A levél
(Leaf By Niggle)


Volt egyszer egy kis ember, akit Niggle-nek hívtak. Hosszú utazás előtt állt. Nem akart elmenni, tulajdonképpen az egész ötletet haszontalannak találta; de nem volt mit tennie. Tudta, hogy előbb-utóbb el kell indulnia, de nem sietett az előkészületekkel.
Niggle festő volt. Nem valami sikeres, részben azért, mert rengeteg más dolgot is csinált. Többnyire ostobaságokat; de meglehetősen jól végezte őket, ha már nem tudott kibújni alóluk: ami (véleménye szerint), túl gyakran fordult elő. Országa törvényei meglehetősen szigorúak voltak. És egyéb gátló körülmények is felbukkantak. Az egyik ilyen akadály például a henyesége. Előfordult, hogy egyáltalán semmit sem csinált. A másik, hogy a maga módján jó szívű volt. Ismerjük ezt a jószívűséget: nem annyira a tettekben nyilvánul meg, mint inkább abban, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. De amikor a tettek mezejére lépett, jószívűsége azért nem akadályozta meg abban, hogy morogjon, rosszkedvű legyen és káromkodjon (rendszerint persze csak magában). De még így is sok apró szívességet tett sánta szomszédjának, Mr. Parishnek. Olykor még az is előfordult, hogy másoknak is segített, akik pedig távolabb laktak, ha azok vették a fáradtságot, és eljöttek hozzá kérésükkel. Aztán persze időnként az utazása is az eszébe ötlött, és nem valami gondosan, de ezt-azt bepakolt: ilyen alkalmakkor nem sokat festett.
Elég sok képe volt raktáron; legtöbbjük túl nagy és ambiciózus a képességeihez képest. Az a fajta festő volt, aki jobban tudja a falevelet lefesteni, mint magát a fát. Rendszerint hosszasan dolgozott egy-egy levél kidolgozásán, igyekezett megragadni alakját, árnyalatát, és a szélein csillogó harmatcseppek ragyogását. Ugyanakkor egy egész fát szeretett volna lefesteni, amelyen az összes levél ugyanolyan stílusú legyen, és mégis mindegyik más.
Különösen egy bizonyos kép nem hagyta nyugodni. Egy levéllel kezdődött, amit elkapott a szél, és fa lett belőle; és a fa nőttön nőtt, számtalan ágat növesztett, és a legfantasztikusabb gyökereket eresztette. Furcsa madarak jöttek, és megtelepedtek az ágain, és azokra is oda kellett figyelni. Azután a Fa körül, és mögötte is, a falevelek és ágak rései között felbukkant a táj; és egy pillantásra látni lehetett az erdőt is, messze mélyen lenyúlik a tájon, és a távolban egy hósipkás hegycsúcsot is látott. Niggle-t már egyáltalán nem érdekelte a többi képe…; ha mégis, csak annyira, hogy fogta, és a nagy festménye széléhez ragasztotta őket. A vászon hamarosan akkora lett, hogy kénytelen volt létrát szerezni; most aztán fel-s alá rohangálhatott rajta, ide egy ecsetvonás, amott eltörölt egy foltot. Ha látogatói érkeztek, elég udvariasan viselkedett, de azért az ujjai idegesen játszottak a dolgozóasztalán a ceruzákkal. Meghallgatta, amit mondtak, de belül örökké csak a hatalmas vásznára tudott gondolni, kint a magas pajtában, amit kifejezetten ehhez a munkához épített a kertben (ott, ahol valamikor a krumpli-ágyás volt).
Nem tudott megszabadulni jó szívétől. - Bárcsak határozottabb lennék - mondta néha önmagának, és ez alatt azt értette, hogy bárcsak mások gondjai miatt ne érezné magát kényelmetlenül. Hosszú ideig azonban semmi komolyabb nem zavarta meg. - Minden esetre ezt a képet, az egyetlen, igazi képemet befejezem, mielőtt el kell indulnom arra a rettenetes útra - mondogatta. Ugyanakkor azt is belátta, hogy az indulást nem halogathatja az idők végezetéig. A kép nem növekedhet tovább, be kell fejeznie.
Egyik nap Niggle egy kicsit elhátrált a képtől, és szokatlan figyelemmel és odaadással méregette. Nem tudta eldönteni, mit gondoljon róla, és igencsak szerette volna, ha lenne egy barátja, aki megmondja, miként vélekedjen. Az az igazság, hogy tökéletesen elégedetlen volt vele, ugyanakkor mégis csodás, az egyetlen valóban gyönyörűséges kép a világon. Amit ebben a pillanatban leginkább szeretett volna, ha saját maga sétál be, vállonveregeti magát, és azt mondja (nyilvánvaló őszinteséggel): - Abszolút csodálatos! Pontosan látom, hogy mit akartál kifejezni. Folytasd a munkát, és ne törődj semmi mással! Majd elintézzük, hogy köznyugdíjat kapjál, úgyhogy evvel nem kell bajlódnod.
Igen ám, de nem volt köznyugdíj. És egy dolgot világosan látott: koncentrálnia kell, igaziból dolgozni, kitartó, megszakítás nélküli munkával tudja csak befejezni a képet, még akkor is, ha csak a jelenlegi méretét tartja meg. Felgyűrte az ingujját, és koncentrálni kezdett. Napokon keresztül azon igyekezett, hogy semmi se zavarja. És persze ekkor történt, hogy folytonosan félbeszakították. Mindenféle elromlott a házban; esküdtnek hívták a városba; egy távoli barátja megbetegedett; Mr. Parish lumbágóval ágynak esett; és egyre másra kopogtattak nála a látogatók. Tavasz volt, és ismerősei ingyen teára vágytak: Niggle kellemes kis vidéki házban lakott, több mérföldre a várostól. A lelke mélyén átkozta a látogatóit, de nem tagadhatta, hogy valamikor télen, tényleg ő maga hívta meg őket, amikor még nem gondolta "zavarásnak", a boltokba járkál és a városban megiszik egy csésze teát az ismerőseivel. Igyekezett megkeményíteni a szívét; de nem járt sikerrel. Rengeteg olyan dolog volt, amire nem volt képe nemet mondani, akár kötelességének tartotta, akár nem; és voltak dolgok, amiket egyszerűen muszáj volt megtennie, akármit is gondolt. Néhány látogatója célozgatott arra, hogy elhanyagolt a kertje, és nem kizárt, hogy meglátogatja az Ellenőr. Természetesen csak nagyon kevesen tudtak a képéről. De ha tudtak volna róla, akkor sem álltak volna másképp a dolgok. Kétlem, hogy szerintük ettől megváltoztak volna a dolgok. Azt is ki merem jelenteni, hogy valójában nem is volt annyira jó kép, bár tagadhatatlan, hogy egyes részletei igazán sikeresnek mondhatóak. A Fa minden esetre különleges volt. A maga módján egyedi példány. És ilyen volt Niggle is; habár ugyanakkor teljesen hétköznapi és meglehetősen ostobácska kis ember volt.
Szó mi szó, Niggle ideje egyre fogyott. A távoli városokban élő ismerőseinek egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy fáradtságos utazásnak néz elébe, egyesek már azt számolgatták, még meddig halogathatja az indulást. Mikor kell legkésőbb elindulnia. Azon töprengtek, kire marad a háza, és hogy a kertet vajon jobban gondozzák-e.
Beköszöntött az ősz, nagyon nedves és nagyon szeles. A kis festő a pajtában volt. A létra tetején állt, igyekezett elkapni a lenyugvó nap fényét a hófödte hegy csúcsán, amit a fa egyik ágának levelekkel borított bal csúcsa fölött pillantott meg. Tudta, hogy hamarosan el kell indulnia: talán a következő év elején. Épp csak befejezheti a képet, és azt is csak úgy átabotában: lesznek olyan sarkok, ahol nem marad többre ideje, mint jelezni, hogy mit is akar.
Kopogtattak.
- Gyere be - mondta éles hangon, és lemászott a létráról. A padlón állt, és az ecsetjét rázogatta.
A szomszédja, Parish érkezett: az egyetlen valódi szomszédja, a többi népek jóval távolabb laktak. Mégsem kedvelte valami nagyon a pasast: részben, mert túl gyakran volt valami baja, és olyankor mindig az ő segítségét kérte, részben pedig azért, mert nem érdekelte a festészet, viszont roppant kritikus volt a kertészkedéssel kapcsolatban. Mikor Parish Niggle kertjére nézett (ami gyakran megtörtént), rendszerint csak gazt látott; amikor pedig Niggle képeit nézte (ami ritkán fordult elő), csak zöld és szürke foltokat, fekete vonalakat, amit viszont értelmetlennek tartott. Nem okozott különösebb gondot, hogy megemlítse a gyomot (szomszédi kötelesség), viszont tartózkodott attól, hogy véleményt nyilvánítson a képekről. Úgy gondolta, hogy ez kedves dolog, de nem vette észre, hogy ha kedves is, nem eléggé az. Ha segített volna a kertben (és talán megcsodálta volna a képeket) az jobb lett volna.
- Nos, Parish, miről van szó? - kérdezte Niggle.
- Tudom, hogy nem kellett volna megzavarnom mondta Parish (anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a képre). Biztos nagyon elfoglalt vagy.
Niggle maga is épp valami ilyesmit szándékozott volna mondani, de elpuskázta a lehetőséget. Csak annyit mondott:
- Igen.
- De senki máshoz nem fordulhatok - folytatta Parish. - Valóban - sóhajtotta Niggle; azzal a sóhajjal, amely tulajdonképpen önmagának szólt, de azért elég hangosan mondta ahhoz, hogy a másik is meghallja. - Miben segíthetek?
- A feleségem néhány napja betegeskedik, én pedig már aggódom - magyarázta Parish. - És a szél a tetőcserepek felét lefújta, az eső pedig beesik a hálószobába. Azt hiszem hívatni kéne az orvost. És a tetőfedőket is, csak sajnos azoknak idő kell, míg ide érnek. Arra gondoltam, talán van felesleges fád és vásznad, amire nincs éppen szükség, csak annyi, hogy befoltozzuk a tetőt, és kihúzzuk még egy-két napig - és most ránézett a képre.
- Haj, haj - mondta Niggle. - Tényleg peches vagy. Remélem, a feleséged csak egyszerűen megfázott. Azonnal átmegyek, és segítek levinni a beteget a földszintre.
- Nagyon szépen köszönöm - felelte meglehetősen hűvösen Parish. - De nem nátha, magas láza van. Egy kis megfázás miatt nem zavartalak volna. És a feleségem már lent fekszik. Nem tudok fel-le rohangálni a lépcsőn a tálcákkal, ezzel a lábbal semmiképpen sem. De látom, sok a dolgod. Elnézést a zavarásért. Igazából arra gondoltam, talán lenne egy kis időd, és elmennél az orvosért, ha már ilyen helyzetben vagyok. És a tetőfedőkért is, ha tényleg nincsen felesleges vásznad.
- Természetesen - mondta Niggle, bár szívében, amelyet egyszerűen csak nem tudott megkeményíteni, és egyáltalán nem érzett kedvesnek, más szavak formálódtak. Elmehetek. Elmegyek, ha tényleg annyira aggódsz.
- Aggódom, nagyon aggódom. Bárcsak ne lennék sánta - mondta Parish.
Tehát Niggle elment. Tudjátok, az egész nagyon kellemetlen és kínos volt. Parish a szomszédja, és mindenki más messze lakott. Niggle-nek volt biciklije, Parishnak nem, egyébként sem tudott biciklizni. Parishnak rossz volt a lába, igaziból sántított, és rengeteg fájdalmat kellett elviselnie: erre kellett gondolni, valamint a savanyú arcára és vinnyogó hangjára. Természetesen Niggle-nek ott volt a képe, és vajmi kevés ideje arra, hogy befejezze. De erre Parishnak kellett volna gondolnia, és nem Niggle-nek. Parish azonban nem foglalkozott képekkel; és ezen a festő sem tudott változtatni. - A pokolba - mondta magában, miközben kitolta a biciklijét.
Esős és szeles idő volt, lassan kihunyóban a napvilág. Ma már nem tudok többet dolgozni - gondolta Niggle, és az egész bicikliút alatt vagy magában átkozódott, vagy elképzelte, milyen ecsetvonásokkal dolgozna a hegycsúcson, és milyen színűre festené a leveleket, hogy olyanok legyenek, amilyennek a tavaszt képzeli el az ember. Az ujjai a kormányt tekergették. Most, hogy nem volt a pajtában, tisztán látta, hogyan kellene felvinnie a ragyogó festéket, amellyel a hegy távoli csillogását kifejezhetné. Ugyanakkor mélységes aggodalom töltötte el, valami félelemféle, hogy most már soha többé nem lesz alkalma kipróbálni.
Niggle megtalálta a doktort, és üzenetet hagyott a tetőfedőnél. Az iroda zárva volt, a tetőfedő hazament a kandallója mellé. Niggle bőrig ázott, rettentően náthás lett. A doktor nem érkezett meg olyan hamar, mint Niggle. Másnap bukkant fel, ami neki nagyon megfelelő időpont volt, hiszen egyszerre két beteget kezelhetett a szomszédos házakban. Niggle az ágyat nyomta, magasra szökött a láza, a fejében és a plafonon csodálatos levélmintákat látott. Nem hozott megkönnyebbülést az sem, hogy Mrs. Parishnak csak egyszerű náthája volt, és már fel is kelt az ágyból. A fal felé fordult, és a levelekbe temetkezett.
Egy darabig ágyban maradt. A szél egyre csak süvített. Még több cserepet fújt le Parish szomszéd házáról, és azután már Niggle-éről is. A tető beázott. A tetőfedő nem jött. Niggle-t ez nem érdekelte; egy két napig semmi esetre sem. Aztán kikászálódott, hogy valami ennivaló után nézzen (Niggle-nek nem volt felesége). Parish nem nézett át hozzá: az eső a lábára ment, és nagy fájdalmai voltak. A feleségét pedig elfoglalta, hogy kimeregesse a vizet, és azon töprengett, vajon "az a Mr. Niggle" nem felejtett-e szólni a tetőfedőnek. Ha lehetőségét látta volna annak, hogy kölcsönkérhet valamit, átküldi Parisht, láb ide vagy oda; de semmi nem jutott az eszébe, úgyhogy Niggle magára maradt, békén hagyták.
Valamikor a hét vége körül Niggle ismét kibotorkált a pajtába. Megpróbált felmászni a létrán, de elszédült. Leült, és a képet nézte, de aznap sem a levelekről, sem a hegyről nem támadt látomása. Egy homoksivatag távoli képét meg tudta volna festeni, de ahhoz meg nem volt ereje.
A következő nap már sokkal jobban érezte magát. Felmászott a létrára, és festeni kezdett. Épp újra belemerült volna, amikor kopogtattak az ajtón.
- A fenébe! - mondta Niggle. Bár ezzel az erővel akár udvariasan azt is mondhatta volna, hogy gyere be, mert az ajtó mindenképpen kinyílt. Ezúttal egy nagyon magas férfi érkezett, egy teljesen ismeretlen ember.
- Ez egy magán műterem - közölte Niggle. - Nem érek rá. Távozzék.
- Én a Házak felügyelője vagyok - közölte az idegen, és felmutatta a kinevezési kártyáját, úgy, hogy Niggle a létra magasából is láthassa.
- Oh - mondta.
- A szomszédja háza nincs valami jó állapotban - közölte a Felügyelő.
- Tudom - felelte Niggle. - Már elég régen elvittem egy üzenetet a tetőfedőnek, de nem jött ki. Aztán megbetegedtem.
- Értem - mondta a Felügyelő - de most már nem beteg.
- De nem vagyok tetőfedő. Parishnak panaszt kell tennie a Városi Tanácsnál, és segítséget kérnie a Vészhelyzet Szolgáltatástól.
- Nagyon elfoglaltak, ennél sokkal súlyosabb helyzeteket kell megoldaniuk - válaszolta a Felügyelő. A völgyben árvíz volt, és sok a hajléktalan család. Segítenie kellett volna a szomszédjának, hogy ideiglenesen kijavíthassa a hibákat, ezzel megakadályozta volna, hogy a szükségesnél többet kelljen költeni majd a javításra. Ez a törvény. Itt rengeteg anyag van: vászon, fa, vízálló festék.
- Hol? - kérdezte nyűgösen Niggle.
- Ott - mutatott a felügyelő a képre.
- A képem! - kiáltotta Niggle.
- Bizton állíthatom, hogy az - felelte a Felügyelő. - De első a ház. Ez a törvény.
- De én nem… - Niggle nem mondhatott többet, mert abban a minutában egy másik férfi lépett be. Nagyon hasonlított a felügyelőre, szinte az ikertestvére lehetett volna: magas, feketeruhás alak.
- Jöjjön - parancsolta. - Én vagyok a Sofőr.
Niggle lemászott a létráról. Szemlátomást újra elővette a láz, a feje szédült, és rettentően fázott.
- Sofőr? Sofőr? - ismételgette. - Milyen sofőr?
- Az öné, és a kocsijáé - mondta a férfi. - A kocsit már régen megrendelték. Végre megérkezett. Már várja. Tudja, ma kezdi meg az utazását.
- Látja - mondta a Felügyelő. - Mennie kell. Nem jó így kezdeni az utazást, felébe-harmadába hagyva a munkáját. De legalább hasznosíthatjuk a vásznakat.
- Jaj nekem - szegény Niggle sírni kezdett. - És még nincs is készen.
- Nincs készen? - kérdezte a Sofőr. - Ami önt illeti, ezt mindenesetre befejezte. Jöjjön.
Niggle nagyon csendben ment. A Sofőr nem adott időt neki a csomagolásra, azt mondta, hogy ezt már korábban meg kellett volna tennie, és lekésik a vonatot; szóval Niggle csak annyit tehetett, hogy magához vette az előszobában heverő kis táskáját. Mint kiderült csak egy festékes doboz, és saját vázlatait tartalmazó vázlatkönyvecske volt benne: sem ruha, sem elemózsia. A vonatot rendben elérték. Niggle nagyon fáradt és álmos volt. Alig vett tudomást arról, ami történik, amikor bepakolták a fülkébe. Nem sokat törődött vele: elfelejtette, hogy tulajdonképpen hova is kell utaznia, vagy hogy mi az utazása célja. A vonat szinte azonnal egy sötét alagútba futott.
Niggle egy nagyon nagy, félhomályos pályaudvaron ébredt fel. A Hordár kiabálva ment végig a vágányok mellett, de nem a helyiség nevét, kiabálta, hanem azt: Niggle!
Niggle gyorsan leszállt, és csak utána vette észre, hogy a kis táskája fenn maradt a vonaton. Megfordult, de a szerelvény más kigurult.
- Aha, hát itt van - jelenttette ki a Hordár. - Erre. Mi, nincs csomagja? Akkor a Dologházba kell mennie. Niggle nagyon rosszul érezte magát, és a peronon elájult. Mentőkocsiba tették, és beszállították a Dologház Ispotályába.
A kezelés egyáltalán nem nyerte meg a tetszését. Az orvosság keserű volt. A hivatalnokok és ápolók barátságtalanok, hallgatagok és szigorúak. Mással nem találkozott, kivéve egy nagyon heves doktort, aki időnként meglátogatta. Sokkal inkább olyan volt, mintha börtönben és nem kórházban lenne. Keményen kellett dolgoznia, kötött órákban, megszabott munkarendben, ásni kellett, ácsolni, üres deszkákat egyszínűre festeni. Soha nem engedték ki, és az ablakok is mind befelé néztek. Órákon át kellett sötétben a priccsén feküdni, hogy "gondolkozzon egy kicsit", ahogy ők mondták. Elvesztette az időérzékét. Még jobban sem érezte magát, nem mintha ezt meg lehetett volna ítélni abból, hogy örömét lelte-e abban, amit csinált. Mert nem lelte. Még abban sem, ha lefeküdt.
Először, az első évszázad alatt (pusztán csak az ő benyomását akarom érzékeltetni), céltalanul aggódott a múlt miatt. Az egyik, amit mindig elmondott magának, amikor feküdt a sötétben, az az volt: - Bárcsak átszóltam volna Parishnak, amikor az erős szél kezdődött, már az első nap. Igazán szándékomban állt. Az első meglazult cserepeket igazán könnyen meg lehetett volna erősíteni. Akkor talán Mrs. Parish nem fázott volna meg. És akkor én sem fáztam volna meg. Akkor egy héttel több időm lett volna. - Később azonban már elfelejtette, hogy mire kellett volna az egy héttel több idő. Ha aggódott valami miatt, ha aggódott egyáltalán, akkor az a kórházi munkái miatt volt. Előre eltervezett mindent, mennyi idő kell, míg odáig jut, hogy az egyszerű deszka ne nyikorogjon, vagy hogy visszaakassza az ajtót a helyére, vagy megjavítsa az asztallábat. Talán tényleg egész hasznos lett, bár ezt soha senki nem mondta neki. De természetesen ez nem lehetett oka annak, hogy miért tartották bent olyan sokáig a szegény kis embert. Talán arra vártak, hogy jobban legyen, és a "jobbam" valami sajátos, furcsa orvosi szabvány szerint határozták meg.
Mindenesetre szegény Nigglenek semmi öröme nem volt az életből, semmi olyasmi, amit korábban örömnek nevezett volna. Semmi esetre sem szórakoztatták. De tagadhatatlan, hogy valamiféle, nos - elégedettséget érzett: kalácsot nem kapott, de kenyeret igen. Már megtanulta csengőszóra elkezdeni és befejezni a munkát, mindent rendben hagyott maga után, hogy a megadott időben folytathassa amit kell. Most már rengeteget végzett egy nap alatt; a kis dolgokat szépen befejezte. Nem volt ideje "saját magára" (kivéve, amikor egyedül volt a hálókamrájában), mégis ura volt az idejének; már tudta, mit kezdhet vele. Nem kellett rohannia. Belül lecsendesedett, és pihenőidőben valóban pihent.
Aztán váratlanul minden időbeosztását megváltoztatták: szinte alig hagyták feküdni, aludni. Az ácsmunkát teljesen elvették tőle, gyakorlatilag nem volt más dolga, mint napról napra ásni. Egész jól fogadta. Beletelt egy kis időbe, mire egyáltalán elkezdte keresgélni elméje rejtett zugaiban a rég elfelejtett átkokat. Csak ásott és ásott, míg azt hitte beszakad a háta, a keze csupa seb volt, és azt érezte, hogy képtelen még egyszer felemelni a lapátot. Fáradozását senki sem köszönte meg neki. De a doktor odament, és megnézte.
- Kikészült - jelentette. - Teljes pihenő - sötétben.

Niggle a sötétben hevert, teljesen ellazult… annyira, hogy egyáltalán nem is érzett, nem is gondolkozott, tőle akár órák vagy hónapok óta ott heverhetett. Azután egyszer hangokat hallott: nem azokat a hangokat, amiket már korábbról ismert. Az Orvosi Tanács vagy talán a Kihallgató Bíróság ülésezhetett valahol a közelben, talán a szomszéd szobában, és nyitva felejtették az ajtót, bár fényt egyáltalán nem látott.
- És most nézzük a Niggle esetet - szólalt meg a Hang, heves hang, sokkal hevesebb, mint a doktoré.
- Mi volt vele a baj, - kérdezte a Második Hang, egy hang, amit akár kedvesnek is nevezhetnénk, bár egyáltalán nem volt lágy - a hatalom hangján szólalt meg, és egyszerre hangzott reménykedőnek és szomorúnak. - Mi volt Niggle-lel a baj? A szíve a megfelelő helyen volt.
- Igen, de nem funkcionált megfelelően - válaszolta az Első Hang. - És a fejét sem csavarták fel elég szorosan: alig-alig gondolkozott. Nézze mennyi időt elvesztegetett, még magát sem szórakoztatta. Egyáltalán nem készült fel az utazásra. Viszonylag jól élt, és mégis szinte pőrén érkezett ide, a szegények részlegébe kellett elhelyeznünk. Sajnos, tartok tőle, hogy rossz eset. Szerintem még maradnia kell egy ideig.
- Talán nem árt neki - mondta a Második Hang. - Persze csak egy kis emberke. Soha nem szánták ennél többre, és soha nem volt valami erős. Nézzük csak a Jelentéseket. Igen, azért van itt egy s más, ami mellette szól.
- Esetleg - mondta az Első Hang. - de ha közelebbről megvizsgáljuk, nem tudom hány állná ki a próbát.
- Nos - mondta a Második Hang, - vegyük sorra. Természetéből adódóan festő volt. Természetesen csak kis kaliberű festő, de mégis Niggle Levele sajátos bájú alkotás. Igazán sokat piszmogott a levelekkel, csak úgy, a maga kedvéért. De soha nem hitte, hogy ettől fontos lenne. A Jelentések egy szóval sem említik, hogy játszotta volna az eszét, még magának sem mondta, hogy a festés miatt nem tudja betartania a Törvények által előírtakat.
- Akkor nem kellett volna annyiszor elhanyagolnia a Törvényt - állapította meg az Első Hang.
- Mindenesetre elég sok Hívásra válaszolt.
- Csak kis százalékban, és csak a könnyebbekre, és azokat és Zavarásnak nevezte. A Jelentések állandóan ezt a szót emlegetik, ráadásul örökösen panaszkodott és ostobán átkozódott.
- Igaz, de szegény kis emberke, tényleg zavarásként élte meg. Aztán itt van ez: soha nem várt el semmi Viszonzást, ellentétben a legtöbbűkkel, akik hívták. Ott van például a Parish eset, az, amelyik később történt. Niggle szomszédja volt, soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe érte, és hálásnak sem mutatkozott. De a jelentésekben egy szó sem esik arról, hogy Niggle elvárta volna Parishtól a hálát; még csak eszébe sem jutott.
- Ebben van valami - mondta az Első Hang. - De ez sem sok. Szerintem ki fog derülni, hogy Niggle többnyire egyszerűen csak megfeledkezett róla. A Parishnak tett szívességeket egyszerűen félresöpörte, nem gondolt rájuk, mert nevetségesnek vagy feleslegesnek tartotta, amit már befejezett.
- Mégis… itt van a legutolsó jelentés - mondta a Második Hang. - Amikor esőben biciklizett. Ezt mindenképpen kiemelném. Teljen nyilvánvaló, hogy őszinte önfeláldozással állunk szemben. Niggle érezte, hogy ezzel az úttal az utolsó esélyét is elveszíti arra, hogy befejezhesse a festményét, és azt is sejtette, hogy Parish feleslegesen aggodalmaskodik.
- Félek, túl erősen fogalmazol - vélte az Első Hang. De tied az utolsó szó. Természetesen az a feladatod, hogy a lehető legjobb fényben tüntesd fel a tényeket. Van, amikor ezt meg is lehet tenni. Mit javasolsz?
- Azt hiszem ebben az esetben gyengéd bánásmódnak kell következnie.
Niggle arra gondolt, hogy életében nem hallott még olyan nagylelkű hangot, mint a Második Hang. A Gyengéd Bánásmód úgy hangzott, mint egy nagy halom drága ajándék, meghívó a királyi ünnepélyre. És akkor Niggle hirtelen elszégyellte magát. Azt hallani, hogy érdemesnek találtatott a Gyengéd Bánásmódra, ez túl sok volt, és a sötétben nyakig elpirult. Olyan volt ez, mintha nyilvánosan megdicsérték volna, ám ő is és a hallgatóság is pontosan tudná, hogy nem érdemelte meg a kitüntetést. Niggle a durva pokrócba rejtette piruló arcát.
Csönd volt. Aztán egészen közelről az Első Hang szólt Niggle-hez.
- Halottad - mondta.
- Igen - válaszolta Niggle.
- És mi mondanivalód van?
- Tud valamit Parishról? - kérdezte Niggle. - Szeretném újra látni. Remélem nem nagyon beteg? Meg tudná gyógyítani a lábát? Sokszor megkeserítettem az életét. És kérem, ne aggódjon miatta és miattam. Nagyon jó szomszéd volt, és rendkívül olcsón nagyon jó minőségű krumplit adott el nekem, amivel rengeteg időmet megspórolta.
- Valóban? - mondta az Első Hang. - Ezt igazán örömmel hallom.
Megint csend volt. Niggle hallotta, ahogy a hangok távolodnak. - Igen, egyet értek - mondta az Első Hang. Had menjen a következő fokozatra. Holnap, ha neked is megfelel.

Niggle arra ébredt, hogy a sötétítőt felhúzták, és kis celláját betöltötte a napfény. Felkelt, és észrevette, hogy néhány kényelmes ruhadarabot készítettek ki a számára, ez már nem a kórházi egyenruha volt. Reggeli után a doktor kezelte kicserepesedett kezeit, valami olyan oldattal kente be, amelynek hatására azonnal begyógyult minden seb.
Adott még néhány jó tanácsot, egy üveg gyógyírt (arra az estre, ha szükség lenne rá). Délelőtt Niggle süteményt és egy pohár bort kapott; utána adták át neki a jegyet.
- Most már kimehet a pályaudvarra - mondta a doktor. - A Hordár majd vigyáz magára. Viszont látásra.

Niggle kilépett a főbejáraton, és kicsit hunyorgott. A napfény nagyon erős volt. Ráadásul azt hitte, hogy valami nagyvárosban kell majd sétálnia, akkorában, ami megfelel a pályaudvar méretének; de nem így történt. Egy hegy tetején állt, minden zöld volt és kihalt, kellemes, élénk szellő borzolta a levegőt. Sehol senki. Lent, a hegy lábánál ragyogott a pályaudvar teteje.
Friss léptekkel, de nem sietve, ment le a pályaudvarra. A Hordár azonnal felismerte.
- Erre! - mondta, és egy peronhoz kísérte, ahol egy nagyon helyes kis helyiérdekű vasút várakozott; egy vagon, egy kis mozdony, mindkettő ragyogó, nagyon tiszta és frissen festett. Pont úgy nézett ki, mintha ez lett volna az első útja. Még a mozdony előtti vágányok is vadonatújnak látszottak: a korlátok csillogtak, a székeket zöldre festették, és a vasúti talpfából a friss kátrány isteni illata szállt a ragyogó napfényben. A vonat üres volt.
- Hova megy ez a vonat, Hordár? - kérdezte Niggle. - Nem hinném, hogy már bemondták volna - válaszolta a Hordár -, de meg fogja tudni. - És becsukta az ajtót.
A vonat azonnal elindult. Niggle hátra dőlt az ülésen. A kis mozdony egy mély völgyben pöfögött, a magasban zöldellt a meredély, fent ragyogott a kék ég. Nem sok idő telt el, legalábbis Niggle-nek úgy tűnt, amikor a kis mozdony fütyült egyet, fékezett, és a vonat megállt. Nem volt vasútállomás, nem volt tábla, csak egy lépcső vezetett fel a zöldellő vasúti töltésen. A lépcső tetején egy rácsos fakapu vezetett át a gondosan nyírt sövényen. A kapu mellett várta a biciklije; legalábbis pontosan úgy nézett ki, mint a biciklije, és a kormányra egy sárga cédulát erősítettek, rajta nagy fekete betűkkel: NIGGLE.
Niggle belökte a kaput, felugrott a kerékpárra, és szélsebesen legurult a lejtőn a tavaszi napsütésben. Hamarosan észrevette, hogy az ösvény, amelyen elindult, most eltűnt, és a bicikli csodálatos pázsiton gurult. Zöld volt és szépen megnyírt, és mégis, minden egyes fűszálat külön-külön látott. Olybá tűnt mintha már látta volna valahol, valamikor, talán álmában, ezt a mezőt. A dimbes-dombos táj mintha ismerős lett volna. Igen: a talaj most vízszintes lett, ahogy kell, és itt, természetesen, megint egy emelkedő következik. Hatalmas zöld árnyék takarta el előle a Napot. Niggle felnézett, és leesett a biciklijéről.
Ott állt előtte a Fa, az ő Fája, befejezve. Ha lehet azt mondani egy Fáról, élt; a levelei kinyíltak, az ágai növekedtek és meghajoltak a szélben, amit Niggle oly sokszor érzett vagy elképzelt, és oly sokszor sikertelenül próbált ábrázolni. Rábámult a Fára, lassan felemelte a karjait és kitárta az ég felé.
- Ez ajándék! - mondta. A művészetére utalt, és az eredményére; ugyanakkor szó szerint gondolta.
Egyre csak a Fát nézte. Az összes levél, amelyen annyit dolgozott, rajta volt, úgy, sokkal inkább úgy, ahogy elképzelte és nem annyira úgy, ahogy megfestette őket; és ott voltak azok is, amelyek épp csak kirügyeztek a képzeletében, és azok is, amelyek kirügyezhettek volna, ha van még több ideje. Semmi nem volt rájuk írva, egyszerűen kiváló levelek voltak, mégis pontosabban mutatták az időt, mint akármilyen kalendárium.
A legszebbek - és a legjellegzetesebbek, Niggle stílusának legtökéletesebb példányai - mintha Mr. Parishsal együttműködve születtek volna meg - erre nincs más kifejezés.
Madarak fészkeltek a fán. Csodás madarak, és hogy énekeltek! Párosodtak, költöttek, szárnyakat növesztettek, és dalolva elrepültek az erdőbe, mindezt miközben Niggle nézte őket. Mert most már azt is látta, hogy ott az Erdő is, két oldalán nyitott, és belevész a messzeségbe. A Hegyek a távolban csillogtak.
Egy idő után Niggle az Erdő felé fordult. Nem azért, mert belefáradt a Fába, de most már minden részletét tökéletesen bevéste az emlékezetébe, tudatában volt a növekedésének, még akkor is, ha nem nézte. Ahogy elsétált, fura dologra lett figyelmes: az Erdő, természetesen, egy távoli Erdő volt, mégis egyre közelebb került hozzá, sőt bele lehetett sétálni, anélkül, hogy közben elveszítette volna különleges, a távoliságából adódó varázsát. Soha azelőtt nem volt képes arra, hogy úgy sétáljon bele a távolságba, hogy közbe ne fokozza le egyszerű környezetté. Tényleg különleges bájt és varázst adott a vidéki sétának, mert ahogy egyre előrébb haladt, egyre több mindent vett észre, és dupla, tripla, sőt négyszeres távolságok tárultak fel duplán, triplán és négyszeresen elbájolóak. Az ember egyre csak ment, mert mehetett és mehetett, és az egész vidék egyetlen hatalmas kert volt, vagy egyetlen kép ( ha így szívesebben nevezed). Mehettél és mehettél de talán nem örökké. Mert a háttérben ott magasodtak a Hegyek. Lassacskán egyre közelebb kerültek. Nem tartoztak szorosan a festményhez, vagy csak annyiban, hogy valamit összekötöttek vele, egy pillantást a fák között valami másra, egy újabb állomásra: egy másik képre.
Niggle sétálgatott, de nem egyszerűen csak bóklászott. Alaposan körülnézett. A Fa elkészült, de nem lett vége. - Épp fordítva, mint ahogy lenni szokott - gondolta - de az Erdőben rengeteg befejezetlen terület volt, amin még dolgozni és gondolkodni kellett. Már semmit nem kellett megváltoztatni, eddig semmi nem romlott el, nem volt rossz vagy hibás, de egy bizonyos pontig még volt mit csinálni, folytatni kellett. Niggle minden esetben pontosan látta azt a bizonyos pontot.
Leült egy nagyon szép távoli fa alá - a Nagy Fa egyik változata volt, de mégis teljesen egyedi, vagy az lehetett, ha még egy kis figyelmet szentel neki, és azon töprengett, hol fogjon a munkához, hol fejezze be, és mindehhez mennyi időre lesz szüksége. Egyelőre nem látta át pontosan, hogyan fogjon a tervezéshez.
- Hát persze - kiáltott föl, - Parishre van szükségem. Rengeteg dolgot tud a földről, a növényekről a fákról, amit én nem. Ez a hely nem lehet csupán az én magán-parkom. Segítségre és tanácsra van szükségem: és minél hamarabb meg kéne kapnom.
Felállt, és arra a helyre ment, ahol úgy gondolta, el kéne kezdenie a munkát. Levette a kabátját. És akkor, lent, a kíváncsi szemek elől eltakart mélyedésben észrevett egy férfit, aki meglehetősen értetlenül nézelődött. Egy ásóra támaszkodott, de szemlátomást fogalma sem volt róla, mihez kezdjen. Niggle integetett neki. - Parish! - kiáltotta.
Parish a vállára vette az ásót, és felsétált hozzá. Még mindig sántított egy kicsit. Nem beszéltek, csak biccentettek, ahogy szokták, amikor elhaladtak egymás mellett az ösvényen. De most együtt mentek, kart karba öltve. Anélkül, hogy egy szót szóltak volna, megegyeztek abban, hogy hol kell f elépíteni a kis házat és kertecskét, mert szemlátomást arra is szükség volt.
Ahogy együtt dolgoztak, nyilvánvalóvá vált, hogy mostanra Niggle lett a jobb munkás kettőjük közül, jobban be tudta osztani az idejét, gyorsabban és sikeresebben végezte a dolgát. Fura módon Niggle volt az, aki jobban belefeledkezett az építkezésbe és kertészkedésbe, míg Parish gyakran elmélázott, nézegette a fákat, különösen a Fát.
Egyik nap Niggle szorgosan dolgozott egy gyorsan terjeszkedő sövény telepítésén, Parish a közelben a fűben hevert, és figyelmesen nézte, ahogy egy csodaszép és formás sárga kis virág növekszik a zöld gyepen. Niggle réges-régen rengeteget ültetett ezekből a Fája gyökereihez. Parish felpillantott: arca ragyogott a napfényben, és mosolygott.
- Ez nagyszerű - mondta. - nem kéne pedig itt lennem. Köszönöm, hogy szóltál az érdekemben.
- Butaság - mondta Niggle. - nem emlékszem, hogy mit mondtam, de mindenesetre nem lett volna elegendő. - De az volt - ellenkezett Parish. - Sokkal hamarabb hoztak ki. A Második Hang, tudod. Ő küldött ide. Azt mondta, szerettél volna látni. Neked köszönhetem.
- Nem. A Második Hangnak köszönheted - mondta Niggle. - Mindketten neki köszönhetjük.
Továbbra is együtt laktak, együtt dolgoztak: azt nem tudom, meddig. Felesleges lenne tagadni, hogy eleinte nem mindenben értettek egyet, különösen, amikor elfáradtak. Mert eleinte olykor bizony elfáradtak. Rájöttek, hogy mindketten kaptak gyógyírt. Mind a két üvegen ugyan az a cédula volt: Néhány csöpp a Forrás vizébe keverve, lefekvés előtt.
A Forrást az erdő közepén találták meg; Niggle csak egyetlen egyszer, valamikor nagyon régen képzelte oda, és soha nem festette meg. Most észrevette, hogy ez a forrása a távolban csillogó tónak, és táplálja a táj összes tavacskáját. A néhány csepp zavarossá tette a vizet, meglehetősen keserű volt, de üdítő, és kitisztította az ember fejét. Miután megitták, lepihentek, külön-külön. Azután felkeltek, és minden vidáman folytatódott. Ilyenkor Niggle csodálatos új virágokra és növényekre gondolt, és Parish mindig pontosan tudta, hogy kell elültetni őket, és hol lenne a legjobb helyük. Jóval azelőtt, hogy elfogyott volna a gyógyír, már nem is volt rá szükségük. Parish már nem sántított.
Ahogy közeledett a munka vége, egyre több és több időt sétálgattak együtt, nézegették a fákat, a virágokat, a fényeket és formákat, a táj szépségét, fekvését. Olykor együtt énekeltek; de Niggle azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban fordul a Hegyek felé.
Eljött az idő. Mikor a mélyedésbe épített házikó, a kert, a gyep, az erdő, a tó, és az egész táj már majdnem elkészült a maga tökéletes módján. A Nagy Fa virágba borult.
- Ma este befejezzük - mondta Parish egy napon. Utána egy igazán hosszú sétára indulhatunk.
Másnap elindultak, és addig mentek, amíg a távolságokon keresztül, egyenesen a Széléhez értek. Természetesen nem volt látható; nem volt vonal, kerítés vagy fal; de pontosan tudták, hogy annak a tájnak a határához értek. Láttak egy embert, úgy nézett ki, mint egy pásztor; feléjük közeledett a füves domboldalon, ami a Hegyek felé vezetett.
- Szükségetek van vezetőre? - kérdezte. - Tovább akartok menni?
Egy pillanatra árnyék borult Niggle-re és Parishre, mert Niggle tudta, hogy most már tovább akar menni, és (bizonyos értelemben) tovább is kell mennie; Parish viszont nem akart indulni, még nem volt rá felkészülve.
- Meg kell várnom a feleségemet - mondta Niggle-nek. - Magányos lenne. Gondolom előbb vagy utóbb utánam küldik, amikor felkészült, és amikor már mindent előkészítettem a számára. A ház már elkészült, amennyire meg tudtuk építeni; de szeretném neki megmutatni. Még tudna rajta szépíteni. Azt hiszem otthonosabbá tehetné. Remélem, neki is tetszeni fog ez a vidék. - A pásztorhoz fordult. - Te vezető vagy? Meg tudnád mondani ennek az országnak a nevét?
- Hát nem tudod? - kérdezte a férfi. - Ez Niggle Országa. Niggle Festménye, vagy majdnem teljesen az; egy kicsi belőle most már Parish Kertje.
- Niggle Festménye! - mondta meglepetten Parish. Ezt mind te gondoltad ki, Niggle? Soha nem tudtam, hogy ennyire okos vagy Miért nem mondtad meg?
- Réges-régen megpróbálta - mondta a férfi. - De nem figyeltél. Azokban az időkben csak vászna meg festéke volt, te meg a háztetődet akartad befoltozni vele. Ez az, amit te és a feleséged Niggle Ostobaságának vagy Annak a Mázolmánynak neveztetek.
- De akkor nem így nézett ki, nem ilyen igazinak! - tiltakozott Parish.
- Akkoriban csak egy pillantás volt - helyeselt a férfi. De elkaphattad volna ezt a pillantást, ha érdemesnek tartottad volna próbálkozni.
- Nem sok esélyt adtam neki - szólt közbe Niggle. Sose próbáltam megmagyarázni. Vén Földtúrónak neveztelek. De mit számít ez most már? Együtt éltünk, együtt dolgoztunk. A dolgok alakulhattak volna másképp, de biztos, hogy ennél nem jobban. Mindegy, attól tartok, muszáj mennem. Remélem, még találkozunk. Még rettentő sok mindent csinálhatunk együtt. Viszlát. - Melegen kezet rázott Parish-sel; jó, határozott, becsületes keze volt. Megfordult, egy pillanatig visszanézett. A Nagy Fa virágai tüzesen ragyogtak. Az összes madár a magasban repdesett és hangosan dalolt. Aztán elmosolyodott, biccentett Parishnek és elment a pásztorral.
Sokat fog tanulni a bárányokról, a pásztorkodásról, felnéz majd a tágasabb égboltra, és egyre tovább és tovább jutott a Hegyek irányába, mindig dombnak felfelé. Azután már elképzelni sem tudom, mi lesz vele. A kis Niggle még a régi otthonában is csak nagyon messziről látta a Hegyeket, és most már elértek a festmény pereméig; de hogy milyenek a Hegyek valójában, hogy mi van mögöttük, azt csak azok tudják, akik már megmászták.

- Szerintem ostoba kis emberke volt - mondta Tompkins Tanácsos. - Értéktelen; a Társadalomnak semmi hasznot nem hajtott.
- Hát ezt azért nem mondanám - válaszolta Atkins, aki semmi különös posztot nem töltött be, csak egy egyszerű iskolamester volt. - Ebben nem vagyok biztos. Attól függ, mit értesz hasznosság alatt.
- Nem volt gyakorlati vagy gazdasági haszna - magyarázta Tompkins. - Merem állítani, amolyan hasznos fogaskerék lehetett volna, ha ti, iskolamesterek tudnátok a dolgotokat. De nem tudjátok, ezért a sok, hozzá hasonló felesleges ember. Ha én irányítanám ezt az országot, az olyanokat, mint ő, valami hasznos munkára fognám, ami épp nekik való, edénymosogatásra a közkonyhán, vagy ilyesmi, és a körmükre néznék, hogy rendesen végezzék a munkájukat. Vagy egyszerűen félreállítanám őket. Őt mindenesetre sokkal hamarabb kellett volna félreállítani.
- Félreállítani? Úgy érted, hogy még azelőtt útnak indítottad volna, hogy eljött az ideje?
- Ha már ezt az ósdi, értelmetlen kifejezést kell használnod, igen. Belöktem volna a nagy Szemétdombra vezető alagútba: így értettem.
- Akkor szerinted a festészet nem ér semmit? Nem éri meg, hogy megőrizzük, hogy fejlesszük, hogy hasznosítsuk?
- Persze, hogy a festésnek van haszna - felelte Tompkins. - De az ő festményeit semmire sem lehetett használni. Rengeteg bátor, merész fiatal van, aki nem retten meg az új elképzelésektől és új módszerektől. De egyik sincs oda ezekért az elavult dolgokért. Magán-ábrándozás. Még arra sem volt képes, hogy egy olyan telling poster plakátot tervezzen, amivel megmentheti az életét. Mindig levelekkel és virágokkal bajmolódott. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért. Azt felelte, hogy mert szerinte szépek. El tudod képzelni? Azt mondta, szépek! - Mi, a növények emésztő- és szaporítószervei? - kérdeztem. Na, erre nem tudott mit felelni. Ostoba kis időpazarló.
- Időpazarló, valóban - sóhajtott Atkins. - Igen. Szegény emberke, soha nem fejezett be semmit. Mindegy, a vásznait "hasznosították", amióta elment. De nem is tudom, Tompkins. Emlékszel arra a nagy festményére, amelyikkel a szomszédja házát foltozták be, a nagy árvíz és szélvihar idején? Megtaláltam az egyik leszakadt sarkát, a mezőn hevert. Megrongálódott, de még kivehető maradt: egy hegycsúcs, és levelek szerteszét. Képtelen vagyok kiverni a gondolataimból.
- A miből? - kérdezte Tompkins
- Hát ti ketten miről beszélgettek? - avatkozott közbe a béke kedvéért Perkins. Atkins egészen elvörösödött.
- A nevet nem is érdemes megemlíteni - válaszolt Tompkins. - Nem is értem, miért beszélünk egyáltalán róla. Nem a városban élt.
- Nem - mondta Atkins. - De azért a házát kinézted magadnak. Ezért jártál hozzá, és mindenféléket mondtál róla, miközben a teáját ittad. Hát most az a ház is a tied, meg a városban is van házad, úgyhogy nem kell sárba taposnod a nevét. Niggle-ről beszélgettünk, ha tudni akarod, Perkins.
- Ó, szegény kis Niggle - mondta Perkins. - Nem is tudtam, hogy festett.
Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélgetés közben Niggle neve felmerült. Azért Atkins megtartotta a kép leszakadt sarkát. Nagyon gyűrött volt, de egy gyönyörű levél éppen maradt. Atkins bekereteztette. Később a Városi Múzeumra hagyta, és a "Levél: festette Niggle" sokáig egy bemélyedésben lógott, néhányuknak megakadt rajta a szeme. Aztán a Múzeum leégett, és a levelet és Niggle-t régi hazája teljesen elfelejtette.

- Nagyon hasznosnak bizonyult - mondta a Második Hang.
- Kikapcsolódás, felüdülés. Tökéletes a lábadozóknak. És nem csak azoknak. A többségnek ez a legjobb bevezető a Hegyekhez. Bizonyos esetekben egyenesen csodákat művel. Egyre többet és többet küldök oda. Csak a legritkább esetben kell visszajönniük.
- Bizony, így van - mondta az Első Hang. - Azt hiszem nevet kellene adni ennek a területnek. Mit javasolsz?
- A Hordár ezt már egy ideje megoldotta - válaszolt a Második Hang. - fonat Niggle Parókiájához az öbölnél: ezt kiabálja elég hosszú ideje. Niggle Parókiája! Már üzentem mind a kettőnek, hogy tudjanak róla.
- És mit válaszoltak?
- Mind a ketten kacagtak. Kacagtak, és a hegyek visszhangozták a nevetésüket!