedelmességéért -, őt is megölheted.
  Masoj tekintete ha lehet, még jobban felcsillant erre a megbízatásra.
  - De nem hibázhatsz! - mondta SiNafay, ezúttal olyan nyílt fenyegetéssel
hangjában, hogy Masoj lelkesedése menten megcsappant. - Drizzt Do'Urdennek tíz
napon belül meg kell halnia!
  Masoj kiűzött az agyából minden zavaró gondolatot, ami Dininre vonatkozott.
  - Drizztnek meg kell halnia - suttogta újra és újra, még az anyja távozása
után is. Már azt is tudta, hogyan fogja megcsinálni.
  Csak abban reménykedett, hogy a megfelelő alkalom nem soká várat magára.

  A felszíni hadjárat szörnyű emléke állandóan üldözte, kísértette Drizztet
Daermon N'a'Shezbaernon termeiben. Azonnal kisietett a fogadócsarnokból, amikor
Malice Anya elbocsátotta, és a bátyja elől is kitért, hogy minél hamarabb
egyedül maradhasson.
  De a képektől nem tudott szabadulni: az elf kislány szemének megtört
csillogása, ahogy meggyilkolt anyja holtteste fölött térdel; a haldokló elf nő
iszonyodó tekintete, ahogy Shar Nadal kaszabolja, örökké kísértette. A felszíni
elfek befészkelték magukat gondolataiba, és nem tudta őket kiűzni onnan. Ott
mentek mellette, amikor járt, éppoly valóságosan, mint amilyenek akkor voltak,
amikor Drizzt csapata rájuk rontott, örvendező daluk közepette.
  Nem tudta, lesz-e még valaha egyedül.
  Szemét a földre szegezve, teljesen belemerülve a veszteség üres érzésébe,
Drizzt nem figyelt maga elé. Rémülten ugrott hátra, amikor egy sarkon
befordulva beleütközött valakibe.
  Zaknafein állt előtte.
  - Hát itthon vagy - mondta a fegyvermester közönyösen. Üres tekintete nem
árulkodott kavargó érzelmeiről.
  Drizzt nem tudta, hogy jól leplezte-e fintorát.
  - Egy napra - válaszolta ugyanolyan színtelenül, habár ő sem volt kevésbé
dühös Zaknafeinre. Most, hogy elsőkézből tapasztalta a drow elfek vérengzését,
Zak híres tettei csak még gonoszabbnak tűntek a szemében. - Az őrjáratom megint
indul, a Narbondel első fényekor.
  - Ilyen hamar? - kérdezte a fegyvermester, valóban meglepetten.
  - Hívtak minket - felelte Drizzt, és indult volna tovább, de a férfi elkapta
a karját.
  - Általános őrjárat? - kérdezte.
  - Nem, irányított - közölte Drizzt. - Mozgolódás van a keleti alagútban.
  - Hát ezért szólítják a hősöket - kacagott Zak.
  A fiú nem felelt azonnal. Vajon gúny volt Zaknafein hangjában? Talán inkább
irigység, mert a két Do'Urden fiú kimehetett harcolni, míg neki itthon kellett
maradnia, hogy ellássa a család harci oktatójának feladatát. Ennyire vérszomjas
lenne, hogy még ezeket a kötelező feladatokat is irigyli tőlük? Hát nem ő
képezte ki a család fiait? És száz másikat: élő fegyvert, gyilkosokat csinált
belőlük.
  - Mennyi ideig lesztek oda? - faggatózott Zak.
  Drizzt a vállát vonogatta.
  - Legfeljebb egy hétig.
  - És utána?
  - Hazajövünk.
  - Remek - mondta a férfi. - Örülni fogok, ha majd megint a Do'Urden Ház falai
közt láthatlak. - De a fiú egy szavát sem hitte.
  Aztán Zak hirtelen vállon veregette, hogy a váratlan mozdulattal próbára
tegye Drizzt reflexeit. De Drizzt inkább meglepődött, mint megrémült, és nem
reagált, hisz' nem volt biztos abban, mi volt a fegyvermester szándéka.
  - Lejöhetnél a gyakorlóterembe - mondta Zak. - Te meg én, ahogy régen.
  Az lehetetlen! - ordította volna legszívesebben Drizzt, de végül visszafogta
magát, és beleegyezően bólintott.
  - Örömmel - felelte, és titokban arra gondolt, milyen elégtétel lenne a
számára, ha térdre kényszeríthetné egykori mesterét. Most már ismerte az
igazságot a népéről, és tudta azt is: gyenge ahhoz, hogy bármin is
változtasson. Talán csak saját életét tudná mássá tenni. Talán azzal, ha
elpusztítja Zaknafeint, legnagyobb csalódását, el tud határolódni az őt
körülvevő rossztól.
  - Hát ez remek - mondta Zak baráti hangon, hogy leplezze valódi gondolatait -
amelyek megegyeztek a fiúéival.
  - Akkor hát egy hét múlva - szólt Drizzt, és elindult. Képtelen volt tovább
elviselni annak a drow-nak a társaságát, aki valaha a legjobb barátja volt, és
aki, mint a fiú rájött, valójában ugyanolyan képmutató és gonosz, mint a
többiek.

  - Kérlek, Nagyasszonyanyám - nyöszörögte Alton. - Ez az én jussom. Könyörgök
neked!
  - Maradj nyugodtan, ostoba DeVir - felelte SiNafay. A hangjába némi szánalom
vegyült, olyan érzelem, amit ritkán érzett, és szinte sosem mutatott ki.
  - De én annyit vártam...
  - A te időd is el fog jönni - mondta SiNafay, már fenyegetőbben. - Egyszer
már így is próbálkozhattál.
  Alton döbbent felkiáltása mosolyt csalt SiNafay arcára.
  - Igen - szólt. - Tudok szerencsétlen kísérletedről Drizzt Do'Urden ellen. Ha
Masoj közbe nem lép, az ifjú harcos valószínűleg levágott volna.
  - Elpusztíthattam volna! - hörögte Alton.
  SiNafay nem vitatkozott.
  - Talán győzhettél volna - mondta -, de akkor egész Menzoberranzan közös
haragja szállt volna a fejedre, mint gyilkos gonosztevőre!
  - Nem érdekel!
  - De akkor érdekelt volna, azt megmondhatom! - sziszegte SiNafay Anya. -
Elpackáztad volna a lehetőségedet a teljesebb bosszúra! Bízz bennem, Alton
DeVir. A te győzelmed - a mi győzelmünk - már közel!
  - Masoj megöli Drizztet és talán Dinint is - dörmögte keserűen Alton.
  - Vannak más Do'Urdenek is, akik eleshetnek Alton DeVir kezétől - ígérte
SiNafay. - Főpapnők.
  Alton nem tudott szabadulni a csalódástól, hogy nem ölheti meg Drizztet.
Nagyon vágyott erre a prédára. A második fiú szégyenbe hozta akkor a Sorcere
szobájában: gyorsan és csendben meg kellett volna halnia.
  Alton ki akarta köszörülni ezt a csorbát.
  De ugyanakkor SiNafay ajánlata sem volt érdektelen. Az a gondolat, hogy
megölheti a Do'Urden Ház egy-két főpapnőjét, egy csöppet sem volt kellemetlen
számára.

  A bársonyos ágy puhasága, amely olyannyira elütött Menzoberranzan kemény
kővilágának valóságától, nem adott enyhülést Drizzt kínjaira. Újabb szellemalak
tűnt fel a fejében nyüzsgő képek közt: Zaknafein látomása.
  Dinin és Vierna elmondták az igazságot a fegyvermesterről, szerepéről a DeVir
Ház pusztulásában, és arról, mennyire élvezte a többi drow gyilkolását - olyan
drow-két, akik semmit sem ártottak neki, és nem érdemelték ki haragját.
  Tehát Zaknafein is részt vesz a drow-k ördögi játszmájában, a Pókkirálynő
kegyeiért folytatott szüntelen harcban.
  - Az is ennyire tetszett neki, amit a felszínen tettem? - motyogta Drizzt, és
a kimondott szavak szarkazmusa némi enyhülést hozott neki.
  Az a megnyugvás, amit az elf gyermek megmentése felett érzett, eltörpült a
többi rajtaütő drow túláradó gonoszsága mellett. Még az anyja is mennyire
élvezte a véres mészárlásról szóló beszámolót. Drizzt még élénken emlékezett az
elf gyerek rettegő pillantására, amikor meglátta halott anyját. Vajon őt magát,
vagy bármelyik más sötét-elfet megrázná ennyire ez a látvány? Nem valószínű,
gondolta. Drizzt semmiféle szeretetet nem érzett Malice iránt; a legtöbb drow-t
túlságosan lefoglalná, hogy az anyja halálának rá vonatkozó következményeit
mérlegelje, mintsem hogy veszteséget érezzen.
  Vajon Malice-t izgatná, ha valamelyik fia elesett volna a hadjáratban? Drizzt
erre is sejtette a választ. Malice csak azzal törődött, hogy a hadjárat
mennyiben növeli az ő hatalmát. Neki csak az volt a fontos, hogy gyermekei az
ördögi istenség kedvére tegyenek.
  Vajon mit tenne Lloth a Do'Urden Házzal, ha ismerné a második fiú tetteinek
igazi hátterét? Drizzt nem tudta felmérni, hogy mennyire érdeklődött a
Pókkirálynő a hadjárat iránt, ha ugyan odafigyelt egyáltalán. Lloth mindig is
rejtély volt számára, amit nem is igen akart megfejteni.
  Vajon haragra gerjedne a királynő, ha tudná a hadjárat igazi történetét? Ha
ismerné a fiú valódi gondolatait?
  Drizzt beleremegett, amikor a büntetésre gondolt, amiért talán egyedül
önmagát okolhatná, de már szilárdan elhatározta magát tettei mellett, bármi
legyen is a következményük. Egy hét múlva visszatér a Do'Urden házba. És akkor
elmegy a gyakorlóterembe, hogy újra találkozzék régi mesterével.
  Egy hét múlva megöli Zaknafeint.

  Teljesen elmerülve veszélyes, de szívbőljövő döntésének érzelmi
útvesztőjében, Zaknafein alig hallotta a reszelős zajt, ahogy végighúzta a
fenőkövet kardja csillogó élén.
  A fegyvernek tökéletes állapotban kellett lennie, egyetlen csorba vagy
görbület nélkül. Ezt a tettet rosszakarat vagy düh nem vezérelheti.
  Egyetlen pontos vágás, és örökre megszabadul önnön kudarcainak démonaitól, és
újra elvonulhat szobája magánszentélyébe, saját titkos világába. Egyetlen
pontos vágás, és túl lesz azon, amit már tíz évvel ezelőtt meg kellett volna
tennie.
  - Bár akkor lett volna elég erőm - borongott. - Mennyi keserűségtől
kímélhettem volna meg Drizztet? Vajon mennyi fájdalmat okozhattak neki ott az
Akadémián, hogy így megváltozott? - Szavai tompán csengtek az üres szobában.
Csak szavak voltak, haszontalanok most, hogy már eltökélte: a fiú tettei
túlnőttek a józan ész határain. Drizzt drow harcos, a cím minden kegyetlen
velejárójával együtt.
  Zak nem lett volna képes erre a döntésre, ha akár csak színleg is tartotta
volna valamire nyomorult életét. Ezúttal nem fogja majd vissza a kardját. Meg
kell ölnie Drizztet.


22.

Gnómok, gonosz gnómok

  A Mélysötét kanyargós járatainak útvesztőiben ott lopóztak a svirfneblik, a
mélység gnómjai. Nem voltak sem jók, sem gonoszak; a mindent átható gonoszság
világától távol éltek és gyarapodtak. Büszke harcosoknak, ügyes fegyver- és
páncélkovácsoknak ismerték őket. Még a sötét-elfeknél is jobban értették a kő
szavát, ékkövek, nemesfémek bányászatával foglalkoztak, dacolva a veszéllyel,
mely minden kanyar mögött ott leselkedett rájuk.
  Amikor Blingdenstone-ba, a mélységi gnómok barlangvárosába megérkezett a hír,
hogy gazdag drágakő-lelőhelyre bukkantak húsz mérföldre kelet felé - amikor a
sziklaféreg, a Thoqqua utat fúrt a kőbe -, Belwar Dissengulpnak, a
fúrás-felügyelőnek tucatnyi rangjabélit kellett megelőznie, hogy neki jusson a
bányászexpedíció vezetésének megtisztelő feladata. Belwar és a többiek jól
tudták, hogy a sziklaféreg keleti alagútján az expedíció már veszélyes
közelségbe kerül Menzoberranzanhoz, de azt is tudták, hogy egy hétbe kerül,
amíg addig eljutnak, és közben számtalan más ellenséggel kell talán
megküzdeniük.
  De a félelem semmivé lett abban az olthatatlan rajongásban, amivel a
svirfnebli viseltetett a drágakövek iránt - és a Mélysötétben amúgy is minden
egyes nap maga volt a veszély.
  Amikor Belwar és negyven bányásza elért abba a kis üregbe, amit a felderítők
a gnómok kincset jelentő ábrájával jelöltek meg, látták, hogy a hírek nem
túloztak. De a fúrás-felügyelő vigyázott, nehogy túlságosan elragadtassa magát.
Tudta, hogy alig ötmérföldre tőlük ott nyüzsög ezernyi drow elf, a svirfneblik
leggyűlöltebb és legfélelmesebb ellensége.
  Első dolguk volt, hogy menekülőjáratokról gondoskodtak, amelyek elég nagyok
voltak egy háromlábnyira nőtt gnómnak, de ahová egy magasabb üldöző már nem
fért be. Az ilyen alagutakban a gnómok törőfalakat is elhelyezetek, amelyek
visszaverték a villámokat és némi védelmet nyújtottak a tűzgömbök szétterjedő
lángjai ellen is.
  Amikor a fejtés elkezdődött, Belwar az emberei harmadát őrségbe állította, ő
maga pedig föl-alá járkált a munkaterületen, mágikus smaragdját, az idézőkövet
szorongatva, amit a nyakában hordott egy láncon.

  - Három teljes őrjárat - jegyezte meg Drizzt Dininnek, amikor a
Menzoberranzan keleti részén fekvő "nyílt" terepre értek. Kevés sztalagmit
emelkedett a városnak ezen a vidékén, de az itt nyüzsgő rengeteg drow miatt ez
a terület elég zsúfoltnak látszott.
  - A gnómokat nem lehet félvállról venni - felelte Dinin. - Gonoszak és
erősek...
  - Olyan gonoszak, mint a felszíni elfek? - Drizzt nem tudta megállni, hogy
meg ne kérdezze, de a gúnyt hamis lelkesedéssel palástolta.
  - Majdnem - intette komoran a bátyja, aki persze nem érezte a kérdésben rejlő
iróniát. Oldalra mutatott, ahol egy csapatnyi drow nő érkezett éppen, hogy
csatlakozzon hozzájuk. - Papnők - mondta. - Az egyikük főpapnő. Úgy látszik, a
mozgolódásokról szóló hírek igaznak bizonyultak.
  Remegés futott végig Drizzten, a harc előtti izgalom borzongása. Ám
várakozását eltorzította és elnyomta a félelem. Nem a sebesüléstől vagy akár a
gnómoktól tartott - attól rettegett, hogy ebben a csatában újra megismétlődhet
a felszíni tragédia.
  De elűzte ezeket a gondolatokat, és emlékeztette magát, hogy ezúttal, a
felszíni expedíciótól eltérően, az otthona forog veszélyben.
  A gnómok átlépték a drow birodalom határát. Ha csakugyan olyan elvetemültek,
mint amilyennek Dinin mondja őket, akkor Menzoberranzan kénytelen erővel
szembeszállni velük. Már amennyiben valóban olyanok.
  Drizzt őrjárata, a legünnepeltebb hím-csapat ment előre, és mint mindig,
Drizzt állt az élen. Még mindig bizonytalankodott, nem izgatta a feladat.
Amikor elindultak, még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy szándékosan
rossz felé vezeti a csapatot. Vagy talán, gondolta, titokban kapcsolatba
léphetne a gnómokkal, mielőtt a többiek odaérnek, és figyelmeztethetné őket,
hogy meneküljenek.
  De látta az ötlet képtelenségét. Nem állíthatja meg Menzoberranzan hatalmas
gépezetét, és semmit sem tehet, hogy visszatartsa a háta mögött nyomuló két
osztagnyi türelmetlen és izgatott drow harcost. Megint kétségbeesett.
  Aztán megjelent Masoj Hun'ett, és máris szebb lett a világ.
  - Guenhwyvar! - kiáltott fel az ifjú varázsló, és a hatalmas párduc tüstént
megjelent. Masoj otthagyta a macskát Drizzttel, és hátrament, hogy elfoglalja
kijelölt helyét a sorban.
  Guenhwyvar ugyanúgy nem tudta leplezni örömét afelett, hogy Drizztet látja,
mint ahogy a fiú sem tudta elfojtani boldog mosolyát. A hadjárat óta, azaz több
mint egy hónapja nem látta Guenhwyvart. A párduc menet közben nekidörgölőzött a
fiú lábának, kis híján feldöntve a karcsú drow-t. Drizzt szeretetteljesen
megpaskolta az állatot, és vidáman megvakargatta a füle tövét.
  Aztán mindketten hátrafordultak, amikor megérezték a hátukba fúródó zord
pillantást. Masoj állt ott karba font kézzel, szemmel látható harag fűtötte.
  - Nem a macskával fogom megöletni Drizztet - merengett magában az ifjú
varázsló. - Magamnak akarom ezt az élvezetet!
  Drizzt azon tűnődött, vajon a féltékenység-e az oka Masoj haragjának.
Féltékeny-e a harcosra és a macskára, vagy úgy általában mindenre? Masojt
otthagyták, amikor az őrjárat fölment a felszínre, csak nézőközönsége volt a
hadjárat dicsőséges hazatérésének. Drizzt elhátrált Guenhwyvartól, mert
bántotta a varázsló keserűsége.
  Amikor Masoj végre elfoglalta helyét a sorban jóval hátrébb, Drizzt letérdelt
Guenhwyvar mellé, és átölelte a nyakát.

  Drizzt még jobban örült a párduc társaságának, amikor elhagyták a megszokott
őrjárati útvonal jól ismert alagútjait.
  Menzoberranzanban az a mondás járta: Senki sincs olyan egyedül, mint egy drow
őrjárat felderítője. Drizztnek az elmúlt néhány hónapban bőven volt alkalma ezt
megérteni. Megállt a széles járat végénél, tökéletesen mozdulatlanul, és
fülével, szemével a mögötte húzódó utat fürkészte. Tudta, hogy negyven állig
felfegyverzett, feltüzelt drow közeledik, de egyetlen kis zajt sem hallott, és
semmilyen mozdulatot nem tudott felfedezni a hideg kő kísérteties árnyai közt.
Lenézett Guenhwyvarra, aki türelmesen várakozott mellette; aztán újra
elindultak.
  Érzékelte a támadó csapat forró jelenlétét a háta mögött. Ez a megfoghatatlan
hő volt az egyetlen dolog, ami bizonyossá tette a számára, hogy nincs teljesen
egyedül a párduccal.
  A nap vége felé vette észre az idegenek jelenlétének első jeleit.
  Amikor egy kereszteződés felé közeledett, óvatosan a fal mellé lapulva, finom
remegést érzett a kőben. Aztán egy pillanat múlva újra, aztán megint; hamarosan
rájött, hogy csákány vagy kalapács ritmikus csapásairól van szó.
  Elővett egy mágikusan melegített négyzet alakú lapocskát, ami éppen
beleillett a tenyerébe. A kis tárgy egyik oldalát vastag bőrburkolat takarta,
de a másik oldala fényesen ragyogott a vörösön túli tartományban. Drizzt
hátravillantotta maga mögé a járatba, és Dinin hamarosan ott termett mellette.
  - Kalapács - jelezte Drizzt a néma kóddal, a falra mutatva. Bátyja is a falra
tapasztotta a fülét, és bólintott.
  - Ötven yardra? - kérdezték mozdulatai.
  - Kevesebb, mint százra - mutatta a második fiú.
  Dinin a saját lapocskájával hátravillantotta a készenlét jelét, aztán
öccsével és Guenhwyvarral együtt befordult a kereszteződésben a kopácsolás
irányába.
  Drizzt hamarosan megpillantotta élete első svirfnebli-gnómjait.
  Két őrszem állt egymástól alig húsz lábnyira. Kopaszok voltak, és a drow-knak
körülbelül mellmagasságig értek. Bőrük furcsa rokonságot mutatott a sziklával,
felületében és színképében egyaránt. Szemük fényesen ragyogott a vörösön túli
tartományban. Egyetlen pillantás ezekre a szemekre eszébe juttatta a
Do'Urdeneknek, hogy a mélységi gnóm legalább annyira otthon van a sötétben,
mint a drow - mindketten elővigyázatosan behúzódtak hát a járat egy kiugró
sziklája mögé.
  Dinin azonnal jelzett a sorban utánuk következő harcosnak, az pedig tovább,
míg az egész csapat fel nem készült. Aztán lekuporodott, és kilesett a szikla
mögül. A folyosó még vagy harminc lábnyira folytatódott az örök mögött, és egy
enyhe kanyarulat után nagyobbacska kamrába torkolt. Dinin nem látta tisztán azt
a részt, de az onnan kiáramló fény - a munka hője és a kirajzolódó alakok
melege - elárasztotta a folyosót.
  Dinin ismét jelzett láthatatlan társainak, aztán öccséhez fordult: - Maradj
itt a macskával - jelezte, és visszament a kereszteződés elé, hogy tanácskozzon
a többi vezérrel.
  Masoj, aki kissé hátrébb állt a sorban, látta Dinin mozgását, és azon
tűnődött, vajon nem most van-e itt a lehetőség, hogy elbánjon Drizzttel. Ha az
őrjáratot felfedezik, miközben a fiú egyedül van az élen... nem tehetne-e
valamit? De a lehetőség, ha létezett is, azonnal szertefoszlott, mert más drow
katonák zárkóztak fel a tervezgető varázsló mellé; Dinin is hamarosan
visszatért, és előre indult, az öccséhez.
  - A kamrának több kijárata van - jelezte Dinin Drizztnek, amikor odaért
hozzá. - A többi őrjárat körbeveszi a gnómokat.
  - Nem tárgyalhatnánk a gnómokkal? - kérdezte Drizzt jelekkel, szinte
önkéntelenül. Észrevette bátyja arckifejezését, de tudta, hogy most már nincs
visszaút. - Harc nélkül is elküldhetnénk őket.
  Dinin megragadta öccsét piwafwijának elejénél fogva, és egészen közel
rántotta dühtől eltorzult arcához. - Inkább elfelejtem, hogy valaha is
feltetted ezt a kérdést - sziszegte, aztán visszadobta a fiút a padlóra, és
ezzel lezártnak tekintette az ügyet.
  - Te kezded a harcot - folytatta utóbb. - Amikor meglátod a jelet hátulról,
sötétítsd el a folyosót, és rohanj el az örök mellett.
  Kapd el a gnómok vezérét: ő az, aki tudja, miben rejlik a kövek ereje.
  Drizzt nem egészen értette, milyen erőre céloz a bátyja, de az utasítások
elég egyszerűnek, bár némileg öngyilkos jellegűnek hangzottak.
  - Vidd a macskát is, ha hajlandó veled menni - folytatta Dinin. - Az egész
őrjárat pillanatokon belül melletted lesz. A többi csapat más járatokon
keresztül érkezik.
  Guenhwyvar megszimatolta Drizztet; alig várta, hogy követhesse az ifjút a
csatába. A harcost ez megnyugtatta kissé, miután a bátyja elment, és otthagyta
egyedül az élen. A támadási parancs szinte azonnal megjött. Drizzt
hitetlenkedve megcsóválta a fejét, amikor meglátta a jelet: milyen gyorsan
megtalálják a helyüket a drow harcosok!
  A gnóm örökre nézett, akik továbbra is ott álltak némán, éberen - ám mit sem
sejtve. Drizzt előhúzta a kardját, és - szerencsét remélvén a mozdulattól -
megveregette Guenhwyvar oldalát. Aztán sötétség-gömböt bocsátott a folyosóra.
  Riadókiáltások hangzottak fel a járatból, az ifjú pedig berohant, egyenesen a
sötétségbe a két láthatatlan strázsa között, aztán kibukkant a varázs másik
oldalán, alig két ugrásnyira a kis kamrától. Tucatnyi szaladgáló gnómot
pillantott meg, akik a védelmet próbálták megszervezni. De kevesen figyeltek
rá, hiszen egyre több folyosó felől kezdett felhangzani a csatazaj.
  Az egyik gnóm nehéz csákányával Drizzt válla felé sújtott. Az ifjú felemelt
pengével hárított, de elképedt a kicsiny gnóm karjában rejtőző hatalmas erő
láttán. A másik kardjával megölhette volna támadóját, de túl sok kétely, túl
sok emlék fogta vissza a kezét. Hasba rúgta a gnómot, mire az messzire repült.
  Belwar Dissengulp, aki a soron következő lett volna Drizzt előtt, látta,
milyen könnyedén teszi ártalmatlanná egyik legjobb harcosát az ifjú drow, és
úgy érezte, elérkezett az idő, hogy a legerősebb mágiához nyúljon. Levette a
smaragd idézőkövet a nyakából, és a földre dobta, a drow lába elé.
  A fiú hátraszökkent, mert érezte a mágia kisugárzását. Hallotta maga mögött
társai közeledtét, akik elsöpörték a két őrt, és most siettek utána a kamrába.
Aztán figyelmét az előtte lévő padló hőmintázata kötötte le. Szürkés sávok
úsztak és hullámzottak, mintha maga a kő kelne életre.
  A többi drow harcos elviharzott a Do'Urden fiú mellett, és lecsapott a gnóm
vezérre. Drizzt nem követte őket, mert valami azt súgta neki, hogy a lábánál
kibontakozó dolog fontosabb, mint az egész csata, mely lassan kiterjedt az
egész környékre. És valóban...
  Egy tizenöt láb magas, hét láb széles, emberszabású, eleven kőszörny
tornyosult fel a drow harcos előtt.
  - Elementál! - kiáltott fel valaki rémülten. Drizzt oldalra pillantott, és
Masojt látta, az oldalán Guenhwyvarral, amint egy varázskönyvet böngész;
nyilván valami varázslatot keresett, amivel felveheti a harcot a váratlanul
megjelent lény ellen. Drizzt ámulatára a rémült varázsló azonban csak néhány
szót mormogott, aztán eltűnt.
  Az ifjú harcos erősen megvetette a lábát, és felmérte a szörnyet, készen
arra, hogy bármelyik pillanatban félreugorjon. Érezte a lény hatalmát, a föld
élő karokban és lábakban megtestesült, nyers erejét.
  Az egyik súlyos kar feléje lendült, és Drizzt lehúzott feje fölött elsuhanva
a sziklafalba vágott, ízzé-porrá zúzva a követ.
  - Nem hagyhatom, hogy megüssön - suttogta a fiú. Hangja leginkább
hitetlenkedő sóhajnak hangzott. Amikor az elementál visszahúzta a karját,
Drizzt felé vágott a kardjával, s kissé belemetszett, szinte csak megkarcolta.
Az elementál arca összerándult a fájdalomtól - tehát a drow valóban meg tudta
sebezni mágikus fegyverével.
  Masoj, aki láthatatlanul ugyan, de még mindig az előző helyén állt,
felkészült a következő varázslatra, és várta, hogy a küzdő felek kifárasszák
egymást. Az elementál talán maga is elpusztítja Drizztet. Masoj megvonta
láthatatlan vállát. Úgy döntött: hagyja, hogy a gnómok segítője végezze el
helyette a piszkos munkát.
  A szörny újra lesújtott, aztán megint, mire a fiú lebukott, és átmászott a
lény oszloplábai közt. Az elementál gyorsan reagált, lábával igyekezett
eltaposni a fürge drow-t. Épphogy elhibázta. Talpa nyomán kőszilánkok röpködtek
a padlóból.
  Drizzt egy szemvillanás alatt fölpattant, és mindkét kardjával belemetszett a
szörny hátába, de nyomban hátraugrott, amikor a kőlény újabb vad csapással
megpördült.
  A csatazaj egyre távolodott. A gnómok menekülésre fogták a dolgot - már akik
életben maradtak -, de a drow harcosok a nyomukba eredtek, magára hagyva
Drizztet az elementállal.
  A kőember újra toppantott egy padlórengetőt, aztán rávetette magát
ellenfelére, puszta testsúlyát használva fegyverként. Ha Drizzt nem számított
volna rá, vagy reflexei nem lettek volna olyan kifinomultak, bizonyosan
szétlapul alatta. De sikerült kitérnie a hatalmas tömeg elől, csupán az egyik
lengő kar súrolta.
  Félre vetődött a becsapódás félelmetes hatása elől: a falak megrepedtek, a
mennyezet megrogyott, ködarabok hulltak a padlóra. Amikor az elementál talpra
állt, a drow hátrálni kezdett, mert elképesztette ez a legyűrhetetlen erő.
  Egyedül állt vele szemben, legalábbis így hitte. Ám ekkor egy dühtől izzó
fényfolt ugrott az elementál fejére: karmai mély árkokat vájtak az arcába.
  - Guenhwyvar! - kiáltotta Masoj és Drizzt, egyazon pillanatban: a harcos
örömmel, hogy szövetségese akadt, Masoj pedig haraggal. A varázsló nem akarta,
hogy a fiú túlélje ezt a párbajt, ám így, hogy drága familiárisa ott volt az
útban, nem mert semmiféle mágikus támadást intézni sem a drow, sem az elementál
ellen.
  - Csinálj valamit, varázsló! - kiáltott fel Drizzt, aki felismerte a hangot,
és rájött, hogy Masoj is ott van valahol.
  Az elementál felhorkant a fájdalomtól. Kiáltása olybá tűnt, mintha kőtömbök
zúdulnának le egy sziklás hegyoldalon. Az ifjú harcos már indult, hogy a
párducot segítse, amikor a szörny hihetetlenül gyorsan megfordult, és fejest
ugrott a padlóba!
  - Ne! - kiáltotta Drizzt, mert látta, hogy Guenhwyvar agyonzúzza magát. De
ekkor a macska és az elementál ahelyett, hogy nekicsapódott volna a sziklának,
beleolvad abba!

  Varázsfény bíbor lángjai rajzolták körül a gnómok alakját, mutatták az utat a
drow kardoknak és nyilaknak. A gnómok a saját mágiájukkal válaszoltak, főleg
illúzió-trükkökkel. - Ott lenn! - kiáltotta az egyik drow harcos, aztán
nekicsapódott a sziklafalnak, amit barlangbejáratnak vélt.
  Bár az efféle játékokkal sikerült valamennyire összezavarni a drow-kat,
Belwar Dissengulp mégis félt. Elementálja - legerősebb mágiája és egyetlen
reménye - már túl régóta győzködte azt az egyszem drow harcost ott a kamrában.
A fúrás-felügyelő maga mellett akarta tudni a kőlényt, amikor a fő csata
elkezdődik. Erőit kemény védekező alakzatba parancsolta, és remélte, hogy
elegendő ideig kitartanak.
  De akkor a drow-k, akiket már nem tartott vissza a gnóm szemfényvesztés,
rájuk rontottak, és a harag egykettőre elfújta Belwar félelmét. Elszántan
hadakozott nehéz csákányával, és komoran elmosolyodott, valahányszor fegyvere
drow húsba vágott.
  Most már félretettek minden mágiát. Az alakzatok és a gondosan megtervezett
stratégiák semmivé foszlottak a veszett vagdalkozásban.
  Semmi sem számított, csak az, hogy eltalálják az ellenfelet, hogy érezzék,
amint a csákányhegy vagy a penge a húsba mar. A mélységi gnómok mindennél
jobban gyűlölték a drow-t, a drow-k viszont egész Mélysötétben nem élveztek
jobban semmit annál, mint amikor egy svirfneblit szabdalhattak még kisebb
darabokra.

  Drizzt odarohant, de csak a sértetlen padlót látta. 
  - Masoj! - zihálta, választ várva attól, aki iskolázottabb az ilyesfajta,
furcsa mágiában.
  De mielőtt a varázsló válaszolhatott volna, a padló kirobbant a harcos
mögött. Drizzt marokra fogott karddal pördült meg, hogy szembenézzen a
fölétornyosuló elementállal.
  Aztán tehetetlen fájdalommal nézte, ahogy legkedvesebb társának, a nagy
párducnak megtört ködteste lehengeredik az elementál válláról, és szétoszlik
estében.
  A fiú elkerülte az első csapást, de szemét nem vette le a szertefoszló
ködfelhőről. Hát nincs többé Guenhwyvar? Örökre elveszett az egyetlen barátja?
Új tűz éledt levendulaszín szemében, valami ősi harag, amibe egész teste
beleremegett.
  Félelem nélkül nézett az elementálra.
  - Halott vagy - morogta sötéten, és ugrott.
  Az elementál mintha megzavarodott volna, bár természetesen nem érthette a
drow szavait. Előreejtette egyik súlyos karját, hogy szétlapítsa ostoba
ellenfelét. Drizzt még csak hárításra sem emelte a kardját, tudván, hogy minden
ereje kevés lenne egy ilyen hatalmas ütés megállításához. Csak amikor a
lezúduló kar már majdnem elérte, akkor vetődött előre.
  Mozdulatának gyorsasága meglepte az elementált, és a rákövetkező villámló
kardcsapások táncától még Masojnak is elállt a lélegzete. A varázsló még sosem
látott ilyen kecses harcot, ilyen tökéletes mozdulatokat. Drizzt szinte táncolt
az elementál körül, s csak úgy hasogatta ki a darabkákat a kőlényből.
  Az elementál elbődült lavina-hangján, és körbe-körbe forgott, hogy utolérje
ellenfelét, és végleg agyonüsse. De a vak düh megsokszorozta a kiváló ifjú
harcos ügyességét, és az elementál ütései csak a levegőt vagy saját kőtestét
érték.
  - Ez lehetetlen - lehelte Masoj, amikor lélegzethez jutott. Az ifjú Do'Urden
képes lenne elbánni egy elementállal? A varázsló körülnézett.
  Sok drow és még több gnóm hevert ott holtan vagy súlyos sebekkel, de a harc
fő frontja egyre távolodott, amint a gnómok megtalálták apró
menekülőalagútjaikat, az esztelenül feldühödött drow-k pedig követték őket.
  Guenhwyvar eltűnt. Csak Masoj, Drizzt és az elementál maradt a kis kamrában.
A láthatatlan mágus szája mosolyra húzódott. Itt az idő, hogy lecsapjon.
  Az ifjú harcos már jelentős fölényre tett szert dühöngő ellenfelével szemben,
amikor egy hirtelen villanás csapott feléje - elvakította és a kamra hátsó
falához csapta. Drizzt nézte rángó kezeit, kimeredt szeme előtt vadul táncoló
fehér haját. Nem érzett semmit - sem fájdalmat, sem levegőáramlást a tüdejében
-, és nem is hallott semmit. Mintha életfunkciói valamiképpen megszakadtak
volna.
  A támadás megszüntette Masoj láthatatlanságát, gonoszul vigyorgó ábrázata
ismét láthatóvá vált. Az elementál összezúzott, kusza masszája lassan
beleolvadt a biztonságot adó kőpadlóba.
  - Meghaltál? - kérdezte a varázsló. Hangja drámai robajjal tört a Drizztet
ölelő némaságba. A fiú nem tudott válaszolni, de amúgy sem tudta volna, hogy
mit feleljen. - Túl könnyű volt - hallotta Masojt, és gyanította, hogy a
varázsló róla, nem pedig az elementálról beszél.
  Aztán bizsergést érzett az ujjaiban, a csontjaiban; hirtelen mohón
fellélegzett. Először levegő után kapkodott, zihált, utóbb visszanyerte az
uralmat a teste fölött - érezte, hogy életben marad.
  Masoj körülnézett, hogy nem közelednek-e tanúk, de szerencséje volt.
  - Jól van - morogta, amint nézte, ahogy a harcos magához tér.
  Valóban örült annak, hogy Drizzt nem halt meg, mert úgy túl könnyű lett
volna. Egy másik varázslat jutott eszébe, ami sokkal szórakoztatóbbá teheti a
végső pillanatot.
  Egy kéz - egy roppant kőkéz - nyúlt ki ekkor a padlóból, megragadta Masoj
lábát és behúzta a földbe.
  A varázsló arcára ráfagyott a néma sikoly.
  Drizzt életét korábbi ellenfele mentette meg. A fiú felkapta egyik kardját a
földről, és az elementál karjára sújtott. A találat ült, de a szörny, akinek
most már a feje is előtűnt a két drow között, csak felordított a fájdalomtól, s
egyre lejjebb húzta a csapdába esett varázslót.
  Drizzt két kézre fogta a görbe kardot, és minden maradék erejét összeszedve
lecsapott. Kettészelte az elementál fejét. Ezúttal a törmelék nem olvadt bele a
padlóba: a kőlény végleg elpusztult.
  - Szabadíts ki innen! - kérte Masoj. Drizzt ránézett. Nem tudta elképzelni,
hogyan élhet még, amikor derékig fogva tartja a kő.
  - Hogyhogy? - morogta. - Hát te... - Nem talált szavakat, amikkel
kifejezhette volna döbbenetét.
  - Húzz már ki! - kiáltott fel a varázsló.
  De a harcos csak toporgott: nem tudta, mit tegyen.
  - Az elementálok a síkok közt közlekednek - kezdte magyarázni Masoj, mert
tudta, hogy le kell csillapítania Drizztet, ha valaha ki akar jutni a földből.
Látta, hogy sokat kell mellébeszélnie, ha el akarja oszlatni a harcos
nyilvánvaló gyanúját, hogy a villámot neki szánta. - Az a talaj, amin egy
földelementál áthalad, kapuvá válik a Föld Síkja, és a mi síkunk, az Anyagi Sík
között. A kő tehát szétvált előttem, amikor a szörny berántott, de eléggé
kényelmetlen így. - Fájdalmasan fészkelődni kezdett, ahogy a kő egyre
szorosabbra zárult a lába körül. - Zárul a kapu!
  - Akkor Guenhwyvar biztosan... - merengett Drizzt. Kivette a szobrocskát
Masoj zsebéből, és figyelmesen megnézte, van-e valami sérülés tökéletes
formáján.
  - Add vissza! - tajtékzott a varázsló ijedten és dühösen.
  A fiú kelletlenül odaadta a figurát. Masoj gyorsan a zsebébe süllyesztette.
Drizzt ránézett.
  - Guenhwyvar sértetlen? - Mindenképpen tudni akarta.
  - Az nem a te dolgod - vakkantott a másik. A varázsló maga is aggódott a
párduc miatt, de ebben a pillanatban kisebb dolga is nagyobb volt annál,
mintsem hogy Guenhwyvarral törődjön. - Mindjárt összecsukódik a kapu! - szólt.
- Hozd ide a papnőket!
  De mielőtt Drizzt elindulhatott volna, a fal egyik kőkockája félrecsusszant
mögötte, és Belwar Dissengulp kőkemény ökle lecsapott a tarkójára.


23.

Egyetlen tiszta vágás

  A gnómok elvitték - mondta Masoj, amikor Dinin visszatért az üregbe. A
varázsló a feje fölé emelte a karját, hogy a főpapnő és segítői jobban
felmérhessék helyzetét.
  - Hová? - kérdezte Dinin. - És téged miért hagytak életben?
  Masoj a vállát vonogatta.
  - Van egy titkos ajtó, valahol a falban mögötted. Gondolom, engem is elvittek
volna, csakhogy... - nézett le a padlóra, amely derékig szorosan satuban
tartotta. - Azért nem öltek meg, mert te jöttél.
  - Szerencsés vagy, varázsló - mondta az egyik főpapnő. - Éppen ma tanultam
meg egy olyan varázslatot, amitől a kő kienged szorításából. - Utasításokat
súgott segítőinek, azok pedig vizestömlőket, agyagrögöket szedtek elő, és egy
tízlábnyi négyzetet jelöltek ki a varázsló körül. A főpapnő a kamra falához
lépett, és előkészült imájához.
  - Voltak, akik megszöktek - mondta neki Dinin.
  A főpapnő megértette. Gyors felderítő-varázslatot suttogott, és a falat
tanulmányozta. - Itt - szólt végül. Dinin és egy másik katona odasiettek, és
hamarosan megtalálták a titkos ajtó szinte észrevehetetlen körvonalait.
  Amikor a főpapnő kántálni kezdett, az egyik segítő kötelet dobott Masojnak. -
Kapaszkodj bele - mondta -, és tartsd vissza a lélegzeted!
  - Várj... - kezdte a beszorult drow, de a kőpadló egyszeriben sárrá változott
alatta, és süllyedni kezdett.
  A két nevető papnő egy pillanattal később kihúzta.
  - Szép varázslat - jegyezte meg a varázsló, a sarat köpködve.
  - Időnként nagyon hasznos - felelte a főpapnő. - Főleg a gnómok és köves
trükkjeik ellen. A földelementálok miatt tanultam meg. - A lábánál heverő,
nyilvánvalóan efféle lény fejéből származó darabkákra nézett. - De látom,
ellenük már nincs szükség rá.
  - Én pusztítottam el - hazudta Masoj.
  - Hát persze - mondta a főpapnő bizalmatlanul. A törmelékből is meg tudta
mondani, hogy penge okozta a sebet. De nem feszegette tovább a témát, amikor
egy félresikló kőlap zajára mind a fal felé fordultak.
  - Labirintus - nyögte a harcos Dinin mellett, amikor bepillantott az
alagútba. - Hogyan fogjuk megtalálni őket?
  Dinin egy pillanatig gondolkozott, aztán Masoj felé fordult. - Elkapták az
öcsémet - mondta, amint valami eszébe jutott. - Hol a macskád?
  - Valahol itt a környéken - hebegett a varázsló, mert sejtette a vezér
tervét, és nem igazán akarta, hogy Drizzt megmeneküljön.
  - Hívd ide - parancsolta Dinin. - A macska majd kiszagolja Drizztet.
  - Én nem tudom... azaz.... - dadogta Masoj.
  - Most azonnal, varázsló! - reccsent rá Dinin. - Hacsak nem akarod, hogy
elmondjam a kormányzótanácsnak: néhány gnóm azért menekült el, mert te nem
voltál hajlandó segíteni.
  Masoj kitette a földre a szobrocskát, és hívta Guenhwyvart, bár nem igazán
tudta, mi fog történni. Vajon a földelementál tényleg elpusztította? De aztán
megjelent a köd, és pillanatokon belül kialakult belőle a párduc éteri teste.
  - Gyerünk - mondta Dinin, és az alagútra mutatott.
  - Menj, és keressd meg Drizztet! - parancsolta Masoj a párducnak.
  Guenhwyvar körbeszimatolt, aztán beugrott a kis alagútba, nyomában a
nesztelen drow őrjárattal.

  - Hol.... - kezdte Drizzt, amikor lassan kezdett feleszmélni az öntudatlanság
mélységeiből. Érezte, hogy ülő helyzetben van, és kezeit összekötözték a teste
előtt.
  Egy apró, de vitathatatlanul erős kéz megragadta a haját, és durván
hátrarántotta a fejét.
  - Csönd legyen! - suttogta keményen Belwar, és a drow meglepetten
tapasztalta, hogy a gnóm beszéli a nyelvét. Aztán a felügyelő elengedte, és
visszament a többi svirfneblihez.
  A kamra alacsony belmagasságából és a gnómok ideges mozdulataiból Drizzt
sejtette, hogy a csoport menekülőben van.
  A gnómok halk beszélgetésbe kezdtek saját nyelvükön, amiből a drow egyetlen
szót sem értett. Az egyikük valami kérdést tett fel annak, aki Drizzttel
beszélt. Egy másik egyetértően morrant, aztán durva hangzású szavakat mondott,
és fenyegető tekintettel méregette a foglyot.
  A vezető keményen hátba vágta a másik gnómot, és elküldte őt a kamra egyik
alsó kijáratához, a többieket pedig védelemhez rendezte el.
  Aztán odament Drizzthez.
  - Velünk jössz Blingdenstone-ba - mondta bizonytalan szavakkal.
  - És utána? - kérdezte a drow.
  Belwar vállat vont.
  - Majd a király eldönti. Ha nem keversz bajt, akkor megmondom neki, hogy
engedjen el.
  Drizzt gúnyosan felnevetett.
  - De ha a király mégis azt mondaná, hogy öljünk meg - folytatta Belwar -,
akkor egyetlen tiszta vágással fogjuk megtenni.
  A fogoly megint nevetett.
  - Azt hiszed, hogy elhiszem? - kérdezte. - Most kínozzatok meg, és
gyönyörködjetek benne. Hiszen így szoktátok!
  Belwar meg akarta ütni, de aztán visszafogta magát.
  - A svirfnebli nem kínoz senkit! - jelentette ki, a kelleténél hangosabban. -
Csak a drow elfek kínoznak! - Elfordult, de aztán vissszanézett, és
megismételte ígéretét.  - Egyetlen tiszta vágás lesz.
  Drizzt azon kapta magát, hogy hisz a gnóm szavának. El kellett fogadnia, hogy
ez sokkal könyörületesebb ígéret volt, mint amiben a gnóm részesült volna, ha ő
kerül Dinin őrjáratának kezébe. Belwar el akart menni, de a fiú többet akart
megtudni a különös alakról.
  - Hogyan tanultad meg a nyelvünket? - kérdezte.
  - A gnómok nem ostobák - torkollta le Belwar, mert nem tudta, mire akar a
fogoly kilyukadni.
  - A drow-k sem - felelte őszintén Drizzt -, mégsem hallottam soha a
svirfneblik nyelvét beszélni a városban.
  - Egyszer volt egy drow Bligdenstone-ban - magyarázta a felügyelő, aki most
már csaknem olyan kíváncsi volt a fiúra, mint az rá.
  - Rabszolga, ugye? - vonta le a következtetést a drow.
  - Vendég! - vakkantotta a másik. - A svirfneblik nem tartanak rabszolgát!
  Drizzt megint érezte, hogy el kell fogadnia Belwar őszinteségét.
  - Mi a neved? - kérdezte.
  A gnóm nevetett.
  - Hát ennyire ostobának gondolsz? - kérdezte. - Azért érdekel a nevem, hogy
felhasználhasd ellenem valami sötét mágiában!
  - Nem - tiltakozott a fogoly.
  - Megölhetnélek, amiért ostobának néztél - morogta a felügyelő, és
baljóslatúan felemelte nehéz csákányát. Drizzt kényelmetlenül mozgolódni
kezdett, mert nem tudhatta, mire készül a gnóm.
  - De fenntartom az ajánlatomat - mondta Belwar, és leeresztette a csákányt. -
Ha nem csinálsz bajt, megkérem a királyt, hogy engedjen el. - Maga sem hitt
ebben jobban, mint a drow, úgyhogy tehetetlen vállvonogatással hozzátette: -
Vagy jön az egyetlen vágás.
  Az alagútban mozgolódás támadt, és a fúrás-felügyelő elfordult.
  - Belwar! - kiáltotta az egyik gnóm, miközben rohant vissza a kamrába. A
vezér óvatosan Drizztre nézett, hogy lássa, a drow elcsípte-e a nevét.
  Drizzt bölcsen elfordítva tartotta a fejét, és úgy tett, mint aki oda sem
figyel. Pedig hallotta a gnóm vezér nevét, aki ilyen könyörületes volt iránta.
Belwar, így szólította a másik svirfnebli. Belwar. Ezt a nevet sosem fogja
elfelejteni.
  A járatból kiszűrődő harci zaj mindenki figyelmét magára vonta, és a
svirfneblik kezdtek visszasietni a kamrába. Drizzt izgalmukból arra
következtetett, hogy az őrjárat van a nyomukban.
  Belwar parancsokat kezdett rikoltozni, hogy megszervezze a visszavonulást egy
másik alagúton keresztül. A fiú azon töprengett, vajon vele miként számol a
gnóm. Belwar nyilván nem úgy akar elfutni a drow őrjárat elől, hogy közben
magával hurcol egy foglyot.
  Aztán a gnóm vezető hirtelen abbahagyta a beszédet és a mozgást.
  Túlságosan is hirtelen.
  A drow papok álnok bénító varázslatokkal jelezték az őrjárat érkezését.
  Belwart és egy másik gnómot erősen fogva tartott a mágia, a többiek pedig ezt
látva fejvesztetten rohantak a másik kijárat felé.
  A drow harcosok, élükön Guenhwyvarral, berontottak a kamrába.
  Drizzt megkönnyebbülését, hogy a párducot épségben látja, elmosta a
bekövetkező vérfürdő. Dinin és csapata jellegzetes drow vadsággal csapott szét
a rendezetlen sorokban menekülő gnómok közt.
  Pillanatok múltán, melyek szörnyű óráknak tűntek Drizzt számára, már csak
Belwar és a másik megdermedt gnóm volt életben a kamrában.
  Sok svirfneblinek sikerült elmenekülnie a hátsó járatokon át, de a drow
őrjárat nagyrésze utánuk vetette magát.
  Masoj érkezett a kamrába utolsónak; nagyon szerencsétlenül festett sáros
ruhájában. A kijáratnál maradt, és még csak nem is nézett Drizzt felé, de azt
azért észrevette, hogy párduca védőn áll a Do'Urden Ház második fia mellett.
  - Megint óriási szerencséd volt - mondta Dinin, amikor elvágta öccse
kötelékeit.
  Drizzt, a kamrában lejátszódott mészárlást látva, ebben nem volt olyan
biztos.
  Bátyja visszaadta neki kardjait, aztán odafordult ahhoz a drow-hoz, aki a két
bénult gnómot vizsgálgatta.
  - Végezz velük - utasította.
  A harcos szája széles vigyorra húzódott, amint egy fűrészfogas kést húzott
elő az övéből. A gnóm arca elé tartotta, hogy rémisztgesse a szerencsétlen
teremtést.
  - Látják? - kérdezte a főpapnőt.
  - Ez a legjobb a varázslatban - felelte az. - A svirfnebli tudja, mi fog
történni. Még küszködik is, hogy kiszabaduljon.
  - Foglyok! - hörögte Drizzt.
  Dinin és a többiek felé fordultak; a kijelölt drow dühös, és egyben csalódott
vicsorgással.
  - A Do'Urden Háznak - magyarázta a fiú reménykedve a bátyjának. - Talán
hasznunkra lehet...
  - A svirfneblik nem jó rabszolgák - felelte Dinin.
  - Nem - támasztotta alá a főpapnő is, és a tőrt markoló harcoshoz lépett.
Biccentett, mire a katona mosolya fényesebben ragyogott fel, mint valaha.
Lecsapott. Már csak Belwar maradt.
  A harcos baljóslatúan lengette véres tőrét a gnóm vezér szeme előtt.
  - Azt ne! - tiltakozott Drizzt. Ez már sok volt neki. - Hadd éljen! - Azt
akarta mondani, hogy Belwar nem árthat nekik; megölni egy védtelen gnómot gyáva
és gonosz cselekedet lenne. De aztán eszébe jutott, hogy fajtársainál
kárbaveszett erőfeszítés az irgalomra hivatkozni.
  Dinin arca ezúttal inkább dühöt, semmint kíváncsiságot tükrözött.
  - Ha megölöd, nem marad egyetlen gnóm sem, aki visszamehetne a városba és
hírét vihetné erőnknek - érvelt Drizzt, belekapaszkodva az egyetlen
szalmaszálba. - Küldjük vissza őt a népéhez, hogy elmondja nekik, milyen
ostobán teszik, ha belépnek a drow területére!
  Dinin kérdően nézett a főpapnőre.
  - Jó gondolatnak tűnik - bólintott az.
  Dinin azonban kételkedett az öccse szándékaiban. A szemét nem vette le
Drizztről, úgy mondta a katonának:
  - Akkor vágd le a kezét!
  A fiú meg sem rezzent, mert tudta, hogy akkor bátyja azonnal megölné Belwart.
  A harcos eltette a tőrt, és egy nehéz kardot húzott elő.
  - Várj - mondta Dinin, még mindig Drizztet fürkészve. - Először oldozzuk fel
a varázslat alól. Hallani akarom, ahogy ordít.
  Több drow lépett oda és szegezte kardját a gnóm nyakának, amikor a főpapnő
megszüntette a varázslatot. A felügyelő nem mozdult.
  A kijelölt drow katona két kézre fogta a kardját, mire Belwar, a bátor Belwar
egyenesen, rezzenéstelenül kinyújtotta a karját maga elé.
  Drizzt kerülte a pillantását, mert nem tudta volna elviselni.
  Rettegve várta a gnóm kiáltását.
  Belwar látta Drizzt reakcióját. Talán részvét lenne?
  A drow harcos meglendítette a kardját. A gnóm nem vette le a szemét
Drizztről, amikor a kard átvágta rettentő fájdalommal a csuklóját.
  De nem kiáltott. Nem akarta megadni Dininnek ezt az elégtételt. Amikor a drow
harcosok kivezették a kamrából még egyszer visszanézett Drizztre és meglátta a
valódi fájdalmat és a bocsánatkérést a fiatal drow közömbös maszkja mögött.
  Amikor Belwar elment, menekülőket űző sötét-elfek bukkantak fel egy másik
járatból.
  - Nem tudtuk elkapni őket azokban a kicsi alagutakban - panaszolta az egyik.
  - A mindenit! - szitkozódott Dinin. Vissza lehetett küldeni egy kezétől
megfosztott áldozatot Blingdenstone-ba, de azt nem tűrhette, hogy a gnóm
expedíció ép és egészséges tagjai is elszökjenek. - El kell fogni őket!
  - Guenhwyvar utánuk tud menni - állította Masoj, aztán odahívta a párducot
magához. Közben végig Drizztet figyelte.
  A fiú szíve hevesen vert, miközben a varázsló megveregette a párduc oldalát.
  - Gyere, cicuskám - szólt Masoj. - Még van egy kis vadászat! - Látta, hogy
Drizzt megrándul ezekre a szavakra, és tudta: a fiú nem helyesli, hogy
Guenhwyvart ilyesmibe keverjék.
  - Elmenekültek? - kérdezte Drizzt Dinintől, már-már kétségbeesetten.
  - Egészen Blingdenstone-ig futnak, ha hagyjuk őket - felelte a bátyja
nyugodtan.
  - És visszajönnek?
  Dinin savanyú fintora jól mutatta a kérdés abszurditását.
  - Te visszajönnél?
  - Akkor hát végeztünk a feladattal - jelentette ki Drizzt, hogy megpróbálja
elejét venni Masoj aljas mesterkedéseinek Guenhwyvarral kapcsolatban.
  - Valóban megnyertük ezt a napot - biccentett Dinin. - Bár a mi veszteségeink
is jelentősek. De még lehet részünk egy kis szórakozásban a varázsló macskája
jóvoltából.
  - Szórakozás - visszhangozta Masoj, egyenesen Drizztnek. - Menj, Guenhwyvar,
az alagútba. Lássuk, milyen gyorsan tud futni egy beijedt gnóm!
  A párduc kisvártatva vissza is tért, egy halott gnómmal a szájában.
  - Vissza! - parancsolta Masoj, amikor a macska a lába elé ejtette a
zsákmányt. - Hozz még!
  Drizzt szíve megdobbant az elkeseredéstől a földre puffanó test hangjára.
Belenézett Guenhwyvar szemébe, és ugyanolyan mély szomorúságot látott benne,
mint amit ő érzett. A párduc vadász volt, a maga módján éppoly tisztességes,
mint a fiú. De az elvetemült varázsló számára Guenhwyvar csak játékszer volt,
semmi több. Torz örömeinek eszköze, aki csak azért öl, mert gazdája ebben akar
gyönyörködni.
  A varázsló kezében Guenhwyvar közönséges bérgyilkos lett.
  A párduc megtorpant az alagút bejáratánál, és szinte mentegetőzve nézett
Drizztre.
  - Gyerünk! - kiáltotta Masoj, és belerúgott az állatba. Aztán ő maga is
ránézett a fiúra, de az ő tekintetéből gyűlölet sütött.
  A varázsló elmulasztotta a lehetőséget, amikor megölhette volna az ifjú
Do'Urdent: igyekeznie kell majd, hogy kimagyarázza magát kíméletlen anyja
előtt. De ezzel a kellemetlen kérdéssel ráér később foglalkozni.
  Most legalább megvan az az öröme, hogy a harcost szenvedni látja.
  Dinin és a többiek semmit sem vettek észre a közöttük kibontakozó drámából,
annyira várták Guenhwyvar visszatértét. Csak azzal voltak elfoglalva, hogy
elképzeljék a gnómok rémült tekintetét, amint felnéznek gyilkosukra. Túlságosan
lekötötte őket a pillanat halálos humora, a torz drow humor, ami akkor nevet,
amikor sírni kéne.


5. rész

Zaknafein

  Zaknafein Do'Urden: mentorom, tanítóm, barátom. Én pedig, saját
tehetetlenségem fájdalmai közepette nem egyszer azt hittem róla, hogy egyik
sem. Talán többet kértem tőle, mint amit adni tudott?
  Tökéletességet vártam egy meggyötört lélektől. Olyan mércével mértem, amelyet
nem ismert, vagy amelynek tapasztalatai alapján nem tudott megfelelni?
  Lehettem volna ő. Élhettem volna a tehetetlen düh foglyaként a
Menzoberranzani gonoszság mindennapos rohamai közepette, minden rosszal
átitatott családom körében, úgy, hogy soha nincs számomra menekülés.
  Logikus feltételezésnek látszik, hogy tanulunk az idősebbek hibáiból.
  Én hiszem, hogy ez volt, ami megmentett. Zaknafein példája nélkül én sem
találtam volna meg a menekülés útját - soha az életben.
  Vajon ez az élet, amit én választottam, jobb, mint Zaknafeiné? Azt hiszem,
igen, bár épp elég gyakran hatalmába kerít az elkeseredettség ahhoz, hogy néha
arra a másik életre vágyakozzam. Az talán könnyebb lett volna. De az igazság
mit sem jelent, ha valaki önmagát csapja be, és az elvek értéktelenek, ha
hirdetője nem élhet a saját értékei szerint.
  Akkor hát mégiscsak így a jobb.
  Sokszor kesergek népemért, magamért, de leginkább azért az elvesztett
fegyvermesterért, aki megmutatta nekem, hogyan - és miért - használjam a
kardot.
  Ennél nagyobb fájdalmat nem okozhat, még egy recés tőr pengéje vagy egy
sárkány tüze sem. Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit,
valakit elvesztünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.
Mostanában gyakran emelem kupám hiábavaló tósztra, hogy bocsánatot kérjek
attól, aki már nem hall engem: Zakra, aki fölébresztette a bátorságomat.


Drizzt Do'Urden

24.

Az ismert ellenség

  Nyolc drow meghalt, közülük kettő pap - mondta Briza Malice Anyának a
Do'Urden Ház erkélyén. Briza sietett vissza a házba a csata első híreivel,
otthagyva húgait Menzoberranzan főterén az összeverődött sokadalomban, hogy
további híreket szerezzenek. - De rengeteg gnóm hullott el, úgyhogy teljes a
győzelem.
  - És mi van a testvéreiddel? - kérdezte Malice. - Hogyan szerepelt a Do'Urden
Ház?
  - Mint a felszínen, Dinin most is ötöt vágott le - felelte Briza. - Azt
mondják, bátran vezette a fő támadást, és ő ölte meg a legtöbb gnómot.
  Malice arca felragyogott a hírekre, bár sejtette, hogy Briza, aki ravasz
mosolya mögé bújik, még tartogat a számára valamit.
  - És mi van Drizzttel? - kérdezte, mert nem volt türelme kivárni a lánya
játékait. - Hány svirfnebli hullott a lábai elé?
  - Egy sem - válaszolta Briza. - De a nap hőse mégis ő volt! - tette hozzá
sietve, mert látta, hogy haragos kifejezés ül ki anyja arcára.
  Malice-t egyáltalán nem szórakoztatta ez a kitalálósdi.
  - Drizzt legyőzött egy földelementált - kiáltott fel diadalmasan a lány. -
Egyedül, csak egy kis varázslói segítséggel! Az őrjárat főpapnője pedig neki
ítélte a zsákmányt!
  Malice Anya csodálkozva fordult el. Drizzt mindig is rejtély volt számára -
jól bánik a karddal, de hiányzik belőle a megfelelő hozzáállás és a kellő
tisztelet. Most pedig: egy földelementál!
  Egyszer a saját szemével látott egy ilyen lényt, mely egymaga mészárolt le
egy egész drow csapatot, tucatnyi tapasztalt harcost, mielőtt továbbment volna
a maga útján. Erre az ő fia, az ő talányos fia félkézzel elbánik vele!
  - Lloth ma kegyes lesz hozzánk - jegyezte meg Briza, aki nem teljesen értette
anyja viselkedését.
  Briza szavai Malice eszébe juttattak valamit.
  - Hozd ide a húgaidat - parancsolta. - A kápolnában találkozunk. Ha a
Do'Urden Ház ilyen fényes győzelmet aratott az alagutakban, akkor a Pókkirálynő
talán megtisztel minket néhány információval!
  - Vierna és Maya az új híreket várják a főtéren - magyarázta Briza, mert
tévesen azt hitte, hogy anyja a csatáról szóló információkra gondol. - Egészen
biztosan mindent megtudunk egy órán belül.
  - Törődöm is én a gnómokkal! - füstölgött Malice. - Már tudunk mindent, ami a
család szempontjából fontos, a többi pedig nem számít. A javunkra kell
fordítanunk testvéreid hősiességét.
  - Hogy megtudjuk, ki az ellenségünk! - robbant ki Brizából, amikor
megértette, mit forgat a fejében Malice.
  - Pontosan - felelte az anyja. - Hogy megtudjuk, melyik Ház fenyegeti a
Do'Urdeneket. Ha a Pókkirálynő valóban kegyet akar velünk gyakorolni, akkor
elmond nekünk mindent, ami az ellenségeink legyőzéséhez kell.
  Hamarosan a Do'Urden Ház mindegyik főpapnője összegyűlt a kápolna
előcsarnokának pókbálványa körül. Előttük egy mély ónixedényben ott égett a
szent füstölő, melynek édes, halálszagú illatát olyannyira kedvelték a
yochlolok, Lloth szolgálóleányai.
  A láng százféle színárnyalatban pompázott, a narancstól a zöldön keresztül a
ragyogó vörösig. Aztán alakot öltött a négy főpapnő könyörgésére és Malice Anya
hangjának sürgetésére. A tűz teteje már nem táncolt, hanem elsimult és
lekerekedett, egy kopasz fej alakját vette fel, aztán kiterjedt fölfelé, és
növekedni kezdett. A láng eltűnt, helyét a yochlol képmása vette át - egy félig
olvadt viaszhalom, groteszkül megnyúlt szemekkel és nyáladzó szájjal.
  - Ki hívott? - kérdezte a lény telepatikus úton. A yochlol kis termetéhez
mérten hallatlanul erős mentálja szinte letaglózta az összegyűlt négy drow-t.
  - Én, szolgálóleány - felelte Malice fennhangon, hogy a lányai is hallják. A
Nagyasszony fejet hajtott. - Malice vagyok, a Pókkirálynő hű szolgája.
  A yochlol egy füstpamacsban eltűnt, csak a füstölő parazsa maradt utána az
ónixedényben. Aztán újra megjelent, ezúttal teljes nagyságban, Malice mögött.
Vierna, Maya és Briza visszafojtott lélegzettel figyelték, ahogy a lény két
ragacsos nyúlványát anyjuk vállára helyezi.
  Malice Anya szó nélkül fogadta a csápokat, mert bízott benne, hogy alapos oka
volt megidézni a yochlolt.
  - Adj magyarázatot, miért háborgattál - érkeztek a yochlol átható gondolatai.
  - Csak egyetlen egyszerű kérdést szeretnék feltenni - közölte Malice némán,
mert a szolgálóleánnyal szemben nem volt szükség szavakra. - Amire tudod a
választ.
  - Ennyire érdekel téged ez a bizonyos kérdés? - kérdezte a yochlol.
- Olyannyira, hogy megkockáztatod a súlyos következményeket?
  - Meg kell tudnom a választ - felelte Malice Anya. Három lánya kíváncsian
figyelt. A yochlol gondolatait hallották, de az anyjuk válaszait csak
találgathatták.
  - Ha olyan fontos az a válasz, és a szolgálóleányok is, meg a Pókkirálynő is
ismerik, akkor nem gondolod, hogy Lloth már elmondta volna neked, ha akarja?
  - Talán a mai nap előtt a Pókkirálynő még nem ítélt érdemesnek arra, hogy
megtudjam - felelte Malice. - De a dolgok azóta változtak.
  A szolgálólány elhallgatott, és visszahúzta hosszúra nyúlt szemeit a fejébe;
mintha egy távoli síkkal beszélgetne.
  - Üdvözöllek, Malice Do'Urden - mondta a yochlol fennhangon, néhány feszült
pillanat múlva. A lény hangja külleméhez képest furcsán higgadt és túlságosan
bársonyos volt.
  - Üdvözöllek téged és úrnődet, a Pókkirálynőt - felelte Malice.
  Szárazon a lányaira mosolygott és még mindig nem fordult hátra, hogy
szembenézzen a yochlollal. Úgy tűnt, hogy elképzelései Lloth kegyéről helyesek
voltak.
  - Daermon N'a'Shezbaernon a kedvére tett Llothnak - mondta a szolgálólány. -
Házad hímjei a nap hősei, még a nőket is felülmúlták. Fogadnom kell Malice Anya
hívását - A csápok lecsusszantak Malice vállairól. A yochlol mereven állt
mögötte, a parancsait várva.
  - Örömömre szolgál, hogy a kedvére tettem a Pókkirálynőnek - kezdte Malice.
Igyekezett a lehető legjobb formába önteni kérdését. - Az, amit kérek, csak
válasz egy egyszerű kérdésre.
  - Akkor hát kérdezz - szólt a yochlol, és csúfondáros hangja elárulta a
papnőnek, hogy előre tudja, mit fog hallani.
  - Az a szóbeszéd járja, hogy Házamat fenyegetik - kezdte Malice.
  - Szóbeszéd? - hangzott a yochlol reszelős, sátáni kacaja.
  - Én megbízom a hírforrásaimban - védekezett Malice. - Nem szólítottalak
volna, ha nem venném komolyan a fenyegetést.
  - Folytasd - mondta a yochlol, akit az egész roppantul szórakoztatott. - Ez
több, mint szóbeszéd, Malice Anya. Egy másik Ház akar háborút indítani
ellenetek.
  Maya elhamarkodottan felszisszent, mire anyja és nővérei szigorúan
rámeredtek.
  - Nevezd meg azt a Házat - könyörgött Malice. - Ha Daermon N'a'shezbaernon
valóban a kedvére tett ma Llothnak, akkor esedezve kérem a Pókkirálynőt, fedje
fel ellenségeinket, hogy elpusztíthassuk őket!
  - És ha ez a másik Ház szintúgy kedves a Pókkirálynőnek? - filozofált a
szolgálólány. - Akkor is el kéne árulnia?
  - Ellenségeink előnyt élveznek velünk szemben - tiltakozott Malice. - Ismerik
a Do'Urden Házat. Semmi kétség, hogy állandóan figyelnek minket, és terveket
szőnek. Mi csak ugyanazt a tudást kérjük Lloth-tól, ami nekik megvan. Fedd föl
őket, hadd bizonyítsuk be, melyik Ház érdemli meg jobban a győzelmet.
  - És ha az ellenségeitek hatalmasabbak nálatok? - kérdezte a szolgálólány. -
Akkor Malice Do'Urden Anya azért szólítaná Lloth-t, hogy lépjen közbe szánalmas
Háza érdekében?
  - Nem! - kiáltott fel Malice. - Csak azt az erőt fogjuk felhasználni, amit
Lloth adott, hogy legyőzzük ellenségeinket. Még ha ők is az erősebbek, Lloth
biztos lehet benne, hogy megbánják a napot, amikor a Do'Urden Házra támadnak!
  A szolgálóleány megint magába fordult, hogy kapcsolatba lépjen otthoni
síkjával, mely sötétebb volt még Menzoberranzannál is. Malice erősen szorította
Briza kezét a jobbjával, Viernáét pedig a ballal.
  Lányai továbbadták az áramló erőt Mayának, a kör másik végén.
  - A Pókkirálynő elégedett, Malice Do'Urden Anya - mondta a yochlol egy idő
múlva. - Bízz benne, hogy a Do'Urden Házat jobban segíti majd, mint
ellenségeidet, ha sor kerül a harcra - talán... - Malice összerezzent az utolsó
szó kétértelműségén, és kelletlenül bár, de belenyugodott, hogy Lloth soha nem
ígér semmit.
  - És mi lesz a kérdésemmel - mert tiltakozni mégis. - Amiért hívtalak?
  Erre fényes villanás következett, ami elvakította a papnőket. Amikor lassan
visszatért a látásuk, már megint kicsi alakjában látták a yochlolt, aki az
ónixedény lángjai közül nézte őket.
  - A Pókkirálynő nem ad olyan választ, ami már ismert - jelentette ki a
szolgálóleány. Másvilági hangjának csupasz hatalma bántóan hasított a drow
fülekbe. A tűz ismét vakítóan lobbant fel, és a yochlol eltűnt. Az értékes
ónixtál tucatnyi darabra törve maradt utána.
  Malice felkapott egy nagy ónixdarabot, és a falhoz vágta.
  - Már ismert? - ordított fel dühösen. - Kinek a számára ismert? Ki rejtegeti
előlem a családban ezt a titkot?
  - Talán olyasvalaki, aki nem is tudja, hogy ismeri - mondta Briza
csillapítólag. - Vagy talán csak éppen most tudta meg, és még nem volt ideje
közölni veled.
  - Mi mind itt vagyunk - mondta Malice. - Talán olyan ostoba lenne valamelyik
lányom, hogy nem vesz észre egy nyilvánvaló fenyegetést a családunk ellen?
  - Nem, Nagyasszonyanyánk - kiáltotta Vierna és Maya egyszerre, megrémülve
Malice egyre növekvő haragjától.
  - Én nem láttam semmiféle jelet! - mondta Vierna.
  - Én sem! - tette hozzá Maya. - Az elmúlt hetekben végig melletted voltam, és
semmi olyat nem láttam, amit te ne láthattál volna.
  - Azt akarod mondani, hogy az én figyelmemet kerülte el valami? - tajtékzott
Malice, ökölbe szorított kézzel.
  - Nem, Nagyasszony! - kiabálta túl Briza a zűrzavart, elég hangosan ahhoz,
hogy anyját egy pillanatra lecsillapítsa, és figyelmét maga felé fordítsa.
  - Akkor hát nem közülünk valaki - magyarázta Briza. - Lehet, hogy valamelyik
fiad, netán Zaknafein, esetleg Rizzen.
  - Igen - helyeselt Vierna. - Végül is csak hímek, túl ostobák ahhoz, hogy
felfogják az apró részletek jelentőségét.
  - Drizzt és Dinin házon kívül voltak - tette hozzá Briza -, és a városon
kívül. Az őrjárati csapatukban ott volt minden erős Ház gyermeke, mely
fenyegethetne minket!
  Malice szemében szikrák gyúltak, de az érvelés lehiggasztotta.
  - Hozzátok őket elém, ha visszatérnek - utasította Viernát és Mayát. - Te
pedig - mondta Brizának -, kerítsd elő Rizzent és Zaknafeint. Az egész
családnak jelen kell lennie, hogy megtudjuk, amit tudnunk kell!
  - Az unokatestvéreknek is, a katonáknak is? - kérdezte Briza. - Talán valaki
olyan tudja a választ, aki nem a szűk családba tartozik.
  - Őket is gyűjtsük össze? - kérdezte Vierna. Hangján érződött a pillanat
fokozódó izgalma. - Legyen itt az egész klán, a Do'Urden Ház teljes harci
ereje?
  - Ne - felelte Malice. - A katonák, az unokatestvérek ne jöjjenek. Nem
hinném, hogy őket érintené ez az ügy: a szolgálóleány megmondta volna a
választ, ha a szűkebb család tagjai közül senki sem tudná. Szégyen rám nézve,
ha olyan kérdést teszek fel, amire tudnom kéne a választ, vagy amire a családi
kör valamelyik tagja tudja a választ. - Megcsikorgatta a fogait, miközben
fojtott hangon hozzátette:
  - Én pedig nem szeretem a szégyent!

  Drizzt és Dinin hamarosan visszatért a házba, kimerülten de boldogan, hogy a
kalandnak vége. Alig léptek be a bejáraton és fordultak rá a szobáikhoz vezető
folyosóra, amikor Zaknafeinbe botlottak, aki szembe jött velük.
  - Hát visszatért a hős - jegyezte meg Zak, Drizztre nézve. A fiú figyelmét
nem kerülte el a hangjában csengő keserű gúny.
  - Elvégeztük a feladatunkat, méghozzá nagyon sikeresen - közölte Dinin,
némileg megsértődve azon, hogy Zak kihagyta az üdvözlésből.
  - Tudok a csatáról - biztosította őt Zak. - Másról sem beszélnek a városban.
Most hagyj magunkra minket, első fiú. Van egy kis befejezetlen ügyem az
öcséddel.
  - Akkor megyek el, ha akarok! - vicsorgott Dinin.
  A fegyvermester rámeredt.
  - Drizzttel, és csakis Drizzttel akarok beszélni, úgyhogy távozz!
  Dinin a kardjához kapott, de nem valami ügyes mozdulattal. Mielőtt akár egy
ujjnyira is előhúzhatta volna a fegyverét, Zak máris arcul csapta. A másik
kezében pedig valahogy ott termett egy tőr, s hegye az első fiú torkának
szegeződött.
  Drizzt lenyűgözve nézte, és biztos volt benne, hogy a mester megöli Dinint,
ha tovább erősködik.
  - Menj - mondta Zak -, ha kedves az életed.
  Dinin felemelte a kezét, és lassan elhátrált.
  - Ezt Malice Anya is meg fogja tudni! - fenyegetőzött.
  - Én magam fogom elmondani neki - nevetett rá Zak. - Gondolod, hogy
zavartatni fogja magát miattad, ostoba? Malice Anyát nem érdekli, hogy a család
hímjei hogyan alakítják ki a saját rangsorukat. Távozz, nagyobbik fiú. És csak
akkor gyere vissza, ha már lesz elég bátorságod, hogy szembeszállj velem.
  - Gyere, öcsém - mondta Dinin Drizztnek.
  - Nekünk még elintéznivalónk van - emlékeztette Zak Drizztet.
  A fiú csak nézett egyikről a másikra, és teljesen megdöbbent azon a nyílt
szándékon, hogy meg akarják ölni egymást.
  - Maradok - határozott. - Valóban van egy félbehagyott ügyem a
fegyvermesterrel.
  - Ahogy gondolod, te hős - köpött ki Dinin, azzal sarkon fordult és
elcsörtetett.
  - Most szereztél magadnak egy ellenséget - jegyezte meg Drizzt Zaknak.
  - Szereztem én már nagyon sokat - nevetett az. - És még többet fogok, mielőtt
ennek a napnak vége lesz. De ne törődj vele. A tetteid féltékenységet
ébresztettek a bátyádban. Te vagy az, akinek vigyáznia kéne magára.
  - Nyíltan gyűlöl téged - mondta a fiú.
  - De semmi haszna nem lenne a halálomból - felelte Zak. - Én nem jelentek
fenyegetést rá nézve, de te... - A befejezetlen mondat ott lógott a levegőben.
  - Miért jelentenék fenyegetést neki? - tiltakozott Drizzt. - A bátyámnak
nincs semmije, amit én meg akarnék szerezni.
  - Hatalma van - magyarázta Zak. - Most ő az első fiú, de ez nem volt mindig
így.
  - Megölte Nalfeint, a bátyámat, akit nem is ismertem.
  - Hát tudsz erről? - kérdezte a mester. - Dinin azt hiszi, tán még egy
második fiú fogja követni azt az utat, amit ő, hogy a Do'Urden Ház első fia
legyen.
  - Ebből elég - morogta Drizzt. Elege volt az egész ostoba rangszerzési
rendszerből. - Milyen jól ismered Zaknafein - gondolta. Hányszor öltél, amíg
megszerezted a mostani pozíciódat?
  - Egy földelementál - füttyentett a mester. - Hatalmas ellenfél, és te
legyőzted. - Mélyen meghajolt, kétségtelenül puszta gúnyból. - Mi jöhet eztán,
ifjú hősöm? Talán egy démon? Egy félisten? Nyilván semmi sem képes...
  - Még sosem hallottam ennyi értelmetlen beszédet a szádból - torkollta le
Drizzt. Elérkezett az idő, hogy ő is gúnyolódjon. - Hát nem csak a bátyámban
keltettem irigységet?
  - Irigységet? - kiáltott fel Zaknafein. - Töröld ki a csipát a szemedből,
kisfiam! Tucatnyi földelementál hullott el a kardomtól! És démonok is! Ne
becsüld túl sem a tetteidet, sem a képességeidet! Te csak egy harcos vagy a
harcosok népéből. Ha ezt elfelejted, az életedbe kerülhet! - Az utolsó
félmondatot erősen kihangsúlyozta, csaknem vicsorogva, és Drizzt kezdett
elgondolkodni azon, hogy az az úgynevezett "oktatás" ott a gyakorló teremben
nagyon is valódi harc lehet.
  - Ismerem a képességeimet - felelte a fiú -, és a korlátaimat. Megtanultam,
hogyan kell életben maradni.
  - Mint ahogy én is - szólt Zak -, annyi évszázadon át!
  - Vár a gyakorlóterem - mondta hűvösen Drizzt.
  - Az anyád vár - javította ki a másik. - Mindnyájunkat a kápolnába hívott. De
ne félj. Lesz még alkalom arra, hogy találkozzunk.
  Drizzt szó nélkül ment el Zaknafein mellett, mert gyanította, hogy a pengéik
fejeznék be a beszélgetést helyettük. Mi lett Zaknafeinből? - tűnődött. Ugyanaz
lenne, aki évekig tanította az Akadémia előtt? Nem tudott rendet teremteni az
érzései közt. Csak azért látja másnak a mestert, mert megtudott róla egyet s
mást, vagy Zak viselkedése valóban más, keményebb lett azóta, hogy Drizzt
visszajött az Akadémiáról?
  Korbács-suhogás zökkentette ki Zakot elmélkedéséből.
  - A Nagyasszonyanya férje vagyok! - hallotta Rizzen hangját.
  - Ez semmire sem jogosít fel! - torkollta le egy női hang, Briza hangja.
Drizzt a következő keresztfolyosóig osont, és kinézett.
  Briza és Rizzen néztek egymással farkasszemet. Rizzen fegyvertelen volt, a nő
a kígyófejű korbácsát szorongatta.
  - Férj! - nevetett Briza. - Jelentéktelen cím. Csak egy hím vagy, aki odaadja
magját a Nagyasszonyanyának, és ezzel vége.
  - Négy gyereket nemzettem! - mondta Rizzen ingerülten.
  - Hármat! - javította ki Briza, szavainak korbácspattogatással adva megfelelő
hangsúlyt. - Vierna Zaknafeiné, nem a tied! Nalfein pedig halott, úgyhogy végül
kettő marad. Az egyik lány, tehát fölötted áll. Egyedül Dinin van rangban
ténylegesen alattad.
  Drizzt a falhoz lapult, és hátranézett a folyosóra, ahonnan jött.
  Mindig sejtette, hogy Rizzen nem az igazi apja. Sosem törődött vele, sosem
szidta vagy dicsérte meg, adott neki tanácsot vagy segítette. De mindezt Briza
szájából hallani...és Rizzen még csak nem is tagadja!
  Rizzen valami csattanós visszavágást keresett Briza ellen.
  - Malice Anya tud a szándékaidról? - kérdezte sziszegve. - Tud arról, hogy
legidősebb leánya az ő címére áhítozik?
  - Minden legidősebb lány az anyja címére vágyik - nevetett a szemébe Briza. -
Malice Anya ostoba lenne, ha másképp gondolná. De ő egyáltalán nem ostoba, és
én sem vagyok az, erről biztosíthatlak. Megszerzem tőle a rangját, ha majd
megöregszik és meggyengül. Ezt ő is tudja, és el is fogadja.
  - Szóval beismered, hogy meg akarod ölni!
  - Ha én nem, akkor Vierna. Ha nem Vierna, akkor Maya. Nálunk ez így megy,
ostoba hím. Ez Lloth világa.
  A harag csak úgy izzott Drizztben, amikor ezeket a sötét kijelentéseket
hallgatta, de néma maradt.
  - Briza nem fogja kivárni az öregséget, hogy ellopja anyja hatalmát -
vicsorogta Rizzen. - Nem fogja, ha egyetlen tőrszúrással is meg lehet oldani a
hatalomváltást. Briza arra vágyik, hogy a Ház ura legyen!
  Rizzen következő szavai kivehetetlen ordításba fulladtak, ahogy a hatfejű
korbács újra és újra lecsapott.
  Drizzt legszívesebben közbelépett volna, hogy levágja mindkettőt, de persze
nem tehette. Briza azt tette, amire tanították. A Pókkirálynő szavát követte,
amikor kifejezésre juttatta fensőbbségét Rizzen felett.
  Megölni nem fogja, ezt Drizzt is tudta.
  De mi lenne, ha Brizát elragadná a haragja? Mi lenne, ha mégis elpusztítaná
Rizzent? A szívében egyre elhatalmasodó üresség közepette a fiú már azt sem
tudta, hogy érdekli-e ez egyáltalán?

  - Futni hagytad! - rivallt rá SiNafay a fiára. - Majd megtanulod, hogy máskor
ne okozz nekem csalódást!
  - Nem így volt, Nagyasszonyom! - tiltakozott Masoj. - Telibe találtam egy
villámmal. Nem is sejthette, hogy rá céloztam! De nem tudtam befejezni az
akciót, mert a szörny elkapott és berántott a sziklába.
  SiNafay beharapta a száját. Kénytelen volt elfogadni fia érvelését. Tudta,
hogy nehéz a feladat, amit rábízott. Drizzt veszélyes ellenfél, és nem lesz
könnyű úgy megölni, hogy semmi áruló nyom ne maradjon.
  - Elkapom - fogadkozott Masoj eltökélt arccal. - Már készen áll a fegyver:
Drizzt halott lesz még a tizedik ciklus előtt, ahogy parancsoltad.
  - Miért adnék neked még egy lehetőséget? - kérdezte SiNafay. - Miért kéne
hinnem, hogy most nem vallasz kudarcot?
  - Mert akarom a halálát! - kiáltotta Masoj. - Jobban, mint te,
Nagyasszonyanyám. Ki akarom tépni Drizzt Do'Urden lelkét! Ha meghalt, kivágom a
szívét és kirakom, mint egy trófeát!
  SiNafay láthatta fia elszántságát.
  - Hát legyen - mondta. - Tedd meg, Masoj Hun'ett. Mérd te az első csapást a
Do'Urden Házra. Öld meg a másod-fiukat!
  Masoj meghajolt. Arcán vérszomjas, megszállott kifejezéssel robogott ki a
szobából.
  - Mindent hallottál? - jelezte SiNafay, amikor becsukódott az ajtó a fia
mögött. Tudta, hogy Masoj valószínűleg hallgatózik az ajtó másik oldalán, és
nem akarta, hogy kihallgassa a szavait.
  - Igen - felelte Alton a néma kóddal, egy függöny rejtekéből kilépve.
  - Egyetértesz a döntésemmel? - kérdezték SiNafay kézmozdulatai.
  Alton szorult helyzetben volt. Nem szállhatott szembe Nagyasszonya
döntésével, ugyanakkor viszont egyáltalán nem tartotta bölcs dolognak, hogy
megint Masojt küldjék Drizzt után. Sokáig hallgatott.
  - Szóval nem értesz egyet - mutatta sötéten SiNafay.
  - Kérlek, Nagyasszonyanyám - felelte Alton gyorsan. - Én nem...
  - Megbocsátok - nyugtatta meg SiNafay. - Magam sem vagyok biztos benne, hogy
helyes volt még egy lehetőséget adni Masojnak. Ebből baj lehet.
  - Akkor miért tetted? - bátorkodta megkérdezni Alton. - Nekem nem adtál
második alkalmat, pedig én legalább annyira kívánom Drizzt Do'Urden halálát,
mint bárki más.
  SiNafay sötét pillantást vetett rá. 
  - Kételkedsz az ítélőképességemben?
  - Nem, dehogy! - kiáltotta fennhangon a varázsló. Aztán rémülten a szájára
tapasztotta a kezét, és térdre esett. - Soha, Nagyasszonyom - mutatta némán. -
Csak nem látom olyan tisztán a helyzetet, mint te. Kérlek, bocsásd meg
tudatlanságomat.
  SiNafay nevetése úgy hangzott, mintha száz mérges kígyó sziszegne.
  - Együtt fogjuk átgondolni ezt a kérdést - nyugtatta meg Altont. - Ha Masoj
kap egy második lehetőséget, te is kapsz.
  - De... - kezdett tiltakozni a varázsló.
  - Masoj visszamegy Drizzt után, de most nem lesz egyedül - magyarázta
SiNafay. - Te fogod követni, Alton DeVir. Gondoskodj a biztonságáról, és fejezd
be a feladatot. Az életed a tét.
  Alton felragyogott a hírre, hogy végre talán bosszút állhat. SiNafay utolsó
fenyegetése nem is zavarta.
  - Hogy is lenne másképp? - jelezte nyugodtan.

  - Gondolkozz! - sziszegte Malice. Forró lehelete Drizzt arcába csapott. -
Tudnod kell valamit!
  A fiú összehúzta magát a föléje tornyosuló alak előtt, és idegesen
végignézett az összegyűlt családtagokon. Dinin, aki már átesett ugyanezen a
tortúrán, most állát a tenyerébe támasztva térdepelt. Nem tudott semmiféle
válasszal előrukkolni, hiába vetett be Malice Anya egyre hatékonyabb faggatási
módszereket. Dinin memóriáján az sem sokat segített, hogy látta Brizát a
korbácsával játszadozni.
  Malice pofon csapta Drizztet, és arrébb lépett.
  - Egyikőtök tudja ellenségünk kilétét - vakkantotta fiainak. - Ott kint, az
őrjáratban egyikőtök látott valamit, valami jelet, utalást.
  - Lehet, hogy láttunk, csak nem tudtuk mire vélni - jegyezte meg Dinin.
  - Csend! - rikoltotta Malice, haragtól izzó arccal. - Ha válaszolni tudsz a
kérdésemre, akkor beszélhetsz! De csak akkor! - Aztán Brizához fordult. -
Segíts egy kicsit Dininnek, hogy felfrissítse az emlékezetét!
  Dinin a földre borult, és begörbített háttal várta a kínokat. Ha másképp
cselekszik, azzal csak még jobban feldühíti Malice-t.
  Drizzt lehunyta a szemét, és számbavette az őrjárat eseményeit.
  Önkéntelenül összerándult, amikor hallotta a korbács csattanását és bátyja
elfojtott nyögését.
  - Masoj - suttogta Drizzt, szinte öntudatlanul. Felnézett az anyjára, aki egy
intéssel megállította Brizát - Briza nagy csalódására.
  - Masoj Hun'ett - mondta a fiú hangosabban. - A gnómok elleni harcban
megpróbált megölni engem.
  Az egész család, főleg Malice és Dinin, Drizzt felé hajolt és mohón itta
szavait.
  - Amikor az elementállal harcoltam - magyarázta a második fiú. Dühös
pillantást vetett a fegyvermesterre, aztán folytatta: - Masoj Hun'ett rám
sújtott egy villámmal.
  - Talán csak a szörnyet akarta eltalálni - szólt Vierna. - Masoj váltig
állította, hogy ő ölte meg az elementált, de a főpapnő nem neki adott igazat.
  - Masoj kivárt - felelte Drizzt. - Semmit nem tett addig, amíg fölé nem
kerekedtem az elementálnak. Csak akkor küldte el a villámot, legalább annyira
rám, mint a szörnyetegre. Szerintem azt remélte, hogy mindkettőnket elpusztít.
  - A Hun'ett Ház - suttogta Malice.
  - Az Ötödik Ház - toldotta meg Briza. - SiNafay Anya Háza.
  - Tehát ők az ellenségeink - állapította meg Malice.
  - Lehet, hogy nem - szólt közbe Dinin, de már amikor kimondta, érezte, hogy
talán jobb lett volna hallgatnia. Ha szembeszáll az elmélettel, csak újabb
korbácsütéseket szerezhet.
  Malice Anyának nem tetszett a bizonytalanság, ami cáfolja a megállapítást.
  - Magyarázd meg! - parancsolta.
  - Masoj Hun'ett haragudott, mert ő nem vehetett részt a felszíni hadjáratban
- mondta Dinin. - Itt kellett maradnia a városban, és csak nézője lehetett
diadalmas visszatérésünknek. - Egyenesen az öccsére szegezte a pillantását. -
Masoj mindig is féltékeny volt Drizztre és mind arra a dicsőségre, amit akár
megérdemelten, akár nem megérdemelten szerzett. Sokan féltékenyek rá, és
szeretnék holtan látni.
  Drizzt nyugtalanul mozgolódni kezdett ültében, mert érzékelte, hogy az utolsó
néhány szó nyílt fenyegetés. Zaknafeinre pillantott, és látta a fegyvermester
önelégült mosolyát.
  - Biztos vagy szavaid igazában? - kérdezte Malice Drizzttől, félbeszakítva az
ifjú magántermészetű gondolatait.
  - Aztán ott van még a macska is - vetette közbe Dinin. - Masoj Hun'ett
familiárisa, de jobban ragaszkodik az öcsémhez, mint a varázslóhoz.
  - Guenhwyvar mindig a sarkamban van - szólt Drizzt. - Te parancsoltad így.
  - De Masojnak ez nem tetszik - torkollta le a bátyja.
  Talán épp ezért parancsoltad a macskát mellém, gondolta a második fiú, de ki
nem mondta. Vajon csak véletlen egybeesésekben lát összeesküvést? Vagy a világ
valóban ennyire tele lenne ármánnyal és hatalomvággyal?
  - Biztos vagy szavaid igazában? - kérdezte Malice ismét, elvonva őt
elmélkedéseitől.
  - Masoj Hun'ett meg akart ölni - bizonygatta a fiú. - Nem tudom, mi volt rá
az oka, de kétségtelenül ez volt a szándéka!
  - Akkor a Hun'ett Ház az - szólt Briza. - Hatalmas ellenfél.
  - Mindent meg kell tudnunk róluk - mondta Malice. - Küldjétek ki a
felderítőket! Tudni akarom, hány katona, varázsló, de főleg papnő van a Hun'ett
Házban!
  - Mi van, ha tévedtünk? - kezdte Dinin. - Ha nem a Hun'ett Ház
szervezkedik...
  - Nem tévedünk! - rivallt rá Malice.
  - A yochlol azt mondta, hogy egyikünk ismeri az ellenség kilétét - szólt
Vierna. - És egyedül Drizzt meséjét ismerjük Masojról.
  - Hacsak te nem rejtegetsz valamit - vicsorított Malice Dininre. A nagyobbik
fiú arcából kifutott a vér, annyira megrémült.
  Tagadóan megcsóválta a fejét, és visszaroskadt a helyére. Nem volt több
hozzátennivalója a társalgáshoz.
  - Készüljetek fel az összekapcsolódásra - mondta Malice Brizának. - Meg kell
nézünk, hogy áll SiNafay a Pókkirálynőnél!
  Drizzt döbbenten figyelte a villámsebességgel lejátszódó előkészületeket,
Malice pergő parancsait. De nem a család olajozott hadi készülődése volt az,
ami elképesztette - ettől nem is várt mást - hanem a szemekben ülő mohó
csillogás.


25.

A fegyvermesterek

  Arcátlan! - hörögte a yochlol. Az edény tüze füstölni kezdett, és a lény
ismét ott állt Malice mögött, és veszélyes csápjait a vállára fonta. - Megint
te merészeltél hívni?
  Malice és lányai rémülten néztek körül. Tudták, hogy a nagyhatalmú teremtmény
nem tréfál: ezúttal valóban haragszik.
  - Az igaz, hogy a Do'Urden Ház valóban kedvében járt most a Pókkirálynőnek -
felelt a yochlol ki nem mondott gondolataikra -, de ez nem semlegesíti azokat a
bosszúságokat, amiket az elmúlt időszakban okoztatok neki. Ne hidd, hogy
mindent megbocsát, Malice Do'Urden!
  Milyen kicsinek és sebezhetőnek érezte most magát Malice Anya! Hatalma
elhalványult Lloth személyes szolgájának haragja előtt.
  - Bosszúságok? - suttogta. - De mivel okoztunk bosszúságot a Pókkirálynőnek?
Milyen tettünkkel?
  A szolgálóleány tűz- és pókesőt okádva felkacagott, de a főpapnők a helyükön
maradtak. Úgy fogadták a forróságot és a mászkáló ízeltlábúakat, mint valami
vezeklést.
  - Már egyszer megmondtam neked, Malice Do'Urden - acsarogta a yochlol
nyáladzva -, de most utoljára mondom. A Pókkirálynő nem válaszol olyan
kérdésekre, amelyekre már ismert a válasz! - Azzal a szolgálóleány eltűnt egy
erős, robbanásszerű villanásban, melynek ereje a padlóra taszította a
főpapnőket.
  Briza tért magához elsőnek. óvatosan az edényhez lépett és kioltotta a
maradék lángokat, így bezárta a kaput Abyss, a yochlol otthonának síkja felé.
  - Ki volt az? - kiáltotta Malice. Már ismét a megszokott uralkodó matróna
volt. - Ki keltette föl a családból Lloth haragját? - Ekkor ismét megrezzent
kissé, ahogy eszébe jutott a yochlol figyelmeztetése. A Do'Urden Ház hamarosan
harcba keveredik egy erős családdal. Lloth támogatása nélkül valószínűleg
elvesznek.
  - Meg kell találnunk a bűnöst - fordult Malice a lányaihoz, mert biztos volt
benne, hogy közülük mindegyik vétlen. Ha ők követtek volna el valamit a
Pókkirálynő ellen, a megidézett yochlol biztosan ott helyben lesújtott volna
rájuk. A szolgálóleány ereje önmagában elég lett volna az egész Do'Urden Ház
elpusztításához.
  Briza elővette korbácsát.
  - Megszerzem az információt, amire szükségünk van! - ígérte.
  - Nem! - mondta Malice. - Nem szabad tudniuk a kutatásról. A Do'Urden
családtagok és katonák edzettek a fájdalom ellen. Nem remélhetjük, hogy
kínzással vallomást csikarhatunk ki belőlük, főleg, ha tettük következményével
is tisztában vannak. Haladéktalanul ki kell derítenünk Lloth neheztelésének
okát, és megfelelően megbüntetni a bűnöst. A Pókkirálynőnek mögöttünk kell
állnia a harcban!
  - Akkor hogyan leplezzük le az elkövetőt? - méltatlankodott a legnagyobb
lány, és kelletlenül elrakta a korbácsot.
  - Vierna, Maya, menjetek - parancsolta Malice Anya. - Ne szóljatok senkinek
arról, amit megtudtunk. Senki se sejtse a célunkat.
  A két kisebbik lány meghajolt és elsietett. Nem voltak elégedettek alárendelt
szerepükkel, de semmit sem tehettek ellene.
  - Először is megnézzük! - mondta Malice Brizának. - Meglátjuk, hogy messziről
is ki tudjuk-e deríteni a rejtélyt.
  Briza értette. - A "látótál" - suttogta. Az előcsarnokból besietett a
kápolnába. A központi oltáron állt az értékes tárgy: egy fekete gyöngyökkel
kirakott mély aranytál. A lány remegő kézzel nyitotta ki felette az
ereklyetartót, s vette elő a Do'Urden Ház egyik legbecsesebb tulajdonát, egy
nagy ónixserleget.
  Malice maga is csatlakozott Brizához a kápolnában. Elvette tőle a serleget,
aztán a bejárat melletti szenteltvíz-tartóhoz lépett.
  Belemerítette a serleget a ragacsos folyadékba, vallása undok vizébe.
  - SPIDERAE AUGHT ICOR VEN - kántálta. A szertartás végeztével Malice
visszament az oltárhoz, és a folyadékot az aranykádacskába töltötte.
  Aztán Brizával együtt leült, és figyelt.

  Drizzt több, mint tíz év óta először tapodta Zaknafein gyakorlótermének
padlóját, és úgy érezte, hazaérkezett. Fiatal életének legszebb éveit töltötte
itt. Minden csalódás ellenére, amiben azóta része volt - és nyilvánvalóan
ezután is része lesz -, nem feledhette az ártatlanságnak ezt a kurta
felvillanását, azt az örömet, amit érzett, amikor még Zaknafein tanítványa
volt.
  A mester belépett, és odament hajdani tanítványához. Drizzt semmi ismerőset
vagy megnyugtatót nem látott a fegyvermester arcában. A hajdani szakadatlan
mosoly helyét most örökösen sötét és fenyegető vonások foglalták el. Úgy
viselkedett, mintha mindenkit gyűlölne maga körül, talán Drizztet a leginkább.
Vagy Zaknafein mindig is ilyen arcot vágott? Vajon csak az emlékezet szépítette
meg azokat a éveket? Vajon mentora, aki oly sokszor melengette meg Drizzt
lelkét szívbőljövő nevetésével, valójában mindig is ez a hidegszívű, leselkedő
szörnyeteg lett volna, akit most maga előtt lát?
  - Mi változott meg, Zaknafein? - kérdezte fennhangon Drizzt. - Te, az
emlékeim, vagy a látásom?
  De Zak mintha nem hallotta volna az elsuttogott kérdést.
  - Ó, hát visszatért az ifjú hős - mondta. - A harcos, aki meghazudtolja
fiatal korát.
  - Miért gúnyolsz? - tiltakozott Drizzt.
  - Ő, aki megölte a kampósrémeket - folytatta Zak. Már a kezében voltak
kardjai, és a fiú válaszként kivonta saját szablyáit. Nem volt szükség arra,
hogy megbeszéljék a szabályokat vagy a fegyverválasztást.
  Drizzt már akkor tudta, mielőtt idejött, hogy ezúttal nem lesznek szabályok.
A fegyvereik a legjobbak lesznek, élesek és kíméletlenek, mint oly sok
ellenféllel szemben.
  - Ő, aki megölte a földelementált - vicsorogta Zak gúnyosan. Támadott,
egyetlen kimért szúrással. Drizzt úgy ütötte el, hogy még csak nem is
gondolkodott a hárításon.
  Hirtelen tüzek gyúltak a mester szemében, mintha az első összecsapás
elszakította volna az érzelmi szálakat, melyek eddig visszafogták.
  - Ő, aki megölte a felszíni elfek lánygyermekét! - kiáltotta vádlón. Most
jött a második támadás, ravasz és erőteljes, egy ívelt döfés, mely Drizzt
fejére irányult. - Aki lekaszabolt egy kislányt, csak hogy kielégítse saját
vérszomját!
  Szavai kibillentették a fiút egyensúlyából, és zavart keltettek a szívében.
Úgy hatottak, mint valami lelki korbácsütés. De az egykori tanítvány rutinos
harcos volt, reflexeit nem befolyásolta érzelmi megingása.
  Az egyik szablya felemelkedett, megállította, majd félreütötte a lesújtó
kardot.
  - Gyilkos! - acsarogta most már nyíltan Zak. - Örömedet lelted a haldokló
gyerek sikolyaiban? - Haragosan cikázó pengékkel rontott Drizztre.
  A fiú hasonlóképpen feldühödött mestere képmutató vádaskodásain, és ő is
felordított - ha másért nem, hát azért, hogy hallja a haragot saját hangjában.
  Ha valaki nézte volna a küzdelmet, az elkövetkező pillanatokban elállt volna
a lélegzete. A Mélysötét soha nem látott még ilyen rettentő harcot, mint amikor
a két fegyverforgató mester a lelküket uraló démonok parancsára egymásnak
rontott.
  Csattogott és szikrázott az adamantit, vér fröccsent a küzdőkre, de egyikük
sem érzett fájdalmat - nem tudták, melyikükön ütött sebet a penge.
  Drizzt kétpengés oldalsó vágással oldalra ütötte Zak kardjait. A mester
gyorsan követte a mozdulatot; teljes fordulatot téve olyan erővel csapott
vissza ellenfele szablyáira, hogy leverte lábáról az ifjú drow-t. A fiú oldalra
hemperedett, aztán újra fölpattant, hogy fogadja az újabb rohamot.
  Ekkor valami az eszébe jutott.
  Magasra emelte a kardját, túl magasra, Zak pedig védekezésbe szorította.
Drizzt tudta, hogy mi fog következni: ő intézte így. A mester bonyolult
sorozatokkal a magasban tartotta ellenfele kardjait. Aztán kirukkolt azzal a
támadással, amivel a múltban már legyőzte Drizztet, azt várva, hogy a fiú a
legjobb esetben is csak egyenlő állást tud elérni. A kettős alsó szúrást
alkalmazta.
  Az egykori tanítvány megcsinálta a megfelelő alsó keresztező hárítást, ahogy
kellett. Zak megfeszült, várta, hogy mohó ellenfele próbálja tökéletesíteni a
mozdulatot.
  - Gyerekgyilkos! - hörögte, hogy ingerelje Drizztet.
  Nem tudta, hogy a fiú már rátalált a megoldásra.
  Minden haragját és csalódását a pillanatba sűrítve, Drizzt Zakra
összpontosított. Az önelégült arcra, a hamis mosolyra, a vérszomjas szájra.
  Ekkor minden elkeseredését egyetlen rúgásba tömörítve kirúgott a
kardmarkolatai között, ellenfele szeme közé.
  Zak orra belapult. Szeme fönnakadt, vér fröccsent beesett arcára. Tudta, hogy
el fog esni, és az elvetemült ifjú harcos egy szempillantás alatt lerohanja,
hisz' olyan előnyre tett szert, amit ő már nem dolgozhat le.
  - Nos, hogy áll a helyzet, Zaknafein Do'Urden? - hallotta Drizzt távoli
hangját, mintha egészen messzire került volna. - Hallottam a Do'Urden Ház
fegyvermesterének megbízatásairól. Arról, hogy mennyire élvezi az öldöklést! -
A hang most már közelebb volt, ahogy a fiú előre lépett.
  - Hallottam, milyen könnyen öl Zaknafein! - fröcsögte megvetően Drizzt. -
Öldösi a papokat, a drow-kat! Hát ennyire élvezed? - A kérdés végére két kardja
együttes csapásával tett pontot, amivel véget akart vetni Zak életének, és a
mindkettejükben lakozó démonnak.
  De a mester már teljesen magához tért. Egyformán gyűlölte önmagát és
Drizztet. Pengéi az utolsó pillanatban szökkentek fel és kereszteztek
villámgyorsan - szétlökték a fiú kardjait. Aztán maga is rúgáshoz folyamodott.
Nem túl erősen, de elég pontosan megcélozta Drizzt ágyékát.
  Ellenfelének elakadt a lélegzete, arrébb perdült, és igyekezett összeszedni
magát, miközben a még mindig szédelgő Zaknafein talpra állt.
  - Hát ennyire élvezted? - sikerült kinyögnie Drizztnek.
  - Élveztem? - visszhangozta a fegyvermester.
  - Örömet okozott neked?
  - Elégedettséget! - javította ki. - Gyilkolok. Igen, gyilkolok.
  - És másokat tanítasz gyilkolásra!
  - Drow-k gyilkolására! - dörögte Zak, és Drizzt elé ugrott. A fegyverét
készenlétben tartotta, de arra várt, hogy a fiú tegye meg a következő lépést.
  Szavai megint összezavarták az egykori tanítványt. Ki ez a drow, aki előtte
áll?
  - Gondolod, hogy anyád életben hagyott volna, ha nem szolgálom ördögi
terveit? - kiáltott fel Zak.
  Drizzt nem értette.
  - Gyűlöl engem - folytatta a mester higgadtabban, ahogy kezdte megérteni a
fiú zavarát. - Megvet azért, amit tudok. - Drizzt a fejét csóválta.
  - Hát ennyire vak lennél a gonoszságra, ami körülvesz téged? - kiáltotta Zak,
ellenfele arcába. - Vagy már téged is elnyelt, mint ahogy elnyelt mindenki mást
ebben a gyilkos őrjöngésben, amit életnek hívunk?
  - És a te őrjöngésed? - vágott vissza Drizzt, de kevés meggyőződéssel. Ha
helyesen értelmezi Zak szavait - ha a mester csak az eltorzult drow-k iránti
gyűlöletből játssza gyilkos játékait -, akkor legfeljebb csak a gyávaságáért
hibáztathatja.
  - Engem nem szállt meg semmilyen őrjöngés - felelte a férfi. - Én csak élek,
ahogy tudok. Egy olyan világban kell életben maradnom, mely nem az enyém, nincs
helye a szívemben. - A szavaiból kicsendülő keserűség, és a lehorgasztott fej,
amivel tehetetlenségét beismerte, ismerős húrokat pendített meg Drizztben. -
Ölök, drow-t ölök, hogy szolgáljam Malice Anyát - hogy kibékítsem a haragot, a
tehetetlenséget, mely a lelkemet rágja. Amikor hallom a gyerekek
sikoltozását... - Pillantása a fiúra vetült, és egyszerre csak rárontott,
tízszeresen újraéledő dühvel.
  Drizzt próbálta felemelni kardjait, de Zak az egyiket kiverte a kezéből, a
másikat pedig félrecsapta. Kemény léptekkel követte ellenfele bizonytalan
visszavonulását, míg végül a falhoz szögezte. Kardjának hegye vércseppet
fakasztott a fiú nyakából.
  - Nem halt meg az a gyerek! - zihálta Drizzt. - Esküszöm, hogy nem öltem meg
az elf gyereket!
  Zak egy kissé ellazult, de továbbra is Drizzt nyakánál tartotta a pengéjét. -
Dinin azt mondta...
  - Dinin tévedett - válaszolta Drizzt kétségbeesetten. - Becsaptam. A földre
löktem a gyereket - csak hogy megmentsem -, és bekentem a halott anyja vérével,
hogy leplezzem saját gyávaságomat!
  A mester döbbenten hátralépett.
  - Én nem öltem elfet aznap - mondta a fiú. - Akiket szívem szerint megöltem
volna, azok a saját társaim voltak.

  - Hát, most már tudjuk - szólt Briza a látótálba tekintve, ahol Drizzt és
Zaknafein harcának végkifejlete zajlott. Minden szót hallott. - Drizzt volt az,
aki megharagította a Pókkirálynőt.
  - Végig gyanítottad, mint ahogy én is - biccentett Malice. - Pedig mindketten
reméltük, hogy nem így van.
  - Milyen ígéretes volt! - kesergett Briza. - Bár megtanulta volna, hol a
helye, és mit ér. Talán...
  - Kegyelem? - vakkantott rá Malice. - Megkegyelmeznél neki, hogy tovább
szítsd a Pókkirálynő haragját?
  - Nem, Nagyasszonyom - felelte Briza. - Én csak arra gondoltam, hogy Drizztet
talán fel lehetne használni a jövőben, ugyanúgy, ahogy Zaknafeint használtad
annyi évig. Zaknafein öregszik.
  - Háború előtt állunk, leányom - emlékeztette Malice. - Lloth-t ki kell
engesztelni. Az öcséd maga idézte a fejére a végzetét: maga döntötte el, hogyan
cselekszik.
  - És rosszul döntött.

  A szavak jobban fejbekólintották Zakot, mint Drizzt rúgása. A terem végébe
hajította kardját és a fiúhoz lépett.
  Olyan erősen ölelte az ifjú drow-t, hogy Drizztnek idő kellett hozzá, amíg
felfogta, mi történik.
  - Átvészelted! - suttogta Zak könnyektől fojtott hangon. - Átvészelted az
Akadémiát, ahol mindenki lelke meghal!
  Tanítványa határozott mozdulattal viszonozta az ölelést, de még nem érzékelte
a mester örömének mélységét.
  - Fiam!
  Drizzt kis híján elájult, annyira hatalmába kerítette ez a vallomás, amit
mindig is sejtett - de leginkább az a tudat, hogy nem ő az egyetlen ebben a
sötét világban, akit taszít a drow életmód. Nincs egyedül!
  - Miért? - kérdezte Drizzt, és egy kissé eltolta magától a férfit. - Miért
maradtál itt?
  Zak értetlenül nézett rá.
  - Hova mehettem volna? Senki, még egy drow fegyvermester sem maradhat sokáig
életben a Mélysötét barlangjaiban. Túl sok szörny és más faj szomjazik ott a
sötét-elfek édes vérére.
  - Biztosan volt választási lehetőséged.
  - A felszín - felelte Zak. - Kiállni azt a fájdalmas tüzet, napról napra?
Nem, fiam, csapdában vagyok, mint ahogy te is.
  Drizzt előre félt ettől a mondattól, félt, hogy újonnan megtalált apjától sem
kap megoldást élete kérdéseire. Talán nincs is válasz.
  - Jó dolgod lesz Menzoberranzanban - mondta neki Zak, hogy megnyugtassa.
- Erős vagy, és Malice Anya meg fogja találni a tehetségedhez mért feladatot.
  - Hogy gyilkosként éljek, mint te? - kérdezte Drizzt, és nem volt képes
visszafogni dühét.
  - Van más választásunk? - vont vállat Zak, a padló mintázatát tanulmányozva.
  - Én nem fogok drow-t ölni - jelentette ki tompán a fiú.
  Apja felpillantott rá.
  - De fogsz - közölte. - Menzoberranzanban valaki vagy öl, vagy meghal.
  Drizzt félrenézett, de Zak szavai követték.
  - Nincs más út - folytatta szelíden a fegyvermester. - Ez a mi világunk. Ez
az életed. Eddig meg tudtál menekülni előle, de hamarosan vége szakad a
szerencsédnek. - Erősen megfogta fia állát, és kényszerítette, hogy a szemébe
nézzen.
  - Én örülnék a legjobban, ha ez nem következne be - folytatta őszintén. - De
végül is, nem annyira rossz az élet így. Én nem siránkozom azon, hogy
sötét-elfeket ölök. Olybá veszem a halálukat, mint megváltást gonosz létüktől.
Ha annyira imádják a Pókkirálynőjüket, akkor menjenek és látogassák meg!
  De Zak szélesedő mosolya hirtelen eltűnt.
  - Kivételt csak a gyerekek képeznek - suttogta. - Gyakran hallottam a
haldokló gyerekek sikolyait, pedig esküszöm neked, én sosem bántottam egyet
sem. Mindig azon tűnődtem, vajon ők is gonoszak-e, született gonoszok. Vagy
csak e világ nyomása hajlítja őket a rossz irányba.
  - A démoni Lloth felé - mondta Drizzt.
  Mindketten elhallgattak néhány szívdobbanásnyi időre, hogy magukban
mérlegeljék gondjaik súlyát. Végül Zak szólalt meg, hisz ő már régen megbékélt
az élettel, ami neki jutott.
  - Lloth - kacagott. - A gonosz királynő. Bármit megadnék érte, ha szemtől
szembe állhatnék vele!
  - És ezt el is higgyem - suttogta Drizzt, halványan rátalálva régi mosolyára.
  Zak hátraugrott.
  - Pedig igaz - nevetett szívből. - És te is erre vágysz!
  A fiú feldobta a kardját a levegőbe, mely kettőt pördült, mielőtt újra
elkapta a markolatánál fogva.
  - Ami igaz, az igaz! - rikkantotta. - De már nem leszek egyedül!


26.

A Mélysötét halásza

  Drizzt egyedül kóborolt Menzoberranzan rengetegében, a cseppkőoszlopok
között, a mennyezetről függő hegyes tűk alatt. Malice Anya kifejezetten
megparancsolta az egész családnak, hogy maradjanak a házon belül, mert attól
tartott, hogy a Hun'ett Ház merényletet akar megkísérelni valamelyikük ellen.
De aznap túl sok minden történt Drizzttel ahhoz, hogy engedelmeskedni tudjon.
Gondolkodnia kellett, márpedig ilyen istenkáromló gondolatokat dédelgetni egy
olyan házban, mely tele van ideges papnőkkel, kész öngyilkosság lett volna.
  Ez a város nyugalmának ideje volt: a Narbondel fénye alig pislákolt az oszlop
tövénél, és a legtöbb drow mélyen aludt házában. A fiú kiosont a Do'Urden
épületegyüttes adamantit kapuján, és ekkor kezdte megérteni Malice Anya
parancsának bölcsességét. A város nyugalma olybá tűnt számára, mint egy
meglapuló ragadozó némasága.
  Mintha minden pillanatban rávethetné magát valami, bármelyik forduló mögül.
  Itt nem fog nyugalmas helyet találni, ahol alaposan átgondolhatná a nap
eseményeit. Legfőképpen Zaknafein vallomását, aki nem csak vér szerinti rokona.
  Eltökélte, hogy megszeg minden törvényt - hisz' a drow-k úgyis így szokták -,
és kimegy a városból, be az alagutakba, amelyeket olyan jól megismert őrjáratai
során.
  Egy óra múlva még mindig ment, gondolatokba merülve; biztonságban érezte
magát, mert belül volt az őrjáratok hatósugarán.
  Belépett egy magas folyosóba, amely tíz lépésnyi széles volt, töredezett fala
mentén törmelék hevert, s itt-ott beugrók szabdalták. Így tűnt, mintha a
folyosó valaha sokkal szélesebb lett volna.
  A mennyezet jóval magasabban volt annál, mintsem látni lehetett volna, de
Drizzt már többször járt itt, fenn a kiugró párkányokon is, ezért nem nagyon
izgatta a hely.
  Elképzelte a jövőt, azokat az időket, amikor nem lesz semmilyen titok közte
és az apja közt, ami elválasztaná őket egymástól.
  Ketten együtt legyőzhetetlenek lesznek - a fegyvermesterek, akiket
összeforraszt az érzés és a fém. Vajon a Hun'ett Ház meggondolta, kivel száll
szembe? De Drizzt arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly, amikor jobban
belegondolt, hogy ez mit jelent: ő és Zak, amint halálos könnyedséggel vág
rendet a Hun'ettek soraiban - öli a saját népét.
  Falnak dőlt. Most értette meg igazán azt a tehetetlenséget, mely az apját már
oly régóta kötötte gúzsba. Nem akart olyan lenni, mint Zaknafein: csak a
gyilkolásért élni, az erőszak védelmező burkába húzódva. De milyen más
lehetősége lenne? Hagyja el a várost?
  Zak elkomorodott, amikor Drizzt megkérdezte tőle, miért nem ment el.
  - Hova mehetnék? - suttogta most Drizzt is, a mestert ismételve. Az apja azt
mondta, hogy csapdában vannak, és most maga is így látta a helyzetet.
  - Hova mehetnék? - kérdezte ismét. - Kóboroljak a Mélysötétben, ahol népünket
annyira megvetik, és egy magányos drow mindenki célpontjává válik? Vagy menjek
a felszínre, és hagyjam, hogy az a tűzgömb kiégesse a szemem, hogy aztán ne
lássam, amikor az elfek rám rontanak és megölnek?
  Az érvelés logikája zsákutcába vitte, akárcsak Zakot. Hova mehet egy drow
elf? A Birodalmakban sehol sem fogadnak be egy sötét bőrű elfet.
  Akkor öljön? Öljön drow-t?
  Drizzt arrébb húzódott a fal mellett, önkéntelenül, ahogy jövőjének
útvesztőjében barangolt. Nem fogta fel rögtön, hogy aminek a hátával
támaszkodik, az nem szikla.
  Megpróbált elugrani, most már rádöbbenve, hogy a környezete nem olyan, mint
amilyennek lennie kéne. Amikor elrúgta magát, a lába elemelkedett a talajtól,
aztán visszatért eredeti helyzetébe. Kétségbeesetten, még mielőtt
elgondolkodhatott volna tette helyességén, Drizzt mindkét kezével a tarkója
mögé nyúlt.
  A keze is beleragadt az áttetsző szálba, ami fogva tartotta. Akkor már tudta,
mivel áll szemben, hogy semmiféle vergődéssel nem szabadulhat ki a Mélysötét
horgásza, a barlangi halász zsinórjából.
  - Ostoba! - szidalmazta magát, amikor érezte, hogy elemelkedik a talajtól.
Számíthatott volna erre, óvatosabbnak kellett volna lennie egyedül, kint a
barlangokban. De hogy puszta kézzel nyúljon ki!
  Lenézett a tokjában haszontalanul pihenő kardjaira.
  A barlangi halász pedig egyre húzta fölfelé, leshelyéhez.

  Masoj Hun'ett önelégülten mosolygott, amikor látta, hogy Drizzt elhagyja a
várost. Kezdte szorítani a határidő, SiNafay Anya megharagszik, ha megint nem
sikerül elpusztítania a Do'Urden Ház második fiát. Most úgy tűnt, Masoj türelme
végre meghozza gyümölcsét, mert Drizzt egyedül indult el. Nem lesznek tanúk.
Talán túl könnyű is a feladat.
  A varázsló sietve kivette az ónixfigurát a zsebéből, és a földre tette. -
Guenhwyvar! - kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak merte, és a mozgás jeleit
fürkészte a legközelebbi oszlopos házon.
  A sötét füst azonnal megjelent, és egy szempillantás alatt Masoj
familiárisává alakult. A Hu'nett összedörzsölte tenyerét. Csodálattal adózott
magának, amiért ilyen csalárd és ironikus módot eszelt ki Drizzt Do'Urden
kiiktatására.
  - Feladatom van a számodra - mondta a párducnak. - Nem fog örömödre
szolgálni.
  Guenhwyvar lefeküdt és közönyösen ásított, mintha a varázsló semmi újat nem
mondott volna neki.
  - A járőrtársad egyedül ment ki a városból - magyarázta Masoj, a járatba
mutatva. - És ez túl veszélyes.
  Guenhwyvar hirtelen érdeklődni kezdett, és felpattant.
  - Drizztnek nem lenne szabad ott kint lennie egyedül - folytatta a varázsló.
- Még megölhetik.
  Szavainak gonosz színezete elárulta szándékát a párducnak, még mielőtt
kimondta volna.
  - Menj oda hozzá, cicuskám - búgta Masoj. - Találd meg, és öld meg te magad!
Figyelte Guenhwyvar reakcióját, az iszonyatot, amit a párducból váltottak ki
szavai. A lény mereven, mozdulatlanul állt, mint a szobor, amiből előhívták.
  - Indulj! - parancsolta a varázsló. - Nem szegülhetsz szembe a gazdád
parancsával! A gazdád pedig én vagyok, oktalan állat! Te pedig túlságosan
gyakran feledkezel meg erről!
  Guenhwyvar egy hosszú pillanatig nem engedelmeskedett, s ez már önmagában is
hősies tett volt, hiszen a gazda parancsának legyűrhetetlen erejét kellett
semlegesítenie önnön érzéseivel. Először kelletlenül, aztán a vadászat ősi
vágyának vonzásában végül mégis kirohant a járatot őrző két bűvös szobor
között, és ráállt Drizzt nyomára.

  Alton DeVir elégedetlenül dőlt neki a legnagyobbik kőoszlopnak, mert nem
tetszett neki Masoj taktikája. A Hu'nett áthárította a feladatot a macskára,
így Alton még csak nem is láthatja Drizzt Do'Urden halálát!
  Az Arcnélküli megtapogatta a varázsbotot, amit SiNafay Anyától kapott, amikor
aznap este Masoj után indult. Úgy tűnt, hogy a pálcának semmi szerepe nem lesz
Drizzt végzetében.
  De Altont azért megnyugtatta a bot érintése, mert tudta, hogy lesz még éppen
elég lehetősége használni a Do'Urden Ház többi tagja ellen.

  Drizzt emelkedése első felében még küzdött, rugdosott és hánykolódott, és a
vállával beleakaszkodott minden egyes kiálló sziklába, hogy megakassza a
barlangi halász húzását. De a megadást elfogadhatatlannak tartó harcos-ösztön
mögött tudta, hogy semmi esélye azt megállítani.
  Félúton fölfelé, mintegy harminc lábnyira a földtől, vérző, felhorzsolt
vállal, Drizzt megadta magát a sorsának. Ha lehet is valami esélye a fent
várakozó rákszerű rém ellen, akkor az csak az utolsó pillanatban dől el.
Egyelőre tehát nem tehetett mást, csak figyelt és várt.
  Talán a halál nem is olyan rossz lehetőség a drow-élethez képest, e sötét
társadalom ördögi csapdájában. Még az erős és bölcs Zaknafein sem tudott soha
megbékélni menzoberranzani létével, akkor milyen esélye lehetne neki?
  Drizzt éppen kievickélt az önsajnálat gödréből, amikor emelkedésének szöge
megváltozott - ez azt jelentette, hogy hamarosan megérkezik. A küzdőszellem
ismét úrrá lett rajta. Lehet, hogy a barlangi halász elkapja, de mielőtt
megeszi, kap egy-két rúgást a szeme alá!
  Hallotta az izgatott állat rákszerű lábainak kopogását. Drizzt már látott
barlangi halászt, de akkor a lény mindig eliszkolt, mielőtt az őrjárat
elkaphatta volna. Már akkor is - de most még jobban - el tudta képzelni, hogyan
harcolna a halász. Az első pár lába veszélyes karmokban végződött, ollókban,
melyek felaprították a zsákmányt, mielőtt a szájába tömte volna.
  Drizzt szembefordult a sziklafallal, mert azonnal meg akarta pillantani a
halászt, ahogy kibukkan a perem mögül. A nyugtalanító zörgés egyre hangosabb
lett a fogoly szívdobogásának hangja mellett. Elérte a peremet.
  Kinézett, alig egy-két lábnyira a szörny hosszú ormányától, rettentő
pofájától. Az ollók kinyúltak, hogy megragadják, mielőtt megvethette volna a
lábát: nem volt esélye, hogy belerúgjon a lénybe.
  Lehunyta a szemét, és reménykedett, hogy a halál még mindig jobb, mint
Menzoberranzanban élni.
  Ám egy ismerős morranás kizökkentette gyászos gondolataiból.
  Guenhwyvar jelent meg a párkányon, mielőtt Drizztet elérte volna végzete. A
megmenekülés vagy a halál pillanata volt ez a párducnak éppúgy, akár a fiúnak.
Guenhwyvar Masoj közvetlen parancsára jött ide, nem gondolkodott feladatán,
pusztán követte a mágia kényszerítő szavát, irányított ösztönei szerint
cselekedve. Semmit sem tehetett ez ellen a parancs ellen, létének fő alapelve
ellen... egészen mostanáig.
  A párduc elé táruló látvány: a halál szélén álló Drizzt képe eddig ismeretlen
hatalmas erőt öntött a lénybe, amit még a mágikus szobrocska alkotója sem
láthatott előre. A rémületnek ez a pillanata mágiát is legyőző új életet adott
Guenhwyvarnak.
  Mire Drizzt kinyitotta a szemét, a csata már javában dúlt. Guenhwyvar a
halász hátára ugrott, de majdnem le is esett róla, mert nem tudta feldönteni. A
szörny fennmaradó hat lábát ugyanaz a ragacs rögzítette a sziklához, mint ami
Drizztet tartotta fogva. Ám a párduc fáradhatatlanul karmolt és harapott,
dühösen kutatva sebezhető pont után a halász páncélos testén.
  A szörny visszavágott ollóival. Meglepő fürgeséggel csattogtatta őket a háta
fölött, és belevágott Guenhwyvar egyik elülső lábába.
  A fiút már nem húzta: hirtelen fontosabb dolga akadt.
  Az ollók belevágtak Guenhwyvar puha húsába, de nem a párduc vére volt az
egyetlen, ami beszennyezte a halász hátát. Erős karmok tépték fel a héjas
páncél egy darabját, és hatalmas fogak mélyedtek a rém testébe. Amikor a
barlangi halász vére a padlóra csöppent, a szörny lábai megcsúsztak.
  Drizzt látta, hogyan oldódik fel a ragacs a rém lábai alatt a vércseppektől,
és tudta, hogy ugyanez fog történni azzal a szállal is, amely őt tartja fönt,
ha az a vér rácsöppen. Gyorsan kell majd cselekednie, ha eljön a kedvező
alkalom, készen kell állnia, hogy segítsen Guenhwyvarnak.
  A halász az oldalára billent, amint ellökte a párducot és megpörgette
gúzsbakötött foglyát.
  De a vér még mindig folyt, és a drow érezte, hogy a ragacsos szál egyre
gyengül fölötte, ahogy érintkezésbe kerül a folyadékkal.
  Guenhwyvar ismét talpon volt, és szembehelyezkedett a halásszal.
  Támadási módot keresett a csapkodó ollók ellen.
  Drizztnek kiszabadult a keze. Előkapta kardját, és szúrt, egyenesen a halász
oldalába. A szörny megtántorodott. A rándulás és a kifröccsenő vér teljesen
megszabadította a harcost kötelékeitől. A drow elég fürge volt ahhoz, hogy
megkapaszkodjon, mielőtt leesne, bár előrántott kardja lezuhant.
  Drizzt elterelő hadmozdulata egyetlen pillanatra rést nyitott a halász
védelmén, és Guenhwyvar nem is habozott ezt kihasználni. Rávetette magát
ellenségére, fogai megtalálták azt a helyet, amit az előbb már felszakított.
Most mélyebbre vájt, a bőr alá, és szétroncsolta a belső szerveket, miközben
mancsaival távol tartotta a vagdalkozó ollókat.
  Mire Drizzt visszamászott a párkányra, a barlangi halász már az utolsókat
rúgta. Az ifjú drow odasietett barátjához.
  Guenhwyvar fülét lelapítva, fogait vicsorgatva hátrálni kezdett tőle.
  Először azt hitte, hogy a párducot a fájdalom vakítja el, de egy gyors
szemrevételezés után elvetette ezt a gondolatot. Guenhwyvarnak mindössze
egyetlen sebe volt, az sem komoly. Drizzt már látta sokkal rosszabb állapotban
is.
  De a párduc egyre hátrált, és folyamatosan morgott, ahogy Masoj parancsa újra
kínozni kezdte a veszély elmúltával. A lény küzdött a késztetés ellen, és
próbálta Drizztet szövetségesnek, nem pedig ellenségnek látni, de a
törvények...
  - Mi a baj, barátom? - kérdezte a drow lágyan, és ellenállt a kísértésnek,
hogy védekezően előhúzza másik kardját. Féltérdre ereszkedett. - Nem ismersz
meg? Pedig milyen sokat harcoltunk együtt!
  Guenhwyvar lekuporodott, és Drizzt látta, hogy hátsó lábai ugrásra feszülnek.
Mégsem rántott fegyvert. Nem tett semmit, amit a párduc támadásnak
értelmezhetett volna. Bíznia kellett benne, hogy Guenhwyvar az, aminek ő hiszi,
olyan, amilyennek látni szeretné. Vajon miért ez a furcsa viselkedés? Mi hozta
ide a mágikus lényt ezen a késői órán?
  Nyomban rájött a válaszra, amikor eszébe jutott Malice Anya intelme.
  - Masoj küldött, hogy megölj! - szólt komoran. Hangjának csengése megzavarta
a lényt, aki erre kissé ellazult. - Te pedig megmentettél, Guenhwyvar!
Ellenszegültél a parancsnak.
  A párduc tiltakozóan morgott.
  - Hagyhattad volna, hogy a barlangi halász végezze el helyetted - mondta neki
Drizzt -, de te nem hagytad! Harcolj a késztetéseiddel, Guenhwyvar! Jusson
eszedbe, hogy a barátod vagyok, jobb társad, mint amilyen Masoj Hun'ett valaha
is lesz!
  A párduc még egy lépést hátrált, megzavarták az ellentétes értelmű
késztetések. Drizzt látta, hogy a lelapult fülek fölemelkednek, és tudta, hogy
nyerő helyzetben van.
  - Masoj a tulajdonának tart téged - folytatta a fiú, sejtvén, hogy valami
ismeretlen képesség segítségével a párduc pontosan érti, amit mond. - Nekem a
barátom vagy. A barátom vagy, Guenhwyvar, és nem fogok harcolni ellened. -
Előrelépett, a béke jeleként széttárt karral, védtelenül hagyott arccal és
mellel. - Még az életemért sem!
  Guenhwyvar nem támadott. Az érzelmek erősebben tartották a párducot, mint
bármilyen varázslat; ugyanazok az érzelmek, amelyek akkor késztették
cselekvésre, amikor először pillantotta meg Drizztet a barlangi halász
szorításában.
  Guenhwyvar hátrált, aztán előrevetette magát, rá a drow-ra. Leverte a
lábáról, aztán játékosan pofozgatni és harapdálni kezdte.
  A két barát megint diadalmaskodott: két ellenfelet is legyőztek.
  Amikor Drizzt kibontakozott a viharos üdvözlésből, eszébe jutott, hogy a
győzelmük még nem teljes. Guenhwyvar most az övé, de még mindig valaki más
tartja fogva, valaki, aki meg sem érdemli ezt a lényt, aki olyan
rabszolgaéletre kárhoztatja, amit a fiú nem tudott tovább elviselni.
  Szertefoszlottak a zavaros gondolatok, amelyek aznap éjszaka kiűzték Drizzt
Do'Urdent Menzoberranzanból. Életében először meglátta az utat, amin el kell
indulnia, az utat saját szabadsága felé.
  Eszébe jutottak Zaknafein figyelmeztetései és azok a lehetőségek, amelyeken
hiába gondolkodott.
  Valóban, hova mehetne egy drow elf?
  - Rosszabb egy hazugság fogságában élni - suttogta révülten. A párduc a
lábához dörgölőzött, mert érzékelte a szavak jelentőségét.
  Drizzt viszonozta a kérdő pillantást, de hirtelen elkomorult.
  - Vezess a gazdádhoz - mondta. - A hamis gazdádhoz.


27.

Zavartalan álmok

  Zaknafein könnyű álmát aludta ágyán. Soha ilyen nyugodtan nem aludt, amióta
az eszét tudta. Ezen az éjszakán álmokat látott, de most ez is jó volt. Végre
megszabadult titkától, a hazugságtól, ami felnőtt életének minden napjára
ránehezedett.
  Drizzt átvészelte! Még a rettegett Menzoberranzani Akadémia sem tudta
eltorzítani az ifjú lelkét és erkölcsi érzékét. Zaknafein Do'Urden már nem volt
egyedül. A fejében kergetőző álmok ugyanazokat a csodálatos lehetőségeket
villantották fel előtte, mint amelyek Drizzt agyában megfordultak.
  Vállvetve állnak majd egymás mellett, legyőzhetetlenül, összeforrva
Menzoberranzan mocskos elvei ellen.
  Csípő fájdalom térítette magához álmaiból. Azonnal megpillantotta Brizát az
ágya végénél, a kígyókorbáccsal. Zak önkéntelenül az ágy oldala mellé nyúlt, a
fegyveréért.
  De a kard eltűnt. Vierna kezében volt, aki a fal mellett állt. A bal oldalon
Maya fogta a másik kardot.
  Hogy tudtak ilyen észrevétlenül belopózni? - tűnődött a férfi.
  Kétségtelenül mágikus csendben, de Zak mégis csodálkozott, hogy nem érezte
meg időben a jelenlétüket. Még soha semmi nem érte ilyen készületlenül, akár
ébren, akár álmában.
  De még soha nem aludt ilyen mélyen, ilyen békésen. Talán Menzoberranzanban
veszélyesek az ilyen kellemes álmok.
  - Malice Anya látni akar - jelentette be Briza.
  - Nem vagyok megfelelő öltözékben - felelte Zak közönyösen. - Az övemet és a
fegyvereimet, ha lennétek olyan szívesek!
  - Nem lennénk olyan szívesek! - vakkantotta Briza, inkább a húgainak, mint
Zaknak. - Nem lesz szükséged fegyverekre.
  A férfi ezt másképp gondolta.
  - Gyere már - nógatta Briza, és felemelte a korbácsot.
  - Én a helyedben előbb teljes bizonyosságot szereznék Malice Anya szándéka
felől, mielőtt ilyen vakmerően cselekszem - figyelmeztette Zak. Briza, akinek
imigyen eszébe idéződött Zak ereje, leeresztette a fegyverét.
  A férfi kiugrott az ágyból, és élesen hol Mayára, hol Viernára nézett, hogy
viselkedésükből következtetni tudjon arra, vajon miért hívatja Malice.
  A papnők közrefogták, amikor elindultak, és óvatos, de tettrekész távolságban
maradtak a veszélyes fegyvermestertől. - Komoly dologról lehet szó - jegyezte
meg Zak halkan, hogy azt csak a menet élén haladó Briza hallhatta meg. A nő
hátrafordult, és gonosz mosolyt villantott rá, ami a legkevésbé sem oszlatta el
Zak gyanúit.
  Erre Malice Anya sem volt képes, aki várakozóan hajolt előre trónján, amikor
beléptek.
  - Nagyasszonyanya - szólt Zak mélyen meghajolva, miközben széttárta
hálóruhája szárnyait, hogy a figyelmet alkalomhoz nem illő öltözékére terelje.
Azt akarta, hogy Malice lássa, mit gondol erről a kései zaklatásról.
  A Nagyasszony nem viszonozta az üdvözlést. Hátradőlt trónszékén. Karcsú
ujjaival hegyes állát simogatta, míg tekintete Zaknafeinen nyugodott.
  - Talán megtudhatnám, miért hívattál? - kérdezte merészen a férfi, némi
gúnyos éllel. - Szeretnék visszamenni az ágyamba. Nem adhatjuk meg a Hun'ett
Háznak azt az előnyt, hogy fáradt fegyvermesterrel állunk ki ellenük.
  - Drizzt elment - közölte zordan Malice.
  A hír úgy érte Zakot, mintha nedves ronggyal csaptak volna az arcába.
Kiegyenesedett, és arcáról eltűnt a gunyoros mosoly.
  - Parancsom ellenére elhagyta a házat - folytatta Malice. Zak szemmel
láthatóan megnyugodott, mert amikor Malice bejelentette Drizzt eltűnését,
először arra gondolt, hogy a Nagyasszony és talpnyalói elűzték vagy megölték a
fiút.
  - Talpraesett fiú - jegyezte meg a férfi. - Biztos, hogy nemsokára visszajön.
  - Talpraesett - visszhangozta Malice, de korántsem elismerés csendült a
hangjából.
  - Vissza fog jönni - ismételte Zak. - Semmi szükség efféle riadóra vagy
különleges intézkedésekre. - Brizára pillantott, bár tudta, hogy a nagyasszony
elsősorban nem Drizzt eltűnése miatt hozatta ide.
  - A második fiú ellenszegült a Nagyasszonyanya parancsának - vicsorogta
Briza, mint aki unalomig ismételt szöveget mond.
  - Talpraesett - mondta megint Zak, és igyekezett elfojtani kacagását. - Csak
apró engedetlenség.
  - Túl gyakran csinál ilyeneket. Mint egy bizonyos másik hím is a Do'Urden
Házban.
  Zak ismételten meghajolt, mintha bóknak venné Malice szavait. Malice már
úgyis eldöntötte, mi legyen a büntetése, ha ugyan meg akarja büntetni
egyáltalán. Jelenlegi, a per alatti tettei - ha ugyan perről van szó - már nem
sokat nyomnak a latban.
  - A fiú feldühítette a Pókkirálynőt! - dörögte Malice nyílt dühvel, Zak
cinizmusa láttán. - Még te sem voltál olyan ostoba, hogy ilyesmit tégy!
  Sötét felhő suhant át a férfi arcán. Ez a találkozás valóban komoly: Drizzt
élete a tét.
  - Viszont tudtál a bűnéről - folytatta Malice, és megint hátradőlt.
  Tetszett neki, hogy gondolkodóba ejtette és védekezésbe szorította Zakot.
Megtalálta a sebezhető pontot. Most rajta volt a sor, hogy visszavágjon a
gúnyolódásokért.
  - Hogy elhagyta a házat? - tiltakozott a fegyvermester. - Hisz ez semmiség.
Lloth nem foglalkozik ilyen apróságokkal.
  - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek, Zaknafein! Tudod, hogy az
elf gyerek él!
  Zaknak elállt a lélegzete. Malice tudja! És Lloth is tudja!
  - Háborúra készülünk - folytatta higgadtan a Nagyasszony. - Kiestünk Lloth
kegyeiből, és ezen segítenünk kell valahogy. - Egyenesen Zak szemébe nézett. -
Ismered a szokásokat, és tudod jól, hogy ezt kell tennünk.
  Zak csapdába esetten bólintott. Ha most ellenkezik, azzal csak a fiú
helyzetén ront - ha ugyan lehet még rajta rontani egyáltalán.
  - Meg kell büntetni a második fiút - mondta Briza.
  újabb jól begyakorolt mondat, gondolta a férfi. Eltűnődött rajta, hogy Briza
és Malice vajon hányszor gyakorolták ezt a helyzetet.
  - Tehát nekem kéne megbüntetnem? - kérdezte. - Én nem fogom megkorbácsolni a
fiút: ez nem az én feladatom.
  - A büntetése nem tartozik rád - mondta Malice.
  - Akkor miért zavartatok fel álmomból? - kérdezte Zak, igyekezvén elszakadni
Drizzt témájától, nem annyira a saját, mint inkább a fiú érdekében.
  - Kínoz a bizonytalanság, ugye - felelte Malice. - Te és Drizzt remekül
egymásra találtatok ma a gyakorlóteremben. Apa és fia.
  Szóval látott minket, döbbent meg Zak. Malice, és valószínűleg az az átkozott
Briza is végignézte az egész találkozást. Lehorgasztotta a fejét, amikor látta,
hogy akaratlanul is hozzájárult Drizzt végzetéhez.
  - Egy elf gyerek életben maradt - kezdte Malice lassan, minden egyes szót
drámai tisztasággal ejtve ki. - Egy fiatal drow-nak pedig meg kell halnia.
  - Nem! - tört fel Zakból, még mielőtt átgondolta volna, mit mond. Igyekezett
valami kiutat találni. - Drizzt még fiatal. Nem érti, hogy...
  - Pontosan tisztában volt vele, mit tesz! - rivallt rá a Nagyasszony. -
Egyáltalán nem bánja a tettét! Nagyon hasonlít rád, Zaknafein! Túlságosan!
  - Akkor még tanulhat - mondta Zak. - Én sem voltam a terhedre, Malice...
Anya. Hasznod volt belőlem. Drizzt semmivel sem ügyetlenebb, mint én: értékes
lehet a számunkra.
  - Veszélyes a számunkra - javította ki Malice. - Te és ő együtt? Ez az ötlet
egy csöppet sem tetszik nekem.
  - A halála a Hun'ett Háznak fog kedvezni - figyelmeztette a férfi, aki
mindenbe belekapaszkodott, csak hogy eltérítse a Nagyasszonyt a szándékától.
  - A Pókkirálynő a halálát kívánja - felelte Malice hajthatatlanul. - Ki kell
engesztelnünk őt, ha a Daermon N'a'shezbaernon a győzelem esélyével akar
szembeszállni a Hun'ett Házzal.
  - Könyörgök, ne öld meg a fiút.
  - Tán együttérzel vele? - tűnődött Malice. - Ez nem való egy drow harcoshoz,
Zaknafein. Elvesztetted volna a harci kedvedet?
  - Öreg vagyok, Malice.
  - Malice Anya! - kaffantotta Briza, de Zak olyan pillantást vetett rá, hogy a
főpapnő leeresztette a korbácsát, mielőtt akár egyet is suhintott volna vele.
  - És még jobban beleöregszem, ha Drizztnek vége lesz.
  - Nekem sem öröm ez - mondta Malice, de Zak tudta, hogy hazudik. Nem
érdekelte őt sem Drizzt, sem bármi más, csak Lloth kegyeinek elnyerése.
  - De nem látok más megoldást. A fiú felingerelte Lloth-t, és ki kell őt
engesztelni, mielőtt a háború elkezdődik.
  Zak kezdte érteni. Egyáltalán nem Drizzt volt itt a lényeg. - Ölj meg engem a
fiú helyett - mondta.
  Malice mosolya nem tudta elrejteni meglepetésének színlelt voltát. Erre várt
az elejétől fogva.
  - Te kipróbált harcos vagy - vetette ellen. - Hasznodat, mint ahogy az előbb
te magad is mondtad, nem lehet alábecsülni. A Pókkirálynőt ugyan kiengesztelné,
ha téged feláldoznánk, de micsoda űr maradna távozásoddal a Do'Urden Házban?
  - Drizzt be tudja tölteni azt az űrt - felelte Zak. Titokban azt remélte,
hogy a fiúnak valahogy majd sikerül megmenekülnie az egésztől, valahogy
megkerülni anyja gonosz terveit.
  - Bizonyos vagy ebben?
  - Máris ér annyit a harcban, mint én - nyugtatta meg Zaknafein. - És még
erősebb lesz. Többre fogja vinni, mint amit én valaha elértem.
  - Hajlandó lennél ezt megtenni érte? - vicsorogta Malice mohón.
  - Tudod, hogy igen - felelte a fegyvermester.
  - Mindig is bolond voltál.
  - És azt is tudod - folytatta zavartalanul Zak -, hogy adott esetben Drizzt
is megtenné ugyanezt értem.
  - Ő még fiatal - dorombolta Malice. - Őt majd jobban megneveljük.
  - Ahogy engem megneveltetek?
  Malice diadalmas mosolya grimaszba torzult. - Figyelmeztetlek, Zaknafein -
csikorogta haragjában -, hogy ha bármi olyat teszel, amivel megzavarnád a
Pókkirálynő megbékítésére rendezett ceremóniát, ha hiábavaló életed utolsó
percében is megharagítasz, akkor Drizztet Briza kezére adom. ő és a
kínzóeszközei majd a fiút is Llothnak adják!
  Zak elszántan felszegte a fejét. - Én felajánlottam az életemet, Malice -
sziszegte. - Addig leld benne örömöd, amíg lehet! Végül Zaknafein békére talál,
de Malice Do'Urden örökké háborúban él majd!
  E néhány szó által megfosztva a győzelem örömétől, a dühtől reszketve Malice
csak suttogni tudta: - Vigyétek el!
  Zak nem állt ellen, amikor Vierna és Maya a kápolna pókformájú oltárához
kötözték. Főleg Viernát figyelte, mert az együttérzés halvány nyomát vélte
felfedezni a nyugodt szemekben. Ő is lehetett volna olyan, mint Zak, de erre
minden remény elveszett a Pókkirálynő imáinak lavinája alatt.
  - Szomorú vagy - mondta neki a férfi.
  Vierna megrántotta az egyik kötelet, mire a fegyvermester arca eltorzult a
fájdalomtól. - Kár érted - felelte Vierna olyan hidegen, ahogy csak tudta. - A
Do'Urden Ház drágán fizet meg Drizzt ostoba tettéért. Szívesen megnéztelek
volna titeket együtt a harcban.
  - A Hun'ett Ház biztosan nem élvezte volna annyira a látványt - hunyorított
Zak. - Ne sírj....leányom.
  A nő arcul csapta. - Vidd magaddal a hazugságaidat a sírba!
  - Tagadd csak le, ha akarod, Vierna - válaszolta csöndesen a férfi.
  Vierna és Maya elhátráltak az oltártól. Vierna küszködve igyekezett
megtartani szenvtelen álarcát, Maya pedig egy kacajt nyomott el, amikor Malice
és Briza beléptek. A Nagyasszonyanya legnagyobb ünnepi köntösét viselte, mely
olyan volt, akár valami roppant fekete pókháló. Briza egy szent dobozkát
hozott.
  Zak nem is törődött vele, hogy elkezdik a szertartást, és a Pókkirálynőnek
kántálnak, reményüket fejezve ki afölött, hogy megbékél. Megvoltak a maga saját
reményei abban a pillanatban.
  - Győzd le mindnyájukat - gondolta magában. - Ne csak túléld őket, fiam,
ahogy én tettem. Élj! Hallgass a szíved szavára.
  Füstölők lobbantak fel: izzott a szoba. Zak érezte a hőt, és tudta, hogy
létrejött a kapcsolat azzal a bizonyos sötét létsíkkal.
  - Vedd öt... - hallotta Malice hangját, de kirekesztette a szavakat
gondolatai közül, és folytatta élete utolsó fohászát.
  A póktőr ott remegett a szíve fölött. Malice csontos kezébe szorította a
fegyvert. Verejtékes bőre valószínűtlenül ragyogott a tüzek narancsszín
fényében.
  Valószínűtlenül, mint amilyen valószínűtlen az átmenet az életből a halálba.


28.

A jogos birtokos

  Mennyi idő telhetett el? Egy óra? Vagy kettő? Masoj türelmetlenül rótta a két
cseppkőoszlop közti teret a barlang bejárata előtt, ahol Drizzt és Guenhwyvar
eltűnt. - A macskának már rég vissza kellett volna jönnie - morogta a varázsló,
fogyatkozó türelemmel.
  Ám egy pillanat múlva megkönnyebbülten lélegzetet vett, amikor Guenhwyvar
fekete feje kibukkant az alagútból, az őrködő szobrok egyike mögül. A szája
körül friss vér vöröslött.
  - Készen vagy? - kérdezte Masoj, alig tudva megállni, hogy örömében fel ne
rikkantson. - Drizzt Do'Urden halott?
  - Aligha - érkezett a válasz. Drizzt minden idealizmusa ellenére
tagadhatatlan örömet érzett, amikor a rettenet felhője kioltotta az alattomos
varázsló tekintetének diadalmas lángját.
  - Mi ez, Guenhwyvar? - kérdezte Masoj. - Tedd, amit parancsoltam! Öld meg
most azonnal!
  A párduc üres tekintettel Masojra nézett, aztán Drizzt lábához heveredett.
  - Elismered, hogy az életemre törtél? - kérdezte a harcos.
  Masoj a kettejük közti távolságot méregette - tíz láb. Talán el tud indítani
egy varázslatot. Talán. Már látta, hogyan mozog a fiú: fürgén és biztosan. Nem
igen volt kedve megkockáztatni egy esetleges támadást, ha más mód is kínálkozik
a menekülésre. A harcos kezében még nem volt fegyver, de ujjait könnyedén a
kard markolatán nyugtatta.
  - Értem - folytatta Drizzt hűvösen. - A Hun'ett Ház és a Do'Urden Ház közt
harc lesz.
  - Honnan tudtad meg? - fakadt ki Masoj meggondolatlanul, mert túlságosan meg
volt döbbenve ahhoz, hogy észrevegye: Drizzt most egy még súlyosabb beismerést
csalt ki belőle.
  - Sokat tudok, de kevéssel törődöm - felelte a harcos. - A Hun'ett Ház csatát
akar indítani a családom ellen. Hogy milyen okból, azt el sem tudom képzelni.
  - Bosszúból, a DeVir Házért! - érkezett a felelet egy teljesen más irányból.
  Alton állt ott egy kőtömb oldalában, onnan nézett Drizztre.
  Masoj arcán széles mosoly terült szét. Hirtelen megváltoztak az erőviszonyok.
  - A Hun'ett Ház egy szikrányit sem törődik a DeVir Házzal - felelte Drizzt,
aki ettől az új fejleménytől sem zökkent ki nyugalmából. - Épp eleget tanultam
meg már a népemről ahhoz, hogy tudjam: a Házak saját magukon kívül senki mással
nem törődnek.
  - De igen! - kiáltotta Alton, és csuklyáját hátravetve feltárta ocsmány
arcát, amelyet az álcázás érdekében savval torzítottak el. - Alton DeVir
vagyok, a DeVir Ház egyetlen életben maradt tagja! A Do'Urden Ház pusztulni fog
a családom ellen elkövetett bűneiért. Először rajtad a sor.
  - Még meg sem születtem, amikor a harc lezajlott - tiltakozott Drizzt.
  - Mit számít ez! - vicsorgott Alton. - Do'Urden vagy, koszos Do'Urden! Csak
ez érdekes.
  Masoj a földre dobta a szobrocskát. - Guenhwyvar! - parancsolta. - Tűnj el!
  A macska visszanézett a válla fölött Drizztre, aki jóváhagyólag bólintott.
  - Tűnj el! - rikoltotta megint Masoj. - Az urad vagyok! Engedelmeskedned kell
nekem!
  - Nem a tiéd a párduc - mondta a harcos nyugodtan.
  - Akkor kié? - vakkantotta Masoj. - Talán a tiéd?
  - Senkié. Önmagáé - felelte Drizzt. - Csakis az övé. Azt hittem, hogy egy
varázsló jobban érti a mágiát maga körül.
  Gúnyos nevetésre emlékeztető mély morgással Guenhwyar odaugrott a
szobrocskához, és füstté oszlott.
  Egy planáris alagúton ment vissza otthonába, az Asztrális Síkra. Eddig mindig
alig várta a hazatérést, hogy megmenekedjen drow urainak hitvány parancsai
elől. De most minden lépésnél habozott, és a válla fölött vissza-vissza
tekintett arra a sötét foltra, ami Menzoberranzant jelentette.
  - Hajlandó vagy alkut kötni? - kérdezte Drizzt.
  - Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkut ajánlhass - nevetett Alton, és
előhúzta a vékony pálcát, amit SiNafay Anyától kapott.
  De Masoj beléfojtotta a szót. - Várj - mondta. - Drizzt talán hasznunkra
lehet a Do'Urden Ház elleni harcban. - Fürkészőn tekintett az ifjú harcosra. -
Elárulnád a családodat?
  - Aligha - szólt megvetően a fiú. - Már mondtam neked, hogy nem érdekel ez a
harc. Hadd kárhozzon csak el a Do'Urden és a Hun'ett Ház, mert el fognak
kárhozni! Engem csak személyes megfontolások vezetnek.
  - Kell, hogy legyen valami, amit felajánlhatsz az életedért cserébe -
magyarázta Masoj. - Különben milyen alkura számíthatnál?
  - Van valamim, amit ajánlhatok cserébe - felelte szenvtelenül Drizzt. - A ti
életeteket.
  A két varázsló egymásra nézett, aztán hangos nevetésben tört ki, de
kacagásukban némi idegesség is bujkált.
  - Add nekem a szobrot, Masoj - folytatta a harcos zavartalanul. - Guenhwyvar
sohasem volt a tiéd, és többet nem szolgál téged.
  Masoj nevetése abbamaradt.
  - Cserébe - folytatta Drizzt, mielőtt a varázsló válaszolhatott volna -
otthagyom a Do'Urden Házat, és nem veszek részt a csatában.
  - A holtak nem harcolnak - vicsorogta Alton.
  - És magammal viszek még egy Do'Urdent - szólt a harcos. - Egy
fegyvermestert. A Hun'ett Ház nyilvánvaló előnyre tesz szert, ha Zaknafein
is...
  - Hallgass! - kiáltott fel Masoj. - A macska az enyém! Nem alkudozom egy
nyomorult Do'Urdennel! Halott vagy, ostoba, és a Do'Urden Ház fegyvermestere
követni fog a sírba!
  - Guenhwyvar szabad! - vicsorogta Drizzt.
  A szablyák a kezében termettek. A nem túl régi két alkalmat kivéve még sosem
harcolt varázslók ellen, de az elmúlt találkozásokból még jól emlékezett
mágiájuk erejére. Masoj már kezdett is varázsolni, de Alton volt a
veszélyesebb, aki messzebb állt, és vékony pálca volt a kezében.
  Mielőtt azonban Drizzt dönthetett volna, a helyzet magától megoldódott.
  Füstfelhő kerekedett Masoj köré, és a varázsló hátratántorodott.
  Guenhwyvar visszatért.
  Alton kívül volt Drizzt kardjának hatótávolságán. A harcos nem remélhette,
hogy eléri, mielőtt a pálca elsül, de Guenhwyvar rugalmas macskatestének nem
volt olyan nagy ez a távolság. Hátsó lábai megfeszültek, aztán nyílként lökték
a vadászó párducot a levegőbe.
  Alton pálcájával új ellenfele felé fordult, és hatalmas villáma perzselőn
sújtott Guenhwyvar mellkasába. De egy villám erejénél többre lett volna
szüksége ahhoz, hogy elriassza a dühödt állatot. A párduc megingott, de nem
adta fel a harcot, és rávetette magát az arctalan mágusra.
  A villám fénye Drizztet is elkábította kissé, de le kellett számolnia
Masojjal. Csak reménykedhetett benne, hogy Guenhwyvarnak nem esett komoly baja.
Megkerülte a sztalagmit oszlopot, és szembetalálta magát a Hu'nettel, aki
újfent varázslatba kezdett. Drizzt nem habozott: leszegett fejjel, előretartott
karddal rohant neki ellenfelének.
  És keresztül is ment Masojon - pontosabban Masoj ködképén!
  A harcos keményen a sziklának ütközött és arrébbhemperedett, igyekezvén
megmenekülni a varázslat elől, aminek jövetelét sejtette.
  Masoj, aki harminclábnyira állt képmása mögött, ezúttal nem akart semmit a
véletlenre bízni. Egész kötegnyi mágikus energialövedéket bocsátott a vetődő
harcosra. A lövedékek eltalálták Drizztet, ellökték és alaposan megsebezték.
  De képes volt rá, hogy lerázza a bénító fájdalmat és talpra küzdje magát.
Most már tudta, hol áll a valódi Masoj, és nem állt szándékában megint szem
elől téveszteni őt.
  A varázsló tőrrel a kezében várta a harcos botladozó közeledését.
  Drizzt nem értette. Miért nem kezd újabb varázslatba? Az esés felszakította a
Do'Urden fiú vállsebét, a lövedék beletépett az oldalába és a lábába. De a
sebek nem voltak súlyosak, és egy belharcban Masojnak semmi esélye nem lehetett
ellene.
  A varázsló ott állt előtte kivont tőrrel, arcán gonosz vigyorral.
  A kemény kövön fekve Alton érezte saját vérének melegét, mely szabadon folyt
rémes szemgödrei közt. A macska ott állt fölötte egy magasabb kőtömb tetején;
már teljesen kiheverte a villámcsapást.
  Alton hatalmas erőfeszítéssel kicsit fölemelkedett, és pálcáját újabb
csapásra emelte... de a bot ketté volt törve.
  Kétségbeesetten szedte föl a másik darabot, és hitetlenkedve nézte.
Guenhwyvar újra támadásba lendült, de a drow észre sem vette.
  A bennük gyülemlő energiától felizzó pálcavégekre bámult. - Ezt nem teheted -
suttogta rémülten.
  A párduc éppen abban a pillanatban ugrott, amikor az eltört pálca felrobbant.
  Hatalmas tűzgömb robajlott Menzoberranzan éjszakájába. Szikladarabok váltak
le a falról és a mennyezetről. Drizztet és Masojt is leverte lábáról a robbanás
ereje.
  - Guenhwyvar már senkié sem lesz - hörögte Masoj, és a földre dobta a
szobrocskát.
  - Nincs több Hun'ett, aki bosszút kérhetne a Do'Urden Házra - vicsorogta
vissza Drizzt, akinek haragja féken tartotta kétségbeesését. Ez a düh teljes
egészében Masojra összpontosult, akinek gúnyos kacajára a harcos őrjöngve
vetette előre magát.
  De alighogy a közelébe ért, a varázsló csettintett és egyszeriben eltűnt.
  - Láthatatlan - dörmögte Drizzt, és hasztalan vagdalta maga előtt a puszta
levegőt. Hiábavaló erőfeszítése elvette haragja élét, és felfogta, hogy Masoj
már nincs előtte. Milyen ostobának tűnhet most a varázsló szemében! Milyen
sebezhetőnek!
  Lekuporodva hallgatózott. Valahonnan fentről, a barlangfalról távoli
kántálást hallott.
  Azt súgták az ösztönei, hogy vetődjön oldalra - de újonnan megszerzett tudása
azt diktálta neki, hogy Masoj éppen erre számít. Úgy tett, mintha balra
mozdulna, és meg is hallotta a készülődő varázslat befejező szavait. Amikor a
villámcsapás ártalmatlanul elhalt mellette, Drizzt előre vetette magát, és
remélte, hogy látása időben kitisztul ahhoz, hogy elkapja a varázslót.
  - Légy átkozott! - kiáltott fel ingerülten Masoj, aki már a varázslat
pillanatában rájött, hogy kicselezték. De haragja nyomban rettegéssé változott,
amikor meglátta a harcost, aki egy vadászó macska kecses könnyedségével
szökellt feléje a törmeléken át.
  Masoj kotorászni kezdett a zsebében az újabb varázslat kellékei után. Sietnie
kellett. Teljes húsz lábnyira volt a barlang padlójától, egy keskeny párkányon,
de Drizzt gyorsan közeledett, hihetetlenül gyorsan!
  Az akadály gondja azonban meg sem fordult a harcos fejében. A józan
mérlegelés állapotában megmászhatatlannak tartotta volna a barlang falát, de
most nem is törődött vele. Elvesztette Guenhwyvart.
  Guenhwyvar örökre eltávozott.
  És mindennek az a gonosz mágus az oka ott a párkányon, a megtestesült, démoni
elvetemültség. Drizzt felugrott a falra. Ekkor látta csak, hogy az egyik keze
szabad - valahol elhagyhatta az egyik kardját -, és azzal megkapaszkodott. Ez
nem lett volna elég egy racionálisan gondolkodó drow-nak, de Drizzt elméje
ügyet sem vetett megfeszülő ujjaira, az izmok tiltakozására. Már csak tíz
lábnyi magasság volt előtte.
  újabb energialövedékek érték, egymás után sújtva le a fejére.
  - Hány varázslatod maradt még, mágus? - hallotta saját hetyke kiáltását a
fájdalmon túl.
  Masoj hátratántorodott, amikor Drizzt fölnézett rá. A levendulaszín szemek
úgy csillogtak, miként a végzet hírnökei.
  Már sokszor látta Drizztet harcban, és a küzdő Do'Urden fiú látványa a
gyilkosság kitervelése óta kísértette.
  De még sosem látta dühösnek a harcost. Ha látta volna, akkor sosem vállalta
volna el, hogy megöli. Ha látta volna, inkább azt tanácsolta volna SiNafay
Anyának, hogy menjen és üljön fel egy sztalagmitra, ahelyett, hogy
képtelenségeket talál ki.
  Milyen varázslatot használjon most? Milyen mágia tudná megállítani ezt a
szörnyeteget, amit Drizzt Do'Urdennek hívnak?
  Egy dühtől izzó kéz bukkant fel a meredély peremén. Masoj rátaposott a
csizmája sarkával. A harcosnak eltörtek az ujjai - a varázsló tudta, hogy így
történt -, de valami csodával határos módon mégis fellendült a párkányra, és a
kard hegye a varázsló bordái közé döfött.
  - Eltörtek az ujjaid! - zihálta a haldokló varázsló hitetlenkedve.
  Drizzt lenézett a kezére, és most először hatolt el a tudatáig a fájdalom. -
Talán - mondta tompán. - De majd meggyógyulnak.

  Drizzt botladozva megkereste a kardját, és óvatosan araszolt előre a kövek
között. Fájó szívvel, félelemmel küszködve kényszerítette magát, hogy
végigpillantson a pusztuláson. A sziklákból csak úgy dőlt a robbanás után
maradt hő, mintha jelzőfény lenne az ébredező városnak.
  Ennyit az észrevétlen lopózásról.
  Alton DeVir szétszóródott testrészei hevertek alul, körülötte füstölgő
ruhafoszlányok. - Most végre nyugalmat találtál, Arcnélküli? - suttogta Drizzt,
kiadva utolsó mérgét is. Emlékezett arra a támadásra, amit Alton kísérelt meg
ellene három éve az Akadémián. Az arcnélküli mester és Masoj akkor azt mondták,
hogy ez csak egy próba a harcosoknak.
  - Milyen régóta hordoztad magadban a gyűlöletedet - motyogta Drizzt a
szétszakadt test fölött.
  De most nem Alton DeVirrel kellett törődnie. Átkutatta a többi törmeléket is,
hogy valamit megtudjon Guenhwyvar sorsáról, hisz nem tudhatta, hogyan viselte a
mágikus teremtmény a katasztrófát. De a macskának semmi nyoma nem maradt,
mintha soha ott sem lett volna.
  Drizzt tudatosan emlékeztette magát, hogy nincs remény, de lépteinek izgatott
sietsége meghazudtolta merev arcát. Visszament a törmelék közé, az oszlop mögé,
ahol Masojjal álltak, amikor a pálca felrobbant. Azonnal észrevette az ónix
figurát.
  Óvatosan fölemelte. Meleg volt, mintha elkapta volna a robbanás. Drizzt
érezte, hogy csökkent benne a mágikus erő. Elő akarta hívni a párducot, de
aztán mégsem merte, mert tudta, hogy a síkok közti utazás megterhelő
Guenhwyvarnak. Ha megsebesült, akkor időt kell adni neki, hogy összeszedje
magát, gondolta Drizzt.
  - Ó, Guenhwyvar - nyögte. - Barátom, bátor társam. - A zsebébe süllyesztette
a szobrocskát.
  Csak remélhette, hogy Guenhwyvar nem pusztult el.


29.

Egyedül

  Drizzt visszament az oszloptól Masoj Hun'ett testéhez. Nem tehetett mást,
minthogy megölje ellenfelét: Masoj a végsőkig kiélezte a helyzetet.
  De ez a tény mit sem csökkentette a harcos bűntudatát, amikor a holttestre
nézett. Újabb drow-t ölt meg, újabb életet oltott ki saját népéből. Vajon most
ő is belekerült - ahogy Zaknafein is oly sok éve - az erőszak bűvös körébe,
amiből nincs menekvés?
  - Soha többé - esküdött Drizzt a holttest előtt. - Soha többé nem ölök drow
elfet.
  Undorral elfordult, és alighogy visszanézett a hatalmas drow város néma,
vészjósló tömbjeire, tudta, hogy ha ragaszkodik fogadalmához, Menzoberranzanban
nem sokáig fog élve maradni.
  Ezernyi lehetőség futott át az agyán, miközben megindult visszafelé
Menzoberranzan kanyargó utcáin. De aztán elhessegette valamennyit, nehogy
eltompítsák éberségét. A Narbondel fénye már növekedőben volt, kezdődött a
drow-k napja, és mozgolódni kezdett a város. A felszíni lények világában a
nappal biztonságosabb, mert a napfény láthatóvá teszi a gyilkosokat. De
Menzoberranzan örök sötétségében a sötét-elfek nappala még veszélyesebb volt,
mint az éjszaka.
  Drizzt óvatosan haladt, messzire elkerülte a legnagyobb házakat körülölelő
gombaligeteket, ahol a Hun'ett Ház is állt. Nem akart újabb ellenségekbe
botlani, és hamarosan biztonságban megérkezett a Do'Urden épületekhez.
Besietett a kapun, szó nélkül elrohant a meglepett katonák mellett és
félrelökte az őröket az erkély alatt.
  A ház furcsán csendes volt: Drizzt azt várta, hogy mindenki éberen fog
nyüzsögni a közelgő csata előtt. De nem gondolt többet a kísérteties
nyugalommal, és egyenesen a gyakorlóterem, és Zaknafein külön szobája felé
indult.
  A terem ajtaja előtt megtorpant, ujjai a kilincsre fonódtak. Mit is
javasoljon az apjának? Hogy menjenek el? Ő és Zaknafein a Mélysötét veszedelmes
ösvényein, harcolva, amikor kell, maguk mögött hagyva a drow szabályok szerinti
lét bűnös terhét? Drizztnek tetszett a gondolat, de most, az ajtó előtt állva
nem volt benne olyan biztos, hogy erre Zakot is rá tudja venni. Az apja már
régen elmehetett volna, bármikor életének évszázadai alatt, de amikor Drizzt
rákérdezett, hogy miért maradt mégis, a mosoly lehervadt a fegyvermester
arcáról. Valóban rabjai lennének az életnek, amit Malice Anya és társai
kínáltak nekik?
  Drizzt elűzte aggodalmait: semmi értelme saját magával vitatkoznia, amikor
itt van a másik fél néhány lépésnyire.
  A gyakorlóterem ugyanolyan kihalt volt, mint a ház többi része. A fiú nem
számított rá, hogy itt találja Zakot, de többről volt szó, minthogy az apja
egyszerűen nincs itt. A jelenléte is hiányzott.
  Drizzt tudta, hogy valami baj van, és egyre gyorsuló léptekkel haladt Zak
ajtaja felé. A végén már teljes erőből futott. Kopogás nélkül tört be, és nem
volt meglepve, hogy az ágyat üresen találja.
  - Malice biztos kiküldte utánam - gondolta Drizzt. - Már megint gondot
okoztam neki! - Megfordult, hogy kimenjen, de akkor meglátott valamit, ami a
szobában tartotta - apja kardtartó övét.
  A fegyvermester sohasem hagyta volna el a szobáját - még a Do'Urden Ház
biztonságában végzendő munkához sem - a kardjai nélkül. - A fegyvered a
leghűségesebb társad - mondogatta számtalanszor tanítványának. - Mindig tartsd
magad mellett!
  - A Hun'ett Ház? - suttogta Drizzt, és azon tűnődött, hogyan támadhatott az
ellenséges Ház éjszaka, amíg ő kint harcolt Altonnal és Masojjal. De az
épületben nyugalom volt: a katonák biztosan észrevették volna, ha bármi
történik.
  Fölkapta az övet, hogy közelebbről megvizsgálja. Nyoma sem volt rajta vérnek,
a csat pedig szépen, annak rendje s módja szerint ki volt nyitva. Ezt ugyan nem
tépte le semmilyen ellenfél Zakról. Ott hevert a fegyvermester tarsolya is,
szintén érintetlenül.
  - Akkor mi történt? - kérdezte a fiú fennhangon. Visszatette az övet az ágy
mellé, de az erszényt a nyakába akasztotta, és sarkonfordult. Tudta, hova
menjen.
  Utána kell néznie a család többi tagjának, gondolta, még mielőtt kilépett
volna a szobából. Talán akkor Zak rejtélye is megoldódik.
  Ebből a gondolatból hamarosan félelem lett, ahogy végigment a kápolna
előcsarnokába vezető folyosón. Talán Malice vagy valamelyik másik ártott
Zaknak? De miért? Ez a gondolat teljesen értelmetlennek tűnt számára, de
meglassította a lépteit, mintha valami hatodik érzék figyelmeztetné.
  Még mindig nem mutatkozott egy lélek sem.
  Az előcsarnok díszes ajtószárnyai zajtalanul, mágikus erőtől hajtva
kitárultak, mielőtt Drizzt kopogásra emelhette volna a kezét. Először a
Nagyasszonyt pillantotta meg a terem végében trónolva, arcán hívogató
mosollyal.
  Drizzt kényelmetlen érzése mit sem csökkent, amikor belépett. Az egész család
ott volt: Briza, Vierna és Maya anyjuk oldalán, Rizzen és Dinin a bal oldali
fal mellett. Az egész család. Zak kivételével.
  Malice Anya figyelmesen tanulmányozta fiát, testén a rengeteg sebet.
- Megmondtam, hogy ne hagyd el a házat - mondta, de nem megrovásként. - Hol
jártál?
  - Hol van Zaknafein? - kérdezte Drizzt válasz helyett.
  - Válaszolj a Nagyasszonyanyának! - csattant fel Briza, és pattintott az
ostorával.
  Drizzt rámeredt, mire a nő meghunyászkodott. Ugyanazt a jeges bénultságot
érezte, mint korábban Zak tekintetétől.
  - Megmondtam, hogy ne hagyd el a házat - ismételte Malice, még mindig
nyugodtan. - Miért szegted meg a parancsomat?
  - Dolgom volt - felelte a második fiú. - Sürgős dolgom. Nem akartalak
ilyesmikkel háborgatni.
  - Háborúra készülünk, fiam - magyarázta Malice Anya. - Nagyon sebezhető vagy
egyedül kint a városban. A Do'Urden Ház nem engedheti meg magának, hogy most
elveszítsen.
  - Egyedül kellett elintéznem az ügyeimet - felelte Drizzt.
  - És elintézted?
  - El.
  - Akkor bízom benne, hogy többet nem engedetlenkedsz. - A szavak nyugodtan és
közömbösen csengtek, de Drizzt figyelmét nem kerülte el a bennük rejlő
fenyegetés komolysága.
  - Akkor áttérhetünk más dolgokra - folytatta Malice.
  - Hol van Zaknafein? - vette a bátorságot ismét Drizzt.
  Briza átkokat morzsolt el magában, és előrántotta a korbácsot. Malice Anya
egy kézmozdulattal megfékezte. Tapintatra és nem brutalitásra van szükségük, ha
most meg akarják szerezni Drizztet. Lesz elég alkalom a büntetésre akkor is, ha
már legyőzték a Hun'ett Házat.
  - Te ne törődj a fegyvermester sorsával - felelte Malice. - Most, ebben a
pillanatban is a Do'Urden Ház javáért munkálkodik - egyszemélyes küldetése van.
  Drizzt egy szavát sem hitte. Zak sosem menne sehova a fegyverei nélkül. Az
igazság ott lebegett a fiú gondolatai felett, de nem akarta elfogadni.
  - Most csak a Hun'ett Házzal szabad foglalkoznunk - folytatta Malice,
mindnyájuknak. - A háború első csapásai már a mai napon lejátszódhatnak.
  - Már le is játszódtak - vetette közbe Drizzt. Minden szem reá szegeződött, a
sebeire. A legszívesebben visszatért volna Zak témájához, de tudta, hogy ezzel
magát is, apját is - ha ugyan él még - csak nagyobb bajba sodorná. De a
beszélgetésből talán még megtudhat valamit.
  - Harcoltál? - kérdezte Malice.
  - Ismeritek az Arcnélkülit? - kérdezte Drizzt.
  - Az Akadémia mestere - felelte Dinin. - A Sorecere-é. Többször volt dolgunk
vele.
  - A múltban nem egyszer hasznunkra volt - mondta Malice. - De most, azt
hiszem, nem lesz, hiszen Hun'ett. Gelroos Hun'ett.
  - Nem - mondta Drizzt. - Valaha az volt, de most Alton DeVir...azaz csak
volt.
  - A hiányzó láncszem! - morogta Dinin, aki hirtelen mindent megértett. -
Gelroosnak kellett volna megölni Altont a DeVir Ház bukásának éjszakáján!
  - Ezek szerint Alton DeVir erősebbnek bizonyult - tűnődött Malice, és minden
világossá vált előtte. - SiNafay Anya befogadta, és a saját céljaira használta
fel - magyarázta a családnak. Aztán visszanézett Drizztre. - Harcoltál vele?
  - Halott - felelte a fiú.
  Malice Anya örömmel felkacagott.
  - Eggyel kevesebb varázsló, akivel foglalkoznunk kell - jegyezte meg Briza,
és elrakta a korbácsát.
  - Kettővel - helyesbített Drizzt, de minden gőg nélkül. Egyáltalán nem volt
büszke a tetteire. - Masoj Hun'ett sincs többé.
  - Fiam! - kiáltott fel diadalmasan Malice. - Hatalmas előnyt szereztél nekünk
ebben a háborúban! - Végignézett a családon, és Drizzt kivételével mindenkire
átterjedt széles jókedve. - Lehet, hogy a Hun'ett Ház már le sem mer csapni
ránk, ha értesül veszteségeiről. De mi nem hagyjuk futni őket! Még ma
elpusztítjuk, és mi leszünk Menzoberranzan Nyolcadik Háza! Halál Daermon
N'a'shezbaernon ellenségeire!
  - Azonnal lépnünk kell - folytatta Malice, izgatottan dörzsölve tenyerét. -
Nem várhatunk a támadásig. Nekünk kell átvenni a kezdeményezést! Alton DeVir
halott: a háborúnak nincs többé jogos indoka. A tanács nyilván tud a Hun'ettek
szándékáról, de most, hogy két varázslójuk halott és elveszett a meglepetésből
származó előnyük, SiNafay gyorsan cselekedni fog, hogy megakadályozza a
háborút.
  Drizzt keze öntudatlanul Zak tarsolyába tévedt, ahogy Malice és a többiek
tervezgetésbe merültek.
  - Hol van Zak? - kérdezte újfent a zsongás fölött.
  Ugyanolyan hirtelen lett némaság, ahogy a beszélgetés kezdődött.
  - Te azzal ne törődj, fiam - mondta Malice, még mindig visszafogottan, a fiú
arcátlansága ellenére. - Most már te vagy a Do'Urden Ház fegyvermestere. Lloth
megbocsátotta bűneidet: nem terhel semmi. Pályafutásod tisztán kezdődhet újra,
fel a dicsőséges magaslatokba.
  Szavai úgy vágtak Drizztbe, mint éles pengék. - Megölted - suttogta
fennhangon, mert az igazság túl rettenetes volt ahhoz, hogy magában tartsa.
  A Nagyasszony arca hirtelen felizzott a haragtól. - Te ölted meg! - rivallt
Drizztre. - A te engedetlenséged miatt kellett fizetnünk a Pókkirálynőnek!
  Drizzt nyelve megbénult.
  - De te életben maradtál - folytatta Malice, hátradőlve a székében. - Ahogy
az elf gyerek is.
  Nem Dinin volt az egyetlen a teremben, aki hallhatóan felhördült.
  - Igen, tudunk a csalásodról - vicsorogta Malice. - A Pókkirálynő mindig is
tudta. És kárpótlást követelt.
  - Feláldoztad Zaknafeint? - lehelte Drizzt. Alig bírta kipréselni a szavakat.
- Odaadtad annak az átkozott Pókkirálynőnek?
  - Gondold meg, hogy beszélsz Lloth-ról - figyelmeztette Malice. - És felejtsd
el Zaknafeint. Ez nem a te ügyed. Törődj a saját életeddel, harcos fiam. Minden
dicsőség a tiéd lehet.
  Drizzt valóban a saját életére gondolt ebben a pillanatban: az útra, amit elé
tártak, az állandó harcra, saját fajtája irtására.
  - Nincs választásod - mondta Malice, aki látta belső tusáját. - Az életedet
ajánlom most. Cserébe pedig azt kell tenned, amit én mondok, ahogy valaha
Zaknafein is tette.
  - Szépen megtartottad a megállapodást! - mondta a második fiú keserűen.
  - Igenis, megtartottam! - tiltakozott Malice. - Zaknafein önként ment az
oltár elé: érted!
  A szavai csak egy pillanatra rendítették meg Drizztet. Nem bűnös Zaknafein
halálában! Csak az egyetlen lehetséges utat követte a felszínen is, az
elfekkel, és itt is, a gonosz városban.
  - Kedvező az ajánlatom - mondta Malice. - És itt ígérem, az egész család
előtt. Mindketten jól járnánk ezzel a megállapodással... fegyvermester.
  Széles mosoly ült ki Drizzt arcára, amikor Malice Anya jéghideg szemébe
nézett, anyja pedig beleegyezésnek vette a vigyort.
  - Fegyvermester? - visszhangozta a fiú. - Nem valószínű.
  Malice megint félreértette. - Már láttalak harcolni - erősködött. - Két
varázsló, nem semmi! Ne becsüld alá magad!
  Drizzt majdnem elnevette magát Malice szavainak iróniáján. Azt hiszi, hogy
elbukik majd ott, ahol Zaknafein is elbukott: beleesik abba a csapdába, amibe
az előző fegyvermester is belesett, és ki sem tudott mászni belőle többé. - Te
vagy az, aki alábecsül engem, Malice! - mondta baljós nyugalommal.
  - Malice Anya! - figyelmeztette Briza, de aztán visszafogta magát, mert
látta, hogy sem a fiú, sem más nem figyel rá a kibontakozó dráma közepette.
  - Azt kéred, hogy szolgáljalak ördögi terveidben - folytatta Drizzt. Tudta,
de nem törődött vele, hogy a teremben mindenki a fegyverét babrálja vagy
varázslatokat készít elő, hogy a kellő pillanatban lesújtson az istenkáromló
bolondra. A kígyókorbácsok marásának gyermekkori emléke eszébe juttatta a
büntetést. Ujjai egy gömbölyű tárgy köré fonódtak, amiből bátorságot merített,
bár mindenképp folytatta volna.
  - Azok pedig hazugságok, ahogy a mi - nem is, a ti népetek is egyetlen
hatalmas hazugság!
  - A bőröd éppolyan sötét, mint az enyém - emlékeztette őt Malice. - Drow
vagy, bár sosem tanultad meg, hogy ez mit jelent!
  - Ó, pontosan tudom, mit jelent.
  - Akkor cselekedj a szabályok szerint! - csattant fel Malice.
  - A ti szabályaitok szerint? - acsarogta a fiú. - De hát azok is ugyanúgy
hazugságok, mint az a hitvány pók is, amit istenségnek kiáltottatok ki!
  - Arcátlan gazfickó! - rikoltotta Briza, a korbácsát emelve.
  De Drizzt megelőzte. Előszedte a tárgyat, a kis kerámiagömböt Zaknafein
tarsolyából.
  - Egy igazi isten átkozzon meg mindőtöket! - rikkantotta, amikor a padlóhoz
vágta a gömböt. Erősen becsukta a szemét, amikor a gömb belsejében lévő mágikus
kavics előbukkant, és vakító fényt szórt mindenki szemébe. - És legyen átkozott
a Pókkirálynő is!
  Malice hátratántorodott, magával rántva nehéz trónszékét. Fájdalom és harag
kiáltásai hallatszottak mindenfelől, ahogy a hirtelen fényözön lecsapott a
bénult drow-kra. Végül Viernának sikerült elmondania az ellen-varázslatot, és a
szoba megint megszokott homályába borult.
  - Kapjátok el! - hörögte Malice. - Holtan akarom látni!
  A többiek még annyira sem ocsúdtak fel, hogy egyáltalán felfogják a parancsát
- de addigra Drizzt már rég nem volt a házban.

  Az Asztrális Sík néma szeleinek szárnyán érkezett a hívás. A párduc felállt,
mit sem törődve fájdalmaival, és hallgatta a hangot, az ismerős, megnyugtató
hangot.
  Aztán elindult. Teljes erejéből és szívéből futott, hogy megjelenjen új
gazdája hívására.

  Alig valamivel később Drizzt kimászott egy kis alagútból, az oldalán
Guenhwyvarral, és átment az Akadémia udvarán, hogy még egy utolsó pillantást
vessen Menzoberranzanra.
  - Micsoda hely ez - kérdezte halkan a lényt, - amit én az otthonomnak hívok?
Ez az én népem, azonos a bőrünk, a múltunk, de én nem vagyok a rokonuk.
Elvesztek a számomra.
  - Vajon hányan lehetnek még hozzám hasonlók közöttük? - suttogta az utolsó
pillantás mellé. - Elkárhozott lelkek, mint Zaknafein is volt, a szegény Zak.
Őérte teszem, Guenhwyvar: elmegyek, ahogy ő nem mehetett el. Az ő élete volt az
én leckém, egy fekete irattekercs, amit végigkarcoltak Malice ördögi ígéretei.
  - A viszontlátásra, Zak! - kiáltotta, mintegy végső kihívásként. - Apám.
Vigasztalódj azzal, miként én, hogy ha találkozunk a következő életben, az
biztosan nem a pokol tűzében lesz, ahol rokonaink fognak senyvedni!
  Az alagút felé irányította a párducot, a megzabolázatlan Mélysötét barlangjai
felé. A lény könnyű mozdulatait nézve Drizzt megint érezte, milyen szerencsés,
hogy ilyen társra, igaz barátra talált. Nem lesz könnyű dolguk ott kint,
Menzoberranzan jól őrzött határain túl. Magányosabbak és védtelenebbek lesznek
- bár Drizzt szemében boldogabbak -, mint valaha, a drow gonoszság közepette.
  Belépett az alagútba Guenhwyvar nyomában, és maga mögött hagyta
Menzoberranzant.

Vége