J.R.R. Tolkien
A Hobbit

(fordította: Tallián Balázs)


1. fejezet
Egy váratlan összejövetel

Egy földbevájt üregben élt egy hobbit. Nem valami mocskos, koszos, nedves üregben, ami férgek maradványaival és nyirkos bűzzel van tele, és nem is afféle száraz, csupasz, homokos üregben, ahol nincs mire leülni, és nincs mit enni: ez hobbit-üreg volt, ami kényelmet jelent.
Az ajtaja tökéletesen kerek volt, mint egy hajóablak, zöldre festve, fényes sárgaréz fogantyúval pontosan a közepén. Az ajtó egy cső formájú előszobába nyílt, ami olyan volt, mint egy alagút: nagyon kényelmes, füstmentes alagút, faburkolatú falakkal, szőnyeggel borított, kövezett padlóval, fényesített székekkel ellátva, és sok-sok akasztóval kalapok és kabátok számára - a hobbit nagyon szerette a látogatókat. Az alagút csak kanyargott és kanyargott, szépen, de nem túl egyenesen követte a domb oldalát - a Dombét, ahogy a lakók sokmérföldes körzetben hívták - és kicsi kerek ajtók nyíltak belőle először az egyik, majd a másik oldalon. A hobbitok nem szeretnek az emeleten lakni: a hálószobák, fürdők, pincék, éléskamrák (ebből nagyon sok volt), ruhásszobák (egész szobákat foglaltak el a ruhái), konyhák és étkezők mind ugyanazon a szinten voltak, és valójában ugyanabban a járatban. A legjobb szobák mind a baloldalon voltak (a bejárat felől nézve), mert csak ezeknek voltak ablakaik, mélyen ülő kerek ablakok, amelyek a kertjére néztek, és azon túl a mezőkre, a folyó felé futó lankán.
Ez a hobbit egy nagyon jómódú hobbit volt. A neve Zsákos. A Zsákosok időtlen idők óta a Domb környékén éltek, és mindenki nagyon tiszteletreméltónak tartotta őket, nemcsak azért, mert gazdagok voltak, hanem mert soha nem voltak kalandjaik, és sosem tettek semmi váratlan dolgot: előre tudni lehetett, hogy egy Zsákos mit válaszol egy kérdésre, anélkül, hogy meg kellett volna kérdezni őt. Ez a történet arról szól, hogy egy Zsákos miképp vett részt egy kalandban, melynek során váratlan dolgokat tett és mondott. Talán elvesztette szomszédjai tiszteletét, de nem járt rosszul. Nos, a végén majd kiderül, nyert-e valamit.
A mi különös hobbitunk anyja… mi is az a hobbit? Azt hiszem, manapság már be kell mutatni a hobbitokat, mivel már nagyon ritkák, és félnek a Nagyoktól, ahogy minket neveznek. Kis termetűek (legalábbis azok voltak), hozzánk képest fele magasságúak, kisebbek, mint a szakállas törpök. A hobbitoknak nincs szakálluk. Nincs bennük vagy körülöttük semmi varázslatos, hacsak nem az a mindennapi képességük, hogy csendben és gyorsan el tudnak tűnni. Ez akkor hasznos, ha olyan nagy és buta lények közeledtek, mint te vagy én, akik olyan nagy zajt csapnak, mint egy elefánt, amit már mérföldekről meghallanak. Hajlamosak a hízásra, élénk színű ruhákat viselnek (főleg zöldet és sárgát); nem hordanak cipőt, mert talpukon vastag a bőr, lábfejüket vastag barna szőr tartja melegen, olyan, mint a hajuk (ami göndör); ujjaik hosszúak, ügyesek és barnák, arcuk barátságos természetet sugall, nevetésük mély, és ízes (főleg vacsora után, amit kétszer is elfogyasztanak, ha módjuk adódik rá). 
Most már eleget tudunk ahhoz, hogy továbbhaladjunk. Ahogy mondtam, ennek a hobbitnak az anyja - Zsákos Bilbóé - a híres Tuk Belladonna volt, a nevezetes Öreg Tuk három lányának egyike, aki a Folyón túl lakó hobbitok feje. A Folyó egy kis vízfolyás, ami a Domb lábánál haladt el. Gyakran azt mondták (más családokban), hogy nagyon régen a Tukok egyik őse egy tündért vett feleségül. Ez természetesen abszurd, de valóban volt bennük valami nem hobbit-szerű, - és néha a Tuk-család egyik-másik tagja elment kalandokat keresni. Csendben eltűntek, a család pedig hallgatott. Az tény, hogy a Tukok nem voltak annyira tiszteletreméltók, mint a Zsákosok, bár kétségtelenül gazdagabbak voltak. Ez nem jelenti azt, hogy Tuk Belladonna részt vett volna bármilyen kalandban, mielőtt Zsákos Bungó felesége lett. Bungó, aki Bilbó apja volt, a legfényűzőbb hobbit-üreget építette neki (részben az ő hozományából), a Dombon vagy a Folyón túl sem lehetett párját találni, és ott laktak életük végéig. Valószínű, hogy egyetlen fia Bilbó, bár kinézetre és viselkedésre megbízható és kényelemszerető apja mása volt, kapott valami kis beütést a Tuk-ágról. Valamit, ami csak az alkalomra várt, hogy a felszínre törjön. Ez az alkalom nem jött el, míg Bilbó fel nem nőtt - körülbelül ötvenéves koráig -, amíg az apja által épített hobbit-üregében élt - amit épp az imént mutattam be nektek -, és úgy tűnt, hogy mozdíthatatlanul megállapodott.
Valamilyen érdekes véletlen folytán egyik reggel, nagyon régen, a világ csendjében, mikor még több volt a zöld és kevesebb a zaj, egy különös dolog történt. Akkoriban a hobbitok még számosan éltek és gyarapodtak. Egy reggel Zsákos Bilbó az ajtóban állt, reggeli után pipázott, egy hosszú, fából faragott pipát szívott, olyan hosszút, ami majdnem a lábfejéig ért (ami szépen meg volt fésülve) - és akkor arra jött Gandalf. Gandalf! Ha csak a negyedét hallottátok volna annak, amit én hallottam róla, és én csak nagyon keveset hallottam abból, amit hallani érdemes, máris valamilyen nagyon érdekes mesét várhatnátok. Mesék és kalandok szövődtek mindenhol, amerre csak járt, méghozzá a legrendkívülibb fajtából. Nagyon-nagyon régóta nem járt már a Domb aljánál, lényegében mióta barátja, az Öreg Tuk meghalt. A hobbitok már arra is alig emlékeztek, hogy nézett ki Gandalf. A Dombon és a Folyón túl járt a saját dolgai után, és az akkori hobbit-fiúk és hobbit-lánykák mind felnőttek azóta.
Azon a reggelen gyanútlan Bilbó csak egy bottal járó öregembert látott. Magas, csúcsos kék süveget viselt, egy hosszú szürke köpenyt, ezüstszínű sálat, ami fölött lelógott fehér szakálla, egészen a derekáig, a lábán hatalmas fekete csizma.
- Jó reggelt! - mondta Bilbó, és komolyan is gondolta. Sütött a nap, a fű nagyon zöld volt. De Gandalf csak nézett rá bozontos szemöldöke alól, ami még jobban előreugrott, mint a kalapja széles karimája.
- Mit akarsz ezzel mondani? - válaszolt. - Jó reggelt kívánsz nekem, vagy csak azt akarod mondani, hogy ez egy jó reggel, akár akarom, akár nem; vagy azt, hogy jól érzed magad ma reggel; vagy csak azt, jó, hogy reggel van?
- Mindet egyszerre - mondta Bilbó. - És jó ez a reggel egy kis pipázásra a szabad levegőn. Ha lenne nálad egy pipa, foglalj helyet, és tömj rá az én dohányomból. Nem kell sietni, előttünk az egész nap! - Ezzel Bilbó leült egy székre az ajtaja mellett, keresztbe tette a lábait, majd fújt egy csodálatos szürke füstkarikát, ami felszállt anélkül, hogy szétesett volna, majd elúszott a levegőben, a Domb fölött.
	- Nagyon szép! - mondta Gandalf. - De ma reggel nem érek rá füstkarikákat fújni. Keresek valakit, aki eljönne egy utazásra, amit éppen szervezek, és nehéz dolog ilyen valakit találni.
	- Én is így gondolom - főleg errefelé! Mi egyszerű, csendes népek vagyunk, és nincs szükségünk kalandokra. Csúnya, zavaró, kényelmetlen dolgok! Miattuk lekésed a vacsorát! El sem tudom képzelni, másoknak mi tetszik ebben - válaszolt a mi Zsákosunk, hüvelykujját a nadrágtartójába akasztotta, és kifújt egy újabb, még nagyobb füstkarikát. Majd elővette a reggeli újságot, és elkezdett olvasni. Úgy tett, mintha nem venné észre az öregembert. Úgy döntött, hogy ő nem kedvére való, és azt akarta, hogy menjen el. De az öregember nem mozdult. A botjára támaszkodva állt, és a hobbitot nézte szótlanul, míg Bilbó kezdte kényelmetlenül érezni magát, és egy kicsit ingerült lett.
	- Jó reggelt! Nincs szükségünk kalandokra, köszönjük. Próbálkozzon talán a Dombon túl, vagy a Folyó másik oldalán - ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést.
	- Hogy mennyi mindenre tudod használni a "Jó reggelt" köszöntést! - mondta Gandalf. - Most azt akarod mondani, hogy szeretnél megszabadulni tőlem, és addig nem nyugszol, amíg el nem megyek.
	- Nem, egyáltalán nem, kedves uram! Lássuk csak, azt hiszem, még nem tudom az ön nevét.
	- De igen, igen, kedves uram - ÉN tudom a te nevedet, Zsákos Bilbó úr. És te is tudod az enyémet, bár arra nem emlékszel, hogy az engem takar. Gandalf vagyok, a Gandalf név az enyém! Ezt kellett megérnem, hogy Tuk Belladonna fia úgy kíván nekem jó reggelt, mintha gombokkal házalnék az ajtóban!
	- Gandalf, Gandalf! Te jó ég! Csak nem a vándorló mágus, aki gyémánt díszgombokat adott az Öreg Tuknak, amelyek maguktól begombolódtak, és csak parancsra nyíltak ki? Az a jóember, aki olyan csodálatos meséket mondott az ünnepségeken sárkányokról, orkokról, óriásokról, hercegnők megmentéséről, özvegyek fiainak váratlan szerencséjéről? Csak nem az az ember, aki olyan különlegesen szép tűzijátékokkal lepett meg minket? Emlékszem rájuk! Az Öreg Tuk szokta rendezni Nyárközép estéjén. Csodálatosak! Úgy szálltak az égre, mint hatalmas lángoló liliomok, tüzes tátikák, izzó aranyesők, és ott csüngtek a szürkületben egész este! 
Már biztosan észrevettétek, hogy Zsákos úr nem volt olyan unalmas, ahogy azt ő hitte magáról, és rajongott a virágokért.
	- Jaj nekem! - folytatta. - Csak nem az a Gandalf, aki felelős azért, hogy sok csendes fiú és lány nekivágott az Ismeretlennek, őrült kalandot keresve? Bármit, a fára mászástól tündék látogatásáig - vagy hajózni, más partokat keresni! Ó jaj nekem, az élet régebben olyan nyugalmas volt - akarom mondani, régebben nagyon felforgattad errefelé a dolgokat. Bocsáss meg, de nem gondoltam volna, hogy még mindig a szakmában vagy.
	- Miért, hol lehetnék? - válaszolt a mágus. - Örülök, hogy valamire azért még emlékszel rólam. A tűzijátékaimról, bárhogyan is, szép emlékeid vannak, és ez biztató. És ezért, a te Tuk nagyapád kedvéért, és szegény Belladonna kedvéért, megadom neked, amit kértél. 
	- Bocsáss meg, de én nem kértem semmit.
	- Dehogynem! Már kétszer is. A bocsánatomat. És én megadom neked. Igazából addig elmegyek, hogy elküldelek erre a kalandra. Nekem szórakoztató, neked jó és jövedelmező is. Az lehet, ha egyszer a végére érsz.
	- Elnézést! Én nem akarok kalandokat, köszönöm szépen. Ma nem. Jó napot! Kérlek, gyere el teázni, amikor csak kedved tartja! Például holnap? Gyere el holnap! Viszlát!
Ezzel a hobbit megfordult, besurrant az ajtón, és bezárta, olyan gyorsan, ahogy csak lehetett anélkül, hogy gorombának tűnjön. Végülis a mágusok, azok mágusok.
	- Miért is hívtam meg teára! - mondta magának, ahogy odament az éléskamrához. Csak nemrég reggelizett, de úgy gondolta, egy-két sütemény és egy ital jót fog tenni ekkora ijedtség után. Mindeközben Gandalf odakint állt, és hosszan, de csendesen nevetett. Egy idő után odalépett a bejárathoz, és botjának hegyével egy furcsa jelet karcolt a hobbit szépséges zöld bejárati ajtójára. Ezután elsétált, pont akkor, mikor Bilbó végzett a második süteménnyel, és elkezdett azon gondolkodni, hogy milyen ügyesen elkerülte a kalandot.
	Másnap majdnem megfeledkezett Gandalfról. Könnyen elfelejtett dolgokat, hacsak nem írta fel a Találkozók Táblájára, körülbelül így: Gandalf Tea Szerda. Előző nap túl ideges volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Éppen teaidő előtt borzasztó hangosan megszólalt a bejárati ajtó csengője, és akkor eszébe jutott! Gyorsan feltette a teafőzőt, elővett még egy csészét és csészealjat, kirakott még néhány süteményt, majd az ajtóhoz szaladt.
	- Nagyon sajnálom, hogy ennyire megvárattalak! - akarta mondani, mikor látta, hogy egyáltalán nem Gandalf áll az ajtóban. Egy törp volt, kék szakálla egy aranyövbe tűrve, szemei csillogtak a sötétzöld sapka alatt. Ahogy kinyílt az ajtó, úgy nyomult be, mintha már várták volna.
	Sapkáját, kabátját a legközelebbi akasztóra tette, és bemutatkozott:
	- Dwalin, szolgálatodra! - és mélyen meghajolt.
	- Zsákos Bilbó a te szolgálatodra!  - válaszolt a hobbit. Pillanatnyilag túlságosan meg volt lepődve ahhoz, hogy bármit is kérdezzen. Mikor a csend már kezdett kínossá válni, hozzátette:
	- Éppen teázni készültem; kérlek, csatlakozz. - Kissé talán kimérten mondta, de kedvesnek szánta. Ti mit tennétek, ha egy törp hívatlanul beállítana, és a dolgait csak úgy felakasztaná az előszobában mindenféle magyarázat nélkül?
	Nemrég ültek az asztalnál, igazság szerint éppen túl voltak a harmadik süteményen, mikor még hangosabban szólalt meg a csengő.
	- Elnézést! - mondta a hobbit, és az ajtóhoz ment.
	- Tehát ideértél végre! - akarta éppen mondani Gandalfnak. De ez nem Gandalf volt. Helyette egy nagyon öregnek kinéző törp állt a küszöbön, fehér szakállal és skarlátvörös sapkában; ahogy az ajtó kinyílt, ő is úgy ugrott be, mintha csak hívásra jönne.
	- Látom a többiek is lassan megérkeznek - mondta, mikor megpillantotta Dwalin zöld sapkáját az akasztón. Mellé odaakasztotta a saját piros kabátját, majd kezét a mellére téve így szólt:
	- Balin, szolgálatodra!
	- Köszönöm! - mondta Bilbó, levegő után kapkodva. Nem ezt kellett volna mondania, de ez a "többiek is lassan megérkeznek" kicsit nyugtalanította. Kedvelte a látogatókat, de nem bánta, ha tud róluk, mielőtt megérkeznek, és jobban szerette, ha ő maga hív meg másokat. Az a szörnyű gondolata támadt, hogy kifogyhatnak a süteményből, és - ő, mint házigazda tudta a dolgát, és végezte is, bármilyen fájdalmasnak tűnt - a továbbiakban nélkülözniük kell a süteményt.
	- Kerülj beljebb, igyál egy kis teát! - nyögte ki végül, miután egy nagy levegőt vett.
	- Egy kis sör jobban esne, ha nem jelent gondot, kedves uram - mondta a fehérszakállú Balin. - De nem utasítanék vissza egy kis süteményt sem - köménymagos süteményt, ha van itthon.
	- Persze, hogy van! - válaszolt önkéntelenül Bilbó, és meglepődött saját magán. Nemsokára a pincében találta magát, ahol megtöltött egy pintes söröskorsót, majd az éléskamrába sietett, ahol elővett két szép, kerek köménymagos süteményt, amit aznap délután sütött, vacsora utáni majszoláshoz. 
	Mikor visszatért, Balin és Dwalin úgy beszélgettek az asztalnál, mint régi barátok (igazság szerint testvérek voltak). Bilbó épp eléjük tette a sört és a süteményt, amikor újra megszólalt a csengő, majd még egyszer csengettek.
	- Ez már biztosan Gandalf lesz - gondolta, ahogy végigfújtatott a folyosón. De nem. Két újabb törp, mindkettő kék sapkában, ezüst övvel, sárga szakállal; egy-egy szerszámos zsákot és egy ásót cipeltek. Ahogy elkezdett kinyílni az ajtó, már bent is voltak - Bilbó szinte meg sem lepődött.
	- Mit tehetek értetek, törpjeim? - kérdezte.
	- Kili, szolgálatodra! - mondta az egyik. - És Fili - tette hozzá a másik. Lekapták kék sapkájukat, és meghajoltak.
	- A ti és családotok szolgálatára! - válaszolt Bilbó, most már illendően.
	- Úgy látom, Balin és Dwalin már itt van - mondta Kili. - Csatlakozzunk a csődülethez!
	- Csődület! - gondolta Zsákos úr. - Ez nem hangzik túl jól. Le kell ülnöm egy kicsit, összeszedni magam, és töltenem egy italt. Csak beült a sarokba, miközben a törpök az asztal köré ültek, és közben beszélgettek bányákról, aranyról, orkok zaklatásáról, sárkányok pusztításáról, és még sok olyan dologról, amit nem értett, és nem is akart érteni, mert túl kalandosnak hallatszottak. Akkor "ding-dong-a ling" megint megszólalt a csengő, mintha egy vásott kis hobbit-gyerek le akarta volna szakítani a zsinórt.
	- Valaki van az ajtó előtt - mondta pislogva.
	- Valakik négyen, ahogy hallom - mondta Fili. - Mellesleg láttam őket mögöttünk jönni a távolban.
Szegény kis hobbit leült az előszobában, fejét a tenyerében hajtotta, és azon gondolkozott, hogy mi történhetett, mi történhet még ezután, és hogy mindenki marad-e vacsorára is. A csengő újra megszólalt, hangosabban, mint bármikor, és neki az ajtóhoz kellett szaladnia. Végül is nem négyen voltak, hanem ÖTEN. Még egy törp érkezett, míg ő az előszobában töprengett. Alig nyomta le a kilincset, már mind bent voltak, egymás után meghajoltak és a "szolgálatodra" üdvözlést mondogatták. A nevük Dori, Nori, Ori, Óin és Glóin volt. Nemsokára két bíborszínű, egy szürke, egy barna és egy fehér sapka lógott az akasztókon. A törpök bevonultak, kezük az arany és ezüst övükbe dugva, és csatlakoztak a többiekhez. Lassacskán tényleg kezdett csődület lenni belőle. Néhányan gyömbérsört kértek, mások barna sört, egyikük kávét, és mindenki süteményt akart; így a hobbit egy ideig nagyon elfoglalt volt.
	Egy nagy kancsó kávé került a tűzhelyre, a köménymagos sütemény elfogyott, a törpök nekiláttak egy adag vajas lángosnak, mikor hangos kopogás hallatszott. Nem csengetés, hanem egy erős "kopp-kopp" a hobbit gyönyörű, zöld ajtaján. Valaki egy bottal verte az ajtót!
	Bilbó végigszaladt a folyosón, nagyon dühösen, és ezzel együtt zavarodottan; ez volt a legkínosabb szerda, amire emlékezett. Egy rántással kinyitotta az ajtót, és mindannyian beestek, egymás hegyén-hátán. Még több törp, még négy! És ott volt Gandalf, a botjára támaszkodva, és nevetett. Eléggé behorpasztotta a szép ajtót; mellékesen eltüntette, kivakarta a titkos jelet, amit előző reggel karcolt oda. 
	- Óvatosan! Óvatosan! - mondta. - Ez nem jellemző rád Bilbó, hogy megváratod a barátaidat, majd hirtelen felrántod az ajtót! Hadd mutassam be Bifurt, Bofurt, Bomburt, de legfőképpen Thorint!
	- Szolgálatodra!  - mondta sorban Bifur, Bofur és Bombur, majd felakasztották sárga sapkáikat, és egy halványzöld színűt; végül egy égszínkék is odakerült, egy hosszú ezüst bojttal. Ez utóbbi Thorin sapkája volt, aki egy borzasztóan fontos törp, valójában nem más, mint maga a nagy Tölgypajzsos Thorin, akinek nagyon nem volt ínyére, hogy hasra esett Bilbó küszöbén, Bifurral Bofurral és Bomburral a hátán. Főleg azért, mert Bombur borzasztónak kövér volt és nehéz. Thorin nagyon magasan hordta az orrát, semmi "szolgálatodra" dolgot nem mondott, de szegény Bilbó annyiszor kért bocsánatot, hogy a végén csak mordult egyet "ugyan, felejtsd már el", és kicsit megenyhült.
	- Végre mind itt vagyunk! - mondta Gandalf, ahogy ránézett az akasztókon lógó tizenhárom sapkára, a legszebb sapkákra, és mellettük a saját kalapjára. Szép kis összejövetel!
	- Remélem, maradt még valami étel és ital a későn jövőknek is! Mi az? Tea! Nem köszönöm! Inkább egy kis vörösbort kérnék.
	- És nekem is - szólt Thorin.
	- És málnalekvárt, almás lepényt - mondta Bifur.
	- Gyümölcsös pitét és sajtot - mondta Bofur.
	- Húsos pitét és salátát - mondta Bombur. 
	 - És még egy kis süteményt, gyömbérsört és kávét, ha nem gond - mondta a többi törp az ajtón keresztül.
	- Tegyél fel néhány tojást is kedves barátom! - szólt utána Gandalf, ahogy a hobbit kitámolygott az éléskamrába. - És hozd ki a hideg csirkét az uborkával együtt!
	"Úgy látszik, ugyanúgy ismeri az éléskamrám tartalmát, ahogy én" - gondolta Zsákos úr, aki már nagyon zavarban volt, és azon kezdett gondolkodni, hogy nem egy szerencsétlen kaland költözött-e a házába. Mire összeszedte az üvegeket, tálcákat, késeket, villákat, poharakat, tányérokat, kanalakat és egyéb kellékeket, és nagy kézikocsikra tornyozta fel őket, nagyon kimelegedett, az arca kipirult, és bosszús volt.
	- A fene vinné el ezeket a törpöket! - mondta hangosan. - Miért nem jönnek segíteni?
	És lám! Ott állt a konyhaajtóban Balin és Dwalin, mögöttük Fili és Kili, és Bilbó azt se mondta, "fapapucs", már be is vitték a kocsikat, meg egy pár kisasztalt a szobába, és újra megterítettek.
	Gandalf az asztalfőn ült, körben a tizenhárom törp helyezkedett el: Bilbó egy lócára ült a kandalló mellé egy kekszet rágcsálva (eléggé elment az étvágya), és megpróbált olyan képet vágni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és ez a legkevésbé sem volna egy kaland. A törpök csak ettek és ettek, csak beszéltek és beszéltek, az idő pedig csak telt. Végül hátratolták a széküket, és Bilbó már mozdult, hogy összeszedje a tányérokat és poharakat.
	- Gondolom, maradtok vacsorára is - mondta a legudvariasabb és nem tolakodó hangján.
	- Természetesen! - mondta Thorin. - És még utána is. - Az üzleti ügyekkel csak nagyon sokára végzünk, és előtte még zenélnünk is kell. Most gyerünk rendet rakni!
	Erre a tizenkét törp - Thorin kivételével, mert ő túlságosan fontos volt, és az asztalnál maradt, hogy Gandalffal beszélgessen - talpra ugrott, és magasra feltornyoztak mindent az asztalon. Kiszaladtak, nem vártak a kocsikra, egy kézben egyensúlyozták a tányéroszlopokat, amelyek tetején egy-egy üveg volt. A hobbit rémülten szaladt utánuk, és félelmében majdnem nyüszített: "csak óvatosan, óvatosan", meg "kérlek, ne fáradjatok, el tudom intézni". De a törpök csak énekelni kezdtek:

Zúzd a csészét, lépj csak a tálra,
csorbíts kést, és törj kanalat,
Zsákos Bilbó ezt utálja,
Hulljon serleg, bögre, palack!

Abroszt tépj, tipord a szalonnát,
kamra kövére öntsd a tejet,
marhacsonttal hintsd be szalonját,
borral az ajtót, szőnyegeket.

Főzd fazekát egy üstnyi vízben,
és kavard, míg mind ripityom,
és ha lelsz még egyet egészben,
gördítsd csak le a grádicson!

Zsákos Bilbó ezt utálja!
Szóval vigyázz! Vigyázz a tálra! 

	Persze semmit sem csináltak az említett szörnyű dolgok közül, mindent elmostak, és villámgyorsan biztos helyre tettek, míg a hobbit csak forgolódott körbe-körbe a konyha közepén, és próbálta követni, mi folyik ott. Ezután visszamentek, és meglátták, hogy Thorin kandallórácson pihenteti a lábát, és pipázik. Nagyon nagy füstkarikákat fújt ki, és azok oda szálltak, ahová mondta: fel a kéménybe, az óra mögé a kandallópárkányon, az asztal alá, vagy körbe-körbe a plafonon; de akárhová ment nem tudott megszökni Gandalf elől. Popp! Kifújt egy kisebb karikát rövidszárú agyagpipájából, egyenesen Thorin karikáin át. Gandalf füstkarikája bezöldült, és visszalebegett a mágus feje fölé. Már egy egész felhő volt ott, és a halvány fényben valahogy furcsának és boszorkányosnak tűnt. Bilbó mozdulatlanul állt, és figyelt - szerette a füstkarikákat -, majd elszégyellte magát, hogy tegnap milyen büszke volt a saját füstkarikáira, amiket a Domb fölé eregetett.
	- És most egy kis zenét! - szólt Thorin. - Hozzátok a hangszereket!
	Fili és Kili kiszaladtak a zsákjaikhoz, és kicsi hegedűket hoztak be; Dori, Nori és Ori furulyákat vettek elő valahonnan a kabátjukból, Bombur egy dobot hozott be az előszobából; Bifur és Bofur is kiment, és klarinétokkal tértek vissza, amiket az előszobában hagytak, a sétabotok között. Dwalin és Balin azt mondta:
	- Elnézést, a sajátomat a tornácon hagytam.
	- Hozzátok be az enyémet is - szólt Thorin.
	Csellókkal tértek vissza, amelyek olyan nagyok voltak, mint ők maguk, és Thorin hárfáját is hozták, ami egy zöld ruhába volt csavarva. Ez egy gyönyörű arany hárfa volt, és ahogy Thorin megpendítette, rögtön megszólalt a zene, olyan hirtelen, hogy Bilbó minden másról elfeledkezett, és a muzsika elragadta őt sötét földekre, melyekre furcsa hold világít, messze a Folyón túl, nagyon messze az ő hobbit-üregétől, a Domb alján.
	A sötétség beköltözött a szobába egy kis ablakon keresztül, ami a Domb oldalából nyílt; a tűz fénye táncolt - április volt -, és ők tovább játszottak, miközben Gandalf szakállának árnyéka a falon tekergett.
	A sötétség megtöltötte a szobát, a tűz kialudt, az árnyékok eltűntek, és ők még mindig csak játszottak. Hirtelen egyikük, majd más is énekelni kezdett, a törpök mély énekhangján, ahogy ősi otthonaikban mélyén szokták. Ez csak egy töredéke a daluknak, olyan, mintha zene nélkül hallgatnánk az éneküket:

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregen túl
tűnt, halovány arany nyomán
hajnal előtt hadunk elindul.

Bűbájt tudott sok régi törp,
csengőn csapott a nagy pöröly le,
hegy odva tág termein át
az éj örök csendjébe törve.

Lidérclordnak, tündekirálynak
arany marhát, kincsgarmadákat
formáltak itt, fényt lopva, mit
kardmarkolat gyöngyébe zárták.

Ezüst násfára csillag olvadt,
koronára lángot koholtak:
sárkány tüzét, s lett láncos ék
fényéből a napnak s a holdnak.

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregén túl
a kincs után, jussunk jogán,
hajnal előtt hadunk elindul.

Serleget munkált mind magának
s aranyhárfát; hol ők tanyáztak,
más nem lakott, s a dal, mely ott
csendült, nem ért fülébe másnak.

Fenyők zúgtak a meredélyen,
szelek nyögtek a szörnyű éjen.
A tűz ömölt, a lángja ölt,
a fák lobogtak fáklyaképpen.

Harangok kongattak a völgyben,
emberek néztek fel gyötörten,
sárkány dühe, mint tűz lehe,
tornyot, tetőt földre söpört lenn.

Füstölt a hegy a hold alatt,
döngést fülelt a törphad,
s futott ki mind, ott veszni kint
egy láb alatt, a hold alatt.

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregen túl
- miénk a kincs, s az lesz megint!
Hajnal előtt hadunk elindul.

Ahogy énekeltek, a hobbit érezte a szeretetüket a csodálatos dolgok iránt, amiket kezükkel, ügyességükkel és varázslattal alkottak, egy kemény, féltékeny szeretetet, a törpök szívének vágyát. Akkor valami Tuk-szerű ébredt fel benne, és ő el akart menni, látni a hatalmas hegyeket, hallani a fenyők és a vízesések hangját, barlangokban kutakodni, és kardot hordani sétabot helyett. Kinézett az ablakon. A csillagok ragyogtak a sötét égbolton a fák fölött. A törpök csillogó ékszereire gondolt a sötét barlangokban. Hirtelen az erdőben, a Folyó túloldalán, láng csapott fel - valaki biztos tüzet rakott - és ő máris a fosztogató sárkányokra gondolt, akik az ő csendes kis Dombján telepednek le, és az egészet lángba borítják. Megborzongott, és nagyon gyorsan újra az egyszerű Zsákos úr lett Zsákvégről, Domb-aljából.
	Reszketett, ahogy felkelt. Gondolatainak kisebbik része azon járt, hogy egy lámpát keressen, a nagyobbik része inkább csak tettette ezt, és azt akarta, hogy bújjon el a pincében, a söröshordók mögött, és ne is jöjjön elő, amíg az összes törp el nem megy. Hirtelen azt vette észre, hogy a zene és az ének elhallgatott, és mindenki őt nézte sötétben ragyogó szemmel.
	- Hová mész? - kérdezte Thorin, olyan hangon, ami azt sejttette, hogy kitalálta a hobbit minden gondolatát.
	- Mit szólnátok egy kis világossághoz? - kérdezte Bilbó bocsánatkérőn.
	- Mi szeretjük a sötétséget - mondták a törpök. - Sötétség kell a sötét üzlethez! Még hosszú órák vannak hajnalig.
	- Hát persze! - mondta Bilbó, és gyorsan leült. Elvétette a lócát, és a kandallórácsra ült, hatalmas robajjal felborítva a piszkavasat és a lapátot.
	- Pszt! - szólt Gandalf. - Hadd beszéljen Thorin - és Thorin rákezdte:
	- Gandalf, törpök, és Zsákos úr! Összegyűltünk itt, kedves barátunk, és összeesküvésünk tagjának házában, aki egy kiváló, és vakmerő hobbit - lábfejének szőre sose hulljon ki, dicsérjük finom borát, valamint gyömbérsörét! - itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, és udvarias megjegyzést várt a hobbittól. De szegény Zsákos Bilbó nem nagyon figyelt a dicséretekre. Remegő szájjal akart tiltakozni, hogy vakmerőnek, sőt, mi több, egy összeesküvés tagjának nevezték, és bár hang nem jött ki a torkán, nagyon zavarban volt. Tehát Thorin így folytatta:
	- Azért gyűltünk itt össze, hogy beszéljünk terveinkről, szempontjainkról, anyagi lehetőségeinkről, módszereinkről és eszközeinkről. Még hajnalhasadás előtt elindulunk hosszú utunkra, arra az útra, melyről néhányan, de talán mindannyian (kivéve barátunk és tanácsadónk, Gandalf, a csavaros eszű mágus) nem fogunk visszatérni. Ez egy ünnepélyes pillanat. Célunk, feltételezem, mindannyiunk előtt ismert. Tiszteletreméltó Zsákos úrnak, és talán egy-két fiatalabb törpnek (itt talán megemlíteném Filit és Kilit) szükséges egy rövid kis magyarázat a pontos helyzetet illetően.
	Ez volt Thorin stílusa. Ő nagyon fontos törp volt. Ha megengedik, így beszélt volna addig, amíg kifogy a szuszból, anélkül, hogy bármi olyat mondott volna, amit már mindenki tudott. De gorombán félbeszakították. Szegény Bilbó nem bírta tovább. Annál a résznél, hogy "senki sem tér vissza", érezte, hogy egy halk kiáltás akart kijönni belőle, ami végül olyan hanggal tört ki, mint amilyet a mozdony ad, mikor kijön az alagútból. A törpök mind felugrottak, és felborították az asztalt. Gandalf varázsbotjának végén kék fény villant, és a szikrázó fényben látták, ahogy a szegény kis hobbit a kandalló előtti szőnyegen térdel, és remeg, mint a kocsonya. Majd elterült a padlón, folyamatosan azt kiáltozta, hogy "megcsapott a villám, megcsapott a villám!"; sokáig csak ennyit tudtak kiszedni belőle. Felkapták hát, és elvitték az útból, lefektették egy kanapéra a társalgóban, egy itallal a könyökénél, és visszatértek a sötét üzletekhez.
 	- Izgatott kis kópé - mondta Gandalf, mikor újra leültek. - Néha fura rohamai vannak, de ő egyike a legjobbaknak Olyan ádáz tud lenni, mint egy sarokba szorított sárkány.
	Ha már láttatok sarokba szorított sárkányt, rájöhettek, hogy ez csak egy költői túlzás volt, ha hobbitra mondták, még ha az Öreg Tuk ük-nagybátyjáról van is szó; a Bikabúgóról, aki olyan hatalmas volt (hobbit létére), hogy meg tudott ülni egy lovat. Megtámadta a hegyi orkok bandáját a zöldmezei csatában, és egy bunkóval fejbe csapta a királyukat, Golfimbult. Az ork majdnem száz métert repült a levegőben, és egy nyúlüregben landolt; így a csatát megnyerték, ugyanakkor feltalálták a Golf nevű játékot. 
	Eközben Bikabúgó szelídebb leszármazottja kezdett magához térni a társalgóban. Egy kis idő, és egy ital után idegesen a nagyszoba ajtajához mászott. Hallotta, hogy Glóin beszél:
	- Humff! - (vagy valami hasonló morgásfélét hallott) - Gondoljátok, beválik majd? Az rendben van, hogy Gandalf szerint ez a hobbit kemény legény, de egy ilyen sikoltás egy izgatottabb pillanatban felébreszti a sárkányt, és a sárkány minden rokonát, akik majd szépen halomra ölnek minket. Inkább úgy hallatszott, hogy fél, és nem úgy, mintha izgatott lenne! Igazság szerint, ha a jel nem lett volna az ajtón, biztos lettem volna, hogy rossz házba jöttünk. Ahogy megláttam ezt a kis fickót, hogyan hajlong és szuszog a küszöbön, kétségeim voltak. Inkább nézném fűszeresnek, mint tolvajnak!
	Ekkor Zsákos úr lenyomta a kilincset, és belépett. A Tuk-oldal győzött. Hirtelen úgy érezte, meglesz ő ágy és étel nélkül is, csak hogy ádáznak látsszon. A "kis fickó hajlong és szuszog a küszöbön" majdnem igazán ádázzá tette. Később a Zsákos-oldala sokszor megbánta azt, amit most tett, és azt mondogatta magának: "Bilbó, egyenesen bementél, és nyakig belekeveredtél."
	- Bocsássatok meg - mondta - de kihallgattam, amit mondtatok. Nem is tettetem, hogy értem azt, amiről beszéltek, vagy a tolvajokra való hivatkozást, de úgy gondolom, joggal hihetem (ezt ő úgy hívta: a méltóságához illő), hogy azt gondoljátok, nem vagyok elég jó. Majd megmutatom nektek. Nincs jel az ajtómon - egy hete lett átfestve -, és eléggé biztos vagyok abban, hogy rossz házba jöttetek. Ahogy megláttam a vicces képeteket az ajtóm előtt, máris kétségeim voltak. De kezeljetek úgy, mint a megfelelő személyt. Mondjátok el, mit akartok elvégeztetni velem, és én megpróbálom, még ha el is kell mennem a Legmesszibb Keletre, és Szörnyeteg Férgekkel kell harcolnom az Utolsó Sivatagban. Volt egy ük-ük-ük-nagybátyám, a Bikabúgó Tuk, és…
	- Igen, igen de ez már régen volt - mondta Glóin. Én rólad beszéltem. És biztosíthatlak, van jel az ajtódon - az üzletben megszokott jel, vagy legalábbis az volt. "Tolvaj jó állást keres, izgalomban bővelkedőt, megfelelő díjazásért" általában így olvassák. "Hozzáértő kincsvadász"-t is mondhatunk "tolvaj" helyett, ha úgy jobban tetszik. Néhányan így is mondják. Nekünk teljesen mindegy. Gandalf azt mondta, van errefelé egy ilyenfajta személy, aki azonnali állást keres, és megszervezett itt egy találkozót, most szerdára, teaidőre.
	- Persze, hogy ott a jel - mondta Gandalf, - én tettem oda. Jó okom volt rá. Ti kértetek, hogy keressek egy tizennegyedik embert az expedíciótokhoz, és én Zsákos urat szemeltem ki. Csak mondja bármelyikőtök, hogy rossz személyt, vagy rossz házat választottam, és maradhattok tizenhárman, érhet benneteket annyi balszerencse, amennyit csak akartok, vagy mehettek vissza szenet bányászni.
	Olyan haragos tekintettel nézett Glóinra, hogy a törp visszakuporodott a székre; Bilbó kinyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, Gandalf megfordult, és rávillantotta a szemét busa szemöldöke alól, így Bilbó szája egy csattanással szorosan bezárult. 
	- Jól van! - mondta Gandalf - Ne vitatkozzunk többet. Bilbót választottam, és jobb, ha mindenki megelégszik ezzel. Ha azt mondom, hogy ő egy tolvaj, akkor ő egy tolvaj, vagy legalábbis az lesz, ha eljön az idő. Sokkal több van benne, mint gondoljátok, és annál is több, mint amiről magának fogalma lenne. És ti (remélhetőleg) megélitek, hogy megköszönhessétek ezt nekem. Most, Bilbó fiam, keríts egy lámpát, derüljön fény ezekre a dolgokra!
	Az asztalon, a piros ernyős lámpa fényénél kiterített egy tekercset, ami egy térképre hasonlított.
	- Ezt, Thrór, a nagyapád készítette, Thorin - mondta Gandalf, válaszul a törpök izgatott kérdéseire. - Ez a Hegy térképe.
	- Nem hinném, hogy ez sokat fog segíteni nekünk - mondta Thorin csalódottan, egy pillantás után. - Elég jól emlékszem a Hegyre, és a körülötte lévő földekre. Tudom, hol van a Bakacsinerdő, és a Kiszáradt Hangás, ahol a hatalmas sárkányok születtek.
	- A térképen van egy pirossal jelölt sárkány,- szólt Balin - de e nélkül is könnyen rátalálunk, ha valaha odaérünk.
	- De van egy dolog, amit nem vettetek figyelembe, - mondta a mágus - a titkos bejáratot. Látjátok a rúnát a nyugati oldalon, ahová a kéz mutat a többi rúna felől? Ez jelzi a titkos átjárót az Alsó Csarnokokhoz.
	- Lehet, hogy régen titkos volt - mondta Thorin, - de honnan tudhatjuk, hogy még mindig titkos-e? Az Öreg Szmóg olyan hosszú ideje él ott, hogy mindent megtudhatott azokról a barlangokról.
	- Az lehet, de évek óta nem használhatta.
	- Miért?
	- Mert túl kicsi a nyílás. "Öt láb magas az ajtó, és hárman férnek el egymás mellett" ezt mondják a rúnák, de Szmóg nem mászhatott be egy ekkora lyukba, sem fiatal sárkány korában, sem később, főleg miután felfalt annyi törpöt, és sokat Suhatag emberei közül.
	- Szerintem ez egy nagyon nagy lyuk - nyöszörögte Bilbó (akinek semmi tapasztalata nem volt a sárkányok terén, lyukakból is csak a hobbit-üregeket ismerte). Újra izgatott lett, és érdeklődő, így elfelejtett lakatot tenni a szájára. Szerette a térképeket, az előszobájában lógott egy nagy a Négy Fertályról, rajta a kedvenc sétái, piros tintával megjelölve. - Ha a sárkányt nem számítjuk, hogy lehet egy ilyen nagy ajtót elrejteni a külvilág elől? - kérdezte. Emlékezzünk rá, hogy ő csak egy kicsi hobbit volt.
	- Sokféleképpen - mondta Gandalf. - De hogy mi módon, nem tudhatjuk meg anélkül, hogy oda ne mennénk. Ami itt áll, abból úgy gondolom, hogy ott van egy zárt ajtó, amit pontosan olyanra készítettek, mint a Hegy oldala. Ez a szokásos törp-módszer - igazam van, ugye?
	- Azt hiszem, igen - válaszolt Thorin.
	- Továbbá - folytatta Gandalf - elfelejtettem megemlíteni, hogy a térképhez jár egy kulcs is, egy kicsi, érdekes kulcs. Itt van! - mondta, majd átadott Thorinnak egy hosszú szárú, bonyolult tollú, ezüstből készült kulcsot. - Tartsd biztos helyen!
	- Úgy lesz - mondta Thorin, és egy finom, vékony láncra csatolta, ami a nyakában lógott, a kabátja alatt. - Most már reménytelibbnek látszanak a dolgok. Ez a hír sokat javított rajtuk. Eddig nem volt világos, mit is tegyünk. Úgy gondoltuk, kelet felé megyünk, olyan csendben és óvatosan, ahogy csak lehet, egészen a Hosszú Tóig. Azután kezdődnek a bajok… 
	- Sokkal korábban, már ha jól ismerem a keleti utakat - vágott közbe Gandalf.
	- Onnan továbbmehetünk a Sebes Folyót követve - folytatta Thorin, aki nem vett tudomást a közbeszólásról - tovább, egészen Suhatag romjaiig - ez egy régi város a völgyben, a Hegy árnyékában. De közülünk senkinek sem tetszett a Főkapu ötlete. A folyó közvetlenül onnan jön ki, keresztülfolyik a nagy kőszirten, a Hegytől délre, és a sárkány is ott jön ki - túlságosan gyakran, hacsak nem változtak a szokásai.
	- Ez nem fog menni, - mondta a mágus - egy Harcos, vagy inkább egy Hős nélkül. Próbáltam találni egyet; de a harcosok egymással küzdenek a távoli földeken, a hősök pedig ritkák ezen a környéken, vagy egyszerűen nem lehet megtalálni őket. A kardok itt csorbák, a fejszéket favágásra használják, a pajzsokat bölcsőnek, vagy lábosfedőnek; a sárkányok kényelmes távolságra vannak (ezért csak a legendákban élnek). Emiatt alapoztam a tolvajlásra - különösen akkor, mikor eszembe jutott az Oldalsó Ajtó létezése. És itt van a mi kis Zsákos Bilbónk, a kiválasztott és kijelölt tolvaj. Üljünk neki, és készítsünk terveket.
	- Rendben - mondta Thorin. - Feltételezem, tolvaj-szakértőnk előáll néhány ötlettel, vagy javaslattal - fordult Bilbóhoz gúnyos udvariassággal.
	- Először is egy kicsivel többet kellene tudnom a dolgokról - válaszolt Bilbó, kissé zavarodottnak érezte magát, és egy kicsit remegett legbelül, de Tukos elszántsággal folytatni akarta a kalandot. - Akarom mondani, az aranyról, és a sárkányról, és minden másról, hogy került oda, kihez tartozik, satöbbi.
- Te jó ég! - mondta Thorin. - Nem láttad a térképet? És nem hallottad az énekünket? Nem erről beszélünk órák óta?
	- Nekem mindegy, én mindent tisztán és egyszerűen szeretnék hallani - válaszolt makacskodó hangon a hobbit, és elővette üzleti modorát (amit főleg azoknak tartogatott, akik pénzt akartak kölcsönözni tőle), és megpróbált a lehető legjobban bölcsnek, körültekintőnek, és hozzáértőnek látszani, és megfelelni Gandalf ajánlásának.
	- Jó, rendben - mondta Thorin. - Nagyon régen, a nagyapám, Thrór idejében a családunkat elűzték északról, és minden vagyonukkal, szerszámaikkal visszatértek a térképen is látható Hegyhez. Ezt még távoli ősöm, Thráin, az Öreg fedezte fel, és addigra már bányásztak, alagutakat ástak, hatalmasabb csarnokokat és nagyobb műhelyeket építettek - és ezek mellett, azt hiszem, nagy halom aranyat, és sok drágakövet is találtak. Akárhogy is, borzasztó gazdagok és híresek lettek, újra nagyapám volt a Király a Hegy alatt. Tisztelték a halandó emberek, akik dél felé éltek, és fokozatosan észak felé terjeszkedtek a Sebes folyó mentén, egészen a völgyig, amire a Hegy árnyéka borul. Azokban az időkben építették fel Suhatag szép városát. Királyok hívták dolgozni a kovácsainkat, és a legkisebb tehetségűt is gazdagon megjutalmazták. Az apák kérleltek minket, hogy fiaikat fogadjuk tanítványainknak, és bőkezűen megfizettek, főleg élelemmel, mivel mi nem fáradtunk azzal, hogy növényeket termesszünk, vagy élelmet keressünk. Mindent egybevéve azok szép napok voltak nekünk: a legszegényebbnek is volt mit a tejbe aprítania, és volt ideje, hogy csodás dolgokat alkosson csak a szórakozás kedvéért, nem beszélve a legcsodálatosabb varázsjátékokról, amelyekhez hasonlót ma már nem találni. Nagyapám csarnokai megteltek fegyverekkel, ékszerekkel, szobrokkal és kupákkal. Suhatag játékpiacának pedig az északi világ a csodájára járt. 
	- Kétségtelen, hogy ez hozta ide a sárkányt. A sárkányok, mint tudod, aranyat és drágakövet rabolnak az emberektől, tündéktől és a törpöktől; a zsákmányukat életük végéig őrzik (ami valójában egy örökkévalóságot jelent, hacsak meg nem ölik őket), de még csak egy rézgyűrűben sem gyönyörködnek, nem érdekli őket. Valójában nem tudják megkülönböztetni az értéktelent az értékestől, bár valahogy ráéreznek az áru piaci értékére. Ők maguk semmit sem tudnak készíteni, még a páncéljuk kilazult pikkelyeit sem tudják helyre tenni. Azokban az időkben sok sárkány élt északon. Valószínűleg az arany ritka kincs lett, attól fogva, hogy a törpök délre menekültek, megölték őket, vagy a többi szokásos sárkánypusztítás miatt, ami a dolgokat rosszról a még rosszabbra fordítja. Volt egy különösen kapzsi, erős, és gonosz féreg, akit Szmógnak hívtak. Egy napon felszállt a levegőbe, és délre indult. Először csak egy olyan hangot hallottunk, mintha vihar közeledne észak felől: a Hegy fenyőfái recsegtek-ropogtak a szélben. Azok a törpök, akik véletlenül kint voltak, (én is egy ilyen szerencsés voltam - egy kitűnő, kalandozó ifjú azokban az időkben, mindig csak mászkáltam és aznap ez mentette meg az életemet) - nos, a távolból megláttuk a sárkányt, ahogy leszáll a hegyünkre, lángcsóvát fújva. Ezután lemászott a lejtőn, és amikor elérte az erdőt, az teljesen lángba borult. Akkor már minden harang megszólalt Suhatagban, a harcosok fegyvert fogtak. A törpök kirohantak a hatalmas kapujukon; de a sárkány ott várt rájuk. Előle senki sem szökhetett meg. A folyóból gőz csapott fel, köd borult Suhatagra, és a homályban a sárkány lecsapott rájuk, és megölte a harcosok nagy részét - a szokásos szomorú történet, csak azokban az időkben túl gyakran történt ilyen. Ezután a sárkány visszament, a Főkapun keresztül bemászott, és átkutatott minden csarnokot, utat, alagutat, folyosót, pincét, termet és átjárót. Ezután bent nem maradt élő törp, ő pedig magához vette minden kincsüket. Halomba hordta mindet a hegy mélyén, és azóta is ágynak használja, azon alszik (valószínűleg ez a sárkányok szokása). Később gyakran kimászott a nagy kapun, és éjszaka Suhatagba ment. Embereket hurcolt el, főleg szüzeket, hogy megegye őket, míg végül Suhatag romba dőlt, és az emberek meghaltak, vagy elmenekültek. Hogy most mi folyik ott, nem tudom biztosan, de nem hiszem, hogy manapság bárki élne a Hosszú Tó távolabbi végénél közelebb a Hegyhez.
	- Azok a kevesek, akik kint maradtak, ültek és sírtak a rejtekhelyükön, és átkozták Szmógot. Váratlanul csatlakozott hozzánk apám és nagyapám, megperzselt szakállal. Nagyon zordak voltak, és keveset mondtak el. Mikor megkérdeztem, hogyan sikerült elmenekülniük, azt mondták, fékezzem a nyelvem, és azt is, hogy egy napon majd megtudom, ha eljön az idő. Ezután útra keltünk, és úgy kellett megélnünk, ahogy tudtunk: széltében-hosszában a földeken, gyakran odáig süllyedve, hogy patkolókovácsnak álltunk, vagy szenet bányásztunk. De soha nem feledkeztünk meg az ellopott kincseinkről. Még most is azt mondhatom, hogy nem állunk rosszul, sikerült elég sokat megtakarítanunk - itt Thorin végigsimította a nyakában lógó aranyláncot -, de vissza akarjuk szerezni a többit, és átkunkat be akarjuk teljesíteni Szmógon - ha tudjuk.
	- Sokszor töprengtem apám és nagyapám szökésén. Most már látom, kellett lennie egy titkos Oldalsó Ajtónak, amiről csak ők tudtak. De nyilvánvalóan készítettek egy térképet, és most már tudni szeretném, Gandalf hogyan kaparintotta meg, és miért nem hozzám került, a jogos örököshöz. 
	- Nem megkaparintottam, nekem adták - mondta a mágus. - Emlékszel, nagyapádat, Thrórt megölte Móriában Azog, az Ork.
	- Igen, legyen átkozott a neve - válaszolt Thorin.
	- És Thráin, az apád, elment április huszonegyedikén, múlt csütörtökön száz éve, és azóta sem látták.
	- Igaz, igaz - mondta Thorin.
	- Nos, apád adta nekem, hogy majd neked adjam; és azért, hogy én választottam meg az időt, és az átadás módját, engem nem nagyon hibáztathatsz, ha számításba vesszük a gondjaimat, amíg rád találtam. Apád a saját nevére sem emlékezett, mikor átadta a papirost, és a te nevedet sem mondta meg soha; tehát az egészért áldás és köszönet illetne engem! Tessék - mondta, ahogy átadta a térképet Thorinnak.
	- Nem értem - mondta Thorin, és Bilbó úgy érezte, ő is ezt akarta mondani. A magyarázat nem tűnt érthetőnek.
	- A nagyapád - mondta a mágus lassan és komoran - a fiának adta a térképet, hogy biztonságban legyen, mielőtt Móriába ment. Apád elment, hogy szerencsét próbáljon a térképpel, miután nagyapádat megölték. Nagyon sok kalandja volt a legkellemetlenebb fajtából, de soha nem jutott a Hegy közelébe. Hogy került oda nem tudom, de a Varázsló börtönében raboskodott, mikor rátaláltam.
	- Mi a csudát műveltél ott? - kérdezte Thorin remegve; az összes törp reszketett.
	- Ne törődj azzal. Dolgok után nyomoztam, ahogy szoktam; veszélyes és piszkos ügy volt. Még én, Gandalf is, alig tudtam megszökni. Megpróbáltam megmenteni apádat, de már késő volt. Eszét vesztetten kóborolt, majdnem mindent elfelejtett, a térkép és a kulcs kivételével.
	- Régen megfizettünk a móriai orkoknak - mondta Thorin. - Most gondolnunk kell a Varázslóra is.
	- Ne légy nevetséges! Ő olyan ellenség, aki túltesz minden törp egyesített erején, már ha újra össze lehetne szedni őket a világ négy sarkából. Az egyetlen dolog, amit apád a fiának kívánt, hogy olvasd el a térképet, és használd fel a kulcsot. A sárkány és a Hegy elég nagy feladat lesz neked!
	- Hallgassatok! Hallgassatok! - mondta Bilbó, és véletlenül túl hangosan mondta.
	- Mire hallgassunk? - kérdezték mind hirtelen felé fordulva. A hobbit nagyon izgatott volt, és azt mondta: 
	- Hallgassátok meg, amit mondani akarok!
	- Mi az? - kérdezték.
	- Nos, én azt mondanám, keletre kellene mennetek, és körbenézni. Végülis ott az Oldalsó Ajtó, és gondolom, néha a sárkányok is alszanak. Ha elég sokáig ültök az ajtó előtt, merem állítani, hogy kitaláltok majd valamit. Azon kívül, nem gondoljátok, hogy eleget beszéltünk egy estére, már ha értitek, mire gondolok? Mit szólnátok egy ágyhoz, és egy korai induláshoz? Finom reggelit kaptok tőlem, mielőtt elindultok.
	- Mielőtt elindulunk, azt hiszem így gondoltad. Nem te lennél a tolvaj? És az ajtó előtt üldögélés nem a te feladatod, az ajtón bejutásról nem is beszélve? De az ággyal és a reggelivel egyetértek. A sonkához tojást szoktam enni, ha útnak indulok: sütve, nem buggyantva, és figyelj, hogy ne törd össze őket. 
	Miután mindegyikük megrendelte a reggelijét, és annyit sem mondtak, hogy köszönöm (ami Bilbót nagyon bosszantotta), mindannyian felálltak. A hobbit mindannyiuknak szobát kellett, hogy kerítsen, belakták minden vendégszobáját, megágyazott a székeken és a kanapékon, mielőtt mindegyiküket elhelyezte, és lefekhetett a saját kis ágyába, nagyon fáradtan, és nem teljesen boldogan. Egy dolgot elhatározott, hogy nem fog nagyon korán felkelni, és elkészíteni mindegyikük nyomorult reggelijét. A Tukság kezdett kimerülni benne, és már nem volt olyan biztos abban, hogy reggel elindul bármilyen utazásra. Ahogy az ágyában feküdt, hallotta, ahogy Thorin még mindig magában dudorászott a legjobb hálószobában, közvetlenül mellette:

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregén túl
a kincs után, jussunk jogán,
hajnal előtt hadunk elindul.

	Bilbó ezzel a dallal a fülében aludt el, és ettől nagyon kellemetlen álmai voltak. Csak jóval napkelte után ébredt fel.




2. fejezet
Báránysült

Bilbó kiugrott az ágyból, felkapta a köntösét, és kisietett az ebédlőbe. Nem talált ott senkit, csak egy nagy, és sietős reggelizés nyomait. Borzalmas rendetlenség volt a helységben, a mosatlan edények kupacokban álltak. Majdnem minden edényét és tálját használták. A mosogatnivaló annyira lehangolóan valóságosnak tűnt, hogy kénytelen volt elhinni, az előző esti összejövetel nem csak egy volt a rossz álmai közül, ahogy remélte. Végül mégis megkönnyebbült, mikor arra gondolt, hogy nélküle indultak el, és még csak nem is akarták felébreszteni ("de meg sem köszöntek semmit" - gondolta); nem tehetett róla, de valahogy mégis csalódottnak érezte magát. Ez az érzés meglepte.
- Ne légy bolond, Zsákos Bilbó! - mondta magának. - Hogy sárkányokon, és mindenféle külvilági butaságon járjon az eszed, a te korodban!
	Így hát felvett egy kötényt, tüzet gyújtott, vizet forralt, és elmosogatott. Majd elfogyasztott egy rendes kis reggelit a konyhában, mielőtt az étkezőbe vonult volna. Akkorra már sütött a nap, a bejárati ajtó nyitva állt, hogy beengedje a langyos tavaszi szellőt. Bilbó hangosan fütyörészni kezdett, és kezdte elfelejteni a tegnapi estét. Már egy második rendes kis reggelihez ült le az étkezőben a nyitott ablak mellett, mikor Gandalf belépett.
	- Kedves barátom - mondta -, mégis mikor akarsz elindulni? Mi lesz a korai indulással? Itt ülsz, reggelizel - vagy hívd, aminek akarod -, fél tizenegykor! Hagytak neked egy üzenetet, mert nem tudtak tovább várni.
	- Milyen üzenetet? - kérdezte Zsákos úr zavarodottan.
	- Nagy ég! - mondta Gandalf. - Te nem vagy magadnál ma reggel - leporoltad már a kandallópárkányt?
	- Ennek mi köze van hozzá? Elég munka volt tizennégy személy után mosogatni!
	- Ha leporoltad volna a kandallópárkányt, megtaláltad volna ezt pontosan az óra alatt - mondta Gandalf, és átadott Bilbónak egy üzenetet (amit a saját levélpapírjára írtak, természetesen).
	Ez állt az üzenetben:

		Thorin és Társasága üdvözli Tolvaj Bilbót!
Legőszintébb köszönetünk a vendéglátásért, és hálásan elfogadjuk szakmai közreműködésedet. Feltételek: fizetés teljesítéskor, maximálisan, de nem meghaladva a teljes profit egy tizennegyed részét (már ha lesz valamennyi); az utazás minden költségét minden esetben biztosítjuk; a temetési költségeket mi fedezzük közvetlenül, vagy képviselőink útján, ha a szükség úgy kívánja, és ha nincs más előzetes rendelkezés.
Feleslegesnek gondoltuk, hogy megzavarjuk megbecsült pihenésedet, így előrementünk, hogy megtegyük a szükséges előkészületeket. Várjuk tiszteletreméltó személyedet a Zöld Sárkány fogadóban, Morotván, pontosan 11 órakor. Bízunk benne, hogy pontos leszel. 
Maradunk tisztelettel
			Üdvözlettel
				Thorin & Tsai.
	
	- Még tíz perced maradt. Szaladnod kell - mondta Gandalf.
	- De… - mondta Bilbó.
	- Erre most nincs idő - mondta a mágus.
	- De… - mondta Bilbó újra.
	- Erre sincs idő! Gyerünk, indulj!
	Bilbó élete végéig nem emlékezett, hogyan találta kint magát, kalap, sétabot, erszény, vagy bármi olyan nélkül, amit rendszerint magával vitt, ha elment hazulról. A második reggelijét csak félig fejezte be, és el sem mosogatott, a kulcsait Gandalf kezébe nyomta, és szaladt, ahogy csak szőrös lábai bírták, végig az úton, a Malmon túl, át a Folyón, és még vagy egy mérfölddel tovább. Nagyon szuszogott, mikor Morotvára ért, pont a tizenegyedik óraütésre, és akkor vette észre, hogy zsebkendő nélkül jött el! 
	- Bravó - mondta Balin, aki a fogadó ajtajában állt, és őt várta. A többiek épp akkor fordultak be a sarkon, a faluból vezető úton. Pónikon ültek, a pónikon mindenféle zsák, poggyász, csomag, batyu és felszerelés lógott. Volt ott egy nagyon kicsi póni, bizonyosan Bilbó részére.
	- Ti ketten pattanjatok fel, máris indulunk! - mondta Thorin.
	- Rémesen sajnálom - mondta Bilbó, - de a kalapom nélkül jöttem el, otthon hagytam a zsebkendőmet is, és nincs pénzem. Az üzenetet csak 10.45-kor kaptam meg, hogy pontos legyek.
	- Ne legyél pontos - mondta Dwalin, - és ne aggódj. Meg kell lenned zsebkendő, és más egyéb nélkül, mielőtt az út végére érsz. Ami a kalapot illeti, van egy tartalék sapkám és kabátom a csomagomban.
	Így indultak útnak, elporoszkáltak a fogadótól egy szép reggelen, május előtt, a megrakott pónikon. Bilbó egy sötétzöld sapkát viselt (ami egy kissé viharvert volt), és egy sötétzöld kabátot, amit Dwalintól kapott kölcsön. Túl nagyok voltak neki, és eléggé nevetségesen nézett ki bennük. Bele sem merek gondolni, hogy Bungó, az apja, mit gondolhatott volna róla. Az egyetlen öröme az volt, hogy nem nézhették törpnek, mert nem volt szakálla.
	Nem lovagoltak túl régóta, mikor utolérte őket Gandalf, egy csodálatos, fehér lovon. Nagyon sok zsebkendőt hozott, nála volt Bilbó pipája, és némi dohány. Ezután a csapat vidáman ment tovább, történeteket meséltek, dalokat énekeltek, kivéve persze akkor, ha megálltak enni. Ez nem fordult elő olyan gyakran, ahogy Bilbó szerette volna, de kezdte úgy érezni, hogy a kalandok nem is olyan rosszak. Először hobbit-földeken keltek át, egy meglehetősen tágas földön, ahol jóravaló népek laktak, jó utakkal, egy-két fogadóval, és néha találkoztak egy törppel vagy egy farmerrel, akik üzleti ügyeik után jártak. Majd olyan földekre értek, ahol a lakók furcsán beszéltek, és olyan dalokat énekeltek, melyeket Bilbó még sosem hallott. Már mélyen az Elhagyott Földeken jártak, ahol nem élt senki, nem voltak fogadók, és az utak egyre rosszabbak lettek. Nem messze félelmetes hegyek látszottak, ahogy egyre magasabbra és magasabbra törnek, oldalukon fák sötétlettek. Némelyikükön öreg, gonosz kinézetű várak álltak, mintha komisz emberek építették volna őket. Minden ködösnek látszott, mert aznap az idő rosszra fordult. Eddig nagyrészt olyan jó idő volt, amilyen májusban csak lehet, még a szép mesékben is, de most hideg volt, és nyirkos. Az Elhagyatott Földeken ott kellett tábort verniük, ahol tudtak, de eddig legalább szárazak maradtak. 
	- Ha belegondolok, hogy nemsokára június lesz - mormogott Bilbó, ahogy a sáros úton tocsogott a többiek mögött. Épp elmúlt teaidő. Ömlött az eső, ahogy egész nap. Bilbó sapkájáról a szemébe csorgott az eső, a kabátja csurom víz lett; a póni fáradt volt, bukdácsolt a köveken, a többiek pedig túl mogorvák voltak a beszédhez.
	- Biztos, hogy az eső eláztatta a száraz ruhákat és az elemózsiás zsákot is - gondolta Bilbó. - Fene a tolvajkodásba, és mindenbe, ami vele jár! Bárcsak otthon lehetnék, az én szép kis üregemben, a tűz mellett, mikor a teáskanna épp elkezd fütyülni! - Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt kívánta!
	A törpök csak lovagoltak, soha nem fordultak meg, figyelemre sem méltatták a hobbitot. Valahol a szürke felhők mögött biztos lement a nap, mert elkezdett sötétedni. Feltámadt a szél, a fűzfák a folyó partján hajladoztak és susogtak. Nem tudom, melyik folyó volt ez, egy sebes, vörös vízfolyás, amit felduzzasztott az elmúlt napok sok esője, ami lefolyt az előttük fekvő dombokról és hegyekről. Nemsokára besötétedett. A szél felszaggatta a felhőket, és megjelent a sápadt hold a dombok fölött, a felhők rongyai között. Akkor megálltak, Thorin a vacsoráról dörmögött valamit, meg olyasmit, hogy "és hol fogunk száraz helyet találni, ahol alhatunk?" Addig nem is vették észre, hogy Gandalf eltűnt. Addig végig velük volt, és soha nem mondta, hogy ő is részt vesz a kalandban, vagy legalábbis elkíséri őket egy darabon. Ő evett a legtöbbet, ő beszélt a legtöbbet, és ő nevetett a legtöbbet. De most egyszerűen nem volt ott!
	- Pont, mikor hasznát vehetnénk egy mágusnak - sóhajtott fel Dori és Nori (akik osztották a hobbit nézeteit a rendszeres étkezésről - bőségesen, és rendszeresen). Végül úgy döntöttek, ott táboroznak le, ahol vannak. Eddig még nem volt szükség erre, és bár tudták, hogy rendszeresen kell majd a szabadban éjszakázniuk, ha a Ködhegységbe érnek, messze a tisztességes népek földjeitől, ez az este kezdetnek túl vizesnek tűnt. Egy facsoport alá költöztek, és bár a föld száraznak tűnt, a szél lerázta az esőcseppeket a levelekről, és ez a csipp-csepp nagyon bosszantó volt. Mintha a tűzbe is az ördög bújt volna. A törpök szinte mindenhol, és szinte mindenből tüzet tudnak rakni, akár fúj a szél, akár nem; de azon az éjszakán erre nem voltak képesek, még Óin és Glóin sem, pedig ők különösen értettek hozzá.
	Az egyik póni valamitől megijedt, és elszaladt. A folyóba ugrott, mielőtt elkaphatták volna. Mikor ki akarták húzni, Fili és Kili majdnem megfulladt, és minden poggyászt, ami a pónin volt, elmosott a víz. Természetesen főleg élelem volt bennük, így nagyon kevés maradt vacsorára, és még kevesebb reggelire. Mindannyian rosszkedvűen, vizesen és morgolódva ültek, közben Óin és Glóin tovább próbálkozott a tűzgyújtással, és vitatkoztak. Bilbó épp szomorúan töprengett azon, hogy a kalandozás nem csak pónilovaglás a májusi napsütésben, amikor Balin, aki az állandó őrszem volt, megszólalt:
	 - Valami fény van arrafelé!
	Egy domb volt nem messze tőlük, néhány fával, melyek néhol elég vastagok voltak. A fák sötét tömegén keresztül láthatták a ragyogó fényt, egy vöröses, kellemesnek tűnő fényt, mintha tábortűz, vagy pislákoló fáklya lenne. Egy ideig nézték, majd vitatkozni kezdtek. Néhányan azt mondták "nem", mások azt, hogy "igen". Néhányan azt mondták, hogy akár oda is mehetnének, és megnézhetnék, mert bármi jobb a kevés vacsoránál, még kevesebb reggelinél, és az egész éjszaka vizes ruháknál. Mások azt mondták:
	- Ezek a földek nem eléggé ismertek, és túl közel vannak a hegyekhez. Utazók ritkán járnak erre mostanában. A régi térképeknek itt nem vesszük hasznát: a dolgok csak rosszabbra változtak, az utakat nem őrzik. Királynak nem nagyon hallhatták hírét errefelé, és minél kevésbé kíváncsi az utazó, annál kevesebb bajba keveredhet. 
	Néhányan azt mondták:
	- Végülis mi tizennégyen vagyunk. 
	Mások azt kérdezték:
	- Hová lett Gandalf?
	Ezt a kérdést mindenki feltette. Az eső elkezdett zuhogni, jobban, mint bármikor, Óin és Glóin összeverekedett. Ez eldöntötte a dolgot.
	- Végülis van velünk egy tolvaj - mondták; ezzel elindultak, a pónikat száron vezetve (megfelelő elővigyázatossággal), a fény irányába. Elérték a dombot, és nemsokára az erdőben voltak. Felfelé mentek, de nem volt látható ösvény, ami egy házhoz, vagy farmhoz vezetett volna; és akármit csináltak, a törpök folyamatosan csörögtek-zörögtek, zajt csaptak (és sokat morogtak, szuszogtak is), ahogy mentek a fák között a vaksötétben.
	Hirtelen a vörös fény nagyon fényesen villant fel, nem messze a fatörzsek között.
	- Most a tolvajon a sor - mondták Bilbóra utalva. - Neked kell előre menni, tudj meg mindent arról a fényről, miért ég, és hogy minden teljesen biztonságos-e - mondta Thorin a hobbitnak. - Most menj, és gyorsan gyere vissza, ha minden rendben. Ha nem, térj vissza, ha tudsz! Ha nem sikerül, huhogj kétszer, mint az erdei bagoly, egyszer, mint a kuvik, és mi megteszünk mindent, amit csak lehet.
	Bilbónak mennie kellett, mielőtt elmagyarázhatta volna, hogy még egyet sem tud huhogni, körülbelül úgy, mint ahogy nem tud úgy repülni, mint egy denevér. De akárhogy is nézzük, a hobbitok nagyon csendesen tudnak mozogni az erdőben, teljesen hangtalanul. Nagyon büszkék erre, és Bilbó sokszor húzta az orrát amiatt, amit ő "törp ricsajnak" nevezett. Bár nem hiszem, hogy akár ti, vagy én észrevennénk bárkit vagy bármit egy szeles éjszakán, még akkor sem, ha pár méternyire lenne tőlünk. Nem hinném, hogy akár egy macska bajsza is megrezzent volna attól, ahogy Bilbó a vörös fény felé sétált. Így természetesen elért a tűzhöz - mert egy tűz volt -, anélkül, hogy bárkit felzavart volna. És ezt látta: három hatalmas alak ült egy hatalmas, bükkfa-rönkökből álló máglya körül. Bárányt sütöttek hosszú fanyársakon, és lenyalogatták a zsírt az ujjaikról. Ízletes szagok terjengtek a levegőben. Kéznél volt egy hordónyi jófajta itóka is, az alakok korsókból ittak. De trollok voltak. Még Bilbó is, zárkózott élete ellenére, észrevette ezt: buta arcuk, hatalmas méretük, lábuk formája, nem beszélve a beszédükről, ami egyáltalán nem a társalgókba való, nem bizony.
	- Bárány tegnap, bárány ma, és a fene vigye el, bárány lesz hónap is! - mondta az egyik troll.
	- Hosszú ideje nem volt már egy átkozott darab emberhús se - mondta a másik. - Mi az ördögöt gondolhatott egyáltalán William, hogy idehozott minket? Sőt, az itóka is fogy - mondta, és lökdöste William könyökét, aki épp húzott egyet a korsójából.
	William fuldoklott. - Fogd be! - mondta, mikor levegőhöz jutott. - Nem várhatjuk, hogy a népek azért álljanak meg itt, hogy te és Bert megzabáljátok őket. Már másfél falut megettetek, mióta lejöttünk a hegyekből. Mi kéne még? Volt idő, mikor azt mondtátok volna, "köszönjük Bill", ha egy jó kis kövér völgyi birkát kaptatok volna, mint ez, ami itt van. - Nagyot harapott le a birka combjából, amit éppen sütött, és az ingujjával megtörölte a száját.
	Attól tartok, a trollok valóban így viselkednek, még azok is, amelyeknek csak egy fejük van. Mikor ezeket meghallotta, Bilbónak gyorsan tennie kellett valami. Csendben vissza kellett volna mennie, és figyelmeztetnie kellett volna a barátait, hogy itt van három nagydarab, rosszkedvű troll, akik törpöt szeretnének sütni, vagy akár pónit, ha lehet; vagy egy kis gyors tolvajmunkát kellett volna végeznie. Egy igazi első osztályú, legendás tolvaj ekkorra már kizsebelte volna a trollokat - ez majdnem mindig megéri, már ha kivitelezhető a dolog -, elcsente volna a báránysültet a nyársról, ellopta volna a sörüket, és elsétált volna anélkül, hogy észreveszik. A még gyakorlatiasabbak, de kevesebb szakmai hiúsággal rendelkezők esetleg kést állítottak volna mindegyikük hátába, mielőtt észrevehették volna. Ezután az éjszaka vidámabban telt volna.
	Bilbó tudta ezt. Sok olyan dologról olvasott, amit soha nem látott, és nem csinált. Nagyon megrémült, és undorodott is; azt kívánta, hogy százmérföldekkel vagy még többel távolabb legyen - de valahogy nem tudott visszamenni "Thorin és Társai"-hoz üres kézzel. Ezért csak állt, és habozott az árnyékban. A többféle tolvajmódszer közül, amit hallott, a trollok kizsebelése látszott a legkevésbé nehéznek, így végül bemászott egy fa mögé, William háta mögött.
	Bert és Tom a hordóhoz ment. William megint ivott. Ekkor Bilbó összeszedte minden bátorságát, és pici kezével benyúlt William hatalmas zsebébe. Egy erszény volt benne, Bilbónak olyan nagy, mint egy zsák. "Na!" - gondolta, lassan belemelegszik az új munkájába, ahogy óvatosan kiemelte az erszényt - "kezdésnek nem rossz!"
	De az volt! A trollok erszényei nagy bajkeverők, ez sem volt kivétel. - Hé, ki vagy te? - cincogta az erszény, ahogy kiemelkedett a zsebből; William azonnal megfordult, és nyakon ragadta Bilbót, mielőtt lebukhatott volna a fa mögé.
- A fenébe, Bert, nézd csak, mit kaptam el! - mondta William.
- Mi az? - kérdezték a többiek, ahogy odaértek.
- Honnét tuggyam?  Mi vagy te?
- Zsákos Bilbó, egy tol… hobbit - mondta szegény Bilbó, miközben egész testében reszketett, és azon gondolkozott, hogyan adhatna bagoly-hangot, mielőtt ezek megfojtanák.
- Egy tolhobbit? - mondták egy kissé meglepetten. A trollok lassú felfogásúak, és minden gyanús nekik, ami új.
- Egyáltalán mit csinál egy tolhobbit a zsebemben? - kérdezte William.
- Meg lehet főzni? - kérdezte Tom.
- Próbáljuk ki - mondta Bert, és felvett egy nyársat.
- Fél fogunkra sem elég - mondta William, aki már jól bevacsorázott - főleg, hogy csont és bőr.
- Lehet, hogy több is van belőle a környéken, és csinálhatnánk pástétomot belőlük - mondta Bert.  - Mondd csak, van még a te sompolygó fajtádból itt az erdőben, mocskos kis nyúlfajzat? - kérdezte, ahogy a hobbit szőrös lábaira nézett. Felemelte a lábánál fogva, és megrázta.
- Igen, nagyon sok - mondta Bilbó, mielőtt eszébe jutott volna, hogy ne adja fel a barátait. - Nem, nincsenek egyáltalán, nincs egy sem - mondta rögtön ezután.
- Mit akarsz ezzel? - kérdezte Bert, és feltartotta Bilbót, most a hajánál fogva.
- Azt, amit mondtam - kapkodott levegő után Bilbó. - És kérlek, ne főzzetek meg, kedves uraim! Én magam is jó szakács vagyok, jobban főzök, mint ahogy kifőzök valamit, már ha értitek, mire gondolok. Csodásat fogok főzni nektek, egy csodás reggelit készítek, ha nem ennétek meg vacsorára. 
- Szegény kis fickó - mondta William. Már annyit vacsorázott, amennyi csak beléfért, és sok sört is ivott. - Szegény kis fickó. Engedjétek el.
- Addig nem, amíg el nem mondja, mit akart azzal, hogy sok, és egy sem - mondta Bert. - Nem akarom, hogy elvágják a torkom, amíg alszom. Tartsuk a lábát a tűzbe, amíg nem beszél!
- Én ezt nem csinálom - mondta William. - Egyébként is, én kaptam el.
- Egy hájas bolond vagy William - mondta Bert -, ahogy már mondtam ma este.
- Te meg egy fajankó!
- Ezt nem tűröm tőled William Huggins - mondta Bert, és ököllel szemen vágta Williamet.
Csodálatos veszekedés alakult ki. Bilbónak maradt annyi esze, hogy mikor Bert leejtette őt a földre, elkússzon a lábaik elől, mielőtt egymásnak estek volna, és nagy hangon elmondták volna egymást minden csúfságnak, ami teljesen igaz, és odaillő volt. Nemsokára egymásba gabalyodva gurultak a földön, majdnem bele a tűzbe, rugdosódva, döngve, míg Tom el nem kezdte püfölni őket egy faággal, hogy észe térjenek - persze ez csak még jobban feldühítette őket. Itt lett volna a megfelelő pillanat Bilbónak, hogy eltűnjön. De szegény kis lábait nagyon összenyomorgatta Bert hatalmas mancsa, alig volt élet benne, a feje kóválygott; ezért egy ideig csak feküdt, és lihegett, épp a tűz fénykörén kívül.
A harc kellős közepén megjelent Balin. A törpök zajokat hallottak a távolból, és egy ideig várták, hogy Bilbó visszatérjen, vagy huhogjon, mint a bagoly. Majd egyenként elindultak, és a fény felé kúsztak, olyan csendben, ahogy csak tudtak. Ahogy Balin a fényre ért, Tom meglátta, és borzalmasat üvöltött. A trollok egyszerűen nem viselik el a törpök látványát (mármint a főzetlen törpökét). Bert és William azonnal abbahagyták a verekedést. 
- Egy zsákot, Tom, gyorsan - mondták, és mielőtt Balin, aki azon töprengett, hol lehet Bilbó ebben a felfordulásban, felfoghatta volna, mi történik, egy zsákban találta magát, és legyűrték.
	- Még többen is jöhetnek - mondta Bert -, vagy borzalmasat tévedtem. Sok, és egy sem, ez az - mondta. - Nem tolhobbitok, hanem egy rakás ezekből a törpökből. Hát így állunk!
	- Asszem, igazad van - mondta Bert. - Húzódjunk ki a fényből.
	Így is tettek. Zsákkal a kezükben, amiben a birkákat és az egyéb zsákmányt szokták elvinni, ott vártak az árnyékban. Ahogy a törpök egyenként előbújtak, és ahogy meglepetten bámulták a tüzet, a kiborult korsókat, a megrágott birkahúst, sutty! egy koszos, bűzös zsák volt a fejükön, és máris leteperték őket. Nemsokára Balin mellett ott feküdt Dwalin, Fili és Kili együtt, majd Dori, Nori, és Ori egy kupacban, majd Óin és Glóin, végül Bifur, Bofur és Bombur, kényelmetlenül, egymás hegyén-hátán, a tűz mellett.
	- Ez majd megtanítja őket - mondta Tom; mert Bifur és Bombur nagyon sok gondot okozott, őrülten harcoltak, ahogy a sarokba szorított törpök szoktak.
	Thorin érkezett utolsónak, és őt nem tudták meglepni. Úgy jött, hogy számított a bajra, és nem kellett a barátai zsákból kiálló lábait látni ahhoz, hogy rájöjjön, a dolgok rosszul állnak. Megállt az árnyékban, némileg távolabb, és azt kérdezte:
	- Mi történik itt? Ki kapta el az embereimet? 
	- Trollok! - szólt Bilbó egy fa mögül. Teljesen megfeledkeztek róla. - Az árnyékban bujkálnak, zsákokkal - mondta.
	- Ó, csak nem? - szólt Thorin, és a tűz felé ugrott, mielőtt ráugorhattak volna. Felkapott egy ágat, ami az egyik végén égett; Bert szembe kapta ezt a végét, mielőtt elléphetett volna előle. Ez kivonta őt a forgalomból egy időre. Bilbó is kitett magáért. Belecsimpaszkodott Tom lábába, ahogy csak tudott - olyan vastag volt, mint egy fiatal fa törzse -, de felrepült a bokrok tetejére, mikor Tom belerúgta a parazsat Thorin képébe.
	Tom viszonzásul a fogai közé kapta a lángoló ágat, és néhány elülső fogát elvesztette. Ettől, mondhatom nektek, felüvöltött. De abban a pillanatban William Thorin mögé került, és egy zsákot borított a fejére, egészen a lábáig. Így a harc véget ért. Szép kupac voltak így együtt: mind szépen zsákba kötve, három dühös troll (közülük kettő vágásokat és égésnyomokat kapott emlékbe) ült mellettük, akik azon vitatkoztak, hogy lassú tűzön süssék meg őket, vagy darálják finomra és főzzék meg, vagy egyenként üljenek rájuk, és lapítsák kocsonyává őket: Bilbó eközben a bokorban lapult, a ruhái és a bőre összeszabdalva, és nem mert mozdulni, attól félve, hogy meghallják.

	Ekkor történt, hogy Gandalf visszatért. De senki sem látta. A trollok úgy döntöttek, hogy most megsütik a törpöket, és később megeszik őket - ez Bert ötlete volt, és hosszas vita után mind beleegyeztek.
	- Nem jó, ha most sütjük meg őket, rámegy az egész éjszaka - mondta egy hang. Bert azt hitte, hogy William hangja.
	- Ne kezdj újra vitatkozni, William - mondta - vagy rámegy az egész éjszakánk.
	- Ki vitatkozik? - kérdezte William, aki azt hitte, Bert beszélt.
	- Hát te - válaszolt Bert.
	- Hazudsz - mondta William; így a vita újra elkezdődött. Végül megegyeztek, hogy finomra darálják, és megfőzik őket. Így hát elővettek egy fekete fazekat, és előszedték a késeiket.
	- Nem jó, ha megfőzzük őket, nincs vizünk, és hosszú az út a kúthoz, meg minden - mondta egy hang. Bert és William azt hitte, Tom hangja volt.
	- Fogd be! - mondták mindketten - vagy soha nem végzünk. Te magad mehetsz a vízért, ha még egyszer megszólalsz.
	- Te fogd be! - mondta Tom, aki azt hitte, William hangja volt. - Ki vitatkozik itt rajtad kívül, azt szeretném tudni.
	- Hülye vagy - mondta William.
	- Hülye vagy te! - mondta Tom.
	És a vita újra elölről kezdődött, még hangosabban. Végül úgy döntöttek, egyenként ráülnek a zsákokra, kilapítják, és legközelebb megfőzik őket.
	- Kire üljünk először? - kérdezte a hang.
- Legjobb lenne az utolsó fickóra ülni először - mondta Bert, akinek a szemét Thorin megsebezte. Azt hitte, Tom beszél.
- Ne beszélj magadban - mondta Tom. - Ha mégis az utolsóra akarsz ülni, hát ülj rá. Melyik az?
- A sárga harisnyás - mondta Bert.
- Dehogy, a szürke harisnyás - mondta egy olyan hang, mint Williamé.
- Biztos voltam benne, hogy a sárga volt - mondta Bert.
- Akkor legyen a sárga - mondta William.
- Akkor miért mondtad, hogy a szürke? - kérdezte Bert.
- Én nem mondtam. Tom mondta.
- Én ugyan soha! - mondta Tom. - Te voltál.
- Kettő az egy ellen, úgyhogy fogd be! - mondta Bert.
- Eztet kinek mondtad? - mondta William.
- Állj le! - mondta Tom és Bert együtt. - Az éjszaka elmúlik, és korán hajnalodik. Gyerünk, essünk neki!
- A hajnal vigyen el benneteket, és váljatok kővé! - mondta egy olyan hang, mint Williamé. De nem ő volt. Abban a pillanatban fény jött át a domb fölött, és nagy csiripelés kelt az ágak között. William nem szólalt meg többet, mert ahogy állt, és meg akart fordulni, kővé változott; Bert és Tom kővé dermedt, ahogy ránéztek. A mai napig így állnak, egyedül, hacsak a madarak nem raknak fészket rajtuk; a trolloknak, ahogy valószínűleg tudjátok, hajnal előtt a föld alatt kell lenniük, vagy visszaváltoznak a hegyek anyagává, amiből teremtették őket, és többet nem mozdulhatnak. Ez történt Berttel, Tommal, és Williammel.
- Nagyszerű! - mondta Gandalf, ahogy kilépett a fa mögül, és segített Bilbónak lemászni a tövisbokorról. Akkor Bilbó megértette. A varázsló hangja miatt veszekedtek a trollok, amíg a fény meg nem érkezett, és nem végzett velük.
A következő dolguk a zsákok kikötése, és a törpök kiengedése volt. Majdnem megfulladtak, és nagyon bosszúsak voltak: nem volt élvezetes ott feküdni, és hallgatni a trollok terveit, hogy megsütik, kilapítják, ledarálják őket. Meg kellett hallgatniuk Bilbó beszámolóját, hogy mi történt vele, kétszer is, mielőtt megelégedtek volna.
- Butaság ilyenkor a szurkálást és a zsebmetszést gyakorolni - mondta Bombur -, mikor mi csak tüzet és ételt akartunk!
- És ez az, amit harc nélkül nem kaptatok volna meg ezektől a fickóktól, bármi történjék is - mondta Gandalf.
- Bárhogy is, most csak az időt vesztegetitek. Nem értitek, hogy a trolloknak van egy barlangjuk, vagy egy üregük valahol a közelben, ahol elbújhatnak a nap elől? Meg kell néznünk!
Átkutatták a környéket, és nemsokára rátaláltak a trollok kőcsizmáinak nyomára, ami kivezetett a fák közül. Követték a nyomokat felfelé a dombon, amíg egy nagy, barlangba vezető ajtóhoz nem értek, amit bokrok takartak. Kinyitni nem tudták, bár mindannyian tolták az ajtót, miközben Gandalf több varázsigét is kipróbált.
- Ez segíthet valamit? - kérdezte Bilbó, mikor már elfáradtak, és kezdtek dühösek lenni. - A földön találtam, mikor a trollok verekedtek. - Elővett egy nagy kulcsot, amit William kétségkívül kicsinek és titkosnak hitt. Nagy szerencsére kieshetett a zsebéből, még mielőtt kővé vált.
- Mi a jó égre nem mondtad ezt előbb? - kiáltottak fel.
Gandalf felkapta a kulcsot, beillesztette a kulcslyukba. A kőajtó egy lökéssel kicsapódott, és mindannyian bementek. A padlón csontok hevertek, a levegőben bűz terjengett; de nagy halom étel volt szanaszét szórva a polcokon és a földön, a korábbi zsákmányok koszos maradékai között, mindenféle rézgombtól az aranyérmékkel teli edényekig, amelyek a sarokban álltak. Sok ruha is lógott a falon, a trolloknak kicsik, attól tartok, hogy az áldozataikhoz tartoztak - és közöttük több kard volt, különféle fajtájúak, sokféle alakban, és méretben. Különösen kettőn akadt meg a szemük, főleg a csodálatos kardhüvely, és a drágaköves markolat miatt. Gandalf és Thorin elvett egyet-egyet; Bilbó elvett egy bőrtokos kést. Egy trollnak túl kicsi lett volna, mint zsebkés, de egy hobbitnak ez egy jó rövid kard volt.
- Ezek nagyon jó kardoknak látszanak - mondta a mágus, ahogy félig kihúzta, és kíváncsian nézegette őket. - Nem trollok készítették őket, nem is emberkovácsok. Nem ezeken a földeken, vagy ezekben az időkben készültek. Ha el tudjuk olvasni a rajtuk lévő rúnákat, többet is megtudhatunk róluk.
- Menjünk ebből a szörnyű bűzből! - mondta Fili. Kihordták az érmékkel teli edényeket, és azt az élelmet, ami érintetlennek, és ehetőnek látszott, ezen kívül egy gyömbérsörös hordót is, ami még tele volt. Akkorra úgy érezték, reggeli-idő van, és mivel nagyon éhesek voltak, nem húzták az orrukat attól, amit a trollok kamrájából hoztak ki. A saját készleteik nagyon megfogyatkoztak. Most ehettek kenyeret, sajtot, volt sör bőségesen, és szalonna is, amit a tűz parazsánál megsüthettek. Ezután aludtak, mert előző éjszakájuk nyugtalan volt; délutánig semmi mást nem csináltak. Majd felhozták a pónikat, és elvitték az arannyal teli edényeket, titokban elásták mindet, nem messze a folyómedertől, és sok erős varázslatot tettek rá, ha esetleg megtörténne, hogy visszajönnek, el tudják vinni. Mikor ezzel végeztek, mind újra nyeregbe szálltak, és végiglovagoltak a keletre vezető ösvényen.
- Miért mentél el, ha megkérdezhetem? - kérdezte Thorin Gandalftól, ahogy lovagoltak.
- Hogy körülnézzek - válaszolt a mágus.
- És mi hozott vissza, épp a kellő időben?
- Hogy visszanéztem - mondta.
- Pontosan! - mondta Thorin. - De tudnál egy kicsit világosabban fogalmazni?
- Előre mentem, hogy kikémleljem az utat. Nemsokára veszélyes lesz, és nehéz. Továbbá szerettem volna feltölteni a készleteinket is. Nem mentem túl messzire, mikor találkoztam néhány barátommal Völgyzugolyból.
- Az merre van? - kérdezte Bilbó.
- Ne szólj közbe! - mondta Gandalf. - Néhány nap múlva odaértek, ha szerencsénk van, és mindent megtudhatsz róla. Ahogy mondtam, találkoztam kettővel Elrond népéből. Siettek, mert féltek a trolloktól. Ők mondták nekem, hogy három közülük lejött a hegyekből, és bevették magukat az erdőbe, nem messze az úttól; mindenkit elijesztettek a környékről, és elkapták az idegeneket.
- Rögtönl az az érzésem támadt, hogy szükség van rám. Ahogy visszanéztem, láttam egy tüzet a távolban, és elindultam arra. Most már tudod. Kérlek, legközelebb legyetek óvatosabbak, vagy soha nem jutunk el sehova!
- Köszönöm! - mondta Thorin.




3. fejezet
Rövid pihenő

Bár az idő javult, aznap nem énekeltek, és történeteket sem meséltek. Ez így maradt a következő napon is, és azután is.
Kezdték érezni, hogy a veszély már egyik oldalon sincs messze. A csillagok alatt táboroztak, a lovaiknak több étel jutott, mint saját maguknak; bőven volt fű, de a zsákjaiban még azzal együtt is kevés étel volt, amit a trolloktól szereztek. Egyik nap átkeltek egy folyón egy tágas, sekély szakaszon, ahol mindent betöltött a víz és a hullámok hangja. A túlsó part meredek és csúszós volt. Mikor felértek a tetejére a pónikat száron vezetve, látták, hogy a hatalmas hegyek nagyon közel kerültek hozzájuk. Már csak egynapi könnyű útra lehettek a legközelebbi hegy lábától. Sötétnek és félelmetesnek nézett ki, bár néhol voltak napsugaras foltok a hegy barna oldalán, és feljebb a hófedte csúcsok ragyogtak.
- Az a Hegy? - kérdezte Bilbó komor hangon, ahogy elkerekedett szemmel nézte. Még soha nem látott semmit, ami ennyire nagy lett volna.
- Természetesen nem! - válaszolt Balin. - Ez csak a Ködhegység kezdete, és nekünk át kell kelnünk rajta, fölötte, vagy alatta, mielőtt a mögötte elterülő Vadonföldére érünk. És még a másik oldalról is egy jó darab utat kell megtennünk kelet felé a Magányos Hegyig, ahol Szmóg a kincseinken fekszik.
- Ó! - mondta Bilbó. Pillanatnyilag nagyon fáradtnak érezte magát, fáradtabbnak, mint amire csak vissza tudott emlékezni. Újra eszébe jutott a kényelmes széke a tűz mellett, a kedvenc nappalijában, az ő kis hobbit-üregében, és a fütyülő teáskanna. Nem ez volt az utolsó alkalom!
Most Gandalf vezetett. - Nem szabad letérnünk az útról, máskülönben végünk - mondta. - Először is szükségünk van élelemre, és egy biztonságos helyre, ahol pihenhetünk. Másrészt nagyon fontos, hogy a Ködhegységen a megfelelő ösvényt követve keljünk át, különben eltévedünk, és jöhetünk vissza, hogy újból nekivágjunk (már ha egyáltalán visszajutunk).
Kérdezték a többiek, hogy merre tart, Gandalf így válaszolt:
- A Vadon legszélére jutottatok, ahogy azt néhányan már tudjátok. Valahol előttünk van Völgyzugoly szép völgye, ott él Elrond az Utolsó Meghitt Otthonban. A barátaimmal üzentem, és már várnak bennünket.
Ez jól és megnyugtatóan hangzott, de még nem értek oda. Nem volt ám olyan könnyű megtalálni a Hegyektől nyugatra fekvő Utolsó Meghitt Otthont, mint amilyennek hallatszott. Látszólag nem volt sem fa, sem völgy, sem domb, ami megtörte volna az előttük fekvő táj képét. Csak egy hatalmas emelkedő volt, ami lassan kúszott felfelé, hogy találkozzon a legközelebbi hegy lábával, egy széles táj, fűzöld és mohazöld foltokkal, ami azt mutatta, hol lehet víz.
Elmúlt a reggel, eljött a délután; de a csendes pusztaságon sehol nem látszott település nyoma. Egyre idegesebben lettek, mert látták, hogy a ház bárhol megbújhatott, köztük és a hegyek között. Váratlanul völgyek bukkantak elő, szűkek és mélyek, amelyek hirtelen nyíltak meg a lábuknál, és ahogy lenéztek, meglepetten látták, hogy fák és rohanó vizek vannak a völgy alján.
 Némelyik olyan keskeny volt, hogy át lehetett volna ugrani, de nagyon mélyek voltak, és vízesések látszottak bennük. Voltak sötét szakadékok, melyekbe sem leugrani, sem lemászni nem lehetett. Voltak ott zsombékosok, némelyik zöld, kellemes látvány, ahol virágok nőttek szépre és nagyra; de ha egy póni zsákkal a hátán arrafelé ment volna, soha nem jutott volna ki onnan.
Sokkal szélesebb volt az a föld a gázlótól a hegyekig, mint azt gondolnátok. Bilbó le volt nyűgözve. Az egyetlen ösvényt fehér kövek jelezték, némelyikük, kicsi, másokat félig moha vagy hanga borított. Mindent egybevéve nagyon lassan haladtak, ahogy az ösvényt követték, még így is, hogy Gandalf vezetett, pedig úgy látszott, hogy ő elég jól ismeri az utakat errefelé.
Feje és a szakálla erre-arra lendült, ahogy a köveket kereste, ők pedig követték a fejmozgását, de valahogy nem értek a keresés végére, ahogy a nap kezdett nyugovóra térni. Már rég elmúlt uzsonnaidő, és úgy tűnt, lassan a vacsoraidő is erre a sorsra jut. Lepkék repkedtek mindenfelé, és a fény kezdett halványodni, mert a hold még nem kelt fel. Bilbó pónija a gyökerekben és kövekben botladozott. Olyan hirtelen értek egy meredek szakadék szélére, hogy Gandalf lova kis híján leszánkázott a lejtőn.
- Végre itt van! - szólt oda a többieknek, ők köré gyűltek, és átnéztek a peremen. Egy völgyet láttak lent a mélyben. A sziklás mederben rohanó víz hangját hallották, fák illata érződött a levegőben; fények látszottak a völgy oldalában, a vízen túl. Bilbó soha nem felejtette el, hogyan bukdácsoltak és csúszkáltak lefelé a szürkületben, a meredek, cikkcakkos ösvényen Völgyzugoly elrejtett völgyébe.
A levegő egyre langyosabb lett, ahogy lefelé haladtak, a fenyőillat elálmosította Bilbót, így egyre-másra lekókadt a feje, és néha majdnem leesett, vagy beütötte az orrát a póni nyakába. Szívük egyre jobban felderült, ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedtek. A fenyők bükkre és tölgyre cserélődtek, és jóleső kényelem érződött a félhomályban. Az utolsó zöld is majdnem kihunyt a fűben, mikor végül egy nyílt tisztásra értek, nem sokkal a folyó partja fölött.
"Hmm, mintha tündék illata lenne" - gondolta Bilbó, és felnézett a csillagokra. Azok fényesen és kéken ragyogtak. Épp abban a pillanatban énekszó harsant a fák között, mintha csak nevetés lenne:
Ó! Mit csináltok
És merre jártok?
Pónitoknak patkó jár
A folyó meg csak folydogál
Ó! Tralla-lalla-lalla-lí
Itt lenn, a völgyben.

Ó! Mit kerestek
És merre mentek?
A rőzse már izzik
A kenyeret sütik
Ó! Trilli-lilli-lilli-lí
A völgyben jó élni
Ha-ha!

Ó! Merre mentek
Lobogó szakállal?
Nem tudni, nem tudni
Mi hozta Zsákos urat,
Balint és Dwalint 
Ide le a völgybe
Június idején
Ha-ha!

Ó! Maradtok még,
Vagy máris elmentek?
A pónik már fáradtak
A sötét már közeleg
Elmenni butaság
Maradni mulatság
Míg új nap ébred
Hallgatni a zenénket
Ha-ha!

Így nevetgéltek és énekeltek a fák között; merem állítani, hogy ez egy elég butuska dal volt. Nem mintha ez érdekelné őket, csak jobban nevetnének rajta, ha ezt elmondanátok nekik. Persze, hogy tündék voltak. Nemsokára Bilbó megpillantotta őket, ahogy a sötétség mélyebb lett. Szerette a tündéket, bár ritkán találkozott velük; de egy kicsit félt is tőlük. A törpök viszont nem tudnak kijönni velük. Még az olyan rendes törpök is, mint Thorin és társai, bolondosnak tartották őket (ami egy elég bolond gondolat), vagy bosszantotta őket a társaságuk. Néhány tünde csúfolta, vagy kinevette őket, főleg a szakálluk miatt. 
- Nocsak, nocsak! - mondta egy hang. - Nézzétek! Bilbó, a hobbit egy pónin, te jó ég! Hát nem édes?
- Meglepően csodálatos!
Ezzel rákezdtek egy újabb dalra, ami ugyanolyan nevetséges volt, mint az előbbi, amit nemrég írtam le nektek. Végül egy fiatal, magas tünde kijött a fák közül, és meghajolt Gandalf és Thorin előtt.
- Köszöntelek titeket a völgyben! - mondta.
- Köszönöm! - válaszolt Thorin egy kicsit mogorván. Gandalf már leszállt a lováról, elvegyült a tündék között, és vidáman beszélgetett velük.
- Kicsit letértetek az útról - mondta a tünde, - ha a vízen átvezető, és a túlparti házhoz vezető utat keresitek. Mi majd útbaigazítunk titeket, de legjobb lenne, ha gyalog jönnétek, amíg át nem keltetek a hídon. Maradtok egy kicsit, és velünk énekeltek, vagy máris indultok tovább? Egy kicsit odébb már készül a vacsora - mondta. - Érzem a tűzhely illatát.
Bilbó, amilyen fáradt volt, szívesen maradt volna egy ideig. A tündék éneke olyan dolog, amit nem szabad kihagyni, főleg júniusban, a csillagok alatt, már ha érdeklik az embert az ilyen dolgok.
Emellett szeretett volna pár szót váltani ezekkel a népekkel, akik láthatóan tudták a nevét, és minden egyebet róla, bár ő korábban nem találkozott velük. Úgy gondolta, hogy a véleményük a kalandját illetően érdekes lehet. A tündék sokat tudnak, bámulatos népség, hamar megtudnak mindent, ami a földeken történik, olyan gyorsan, mint a szél, vagy még gyorsabban. De a törpök a lehető leggyorsabban vacsorázni szerettek volna, és nem akartak maradni. Tovább mentek, a pónikat száron vezetve, míg végül rátaláltak egy jó ösvényre, és kiértek a folyó szélére. A folyó gyors és hangos volt, amilyenek a hegyi folyók szoktak lenni egy nyári estén, mikor a nap egész nap folyamatosan sütötte a havat fent, a magasban. Csak egy keskeny, korlát nélküli híd volt, olyan keskeny, hogy egy póni épp átmehetett rajta; ezen kellett átkelniük, lassan és óvatosan, egyenként, mindegyiküknek a kantáránál vezetve a saját póniját. A tündék fényes lámpásokat hoztak a partra, és egy vidám dalt énekeltek, míg a társaság átment a hídon. 
- Ne lógasd a szakálladat a vízbe, öregapám! - kiabáltak Thorinnak, aki majdnem négykézláb mászott át. - Anélkül is elég hosszú, hogy bevizeznéd.
- Figyeljetek Bilbóra, nehogy megegye az összes süteményt! - kiáltoztak. - Túl kövér még ahhoz, hogy átférjen egy kulcslyukon!
- Csitt, csendesen jó népek! Jó éjszakát! - szólt Gandalf, aki utolsónak ért át. A völgynek füle van, és néhány tündének túl szapora a nyelve. Jó éjszakát.
Végül elérték az Utolsó Meghitt Otthont, és az ajtókat szélesre tárva találták.

Ez egy furcsa dolog, de nemsokára szót ejtünk a kellemes dolgokról és a kellemesen töltött napokról, de ezek nem túl érdekesek; ezzel szemben a kellemetlen, zavaró, sőt ijesztő dolgokból jó mesét lehet kerekíteni, és egyébként is jó sokat lehet beszélni róluk. Sokáig maradtak abban a jó házban, legalább tizennégy napot, és nehezükre esett elindulni. Bilbó örömmel ott maradt volna örökre - még arra is gondolt, hogy egy kívánság egyenesen visszaviszi őt, minden gond nélkül, a hobbit-üregébe. Mégis egy kicsit beszélnünk kell az ottlétükről.
A ház ura egy tündebarát volt, egyike azoknak, kiknek apáiról furcsa történetek szólnak, még a Történelem kezdete előtti időkből, gonosz orkok, tündék, és az emberek északi háborújáról. Történetünk idején voltak még néhányan, akiknek ősei között tündék és hősök is voltak, és közöttük Elrond, a ház ura volt a legnagyobb. Arca olyan nemes és szép volt, mint egy tünde-úré, erős volt, mint egy harcos, bölcs, mint egy mágus, tiszteletreméltó, mint a törpök királyai, és kedves, mint a nyár. Sok történet szól róla, de Bilbó nagy kalandjában csak kicsi, bár fontos szerepe volt, ahogy azt látni fogjátok, ha valaha is a végére érünk. A ház tökéletes volt, akár enni, aludni, dolgozni, mesélni, énekelni, vagy csak ülni és gondolkodni akar az ember, vagy akár mindezt egyszerre. Abba a völgybe gonosz dolog nem jöhetett.
 Bárcsak lenne időm, hogy csak néhányat elmeséljek a mesékből, vagy egyet-kettőt a dalokból, amiket ott hallottak, abban a házban! Mindegyikük, még a pónik is felfrissültek, és megerősödtek az ott töltött néhány nap alatt.

 Ruháikat helyrehozták, akárcsak a sérüléseiket, a kedvüket, és reményeiket is. Zsákjaikat megtöltötték étellel, ami könnyű volt, de segített, hogy átjussanak a hegyi ösvényeken. Terveiket a legjobb tanácsokkal egészítették ki. Elérkezett az idő, nyárközép estéje, és már készen álltak, hogy útnak induljanak a reggel első napsugaraival.
Elrond ismerte a rúnák minden fajtáját. Aznap megnézte a kardokat, melyeket a trollok barlangjából hoztak el, és azt mondta:
- Ezeket nem trollok készítették. Ezek régi kardok, a Nyugat Nemestündéinek, rokonaimnak régi kardjai. Gondolinban készültek, az Ork-háborúkhoz. Biztos sárkánykincsből, vagy ork zsákmányból szerezhették, mert a sárkányok és a orkok hosszú korokkal ezelőtt elpusztították azt a várost. Ennek a kardnak Thorin, a rúnák szerint Orcrist, Ork-Nyakazó a neve, Gondolin ősi nyelvén. Ez Gandalf, a Glamdring, az Ellenség Pörölye, amit Gondolin királya hordott egyszer régen. Tartsátok jól őket!
- Azon gondolkodom, honnan szerezhették a trollok ezeket? - kérdezte Thorin, és újult érdeklődéssel nézett a kardjára. 
- Nem tudnám megmondani - válaszolt Elrond, - de azt hiszem, a trolljaitok más rablókat fosztottak ki, vagy ráakadtak régebbi rablások maradványaira valahol az északi hegyekben. Hallottam, hogy még mindig lehet rég elfeledett kincseket találni Mória bányáinak elhagyott barlangjaiban, a törpök és orkok háborúja óta.
Thorin elgondolkodott a hallottakon. - Nagy becsben fogom tartani ezt a kardot - mondta. - Bárcsak újra orkokat nyakazhatna!
- Ez a kívánságod elég hamar teljesülhet a hegyek között! - mondta Elrond. - De mutasd a térképedet! 
Elvette a térképet, hosszasan nézte, majd megrázta a fejét. Nem teljesen értett egyet a törpökkel, és az arany utáni vágyukkal, és gyűlölte a sárkányokat, a gonoszságukat. 
Elszomorodott, mikor visszaemlékezett Suhatag városának, és csodás harangjainak pusztulására, a csillogó Sebes Folyó felperzselt partjaira. A hold széles, növekvő sarlója ezüstszínben ragyogott. Feltartotta a térképet, és a fehér fény átragyogott rajta. 
- Mi ez? - kérdezte Elrond. - Itt Hold-rúnákat látok az egyszerű rúnák mellett, amik szerint 'Öt láb magas az ajtó, és hárman férnek el egymás mellett'.
- Mik azok a Hold-rúnák? - kérdezte a hobbit teljes izgalomban. Szerette a térképeket, ahogy azt már korábban mondtam; szerette a rúnákat, a betűket és a furfangos kézírást is, bár az ő kézírása vékony, pókháló-szerű volt.
- A Hold-rúnák rúna-jelek, de nem lehet látni őket - válaszolt Elrond. - Akkor nem, ha csak egyszerűen nézzük őket. 
Csak akkor láthatók, ha a hold mögöttük ragyog, sőt mi több, a legfurfangosabb fajta esetében a holdnak ugyanolyan alakúnak kell lennie, és ugyanabban az évszakban kell nézni, mint amikor leírták őket. A törpök találták fel, és ezüst tollal írták ezeket, ezt a barátaid is elmondhatják neked. Ezeket nyárközép estéjén írhatták, növekvő hold mellett, hosszú idővel ezelőtt.
- És mit mondanak? - kérdezte Gandalf és Thorin egyszerre, egy kicsit talán bosszankodva, mert Elrondnak először inkább ezt kellett volna elmondania, bár a rúnák megfejtésére eddig nem volt esély, és csak isten tudja, mikor lett volna legközelebb.
- Állj a szürke kő mellé, mikor a rigó kopog - olvasta Elrond -, és a lenyugvó nap Durin Napjának utolsó sugaraival megvilágítja a kulcslyukat.
- Durin, Durin! - mondta Thorin. - Ő volt a törpök legősibb nemzetségének, a Hosszúszakállasok atyáinak ősatyja. 
- És mi ez a "Durin Napja"? - kérdezte Elrond.
- A Törpök Új Évének első napja - válaszolt Thorin -, ahogy azt mindenkinek tudnia kellene, az ősz utolsó holdjának első napja, a tél küszöbén. Azt is Durin Napjának nevezzük, mikor az ősz utolsó holdja és a nap együtt látható az égen. De attól félek, ez nem segíthet sokat nekünk, mert manapság meghaladja a tudásunkat annak megállapítása, hogy mikor lesz ilyen nap.
- Ezt majd meglátjuk - mondta Gandalf. - Van még más írás?
- Semmi, amit ennél a holdnál látni lehet - mondta Elrond, és visszaadta a térképet Thorinnak. Lementek a folyóhoz, hogy lássák a tündéket énekelni és táncolni nyárközép estéjén.
A következő reggel nyárközép reggele volt, olyan szép és friss, amilyet csak álmodni lehet: az ég kék, sehol egy felhő, a nap táncolt a folyó vizén. Búcsúdalok hangjára lovagoltak el, jó ütemben, szívük új kalandra készen, és tudták, milyen utat kövessenek a Ködhegységen át, a hegyen túli földekig.




4. fejezet
Hegy fölött és hegy alatt

Sok ösvény vezetett fel a hegyekbe, és sok vezetett át rajtuk, de a legtöbb ösvény sehova nem vezetett, csalóka volt, vagy még annál is rosszabb.
 A legtöbb átkelőn gonosz dolgok és rettenetes veszélyek leselkedtek az utazóra. A törpök és a hobbit, Elrond tanácsainak és Gandalf emlékeinek segítségével a jó utat választották, ami a jó átkelőhöz vezetett.
Hosszú napokkal azután, hogy kiértek a völgyből, és mérföldekkel maguk mögött hagyták az Utolsó Meghitt Otthont, még mindig felfelé vezetett az útjuk. Nehéz és veszélyes út volt: kanyargós, magányos és hosszú.
 Ha visszanéztek, láthatták, hogy a földek, melyeket elhagytak, alattuk terülnek el. 
 Messze-messze nyugaton, ahol minden kék volt és homályos, Bilbó tudta, hogy ott fekszik az ő kényelmes és biztonságos hazája, és az ő kis hobbit-ürege. Reszketett. Kezdett nagyon hideg lenni odafent, a szél metsző lett a kövek között. Néha voltak nagy sziklák, amelyek levágtattak a hegyoldalon, ahogy a déli nap melegétől megindultak a havon, és elgurultak a társaság tagjai között (ami szerencsés eset volt), vagy a fejük fölött (ami viszont ijesztő). Az éjszaka kényelmetlen volt és hideg, nem mertek énekelni, vagy túl hangosan beszélni, mert hátborzongató visszhangot vertek. Úgy tűnt, semmi sem töri meg a csendet - kivéve a víz, a szél, vagy a kövek repedésének hangja.
"Lent már javában tart a nyár" - gondolta Bilbó. - "Épp kaszálják a szénát, vagy piknikeznek. Aratni fognak, és szedret szedni, mielőtt mi ezzel a gyorsasággal elkezdenénk leereszkedni a túloldalon."
 A többieknek is hasonló borongós gondolataik voltak, bár amikor elbúcsúztak Elrondtól nyárközép napjának nagy reményeivel, még vidáman beszélgettek a hegyi átkelésről, és hogy gyorsan átlovagolnak a hegyen túli vidéken. Azon járt az eszük, hogy elérik a titkos ajtót a Magányos Hegyen, talán épp az ősz következő holdjánál - "és esetleg az lesz Durin Napja" - mondták. Csak Gandalf csóválta a fejét, de nem mondott semmit. A törpök hosszú évek óta nem jártak azon a vidéken, de Gandalf igen. Ő tudta, hogy egyre több és több lett a veszély a Vadonban, mióta a sárkányok elüldözték az embereket arról a tájról, és az orkok titokban elszaporodtak Mória Bányáinak csatája után. Még azok a tervek is csődöt mondhatnak, amelyeket olyan bölcs mágusok készítenek, mint Gandalf, és olyan barátok, mint Elrond. Ez néha előfordul, ha valaki veszélyes kalandokba vág a Vadon Szélén túl. Gandalf elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja ezt.
Tudta, hogy valami váratlan fog történni, és alig mert reménykedni, hogy bármilyen félelmetes kaland nélkül megússzák az átkelést a magányos hegycsúcsok között, és az olyan völgyekben, ahol nem uralkodott király. Nem úszták meg. Minden jól ment, míg egy nap viharba keveredtek. Ez nem is vihar volt, inkább égiháború. Tudjátok, milyen rettenetes tud lenni egy vihar lent, a folyóvölgyben, főleg akkor, ha két nagy fergeteg találkozik, és összecsapnak. A hegyekben éjszaka még félelmetesebb a dörgés és a villámlás, mikor a keletről és nyugatról érkező viharok találkoznak, és harc kezdődik közöttük. A villámok megtörnek a hegycsúcsokon, a sziklák megremegnek, a dörgés kettévágja a levegőt, és a hangja legurul a barlangokba és mélyedésekbe. A sötétséget pedig kitölti a mindent elsöprő zaj és a hirtelen fellobbanó fény.
Bilbó még sosem látott, de még nem is képzelt el semmi ehhez hasonlót. Magasan fent voltak egy szűk helyen, egyik oldalon egy meredek szakadék, ami egy homályos völgybe ereszkedett. Egy kiálló szikla alatt kerestek menedéket éjszakára. Bilbó egy takaró alatt feküdt, és tetőtől talpig reszketett. Mikor kikukucskált a takaró alól, a villámfényben azt látta, hogy a völgy túloldalán kőóriások álltak, és játékból sziklákat hajigáltak egymásnak, elkapták, majd legurították a sötétségbe, ahol a fák közé csapódtak, vagy apró darabokra hullottak nagy robaj közepette.
 Aztán jött a szél és az eső. A szél minden irányba szétfújta a jeges esőt, így a fölöttük lévő szikla semmi védelmet nem adott. Nemsokára teljesen eláztak, a pónik a fejüket lógatva álltak, farkuk a lábuk között, és némelyikük nyihogott félelmében. Hallották, ahogy az óriások hahotáztak és kiáltoztak végig a hegyoldalban. 
- Ez nagyon nem lesz jó így! - mondta Thorin. - Ha a szél nem fúj le minket innen, nem fulladunk vízbe, és nem csap belénk a villám, akkor egy óriás fog felkapni bennünket, és felrúg a magasba, mint egy futball-labdát.
- Nos, ha tudsz egy jobb helyet, vigyél oda minket! - válaszolt Gandalf. Egyre mogorvább lett, és egyáltalán nem volt boldog az óriásoktól.
A vitának az lett a vége, hogy elküldték Filit és Kilit, hogy keressenek egy jobb menedéket. Nagyon éles szemük volt, és mivel nagyjából 50 évvel fiatalabbak voltak a többi törpnél, általában ők kapták ezeket a feladatokat (mert mindenki tudta, hogy nincs értelme Bilbót küldeni). Ha valamit meg akarsz találni, a legjobb, ha nézelődsz (Thorin ilyesmit mondott az ifjú törpöknek). Általában talál valamit az ember ha nézelődik, de nem mindig azt, amit keresett. Ebben az esetben ez igaznak bizonyult.
Nemsokára Fili és Kili kúszva jöttek vissza, a kövekbe kapaszkodva a szél ellenében.
- Találtunk egy száraz barlangot - mondták, - nem messze, a következő fordulón túl. A pónikkal együtt mindannyian beférünk.
- Alaposan átkutattátok? - kérdezte a mágus, mert tudta, hogy a hegyi barlangok ritkán állnak üresen.
- Igen, igen! - mondták, bár mindenki tudta, hogy ezzel nem tölthettek sok időt, túl hamar jöttek vissza. - Nem olyan nagy, és nem túl mély.
Természetesen ez a veszélyes a barlangokban: néha nem tudni, milyen mélyek, vagy egy járat hova vezet, esetleg bent mi várhat az emberre. De most Fili és Kili hírei elégségesnek látszottak. Mindannyian felkeltek, és készültek az induláshoz. A szél üvöltött, az ég dörgött, de nekik a továbbhaladással kellett törődniük. Nem kellett messzire menniük, így nemsokára egy sziklához értek, ami kilógott az ösvényre. Ha az ember mögé lépett, egy boltívet láthatott a hegy oldalában. Pont annyi hely volt, hogy a pónikat áttuszkolják, miután a csomagokat és a nyerget leszedték róluk. Ahogy áthaladtak a boltív alatt, jó volt hallani, hogy az eső és a szél odakint tombol, és nem körülöttük, és hogy biztonságban vannak az óriásoktól és a szikláiktól. A mágus nem akart kockázatot vállalni. Meggyújtotta a botját - ahogy Bilbó ebédlőjében is tette, de ez nagyon távolinak tűnt, ha még emlékeztek rá -, és a fénynél átkutatták a barlangot egyik végétől a másikig.
Elég nagyméretűnek látszott, de nem túl nagynak, sem különösnek. A padlója száraz volt és akadt néhány kényelmes zug. Az egyik végében volt hely a póniknak: ott álltak (nagyon örültek a változásnak), gőzölögtek, ropogtattak a zabostarisznyájukban. Óin és Glóin tüzet akart rakni a bejáratnál, hogy megszáríthassák a ruháikat, de Gandalf hallani sem akart erről. Tehát kiterítették a vizes holmijukat a padlóra, és a csomagjaikból elővették a száraz ruhákat. Majd kényelmesen elrendezték a takaróikat, elővették a pipáikat, és füstkarikákat fújdogáltak, amiket Gandalf különféle színűre varázsolt és a plafonra táncoltatott, hogy szórakoztassa a társaságot. Csak beszélgettek és beszélgettek, elfeledkeztek a viharról, és megtárgyalták, ki mit fog kezdeni a kincs ráeső részével (persze, amikor hozzájutnak, de ez most nem látszott annyira lehetetlennek), majd szépen sorban elaludtak. Ez volt az utolsó alkalom, hogy használták a pónikat, a csomagokat, a poggyászt, a szerszámokat és a rakományt, amit magukkal hoztak.
Azon az éjszakán kiderült, jó ötlet volt, hogy Bilbót magukkal hozták. Valahogy hosszú ideig nem jött álom a szemére, és mikor végre elaludt, nagyon csúnya álmai voltak. Azt álmodta, hogy egy rés, ami a barlang hátsó falán volt, egyre nagyobb és nagyobb lett, mind szélesebbre tárult, és ő nagyon félt, de semmit sem tudott tenni, csak feküdt, és nézett. Majd azt álmodta, hogy a barlang padlója megmozdul, és ő csak csúszik, kezd leesni, isten tudja, hova.
Ekkor rémülten felébredt, és látta, hogy az álmának egy része valóság volt. Egy rés megnyílt a barlang hátsó részén, és már egy széles járat lett belőle. Épp időben nézett oda, hogy lássa az utolsó pónik farkát eltűnni benne. Természetesen nagyot kiáltott, olyan nagyot, amekkorát csak egy hobbit kiálthat, ami meglepő a méretükhöz képest.
Orkok ugrottak elő, nagy orkok, hatalmas, ronda kinézetű orkok, nagyon sokan, mielőtt annyit mondhatott volna 'Habakuk'. 
Minden törpre legalább hat ork jutott, még Bilbóra is kettő. Mindegyiküket felkapták, átvitték a résen, még mielőtt annyit szólhattak volna, hogy 'üllő és kalapács'. De Gandalfot nem kapták el. Bilbó kiáltása legalább ennyi jót tett. A pillanat tört része alatt felébresztette, és mikor az orkok utána nyúltak, hogy elkapják, mintha villám csapott volna a barlangba, puskapor szaga érződött, és néhány ork holtan esett össze.
A rés egy csattanással bezárult, de Bilbó és a törpök a rossz oldalon voltak! Hová lett Gandalf? Sem a törpök, sem az orkok nem tudták, de az orkok nem is akarták megvárni, amíg kiderül. Mélyen voltak, nagyon mélyen, és olyan sötét volt, amiben csak azok az orkok látnak, akik a hegyek mélyén tanyáznak. A járatok elágaztak és keresztezték egymást minden irányban, de az orkok úgy ismerték az utat, mint mi, amikor a legközelebbi postára megyünk. Az út lefelé tartott, egyre lejjebb, a levegő szörnyen fülledt volt. Az orkok nagyon durván bántak velük, könyörtelenül szorongatták őket, kuncogtak és röhögtek azon a csúf, jéghideg hangjukon. Bilbó sokkal rosszabbul érezte magát, mint amikor a troll felemelte a lábánál fogva. Újra és újra a kedves, világos hobbit-üregébe kívánkozott. Nem utoljára!
Hirtelen vörös fény villant előttük. Az orkok elkezdtek énekelni vagy károgni, a lábukkal verték az ütemet a kőpadlón, és a foglyaikat rázták.

Csett, csatt! Megfoglak!
Krikk, krakk! Elkaplak!
Csak lefelé az Orkvárosba
Menj csak, kiskomám.

Riccs, reccs! Puff, paff!
Pöröly és fogó! Üveg és dugó!
Dumm dumm lenn a föld alatt
Hohó! Kiskomám!

Pikk, pakk! Ostor csatt!
Üsd és vágd! Nincs nyafogás!
Dolgozz csak! Nincs óbégatás
Ha orkok dörögnek és orkok röhögnek
Csak körbe-körbe a föld alatt
Itt lenn kiskomám!
 

Ez igazán szörnyen hangzott. A falak visszaverték a csapkodás hangját A dal mondanivalója túl egyszerű volt: az orkok korbácsokat vettek elő, és őket csapkodták, hogy úgy fussanak előttük, ahogy csak a lábuk bírja. A törpök egyike másika már kezdett nyafogni és óbégatni, mikor bebukdácsoltak egy hatalmas barlangba.
A barlangot középről hatalmas vörös tűz világította meg, és fáklyák végig a falakon. A barlang tele volt orkokkal. Mindannyian röhögtek, dübörögtek és tapsoltak, amikor a törpök (szegény Zsákos úrral a legvégén, ő volt a legközelebb a korbácsokhoz) befutottak, míg az ork-hajcsárok mögöttük csattogtatták a korbácsaikat. A pónik már ott voltak, összeterelve az egyik sarokban, és ott feküdt minden csomagjuk és poggyászuk szétszaggatva, és az orkok felforgatták, összeszaglászták, szétturkálták, vagy épp veszekedtek rajta.
Attól tartok, ekkor látták utoljára ezeket a kiváló kis pónikat, még azt a kis keménykötésű fehér jószágot is, amit Elrond adott kölcsön Gandalfnak, mert az ő lova nem volt alkalmas a hegyi utakra. Az orkok ugyanis lovakat, pónikat és szamarakat esznek (meg még szörnyűbb dolgokat), és mindig éhesek. De most a foglyok csak saját magukra gondoltak. Az orkok hátrabilincselték a kezüket, összekötötték őket egy sorba, és elvonszolták őket a barlang távolabbi végébe. Bilbó ott bukdácsolt a sor végén.
Ott, az árnyékban egy nagy lapos kövön egy hatalmas fejű, óriási ork ült. Fegyveres orkok álltak körülötte, baltával és görbe karddal, mert ők ilyen fegyvereket használnak. Az orkok kegyetlenek, gonoszak és sötétszívűek. Nem készítenek szép dolgokat, de sok furfangos dolgot igen. Ha veszik a fáradságot, úgy ásnak alagutat és bányásznak, mint bármelyik törp, kivéve a legjobbakat, de az orkok legtöbbször koszosak és mocskosak.
 Nagyon ügyesek, ha pörölyt, szekercéket, kardokat, tőröket, csákányokat, fogókat és egyéb kínzóeszközöket kell készíteni, vagy ha másokkal kell elvégeztetni a dolgokat. Olyan rabokkal és a rabszolgákkal, akik addig dolgoznak, amíg bele nem halnak a levegő és a napfény utáni vágyakozásba. Nem kizárt, hogy ők találták fel azokat a gépeket, amelyek azóta is gondot okoznak a világnak, főként azokat a szerkezeteket, melyekkel sok embert lehet megölni egyszerre. Mindig szerették a kerekeket, a gépeket, a robbanásokat, és hacsak tehették, nem dolgoztak a saját kezükkel. De azokban az időkben és azokon a vad vidékeken még nem voltak ennyire fejlettek. A törpöket nem gyűlölték különösebben, nem jobban, mint bárki vagy bármi mást, főként a rendszerető és gazdag népeket. Néhány helyen a gonosz törpök még szövetségre is léptek velük. De Thorin népét különlegesen gyűlölték, a háború miatt, amiről már hallhattatok, de ez nem tartozik a mesénkhez. Egyébként is az orkokat nem érdekelte, kit kapnak el, amíg okosan és titokban csinálták, és az áldozatok nem tudták megvédeni magukat.
- Kik ezek a nyomorultak? - kérdezte a Nagy Ork.
- Törpök, és ez! - mondta a hajcsárok egyike, és úgy megrántotta Bilbó láncát, hogy az térdre esett.
- Az Elülső Tornácnál rejtőzködtek, ott találtunk rájuk.
- És mit akartatok ezzel elérni? - kérdezte a Nagy Ork Thorin felé fordulva. - Semmi jót, úgy gondolom! Kikémlelni a népem magánügyeit, azt hiszem! Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy tolvajok vagytok! Gyilkosok, és a tündék barátai, nem kizárt! Gyerünk! Mi mondanivalótok van?
- Thorin a törp, szolgálatodra! - válaszolt, de ez csak egy udvarias semmiség volt. - Azokhoz a dolgokhoz, amit gyanítasz vagy gondolsz, nekünk semmi közünk. Csak menedéket kerestünk a vihar elől egy megfelelőnek és használaton kívülinek tűnő barlangban. Semmi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy valami módon kényelmetlenséget okozzunk az orkoknak.
Ez tényleg igaz volt!
- Urn! - morogta a Nagy Ork. - Mondod te! Megtudhatnám, egyáltalán mit kerestetek itt a hegyekben, honnan jösztök, és merre mennétek tovább? Igazság szerint mindent tudni akarok rólatok. Nem mintha hasznodra válna Tölgypajzsos Thorin, már így is túl sokat tudok a népedről. De halljuk az igazságot, vagy valami különösen kellemetlenben lesz részetek!
- Úton voltunk, hogy meglátogassuk a rokonainkat, unokaöcséinket és -húgainkat, első-, másod- és harmadik fokú unokatestvéreinket, és nagyapáink más utódait, akik ezeknek a vendégszerető hegyeknek a keleti oldalán élnek - mondta Thorin, mert pillanatnyilag fogalma sem volt, mit is mondjon, és a valóságot természetesen nem árulhatta el.
- Hazudik, ó Hatalmasságod! - szólt a hajcsárok egyike. - Több emberünket is villám csapta agyon a barlangban, mikor invitáltuk ezeket a teremtményeket, hogy jöjjenek le. Most halottan fekszenek, mint a kő. És ezt még nem magyarázta meg! - felmutatta azt a kardot, amit Thorin hordott, a kardot, amit a trollok barlangjában talált.
A Nagy Ork szörnyű nagyot üvöltött dühében, mikor meglátta. Minden harcosa fogcsikorgatva morgott, a pajzsukat csapkodták, és a lábukkal dobogtak. Rögtön felismerték a kardot. A maga idejében orkok százait ölte meg, mikor Gondolin szép tündéi rájuk vadásztak a hegyekben, vagy a falak alatt csatáztak. A neve Orcrist, Ork-Nyakazó volt, de az orkok egyszerűen a Harapó néven ismerték. Gyűlölték, de még jobban azt, aki hordozta.
- Gyilkosok és tündebarátok! - üvöltött a Nagy Ork. - Vágjátok le őket! Üssétek! Harapjátok! Tépjétek szét őket! Dobjátok őket kígyókkal teli gödrökbe, és ne lássák a napot többé! - Annyira feldühödött, hogy felugrott a székéből, és tátott szájjal Thorinnak rontott.
Abban a pillanatban minden fény kialudt a barlangban, és a hatalmas tűz puff! egy világító kék füstoszloppá változott, ami egészen a plafonig ért, és égető szikrákat szórt az orkokra. 
Ami ezután jött, a kiáltozás, óbégatás, morgás, makogás, üvöltözés, hörgés, átkozódás, nyüszítés, sikítozás leírhatatlan volt. 
Ha több száz vadmacskát és farkast lassú tűzön, élve megsütünk, az sem érhet fel ezzel a hangzavarral. A szikrák kilyuggatták az orkokat, és a füst, ami most leereszkedett a plafonról, olyan sűrű volt, hogy még az orkok sem láttak át rajta. Nemsokára egymásra estek, marták, rúgták, ütötték-verték egymást, mintha mind megőrültek volna.
Hirtelen egy kard fénye villant. Bilbó látta, ahogy keresztülmegy a Nagy Ork testén, aki döbbenten állt a felfordulás közepén. Holtan esett össze, és az ork harcosok vinnyogva menekültek a kard elől a sötétségbe. 
A kard visszakerült a hüvelyébe. - Gyorsan, kövessetek! - mondta egy hang keményen és halkan. Mielőtt Bilbó felfoghatta volna mi is történt, már újra futott, olyan gyorsan, ahogy csak bírt, a sor végén. Lefelé haladtak, még sötétebb járatokban, és az ork-terem hangjai halkultak mögöttük. Egy halvány fény vezette őket.
- Gyorsabban, gyorsabban! - mondta a hang. - Hamarosan újra meggyújtják a fáklyákat.
- Várj egy percet! - szólt Dori, aki Bilbó előtt volt a sor végén. A hobbitot a vállára vette, amennyire összekötözött keze engedte, és futottak tovább, a láncaik összecsörrentek, gyakran felbuktak, mert nem tudtak a kezükkel egyensúlyozni. Csak nagy sokára álltak meg, de addigra már a hegy szívéig is eljuthattak.
Ekkor Gandalf meggyújtotta a botját. Persze, hogy Gandalf volt, de abban a pillanatban túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy megkérdezzék, hogy került oda. Újra kihúzta a kardját, és az megint magától világított a sötétben. A harag úgy égett benne, hogy világított, ha orkok voltak a közelben. Most kék lánggal égett örömében, hogy megölte a barlangban a nagy orkot. Nem okozott neki gondot az ork-láncok elvágása, és a rabok a lehető leggyorsabban kiszabadultak. A kard neve Glamdring, az Ellenség Pörölye volt, ha még emlékeztek rá. Az orkok Verőnek hívták, és ha lehet, még jobban gyűlölték, mint a Harapót. Az Orcrist is megmenekült, Gandalf azt is magával hozta, miután elvette a rémült őrök egyikétől. Gandalf sok mindenre gondolt; bár nem tehetett meg mindent, sokat tehetett a barátaiért egy szorult helyzetben.
- Mind itt vagyunk? - kérdezte, mikor átadta Thorinnak a kardot, és meghajolt. - Hadd lássam: egy, ez Thorin; kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy; hol van Fili és Kili? Aha, ott vannak, tizenkettő, tizenhárom, és Zsákos úr: tizennégy! Lám, lám! Lehetne rosszabb, de ugyanakkor lehetne sokkal jobb is. Se póni, se étel, nem is tudjuk, hol vagyunk, és mögöttünk dühös orkok tömege. Gyerünk tovább!
És továbbmentek. Gandalfnak igaza volt: nemsokára ork-hangokat hallottak, és szörnyű kiáltásokat messze a járatokban, amiken keresztüljöttek. Ez még nagyobb gyorsaságra ösztökélte őket, de mivel szegény Bilbó fele olyan gyorsan sem tudott futni, a törpök - mondhatom, elképesztő gyorsasággal tudnak közlekedni, ha szükség van rá - a hátukon vitték.
Az orkok még a törpöknél is gyorsabbak, ezek az orkok jobban ismerték a járatokat (ők maguk készítették őket), és őrülten dühösek voltak.
 Csinálhattak bármit a törpök, a kiáltások és üvöltések egyre közeledtek. Nemsokára már az ork-lábak dobbanását is hallották, sok-sok lábét, amelyek látszólag a következő forduló után voltak. Fáklyák pislákoló vörös fényét látták maguk mögött az alagútban, amit követtek. Kezdtek halálosan elfáradni.
- Miért, ó miért kellett elhagynom a hobbit-üregemet? - mondogatta szegény Zsákos úr, ahogy fel-le bukdácsolt Bombur hátán.
- Miért, ó miért kellett elhoznunk egy nyamvadt kis hobbitot kincsvadászatra? - mondta szegény Bombur, aki kövér volt, és ahogy dülöngélt, a fáradtságtól és a félelemtől az orrán csöpögött az izzadtság.
Ennél a pontnál Gandalf hátra maradt, és vele együtt Thorin is. Egy éles fordulóhoz értek. - A fordulónál! - kiáltott Gandalf. - Húzd ki a kardod Thorin!
Mást nemigen tehettek, és az orkoknak ez nem tetszett. Rohanva, kiáltozva fordultak be a sarkon, és szembetalálták magukat a hidegen és fényesen ragyogó Ork-Nyakazóval és az Ellenség Pörölyével. Az élen haladók elejtették a fáklyáikat, és kiáltottak egyet, mielőtt meghaltak. A mögöttük érkezők még egyet kiáltottak, és hátraugrottak, így beleütköztek a mögöttük jövőkbe. - A Harapó és Verő! - sikították. Hatalmas kavarodás lett, és legtöbben lökdösődve visszamenekültek arra, amerről jöttek.
Hosszú idő telt el, mire valamelyik ork be mert fordulni azon a sarkon. Addigra a törpök már messze jártak, az ork-birodalom sötét alagútjaiban. Mikor észrevették ezt az orkok, kioltották a fáklyákat, puha cipőket húztak, és kiválasztották a leggyorsabb futókat, akiknek a legélesebb volt a látásuk és a hallásuk. Ezek előrefutottak, olyan gyorsan, mint a menyét a sötétben, és alig nagyobb zajjal, mint egy denevér.
Ez volt az oka, hogy sem Bilbó, sem a törpök, de még Gandalf sem hallotta, hogy jönnek. 
Nem is látták őket. De a mögöttük futó orkok észrevették a társaságot, mert Gandalf botja halványan világított, hogy mutassa az utat a törpöknek.
Hirtelen valaki a sötétből hátulról elkapta Dorit, most megint ő vitte Bilbót a hátán. A törpö nagyot kiáltott, majd elesett. A hobbit legurult a válláról a sötétségbe, beverte a fejét a kemény kőbe, és semmi másra nem emlékezett.




5. fejezet
Talányok a sötétben

Mikor Bilbó kinyitotta a szemét, egy ideig azon gondolkodott, tényleg kinyitotta-e. Olyan sötét volt, mintha a szeme csukva lenne. Senki nem volt a közelében. Képzeljétek el, mennyire megijedt! Nem hallott semmit, nem látott semmit, és nem érzett semmit, csak a padló kövét.
Nagyon lassan felkelt, és elkezdett négykézláb tapogatózni, amíg meg nem érintette az alagút falát. De akár felfelé, akár lefelé tapogatózott, nem talált semmit: egyáltalán semmit, sem az orkok, sem a törpök nyomát. Szédelgett, még azt sem tudta biztosan, milyen irányban mentek, mikor elesett. A lehetőségekhez képest választott egy irányt, és arra kúszott egy darabig, míg hirtelen a keze rátapintott valamire: egy kicsi, hideg fémből készült gyűrűre, ami az alagút padlóján feküdt. Ez volt a karrierje fordulópontja, de ezt akkor még nem tudta. Szinte gondolkodás nélkül a zsebébe rakta a gyűrűt, pillanatnyilag semmi hasznát nem látta. Nem ment sokkal tovább, inkább leült a hideg kőre, és hosszú időre átadta magát a teljes nyomorúság érzésének. Gondolatban szalonnát és tojást sütött otthon, a saját konyhájában - belül érezte, hogy itt van valamelyik étkezés ideje. De ettől csak még nyomorultabbnak érezte magát.
Nem tudott azon gondolkodni, hogy mit tegyen. Azon sem tudott gondolkodni, hogy mi történt: miért hagyták itt, és ha itt hagyták, miért nem kapták el az orkok. És egyáltalán: miért fájt ennyire a feje? Az az igazság, hogy csendben feküdt egy sötét sarokban, nem volt szem előtt, és hosszú időre elfeledkeztek róla.
Egy idő múlva a pipája után tapogatózott. A pipa nem tört el, ez már valami. Kitapogatta a dohányzacskóját, még volt benne némi dohány, ez már jobb volt. Majd gyufát keresgélt, de nem talált, és ez szétfoszlatta minden reményét. De ez így volt jó, és erre ő is rájött, mikor észhez tért. Isten tudja, mit hozott volna rá annak a szörnyű helynek a sötét lyukaiból a gyufa sercenése és a dohány illata. De mégis, abban a pillanatban összetörtnek érezte magát. Ahogy végigtapogatta a zsebeit és a ruháját gyufa után kutatva, megtalálta a kis kardja markolatát - az a kis tőr volt, amit a trolloktól szerzett, de elfeledkezett róla. Az orkok sem vették észre, mert nadrágjában hordta.
Most kihúzta a kardot. Az sápadtan és halványan világított a szeme előtt. "Tehát ez is tünde-kard" - gondolta. - "Az orkok nincsenek túl közel, de nincsenek elég messze sem."
Ez valahogy megnyugtatta. Jól esett, hogy van egy kardja, ami Gondolinban készült az ork-háborúkra, melyekről olyan sok ének szól. Azt is észrevette, hogy ezek a fegyverek erősen hatottak az orkokra, ha váratlanul törtek rájuk.
"Visszamenni?" - gondolkozott. - "Nagyon nem jó! Oldalra? Lehetetlen! Előre? Csak ezt tehetem! Gyerünk!" - ezzel felkelt, továbbszaladt, kicsi kardját maga elé tartva, egyik kezével az alagút falát érintette, és a szíve vadul kalapált.

Bilbó valóban olyan helyen volt, amit szűknek lehet nevezni. De emlékezzünk rá, hogy ellentétben velünk, neki ez nem volt olyan szűk. A hobbitok nem olyanok, mint az átlagos emberek. Bár az üregeik rendes, vidám helyek, jó a szellőzésük, és nagyon különböznek az orkok járataitól, ők jobban hozzászoktak az alagutakhoz, mint mi, és nem veszítik el az irányérzéküket a föld alatt.
 Akkor sem, ha a fejük már kitisztult egy esés után. Emellett nagyon csendesen mozognak, könnyen elbújnak, és csodásan kiheverik az esést és zúzódásokat. Ezen kívül nagyon sok mondást és bölcsességet ismernek, amit az emberek többsége soha nem hallott, vagy már régen elfelejtett.
De mindezt egybevéve, én nem szívesen lettem volna Zsákos úr helyében. Úgy tűnt, az alagútnak nincs vége. Csak annyit tudott, hogy folyamatosan lefelé megy, és egy-két kanyar ellenére tart egy bizonyos irányt. Néha voltak alagutak, amelyek oldalra ágaztak, ezt a kard fénynél látta, vagy a falon lévő kezével érezte. Ezekkel nem törődött, csak annyit, hogy gyorsan áthaladt előttük, mert félt, hogy orkok, vagy félig elképzelt sötét lények bújnak elő onnan. Csak ment és ment, lejjebb és lejjebb. Még mindig nem hallott semmilyen hangot, kivéve alkalmanként egy denevér surrogását a füle mellett, ami először megijesztette, de később túl gyakori volt ahhoz, hogy bosszankodjon miatta. Nem tudom, meddig haladt így, már utált továbbmenni, de nem mert megállni, csak gyalogolt tovább és tovább, míg végül a fáradtnál is fáradtabb lett. Úgy tűnt, már átgyalogolt a holnapba, és azon túl a következő napokba.
Hirtelen, minden előzetes jel nélkül vízbe toccsant! Hú! Jéghideg volt. Ez rögtön felrázta. Nem tudta, ez csak egy tó volt-e a járatban, vagy egy földalatti vízfolyás széle, ami keresztezte az utat, vagy egy mély földalatti tó partja. A kard már alig világított. Megállt, és amikor erősen hallgatózott, hallotta, ahogy a víz "csipp-csepp", csepegett a láthatatlan plafonról az alatta lévő vízbe. Semmilyen más hang nem hallatszott.
"Tehát ez egy tó vagy medence, és nem földalatti folyó" - gondolta. Mégsem mert átgázolni rajta a sötétben. Nem tudott úszni, és eszébe jutottak azok a ronda nyálkás dolgok, nagy, kidülledő, vaksi szemekkel, amelyek izegtek-mozogtak a vízben. 
Furcsa lények élnek a pocsolyákban és tavakban a hegyek gyomrában: halak, akiknek az ősei beúsztak, isten tudja hány évvel ezelőtt, és soha nem úsztak ki. Eközben a szemük egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy próbáltak látni a sötétben. De vannak sokkal undorítóbb dolgok, mint a halak. Azokban a barlangokban és járatokban is, melyeket az orkok építettek maguknak, számukra ismeretlen lények élnek, amelyek a külvilágból lopóztak be, és elrejtőztek a sötétségben. A barlangok közül is néhány öregebb, mint az orkok, ők csak kiszélesítették őket, és járatokkal kötötték össze az üregeket, de az eredeti lakók még mindig ott vannak a sötét sarkokban, ott ólálkodnak és motoszkálnak mindenfelé.
Itt a mélyben, a sötét tó mellett élt az öreg Gollam, egy kicsi, undorító teremtmény. Nem tudom, honnan jött, sem azt, hogy ki volt. Ő Gollam volt - sötét, mint a sötétség, kivéve a két nagy, kerek, sápadt szemét a sovány arcában. Volt egy kis csónakja, nagyon csendesen evezgetett a tavon. Mert ez egy tó volt: széles, mély, és halálosan hideg. 
Hosszú lábaival evezett, amelyek kilógtak a csónakból, de soha egy hullámot nem vert. Ő nem. Sápadt, lámpaszerű szemeivel vak halakat keresett, amiket a gondolatnál is sebesebben ragadott meg hosszú ujjaival. Szerette a húst is. Az orkokat szerette, ha el tudott kapni egyet közülük. De arra vigyázott, hogy őt ne vegyék észre. Hátulról fojtotta meg őket, ha nagyritkán a víz közelébe mentek, mikor ő ott ólálkodott. Ez nagyon ritkán fordult elő, mert az orkoknak olyan érzésük volt, hogy valami kellemetlen dolog bujkált ott lent, a hegyek gyökerénél. Régen rátaláltak a tóra, mikor arrafelé ástak, és úgy találták, ott már nem tudnak továbbmenni ezért az út véget ért ebben az irányban. Nem is volt okuk, hogy arra menjenek - kivéve, ha a Nagy Ork küldte őket. Néha a tóban élő halakra fájt a foga, és előfordult, hogy sem ork, sem hal nem jött vissza onnan.
Nos, Gollam egy nyálkás kis kőszigeten élt a tó közepén. A távolból figyelte Bilbót a sápadt szemeivel, mintha távcsövek lennének. Bilbó nem láthatta őt, de Gollam nagyon elcsodálkozott Bilbón, mert látta rajta, hogy egyáltalán nem egy ork.
Gollam beszállt a csónakjába, és elindult a szigetről, miközben Bilbó a parton ült, teljesen megzavarodva, útja és ötletei végén járt. Hirtelen megjelent Gollam, suttogott és sziszegett:
- Ejha, drágaszágom! Azt hiszem, ez egy ünnepi lakoma; legalábbisz egy ízletesz falat lesz nekünk, gollam! - Mikor azt mondta, gollam, szörnyű gurgulázó hang jött ki a torkán. Erről kapta a nevét, bár ő mindig "Drágaságomnak" hívta saját magát.
A hobbit majdnem kiugrott a nadrágjából, mikor a sziszegés elért a füléhez, és hirtelen meglátta a rámeredő, sápadt fényű szemeket.
- Ki vagy te? - kérdezte, és a tőrét maga elé tartotta.
- Mi lehet ez, drágaszágom? - suttogta Gollam (mindig magában beszélt, mert soha nem volt más, akihez szólhatott volna). Azért jött, hogy ezt kitalálja, és pillanatnyilag nem volt túl éhes, csak kíváncsi. Más esetben először elkapja a nyakat, és csak utána suttog.
- Zsákos Bilbó vagyok. Elvesztettem a törpöket, elvesztettem a mágust, és nem tudom, hol vagyok. De nem is akarom tudni, ha kijuthatok innen. 
- Ész mi van a kezében? - kérdezte Gollam, ahogy a kardra nézett; ez nem nagyon tetszett neki.
- Egy kard, egy penge, ami Gondolinból származik!
- Sssssssz! - sziszegte Gollam, és nagyon udvarias lett. - Talán itt maradunk, ész beszélgetünk egy kicit vele, drágaszágom. Szereti a fejtörőket, talán szereti, ugye? Igyekezett, hogy barátságosnak látsszon, legalábbis pillanatnyilag, amíg többet nem tud a kardról és a hobbitról: tényleg egyedül van-e, jó-e az íze, és hogy Gollam igazán éhes-e. Csak a fejtörőkre tudott gondolni. Találós kérdéseket feladni, néha megfejteni őket, ez volt az egyetlen játék, amit valaha más vicces teremtményekkel játszott az üregeikben. De ez nagyon-nagyon régen volt, mielőtt minden barátját elvesztette és elűzték, ő pedig lekúszott, egyre lejjebb, a hegyek alatti sötétségbe.
- Rendben - mondta Bilbó. Örömmel beleegyezett, amíg többet nem tud erről a lényről, hogy valóban egyedül van-e, vajon harcias, vagy éhes, és vajon az orkok barátja-e.
- Te kérdezz először - mondta, mert nem volt ideje, hogy kitaláljon egy fejtörőt.
Így Gollam ezt sziszegte:

Gyökere van, de szenki sze látja.
Nagyobb, mint a világ legnagyobb fája.
Fel, fel, tör az égbe,
Anélkül, hogy nőnie kéne.

- Ez könnyű! - mondta Bilbó. - Feltételezem, a hegy.
- Ilyen könnyen kitalálja? Fogadászt kell kötnie velünk drágaszágom. Ha a Drágaszág kérdez, ész ő nem találja ki, megesszük őt drágaszágom. Ha ő kérdez, ész mi nem találjuk ki, akkor ő mit kér cerébe? Megmutatjuk a kivezető utat, igen!
- Rendben van! - mondta Bilbó, és nem mert ellenkezni. Szinte sajgott a feje, ahogy megpróbált egy fejtörőt kiagyalni, ami megmentheti attól, hogy ennivaló legyen.

Harminc fehér paripa egy vörös dombon
Először roppant,
Azután dobbant,
Majd végül nyugton marad.

Csak ezt tudta kigondolni - leginkább az evésen járt az esze. Ez elég régi darab volt, és Gollam tudta a választ, akárcsak ti.
- Szemmiszég, szemmiszég - sziszegte. - Fogak, fogak drágaszágom! De nekünk cak hat van belőlük! Majd ez volt a második rejtvénye:

Kiált hangja nélkül,
Repül szárnya nélkül, 
Harap foga nélkül, 
Szuttog szája nélkül.

- Egy pillanat türelmet! - kiáltotta Bilbó. Még mindig kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy akár meg is ehetik. Szerencsére egyszer már hallott valami hasonlót, és ahogy visszagondolt, eszébe jutott a válasz.
- Szél, hát persze, a szél - mondta, és annyira megörült, hogy rögtön kigondolt egy újabb fejtörőt. "Ez majd összezavarja ezt a randa földalatti lényt" - gondolta:

Egy szem egy kék arcban
Látott egy szemet egy zöld arcban.
"Az a szem olyan, mint ez a szem"
Mondta az első szem,
"Csak lejjebb,
És nem a magasban."

- Ssssz, sssssssssz - sziszegett Gollam. Nagyon-nagyon hosszú ideje élt már a föld alatt, és kezdte elfelejteni az efféle dolgokat. De ahogy Bilbó kezdett reménykedni, hogy a nyomorult nem tudja kitalálni, Gollam emlékei előjöttek a hosszú-hosszú korokkal ezelőtti időkből, amikor nagyanyjával egy folyómenti üregben élt.
- Ssssz, sssssssssz, drágaszágom - sziszegte újra. - A Nap ész a margaréták, azok lesznek, biztoszan.
Ezek a mindennapos földfölötti rejtvények fárasztóak voltak neki. Arra az időre emlékeztették, mikor még nem volt magányos, sunyi és rossz, ez viszont kihozta a sodrából. Még éhesebb lett, és ezúttal valami nehezebbel és kellemetlenebbel próbálkozott:

Nem látható, ész nem tapintható,
Nem hallható, ész nem szagolható.
A cillagok mögött van, ész a hegyek alatt,
Ez tölti ki az üresz lyukat.
Elszőnek érkezik, ész mindent ez követ,
Megöli a nevetészt, bevégzi az életet. 

Gollam szerencsétlenségére Bilbó már hallotta ezt a fajta rejtvényt. A válasz egyébként is ott volt körülötte.
- A sötétség! - vágta rá azonnal, még a mindent tudó sapkáját sem kellett felvennie.

Egy doboz pántok, kulcs, vagy fedél nélkül
Mégis arany kincset rejt legbelül.

Ezt kérdezte, hogy időt nyerjen, amíg kitalál egy igazán nehezet. Ezt nagyon könnyűnek gondolta, bár nem a szokásos formában tette fel a kérdést. Gollam számára viszont kemény diónak bizonyult. Sziszegett magában, de nem válaszolt, csak suttogott és köpködött.
Bilbó egy idő után kezdett türelmetlen lenni.
- Nos, mi a válasz? - kérdezte. - Biztos nem egy fütyülő teáskanna, mint ahogy a sziszegésedből gondolhatnám.
- Adjál nekünk egy kisz időt. Hadd próbálkozzunk drágaszágom.
- Rendben - mondta Bilbó, miután hosszú időn keresztül várt. - Mi lesz a válasszal?
Hirtelen Gollamnak eszébe jutott, hogy régen fészkeket rabolt ki, és a folyópart oldalában ülve a nagyanyja tanította, hogyan szívja ki a …
- Tojászokat! A tojász lesz az! - Majd ő kérdezett:

Él lélegzettelen;
Él halott-hidegen;
Neki a szomj ész ital idegen;
Páncélinge szoszem rezzen.

Ezt viszont Gollam találta nagyon könnyűnek, mert mindig a válasz járt az eszében. Pillanatnyilag semmi jobbat nem tudott kitalálni, annyira felbosszantotta a tojás-fejtörő.
Bilbónak így is-úgy is kemény dió volt, mert ha csak tehette, távol tartotta magát a víztől. Azt hiszem, ti már tudjátok a választ, természetesen, vagy legalábbis egy szempillantás alatt kitaláljátok, mert otthon ültök kényelmesen, és nem zavarja a gondolkodást az a veszély, hogy valaki meg akar enni titeket. Bilbó csak ült, egyszer-kétszer megköszörülte a torkát, de a válasz csak nem jött.
Egy idő után Gollam elkezdett gyönyörködve saját magának sziszegni:
- Jó falat drágaszágom? Jó szaftosz? Fenszégeszen ropogósz? És eközben Bilbót bámulta a sötétben.
- Egy pillanat türelmet - mondta a hobbit. - Épp most adtam neked jó hosszú gondolkodási időt.
- Szietnie kell, szietnie! - mondta Gollam, és elkezdett kimászni a partra a csónakjából, hogy Bilbóra vesse magát. Mikor a hosszú, úszóhártyás lábát a vízbe mártotta, felugrott egy hal az ijedtségtől, és Bilbó lábára esett.
- Jujj! - kiáltott fel Bilbó -, hideg és nyirkos! - és eszébe jutott a válasz. - Hal! Hal!
Gollam nagyon csalódott volt. Bilbó feltett egy újabb kérdést, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, így Gollamnak vissza kellett másznia a csónakjába gondolkodni.

Lábatlan fekszik az egylábún, kétlábú a közelében ül a háromlábún, négylábúnak is jut egy kicsi.

Ez a fejtörő nem volt éppen időszerű, de Bilbó sietett. Ha máskor kérdezi, Gollamnak problémát okozott volna, hogy kitalálja. Mivel halakról volt szó, a "lábatlant" nem volt nehéz kitalálni, és ezután a többi már könnyű volt. "Hal egy kis asztalon, egy ember ül az asztalnál egy háromlábú széken, és a macska megkapja a maradékot" - természetesen ez volt a válasz, és Gollam hamar meg is adta. Majd arra gondolt, hogy eljött az idő, hogy valami nehezet és szörnyűt kérdezzen. Ez volt a feladvány:

Ez a dolog elnyel mindent:
Madarat, vadat, fát virágot, rétet;
Megrágja az acélt ész a vaszat;
Felaprítja a kemény sziklafalat;
Királyokat öl, városzokat dönt romba,
A magasz hegyet isz ő töri halomba.

Szegény Bilbó csak ült a sötétben, és azokra a hatalmas orgékre és óriásokra gondolt, amelyekről a mesékben hallott, de semelyikük nem csinált ilyen dolgokat. Úgy érezte, hogy a válasz más lesz, és neki tudnia kellene, de nem jutott az eszébe. Kezdett félni, és ez nem tesz jót a gondolkodásnak. Gollam elkezdett kimászni a csónakjából. A vízbe ereszkedett, és kievezett a partra. Bilbó látta, hogy a szemek közelednek felé. A nyelve mintha a szájába ragadt volna. Azt akarta kiáltani "Adj még időt, adj időt!". De egy hirtelen sikoltással csak ennyi jött ki belőle:
- Idő! Idő!
Bilbót a vakszerencse mentette meg. Természetesen ez volt a válasz.
Gollam még csalódottabb lett. Most már kezdett dühös lenni, és a játék kezdte fárasztani. És nagyon éhes is lett. Most már nem mászott vissza a csónakba. A sötétben leült Bilbó közelében. Ez a hobbitot szörnyen nyugtalanította és összezavarta.
- Kérdeznie kell tőlünk drágaszágom, igen, igen, igen. Még egy kérdész, amit ki kell találnunk, igen, igen - sziszegte Gollam.
De Bilbónak egy kérdés sem jutott eszébe, míg az a csúnya nedves dolog ott ült mellette, és tapogatta, piszkálta. A fejét vakarta, megcsípte magát, de semmi másra nem tudott gondolni.
- Kérdezz! Kérdezz! - sziszegte Gollam.
Bilbó megcsípte magát, megpofozta magát, megmarkolta a kicsi kardját, a másik kezével még a zsebébe is benyúlt. Ott megtalálta a gyűrűt, amit a járatban szedett fel, és elfeledkezett róla.
- Mi van a zsebemben? - kérdezte fennhangon. Magához beszélt, de Gollam azt hitte, hogy ez egy rejtvény, és rettentően feldühödött.
- Nem igazszág! Nem igazszág! - sziszegte. - Ez nem igazszágosz drágaszágom, ugye, azt kérdezni, hogy mi van az ő koszosz kisz zebében?
Bilbó látta, hogy mi történt, de mivel nem tudott jobbat kitalálni, ragaszkodott a kérdéshez. - Mi van a zsebemben? - kérdezte hangosabban.
- Ssssssz - sziszegett Gollam. - Adnia kell nekünk három lehetőszéget drágaszágom, három lehetőszéget.
- Jó, rendben! Találgass! - mondta Bilbó.
- A kezei! - mondta Gollam.
- Rossz válasz - mondta Bilbó, szerencsére korábban már kivette a kezét a zsebéből. - Találgass újra!
- Ssssssssz - sziszegte Gollam még dühösebben. Végiggondolta, ő mit tartott a zsebeiben: halcsontokat, ork-fogakat, vizes kagylókat, egy darab denevérszárnyat. Egy éles követ a fogai élezéséhez, és más ronda dolgokat. Próbálta elképzelni, mások mit tarthatnak a zsebükben.
- Zebkész! - mondta végül.
- Rossz válasz - mondta Bilbó. Ő nemrég vesztette el a sajátját. - Utolsó próbálkozás!
Gollam most sokkal rosszabb állapotban volt, mint amikor Bilbó a tojás-rejtvényt adta fel neki. Sziszegett és köpködött, előre-hátra hintázott, a talpát a padlóhoz csapkodta, morgott és nyöszörgött, izgett-mozgott, fészkelődött, de nem merte elhasználni az utolsó lehetőségét.
- Gyerünk! - mondta Bilbó. - Mire várjak? Bátornak és vidámnak próbált látszani, de egyáltalán nem érezte biztosan, hogyan végződik a játék, akár kitalálja Gollam, akár nem.
- Lejárt az idő! - mondta.
- Szpárga, vagy szemmi! - nyöszörgött Gollam, és ez nem volt igazságos, két találgatás egyszerre. 
- Mindkettő rossz! - kiáltott fel Bilbó, és nagyon megkönnyebbült. Azonnal talpra ugrott, a hátát a falnak vetette, és előretartotta a kis kardját. Persze tudta, hogy a kitalálós-játék szent és nagyon régi, és még a leggonoszabb lények sem mernek csalni, ha játszanak. De érezte, hogy nem bízhat meg ebben a nyálkás lényben, hogy betartja az ígéretét. Bármilyen kifogást kitalálhat, csak hogy kibújjon az ígéret alól. És végülis az utolsó kérdés nem volt az ősi szabályok szerinti igazi fejtörő.
Akárhogy is, Gollam nem támadt rá azonnal. Látta a kardot Bilbó kezében. Mozdulatlanul ült, reszketett és suttogott. Végül Bilbó nem tudott tovább várni.
- Nos? - kérdezte. - Mi lesz az ígéreteddel? Indulni akarok. Meg kell mutatnod a kivezető utat!
- Ezt mondtuk volna drágaszágom? Mutasszuk meg a mockosz kisz Zákosznak a kivezető utat, igen igen. De mi van a zebében, mi? Nem szpárga, de valami mász. Jaj nem, gollam! 
- Ne törődj te azzal - mondta Bilbó. - Az ígéret szép szó.
- Igen az, türelmetlen drágaszágom - sziszegett Gollam. - De várnia kell, igen, kell. Nem mehetünk az alagutakba olyan szietőszen. Először elő kell keresznünk valamit, igen, valamit, ami majd szegít.
- Jól van, de siess! - mondta Bilbó, és megkönnyebbült, hogy Gollam elment. Arra gondolt, csak kifogást keresett, és nem akart visszajönni. Miről beszélhetett Gollam? Milyen hasznos dolgot tarthat a tóban? 
Bilbó tévedett. Gollam vissza akart jönni. Most már dühös volt és éhes. Mellesleg egy nyomorult gonosz lény volt, és már kitervelt valamit.
A szigete nem volt messze, de Bilbó erről nem tudott semmit, és ott, egy rejtekhelyen néhány nyamvadt maradékot tartott, és egy gyönyörű dolgot, egy nagyon szép, nagyon csodálatos dolgot. Volt egy gyűrűje, egy aranygyűrűje, egy drága gyűrűje.
- A születésznapi ajándékom! - suttogta magában, ahogy gyakran szokta a végtelen sötét napok alatt. - Moszt ez kell nekünk, igen kell nekünk!
Kellett neki, mert ez egy hatalom-gyűrű volt, és ha valaki az ujjára húzta, az láthatatlanná vált. Csak a teljes napfényben lehetett látni, akkor is csak az árnyéka miatt, de az is halvány volt és reszkető.
- A születésznapi ajándékom! A születésznapomon került hozzám drágaszágom. - Mindig ezt mondta magának.
 Ki tudja, hogy tett szert Gollam erre az ajándékra, hosszú korokkal ezelőtt, még a régi időkben, mikor az ilyen gyűrűk még a világon voltak? Talán még a Mester, aki uralkodott rajtuk, ő sem tudná megmondani. Az első időkben Gollam viselte a gyűrűt, mígnem az kifárasztotta őt. Majd egy erszényben tartotta, a bőréhez közel, addig, amíg nem kezdte perzselni őt. Mostanában egy szikla repedésében rejtegette, és gyakran visszament, hogy megnézze. Néha felhúzta, mikor már nem tudta elviselni, hogy elváljon tőle, vagy amikor már nagyon-nagyon éhes volt, és megunta a halat. Ilyenkor végigkúszott a sötét járatokon, és orkokra vadászott. Néha még oda is bemerészkedett, ahol a fáklyák égtek, és a szemébe világítottak, mert biztonságban volt. Igen, eléggé biztonságban volt. Senki sem láthatta, senki sem vehette észre, csak akkor, mikor már a torkukon voltak az ujjai. Pár órája még rajta volt a gyűrű, és elkapott egy kicsi orkot. Hogy visított! Még volt egy-két lerágható csont belőle, de most valami puhábbra vágyott.
- Igen, biztonszágban leszek - suttogta magában. - Nem fog látni minket drágaszágom? Nem. Nem fog látni minket, és a mockosz kisz kardját szem tudja majd használni, igen. 
Ez járt a gonosz kis agyában, ahogy hirtelen eltűnt Bilbó mellől, visszacsattogott a csónakjához, és eltűnt a sötétben. Bilbó azt hitte, hogy akkor látta utoljára. Mégis várt egy kicsit, mert nem volt ötlete, hogyan találhatná meg a kivezető utat egyedül. 
Hirtelen egy sikoltást hallott. A háta beleborsódzott. Gollam átkozódott és jajveszékelt a homályban, a hangjából ítélve nem túl messze. A szigetén volt, négykézláb szaladgált ide-oda, hiába keresgélt és kutatott.
- Hová lett? Hová tűnt? - Bilbó hallotta, ahogy kiabál. - Elveszett a drágaszágom, elveszett, elveszett! Átok ránk, capász nekünk, a drágaszágom elveszett!
- Mi a baj? - kérdezte Bilbó. - Mit vesztettél el?
- Ne kérdezz minket - nyöszörgött Gollam. - Nem a te dolgod, nem, gollam. Elveszett, gollam, gollam, gollam.
- Akárcsak én - kiabált Bilbó -, és szeretnék kikeveredni innen. Megnyertem a játékot, és te ígéretet tettél. Gyerünk! Gyere és vezess ki, utána mehetsz vissza keresgélni!
Akármilyen nyomorultnak hallatszott Gollam, Bilbó nem sok szánalmat érzett iránta. Az volt az érzése, hogy akármi is az, amit Gollam olyan nagyon keres, nem lehet semmi jó.
- Gyerünk! - kiáltotta.
- Nem, még nem drágaszágom! - válaszolt Gollam. - Meg kell keresznünk, elveszett, gollam.
- De nem találtad ki az utolsó fejtörőmet, és ígéretet tettél - mondta Bilbó.
- Nem találtam ki! - mondta Gollam. Majd hirtelen egy éles szisszenés hallatszott a homályból. - Mi van a zebedben? Mondd meg. Először mondd meg.
Amennyire Bilbó tudta, nem látott okot, hogy miért ne mondhatná meg. De Gollam elméje hamarabb rátalált a megoldásra, mint ahogy kimondhatta volna. Természetesen, hiszen Gollam hosszú időn át kotlott ezen a dolgon, és mindig attól félt, hogy egyszer ellopják. Bilbót idegesítette a késlekedés. Végülis megnyerte a játékot, becsületesen, szörnyű veszélyek közepette. - A választ ki kell találni, nem elárulni - mondta.
- De ez nem volt igazszágosz kérdész - mondta Gollam. - Nem fejtörő volt drágaszágom.
- Jó, rendben, de ha már a hagyományos kérdéseknél tartunk - válaszolt Bilbó -, én kérdeztelek előbb. Mit vesztettél el? Mondd meg!
- Hogy mi van a zebében? - A sziszegés élesebben és közelebbről hallatszott, és Bilbó rémületére két kicsi világító pont bámult rá. Ahogy Gollamban nőtt a gyanú, a szeme fakó fénnyel égett.
- Mit vesztettél el? - kötötte az ebet a karóhoz Bilbó. A fény Gollam szemében zöld tűzre változott, és gyorsan közeledett. Gollam újra a csónakjában volt, vadul evezett a sötét part felé. A veszteség miatti dühe és a gyanakvás olyan erős volt a szívében, hogy semmilyen kard nem tudta visszarettenteni többé.
Bilbó nem tudott rájönni, mi őrjíthette meg ennyire a nyomorult jószágot, de látta, hogy mi történik, és Gollam mindenáron meg akarja ölni őt. Épp idejében megfordult, és vakon elkezdett rohanni a sötét járat felé, ahonnan jött, szorosan a fal mellet haladva, bal kezével a falat érintve.
- Hogy mi van a zebében? - hallotta a hangos sziszegést a háta mögött, és a csobbanást, ahogy Gollam kiugrott a csónakjából.
- Tényleg, mi lehet a zsebemben? - kérdezte magától a hobbit, ahogy lihegett és tovább bukdácsolt. A bal kezét a zsebébe dugta. A gyűrűt nagyon hidegnek érezte, ahogy a tapogatózó mutatóujjára csúszott.
A sziszegés már közel volt mögötte. Megfordult, és látta, hogy Gollam szemei zöld lámpaként világítanak, ahogy jön felfelé az emelkedőn. Rémülten próbált gyorsabban futni, de hirtelen beverte a lábát egy göröngybe, és elvágódott a földön, a kardja a teste alá került.
Egy pillanat múlva Gollam már fölötte volt. De mielőtt Bilbó bármit tehetett volna - levegőt venni, összeszedni magát, meglendíteni a kardját -, Gollam túlment rajta, észre se vette, átkozódott és suttogott, ahogy futott.
Ez mit jelenthetett? Gollam látott a sötétben. Bilbó még hátulról is látta, ahogy a sápadt fény világított a szemében. Mindene fájt, ahogy felkelt, kivonta a kardját, ami újra halványan fénylett, és óvatosan Gollam után ment. Láthatóan mást nem tehetett. Az nem volt jó megoldás, hogy visszamásszon Gollam tavához. Talán ha követi, Gollam akaratlanul is elvezeti valamilyen kijárathoz. 
- Átkozott! Átkozott! Átkozott! - sziszegte Gollam. - Átkozott Zákosz! Eltűnt! Hogy mi lehet a zebében? Kitaláltuk, kitaláltuk drágaszágom. Ő megtalálta, biztoszan. A születésznapi ajándékom.
Bilbó hegyezte a fülét. Végül ő is kezdett rájönni. Kicsit sietett, annyira közel ment Gollamhoz, amennyire csak mert, aki még mindig gyorsan haladt, de a fejét egyik oldalról a másikra forgatta, ahogy Bilbó látta a falak halvány csillogásából.
- A születésznapi ajándékom! Átkozott! Hogyan veszíthettük el drágaszágom? Igen, ez az! Mikor utoljára erre jártunk, ész kitekertük annak a mockosz kisz viszítónak a nyakát. Ez az. Átkozott! Lecúszott az ujjunkról, ennyi, ennyi idő után! Elveszett, gollam.
Gollam hirtelen leült, és sírni kezdett, egy fütyülő és gurgulázó hangon, még hallgatni is rémes volt. Bilbó megállt, és az alagút falához lapult. Egy idő után Gollam abbahagyta a sírást, és beszélni kezdett. Úgy tűnt, saját magával vitatkozik.
- Az nem jó, ha visszamegyünk kereszgélni, nem. Nem emlékszünk az összesz helyre, ahol jártunk. Ész ninc szemmi értelme. A Zákosznál van, a zebében. A mockosz caló megtalálta, szerintünk.
- Találgatunk, cak találgatunk. Nem tudhatjuk, amíg meg nem találjuk ész meg nem szorongatjuk a mockosz jószágot. De nem tudja, hogy az ajándék mire képesz, ugye? Cak a zebében fogja tartani. Nem tudja, ész nem jut messzire. El fog tévedni, a mockosz, kívánci jószág. Nem iszmeri a kivezető utat. Ő mondta.
- Igen, ő mondta. De ő becapósz. Nem azt gondolja, amit mond. Nem mondta, mi van a zebében. Tudja. Iszmeri a bevezető utat, ész iszmernie kell a kivezetőt isz, igen. A hátszó ajtó felé megy. A hátszó ajtóhoz, ez az.
- Akkor az orkok majd elkapják. Ott nem juthat ki drágaszágom.
- Sssssssz, ssssz, gollam! Orkok! Igen, de ha nála van az ajándék, a mi drága ajándékunk, akkor az orkok megtalálják, gollam! Megtalálják, ész rájönnek, mit tud. Szoha többé nem leszünk biztonszágban! Az egyik ork felhúzza majd, ész szenki szem fogja látni. Ott lesz, de láthatatlanul. Még a mi okosz szemünk szem veszi észre; ész akkor idekúszik, ész idemászik, ész elkap minket, gollam, gollam!
- Akkor elég a beszédből, ész siesszünk. Ha a Zákosz arra ment, gyorszan utána kell menni, ész megnézni. Menjünk! Ninc messze. Sziesszünk!
Gollam egy ugrással felkelt, és gyorsan elcsoszogott. Bilbó utána sietett, még mindig óvatosan, bár most a legjobban attól félt, hogy újra elbotlik egy göröngyben, és zajt csap. A fejében remény és csodálkozás kavargott. Úgy látszott, hogy a gyűrűje egy varázsgyűrű volt: láthatatlanná tette! Már hallott ilyen dolgokról, persze csak régi mesékben, de nehezére esett elhinni, hogy véletlenül tényleg talált egy ilyet. Tényleg az volt: Gollam a fénylő szemeivel elment mellette, egy méterrel az egyik oldalon.
Tovább mentek, Gollam elöl claptatott, sziszegve és átkozódva. Bilbó mögötte, olyan halkan ment, ahogy egy hobbit csak tud. Nemsokára olyan helyekre értek, ahol, ahogy Bilbó lefelé észrevette, erre is, arra is oldaljáratok nyíltak. Gollam azonnal számolni kezdte őket.
- Egy balra, igen. Egy jobbra, igen. Kettő jobbra, igen, igen. Kettő balra, igen, igen. - És így tovább.
Ahogy tovább számolt, lelassított, reszketni kezdett, és sírós lett, mert egyre jobban és jobban maga mögött hagyta a vizet, és kezdett félni. Orkok lehettek a közelben, és ő elvesztette a gyűrűjét. Egyszer csak megállt egy alacsony nyílásánál a bal oldalon, ahogy felfelé mentek.
- Hét jobbra, hat balra, igen! - suttogta. - Ez az! Ez vezet a hátszó ajtóhoz. Itt az átjáró!
Bekukucskált, majd visszakuporodott. - De nem merünk bemenni drágaszágom, nem merünk. Orkok vannak ott. Szok-szok ork. Érezzük a szagukat. Ssssz!
- Mit tegyünk? Átok rájuk, capász rájuk! Itt kell várnunk drágaszágom, várjunk ész meglátjuk.
Tehát megálltak. Gollam végülis kivezette Bilbót, de Bilbó nem tudott kimenni! Gollam görnyedten ült, pont a nyílás előtt, a szemei hidegen fénylettek az arcában, ahogy a térdei között billegett a feje.
Bilbó elkúszott a faltól, csendesebben, mint egy egér, de Gollam azonnal megmerevedett, szimatolt, és a szeme zölden fénylett. Lágyan, de fenyegetőn sziszegett. Nem látta a hobbitot, de mivel most éber volt, a többi érzékét kiélesítette a sötétség: a hallását és a szaglását. Úgy látszott, azonnal lekuporodott a széles, lapos kezeire, a fejét előreszegezte, az orra majdnem a követ érte. Bár csak egy fekete árnyék volt a saját szemének fényénél, a hobbit látta vagy inkább érezte, hogy megfeszült, mint az íjhúr: ugráshoz készült.
Bilbónak majdnem elállt a lélegzete, ő is megmerevedett. Elszánt volt. Ki kellett jutnia ebből a szörnyű sötétségből, amíg maradt ereje. 
Harcolnia kell, le kell szúrnia ezt a gonosz jószágot, kioltania a szemek fényét, meg kell ölnie. Meg akarta ölni őt. De ez nem volt egyenlő küzdelem. Ő épp láthatatlan volt. Gollamnak nem volt kardja. Gollam nem tört az életére, legalábbis még nem próbálta. És nyomorult volt, magányos, elveszett. Bilbó szívéből hirtelen előtört a megértés, a szánalom, és a rémület keveréke: egy futó pillantás az egybefolyó, egyforma, fény nélküli napokra a javulás reménye nélkül, a kemény kőre, a hideg halra, sompolygásra, suttogásra. Ezek a gondolatok a másodperc tört része alatt villantak át rajta. Megremegett. Majd váratlanul, egy másik pillanat alatt, mintha új erő és elhatározás költözött volna belé, ugrott.
Egy embernek nem volt nagy ugrás, de egy ugrás volt a sötétbe. Egyenesen átugrott Gollam feje fölött, hét lábnyit előre, és három lábnyi magasságban. Tudtán kívül pont elkerülte, hogy beverje a fejét az alacsony átjáró boltívébe.
Gollam hátravetette magát, és kinyúlt, ahogy a hobbit átrepült fölötte, de elkésett: a keze csak levegőt markolt, és Bilbó, ahogy szilárdan a lábaira érkezett, már futott is az új alagútban.
 Nem fordult meg, hogy lássa, mit csinál Gollam. Sziszegést és átkozódást hallott, először majdnem a sarkában, majd ez elhallgatott. Majd egyszerre egy vérfagyasztó sikoltás hallatszott, telve gyűlölettel és reménytelenséggel. Gollamot legyőzték. Nem mert tovább menni. Vesztett: elvesztette a prédáját, és ugyancsak elvesztette az egyetlen dolgot, amit valaha szeretett, a drágaságát. A kiáltástól majdnem kiugrott Bilbó szíve, de ő tovább ment. Most halványan, mint a visszhang, de fenyegetően, hátulról jött egy hang:
- Tolvaj, tolvaj, tolvaj Zákosz! Gyűlöljük, gyűlöljük, örökre gyűlöljük!
Ezután csend lett. De Bilbóra ez is fenyegetően hatott. "Ha az orkok olyan közel voltak, hogy érezte a szagukat - gondolta -, hallhatták a sikoltását és az átkozódását. Most óvatosan, vagy ez az út még rosszabb dolgokhoz vezethet."
A járat alacsony volt, és durván kivájt. Nem volt túl nehéz a hobbitnak, kivéve mikor minden elővigyázatossága ellenére megint beverte szegény lábát, többször is, a padló éles köveibe. "Egy kicsit alacsony az orkoknak, legalábbis a nagyobbaknak" - gondolta Bilbó, mert nem tudta, hogy még a nagyobbak, a hegyi orkok is gyorsan tudnak menni, ha összegörnyednek úgy, hogy a kezük majdnem a földig lóg.
Nemsokára a járat, ami lefelé lejtett, újra felfelé vezetett, és egy idő után meredeken emelkedett. Ez lelassította Bilbót. De végül az emelkedő véget ért, a járat elkanyarodott, újra lejtett, és ott, egy rövid lejtő alján fényt látott villanni, ahogy a fordulón átszűrődött. Nem vörös fényt, mint a tűz vagy lámpás fénye, hanem sápadt, külvilági fényt. Ekkor Bilbó futni kezdett.
Sietett, ahogy csak a lábai vinni bírták, befordult az utolsó sarkon, és hirtelen egy tágas téren találta magát, ahol a fény, annyi sötétben eltöltött idő után, vakítóan fényesnek tűnt. Ez valójában csak egy ajtónyíláson beszűrődő napfény volt, egy nagy ajtónál, egy kőajtónál, ami tárva-nyitva állt.
Bilbó pislogott, majd hirtelen meglátta az orkokat: orkokat, teljes fegyverzetben, kivont karddal. Pont az ajtó belső oldalán ültek, tágra nyitott szemmel őrködtek, és vigyázták az odavezető járatot. Figyeltek, éberek voltak, mindenre készen.
Hamarabb látták meg őt, mint ahogy ő látta meg őket. Igen, látták őt. Lehet, hogy véletlen volt, lehet, hogy a gyűrű utolsó trükkje, mielőtt új gazdát talált, de nem volt Bilbó ujján. Az orkok örömittas kiáltásokkal rárontottak. 
A félelem és veszteség fájdalma, mint Gollam nyomorúságának visszhangja, lesújtott Bilbóra. Még a kardját is elfelejtette kirántani, mindkét kezét zsebre vágta. A gyűrű még mindig ott volt, a bal zsebében, és az ujjára csúszott. Az orkok megtorpantak. A nyomát sem látták. Eltűnt. Kétszer hangosabban kiabáltak, mint előbb, de most nem az örömtől.
- Hová lett? - kiabáltak.
- Menjetek vissza a járatba! - kiabálták néhányan.
- Erre! - üvöltötték néhányan. - Arra! - ordítottak mások.
- Figyeljétek az ajtót! - bömbölt a kapitány.
Sípokat fújtak, páncélok csattogtak, kardok csörögtek, az orkok átkozódtak, káromkodtak, ide-oda szaladgáltak, elbotlottak egymásban, és nagyon feldühödtek. Szörnyű lárma, zűrzavar és kavarodás lett. 
Bilbó szörnyen megijedt, de volt annyi esze, hogy felfogja mi történt, és hogy egy nagy hordó mögé lopakodjon, ami az ork-őrök italát rejtette, hogy ne legyen útban, és ne ütközzenek bele, ne tapossák halálra, vagy ne akadjon valakinek a kezébe.
- Az ajtóhoz kell jutnom! Az ajtóhoz kell jutnom! - mondogatta magának, de beletelt egy kis időbe, mire meg merte kockáztatni. Olyan volt az egész, mint egy szörnyű szembekötősdi. A helység tele volt fel-alá rohangáló orkokkal, és szegény hobbit csak ugrált egyik-másik irányba. Feldöntötte egy ork, aki nem is tudta, mibe ütközött, négykézláb mászott arrébb, pont időben csúszott át a kapitány lábai között, felkelt, és az ajtóhoz futott.
Még félig nyitva volt, de egy ork majdnem teljesen becsukta. Bilbó küszködött, de nem tudta megmozdítani. Megpróbálta átpréselni magát a résen. Nyomta, csak nyomta magát, és beszorult! Ez szörnyű volt! A gombjai beékelődtek az ajtó széle és az ajtófélfa közé. Kilátott az ajtón kívülre: néhány lépcső vezetett le egy szűk völgybe, a magas hegyek között. A nap kibújt egy felhő mögül, és fényesen ragyogott az ajtó külső felén - de Bilbó nem tudott átjutni.
Hirtelen bent az egyik ork felkiáltott:
- Egy árnyék van az ajtónál! Valami van kint!
Bilbó szíve a torkában dobogott. Elkezdett őrülten fészkelődni. A gombjai minden irányban repkedtek. Átjutott, a kabátja és a mellénye elszakadt, bakugrásokkal szaladt le a lépcsőkön, miközben a megzavarodott orkok az ő szép rézgombjait szedegették össze a küszöbről.
Persze nemsokára utána mentek, kiabálva, ordítozva, kutakodva a fák között. De ők nem szeretik a napot: a lábuk remegni kezd, a fejük szédül tőle. Rajta volt a gyűrű, ezért nem találták meg Bilbót, ahogy fák árnyékai között suhant, gyorsan és csendben suhant, kerülte napfényt. Így nemsokára az orkok morogva és átkozódva visszatértek az ajtót őrizni. Bilbó megszökött.




6. fejezet
Csöbörből vödörbe

Bilbó megszökött az orkok elől, de nem tudta hol van. Elvesztette a sapkáját, a köpenyét, az élelmét, a póniját, a gombjait és a barátait. Csak bolyongott és bolyongott, amíg a nap kezdett lemenni nyugaton - a hegyek mögött.
 A hegyek árnyéka Bilbó útját keresztezte, ahogy visszanézett. Majd újra előre tekintett, de csak hegygerinceket és lejtőket látott, ahogy a mélyföldek felé futnak, és néha síkságokat, ahogy kibukkantak a fák közül.
- Te jó ég! - kiáltott fel. - Úgy látszik, a Ködhegység másik oldalára jutottam, a Túlsó Föld szélére! Hová, ó hová tűnhetett Gandalf a törpökkel? Remélem, már nincsenek az orkok fogságában!
Tovább bandukolt, kifelé a kis magas völgyből, át a peremén, le a mögötte fekvő lejtőn; eközben egy nagyon zavaró gondolat érlelődött meg benne. Azon gondolkozott, most hogy megvan a varázsgyűrűje, nem kellene-e visszamenni azokba a szörnyűségesen szörnyű alagutakba, és megkeresni a barátait. Úgy döntött, ez a kötelessége, és vissza kell fordulnia - nagyon nyomorultul érezte magát emiatt -, mikor hangokat hallott.
Megállt, és hallgatózott. Nem ork-hangoknak hallatszottak, ezért óvatosan tovább kúszott. Egy köves ösvényen volt, ami lefelé kanyargott, és egy sziklafal volt a bal oldalon. A másik oldalon a talaj kifelé lejtett, bokrokkal és alacsony fákkal benőtt völgy volt. Egy ilyen kis völgyben valakik beszélgettek a bokrok alatt.
Még közelebb kúszott, és hirtelen két nagy szikla között meglátott egy fejet, piros sapkában: Balin volt, őrségben állt. Bilbó tapsikolhatott vagy kiáltozhatott volna örömében, de nem tette. Még mindig az ujján volt a gyűrű, mert félt, hogy valami váratlannal és kellemetlennel találkozik. Látta, hogy Balin egyenesen rá néz, de nem veszi észre.
"Kapnak egy kis meglepetést" - gondolta, ahogy bemászott a bokrok közé a völgy peremén. Gandalf a törpökkel vitatkozott. Arról beszéltek, mi minden történt velük az alagutakban, és azon töprengtek, vitáztak, hogy mit tegyenek most. A törpök morgolódtak, mikor Gandalf azt mondta, nem folytathatják az útjukat úgy, hogy Zsákos urat az orkok karmaiban hagyják, anélkül, hogy megpróbálják megtudni, életben van vagy meghalt, vagy anélkül, hogy próbálnák megmenteni.
- Végülis a barátom - mondta a mágus, - és nem rossz fickó. Felelősnek érzem magam miatta. Bárcsak ne vesztettétek volna el.
A törpök azt tudakolták, miért kellett egyáltalán csatlakoznia hozzájuk, miért nem tudott a barátaival maradni és velük jönni, és a mágus miért nem választott valaki mást, akinek több esze van.
- Eddig csak gondot okozott nekünk - mondta valamelyikük. - Ha most vissza kell mennünk azokba a förtelmes alagutakba, hogy megkeressük, hát azt mondom, a fene essen bele.
Gandalf dühösen válaszolt:
- Én hoztam el őt, és nem hozok magammal haszontalan dolgokat. Vagy velem jöttök megkeresni, vagy én megyek, és ti úgy másztok ki a bajból, ahogy tudtok. Mielőtt ennek az egésznek vége, megköszönitek nekem, ha megtaláljuk. Egyáltalán miért kellett őt elejtened, Dori?
- Te is elejtetted volna - mondta Dori, - ha egy ork hirtelen hátulról elkapja a lábadat a sötétben, felbuktat, vagy hátba rúg!
- Akkor miért nem vetted fel őt újra?
- Te jó ég! Még te kérdezed? Harcoló és harapdáló orkok a sötétben, mindenki felbukik a testekben, egyik a másikat üti! Majdnem levágtad a fejem a Glamdringgal, Thorin erre-arra vagdalkozott az Orcristtal. Hirtelen előadtad az egyik vakító villanásodat, és csak azt láttuk, hogy az orkok sikítozva szaladnak vissza. Azt kiáltottad: "Mindenki kövessen!", és mindenkinek követnie kellett. Azt hittük mindenki így tett. Nem volt idő a számolásra, te is jól tudod, amíg át nem vágtuk magunkat a kapuőrökön, ki az alsó ajtón, keresztül a lenti zűrzavaron. És itt vagyunk - egy tolvaj nélkül, hogy a fene vinné el!
- És itt a tolvaj! - szólalt meg Bilbó, ahogy közéjük lépett, és lehúzta a gyűrűt.
Istenem, mekkorát ugrottak! Majd elkezdtek kiabálni meglepetésükben és örömükben. Gandalf is annyira meglepődött, mint bármelyikük, de valószínűleg jobban örült, mint a többiek. Odakiáltott Balinnak, és elmondta, mit gondol az olyan őrökről, akiken bárki átjöhet, hogy váratlanul rájuk törjön. Tény, hogy ezután Bilbó nagyot nőtt a törpök szemében. Ha eddig kételkedtek benne, hogy elsőrangú tolvaj, Gandalf szavai ellenére is, most már nem voltak kétségeik. Balin volt a legnagyobb zavarban, de mindenki azt mondta, szép munka volt.
Bilbó annyira elégedett volt az elismeréssel, hogy csak magában kuncogott, és semmit nem mondott a gyűrűről, mikor megkérdezték, hogyan csinálta, annyit mondott: - Ó, csak átkúsztam, tudjátok, nagyon óvatosan és csendben.
- Nos, ez az első alkalom, hogy egy kisegér átkússzon az orrom előtt, és én nem szúrom ki - mondta Balin. - Leveszem a sapkám előtted. - És meg is tette.
- Balin, szolgálatodra - mondta.
- Alázatos szolgád, Zsákos úr - válaszolt Bilbó.
Ezután mindent tudni akartak a kalandjairól, attól kezdve, hogy elvesztették őt, ezért Bilbó leült, és mindent elmondott nekik - kivéve a gyűrűt ("Ezt majd később" - gondolta). Különösen érdekelte őket a találóskérdés-játék, és együttérzően borzongtak attól, ahogy Gollamot leírta nekik.
- És akkor már nem jutott eszembe másik kérdés, ahogy ott ült mellettem - fejezte be Bilbó, - tehát azt kérdeztem: "Mi van a zsebemben?" Ő három próbálkozásból sem találta ki. Ezért azt mondtam: "Mi lesz az ígéreteddel? Mutasd meg a kivezető utat!" De ő rám rontott, hogy megöljön, és én futottam, majd elestem, és ő elvétett engem a sötétben. Aztán én követtem őt, mert hallottam, ahogy magában beszél. Azt gondolta, én valójában tudom a kivezető utat, ezért ő is arra indult. Majd leült a kijáratnál, és én nem tudtam elmenni mellette. Ezért átugrottam fölötte, megszöktem, és a kapuhoz futottam.
- És mi volt az őrökkel? - kérdezték. - Nem voltak őrök?
- De igen, sokan voltak, de én félreugráltam előlük. Beszorultam az ajtóba, ami csak résnyire volt nyitva, és elvesztettem egy csomó gombomat - mondta szomorúan, ahogy a szakadt ruháira nézett. - De sikerült átfurakodnom rajta - és itt vagyok.
A törpök újult tisztelettel néztek rá, mikor arról beszélt, hogyan cselezte ki az őröket, és furakodott át az ajtón, mintha ez nem lenne nagyon nehéz, vagy nagyon ijesztő.
- Mit mondtam nektek? - nevetett Gandalf. - Több van Zsákos úrban, mint gondolnátok. Ahogy ezt mondta, a szemöldöke alól egy furcsa pillantást vetett Bilbóra, és a hobbit azon tűnődött, hogy kitalálta-e a történetnek azt a részét, amit kihagyott.
Utána ő akart kérdezni, mert ha Gandalf mindent elmagyarázott a törpöknek, azt Bilbó nem hallotta. Tudni akarta, hogy került elő újra a mágus, és hogy most hova kell menniük.
Az igazat megvallva a mágus nem bánta, hogy az okosságát többször is elmagyarázhatja, így hát elmondta, hogy ő is, és Elrond is tudtak a gonosz orkok jelenlétéről a hegység ezen részén. A főkapujuk általában másik ösvénynél szokott lenni, egy olyanon, ahol könnyebb utazni, így gyakran elkaptak olyan utazókat, akikre a kapujuk közelében esteledett rá. Természetesen az utazók felhagytak ennek az ösvénynek a használatával, és az orkok új járatot nyitottak annál az ösvénynél, amit a törpök használtak, mert addig eléggé biztonságosnak tűnt.
- Lássuk csak, találok-e egy rendes óriást, hogy zárja el újra a kaput - mondta Gandalf -, vagy nemsokára egyáltalán nem lehet majd átkelni a hegyeken.
Amint Gandalf meghallotta Bilbó kiáltását, megértette, mi is történt. A villanás, ami megölte az őt lefogó orkokat, időt adott a mágusnak, hogy besurranjon a résen, pont mielőtt az becsapódott volna.
 Követte a hajcsárokat és a foglyaikat egészen a nagy csarnok bejáratáig, majd ott leült, és kiagyalta legjobb varázslatot, amit a homályban meg tudott valósítani.
- Veszélyes dolog volt - mondta -, egy rossz lépés, és vége!
Természetesen Gandalfnak különleges ismeretei voltak a tűz- és fényvarázslatokról, (még a hobbit sem felejtette el soha a mágikus tűzijátékokat az Öreg Tuk Nyárközép-esti ünnepségein, bizonyára emlékeztek rá). A többit már tudjuk - kivéve azt, hogy Gandalf mindent tudott a hátsó ajtóról - ahogy az orkok az alsó kaput hívták -, ahol Bilbó elvesztette a gombjait. Igazság szerint mindenki tudott róla, aki ismerte a hegységnek ezt a részét; de egy mágus kellett ahhoz, hogy ne veszítse el a fejét az alagutakban, és a jó irányba vezesse őket.
- Réges-régen építették azt a kaput - mondta Gandalf -, részben menekülési útnak, ha valaha szükségük lenne rá; részben a túlsó földek felé vezető átjárónak, ahová most is kijárnak a sötétben, és nagy kárt tesznek. Mindig őrzik, és még senki sem tudta eltorlaszolni. Ezután kétszeresen fogják őrizni - nevetett.
A többiek is nevettek. Végülis sokat veszítettek, de megölték a Nagy Orkot és még sok másikat is, mindannyiuknak sikerült megszökniük, így hát mondhatták, hogy mostanáig a legjobban jöttek ki ebből a kalandból.
A mágus térítette észre őket.
- Azonnal tovább kell mennünk, most, hogy mindannyian pihentünk egy keveset - mondta. - Nemsokára százával jönnek utánunk, ahogy leszáll az éjszaka, és az árnyékok máris megnyúltak. Még órákkal azután is kiszagolják a lábnyomainkat, miután eltávoztunk. Sok mérföldet kell megtennünk hajnal előtt. A hold egy kicsit világít majd, ha minden jól megy, és ez szerencse. Nem mintha túlságosan zavarná őket a hold, de nekünk ad egy kis fényt a tájékozódáshoz.
- Ó igen! - mondta a hobbit többi kérdésére. - Az orkok alagútjaiban könnyen elveszítheted a napok fonalát. Ma csütörtök van, és hétfő éjjel, vagy kedd reggel volt, amikor elkaptak bennünket. Mérföldeken át gyalogoltunk, átkeltünk a hegy szívén, és most a másik oldalon vagyunk - egy jóval rövidebb úton. De nem oda érkeztünk, ahová az átkelő hozott volna minket; nagyon messze északra kerültünk, és furcsa föld van előttünk. És még mindig elég magasan vagyunk. Gyerünk tovább!
- Szörnyen éhes vagyok - sóhajtott fel Bilbó, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy nem evett három napja. Gondoljatok bele, mi ez egy hobbitnak! A gyomra teljesen üres volt, a lábai remegtek most, hogy az izgalmak véget értek.
- Ezen nem segíthetek - mondta Gandalf - hacsak nem akarsz visszamenni, és szépen megkérni az orkokat, hogy adják vissza a pónidat és a poggyászodat.
- Nem, köszönöm szépen! - válaszolt Bilbó.
- Nos, rendben, akkor húzzuk meg a derékszíjat, és gyalogoljunk tovább - vagy vacsora lesz belőlünk, ami sokkal rosszabb annál, hogy nekünk nincs vacsoránk.
Ahogy mentek, Bilbó egyik oldalról a másikra tekintgetett, hogy van-e valami ennivaló. De az áfonyabokrok még csak virágzottak, és persze nem volt dió, sem egy kis galagonyabogyó. Elrágcsált egy kis sóskát, ivott egy hegyi patakból, ami keresztezte az útjukat, és megevett három szem vadepret, amit a parton talált, de ez nem volt túl jó.
Egyre csak mentek és mentek. A vad ösvény eltűnt. A bokrok, a magas fű a sziklák között, a nyúlrágta pázsitfoltok, kakukkfű, zsálya, majoránna és a sárga kövirózsa mind eltűnt, és egyszer csak egy széles, meredek lejtő tetején találták magukat, lehullott kövek között, amelyek egy földcsuszamlás maradványai voltak. Mikor elkezdtek ezen leereszkedni, törmelékdarabok és kőszilánkok gurultak a lábuk alatt. Nemsokára nagyobb letört szikladarabok görögtek lefelé, és újabb kőgörgeteget indítottak el alattuk. A szikladarabok megindultak és elkezdtek gurulni, porfelhőben, nagy zaj kíséretében törtek össze. Nemsokára úgy nézett ki, hogy az egész lejtő mozog fölöttük és alattuk, ők pedig elsodródtak, mindannyian összekapaszkodtak a szikladarabok félelmetes csúszó, zörgő, recsegő zűrzavarában.
A lejtő alján lévő fák mentették meg őket. Egy kapaszkodó fenyőerdő szélére sodródtak, ami külön állt a völgyek sötétebb, mélyebben fekvő erdeitől. Néhányan elkapták az fák törzsét, és fellendültek az ágakra, mások (mint a kis hobbit is) a fák mögé menekültek a lezúduló kövek elől. Nemsokára elmúlt a veszély, a földindulás megállt, és az utolsó halvány recsegést hallották, amint a legnagyobb megindult kő pattogott-pörgött a páfrány és a fenyőgyökerek között, lent a mélyben.
- Nos, ez majdnem kifogott rajtunk - mondta Gandalf -, és a minket követő orkoknak is lesz munkájuk, ha csendben akarnak lejönni ide.
- Én is azt hiszem - morgott Bombur -, de nem lesz nehéz dolguk, ha köveket akarnak gurítani a fejünkre. - A törpök (és Bilbó) közel sem voltak boldogok, összehorzsolt, sebes lábaikat és lábfejüket dörzsölték.
- Ugyan már! Itt majd elfordulunk a lavina útjából. Sietnünk kell! Nézzétek a fényt! - A nap már rég lement a hegyek mögött. Az árnyékok mélyültek körülöttük, bár a messzeségben, a fák között, és a fák egyre ereszkedő fekete csúcsain túl még látták a távoli síkság esti fényeit. A lehető leggyorsabban botorkáltak tovább a fenyőerdővel borított szelíd lejtőkön, egy keskeny ösvényen, ami kitartóan dél felé vezetett. Néha páfránytömegen kellett átvágniuk, ahol a magas növények a hobbit feje fölé emelkedtek. Máskor tűlevél-szőnyegen masíroztak át a lehető legnagyobb csendben. Eközben az erdő homálya és az erdő csendje egyre mélyült. Azon az estén nem volt szél, hogy elhozza a tenger leheletét a fák ágai közé.

- Tovább kell mennünk? - kérdezte Bilbó, mikor már olyan sötét volt, hogy csak Thorin lobogó szakállát látta maga mellett, és olyan csend volt, hogy a törpök lélegzését hangos zajnak hallotta. - A lábujjaim elgémberedtek és lehorzsolódtak, a lábam fáj, a gyomrom úgy himbálózik, mint egy üres zsák.
- Még egy kicsit tovább - mondta Gandalf.
Egy idő után, ami éveknek tűnt, hirtelen egy tisztásra értek, ahol nem nőttek fák. A hold fent volt, és besütött a tisztásra.  Valahogy az az érzésük támadt, hogy ez egyáltalán nem egy kellemes hely, bár nem láttak semmi rosszat.
Hirtelen egy üvöltést hallottak a hegy aljából, egy hosszú, ijesztő üvöltést. Egy másik válaszolt rá messze jobbról, de sokkal közelebb hozzájuk; majd egy másik, nem messze balról. Farkasok üvöltöttek a holdra, gyülekező farkasok!
Otthon, Zsákos úr üregének közelében nem éltek farkasok, de ismerte ezt a hangot. Elég gyakran leírták neki a mesékben. Egyik idősebb unokatestvére (a Tuk-ágról), aki nagy utazó volt, néha utánozta ezt a hangot, hogy ráijesszen. Az, hogy idekint a holdfényben, az erdőben hallja, már túl sok volt Bilbónak. Még a varázsgyűrűk sem érnek sokat a farkasok ellen - főleg a gonosz falkák ellen, amelyek az orkoktól nyüzsgő hegyek árnyékában éltek, a Vadon szélén túl, az ismeretlen határán. Az ilyen farkasoknak jobb a szaglásuk, mint az orkoknak, és nem kell, hogy lássanak ahhoz, hogy elkapjanak!
- Mit tegyünk, mit tegyünk - kiáltott fel Bilbó. - Megszökünk az orkoktól, hogy farkasok kapjanak el! - mondta, és ebből szólásmondás lett, bár mi most úgy mondjuk, hogy "Csöbörből vödörbe", a hasonló kellemetlen helyzetekben.
- Gyorsan, fel a fákra! - kiáltott Gandalf, és ők már futottak is a tisztás szélén álló fákhoz. Azokat keresték, amelyeknek elég alacsonyan volt az alsó ága, vagy elég karcsúak voltak ahhoz, hogy felmásszanak rajtuk. Gondolhatjátok, milyen gyorsan találták meg a fákat; máris másztak felfelé, olyan magasra, ahol még bíztak az ágakban. Biztos jót nevettetek volna (biztonságos távolból), ha láttátok volna, ahogy a törpök a fákon ülnek, lelógó szakállal, mint azok az öregurak, akik meghibbantak, és most kisgyerekként játszanak. Fili és Kili egy magas vörösfenyő csúcsán voltak, ami olyan volt, mint egy óriási karácsonyfa. Dori, Nori, Ori, Óin, és Glóin kényelmesebben ültek egy hatalmas fenyőn, aminek a szabályos ágai úgy meredtek ki, mint a kerék küllői. Bifur, Bofur, Bombur és Thorin egy másik fán voltak. Dwalin és Balin egy magas és karcsú erdeifenyőre szaladt fel, aminek csak néhány ága volt, és most ülőhelyet kerestek a legfölső ágak zöldjében. Gandalf, aki jóval nagyobb volt a többieknél, talált egy olyan fát, amire a többiek nem tudtak felmászni, egy nagy fenyőt, ami a tisztás legszélén állt. Elég jól elbújt az ágak között, csak a csillogó szemét lehetett látni a hold fényében, ahogy kikukucskált.
És Bilbó? Ő nem tudott felmászni semelyik fára, és most fától fáig szaladt, mint egy nyúl, ha elvesztette az üregét, és most egy kutya üldözi.
- Megint elhagytad a tolvajt - mondta Nori Dorinak, ahogy lenézett.
- Nem cipelhetek mindig tolvajokat a hátamon - mondta Dori -, le az alagutakba, fel a fára. Mit gondolsz, mi vagyok? Hordár?
- Megeszik, ha nem csinálunk valamit - mondta Thorin, mert most már mindenhol üvöltés hallatszott körülöttük, egyre közelebb. - Dori! - szólt, mert Dori volt a legalacsonyabban, a legkönnyebben mászható fán - siess, és segíts feljutni Zsákos úrnak!
Dori egy igazán rendes fickó volt a morgása ellenére. Szegény Bilbó nem érte el a kezét, még akkor sem, ha a legalacsonyabb ágra mászott, és a lehető legjobban lenyújtotta a karját. Így végül Dori lemászott a fáról, és hagyta, hogy Bilbó felmásszon, és a hátára álljon.
Abban a pillanatban vágtattak be üvöltve a farkasok a tisztásra. Hirtelen szemek százai nézték őket. De Dori nem hagyta cserben Bilbót. Megvárta, hogy a válláról az ágak közé másszon, majd ő is az ágakra ugrott. Pont időben! Egy farkas a köpenye felé kapott, ahogy felfelé mászott, és majdnem elkapta. Egy percen belül egy egész falka vonyított a fa körül, felugráltak a törzsre, izzó szemekkel és kilógó nyelvvel.

	De még a vad Vargok (mert így hívják a gonosz farkasokat, amelyek a Vadon Szélén túl élnek) sem tudnak fára mászni. Egy ideig tehát biztonságban voltak. Szerencsére ez egy langyos este volt, és nem fújt a szél. A fák nem túl kényelmesek a hosszú távú ücsörgéshez; de a hidegben és szélben, mikor lent mindenhol farkasok várnak az emberre, a fák tökéletesen nyomorúságos helyek tudnak lenni. 
	Ez a tisztás a fák gyűrűjében bizonyára a farkasok találkozóhelye volt. Egyre többen és többen jöttek. Őröket hagytak a fa tövében, ahol Dori és Bilbó volt, majd elmentek és körbeszaglásztak, amíg meg nem találtak minden fát, amin ült valaki. Ezeket is őrizték, miközben a többiek (úgy látszott, több százan) elmentek, és leültek egy nagy körben a tisztáson; a kör közepén egy hatalmas szürke farkas állt. A többiekhez beszélt a vargok szörnyű nyelvén. Gandalf értette ezt a nyelvet. Bilbó nem, de rettenetesnek hangzott, mintha a beszédük kegyetlen és gonosz dolgokról szólna, és így is volt. Néha a körben ülő minden varg együtt válaszolt a szürke vezérnek, és a hobbit majdnem leesett a fenyőfáról a szörnyű lárma miatt.
	Elmondom nektek, hogy Gandalf mit hallott, bár Bilbó nem értette. A vargok és az orkok gyakran segítették egymást a gonosz tettekben. Az orkok rendszerint nem kalandoztak el messzire a hegyeiktől, kivéve, ha kiűzték őket onnan, és új otthont kerestek, vagy ha háborúba vonultak (ami, örömmel mondhatom, hosszú időn át nem történt meg). De ezekben az időkben gyakran mentek rablóportyára, főleg azért, hogy élelmet szerezzenek, és rabszolgákat, hogy nekik dolgozzanak. Gyakran kérték a vargok segítségét, és megosztották velük a zsákmányt. Néha úgy lovagoltak a farkasokon, mint az emberek szoktak a lovakon. Most úgy látszott, egy hatalmas ork-portyát terveztek pontosan arra az éjszakára. A vargok azért jöttek, hogy találkozzanak az orkokkal, de az orkok késtek. Ennek az oka kétségtelenül a Nagy Ork halála volt, és a felfordulás, amit a törpök, Bilbó és a mágus okoztak, és valószínűleg még rájuk vadásztak.
	Ennek a messzi vidéknek a veszélyessége ellenére mostanában bátor emberek költöztek vissza ide délről, fákat vágtak ki, és lakhelyet építettek maguknak a völgyek és a folyópartok kellemes erdeiben. Sokan voltak, mindig jól fel voltak fegyverezve, és még a vargok sem mertek rájuk támadni napvilágnál, vagy ha sokan együtt voltak. De most az orkok segítségével azt tervezték, hogy megtámadnak néhány falut, amelyek a legközelebb voltak a hegyekhez. Ha a tervük valóra válik, másnapra senki sem maradt volna; mindet megölték volna, kivéve azt a keveset, akiket az orkok visszatartottak a vargoktól, és fogolyként visszavittek volna őket a barlangjaikba.
	 Ezt még hallgatni is szörnyű volt, nem csak a bátor erdei emberek, a feleségeik és a gyerekeik miatt, hanem a veszély miatt is, ami Gandalfot és a barátait fenyegette. A vargok dühösek és zavartak voltak amiatt, hogy itt találták őket a találkozóhelyen. Azt hitték, hogy az erdei emberek barátai, azért jöttek, hogy kémkedjenek utánuk. Biztos hírt visznek a völgyekbe a tervükről, és az orkoknak meg a farkasoknak szörnyű csatát kell vívniuk ahelyett, hogy foglyokat ejtenének, és felfalnák az álmukból hirtelen felébredt embereket. Így hát a vargok nem akartak elmenni, és hagyni, hogy a fákon ülők elmeneküljenek, legalábbis reggelig nem. És még sokkal korábban, ahogy mondták, megérkeznek az ork-harcosok a hegyekből; az orkok tudnak fára mászni, vagy ki tudják vágni a fákat.
	Most már értitek, hogy Gandalf, ahogy a morgást és vonyítás hallgatta, miért kezdett rettenetesen félni, bár mágus volt. Érezte, hogy nagyon rossz helyen vannak, és még egyáltalán nem szöktek meg. Bárhogy is legyen, nem hagyta, hogy minden az ő terveik szerint alakuljon, bár nem sokat tehetett egy magas fán rekedve, miközben alatta a földön mindenhol farkasok voltak. Hatalmas tobozokat gyűjtött a fa ágairól. Majd fényes, kék lánggal meggyújtott egyet, és sisteregve a farkasok körébe vágta. Egyet eltalált a hátán, a loboncos bundája azonnal tüzet fogott, és összevissza ugrált, rettenetesen vonyítva. Majd még egy toboz jött, és még egy, az egyik kék lánggal, egy másik vörössel, megint másik zölddel. Becsapódtak a földön a kör közepén, színes szikrákat és füstöt okádva felrobbantak. Egy különösen nagy az orrán találta el a farkasvezért, aki tíz láb magasba ugrott, majd körbe-körbe szaladgált, félelmében és dühében csattogtatta a fogát, még a többi farkasba is belemart.
	A törpök és Bilbó kiáltoztak és éljeneztek. A farkasok dühe szörnyű látvány volt, a hangzavar amit csináltak, betöltötte az erdőt. A farkasok mindig is féltek a tűztől, de ez egy rettenetes és ijesztő tűz volt. Ha egy szikra a bundájukra pattant, beleragadt, beléjük égett, és hacsak nem hemperedtek meg gyorsan a földön, nemsokára lángoltak. Hamarosan a tisztáson mindenhol hempergő farkasok voltak, akik a hátukon égő tüzet akarták kioltani. Más farkasok, akik égtek, üvöltve rohangáltak, és a többieket gyújtották meg, míg a saját barátaik el nem üldözték őket, és ők kiabálva, vinnyogva elmenekültek a lejtőn, és vizet kerestek.

	- Mi ez a felfordulás az erdőben ma éjjel? - kérdezte a Sasok Ura. Feketén ült a holdfényben, egy magányos sziklafok csúcsán, a hegyek keleti szélén. - Farkasok hangját hallom! Mi rosszat forralnak az orkok az erdőben?
	Felszállt a levegőbe, majd azonnal két testőre is mellészökkent a sziklákról, mindkét oldalon. Fent köröztek az égen, és lenéztek a vargok gyűrűjére, egy kicsi foltra messze-messze alattuk. De a sasok szeme nagyon éles, és messziről is meglátnak kis dolgokat. A Ködhegység sasmadarainak ura olyan volt, hogy pislogás nélkül tudott a Napba nézni, és meglátott egy mozgó nyulat mérföldnyi magasságból a holdfényben. Így bár nem látta a fákon ülőket, látta a zűrzavart a farkasok között, látta a kicsi tűzvillanásokat, és hallotta az üvöltést és a vonyítást, ami halkan jött a nagy mélységből. Látta azt is, hogy a holdfény megcsillan az orkok lándzsáján és sisakján, ahogy a gonosz nép hosszú sorokban lemászott a hegyoldalon a kapujuktól, és bevette magát az erdőbe.
	A sasok nem kedves madarak. Némelyikük gyáva és kegyetlen. De az északi hegyek ősi fajtája a leghatalmasabb volt minden madár közül; büszkék, erősek és nemes szívűek voltak. Nem szerették az orkokat, de nem is féltek tőlük. Ha egyáltalán észrevették őket (ami ritka volt, mert nem ettek ilyen lényeket), elhúztak fölöttük, az orkok sikítva menekültek a barlangjaikba, és felhagytak minden gonoszsággal, bármit is csináltak. Az orkok gyűlölték a sasokat és féltek tőlük, de nem érték el a magas fészkeiket, és ki sem tudták űzni őket a hegyekből.
	Aznap este a Sasok Ura telve volt kíváncsisággal, hogy megtudja, mi folyik odalent. Ezért sok más sast is magához hívott, majd elrepültek a hegyekből, és lassan köröztek egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb, a farkasok gyűrűje és az orkok találkozóhelye felé.
	Ez nagyon jó dolog volt! Szörnyű dolgok folytak odalent. A farkasok, akik tüzet fogtak, és bemenekültek az erdőbe, több helyen felgyújtották a fákat. Nyár közepe volt, és a hegyek keleti oldalán egy ideje kevés eső esett. Sárguló páfrány, letört ágak, vastag tűlevél-szőnyeg, itt-ott halott fák, hamarosan mind lángolt. A vargok tisztása körül mindenhol fellobbant a tűz. De a farkas-őrök nem hagyták ott a fákat. Őrülten és dühösen ugráltak és üvöltöttek a fák körül, kilógó nyelvvel átkozták a törpöket azon a szörnyű nyelvükön, a szemük olyan vörösen és ádázul izzott, mint a lángok.
	Hirtelen, kiabálva befutottak az orkok. Azt hitték, hogy az erdei emberekkel folyik egy csata, de nemsokára rájöttek, mi is történt. Néhányan leültek és nevettek. Mások a lándzsáikat lengették, a nyelét a pajzsukhoz ütögették. Az orkok nem félnek a tűztől, nemsokára már volt egy tervük, ami nekik nagyon szórakoztatónak tűnt.
	Néhányan összeterelték a vargokat. Mások páfrányt és rőzsét halmoztak a fák köré. Megint mások körbeszaladtak, és addig topogtak és dobbantottak, amíg majdnem az összes tüzet kioltották - de azokat nem oltották el, amelyek, a legközelebb voltak a fákhoz, ahol a törpök voltak. Ezeket levelekkel, letört ágakkal és páfránnyal táplálták. Hamarosan egy füstből és tűzből álló gyűrű volt a törpök körül, egy gyűrű, amelyet nem engedtek kifelé terjedni; de lassan szűkült, mígnem a terjedő tűz elkezdte nyaldosni a fák alatt felhalmozott gyújtóst. Füst ment Bilbó szemébe, érezte a lángok forróságát. A füstön keresztül látta, ahogy az orkok körbe-körbe táncolnak, mint az emberek a Szent Iván-éji máglya körül. A lándzsákkal és fejszékkel táncoló harcosok gyűrűjén kívül, tisztes távolságban álltak a farkasok, vártak és figyeltek.
	Bilbó hallotta, ahogy az orkok belekezdenek egy szörnyű dalba:

Tizenöt madárka öt fán ül,
A tolluk a forró levegőn megsül!
Vicces kis madárkák, de hát nincs is szárnyuk!
Fura kis madárkák, velük mit csináljunk?
Süssük őket roston, vagy főzzük meg fazékban?
Pirítsuk, forraljuk, és együk meg nyomban?

	Majd megálltak, és ezt kiabálták: - Szálljatok el kismadárkák! Szálljatok, ha tudtok! Gyertek le kis madárkák, vagy megsültök a fészketekben! Énekeljetek, énekeljetek kis madárkák! Miért nem énekeltek?
	- Menjetek el, kicsi gyerekek! - kiabált válaszul Gandalf. - Ez nem fészekrakó idő! És a rossz kisfiúkat, akik a tűzzel játszanak, meg fogják büntetni! - Ezt azért mondta, hogy feldühítse őket, és megmutassa, hogy nem ijedt meg tőlük - bár természetesen meg volt ijedve, akár mágus, akár nem. De az orkok nem figyeltek rá, hanem folytatták az éneket:

Égjen, égjen a fa és a lombja!
Lobogjon a lángja! Mint óriási fáklya,
és világítsa meg az éjszakát,
Juhé!

Süljenek és piruljanak, főjenek és rotyogjanak
Míg a szakálluk nem lángol, a szemük nem pislákol,
Míg a hajuk nem füstös, a bőrük nem üszkös,
Zsírjuk nem olvad, csontjuk nem porlad
Hamuvá
Az ég alatt!

Így haljanak a törpök szörnyű halált,
és világítsák meg az éjszakát,
Juhé!
Ja-ha-ha-hé!
Jahó!


Mikor a "Jahó!" elhangzott, a lángok már Gandalf fája alatt voltak. Egy pillanat alatt átterjedtek a többihez is. A fakéreg tüzet fogott, az alsó ágak recsegtek.
	Ekkor Gandalf felmászott a fa tetejére. A hirtelen fényesség villámként csapott ki a botjából, ahogy készült leugrani a magasból, pontosan az orkok lándzsái közé. Ez a végét jelentette volna, bár valószínűleg sokakat megölt volna, ahogy villámként közéjük vágódik. De nem kellett ugrania.
	Épp abban a pillanatban a Sasok Ura lesüvített a magasból, a karmaiba kapta őt, és eltűnt.

Az orkok dühös és meglepett üvöltését lehetett hallani. Hangosat kiáltott a Sasok Ura, akihez most Gandalf beszélt. A hatalmas madarak, akik vele voltak, visszafordultak, és úgy ereszkedtek le, mint hatalmas fekete árnyak. A farkasok vonyítottak, és a fogukat csikorgatták; az orkok kiáltoztak, dühösen topogtak, és hiába hadonásztak a lándzsáikkal a levegőben. Elhúztak fölöttük a sasok; a csapkodó szárnyak sötét suhogása a földre sújtotta, vagy messzire elkergette őket; a sasok karmai végigszántották az orkok arcát. Más madarak a fák csúcsaihoz szálltak, felkapták a törpöket, akik most olyan magasra másztak, amennyire csak mertek.
	Szegény Bilbót majdnem megint otthagyták! Éppen csak el tudta kapni Dori lábait, mivel Dorit vették fel utolsónak; együtt emelkedtek a zűrzavar és a tűz fölé, Bilbó a levegőben himbálózott úgy, hogy a karja majdnem kitört.
	Messze mélyen az orkok és a farkasok szétszaladtak az erdőben. Néhány sas még körözött és elhúzott a csatatér fölött. A fák körüli lángok hirtelen a legmagasabb ágak fölé csaptak. A tűz pattogott. Váratlanul szikrák és füstoszlopok szöktek fel. Bilbó épp idejében menekült meg! 
	Nemsokára a tűz fénye elhalványult odalent, egy vörös pislákolás a fekete földön; ők magasan az égen jártak, lendületes körökben egyre emelkedtek. Bilbó soha nem felejtette el azt a repülést, ahogy Dori bokájába kapaszkodott. Csak nyögdécselt: - Szegény karjaim, szegény karjaim! - De Dori így morgott: - Szegény lábaim, szegény lábaim!
	Bilbó mindig elszédült a magasban. Furcsán érezte magát, ha átnézett egy elég kicsi szirtfok peremén, és soha nem szerette a létrát, nem is szólva a fákról (még soha nem kellett farkasok elől menekülnie). Így hát el tudjátok képzelni, most mennyire szédült a feje, mikor lenézett a kalimpáló lábai között, és meglátta, ahogy a sötét táj kinyílik alatta, és itt-ott megcsillant a hold fénye egy hegyoldalon, vagy egy síkvidéki folyón.
	A hegyek sápadt csúcsai egyre közeledtek, holdfényes sziklatüskék, ahogy kiállnak a fekete árnyak közül. Nyár vagy sem, nagyon hidegnek érződött az idő. Bilbó becsukta a szemét, és azon gondolkodott, bírja-e még tartani magát. Majd elképzelte, mi történne, ha mégsem bírná. Rosszul lett. A repülés pont idejében ért véget neki, pont azelőtt, hogy a karjai elengedtek. Egy sóhajjal eleresztette Dori bokáit, és egy sasfészek durva padlójára esett.
Ott feküdt szótlanul, a gondolatai a meglepetés és a félelem keverékei voltak: a meglepetés, hogy megmenekült a tűzből, és a félelem, hogy valamelyik oldalon leesik arról a szűk helyről a mély homályba. Mostanra, az utóbbi három nap ennyi félelmetes kalandja után, amikor nem volt mit ennie, nagyon furcsán érezte magát, és hirtelen fennhangon azt mondta:
	- Most már tudom, mit érez egy darab szalonna, mikor hirtelen kikapják a serpenyőből egy villával, és visszateszik a polcra!
	- Nem tudhatod! - halotta Dori válaszát -, mert a szalonna tudja, hogy előbb-utóbb visszakerül a serpenyőbe; mi pedig reménykedjünk, hogy nem fogunk. És a sasok sem villák!
	- Jaj, nem! Azt akartam mondani, egyáltalán nem olyanok, mint a pecsenyevillák - mondta Bilbó, felült, és aggódva nézett a sasra, aki a közelükben telepedett le. Bilbó azon töprengett, milyen más butaságot mondhatott még, és hogy a sas sértésnek veszi-e. Jobb, ha nem vagy udvariatlan egy sassal, ha akkora vagy, mint egy hobbit, és éjszaka fent vagy a fészkében!
	A sas csak a csőrét élezte egy kövön, és a tollait rendezgette, de nem figyelt rá.
	Nemsokára egy másik sas repült oda. - A Sasok Ura azt parancsolja, hogy hozd a foglyaidat a Nagy Párkányra - kiáltott, és már el is ment. A másik sas a karmaiba kapta Dorit, és elrepült az éjszakába, Bilbót teljesen egyedül hagyta. Épp annyi ereje volt, hogy eltűnődjön, mit értett a hírnök "foglyok" alatt, és hogy arra gondoljon, hogyan szaggatják szét vacsorára, mint egy nyulat, mikor ő kerül sorra. A sas visszajött, a karmába kapta a kabátja hátánál fogva, és elsüvített. Ez alkalommal csak a közelbe repült. Hamarosan letette Bilbót, aki reszketett a félelemtől, egy széles sziklapárkányra a hegy oldalában. Nem volt odavezető út, csak repülve; és nem volt lefelé vezető út sem, csak ha az ember beleugrott egy szakadékba. A párkányon megtalálta a törpöket, akik ott ültek, hátukat a hegyoldalnak vetve. A Sasok Ura is ott volt, és Gandalffal beszélgetett.
	Úgy tűnt, hogy Bilbót végülis nem eszik meg. A mágus és a sasok vezére némileg ismerhették egymást, jó viszonyban lehettek. Igazság szerint Gandalf, aki gyakran jár a hegyekben, egyszer szolgálatot tett a sasoknak, és kigyógyította a vezérüket egy nyíl okozta sebből. Így láthatjátok, hogy a "foglyok" valójában "az orkoktól megmentett foglyok" voltak, és nem a sasok rabjai. Ahogy Bilbó Gandalf beszédét hallgatta, rájött, hogy végre igazán és véglegesen megmenekültek a szörnyű hegyekből. A mágus tervekről beszélt a Nagy Sassal, hogy vigyék el a törpöket, őt és Bilbót messzire, és tegyék le őket az eredeti útvonalukon, a lenti síkságon.
	A Sasok Ura nem akarta őket olyan helyre vinni, ahol a közelben emberek élnek.
	- Ránk lőnének a tiszafa íjaikkal - mondta -, mert azt hinnék, hogy a birkáikat akarjuk. Máskor igazuk lenne. Nem! Örülünk, hogy elronthattuk az orkok játékát, és hogy leróhattuk neked a tartozásunkat, de nem kockáztatjuk az életünket törpökért a déli síkságokon.
	- Nos rendben - mondta Gandalf -, vigyetek minket olyan messzire, amennyire akartok! Máris mélyen leköteleztetek bennünket. De addig is, halálosan éhesek vagyunk.
	- Én majdnem belehalok - mondta Bilbó olyan kicsi, gyenge hangon, hogy senki sem hallotta.
	- Ezen talán segíthetünk - mondta a Sasok Ura.
	Később talán lehetett látni egy fényes tüzet a sziklapárkányon, körülötte a főzőcskéző és finom rostonsült-szagot produkáló törpök alakjait. A sasok száraz ágakat hoztak tűzrevalónak, hoztak mezei és nyulakat, valamint kicsi bárányokat. A törpök elintézték az előkészületeket. Bilbó túl gyenge volt, hogy segítsen, és egyébként sem volt túl jó a nyulak megnyúzásában vagy a hús felszeletelésében, mert ahhoz volt szokva, hogy a húst a hentes hozza házhoz, konyhakészen. Gandalf is lefeküdt, miután a feladatát, a tűz meggyújtását elvégezte, mivel Óin és Glóin elvesztette a tűzszerszámait (a törpök a mai napig nem jutottak el a gyufa használatáig).
	Így végződtek a Ködhegység-beli kalandok. Hamarosan Bilbó teltnek és kényelmesnek érezte a gyomrát. Úgy érezte, elégedetten tudna aludni, bár jobban szeretett volna egy vajas kenyeret, mint nyárson sült húsdarabokat. A kemény kövön összegömbölyödve kényelmesebben aludt, mint otthon a saját pihe-puha ágyában, az ő kis üregében. De egész éjszaka a saját házáról álmodott, és álmában a különböző szobákban mászkált. Keresett valamit, de nem találta, és nem is emlékezett rá, hogyan nézett ki.




7. fejezet
Furcsa szállások

A következő reggel Bilbó a kelő nap első sugaraival a szemében ébredt. Felugrott, hogy megnézze, mennyi az idő, és hogy feltegye a teavizet forrni - majd rájött, hogy egyáltalán nem otthon van. Így tehát leült. Hiába kívánt egy mosdást és egy kefét, egyiket sem kapta meg. Ahogy teát, pirítóst, szalonnát sem a reggelihez, csak hideg báránysültet és nyulat. Ezután pedig el kellett készülnie a korai induláshoz.
Most megengedték neki, hogy egy sas hátára másszon, és megkapaszkodjon a szárnyai között. A levegő süvített körülötte, ő becsukta a szemét. Ahogy a tizenöt nagy madár felemelkedett a hegyoldalról, a törpök kiáltozva búcsúzkodtak, és megígérték, hogy meghálálják a sasok urának, ha tudják. A nap még közel volt a keleti végekhez. A reggel hűvös volt, a köd megült a völgyekben és mélyedésekben, vagy a hegyek csúcsai és a sziklafokok körül kavargott. Bilbó kinyitotta az egyik szemét, hogy kukucskáljon, és látta, hogy a madarak már magasan vannak, és a világ messze alattuk van a távolban. Újra becsukta a szemét, és szorosan zárva tartotta.
- Ne szoríts annyira!  - mondta a sas. - Nem kell úgy félned, mint egy nyúlnak, még ha úgy is nézel ki. Ez egy szép reggel, egy kis szellővel. Mi lehet jobb a repülésnél?
Bilbó azt szerette volna mondani: "Egy meleg fürdő, utána egy késői reggeli a gyepen" - de úgy gondolta, jobb, ha semmit sem mond, és egy nagyon kicsit engedett a szorításon.
Sokkal később a sasok már láthatták a célt, ahová tartottak, még nagy magasságból is, mert elkezdtek nagy csigavonalban körözve ereszkedni.  Hosszú ideig csinálták ezt, végül a hobbit újra kinyitotta a szemét. A föld már sokkal közelebb volt, alattuk tölgynek és szilnek kinéző fák voltak és egy széles, füves táj, amin egy folyó haladt keresztül.
 De valami élesen kiemelkedett a tájból, pont a folyó útjában, ami hurkot írt le körülötte. Egy hatalmas szikla volt, majdnem egy kőhegy, mint a távoli hegyek utolsó hírmondója, vagy egy hatalmas kődarab, amit egy óriás mérföldekre elhajított a síkságon.
A sasok gyorsan, egyenként leszálltak erre a sziklára, és letették az utasaikat.
- Ég veletek - kiáltották - bármerre jártok, az út végén a fészketek várjon rátok! - Ez az udvarias beszéd sasok között.
- A szél a szárnyaitok alatt vigyen benneteket arra, ahol a Nap száll és a Hold jár - mondta Gandalf, aki ismerte a megfelelő választ.
Ezzel elindultak. Bár később a sasok ura Minden Madarak Királya lett, és aranykoronát viselt, tizenöt vezére pedig arany nyakláncot (abból az aranyból készültek, amit a törpök adtak nekik), Bilbó soha nem látta viszont őket - kivéve egyszer, messze a magasban, az Öt Sereg Csatájában. De ez ennek a mesének a végén következik, most nem mondunk többet róla.
Egy sík terület volt ennek a kőhegynek a tetején, és egy soklépcsős, jól karbantartott ösvény vezetett le a folyóhoz, amin egy, hatalmas lapos kövekből épített gázló vezetett át a folyón túli füves síkságra. Volt egy kis barlang (jóféle kavicsos padlóval) a lépcsők lábánál, a köves gázló végénél. Itt összegyűlt a társaság, és megbeszélték, hogyan tovább.
- Mindig azt szerettem volna, hogy (ha lehet) biztonságban átjussatok a hegyeken - mondta a mágus -, és jó szervezéssel, valamint jó szerencsével el is értem ezt. Már most is sokkal keletebbre vagyunk, mint ameddig valaha is el akartalak kísérni benneteket, végülis ez nem az én kalandom. Mielőtt vége, valószínűleg visszanézek, de közben más, fontos ügyeim vannak.
A törpök sóhajtoztak, nagyon lehangoltnak látszottak, Bilbó sírt. Kezdték azt hinni, hogy Gandalf végig velük megy, és ott lesz, hogy átsegítse őket a nehézségeken.
- Nem fogok ebben a pillanatban eltűnni - mondta. - Egy-két napig még veletek maradok. Talán ki tudlak segíteni benneteket a jelenlegi helyzetetekben, és nekem is kell egy kis segítség. Nincs élelmünk, nincs poggyászunk, nincsenek pónijaink; és nem is tudjátok, hol vagyunk. Ezt elmondhatom nektek. Még mindig néhány mérfölddel északabbra vagyunk az útvonaltól, amit követnünk kellett volna, ha nem hagyjuk el a hegyi ösvényt olyan sietősen. Nagyon kevés ember él ezen a környéken, hacsak nem költöztek ide azóta, hogy utoljára erre jártam néhány éve. De van valaki, akiről tudok, aki nem lakik messze. Ez a Valaki építette a lépcsőket a nagy sziklán - a Szirtfőn, azt hiszem, így hívja. 
Ritkán jár ide, nappal biztosan nem, és nincs értelme, hogy várjunk rá. Igazság szerint veszélyes is volna. Mennünk kell, hogy megkeressük. Ha minden jól megy a találkozásunkkor, azt hiszem, elindulok, és mint a sasok, azt kívánom, "ég áldjon, bármerre jártok!"
Kérlelték, hogy nem hagyja el őket. Sárkány-aranyat ajánlottak neki, ezüstöt és drágaköveket, de ő nem gondolta meg magát.
- Majd meglátjuk, meglátjuk - mondta -, és azt hiszem, ki is érdemeltem valamennyit a sárkány-aranyatokból - ha már megszereztétek.

Ezután abbahagyták a könyörgést. Levették a ruháikat, és megfürödtek a folyóban, ami sekély volt, tiszta és köves a gázló környékén. Mikor megszáradtak a napon, ami most melegen és erősen sütött, felfrissültek, bár még fájt mindenük, és egy kicsit éhesek voltak. Átkeltek a gázlón (a hobbitot átvitték), majd elkezdtek átvonulni a magas, zöld füvön, a hosszúkarú tölgyek és a magas szilfák mentén

- És miért Szirtfő a neve? - kérdezte Bilbó, ahogy a mágus oldalán ment.
- Ő nevezte el Szirtfőnek, mert ő a Szirtfő szót használja erre. Az ilyen dolgokat ő szirtfőnek hívja, és ez "a" Szirtfő, mert ez az egyetlen, ami közel van az otthonához, és jól ismeri.
- Ki hívja így? Ki ismeri?
- A Valaki, akiről beszéltem - egy nagy személyiség. Mindegyikőtöknek nagyon illedelmesnek kell lennie, mikor bemutatlak benneteket. Lassan foglak bemutatni, kettesével azt hiszem. Vigyázzatok, hogy nem bosszantsátok fel, különben a jó ég tudja, mi fog történni. Ha dühös, ijesztő tud lenni, bár nyájas, ha jókedvű. Mégis figyelmeztetlek titeket, könnyen dühbe gurul.
A törpök köré gyűltek, mikor hallották, hogy így beszél Bilbóhoz.
- Ez az a személy, akihez most viszel minket? - kérdezték. - Nem találhatnánk mást, barátságosabbat? Nem kellene jobban elmagyaráznod? - satöbbi.
- Igen, ő az! Nem, nem tudnánk! És elég körültekintően magyaráztam - válaszolt a mágus ingerülten. - Ha tudni akarjátok, a neve Beorn. Nagyon erős, és alakváltó.
- Mi? Egy szűcs, egy ember, aki a nyulakat nyúlprémnek hívja, ha a bőrükből nem csinál mókust? - kérdezte Bilbó.
- Te jó ég, nem, nem, NEM, NEM! - válaszolt Gandalf. - Ha lehet, ne csinálj bolondot magadból Zsákos úr. És a világ minden kincsére kérlek, ki ne ejtsd a "szűcs" szót a szádon, amíg nem vagy száz mérföldre a házától, sem a "szőnyeg, köpeny, szőrmegallér, kézmelegítő" szavakat, vagy bármi hasonlót! Ő egy alakváltó. Változtatni tudja az alakját. Néha egy hatalmas fekete medve, máskor egy nagy, erős, fekete hajú ember, hatalmas karokkal és nagy szakállal. Nem mondhatok sokkal többet, legyen ennyi elég. Egyesek azt mondják, hogy ő egy medve, aki a hegyek hatalmas és ősi medvéitől származik, akik azelőtt éltek ott, hogy az óriások megjelentek volna. Mások szerint ő egy ember, aki az első emberek leszármazottja, akik azelőtt éltek itt, hogy Szmóg vagy a többi sárkány idejött, a világnak ebbe a részébe, és mielőtt az orkok északról a hegyekbe jöttek volna. Nem tudom megmondani, de azt hiszem, az utóbbi mese igaz. Ő nem az a fajta ember, akiről kérdezősködni lehet.
- Bárhogy is van, rajta nincs varázslat, csak a sajátja. Egy tölgyerdőben él, van egy hatalmas faháza. Emberként marhákat és lovakat tart, amelyek majdnem olyan csodálatosak, mint ő. Neki dolgoznak, és beszélnek hozzá. Ő nem eszi meg őket; nem is vadászik vagy eszik vadállatokat. Kaptárai vannak, a kaptárakban vad méhek, ő nagyrészt tejszínen és mézen él. Medveként széltében-hosszában kóborol. Egyszer láttam, ahogy egyedül ült a Szirtfő tetején éjszaka, a holdat figyelte, ahogy lenyugszik a Ködhegységnél, és hallottam, ahogy a medvék nyelvén dörmög: "Eljön majd a nap, amikor mind elpusztulnak, és akkor visszamegyek!" - Ezért gondolom, hogy ő maga is a hegyekből jött.

Bilbónak és a törpöknek most már volt min gondolkozniuk, és nem tettek fel több kérdést. Még hosszú út állt előttük. Emelkedőn felfelé, völgybe lefelé vánszorogtak. Nagyon meleg lett. Néha megpihentek a fák alatt, ilyenkor Bilbó olyan éhesnek érezte magát, hogy akár a makkot is megette volna, ha elég érett lett volna ahhoz, hogy a földre essen.
Délután közepe felé járhatott az idő, amikor észrevették, hogy nagy foltokban virágok kezdenek nőni, sok példány egy helyen ugyanabból a fajtából, mintha ültették volna őket. Főleg lóhere nőtt, kakastaréj hullámzó foltokban, bíborhere, és széles sávokban alacsony fehér mézillatú virágok. Zümmögés, zizegés és sürgés hallatszott a levegőben. Méhek szorgoskodtak mindenfelé. És micsoda méhek! Bilbó még soha nem látott hozzájuk foghatót.
"Ha valamelyik megcsípne" - gondolta -, "kétszer akkorára dagadnék, mint amekkora most vagyok!"
Nagyobban voltak, mint a lódarazsak. A dolgozók nagyobbak voltak, mint az ember hüvelykujja, sokkal nagyobbak, mélyfekete testükön tűzaranyként ragyogtak a sárga csíkok.
- Közeledünk - mondta Gandalf. - A méh-rétjeinek a szélén vagyunk.
Egy idő után öreg tölgyek gyűrűjéhez értek, majd ezeken túl egy tüskés sövényhez, amin nem lehetett sem átlátni, sem átmászni.
- A legjobb lenne, ha itt várnátok - mondta a mágus a törpöknek. - Mikor szólítalak benneteket, vagy füttyentek, akkor kezdjetek utánam jönni - látni fogjátok, merre megyek - de csak párosával, körülbelül öt perc legyen egy-egy pár között. Bombur a legkövérebb, ő kitesz kettőt, ő egyedül jöjjön, utolsónak. Gyerünk Zsákos úr! Valahol errefelé van egy kapu. - Ezzel elindult a sövény mentén, és magával vitte az ijedt hobbitot.
Nemsokára egy magas, széles, fából készült kapuhoz értek, amin túl kerteket láttak, és alacsony faépületek csoportjait, némelyik zsúpfedelű és nyers farönkökből épült: csűröket, istállókat, fészereket, és egy hosszú, alacsony faházat. Bent, a sövény déli oldalánál kaptárak sorakoztak harang alakú, szalmából készült csúcsokkal. Az ide-oda repkedő és mászkáló méhek zaja megtöltötte a levegőt.
A mágus és a hobbit egy lökéssel kitárták a súlyos, nyikorgó kaput, és végigmentek egy széles úton a ház felé. Néhány nagyon fényes szőrű és ápolt ló ügetett végig a füvön, feszülten, okos arccal nézték őket, majd elvágtattak az épületek felé.
- Elmentek, hogy elmondják neki, idegenek érkeztek - mondta Gandalf.
Hamarosan elérték az udvart, aminek három falát a faház, és annak két hosszú szárnya alkotta. Középen egy hatalmas tölgyfa törzse feküdt, a levágott ágai mellette. A közelében állt egy hatalmas ember, vastag fekete szakállal és hajjal, csupasz kezein és lábain dagadtak az izmok. Gyapjútunikát viselt, ami a térdéig ért, és egy hatalmas fejszére támaszkodott.
A lovak mellette álltak, orruk a vállánál.
- Ugh! Hát itt vannak! - mondta a lovaknak. - Nem tűnnek veszélyesnek. Elmehettek! - Görgő hangon nevetett, letette a fejszét, és előre lépett.
- Kik vagytok, és mit akartok? - kérdezte mogorva hangon, ahogy megállt előttük, és Gandalf fölé tornyosult.
Ami Bilbót illeti, ő átmehetett volna a lábai között, be sem kellett volna húznia a nyakát, és hozzá sem ért volna a tunika széléhez.
- Gandalf vagyok - mondta a mágus.
- Soha nem hallottam rólad - mordult a férfi. - És ez a kis fickó micsoda? - kérdezte előregörnyedve és a homlokát ráncolva nézett a hobbitra a busa szemöldöke alól.
- Ő Zsákos úr, egy jó családból származó hobbit, feddhetetlen hírnévvel - mondta Gandalf. Bilbó meghajolt. Nem volt kalapja, amit levehetett volna, és fájdalmasan tudatában volt a sok hiányzó gombjának.
- Én mágus vagyok - folytatta Gandalf. - Hallottam rólad, ha te nem is hallottál rólam. De talán hallottál kedves rokonomról, Radagastról, aki a Bakacsinerdő déli határának közelében él?
- Igen; nem rossz fickó, már amilyenek a mágusok szoktak lenni, azt hiszem. Néha szoktam látni - mondta Beorn. - Nos, most már tudom, kik vagytok, legalábbis kinek mondjátok magatokat. Mit akartok?
- Az igazat megvallva elvesztettük a poggyászunkat, majdnem eltévedtünk, és igazán szükségünk van segítségre, vagy legalábbis tanácsra. Ha mondhatom, elég rossz időt töltöttünk az orkokkal a hegyekben.
- Orkok? - kérdezte a hatalmas ember kevésbé mogorván. - Ó, szóval bajotok volt velük, igaz-e? Miért kellett a közelükbe mennetek? 
- Nem volt szándékunkban. Egy átjárón leptek meg minket éjszaka, ahol át kellett volna kelnünk, a Nyugati Földekről jöttünk erre a vidékre - ez egy hosszú történet.
- Akkor jobb lesz, ha bejöttök, és elmondjátok egy részét, hacsak nem tart egész nap - mondta a férfi, és bevezette őket a sötét ajtón keresztül, ami az udvarból nyílt a házba.
Ahogy követték őt, egy széles csarnokba értek, aminek egy tűzhely volt a közepén. Habár nyár volt, tűzifa égett benne, a füst a megfeketedett tetőgerendák közé emelkedett, ahogy a kifelé vezető utat kereste egy tetőnyíláson keresztül. Átmentek ezen a homályos csarnokon, amit csak a tűz és a tetőlyukon bejutó fény világított meg, és egy másik kis ajtón keresztül valami verandafélére jutottak, amit fából készült oszlopok tartottak, mindegyiket egyetlen fatörzsből faragták. A veranda dél felé nézett, még mindig meleg volt ott, betöltötte a lenyugvó nap ferdén beszivárgó fénye, ami aranylóan hullott a virágokkal teli kertre, a virágokra, amelyek felfutottak a lépcsőkön.
Itt leültek, fából készült padokra, közben Gandalf belekezdett a történetébe, Bilbó pedig a lelógó lábait himbálta, és a kert virágait nézegette, azon gondolkodott, mi lehet a nevük, mert nagy részüket még soha nem látta.
- Épp átkeltem a hegyeken egy-két barátommal… - mondta a mágus.
- Egy-két? Csak egyet látok, mégpedig egy kis fickót - mondta Beorn.
- Nos, az igazat megvallva nem akartalak egy sokasággal zavarni, amíg nem tudom, elfoglalt vagy-e.  De idehívhatom őket, ha szabad.
- Tessék, hívd őket!
Így hát Gandalf hosszút, éleset füttyentett, most Thorin és Dori jött a házhoz a kerti úton, és mélyen meghajolva álltak meg előttük.
- Úgy látom, azt akartad mondani, egy vagy három! - mondta Beorn. - De ezek nem hobbitok, ezek törpök!
- Tölgypajzsos Thorin, szolgálatodra! Dori, szolgálatodra! - mondta a két törp, és újra meghajoltak.
- Nincs szükségem a szolgálatotokra, köszönöm - válaszolt Beorn -, de azt hiszem, nektek szükségetek van az enyémre. Nem kedvelem túlzottan a törpöket; de ha igaz, hogy te Thorin vagy (Thráin fia, aki Thrór fia, úgy hiszem), hogy a társaid tiszteletreméltók, hogy az orkok ellenségei vagytok, és nem akartok bajt keverni a földemen… Várjunk csak, mi járatban vagytok?
- Úton vannak, hogy meglátogassák atyáik földjét, messze keleten, a Bakacsinerdőn túl - szólt közbe Gandalf -, és teljesen véletlen, hogy egyáltalán a te földedre kerültünk. A Magas Átjárónál keltünk át, ami a te földedtől délre vezető útra vitt volna bennünket, mikor megtámadtak minket az orkok - ahogy azt épp el akartam mondani neked.
- Akkor folytasd, mondd el! - mondta Beorn, aki soha nem volt nagyon udvarias.
- Szörnyű vihar volt; a kőóriások köveket görgettek, az átjáró tetején menedéket kerestünk egy barlangban, a hobbit, én, és több társunk…
- A kettőt már többnek nevezed?
- Nos, nem. Igazság szerint kettőnél többen voltak.
- Hol vannak? Megölték, megették őket, hazamentek?
- Nos, nem. Úgy látszik, nem jöttek, amikor füttyentettem. Azt hiszem, félénkek. Nézd, nagyon félünk attól, hogy túl sokan vagyunk ahhoz, hogy elszórakoztassunk.
- Gyerünk, fütyülj újra! Úgy látszik, társaságom lesz, eggyel vagy kettővel több már nem nagyon számít - dörmögött Beorn.
Gandalf újra füttyentett; de Nori és Ori már majdnem ott voltak, mielőtt befejezte volna. Ha még emlékeztek, Gandalf azt mondta nekik, hogy ötpercenként jöjjenek, párosával.
- Hahó! - mondta Beorn. - Igazán gyorsan jöttetek - hol bújtatok el? Gyertek, kis krampuszok.
- Nori, szolgálatodra, Ori, szol… - kezdték volna, de Beorn félbeszakította őket.
- Köszönöm! Ha kell a segítségetek, szólni fogok. Üljetek le, és haladjunk a történettel, vagy vacsoraidőig sem fejezzük be.
- Épp, hogy elaludtunk - folytatta Gandalf -, megnyílt egy rés a barlang hátuljában; orkok jöttek elő, elkapták a hobbitot, a törpöket, és a póni-seregünket…
- Póni-sereg? Mik vagytok - egy vándorcirkusz? Esetleg sok dolgot cipeltetek? Vagy hatot már seregnek hívjátok?
- Ó nem! Igazság szerint hatnál több pónink volt, és mi is többen voltunk, mint hat, itt van még kettő! - Abban a pillanatban megjelent Balin és Dwalin, olyan mélyen hajoltak meg, hogy a szakálluk a kőpadlót söpörte. A hatalmas ember először a homlokát ráncolta, de ők mindent megtettek, hogy szörnyen udvariasak legyenek, csak bólogattak, görnyedtek, hajlongtak, a sapkájukat lobogtatták a térdük előtt (normális törp-szokás szerint), míg az ember abbahagyta a homlokráncolást, és gurgulázó nevetésben tört ki. Olyan bohókásan néztek ki.
- Tényleg sereg volt - mondta -, egy igazán vicces sereg. Gyertek be, kedveseim, hogy hívnak titeket? Nem akarom a szolgálataitokat, csak a neveteket. Utána üljetek le, és hagyjátok abba a hajlongást!
- Balin és Dwalin - mondták, és nem mertek megsértődni, leültek a földre, nagyon meglepett ábrázattal.
- Most pedig folytasd! - mondta Beorn a mágusnak.
- Hol is tartottam? Ó igen - engem ne kaptak el. Megöltem egy-két orkot egy villámmal…
- Jó! - morgott Beorn. - Tehát van valami haszna, ha az ember mágus.
- … és besurrantam a résen, mielőtt bezárult. Követtem őket a nagyterembe, ami tele volt orkokkal. Harminc vagy negyven fegyveres őrrel körülvéve ott volt a Nagy Ork. Azt gondoltam magamban "még ha nem lennének megláncolva, akkor is, mit tehet egy tucat ilyen sok ellen?"
- Egy tucat! Most hallom először, hogy nyolcat egy tucatnak hívnak! Vagy van még néhány figurád, akik nem ugrottak elő a dobozból?
- Nos igen, úgy tűnik, itt vannak még néhányan, Fili és Kili, azt hiszem - mondta Gandalf, ahogy azok ketten feltűntek, és mosolyogva, hajlongva megálltak.
- Elég! Üljetek le, és csend legyen! Most pedig folytasd Gandalf!
Így hát Gandalf folytatta a történetet, míg elért a harchoz a sötétben, az alsó kapu felfedezéséhez, és a rémülethez, mikor rájöttek, hogy Zsákos urat elvesztették.
- Megszámoltuk magunkat, és rájöttünk, hogy a hobbit sehol sem volt. Csak tizennégyen voltunk!
- Tizennégy! Most hallom először, hogy tízből egy, az tizennégy. Arra gondoltál, hogy kilenc, vagy még nem mondtad meg a társaság összes tagjának a nevét.
- Nos, természetesen még nem láttad Óint és Glóint. És hála az égnek, itt vannak. Remélem, megbocsátasz nekik, hogy alkalmatlankodnak.
- Ó, hadd jöjjenek! Siessetek! Gyertek ti ketten, és üljetek le! De figyelj ide Gandalf, még mindig csak tíz törpöd van, és a hobbit, aki elveszett. Ez még mindig csak tizenegy (plusz egy, aki eltűnt), és nem tizennégy, hacsak a mágusok nem számolnak másként, mint más emberek. De kérlek, folytasd a történetet.
Beorn amennyire csak lehetett, nem mutatta, de kezdte nagyon érdekelni a történet. Tudjátok, régen ismerte a hegyeknek azt a részét, amit Gandalf leírt. Bólogatott és morgott, mikor hallott arról, hogy a hobbit újra megjelent, meg arról, hogyan küszködtek a földindulással, és a farkasok gyűrűjéről az erdőben. Mikor Gandalf odaért, hogy felmásztak a fákra, alattuk a farkasokkal, felállt, fel-alá járkált, és mormogott:
- Bárcsak ott lehettem volna! Többet kaptak volna egy tűzijátéknál!
- Nos - mondta Gandalf, és örömmel látta, hogy a története jó benyomást tett -, megtettem mindent, amit lehetett. Ott voltunk, a farkasok őrjöngtek alattunk, az erdő elkezdett lángolni néhány helyen, mikor az orkok megérkeztek a hegyekből, és felfedeztek minket. Örömükben kiabáltak, és énekelve csúfoltak minket: 'Tizenöt madárka öt fán ül…'
- Te jó ég - mordult fel Beorn. - Nehogy azt mondd, hogy az orkok nem tudnak számolni. Tudnak. A tizenkettő az nem tizenöt, és ők tudják ezt.
- Akárcsak én. Ott volt Bifur és Bofur is. Eddig nem akartam bemutatni őket, de most itt vannak.
Bejött Bifur és Bofur. - És én! - kapkodott levegő után Bombur, ahogy utolérte őket. Kövér volt, és mérges is, amiért utolsónak hagyták. Nem akart öt percet várni, és rögtön a másik kettő után indult.
- Nos, hát most tizenöten vagytok. És mivel az orkok tudnak számolni, felteszem, ennyien voltatok a fákon is. Most már talán be tudjuk fejezni a történetet újabb megszakítások nélkül. - Zsákos úr látta, hogy Gandalf milyen agyafúrt volt. A megszakítások miatt Beornt egyre jobban érdekelte a történet, és a történet miatt nem küldte el azonnal a törpöket, mintha azok gyanús koldusok lettek volna. Beorn hacsak tehette, soha nem hívott meg senkit a házába. Nagyon kevés barátja volt, akik nagyon távol éltek, és közülük is csak néhányat hívott meg egyszerre a házába. Most tizenöt idegen üldögélt a tornácán!
Mire a mágus befejezte a történetet, és elmesélte, a sasok hogyan mentették meg, és hogyan vitték őket a Szirtfőre, a nap már lenyugodott a Ködhegység csúcsai mögött, és az árnyékok hosszúra nyúltak Beorn kertjében.
- Nagyon jó történet! - mondta Beorn. - A legjobb, amit hosszú ideje hallottam. Ha minden koldus ilyen jókat tudna mesélni, kedvesebbnek látnának. Persze lehet, hogy mindezt csak kitaláltátok, de ezért a történetért mindenképpen megérdemeltek egy vacsorát. Harapjunk valamit!
- Igen, kérünk! - mondták mind egyszerre. - Nagyon köszönjük!
A csarnokban már elég sötét volt. Beorn összeütötte a tenyerét, erre négy csodálatos póni ügetett be és néhány hosszútestű, szürke kutya. Beorn mondott nekik valamit egy furcsa nyelven, mint amikor az állathangokat beszédre használják. Az állatok kimentek, és hamarosan fáklyákat hoztak be a szájukban, amiket a tűznél meggyújtottak, és alacsony foglalatokba tettek a csarnok oszlopain, a központi tűzhelynél.
A kutyák a rá tudtak állni a hátsó lábaikra, amikor csak akartak, és a mellső lábaikkal cipekedhettek. Gyorsan asztallapokat és lábakat vettek elő a falak mellől, és felállították őket a tűz közelében.
Majd beeee-beeeee-beeee hangot hallottak, és bejött néhány hófehér birka, akiket egy szénfekete kos vezetett. 
Egyikük egy fehér terítőt hozott, aminek a szélére állatfigurákat hímeztek; mások tányérokkal, tálakkal, késekkel és fakanalakkal teli tálcákat hoztak a széles hátukon, amiket a kutyák elvettek, és gyorsan megterítették a bakokon álló asztalokat. Ezek az asztalok nagyon alacsonyak voltak, még Bilbónak is megfelelő ahhoz, hogy kényelmesen odaülhessen. 
Egy póni melléjük tolt két alacsony padot, aminek széles kákabélés volt az alján, miközben az asztal távolabbi végénél elhelyezte Beorn hasonló, nagy fekete székét (amin úgy ült, hogy a hatalmas lábait messzire kinyújtotta az asztal alatt). Ez volt az összes szék a csarnokában, és valószínűleg az őt kiszolgáló csodálatos állatok miatt voltak ilyen alacsonyak, akárcsak az asztalok.  A többiek mire ültek? Róluk sem feledkeztek meg. Más pónik jöttek be, és dob-alakú fatörzs-darabokat görgettek, amelyek simák és fényesek voltak, és pont elég hosszúak még Bilbónak is. Nemsokára mindannyian Beorn asztalánál ültek, és a csarnok hosszú évekig nem látott hasonló összejövetelt.
Olyan vacsorát vagy estebédet kaptak, amilyenben azóta nem volt részük, mióta elhagyták az Utolsó Meghitt Otthont, és búcsút intettek Elrondnak. A fáklyák és a tűz fénye körülöttük pislákolt, az asztalon két magas, piros méhviasz gyertya állt. 
Mindvégig, ahogy ettek, Beorn - mély görgő hangján - történeteket mesélt a hegyeknek ezen az oldalán elterülő vad földekről, főleg a sötét és veszélyes erdőről, ami messze kiterjedt észak és dél felé, egy napi lovaglásra előttük. Elzárta az utat kelet felé a Bakacsin félelmetes erdeje.
A törpök hallgatták, és a fejüket rázták, mert tudták, hogy nemsokára be kell merészkedniük abba az erdőbe, ami a hegyek után a legnagyobb legyőzendő veszélyt jelentette, mielőtt a sárkány várához érnek. Mikor befejezték a vacsorát, elkezdték a saját történeteiket mesélni, de Beorn látszólag kezdett elálmosodni, és nem nagyon figyelt rájuk. Leginkább aranyról, ezüstről és ékszerekről beszéltek, a kovácsmesterséggel készíthető dolgokról, de Beornt láthatóan nem érdekelték az ilyenfajta dolgok. Nem voltak arany, vagy ezüst tárgyak a csarnokában, és fémtárgyak sem nagyon, kivéve a késeket.
Sokáig ültek az asztalnál, méhsörrel töltött fakupákkal. Kint megérkezett a sötét éjszaka. Újabb rönköket raktak a csarnok közepén égő tűzre, a fáklyákat eloltották, és csak ültek a lángok táncoló fényében. A ház oszlopai magasan álltak mögöttük, a tetejük sötét volt, mint a fáknak az erdőben. Akár varázslat volt, akár nem, Bilbónak úgy tűnt, hogy az ágak között fújó szél hangját hallja a tetőgerendák között, és a bagolyhuhogásét. Nemsokára lekókadt a feje az álmosságtól, és a hangok kezdtek eltávolodni tőle, míg egyszer csak hirtelen felriadt.
A hatalmas ajtó nyikorgott, és becsapódott. Beorn eltűnt. A törpök törökülésben ültek a tűz körül, és éppen énekelni kezdtek. A versszakok egy része olyan volt, mint ami itt következik, de sokkal több volt, és az ének hosszú ideig eltartott.

Szél zúgott a száraz fenyéren,
az erdőn nem rezzent levél sem,
mély volt az árny éj s nap során,
sötét lények kúsztak serényen.

A szél leszállt a havasokról,
mint áradat bömbölt és tombolt,
nyögött a tág erdő, az ág,
a földre tépett, tarka lomb hullt.

A szél tovább zúdult keletre,
erdőt nem dült már harci kedve,
a lép fölött süvöltözött
füttye, úgy száguldott sziszegve.

Zizzen a fű, kalásza görnyedt,
zúgott a sás - s ó, egyre szörnyebb
tavakra szállt -, s zordon égen át
tépett felhőrongyok ömöltek.

Elhagyva a nagy Hegy kopárát,
söpörte a sárkány bérci várát,
sötét, hideg kőtömböket,
hol füstön lengtek át a párák.

Majd a világ szélén kitörve
az éji tenger ömölt le,
csillag-kohót lánggá csiholt,
hold-sajkát sodort messzi űrbe.

Bilbó feje újra kezdett lekókadni. Gandalf hirtelen felállt.
- Itt az idő, hogy aludjunk - mondta -, legalábbis nekünk, de nem Beornnak. Ebben a csarnokban biztonságban alhatunk, de figyelmeztetlek benneteket, ne feledjétek, amit Beorn mondott, mielőtt itt hagyott minket: ne kóboroljatok odakint napfelkeltéig, csak saját felelősségetekre.
Bilbó látta, hogy az ágyakat már elhelyezték a csarnok falánál, egy megemelt dobogón, az oszlopok és a külső fal között. Neki ott volt egy kis szalmazsák gyapjútakarókkal. Nagy örömmel burkolózott beléjük, annak ellenére, hogy nyár volt. A tűz kis lánggal égett, és ő elaludt. Éjszaka azonban felébredt: a tűz néhány darab parázzsá esett össze; a törpök és Gandalf aludtak, amennyire a lélegzetvételükből meg lehetett állapítani; egy fehér folt látszott a padlón, ahogy a magasan jár hold bekukucskált a tetőn lévő füstnyíláson.
Dörmögő hang jött kintről, és olyan hang, mintha valami nagy állat mocorgott volna az ajtónál. Bilbó azon gondolkodott, hogy mi az, vajon Beorn lehet-e elvarázsolt alakban, és hogy bejön-e medveként, hogy megölje őket.
Bebújt a takaró alá, a fejére húzta, és újra álomba merült a félelmei ellenére.
Mikor újra felébredt, késő reggel volt. Az egyik törp átesett rajta a sötétségben, ahol feküdt, legurult a dobogóról, és a padlón koppant. Bofur volt, és emiatt morgolódott, amikor Bilbó kinyitotta a szemét.
- Kelj fel lustaság - mondta a törp -, vagy nem marad neked reggeli.
Bilbó felugrott. - Reggeli! - kiáltott fel. - Hol a reggeli?
- Nagyrészt a hasunkban - válaszolt a többi törp, akik a csarnokban mászkáltak -, de ami maradt, az kint van a verandán. Azóta keressük Beornt, amióta felkelt a nap. Sehol nem láttuk nyomát, bár a reggelit azon nyomban megtaláltuk, ahogy kimentük.
- Hol van Gandalf? - kérdezte Bilbó, és elindult, hogy a lehető leggyorsabban ennivalót találjon.
- Ó, valahol kint - mondták a többiek. De egész nap nem látta a mágus nyomát, egészen estig. Épp naplemente előtt besétált a csarnokba, ahol a hobbit és a törpök vacsoráztak; Beorn csodálatos állatai szolgálták ki őket, ahogy egész nap tették. Nem látták Beornt, nem is hallottak róla múlt este óta, és kezdtek zavarba jönni.
- Hol a házigazdánk, és te hol voltál egész nap? - kiáltottak fel mind.
- Egyszerre csak egy kérdést, de egyet se vacsora végéig. Egy falatot sem ettem reggeli óta.
Végül Gandalf eltolta magától a tányért és a korsót - megevett két teljes kenyeret (sok-sok vajjal, mézzel és aludttejjel), megivott legalább egy liter mézsört, majd elővette a pipáját. 
- Először a második kérdést válaszolom meg - mondta -, de istenem, ez egy csodálatos hely a füstkarikáknak! - És valóban, sokáig semmi mást nem tudtak kihúzni belőle, annyira lefoglalta, hogy füstkarikákat eregessen, amik a csarnok oszlopai között kergetőztek, mindenféle színűre és alakúra változtak, és egyik a másikat üldözve kirepült a tetőnyíláson.
Kívülről biztos nagyon furcsának nézhettek ki, ahogy egyik a másik után kibukkant a levegőbe, zöld, kék, piros, ezüstszürke, sárga, fehér; nagyok és kicsik, a kicsik átmentek a nagyokon, nyolcast formáltak, és elszálltak a távolba, mint egy madárcsapat.
- Medvenyomokat találtam - mondta végül. - Egy szabályos medve-gyűlés lehetett odakint előző éjszaka. Nemsokára rájöttem, nem lehetett mind Beorn nyoma: túl sok volt belőlük, és többféle méretűek voltak. Azt mondanám, hogy voltak kicsi medvék, nagy medvék, átlagos medvék, és óriási medvék, mind odakint táncolt egész éjszaka, majdnem hajnalig. Majdnem minden irányból jöttek, kivéve nyugat felől, a folyón túlról, a Hegyekből. Abban az irányban csak egy lábnyom vezetett, nem idefelé, hanem el innen.
- Követtem a nyomokat egészen a Szirtfőig. Ott eltűntek a folyóban, de a víz nagyon mély és erős sodrású a sziklán túl ahhoz, hogy átkelhessek rajta.
 Ha emlékeztek, elég könnyű átkelni erről a partról a Szirtfőhöz a gázlónál, de a túloldalon egy szirt áll ki a kavargó vízből. Mérföldeket kellett gyalogolnom, mire találtam egy helyet, ahol a folyó elég széles és sekély volt, hogy átgázoljak és átússzak rajta, majd mérföldeket gyalogoltam vissza, hogy újra kövessem a nyomokat. Akkora már késő volt, hogy messzire kövessem. Egyenesen a fenyőerdő felé tartottak, a Ködhegység keleti oldala felé, ahol a kellemes kis partink volt a vargokkal tegnapelőtt éjszaka. Most már, azt hiszem, megválaszoltam az első kérdéseteket is - fejezte be Gandalf, és sokáig csendben ült.
Bilbó azt gondolta, érti, mire célzott a mágus. - Mit tegyünk - kiáltott fel -, ha idevezeti a vargokat és az orkokat? Mindannyiunkat elkapják és megölik! Azt hittem, azt mondtad, hogy ő nem a barátjuk.
- Igen, ezt mondtam. És ne légy bolond! Inkább menj aludni, az idegeid elfáradtak.
A hobbit nagyon összetörtnek érezte magát, és mivel nem volt mit tenni, valóban lefeküdt. Miközben a törpök még mindig énekeltek, ő elaludt, még mindig Beornon törte a kis fejét, és fekete medvék százairól álmodott, akik lassú, nehézkes táncot lejtettek körbe-körbe a holdfényben, az udvaron. Ekkor felébredt, mikor mindenki más aludt, és megint hallotta ugyanazt a kaparászást, mocorgást és dörmögést, mint korábban. Következő reggel maga Beorn ébresztette őket,
- Tehát még itt vagy! - mondta. Felkapta a hobbitot, és nevetett. - Még nem ettek meg a vargok, az orkok, vagy a gonosz medvék, ahogy látom - és nagyon tapintatlanul megbökte Zsákos úr mellényét. - A kis nyulacska megint szép kövérre hízik kenyéren és mézen - kuncogott. - Gyere, és egyél még!

Így hát mind vele tartottak reggelizni. Változatosságképpen Beorn nagyon vidám volt, csodálatos humorával, mulatságos történeteivel mindegyiküket megnevetette. 
Nem kellett sokáig gondolkozniuk, hogy merre járt, vagy miért volt olyan kedves velük, mert ő maga mondta el. A folyón túl járt, fent a hegyekben - ebből kitalálhatjátok, hogy medve alakban nagyon gyorsan tud járni, bármi történjék is. A felperzselt farkas-tisztásról hamar kitalálta, hogy a történetüknek az a része igaz volt. De ennél többet is talált. Elkapott egy vargot és egy orkot, akik az erdőben kószáltak. Ezektől híreket kapott: az ork őrjáratok a vargokkal még mindig a törpökre vadásztak, ádáz dühösek voltak a Nagy Ork halála miatt, és amiatt is, hogy megperzselték a farkasvezér orrát, és hogy a mágus tüze megölt sokat a legnagyobb szolgái közül. Ennyit mondtak el neki, amikor kényszerítette őket, de kitalálta, hogy ennél több gonoszság volt tervbe véve. Lehet, hogy nemsokára egész ork-sereg a farkas-szövetségeseikkel együtt lerohanja az egész földet, amire a hegyek árnyéka vetül, hogy megtalálják a törpöket, vagy bosszút álljanak az embereken és más lényeken, akik ott élnek, és akik szerintük a törpöket bújtatják.
- Jó történet volt a tiétek - mondta Beorn -, de most még jobban tetszik, mióta biztos vagyok benne, hogy igaz. Meg kell bocsátanotok, hogy nem hittem a szavatoknak. Ha közel éltek a Bakacsinerdő széléhez, nem hinnétek senkinek sem, akit nem ismertek úgy, mint a testvéreteket, vagy még jobban. Akárhogy is, csak annyit mondhatok, hogy a lehető leggyorsabban hazasiettem, hogy lássam, biztonságban vagytok, és hogy felajánljak nektek minden segítséget, amit csak tudok. Ezután kedvesebben fogok gondolni a törpökre. Megölték a Nagy Orkot, megölték a Nagy Orkot! - kuncogott vadul magában.
- Mit csináltál az orkkal és a varggal? - kérdezte hirtelen Bilbó.
- Gyertek, és nézzétek meg! - mondta Beorn, és ők utánamentek a ház mögé. Egy ork feje volt kitűzve a kapun túl, és közvetlenül mögötte egy varg-bunda volt kiszögezve. Beorn kemény ellenfél volt. De most a barátjuk volt, és Gandalf úgy gondolta, okosabb, ha elmondják neki az egész történetüket, és az utazásuk célját, hogy megkaphassák a lehető legtöbb segítséget, amit csak adhat.
Megígérte, hogy mindegyiküknek ad egy pónit, Gandalfnak egy lovat az erdei útra. 
Ellátja őket élelemmel, ami hetekig kitart, ha beosztják, és úgy csomagolja be, hogy a lehető legkönnyebb legyen cipelni: diót, lisztet, szárított gyümölcsöt lepecsételt korsókban, vörös agyagedényekben mézet, kétszersültet, ami hosszú ideig eláll, és olyan, hogy egy kevéssel is sokáig tudnak gyalogolni. Ennek a receptje volt az ő egyik titka; méz volt benne, mint a legtöbb ételében, jóízűek voltak, de az ember megszomjazott utána. Azt mondta, hogy vizet nem kell cipelniük az erdőnek ezen az oldalán, mert folyók és patakok voltak az út mentén.
- De az út a Bakacsinerdőn keresztül sötét, veszélyes, és nehéz - mondta. - Nem könnyű vizet találni, sem élelmet. A dió még nem érik (bár lehet, hogy lehullik, mielőtt a túloldalra értek), és szinte csak dió terem ott, ami ehető. Ott bent a vad dolgok sötétek, furcsák és kegyetlenek. Ellátlak benneteket tömlőkkel a víznek, adok nektek néhány íjat és nyilat. De kétlem, hogy találnátok bármit a Bakacsinerdőben, ami ehető vagy iható lenne. Van ott egy folyó, amiről tudok, fekete és erős sodrású, ami keresztezi az utatokat. Ebből ne igyatok, ne is fürödjetek benne; azt hallottam, hogy varázslat van benne, álmosságot és feledést hoz. És a sötét árnyak között nem hinném, hogy lőni fogtok valamit, hasznosat vagy károsat anélkül, hogy le ne térnétek az útról. Ezt NEM SZABAD megtennetek, semmilyen okból sem. Ennyi tanácsot adhatok nektek. Az erdő szélén túl nem segíthetek sokat, a szerencsétekben és a bátorságotokban kell bíznotok, valamint az élelemben, amit nektek adok. Meg kell kérnem titeket, hogy az erdő kapujánál küldjétek vissza a pónikat és a lovamat. De a lehető legnagyobb gyorsaságot kívánom nektek, a házam pedig nyitva áll előttetek, ha valaha visszajöttök ezen az úton.
Megköszönték neki, természetesen sok hajlongással, sapkarázással, és sok "Szolgálatodra, ó széles csarnokok ura!" köszöntéssel. De elszorult a szívük a súlyos szavaktól, és érezték, hogy a kaland sokkal veszélyesebb, mint gondolták, miközben ha még ki is állják az út veszedelmeit, a végén ott vár rájuk a sárkány.
Egész reggel az előkészületekkel voltak elfoglalva. Nem sokkal dél után utoljára ettek Beornnal, és az étkezést követően felültek a lovaikra, amiket ő kölcsönzött nekik, majd sok istenhozzád után jó ütemben kilovagoltak a kapuján.
Ahogy kelet felé elhagyták az ő elkerített földjének magas sövényét, északnak fordultak, majd északnyugat felé tartottak. A tanácsa szerint többé nem a fő erdei út felé mentek, Beorn földjétől délre. Ha az átjárót követték volna, az útjuk egy folyó mellett vezetett volna le a hegyről, ami a nagy folyamba ömlik, mérföldekkel délre a Szirtfőtől. Azon a ponton volt egy mély gázló, amin átkelhettek volna, ha még meglettek volna a pónijaik, és azon túl egy ösvény vezetett volna az erdő szegélyéig és a régi erdei út bejáratáig. 
De Beorn figyelmeztette őket, hogy azt az utat mostanában az orkok gyakran használták, míg az erdei utat, ahogy hallotta, benőtte a gyom, nem használták a keleti végén, és áthatolhatatlan mocsarakhoz vezetett, ahol az ösvények rég elvesztek. A keleti kijárata mindig is nagyon messze délre volt a Magányos Hegytől, és onnan még egy hosszú, nehéz északi menet várt volna rájuk, ha elérik azt az oldalt.
A Szirtfőtől északra a Bakacsinerdő széle közelebb húzódott a Nagy Folyóhoz, Beorn azt tanácsolta, válasszák ezt az utat. Egy hegyen, a Szirtfőtől néhány napi lovaglásra észak felé volt egy kevéssé ismert ösvény kapuja, ami majdnem egyenesen vezetett keresztül a Bakacsinerdőn a Magányos Hegyhez.
- Az orkok - mondta Beorn -, nem mernek átkelni a Nagy Folyón a Szirtfőtől száz mérföldre északra, és nem mernek a házam közelébe jönni - éjszaka jól őrzik! De én gyorsan lovagolnék, mert ha hamarosan elindul a támadás, délen fognak átkelni a folyón, és átfésülik az egész erdő szélét, hogy elétek vágjanak, és a vargok gyorsabban futnak a póniknál. Még mindig biztonságosabb, ha észak felé mentek, bár úgy fog tűni, hogy közelebb mentek a váraikhoz. Itt várnak legkevésbé, és hosszabb utat kell megtenniük, hogy elkapjanak titeket. Induljatok olyan gyorsan, ahogy csak tudtok!
Ezért volt, hogy csendben lovagoltak, és vágtattak, ahol a föld füves volt és sima. A hegy sötétlett balról, és a távolban a folyó vonala a fákkal egyre közelebb húzódott. A nap épp csak nyugatra fordult, mikor elindultak, és estig bearanyozta a földet körülöttük. Nehéz volt az őket üldöző orkokra gondolni, és mikor már sok mérföld választotta el őket Beorn házától, újra elkezdtek beszélgetni és énekelni, és elfeledkeztek a sötét erdei útról, ami még előttük volt.
 De este, mikor beköszöntött a szürkület, és a hegyek csúcsai csillogtak a naplemente fényében, tábort vertek, őrséget állítottak, és sokan nyugtalanul aludtak olyan álmokkal, amelyekben ott volt a vadászó farkasok üvöltése és az orkok kiáltásai. A következő nap mégis fényes és szép reggellel köszöntött be.
Őszihez hasonló köd borította a földet, a levegő hűvös volt, de nemsokára a nap vörösen felkelt keleten, és a köd eltűnt. 
Az árnyékok még hosszúak voltak, mikor újra elindultak. Így lovagoltak még két napig, és mindeközben nem láttak mást, mint füvet és virágokat, madarakat, elszórtan fákat, alkalmanként kis szarvascsordákat, akik legelésztek, vagy délidőben az árnyékban ültek. Bilbó néha látta, ahogy a szarvasbikák szarva kiáll a magas fűből, és először azt hitte, hogy azok fák letört ágai. A harmadik estén annyira szerettek volna sietni, mert Beorn azt mondta, hogy a negyedik napra elérik az erdő kapuját, hogy alkonyat után is tovább lovagoltak, és éjszaka is, a hold fénye alatt. Ahogy a fény elhalványult, Bilbó azt hitte, hogy messze jobbra vagy balra egy hatalmas medve homályos alakját látja, ahogy velük egy irányba baktat. De ha meg merte említeni Gandalfnak, a mágus csak annyit mondott: - Ne figyelj rá!
Következő nap hajnal előtt elindultak, bár az éjszaka rövid volt. Ahogy kivilágosodott, láthatták, hogy az erdő közeledik, mintha eléjük akarna jönni, vagy úgy várna rájuk, mint egy fekete, fenyegető fal. A talaj elkezdett emelkedni, és a hobbitnak úgy tűnt, a csend kezd rájuk telepedni. A madarak egyre kevesebbet énekeltek. Nem volt több szarvas, még nyulakat sem lehetett látni. Délutánra elérték a Bakacsinerdő szélét, és majdnem a külső fák föléjük nyúló ágai alatt pihentek. A fák törzse hatalmas és bütykös volt, az ágaik csavarodottak, a leveleik sötétek és hosszúak. Repkény nőtt rajtuk, a földön is az kúszott.
- Hát itt van a Bakacsinerdő - mondta Gandalf. - Az északi világ legnagyobb erdősége. Remélem, tetszik a kinézete. Most vissza kell küldenetek ezeket a kiváló pónikat, amiket kölcsönbe kaptatok. 
A törpök zúgolódni kezdtek emiatt, de a mágus azt mondta, hogy bolondok. 
- Beorn nincs olyan messze, mint gondolnátok, és egyébként is jobb lenne, ha betartanátok az ígéreteteket, mert ő egy kemény ellenfél. Zsákos úr szeme élesebb a tiéteknél, és ti nem láttatok minden éjjel, sötétedés után egy nagy fekete medvét, aki kísért minket, vagy messze ült a holdfényben, és a táborunkat figyelte. Nem csak azért, hogy vigyázzon rátok és irányítson titeket, hanem azért is hogy szemmel tartsa a pónikat. Beorn talán a barátotok, de az állatait úgy szereti, mint a gyerekeit. Nem is tudjátok, milyen kedvességet mutatott felétek, hogy engedett törpöket lovagolni rajtuk ilyen messze és ilyen gyorsan. Azt sem tudjátok, mi történhet veletek, ha be akarnátok vinni őket az erdőbe.
- Mi legyen akkor a lóval? - kérdezte Thorin. - Nem mondtad, hogy azt is vissza kell küldeni.
- Nem, mert nem küldöm vissza.
- És mi lesz az ígéreteddel?
- Ezt majd elintézem. Nem küldöm vissza a lovat, én ellovagolok vele.
Ekkor már tudták, Gandalf el fogja hagyni őket a Bakacsinerdő legszélén, és kétségbeestek.
De semmit nem tudtak mondani, amitől meggondolta volna magát. 
- Ezt már egyszer megbeszéltük, mikor megérkeztünk a Szirtfőre - mondta. - A vitának nincs értelme. Ahogy mondtam, van némi sürgős elintéznivalóm délen. Már így is sokat késtem azzal, hogy veletek törődtem. Talán találkozunk, mielőtt ez véget ér, de természetesen lehet, hogy nem. Ez a szerencsétektől, a bátorságotoktól, és a józan eszetektől függ. Veletek küldöm Zsákos urat. Már korábban is mondtam, hogy több van benne, mint gondolnátok, és ezt nemsokára meg fogjátok látni. Fel a fejjel Bilbó, és ne vágj olyan savanyú képet. Fel a fejjel Thorin és Társai! Végülis ez a ti expedíciótok. Gondoljatok a kincsre a célnál, felejtsétek el az erdőt és a sárkányt, legalábbis másnap reggelig!
Mikor elérkezett a másnap reggel, ugyanazt mondta.
Így hát nem tehettek mást, megtöltötték a vizestömlőket egy tisztavizű forrásnál, amit az erdő kapujának közelében találtak, és lemálházták a pónikat. Elosztották a csomagokat annyira igazságosan, amennyire tudták, bár Bilbó úgy gondolta, a sajátja szörnyen nehéz volt, és nagyon nem tetszett neki az ötlet, hogy mérföldeken át ezzel a csomaggal a hátán gyalogoljon.
- Ne aggódj! - mondta Thorin. - Nagyon hamar könnyebb lesz. Úgy hiszem, nemsokára azt kívánjuk majd, legyen nehezebb a csomagunk, mikor az élelem kezd elfogyni.
Végül búcsút mondtak a póniknak, akik a fejüket hazafelé fordították. Vidáman elügettek, örültek, hogy a farkukat mutathatják a Bakacsinerdő homályának. Ahogy elmentek, Bilbó meg mert volna esküdni, hogy egy medvére hasonlító valami kilépett a fák árnyékából, és gyorsan utánuk cammogott.
Most Gandalf is elbúcsúzott. Bilbó nagyon szomorúan ült a földön, azt kívánta, bárcsak a mágus mellett lehetne a magas lován. Bement az erdőbe épp reggeli után (ami nagyon szegényes volt), és bár reggel volt, olyan sötétnek tűnt, mint az éjszaka, és nagyon titokzatosnak: "egyfajta figyelő és várakozó érzés" - mondta magának.
- Ég veled - mondta Gandalf Thorinnak. - És ég veletek, mindannyiótokkal, ég veletek! Most egyenes az utatok az erdőn át. Ne térjetek le az ösvényről! Ha letértek, egy az ezerhez az esély, hogy újra megtaláljátok, és soha nem juttok ki a Bakacsinerdőből. És akkor, azt hiszem, sem én, sem más nem fog titeket újra látni.
- Valóban át kell mennünk rajta? - sóhajtott fel a hobbit.
- Igen, át kell mennetek! - mondta a mágus -, ha át akartok jutni a másik oldalára. Át kell mennetek, vagy adjátok fel a küldetést. És én nem engedem, hogy most kiszállj, Zsákos úr. Szégyellem, hogy egyáltalán gondolsz ilyenre. Vigyázz ezekre a törpökre a kedvemért - nevetett.
- Nem, nem! - mondta Bilbó. - Nem ezt akartam mondani! Arra gondoltam, nincs kerülőút?
- De van, ha akarsz vagy kétszáz mérföldet menni észak felé, és kétszer annyit dél felé. De akkor sem találnál biztonságosabb utat. Nincsenek biztonságos utak a világnak ebben a részében. Emlékezz rá, hogy a Vadon Szélén túl vagy, és mindenféle vicces dolog történhet veled. Mielőtt megkerülhetnéd a Bakacsinerdőt északról, máris a Szürkehegység lejtői között leszel, és azok egyszerűen hemzsegnek az orkoktól, nagy orkoktól, és még rosszabb dolgoktól. Mielőtt megkerülhetnéd az erdőt dél felől, a Varázsló földjére érnél; és Bilbó, még neked sem kell, hogy meséket mondjak arról a fekete varázslóról. Nem ajánlom, hogy a közelébe menj azoknak a helyeknek, amelyekre az ő sötét tornya néz! Maradjatok az erdei útnál, fel a fejjel, reméljétek a legjobbat. Hatalmas szerencsével egy nap kijuttok, és megláthatjátok a Hosszú Mocsarakat, amelyek alattatok fekszenek, és azokon túl messze keleten a Magányos Hegyet, ahol kedves, öreg Szmóg él, bár azt hiszem, ő nem vár titeket.
- Az biztos, hogy nagyon vigasztaló vagy - dörmögött Thorin. - Ég veled! Ha nem jössz velünk, jobb lenne, ha azonnal indulnál, további beszéd nélkül!
- Akkor ég veletek, igazán ég veletek! - mondta Gandalf. Megfordította a lovát, és nyugat felé lovagolt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy övé legyen az utolsó szó. Mielőtt kiért volna a hallótávolságból, megfordult, a kezét a szájához tette, és kiáltott nekik. Halkan hallották a hangját:
- Ég veletek! Legyetek jók, vigyázzatok magatokra - és NE TÉRJETEK LE AZ ÖSVÉNYRŐL!
Ezután elvágtatott, és nemsokára elvesztették szem elől.
- Ó ég veled, és menj már! - morogtak a törpök nagyon dühösen, mert teljesen eltöltötte őket az aggodalom, hogy elvesztették őt. Most kezdődött az utazásuk legveszélyesebb szakasza.
Mindegyikük a vállára vette a csomagját és a vizestömlőt, ami neki jutott, elfordultak a fénytől, ami a földeken terült el odakint, és bevették magukat az erdőbe.




8. fejezet
Legyek és pókok

Egyes oszlopban haladtak. Az ösvény bejárata olyan boltív volt, ami egy homályos alagútba vezetett. A boltívet két hatalmas, összehajló fa alkotta, nagyon öregek, borostyán fojtogatta őket, zuzmó lógott az ágaikról, és csak néhány megfeketedett levelük volt. Maga az ösvény keskeny volt, és a fatörzsek között kanyargott. Nemsokára a kapun beszűrődő fény olyan volt, mint egy fénylő lyuk messze mögöttük, és a csend olyan mély volt, hogy a lábuk zaja dobolásnak hallatszott, miközben a fák föléjük hajoltak és hallgatóztak. Ahogy a szemük hozzászokott a homályhoz, csak kis távolságra láttak el mindkét oldalon, egyfajta sötétzöld csillogásban. Alkalmanként egy vékony napsugár szerencsésen átjutott a leveleken a magasban, ha még nagyobb szerencséje volt, nem nyelték el az összegabalyodott ágak és az alattuk levő fénytelen gallyak, és fényesen, vékonyan csillogott előttük. De ez ritka volt, és egy idő után nem is fordult elő.
Fekete mókusok éltek az erdőben. Ahogy Bilbó éles, kutató szeme hozzászokott a sötéthez, egy-egy pillanatra látta őket, ahogy eliszkolnak az ösvényről, és a fatörzsek mögé bújnak. Furcsa zajokat is hallottak, morgást, kaparászást és surrogást az aljnövényzetben, és a levelek között, amelyek helyenként vastag rétegben feküdtek az erdő talaján; de azt, hogy mi okozhatta a zajokat, nem látták. A legcsúnyább dolgok a pókhálók voltak: sötét, sűrű pókhálók, különösen vastag pókfonálból, gyakran fától fáig kifeszítve, vagy valamelyik oldalon az alsó ágakon lengedezve. Egyik sem feszült keresztbe az ösvényen, de hogy ennek varázslat, vagy valami más az oka, nem tudták kitalálni.
Nem telt bele sok idő, és annyira megutálták az erdőt, amennyire az orkok alagútjait, csak itt még kevesebb volt a remény, hogy az erdő véget ér. 
De egyre csak tovább kellett menniük, nemsokára már betegesen látni akarták a napot és az eget, és érezni akarták a szelet az arcukon. Nem volt légmozgás az erdő teteje alatt, a levegő olyan volt, mintha örökké mozdulatlan, sötét és dohos lenne. Még a törpök is érezték ezt, pedig ők hozzászoktak az alagutak ásásához, és néha hosszú ideig éltek a nap fénye nélkül. De a hobbit, aki szeretett üregekben lakni, de nem akarta a nyarat is bent tölteni, úgy érezte, lassan megfullad.
Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Akkor vaksötét lett - nem olyan, mint amit mi nevezünk vaksötétnek, hanem igazi vaksötétség.
 Olyan fekete, hogy valóban semmit sem lehetett látni. Bilbó próbált a saját orra előtt hadonászni a kezével, de a sötétség mindent eltakart. De talán pontatlanul fogalmaztam, hiszen szemeket azt láttak.
 Mindannyian szorosan egymáshoz bújva aludtak, és felváltva őrködtek. Mikor Bilbó került sorra, látta a ragyogást maguk körül, néha egy pár sárga, vörös vagy zöld szem bámult rá kis távolságból, lassan elhalványult, majd újra felragyogott egy másik helyen. Néha pont a fölötte lévő ágakról bámultak rá a szemek, ez volt a legijesztőbb. De azok a szemek, amelyeket a legkevésbé szeretett, egyfajta sápadt, kidülledő szemek voltak. "Rovarszemek - gondolta -, nem állati szemek, csak éppen túl nagyok".
Bár még nem volt nagyon hideg, megpróbáltak őrtüzet gyújtani éjszakára, de hamar feladták. Úgy látszott, szemek százait vonzotta köréjük, bár a lények, akármik legyenek, elég óvatosak voltak ahhoz, hogy ne mutassák meg magukat a pislákoló tűzfényben. Még ennél is rosszabbak voltak a sötétszürke és fekete lepkék, némelyik olyan nagy, mint az ember tenyere, amelyek a fülüknél verdestek és zümmögtek. Ezt nem tudták elviselni, és a hatalmas denevéreket sem, amelyek olyan feketék voltak, mint egy cilinder. Így feladták az éjszakai tűzgyújtást, és a hátborzongató sötétségben szundikáltak. 
Ez az egész olyan sokáig folytatódott, hogy a hobbit számára éveknek tűnt. Mindig éhes volt, mert nagyon beosztották a készleteiket. Még így is, ahogy nap napot követett és az erdő nem változott körülöttük, egyre nyugtalanabbak lettek. Az élelem nem tart ki örökké: igazság szerint egyre fogyott. Próbáltak mókust lőni, és sok nyilat elpazaroltak, mielőtt egyet is eltaláltak volna. Mikor megsütötték, az íze szörnyűnek bizonyult, ezért nem lőttek többet mókusokra.
Szomjasak is voltak, nem volt sok vizük, és útközben nem láttak sem forrást, sem patakot. Ilyen állapotban voltak, mikor egyik nap egy folyó keresztezte az útjukat. Gyors, erős sodrású és fekete volt - vagy legalábbis annak látszott a homályban -, de nem túl széles. 
Még szerencse, hogy Beorn figyelmeztette őket, egyébként már ittak volna belőle, mindegy milyen színű, és a vizestömlőiket is megtöltötték volna a partján. De nem tették, és csak az járt a fejükben, hogyan kelhetnének át rajta anélkül, hogy megmártózzanak a vizében. Régen átívelt rajta egy fahíd, de az elkorhadt és leszakadt, csak a cölöpök maradtak meg a parton.
Bilbó a parton térdelt és előre bámult, majd így kiáltott:
- A túlparton van egy csónak! Hogy miért nem ezen az oldalon van!
- Mit gondolsz, milyen messze lehet? - kérdezte Thorin, mert mostanra a törpök már tudták, hogy közülük Bilbó szeme a legélesebb.
- Nincs túl messze. Szerintem nincs messzebb tizenkét méternél.
- Tizenkét méter! Én azt hittem, legalább harminc, de az én szemem már nem olyan jó, mint régen volt, száz évvel ezelőtt. Mégis, majdnem mindegy, hogy tizenkét méter, vagy egy mérföld. Nem ugorhatunk át, és nem merünk átgázolni, vagy átúszni a vízen.
- Valamelyikőtök át tud dobni egy kötelet?
- És abból mi hasznunk lenne? Még ha meg is tudnánk akasztani - amit kétlek -, a csónak biztosan ki van kötve.
- Nem hinném, hogy meg van kötve - mondta Bilbó -, bár ezt nem mondhatjuk biztosan, ilyen fényben. De nekem úgy tűnik, csak kihúzták a partra, ami elég alacsony ott, ahol az ösvény kiér a folyóhoz. 
- Dori a legerősebb, de Fili a legfiatalabb, és neki a legjobb a látása - mondta Thorin. - Gyere Fili, és lássuk, meglátod-e a csónakot, amiről Zsákos úr beszél.
Fili úgy gondolta, hogy igen. Így hát ameddig a túlpartot bámulta, a többiek hoztak neki egy kötelet. Több tekercs is volt náluk, és a leghosszabbnak a végére ráerősítettek egy vaskampót, amivel a csomagjaikat akasztották a vállukon lévő pántokra. Ezt a kampót Fili a kezébe vette, egyensúlyozott vele egy kicsit, majd áthajította a folyó fölött.
Belecsobbant a vízbe! - Túl messze volt! - mondta Bilbó, aki a túlpartot nézte. - Még néhány lábnyit kellett volna dobni, és pont a csónakba esik. Próbáld újra. Nem hinném, hogy hat rád a varázslat, ha megérintesz egy vizes kötelet.
Fili kételkedve vette újra kézbe a kampót, amit közben visszahúzott.
- Várj!  - mondta Bilbó. - Most pont a túloldali fák közé dobtad. Finoman húzd vissza. - Fili lassan visszahúzta a kötelet, egy idő után Bilbó így szólt:
- Óvatosan! A csónakban van; reménykedjünk, hogy a kampó beakad.
Így is lett. A kötél megfeszült, Fili hiába húzta. Kili jött segíteni, majd Óin és Glóin. Húzták, csak húzták, majd hirtelen mindannyian hátraestek. Bilbó viszont éber volt, elkapta a kötelet, és egy kis bottal megfékezte a kicsi fekete csónakot, ami átszáguldott a folyón.
- Segítség! - kiáltott Bilbó, és Balin pont idejében kapta el a csónakot, mielőtt az elúszott volna az áramlattal.
- Mégis ki volt kötve - mondta Balin, ahogy a leszakadt kötelet nézte, ami a csónakról lógott. - Ez egy jó rántás volt, fiúk. És szerencse, hogy a mi kötelünk volt az erősebb.
- Ki megy át először? - kérdezte Bilbó.
- Majd én - mondta Thorin -, és te velem jössz, valamint Fili és Balin is. Ennyit bír el a csónak egyszerre. Utánunk jön Óin, Glóin és Dori. Utánuk Ori, Nori, Bifur és Bofur, végül Dwalin és Bombur.
- Mindig én vagyok az utolsó, és ezt nem szeretem - mondta Bombur. - Ma más a soros.
- Nem kellene ilyen kövérnek lenned. De mivel az vagy, neked az utolsó és legkönnyebb fordulóban kell menned. Ne morogj a parancsok ellen, vagy valami rossz fog történni veled.
- Nincsenek evezők. Hogy viszitek vissza a csónakot a túlsó partra? - kérdezte a hobbit.
- Adjatok még egy hosszú kötelet és egy másik kampót - mondta Fili, és amikor ezeket összeszedték neki, elhajította a sötétségbe, olyan magasra, amennyire csak tudta. Mivel nem esett le megint, úgy látták, hogy beszorulhatott az ágak közé.
- Most szálljatok be - mondta Fili -, és egyikőtök húzza meg a kötelet, ami a túlparti fán ragadt. A többiek közül valaki fogja meg azt a kampót, amit először használtunk. Ha már biztonságban vagyunk a túloldalon, akasszátok a kampót a csónakra, és húzzátok vissza.
Ezzel a módszerrel nemsokára mind biztonságban átértek az elvarázsolt folyó túlsó partjára. Dwalin épp kikecmergett a csónakból, a kötél össze volt tekerve a karján, és Bombur (aki még mindig morgott), éppen követni akarta, mikor valami rossz történt. Az ösvényről fújtató hangot lehetett hallani. A homályból előtűnt egy menekülő szarvasbika alakja. Nekirontott a törpöknek, felborította őket, majd ugráshoz készült. Magasra szökkent, és egy hatalmas ugrással átrepült a folyó fölött. De nem érte el biztonságban a másik partot. Thorin volt az egyetlen, aki talpon maradt, és magánál volt. Ahogy kiértek a partra, megfeszítette az íját, és egy vesszőt illesztett a húrra, arra az esetre, ha előbukkanna a csónak rejtőzködő őre. Most egy gyors és biztos lövést eresztett az ugró vadállat felé. Ahogy az elérte a túlpartot, felbukott. Az árnyak elnyelték, de még hallották, ahogy a fújtató hang elhalkul, majd megszűnik.
Mielőtt felkiálthattak volna a szép lövés miatt, Bilbó szörnyűséges jajveszékelése kitörölte a szarvashús gondolatát a fejükből.
- Bombur a vízbe esett! Bombur fuldoklik! - kiabálta. Ez sajnos túlságosan igaz volt. Bombur még csak egy lábbal volt a parton, mikor a szarvas ledöntötte a lábáról, és átugrott fölötte. Megbotlott, a csónakot ellökte a parttól, és beborult a vízbe, a kezei lecsúsztak a part nyálkás gyökereiről, miközben a csónak lassan eltávolodott, majd eltűnt.
Még látták a sapkáját a víz fölött, mikor a partra futottak. Gyorsan kidobtak neki egy kötelet egy kampóval. A keze elkapta, ők pedig a partra húzták. Természetesen tetőtől talpig elázott, de nem ez volt a legrosszabb. Mikor lefektették a parton, már mélyen aludt, az egyik keze még a kötelet markolta, olyan szorosan, hogy nem tudták kiszedni a markából. És bármit csináltak, továbbra is mélyen aludt. Még ott álltak fölötte, átkozták a balszerencséjüket, Bombur ügyetlenségét, és siratták a csónak elvesztését, ami miatt nem tudtak visszamenni, hogy megkeressék a szarvasbikát, mikor kürtök halk hangját hallották az erdőben, és mintha kutyák csaholtak volna a távolban. Ekkor mind elhallgattak; ahogy ültek, úgy tűnt, hogy egy nagy vadászat hangját hallják, ami az ösvénytől északra zajlott, bár semmi más jelét nem látták. Sokáig ültek ott, mozdulni sem mertek. Bombur mosollyal az arcán aludt, mintha már nem is érdekelnék az őket veszélyeztető bajok.
Hirtelen megjelent az ösvényen néhány fehér szarvas, egy nőstény néhány annyira hófehér borjúval, mint amilyen sötét a szarvasbika volt. Fénylettek a homályban. Mielőtt Thorin kiálthatott volna, három törp is talpra ugrott, és nyilakat eresztettek utánuk. Úgy látszott, semelyik sem talált. A szarvasok megfordultak, eltűntek a fák között, olyan csendben, ahogy jöttek, és a törpök hiába lövöldöztek utánuk az íjakkal.
- Állj! Állj! - kiabált Thorin, de már késő volt, az izgatott törpök elhasználták az utolsó nyilakat is, és most az íjak, amiket Beorn adott nekik, használhatatlanok voltak.
Aznap éjszaka a csapat komor volt, és a komorság még jobban nyomasztotta őket a következő napokban. Átkeltek az elvarázsolt folyón, de azon túl az ösvény ugyanúgy kanyargott, mint korábban, és az erdőn nem láttak változást. Ha többet tudtak volna az erdőről, ha ismerték volna a vadászat és a fehér szarvas jelentését, ami előbukkant az ösvényen, tudták volna, hogy lassan közelednek az erdő keleti széléhez. Ha a bátorságuk és lelkesedésük kitartott volna, nemsokára karcsúbb fákhoz, és olyan helyekhez értek volna, ahová újra besütött a nap.
De ők nem tudták ezt, és nyomta őket Bombur nehéz testének a terhe is, akit úgy vittek magukkal, ahogy tudtak. Négyes csoportokban váltották egymást a fárasztó feladatban, miközben a többiek elosztották a csomagjaikat. Ha ezek a csomagok nem lettek volna sokkal könnyebbek az utóbbi néhány napban, nem bírták volna ki az utat. De egy alvó és mosolygó Bombur szegényes kárpótlás volt az élelemmel teli csomagokért, akármilyen nehezek is lettek volna. Néhány napon belül elérkezett az az idő, amikor gyakorlatilag már nem volt mit enni vagy inni. Nem láttak semmi ehetőt nőni az erdőben, csak gombákat, és sápadt levelű, kellemetlen szagú füveket.
Körülbelül négy napra az elvarázsolt folyótól olyan helyre értek, ahol a fák legnagyobb részben bükkök voltak. Először kezdtek örülni a változásnak, mert ott nem volt aljnövényzet, és a homály nem volt olyan mély. Zöldes fény volt körülöttük, és helyenként kis távolságra elláttak az ösvény mindkét oldalán. De a fény csak egyenes, szürke fatörzsek végtelen vonalát mutatta nekik, mintha egy hatalmas, homályos csarnok oszlopai lennének. Volt légmozgás és hallatszott a szél hangja, de az a hang szomorú volt. Néhány levél susogva hullott le, és arra emlékeztette őket, hogy odakint közeledett az ősz. A lábuk a számtalan előző ősz lehullott leveleiben gázolt, amelyek az ösvényre sodródtak az erdő mély, vörös szőnyegéről.
Bombur még mindig aludt, ők pedig nagyon elfáradtak. Néha nyugtalanító nevetést hallottak. Máskor ének is szólt a távolban. A nevetés szép hangok nevetése volt, nem orkoké, az ének gyönyörű volt, bár hátborzongató és furcsa volt. Nem nyugtatta meg őket, inkább igyekeztek elhagyni azokat a részeket a maradék erejükkel.
Két nappal később úgy látták, hogy az út lefelé visz, és nemsokára egy völgyben találták magukat, amit szinte teljesen benőttek a hatalmas tölgyfák.
- Hát nincs vége ennek az átkozott erdőnek? - kérdezte Thorin.
- Valakinek fel kell másznia egy fára, és meg kell nézni, hogy ki tudja-e dugni a fejét a lombok fölé, és körül tud-e nézni. Az egyetlen mód, hogy kiválasztjuk a legmagasabb fát, ami az ösvény fölé nyúlik.
Természetesen a "valaki" Bilbóra vonatkozott. Azért választották őt, mert annak, aki felmászik a fára, ki kell dugnia a fejét a levelek fölé, ezért elég könnyűnek kell lennie ahhoz, hogy a legmagasabb és legvékonyabb ágak is elbírják. Szegény Zsákos úrnak soha nem volt nagy gyakorlata fáramászásban, de a törpök felrakták őt egy hatalmas tölgyfa legalsó ágára, ami az ösvény fölött volt, és fel kellett másznia, ahogy tőle tellett. Átfurakodott az összegabalyodott ágak között, amelyek sokszor a szemébe csapódtak; összekarmolta és összepiszkolta a nagyobb ágak öreg kérge; többször is megcsúszott, és épphogy meg tudott kapaszkodni; szörnyű szenvedés után átküszködte magát egy olyan helyen, ahol egyáltalán nem látott megfelelő ágat, és végre a csúcs közelébe jutott. Mindvégig azon gondolkodott, hogy vannak-e pókok a fán, és majd hogyan jut vissza a földre (mármint leesés nélkül).
Végül kidugta a fejét a legfelső levelek között, és tényleg megtalálta a pókokat. De ezek kicsik voltak, normális méretűek, és lepkékre vadásztak. Bilbót majdnem megvakította a fény. Hallotta, ahogy a törpök mélyen lentről kiabálnak neki, de nem tudott válaszolni, csak kapaszkodott és pislogott. A nap ragyogóan sütött, sok időbe telt, mire el tudta viselni a fényt. Mikor sikerült, sötétzöld levéltengert látott maga körül, amit itt-ott felborzolt a szellő; mindenhol százával voltak a lepkék. Azt hiszem, bíbor császárlepkék lehettek, ez a fajta szereti a tölgyerdők tetejét, de ezek nem bíborszínűek voltak, hanem sötétek, selyemfényű feketék, mindenféle jel nélkül.
Hosszan nézte a fekete császárlepkéket, élvezte a szellő érintését a hajában és az arcán; de végül a törpök kiáltozása, akik mostanra már egyszerűen türelmetlenül toporogtak odalent, eszébe juttatta a valódi feladatát. Ez nem volt jó. Nézelődhetett olyan sokáig, amíg csak akart, nem látta a fák és a levéltömeg végét semelyik irányban sem. A szíve, amit felderített a nap látványa és a szél, megint elszomorodott; nagyon nehezére esett visszamenni.
Valójában, ahogy már elmondtam nektek, nem voltak messze az erdő szélétől. Ha Bilbónak lett volna érzéke hozzá, hogy lássa, a fa, amit megmászott, bár magában is magas volt, majdnem egy széles völgy alján állt, és így a tetejéről nézve úgy tűnt, hogy körben a fák úgy emelkednek, mint egy hatalmas tál pereme, és nem lehet látni, meddig tart az erdő. Bilbó újra leért a földre, összekarmolva, kimelegedve, nyomorúságosan, és nem látott semmit a homályban, mikor leért. A beszámolója nemsokára ugyanolyan nyomorúságossá tette a többieket, mint ahogy ő érezte magát.
- Az erdő csak megy és megy minden irányban! Ugyan mit tehetnénk? És mi értelme van egy hobbitot felküldeni? - kiabáltak, mintha ez mind Bilbó hibája lenne. Egyáltalán nem érdekelték őket a pillangók, és csak jobban feldühödtek, amikor Bilbó beszélt nekik a csodás szellőről, mert túl nehezek voltak ahhoz, hogy felmásszanak, és ők is érezzék. 

Azon az éjszakán megették az élelmük legutolsó morzsáit és maradékait is. Következő reggel, mikor felébredtek, az első dolog, amit észrevettek az volt, hogy még mindig kegyetlenül éhesek. A következő dolog, ami feltűnt nekik, az eső volt. 
Itt-ott a kövér esőcseppek estek az erdő talajára. Ez is csak arra emlékeztette őket, hogy szörnyen szomjasak voltak, és ezt semmi sem enyhíthette. Nem lehet egy szörnyű szomjúságot úgy oltani, hogy az ember odaáll egy hatalmas tölgy alá, és vár, hogy egy esőcsepp véletlenül a nyelvére hulljon. Az egyetlen apró, de kellemes meglepetést Bombur szolgáltatta.
Hirtelen felébredt, és a fejét vakargatva felült. Nem tudta, hol van éppen, azt sem, mitől olyan éhes. Mindent elfelejtett, ami azóta történt, hogy egy távoli május reggelen elindultak erre az utazásra. Az utolsó dolog, amire emlékezett, a hobbit házában tartott összejövetel volt, és csak nehezen tudták elhitetni vele annak a sok kalandnak a történetét, ami azóta esett meg velük.
Mikor meghallotta, hogy nincs mit enniük, Bombur leült és sírt, mert nagyon gyengének érezte magát, a lába remegett.
- Hogy miért kellett felébrednem! - kiáltott fel. - Olyan szép álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy egy erdőben sétálok, majdnem olyanban, mint ez, csak ott fáklyák világítottak, a fákon lámpák himbálóztak az ágakon, a földön tüzek égtek. Egy hatalmas ünnepség zajlott, ami öröké tartott. Volt ott egy erdei király, levélkoronával a fején, szép énekszó hallatszott, és meg sem tudtam számolni, annyiféle enni- és innivaló volt.
- Nem kell, hogy megpróbáld - mondta Thorin. - Sőt, ha nem tudsz másról beszélni, inkább maradj csendben. Már így is eléggé idegesek vagyunk. Ha nem ébredtél volna fel, itt hagytunk volna az idióta álmaiddal az erdőben. Nem volt jó tréfa téged cipelni, még néhány hét fogyókúra után sem.
Mivel nem tehettek mást, meghúzták a nadrágszíjat az üres gyomruk körül, felvették az üres zsákjaikat és csomagjaikat, és tovább vánszorogtak az ösvényen anélkül, hogy reményük lett volna kijutni az erdőből, mielőtt lefekszenek és éhen halnak. Így mentek egész nap, lassan és fáradtan, miközben Bombur folyton panaszkodott, hogy a lábai nem viszik tovább, és ő lefekszik aludni.
- Nem, nem fogsz! - mondták a többiek. - Most hadd dolgozzanak a lábaid, mi már elég messzire hoztunk téged.
Bárhogy is, egyszer csak nem akart egy lépéssel többet sem megtenni, és a földre vetette magát.
- Menjetek, ha kell - mondta. - Én csak lefekszem itt, alszom, és ételről álmodok, ha már nem szerezhetek másképpen. Remélem, soha többé nem ébredek fel.
Ebben a pillanatban Balin, aki egy kicsit előrébb volt, felkiáltott:
- Mi volt az? Azt hiszem, láttam egy fényvillanást az erdőben.
Mindannyian néztek, és messze a távolban úgy tűnt, hogy pislákoló vörös fényt látnak a sötétben; majd még egy, és még egy villant fel mellette. Még Bombur is felkelt, és tovább siettek, nem érdekelte őket, hogy trollok-e vagy orkok. A fény előttük volt, és az ösvénytől balra; mikor egy szintbe kerültek vele, már világosan látszott, hogy fáklyák és tüzek égtek a fák alatt, de jó messze az ösvényüktől.
- Mintha valóra válna az álmom - sóhajtott fel Bombur, ahogy leghátul szuszogott. Egyenesen a fák közé akart szaladni, a fények után. A többiek viszont túl jól emlékeztek a mágus és Beorn figyelmeztetésére.
- Semmi haszna egy lakomának, ha nem jutunk ki élve belőle - mondta Thorin.
- De egy lakoma nélkül nem sokáig maradhatunk életben - válaszolt Bombur, és Bilbó szívből egyetértett vele. Hosszasan vitatkoztak a dologról, míg végül megegyeztek abban, hogy küldenek néhány kémet, akik odakúsznak a fények közelébe, és megpróbálnak többet megtudni róluk. E abban nem tudtak megegyezni, hogy kit küldjenek: senki sem akarta megkockáztatni, hogy eltévedjen, és soha többé ne találjam meg a barátait. Végül a figyelmeztetésekkel szemben az éhség döntött, mert Bombur tovább beszélt a finom falatokról, amiket álmában ettek az erdei lakomán. Így hát mindannyian elhagyták az ösvényt, és együtt nyomultak be az erdőbe.
Hosszas kúszás és mászás után kikukucskáltak a fatörzsek közül, és kinéztek a tisztásra, ahol néhány fát kivágtak, és elegyengették a földet. Sokan voltak ott, tünde-kinézetű népek, mindegyikük zöldbe és barnába öltözött, a kivágott fákból lefűrészelt gyűrűkön ültek egy nagy körben. Középen tűz égett, körben néhány fára fáklyákat erősítettek; de mind közül a legszebb látvány: vidáman ettek, ittak és nevetgéltek.
	A sült húsok illata annyira varázslatos volt, hogy mindenféle közös megbeszélés nélkül mindegyikük felkelt, és beszaladt a tisztásra, azzal az egy gondolattal, hogy némi élelmet kolduljanak. Ahogy az első belépett a tisztásra, abban a pillanatban minden fény kialudt, mintha csak varázslat lett volna. Valaki szétrúgta a tüzet, a csillogó szikrák rakétaként szálltak fel, majd eltűntek. A társaság eltévedt a teljesen fénytelen sötétségben, hosszú ideig még egymást sem találták meg. Miután sokáig botladoztak a homályban, elestek a rönkökben, fáknak ütköztek, kiáltoztak és egymást hívogatták, biztosan felébresztettek mindent mérföldekre az erdőben, de végül összeszedték a társaságot, és tapogatózva megszámolták egymást. Addigra természetesen már teljesen elfelejtették, milyen irányban feküdt az ösvény, és reménytelenül eltévedtek, legalábbis reggelig.
	Nem tehettek mást, éjszakára letáboroztak ott, ahol voltak; nem is mertek maradékok után keresgélni a földön, mert attól féltek, hogy újra elszakadnak egymástól. Alig feküdtek le, Bilbó épp kezdett elálmosodni, mikor Dori, akire elsőként esett az őrség, hangosan suttogva mondta:
	- Ott újra kigyulladtak a fények, és több van belőlük, mint valaha.
	Mindannyian felugrottak. Arrafelé, nem túl messze rengeteg pislákoló fény látszott, nagyon tisztán hangokat és nevetést hallottak. Lassan lopakodtak arrafelé, egyes oszlopban, mindegyikük megérintette az előtte lévő hátát. Mikor közel értek, Thorin így szólt:
	- Most nem rohanunk előre! Senki nem mozdul a búvóhelyéről, amíg nem szólok. Először elküldöm Zsákos urat egyedül, hogy beszéljen velük. Tőle nem fognak megijedni ("És én tőlük?" - gondolta Bilbó), és mindenesetre remélem, nem csinálnak vele semmi csúfságot. 
Mikor a fénykör szélére értek, hirtelen hátulról belökték Bilbót. Mielőtt felhúzhatta volna a gyűrűjét, előrebukott a tűz és a fáklyák teljes fényébe. Ez nem volt jó. A fények újra kialudtak, teljes sötétség borult rájuk. Ha korábban nehéz volt összegyűjteni őket, akkor most még nehezebb volt. És egyszerűen nem találták a hobbitot. Akárhányszor számolták meg magukat, mindig csak tizenhárman voltak. Kiabáltak és hívogatták:
- Zsákos Bilbó! Hobbit! Te istenverte hobbit! Hahó, hobbit, a fene essen beléd, hol vagy? - és még másokat is mondtak, de nem jött válasz.
Már kezdték feladni a reményt, mikor Dori tiszta véletlenségből átesett rajta. A sötétben azt hitte, egy farönkben botlott el, de látta, hogy a hobbit az, ahogy összegömbölyödve mélyen alszik. Jó sok rázogatásba került, mire felébresztették, és mikor felébredt, egyáltalán nem örült.
- Olyan szépet álmodtam - morgott -, egy csodálatos vacsoráról.
- Te jó ég! Tisztára, mint Bombur - mondták a többiek. - Ne beszélj nekünk álmokról. Az álom-vacsorák nem jók, mert nem oszthatjuk meg őket.
- Ezek a legjobbak, amit ezen a ronda helyen kaphatok - motyogott Bilbó, ahogy lefeküdt a törpök mellé, és megpróbált újra elaludni, hogy visszataláljon az álmába. De nem ezek voltak az utolsó fények az erdőben. Később, mikor már múlóban volt az éjszaka, Kili, aki akkor őrségben volt, jött, újra felébresztette őket, és így szólt:
- Nem messze igazi ragyogó fényesség gyúlt - fáklyák százai és sok tábortűz gyulladt ki hirtelen, valami varázslattal. Hallgassátok az éneket és a hárfákat. 
Egy ideig feküdtek és hallgatóztak, és úgy találták, hogy nem tudnak ellenállni a vágynak, hogy közelebb menjenek, és még egyszer megpróbáljanak segítséget kérni. Újra felkeltek, és az eredmény most katasztrofális volt. A lakoma, amit láttak, még nagyobb és csodálatosabb volt, mint korábban; a lakomázók hosszú sorának elején egy erdei király ült, arany hajában levélkorona volt, nagyon hasonlított arra, akit Bombur leírt az álmában. A tündenép tálakat adott kézből kézbe és a tűz fölött, néhányan hárfán játszottak, és sokan énekeltek. Fénylő hajukba virágokat fontak; nyakláncaikon és öveiken zöld és fehér drágakövek csillogtak; arcukról és énekükből vidámság sugárzott. Hangosan, tisztán és szépen szóltak a dalok, és Thorin belépett közéjük.
Hirtelen halálos csend lett. Minden fény kialudt. A tüzekből fekete füst csapott fel. Hamu és parázs szállt a törpök szemébe, az erdő újra megtelt a lármájukkal és a kiáltásaikkal. Bilbó csak körbe-körbe szaladgált (ahogy ő gondolta), és kiáltozott:
- Dori, Nori, Ori, Óin, Glóin, Fili, Kili, Bombur, Bifur, Bofur, Dwalin, Balin, Tölgypajzsos Thorin! - miközben olyanok, akiket nem látott vagy érzett, ugyanezt csinálták körülötte (alkalmanként egy "Bilbó!" is felhangzott). De a többiek kiáltásai folyamatosan távolodtak és halkultak, és bár úgy tűnt neki, hogy már segélykiáltásokat hall a távolból, végül minden zaj elült, és ő egyedül maradt a teljes sötétségben és csendben.

Ez volt az egyik legnyomorúságosabb pillanata. Nemsokára arra jutott, hogy nincs értelme bármit is csinálni hajnalig, amíg nem lesz egy kis fény. Haszontalan lett volna mindenfelé bukdácsolni, és kifárasztani magát bármilyen, erőt adó reggeli reménye nélkül. Így háttal egy fának leült, és nem utoljára elmerült a messzi-messzi hobbit-üregében lévő csodálatos éléskamrákról szóló gondolataiban. Szalonnára, tojásra és vajas pirítósra gondolt, mikor érezte, hogy valami megérintette. Valami erős, ragacsos fonal volt a bal keze körül, és mikor próbált megmozdulni, érezte, hogy a lábait már becsomagolták ugyanabba az anyagba, így mikor fel akart állni, elesett.
Ekkor a hatalmas pók, aki azzal volt elfoglalva, hogy álmában megkötözze őt, hátulról közelített hozzá, és megtámadta. Bilbó csak a lény szemeit látta, de érezte a szőrös lábakat, ahogy próbálta lerázni az őt körülvevő utálatos fonalakat. Szerencséje volt, hogy idejében magához tért. Nemsokára egyáltalán nem tudott volna mozogni. De most elkeseredett harcot vívott, mielőtt kiszabadult. A kezeivel visszaszorította a lényt - az meg akarta mérgezni őt, hogy elhallgattassa, ahogy a kis pókok csinálják a legyekkel - mígnem eszébe jutott a kardja, és előhúzta. Ekkor a pók hátra ugrott, így volt ideje hogy a lábait kiszabadítsa. Ezután rajta volt a sor, hogy támadjon. A pók természetesen nem volt ilyen lényekhez szokva, akik ilyen dolgokat hordanak maguknál, különben gyorsabban menekült volna el. Bilbó utolérte mielőtt eltűnhetett volna, és a szemei közé sújtott a kardjával. Ettől a pók megbolondult, ugrált, táncolt, a lábai szörnyen rángatóztak, mígnem Bilbó egy újabb csapással megölte. Ezután a hobbit összeesett, és sokáig nem emlékezett semmi másra.
A nappali erdő szokásos halványszürke fénye volt körülötte, mikor magához tért. A pók ott feküdt mellette, a kard pengéjén fekete folt látszott. Az óriási pók megölése, amit a mágus vagy a törpök segítsége nélkül vitt véghez, valahogy nagyon megváltoztatta Zsákos urat. Más személynek érezte magát az üres gyomra ellenére, sokkal ádázabbnak és bátrabbnak, ahogy letisztogatta a kardját a fűben, és visszatette a hüvelyébe.
- Nevet adok neked - mondta a kardnak -, és Fullánknak foglak hívni.
Ezután felfedezőútra indult. Az erdő komor volt és csendes, először nyilvánvalóan a barátait kellett megkeresnie, akik nem lehettek nagyon messze, hacsak a tündék (vagy még rosszabb lények) nem ejtették fogságba őket. 
Bilbó érezte, nem volna biztonságos kiabálni, sokáig állt, azon töprengve, hogy melyik irányban lehet az ösvény, és melyik irányban kellene először indulnia a törpök keresésére.
- Ó miért nem fogadtuk meg Beorn és Gandalf tanácsát! - siránkozott. - Micsoda pácban vagyunk mi most! Mi! Bárcsak mi lennénk: szörnyű dolog egyedül lenni.
Végül megpróbálta a lehető legjobban eltalálni, hogy éjszaka melyik irányból jöhettek a segélykiáltások, és szerencsével (jó nagy adaggal született) többé-kevésbé el is találta, ahogy látni fogjátok. Miután döntött, olyan ügyesen kúszott, ahogy csak tudott. A hobbitok nagyon értenek a csendes mozgáshoz, főleg az erdőkben, ahogy arról már beszéltem nektek. Bilbó felhúzta a gyűrűjét is, mielőtt elindult. Ezért volt, a pókok nem látták őt, de nem is hallották közeledni.
Egy jó darabon lopakodott, mikor észrevett egy sötét, homályos helyet maga előtt. Még az erdőhöz képest is fekete volt, mint egy darab éjfél, ami soha nem múlik el. Ahogy közelebb húzódott, látta, hogy pókhálókból készült, egy hátul, egy felül, és egy másikkal összegabalyodva. Hirtelen meglátta a pókokat is, hatalmasak és szörnyűek voltak, ahogy a fölötte lévő ágakon ültek. Gyűrű vagy nem gyűrű, reszketett a félelemtől, hogy véletlenül felfedezik őt. Egy fa mögött állva egy darabig nézett egy kisebb csoportot, majd az erdő csendjében és nyugalmában felfedezte, hogy ezek az undorító lények egymáshoz beszéltek. A hangjuk egyfajta vékony nyekergés és sziszegés volt, de sok szót ki tudott venni a beszélgetésükből. A törpökről beszéltek!
- Kemény harc volt, de megérte - mondta az egyik. - Micsoda ronda vastag bőrük van, de lefogadom, hogy belül jó a levük.
- Aha, nagyon jó eledel lesznek, ha kicsit kilógattuk őket - mondta egy másik.
- Ne lógassátok túl sokáig - mondta egy harmadik -, nem olyan kövérek, mint amilyennek látszanak. Azt hiszem, mostanában nem voltak túl jól táplálva.
- Megölni őket - sziszegte egy negyedik. - Öljük meg őket most, és a hullákat lógassuk ki egy kicsit.
- Biztosra veszem, már meghaltak - mondta az első.
- Ezek ugyan nem. Láttam, hogy az egyik még épp ficánkolt. Biztos magához tért egy csoo-dálatos alvás után. Megmutatom.
Ezzel a kövér pókok egyike felszalad egy kötélen, mígnem elért egy tucat csomaghoz, amelyek egy magas ágról lógtak le. Bilbó elszörnyedt, most vette észre, ahogy a homályban himbálóztak, hogy törp lábak állnak ki némelyik csomagból, vagy itt-ott egy orrhegy, egy darab szakáll, vagy sapka.
Ezek közül a legkövérebb csomaghoz ment a pók. "Fogadni mernék, hogy ez szegény öreg Bombur" - gondolta Bilbó. A pók keményen belecsípett a kiálló orrba. Egy elfojtott segélykiáltás hallatszott odabentről, egy láb megmozdult, és egyenesen, keményen megrúgta a pókot. Bomburban még volt élet. Olyan hangot lehetett hallani, mint amikor megrúgnak egy leeresztett focilabdát, majd a feldühödött pók leesett az ágról, és éppen csak meg tudott kapaszkodni a saját pókfonalában.
A többiek nevettek. - Nagyon igazad volt - mondták -, ez a hús még él, és rugdalózik!
- Hamarosan véget vetek ennek - sziszegett a dühös pók, ahogy visszamászott az ágra.
Bilbó látta, hogy elérkezett a pillanat, amikor tennie kellett valamit. Nem támadhatott a pókokra, és nem volt semmi, amivel lőhetett volna. De ahogy körbenézett, látta, hogy ezen a helyen, ami egy kiszáradt folyómedernek nézett ki, sok kő hevert a földön. Bilbó elég jól tudott kővel célba dobni, és nem kellett sok idő, hogy találjon egy szép, sima, tojás alakú követ, ami kényelmesen elfért a kezében.
Kölyökként gyakorolta a célba dobást mindenféle dolgon, míg egy idő után a nyulak, mókusok, még a madarak is villámgyorsan menekültek az útjából, ha látták őt lehajolni. Még felnőttként is az ideje nagy részét karikadobálással, dart-játékkal, célba lövéssel, tekézéssel, és mindenféle csendes, célzást és dobást igénylő játékkal töltötte. Igazából nagyon sok mindenhez értett a füstkarikák fújásán, találós kérdéseken és főzésen kívül, de ezeket még nem volt időm elmesélni. Erre most sincs idő. Miközben Bilbó köveket szedett össze, a pók elérte Bomburt, aki nemsokára meghalt volna. Ebben a pillanatban Bilbó dobott. A kő váratlanul találta fejen a pókot, aki öntudatlanul leesett a fáról, zsupsz! le a földre, a lábait maga alá húzva.
A következő kő átsüvített egy nagy pókhálón, eltépte a szálait, és eltalálta a közepén ülő pókot, aki puff! kimúlt. Ezután nagy kavarodás támadt a pók-kolóniában, és mondhatom, kis időre elfeledkeztek a törpökről. Nem látták Bilbót, de látták, hogy honnan jönnek a kövek, és kitalálhatták, hol van. 
Villámsebesen futottak és lengtek a hobbit felé, minden irányba kidobták a fonalakat, mígnem úgy tűnt, hogy a levegő tele van lengedező csapdákkal. Bilbó azonban gyorsan átfutott egy másik helyre. Az az ötlete támadt, hogy egyre messzebb és messzebb csalja a dühös pókokat a törpöktől, hogy kíváncsiak, izgatottak és dühösek legyenek egyszerre. Mikor már vagy ötvenen mentek arra a helyre, ahol korában állt, még néhány követ rájuk dobott, és azokra is, akik megálltak mögöttük. Majd a fák között táncolva elkezdett énekelni, hogy felbosszantsa, és maga után csalja őket, valamint, hogy a törpök hallják a hangját.
Ezt énekelte:

Öreg kövér pók lengedez a fán!
Öreg kövér pók engem meg nem lát!
Görbeláb! Görbeláb!
Ne tovább,
Ne csak lengedezz, gyere, keress meg!

Öreg Pókhas, nagy potrohos
Öreg Pókhas nem túl okos!
Görbeláb! Görbeláb!
Ess alább!
Én nem fogok a fán lógni!

Talán nem túl jó, de emlékezzetek rá, hogy egyedül kellett kitalálnia, egy nagyon kellemetlen pillanatban. Bárhogy is, a dal megtette a hatását. Ahogy énekelt, még eldobott néhány követ, és topogott. Lényegében az ott lévő összes pók utána ment: néhányan leugrottak a földre, mások az ágakon futottak, fáról fára lengtek, vagy új fonalakat vetettek ki a sötétebb helyeken. Sokkal gyorsabban követték a hangját, mint Bilbó várta volna. Rémisztően dühösek voltak. A kövektől függetlenül egyetlen pók sem szereti, ha Görbelábnak hívják, a Pókhas pedig mindenképpen sértés.
Bilbó gyorsan egy új helyre szaladt, de több pók különböző helyekre sietett a tisztáson, ahol éltek, és buzgón hálót szőttek minden helyen a fák tövénél. Nemsokára a hobbit mindenhol egy vastag falba ütközött volna, legalábbis ez volt a pókok szándéka. Most, a vadászat közepén, a szövögető pókok között állva Bilbó összeszedte a bátorságát, és új dalba kezdett:

Lusta Tökfej, Buta Pók
Hálót sző a fára fel.
Jobb vagyok, mint minden hús
De mégsem kapnak el!

Itt vagyok, a csúnya kis légy;
Ti lusták és hájasok,
Igyekeztek, nem kaptok el,
A hálótokon átjutok.

Ezzel megfordult, és látta, hogy az utolsó helyet két magas fa között egy pókháló zárja le, de szerencsére nem rendes háló volt, hanem csak hatalmas, dupla vastagságú pókfonalak oda-vissza kifeszítve a fatörzsek között. Kihúzta a kis kardját. Darabokra vágta a szálakat, majd énekelve tovább ment.
A pókok látták a kardot, bár szerintem nem tudták, mi volt az. Egyszerre nagyon sokan a hobbit után siettek a földön és az ágakon, a szőrös lábak hadonásztak, a rágóik csattogtak, a szemük kidülledt, tajtékzottak dühükben. Követték őt az erdőbe, amíg Bilbó olyan messze ment, ameddig csak mert.
Majd olyan csendben, mint egy egér, visszalopakodott. Tudta, hogy csak kevés drága ideje van, amíg a pókok megunják, és visszajönnek a fáikra, ahol a törpök voltak fellógatva. Eközben meg kell mentenie a törpöket. A feladat legrosszabb része az volt, hogy fel kellett másznia a hosszú ágra, ahol a csomagok lógtak. Ne hiszem, hogy sikerült volna neki, ha az egyik pók nem hagy ott egy lelógó fonalat. Ennek segítségével, bár a kezéhez ragadt, és felsértette, felügyeskedte magát, csak hogy szembetalálkozzon egy öreg, lassú, gonosz, hájas testű pókkal, aki hátra maradt, hogy a foglyokat őrizze. Azzal volt elfoglalva, hogy csipkedte őket, hogy lássa, melyikük a leglédúsabb, hogy megegye. Arra gondolt, hogy elkezdi a lakomát, amíg a többiek távol vannak, de Zsákos úr sietett, és mielőtt a pók feleszmélt volna, megérezte a Fullánkot, és holtan gurult le az ágról. Bilbó következő feladata az volt, hogy kiszabadítson egy törpöt. Mit tehetett? Ha elvágja a fonalat, amivel fellógatták őt, a szerencsétlen törp becsapódik a földbe, mélyen lent. Ahogy végigkúszott az ágon (miközben a szegény törpök táncoltak és himbálóztak), elérte az első csomagot.
"Fili vagy Kili - gondolta a kék sapka csúcsából, ami legfelül kilátszott. - A legvalószínűbb, hogy Fili" - gondolta a hosszú orr hegyéből, ami kibújt a csavarodó szálak között.
 Sikerült annyira kinyúlnia, hogy elvághassa a legtöbb erős, ragadós fonalat, amelyek összekötözték a törpöt, majd egy rúgással és némi ficánkolással Fili nagy része előkerült. Attól tartok, Bilbó jót nevetett a látványon, ahogy a törp elmerevedett karjai és lábai rángatóztak, ahogy táncolt a pókfonálon, ami a hónaljánál tartotta őt, mint azoknál a mókás játékoknál, amelyek egy madzagon lógnak.
Fili valahogy kimászott az ágra, és legjobb tudása szerint segített a hobbitnak, bár nagyon betegnek és gyengének érezte magát a pókméregtől és attól, hogy az éjszaka legnagyobb részében, valamint a következő napon az ágon lógott körbetekerve úgy, hogy csak az orra hegye látszott ki, hogy lélegezhessen. Hosszú időbe telt, amíg azt az undorító anyagot kitisztította a szeméből és a szemöldökéből, meg a szakállából is, de ehhez nagy részét le kellett vágnia. Nos, ketten elkezdték felhúzni az egyik törpöt, majd egy másikat, és kivágták őket a csomagolásból. Semelyikük nem volt jobb állapotban, mint Fili, néhányan pedig rosszabbul voltak. Némelyikük alig tudott lélegezni (látjátok, a hosszú orr néha hasznos), másokat jobban megmérgeztek.
Így mentették meg Kilit, Bifurt, Bofurt, Dorit és Norit. Szegény öreg Bombur annyira ki volt merülve - ő volt a legkövérebb, folyamatosan őt csipkedték és szurkálták -, hogy egyszerűen legurult az ágról, lehuppant a földre - szerencsére egy kupac levélre -, és ott elterült. 
Még öt törp lógott az ág végén, mikor a pókok kezdtek visszajönni, sokkal dühösebben, mint bármikor. Bilbó azonnal az ág törzshöz közeli végére ment, és visszaverte azokat, akik fel akartak mászni. Levette a gyűrűjét, mikor kiszabadította Filit, és elfelejtette visszahúzni, ezért a pókok elkezdtek köpködni és sziszegni:
- Most már látunk, mocskos kis teremtmény! Megeszünk, a csontjaidat és a bőrödet kilógatjuk a fára. Ugh! Fullánkja van, ugye? Nos, akkor is elkapjuk, és fejjel lefelé fellógatjuk egy-két napra.
Miközben ez történt, a törpök a többi fogoly kiszabadításán dolgoztak, a fonalakat a késeikkel vagdosták. Nemsokára mindannyian kiszabadultak, de nem tudták, mi következik azután. Előző éjjel a pókok elég könnyedén kapták el őket, de akkor felkészületlenek voltak, és sötét volt. Most viszont, egy szörnyű csata kezdett kialakulni.
Hirtelen Bilbó észrevette, hogy némelyik pók az öreg Bombur köré gyűlt a földön, újra megkötözték, és éppen elvonszolták. Nagyot kiáltott, és az előtte álló pókok felé sújtott. Azok gyorsan elhúzódtak az útjából, ő lemászott, és pont a földön lévő pókok közé pottyant. Az ő kis kardja valami újfajta fullánk volt a szemükben. Hogy szúrt oda és vissza! Örömében fénylett, ahogy a hobbit a pókokba mártotta. Egy fél tucat meghalt, mielőtt a többiek visszahúzódtak, és otthagyták Bomburt és Bilbót.
- Gyertek le! Gyertek le! - kiabált az ágon lévő törpöknek. - Ne maradjatok ott, mert újra behálóznak! - Látta, hogy a pókok felfelé sietnek a szomszédos fákon, és másznak a törpök feje fölött lévő ágakon.
A törpök lemásztak, leugrottak, vagy leestek a fáról, tizenegyen egy kupacban, a legtöbbjük reszketett, és nem tudott lábra állni. Végül mind a tizenketten ott voltak, szegény öreg Bomburral együtt, akit egyik oldalról az unokatestvére, Bifur támogatott, a másik oldalról a testvére, Bofur. Bilbó körbetáncolt és a Fullánkkal hadonászott; körben és a fejük fölött dühös pókok százai bámultak rájuk. Elég reménytelennek látszott a helyzet.
Ekkor elkezdődött a csata. Némelyik törpnél kés volt, másoknál botok, és mindegyikük felvett néhány követ; Bilbónál pedig ott volt a tündetőr. Újra és újra visszaverték a pókokat, és sokukat megölték. De ez nem tarthatott sokáig. Bilbó majdnem teljesen kifáradt; a törpök közül csak négyen tudtak szilárdan kitartani, nemsokára mindegyiküket legyűrték volna, mint a fáradt legyeket. A pókok már elkezdték a hálókat szőni körülöttük, megint fától fáig. Bilbónak végül már semmilyen terv nem jutott eszébe, csak az, hogy beavatja a törpöket a gyűrűje titkába. Eléggé sajnálta, de nem volt mit tenni.
- Most el fogok tűnni - mondta -, és ha tudom, elcsalom a pókokat; nektek együtt kell maradnotok, és induljatok az ellenkező irányba. Ott balra, többé-kevésbé arra van az a hely, ahol a tünde-tüzeket utoljára láttuk.
Csak nehezen tudták felfogni a kavargó fejükkel, hogy mi van a kiáltásokkal, a botütésekkel, és a kődobálással; de Bilbó végül úgy érezte, nem várhat többet - a pókok már egyre szorosabbra vonták a kört. Hirtelen felhúzta a gyűrűjét, és a törpök legnagyobb elképedésére eltűnt. 
Hamarosan felhangzott a "Lusta Tökfej" és a "Görbeláb" hangja a jobb oldalon, a fák között. Ez nagyon felbosszantotta a pókokat. Abbahagyták az előrenyomulást, és néhányan a hang irányába mentek. A "Görbeláb" annyira felbőszítette őket, hogy eszüket vesztették. Ekkor Balin, aki a többieknél jobban felfogta Bilbó tervét, támadást indított. A törpök egy csomóba gyűltek, kőzáport zúdítottak a bal oldalon álló pókokra, és áttörték a gyűrűt. Messze mögöttük hirtelen elhallgatott a kiabálás és az ének. 
Ahogy a törpök továbbmentek, kétségbeesve reménykedtek, hogy Bilbót nem kapták el. Betegek voltak és gyengék, és akárhogy próbálták, csak bicegve-sántikálva tudtak menni, bár sok pók közel volt a hátuk mögött. Néha-néha meg kellett fordulniuk, és kénytelenek voltak harcolni azokkal, akik megelőzték őket, néhány pók már fölöttük volt a fákon, és leengedték a hosszú, lengedező fonalaikat.
A dolgok megint elég rosszul álltak, mikor Bilbó hirtelen újra megjelent, és váratlanul oldalról nekirontott a meglepett pókoknak.
- Tovább! Tovább! - kiabált. - Az én dolgom a szurkálás! - És úgy is tett. Előre és hátra szúrt, csapkodta a pókfonalakat, a lábukra sújtott, beleszúrt a hájas testükbe, ha túl közel jöttek. A pókok dühösen fújtattak, köpködtek, tajtékzottak, szörnyű átkokat sziszegtek. De halálosan féltek már a Fullánktól, és nem mertek nagyon közel merészkedni most, hogy visszatért. Akárhogy átkozódtak, a zsákmányuk lassan, de biztosan távolodott. Szörnyű munka volt, úgy tűnt, órákba tellett. De végül, mikor Bilbó már úgy érezte, nem tudja felemelni a karját még egy csapásra, a pókok hirtelen feladták, nem követték őket tovább, hanem csalódottan visszatértek a sötét kolóniájukba. 
A törpök ekkor vették észre, hogy egy olyan tisztás szélére értek, ahol a tünde-tüzek voltak. Hogy ez azok egyike lett volna, amiket előző éjjel láttak, nem tudták megmondani. De úgy tűnt, hogy valamilyen jó varázslat volt ezeken a helyeken, amit a pókok nem szerettek. Bárhogy is, a fény itt zöldebb volt, az ágak kevésbé vastagok és fenyegetőek, és alkalmuk nyílt pihenni, valamint levegőhöz jutottak.
Egy ideig ott feküdtek, szuszogva és zihálva, de hamarosan elkezdtek kérdezősködni. Részletes magyarázatot vártak erről az egész eltűnés-dologról, és a gyűrű megtalálása annyira izgatta őket, hogy egy ideig elfeledkeztek a saját gondjaikról. Főleg Balin akarta hallani a Gollam-történetet, a fejtörőket, és minden mást is újra meg újra, a gyűrű történetével a megfelelő helyen. Egy idő után kezdett sötétedni, és újabb kérdések kerültek elő. Hol lehetnek, hol lehet az ösvény, hol lehet valami ennivaló, és mi legyen a következő lépésük? Újra és újra feltették ezeket a kérdéseket, és úgy látszott, hogy a kis Bilbótól várták a válaszokat. Ebből láthatjátok, hogy a véleményük Zsákos úrról nagyon megváltozott, és kezdték nagyon tisztelni (ahogy Gandalf is megmondta). Valóban tőle várták, hogy gondoljon ki valami csodás tervet a megsegítésükre, és nem csak morogtak. Nagyon jól tudták, hogy a hobbit nélkül nemsokára mindannyian halottak lettek volna, és ezt többször meg is köszönték neki. Néhányan fel is álltak, és földig hajoltak előtte, bár az erőlködéstől felbuktak, és sokáig nem tudtak újra lábra állni. Az, hogy tudták az igazat az eltűnésről, egyáltalán nem rontotta a véleményüket Bilbót illetően; látták, hogy van elég esze, akárcsak szerencséje, és egy varázsgyűrűje - mindhárom nagyon hasznos tulajdonság. Igazság szerint annyira dicsérték, hogy Bilbó kezdte érezni, végülis van benne valami egy bátor kalandorból, de még bátrabbnak érezte volna magát, ha lett volna valami ennivaló.
De nem volt semmi, egyáltalán semmi, és semelyikük nem volt olyan friss, hogy elmenjen keresgélni, vagy megkeresni az elveszett ösvényt. Az elveszett ösvény! Semmilyen más ötlet nem jutott Bilbó fáradt eszébe. Csak ült, bámult maga elé, a végtelen fákra; egy idő után mind elcsendesedtek. Mind, kivéve Balint. Sokkal azután, hogy a többiek abbahagyták a beszélgetést és becsukták a szemüket, ő még mindig motyogott és kuncogott magában:
- Gollam! Ez igen! Szóval így lopakodott át rajtam! Most már tudom! Csak csendesen átkúsztál, igaz, Zsákos úr? Gombok, mindenhol az ajtóban? Kedves öreg Bilbó - Bilbó - Bilbó - bó - bó - bó. - Ezzel elaludt, és hosszú ideig teljes csend volt.
Dwalin hirtelen kinyitotta a fél szemét, és körülnézett. - Hol van Thorin? - kérdezte. Ez egy szörnyű megrázkódtatás volt. Hát persze, hogy csak tizenhárman voltak, tizenkét törp és a hobbit. Tényleg, hová lett Thorin? Azon töprengtek, milyen gonosz balszerencse érhette, varázslat, vagy sötét szörnyek; reszkettek, ahogy az erdőben feküdtek, elveszetten.
Egyenként, kényelmetlenül aludtak el, szörnyű álmokat láttak, ahogy az estéből fekete éjszaka lett. Most itt kell hagynunk őket, akik túl betegek és fáradtak ahhoz, hogy őrt állítsanak, vagy felváltva őrködjenek.
Thorint sokkal hamarabb kapták el, mint őket. Emlékeztek, mikor Bilbó úgy aludt el, mint egy darab fa, mikor belépett egy fénykörbe? Következő alkalommal Thorin lépett előre, és ahogy a fények kialudtak, úgy terült el, mintha kővé változtatták volna. Az elveszett törpök minden zaja, a kiáltásaik, ahogy a pókok elkapták és megkötözték őket, a következő napi csata zaja, úgy ment el mellette, hogy meg sem hallotta. Később az erdőtündék érte jöttek, megkötözték, és elvitték őt. A lakomázó népek természetesen erdőtündék voltak. Ezek nem gonosz népek. Ha van hibájuk, az a bizalmatlanság az idegenekkel szemben. Bár a varázslatuk erős volt, még azokban az időkben is óvatosak voltak. Különböztek a Nyugat Nemestündéitől, veszélyesebbek voltak, és kevésbé bölcsek. Legtöbbjük (a dombokon és a hegyekben élő elszórt rokonságukkal együtt) azoktól az ősi törzsektől származnak, akik soha nem mentek el a Nyugati Tündehonba. Oda csak a Szép Tündék, a Tudós Tündék és a Tengeri Tündék jutottak el, és ott éltek korszakokon át. Szebbek, bölcsebbek és tanultabbak lettek, feltalálták saját varázslataikat és mesterfogásaikat, amelyekkel szép és csodás dolgokat alkottak, mielőtt néhányan visszatértek a Széles Világba. A Széles Világban az Erdőtündék a mi Napunk és Holdunk félhomályában éldegéltek, de legjobban a csillagokat szerették. Vándoroltak a hatalmas erdőségekben, amelyek mára elveszett földeken nőttek nagyra. Leggyakrabban az erdők szélén telepedtek le, ahonnan időnként elszöktek vadászni, lovagolni, vagy szaladgálni a tágas földeken a hold, vagy a csillagok fényében. Az Emberek eljövetele után főleg a szürkületnek és az alkonyatnak éltek. Mégis, tündék voltak és azok is maradtak, és ezért Jó Népek.
Abban az időben a Bakacsinerdő keleti szélétől néhány mérföldre befelé, egy barlangban élt az ő legnagyobb királyuk. Hatalmas kőajtói elé egy folyó érkezett az erdő hegyeiből, és kifelé haladt a mocsarak felé, a fával benőtt fennsíkok lábához. Ez a hatalmas barlang, amiből számtalan kisebb nyílt minden oldalon, mélyen a föld alá nyúlt, sok járattal és csarnokkal. De világosabb és egészségesebb volt, mint bármilyen ork-szállás, és nem volt olyan mély, sem olyan veszélyes. Valójában a király alattvalói a nyílt erdőkben éltek és vadásztak, a házaik és kalyibáik a földön, vagy az ágak között voltak. A bükkök voltak a kedvenc fáik. A király barlangja volt az ő palotája, egy erős vár a kincseinek, és erődítmény a népének, az ellenségei ellen.
De ez volt a foglyok börtöne is. Tehát ide vonszolták Thorint - nem túl gyengéden, mert nem szerették a törpöket, és azt hitték róla, hogy ellenség. A régi időkben háborúztak néhányszor a törpökkel, akiket azzal vádoltak, hogy ellopták a kincseiket. Az igazsághoz tartozik, hogy a törpök másként látták a helyzetet. Azt mondták, hogy ők csak a saját jussukat vették el, mert a tündekirály üzletet kötött velük, hogy munkálják meg az ő nyers aranyát és ezüstjét, de utána nem akarta kifizetni őket. Ha a tündekirálynak volt gyengéje, az a kincs volt, főleg az ezüst és a drágakő. Bár a kincstára gazdag volt, mindig többet akart, mivel nem volt annyi kincse, mint az ősi tündeuraknak. A népe nem bányászott, nem dolgozott fémekkel vagy drágakövekkel, és nem foglalkoztak kereskedelemmel, sem földműveléssel. Ezt minden törp nagyon jól tudta, bár Thorin családjának semmi köze nem volt a régi vitához, amiről most beszéltem. Thorin következésképpen dühös volt a bánásmód miatt. Mikor feloldották a varázslatot, és magához tért, elhatározta, hogy aranyról vagy drágakőről egy szót sem fognak kihúzni belőle.
A király zordan nézett Thorinra, mikor elébe hozták, és sok mindent kérdezett tőle. De Thorin csak annyit válaszolt, hogy éhezik.
- Te és az embereid miért akartatok háromszor is rátámadni a népemre, mikor mulatoztak?
- Nem támadtunk rájuk - válaszolt Thorin. - Csak koldulni akartunk, mert éheztünk.
- Hol vannak most a barátaid, és mit csinálnak?
- Nem tudom, de azt hiszem, éheznek az erdőben.
- Mit csináltatok az erdőben?
- Ételt és italt kerestünk, mert éheztünk.
- De egyáltalán mi hozott titeket az erdőbe? - kérdezte dühösen a király.
Ekkor Thorin becsukta a száját, és egy szót sem szólt többet.
- Rendben! - mondta a király. - Vigyétek el és vigyázzatok rá, amíg nem hajlik arra, hogy elmondja az igazat, még ha száz évet kell is várnia.
A tündék szíjat tettek rá, bezárták az egyik legbelső barlangba, aminek erős, fából készült ajtaja volt, és ott hagyták. Adtak neki étel és italt, bőségesen, bár nem túl ízletest. Az Erdőtündék nem orkok, és meglehetősen jól bántak a legrosszabb ellenségeikkel is, ha elfogták őket. Az óriáspókok voltak az egyetlen élőlények, akiknek nem kegyelmeztek.
Szegény Thorin ott feküdt a király börtönében. Miután túljutott a hálálkodáson a kenyérért, a húsért és a vízért, elkezdett azon gondolkodni, mi történhetett szerencsétlen barátaival. Nem telt sok időbe, mire megtudta. De ez már a következő fejezethez, és egy újabb kaland kezdetéhez tarozik, amiben a hobbit újra megmutatta hasznosságát.




9. fejezet
Elszabadult hordók

A pókokkal vívott csata után egy nappal Bilbó és a törpök tettek még egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy kitaláljanak az erdőből, mielőtt belehalnak a szomjúságba és az éhségbe. Felkeltek, és elindultak egy olyan irányba, amiről tizenháromból nyolcan azt gondolták, hogy az ösvény arra fekszik. De soha nem tudták meg, hogy jól választottak-e. A nap ugyanúgy fordult az éjszaka sötétjébe az erdőben, ahogy mindig, amikor hirtelen sok fáklya fénye gyúlt ki, mint vörös csillagok százai. Előugrottak az erdőtündék az íjaikkal és a lándzsáikkal, és megálljt parancsoltak a törpöknek.
	Nem is gondoltak harcra. Ha a törpök nem lettek volna olyan szörnyű állapotban, mint most, akkor is örültek volna, hogy elfogták őket Kis késeik semmit sem értek volna a tündék nyilaival szemben, akik egy madár szemét is eltalálnák egy sötét éjszakán. Így hát egyszerűen mind megálltak, leültek és vártak - kivéve Bilbót, aki felhúzta a gyűrűjét, és gyorsan az egyik oldalra csúszott.
	Ezért lehetett, hogy mikor a tündék hosszú sorba kötötték a törpöket, egyiket a másik után, és megszámolták őket, nem találták meg, és nem is számolhatták meg a hobbitot. Ahogy elvezették a foglyokat az erdőbe, nem hallották és nem is érezték, hogy messze a fáklyáik fénye mögött gyalogol. Minden törp szemét bekötötték, de ez nem számított sokat, mert még Bilbó sem tudta, hogy merre mentek, akárhogy meresztette a szemét, emellett sem ő, sem a többiek nem tudták, honnan indultak. Bilbó mindent megtett, amit csak lehetett, hogy lépést tartson a fáklyákkal, mert a tündék olyan gyorsan hajtották őket, ahogy a gyenge és beteg törpök csak bírták. A király megparancsolta, hogy siessenek. A fáklyák hirtelen megálltak, és a hobbitnak épp csak annyi ideje maradt, hogy beérje őket, mielőtt elkezdtek átkelni a hídon. Ez az a híd volt, ami a király ajtaja előtt elhaladó folyón ívelt át. A víz sötéten és gyorsan folyt alattuk; a híd távolabbi végénél kapu volt, ami egy hatalmas barlang szájánál nyílt, és a barlang egy meredek, fákkal borított lejtő oldalába mélyült. A hatalmas bükkök egészen a vízig értek, ahol a tövük már a folyóba ért. A tündék átlökdösték a foglyaikat a hídon, de Bilbó még hátul tétovázott. Nem tetszett neki a barlang szájának látványa, és mikor úgy döntött, hogy nem hagyja el a barátait, pont annyi ideje volt, hogy a gyors tündék sarkában átsurranjon, mielőtt a király hatalmas ajtaja egy csattanással bezárult volna.
	A járatokat vörös fáklyafény világította be, a tünde-őrök pedig énekeltek, ahogy végigvonultak a kanyargó, egymásba futó, visszhangzó utakon. Ezek nem is hasonlítottak az ork-városok járataira: kisebbek voltak, nem húzódtak olyan mélyen, és tisztább levegő töltötte meg őket. Egy hatalmas csarnokban, aminek az oszlopait az élő kőből faragták ki, ott ült a Tündekirály, egy fából faragott széken. A fején bogyókból és vörös levelekből álló korona volt, mert megint közeledett az ősz. Tavasszal erdei virágokból álló koronát hordott. A kezében egy tölgyfából faragott botot tartott.
	A foglyokat elébe vitték. A király zordan nézte őket, de intett az embereinek, hogy vegyék le róluk a kötelet: a törpök rongyosnak és nagyon fáradtnak látszottak.
	- Egyébként sincs szükség kötelekre idebent - mondta a király. - A varázsajtók mögül nincs menekvés azoknak, akiket egyszer behoztak ide.
	Hosszan és aprólékosan kikérdezte a törpöket a viselt dolgaikról, hogy hová tartanak és honnan jöttek; de belőlük sem tudott sokkal többet kiszedni, mint Thorinból. Komorak és dühösek voltak, még csak nem is tettették az udvariasságot.
	- Mit tettünk, ó király? - kérdezte Balin. Most ő volt a legidősebb közöttük. - Bűn, hogy eltévedtünk az erdőben, hogy éheztünk, szomjaztunk, és pókok fogságába estünk? A pókok talán a háziállataid, vagy az ölebeid, hogy a megölésük feldühít téged? - Egy ilyen kérdés természetesen még jobban felbosszantotta a királyt, aki így válaszolt:
	- Az bűn, hogy engedély nélkül jártatok az erdeimben. Elfelejtettétek, hogy az én királyságomban vagytok, és azt az utat használjátok, amit az én népem épített? Nem ti zavartátok meg háromszor a népemet, üldöztétek őket az erdőben? És a hangoskodásotokkal és a lármátokkal nem ti bolygattátok fel a pókokat? Miután ennyit háborgattatok minket, jogom van tudni, mi hozott benneteket ide, és ha nem mondjátok el nekem most azonnal, mindannyiótokat börtönbe vetlek, amíg nem tértek észre, és nem tanultok jó modort.
	Majd megparancsolta, hogy a törpöket külön cellákba zárják, adjanak nekik enni és inni, de nem szabad kijönniük a börtönük ajtaján, amíg legalább egyikük nem akarja elmondani azt, amit a király tudni akar. Azt nem mondta el a törpöknek, hogy Thorin is nála raboskodik. Ezt Bilbó derítette ki.

	Szegény Zsákos úr - kimerítően hosszú időt töltött azon a helyen, magányosan, mindig rejtőzködve. Nem merte levenni a gyűrűjét, alig mert aludni, még a legfélreesőbb, legsötétebb sarokban is, amit csak talált. Hogy csináljon valamit, bejárta a tündekirály palotáját. Varázslat zárta le a kapukat, de néha ki tudott jutni, ha gyors volt. Az Erdőtündék kis csapatai, néha a király vezetése alatt kilovagoltak vadászni, vagy egyéb ügyeket intézni az erdőben, esetleg a keleti földeken. Ekkor, ha Bilbó elég fürge volt, ki tudott surranni utánuk, bár ez egy veszélyes dolog volt. Többször is majdnem beszorult az ajtóba, ahogy az ajtószárnyak összecsapódtak, mikor az utolsó tünde is áthaladt köztük. Bilbó az árnyéka miatt nem mert a tündék között menni (bár az árnyéka halvány és bizonytalan volt a fáklyafényben), mert attól félt, hogy beleütköznek, és felfedezik. Mikor tényleg kiment, ami ritka volt, azzal sem ért sokat. Nem akarta elhagyni a törpöket, és igazából nem tudta, hová is mehetne nélkülük. Nem tudott mindig lépést tartani a vadászó tündékkel, mikor kimentek, így soha nem talált kivezető utat az erdőből. Egyedül maradt, hogy nyomorultan kószáljon az erdőben és rettegett attól, hogy eltéved, amíg nem kínálkozott lehetőség a visszatérésre. Kint éhezett is, mert ő nem volt vadász; de a barlangokban kialakított egy életmódot, ételt lopott a raktárból, vagy az asztalokról, mikor senki nem volt ott.
	"Olyan vagyok, mint a tolvaj, aki nem tud kijutni, és szánalmasan mindig ugyanazt a házat kell kirabolnia nap nap után - gondolta - Ez a legszörnyűbb és legunalmasabb része ennek a nyomorult, fárasztó, kellemetlen kalandnak! Bárcsak otthon lehetnék a hobbit-üregemben, a saját kandallóm mellett, ahol a lámpa világít!" - Gyakran azt kívánta, hogy bárcsak küldhetne egy segélykérő üzenetet a mágusnak, de ez természetesen lehetetlen volt. Hamar rájött, hogy ha valamit tenni lehet, azt Zsákos úrnak kell megtennie egyedül, segítség nélkül.
	Végül egy vagy kétheti rejtőzködő életmód után, az őrök figyelésével, követésével és minden lehetőség kihasználásával sikerült megtudnia, melyik törpöt hol tartják. Megtalálta mind a tizenkettőjük celláját a palota különböző részeiben, és egy idő után már elég jól kiismerte magát azon a helyen. Nagy meglepetésére egyik nap kihallgatta néhány őr beszélgetését, és megtudta, hogy még egy törp van fogságban, egy különlegesen mély és sötét helyen. Rögtön kitalálta - természetesen -, hogy Thorinról van szó; és egy idő után kiderült, hogy jól találgatott. Végül, sok nehézség után talált egy helyet, ahol nyugodt körülmények között szót tudott váltani a törpök vezérével. Thorin túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy továbbra is dühös legyen a balszerencséje miatt, és már kezdett azon gondolkodni, hogy elmondja a tündekirálynak az igazat a kincséről és a küldetéséről (ez is mutatja, hogy mennyire elcsüggedt), mikor meghallotta Bilbó vékony hangját a kulcslyuknál. Alig hitt a fülének. Nemsokára úgy érezte, nem tévedhetett, az ajtóhoz ment, és hosszan suttogva elbeszélgetett a hobbittal, aki az ajtó másik oldalán állt.
	Így sikerülhetett Bilbónak Thorin üzenetét titokban eljuttatni mindegyik bebörtönzött törphöz, és elmondani nekik, hogy vezérük, Thorin is fogságban van a közelben, és hogy egyelőre semelyikük sem fedheti fel a küldetésük célját a királynak, mielőtt Thorin megadná a jelet. Mert Thorin újra fellelkesült, mikor meghallotta, hogyan szabadította ki a társait a hobbit a pókok fogságából. Újra elszánta magát, hogy nem váltja meg a szabadságát azzal, hogy részt ígér a királynak a kincséből, amíg a szökés minden esélye el nem száll. Vagyis amíg a híres-nevezetes Láthatatlan Zsákos úr (akiről már kezdett nagyon jó véleménnyel lenni) ki nem talál valami okosat.
	A többi törp nagyon egyetértett, mikor megkapták az üzenetet. Mindannyian a saját részükre gondoltak a kincsből (amit már a sajátjuknak éreztek, a nehéz helyzetük, és a még legyőzetlen sárkány ellenére), és nehezen viselték volna, ha az erdőtündék részt követeltek volna belőle, így megbíztak Bilbóban. Pontosan az történt, amit Gandalf megjósolt, ahogy látni fogjátok. Talán ennek is része volt abban, hogy elment, és elhagyta őket.
	Bilbó viszont nem volt annyira reménnyel teli, mint a többiek. Nem szerette, ha mindenki tőle függött, és azt kívánta, bárcsak kéznél lenne a mágus. De ez nem segített; valószínűleg az egész, sötét Bakacsinerdő ott feküdt közöttük. Bilbó leült, gondolkodott és gondolkodott, míg a feje majdnem belesajdult, de nem támadt egyetlen jó ötlete sem. Egy láthatatlanná tévő gyűrű jó volt, de tizennégyen nem vehették hasznát. Végül természetesen megmentette a barátait, ez pedig a következőképpen történt. Egy nap, ahogy szimatolt és kóborolt, Bilbó nagyon érdekes dolgot fedezett fel: nem a nagy kapu volt az egyetlen bejárat a barlangokba. Egy folyó haladt át a palota legmélyebb részei alatt, majd egyesült az Erdei Folyóval valamivel messzebb keleten, a meredek lejtőn túl, amiből a főkapu nyílt. Ahol a földalatti vízfolyás elhagyta a hegyoldalt, egy vízi kapu volt. Ott a sziklás plafon közel ért a folyó felszínéhez, és a plafonról egy kapurácsot lehetett a folyómederbe engedni annak megakadályozására, hogy ott bárki be- vagy kijusson. A kapurács gyakran nyitva állt, mert elég sűrű volt a vízi kapunál a kimenő és bejövő forgalom. Ha valaki ott jött volna be, egy durva, sötét alagútban találta volna magát, ami a hegy gyomrába vezetett; de egy ponton, ahol a barlangok alatt haladt el, a plafont egy részen kivágták, és nagy tölgyfa csapóajtókkal fedték be. Ezek az ajtók felfelé nyíltak, a király borospincéibe. Hordók, hordók és hordók álltak ott; az erdőtündék, főleg a királyuk, nagyon szerette a bort, bár azokon a földeken nem termett szőlő. A bort és a többi árut nagyon messziről hozták, a déli rokonaiktól, vagy a távoli földek embereinek szőlőiből.
	Az egyik legnagyobb hordó mögött elbújva Bilbó felfedezte a csapóajtókat, megleste, hogyan használják őket, és ahogy ott kószált, kihallgatta a király szolgáit, és megtudta, hogy a bor és a többi áru a folyón vagy szárazföldön át jut el a Tóvárosig. Úgy látszott, hogy ott még virágzott az emberek egy városa, amit mélyen a víz fölé nyúló hidakon építettek, hogy mindenféle ellenségtől védve legyenek, főleg a Hegy sárkányától. A Tóvárosból az Erdei Folyón hozták fel a hordókat. Gyakran csak összekötözték őket, mintha hatalmas tutajok lennének, és feleveztek rajtuk a folyón; néha lapos csónakokra pakolták őket.
	Mikor a hordók kiürültek, a tündék a csapóajtón keresztül a vízbe dobták őket, felnyitották a vízi kaput, és a hordók kiúsztak, végigbukdácsoltak az árral, míg az áramlat le nem vitte őket a folyón, a part egyik kiugró pontjáig, közel a Bakacsinerdő keleti szegélyéhez. Ott összegyűjtötték őket, és visszaúsztatták a Tóvárosba, ami közel állt ahhoz a helyhez, ahol az Erdei Folyó a Hosszú Tóba ömlött.

	Bilbó egy ideig csak ült, és a vízi kapun gondolkodott, hogy lehetne-e menekülési út a barátainak, így végül volt egy kétségbeesett terv-kezdeménye.
	A rabok megkapták az estebédet. Az őrök végiggyalogoltak a folyosókon fáklyákkal a kezükben, minden mást sötétségben hagytak. Majd Bilbó hallotta, ahogy a király pincemestere jóéjszakát kíván az őrök vezetőjének.
	- Gyere velem - mondta -, és kóstold meg az új bort, ami most érkezett. Kemény munka lesz, amíg eltakarítom a pincéből az üres hordókat, ezért először igyunk valamit, hogy segítse a munkát.
	- Nagyon jó - nevetett az őrök vezetője. - Megkóstolom veled, és meglátjuk, elég jó-e a király asztalára. Ma éjjel ünnep van, nem küldhetünk fel gyenge italt!

	Mikor Bilbó meghallotta ezt, lázas izgalom vett erőt rajta, mert látta, hogy szerencséje van, és lehetőséget kapott, hogy kipróbálja a reménytelen tervét. Követte a két tündét, amíg beléptek egy kis pincébe, és leültek egy asztalhoz, amin két nagy kancsó állt. Elkezdtek inni és vidáman nevetni. Bilbónak különlegesen nagy szerencséje volt. Nagyon erős az a bor, amitől egy erdőtünde elalszik, de ez a bor, úgy látszik Dorwinion hatalmas kertjeinek részegítő terméséből származott. Nem a katonáknak vagy a szolgálóknak szánták, hanem csak a király ünnepeire, és kisebb edényekbe, nem a pincemester hatalmas kancsóiba.
	Hamarosan az őrök vezetőjének elnehezült a feje, az asztalra dőlt, és gyorsan álomba merült. A pincemester csak tovább beszélt és nevetett magában egy ideig, mintha nem is vette volna észre, ami történt, de nemsokára az ő feje is az asztalon koppant, elaludt, és a barátja mellett horkolt. Ekkor lopózott be a hobbit. Hamarosan az őrök vezetőjének nem voltak kulcsai, és Bilbó olyan gyorsan szaladt a cellák felé a folyosókon, ahogy csak tudott. A hatalmas kulcscsomó nagyon nehéznek tűnt a kezében, és a gyűrűje ellenére a szíve gyakran a torkában dobogott, mert nem tudta megakadályozni, hogy a kulcsok néha ne csörömpöljenek hangosan. Ettől egész testében reszketett.
	Először Balin ajtaját nyitotta ki, majd óvatosan visszazárta, mikor a törp már kint volt. Balin nagyon meglepődött - képzelhetitek -, de bármennyire örült, hogy kijutott a nyomasztó kis kőszobából, meg akart állni kérdezősködni, tudni akarta, Bilbó mire készült, és minden egyebet.
	- Erre most nincs idő! - válaszolt a hobbit. - Kövess! Együtt kell maradnunk, nem kockáztathatjuk, hogy elveszítsük egymást. Mindannyiunknak meg kell szökni, vagy senkinek sem, és ez az utolsó esélyünk. Ha ez kiderül, a jó ég tudja, hová csukat be titeket a király legközelebb, valószínűleg kezeteket-lábatokat megláncolva. Ne vitatkozz, kedves barátom!
	Ezzel ajtótól ajtóig ment, mígnem a társasága már tizenkét tagú volt, de semelyikük sem értette, mi ez a sötétség és a hosszú fogság. Bilbó szíve minden alkalommal megugrott, mikor valamelyikük beleütközött a másikba, esetleg felmordultak vagy suttogtak a sötétben.
	- A fene ebbe a törp ricsajba! - mondta magában. De minden jól ment, nem találkoztak őrökkel. Az az igazság, hogy egy nagy őszi ünnepséget tartottak az erdőben és felettük lévő csarnokokban. A király majd' minden embere ünnepelt. Végül hosszadalmas szerencsétlenkedés után elérték Thorin celláját nagyon mélyen, de szerencsére közel a pincékhez.
	- Szavamra! - szólalt meg Thorin, mikor Bilbó azt suttogta neki, hogy jöjjön ki, és csatlakozzon a barátaihoz. - Gandalf igazat beszélt, mint mindig. Nagyon jó tolvaj tudsz lenni, amikor arra kerül sor. Biztos vagyok benne, mindannyian örökre az adósaid vagyunk, történjék bármi ezután. De mi lesz a következő lépés?
	Bilbó látta, eljött az idő, hogy elmagyarázza az ötletét, ameddig csak lehet; de nem tudta, a törpök hogyan fogadják majd. A félelmei beigazolódtak, mert egyáltalán nem tetszett nekik, és elkezdtek hangosan morgolódni a veszély ellenére.
	- Kékre-zöldre verődünk, darabokra törünk, és biztos, hogy megfulladunk! - morogták. - Azt hittük, hogy valami normális elképzelésed van, mikor megszerezted a kulcsokat. Ez egy őrült ötlet!
	- Nos, rendben - válaszoltan letörten és bosszúsan Bilbó. - Gyertek szépen vissza a kellemes kis celláitokba, visszazárlak titeket, ott kényelmesen üldögélhettek, és kitalálhattok egy jobb tervet - de nem hiszem, hogy még egyszer meg tudom szerezni a kulcsokat, még akkor sem, ha meg akarnám próbálni. 
	Ez túl sok volt nekik, így hát lecsillapodtak. Végül is azt kellett tenniük, amit Bilbó javasolt, mert természetesen lehetetlen volt, hogy utat találjanak a felső csarnokokhoz, vagy átverekedjék magukat a varázslattal lezárt kapukon; és nem volt jó ötlet a morgás sem, mert újra elkaphatták őket. Így hát követték a hobbitot, lelopakodtak a legmélyebb pincékig. Átmentek egy ajtón, amin keresztül látták, hogy az őrök vezetője és a pincemester még mindig vidáman horkoltak, mosollyal az arcukon. Dorwinion bora mély és kellemes álmokat hoz. Következő nap más képet vágott az őrök vezetője, bár mielőtt tovább mentek, Bilbó jószívűen visszaakasztotta a kulcsokat az övére.
- Ez majd kihúzza a bajból, amibe épp most került - mondta magában Zsákos úr. - Nem rossz fickó, elég rendes volt a rabokkal. Ez mindannyiukat meg fogja zavarni. Azt fogják hinni, nagyon erős varázslatunk volt, hogy át tudtunk jutni azokon a zárt ajtókon, és eltűntünk. Eltűnni! Gyorsan munkához kell látnunk, ha ezt akarjuk elérni!
	Balinra bízták, hogy figyelje az őrt és a pincemestert, és jelezzen, ha megmozdulnak. A többiek a szomszédos pincébe mentek, ahol a csapóajtók voltak. Nem volt vesztegetni való idejük. Nemsokára, ahogy Bilbó tudta, néhány tündének utasítás szerint le kellett jönnie, és segíteni kellett a pincemesternek, hogy az üres hordókat a csapóajtókon keresztül a folyóba dobják. A hordók már sorban álltak középen a padlón, és várták, hogy kilökjék őket. Némelyik boroshordó volt, ezeket nem nagyon tudták használni, mert nem lehetett egykönnyen nagy zaj nélkül kinyitni őket, és nem lehetett könnyen visszazárni sem. De volt ott több másféle hordó is, amelyekben más árukat, vajat, almát és minden egyebet szállítottak a király palotájába.
	Hamarosan találtak tizenhárom hordót, ami elég tágas volt egy-egy törpnek. Igazság szerint némelyik túl tágas volt, és ahogy a törpök bemásztak, aggódva gondoltak a rázkódásra és ütődésekre, ami odabent vár rájuk, bár Bilbó mindent megtett, hogy a lehető legrövidebb idő alatt szalmával és más anyaggal kényelmesen kibélelje őket. Végül tizenkét törpöt bepakoltak. Thorin nagyon sok gondot jelentett, forgolódott és ficánkolt a helyén, és úgy morgott, mint egy hatalmas kutya egy kicsi kutyaházban. Balin, aki utolsónak jött, nagy hűhót csapott a légzőnyílások miatt, azt mondogatta, hogy fuldoklik, még mielőtt a fedő rákerült volna. Bilbó mindent elkövetett, hogy betömje a lyukakat a hordók oldalán, és hogy a lehető legbiztosabban rögzítse a fedeleket. Újra egyedül maradt, körbe-körbe szaladgált, az utolsó simításokat végezte a csomagoláson, és reménykedett, hogy a terve beválik.
	Egy pillanattal sem végezhetett volna korábban. Egy-két perccel azután, hogy Balin fedelét feltette, hangokat hallott, és pislákoló fények közeledtek. Néhány tünde jött a pincébe, nevetgéltek, beszélgettek, és dalocskákat énekeltek. Egy vidám ünnepséget kellett otthagyniuk az egyik csarnokban, és a lehető leghamarabb vissza akartak térni.
	- Hol van Galion, a pincemester? - kérdezte az egyik. - Nem láttam az asztalnál ma este. Remélem, itt van, és megmutatja, mit kell csinálni.
	- Mérges leszek, ha a vén csataló késik - mondta egy másik. - Nem szeretném itt vesztegetni az időmet, mikor fent szól az ének!
	- Ha ha! - hallatszott egy kiáltás. - Itt a vén csirkefogó, a feje egy korsón! Saját kis ünnepséget szervezett magának, meg a barátjának, a kapitánynak.
	- Rázzátok fel! Keltsétek fel! - kiabáltak türelmetlenül a többiek. Galion nagyon nem örült, hogy rázogatják és felébresztik, annak meg végképp nem, hogy ki is nevetik.
	- Mind elkéstetek - morgott. - Csak várok és várok rátok, miközben ti barátaim isztok, ünnepeltek, és elfeledkeztek a munkátokról. Nem csoda, hogy elalszom a fáradtságtól.
	- Nem csoda - mondták a többiek -, ha a magyarázat kéznél van egy korsóban. Adj egy kóstolót az álom-italodból, mielőtt nekilátunk! Nem kell felébreszteni a foglárt. Ahogy látszik, ő már megkapta a részét.
	Ezután mind ittak egy kört, és hirtelen nagyon vidámak lettek. De a józan eszüket nem vesztették el.
	- Ne csináld ezt velünk Galion! - kiabáltak néhányan. - Kicsit korán kezdtél el ünnepelni, és elittad az eszedet. Néhány teli hordót is beraktál az üresek helyett, ahogy a súlyukból látszik. 
	- Folytassátok a munkát! - mordult fel a pincemester. Ti lusta borisszák, a karotok nem is tudja, mi az, hogy súly. Ezeknek kell menniük, és nem másoknak. Tegyétek, amit mondtam!
	- Jól van, jól van - válaszoltak, ahogy a nyílás felé görgették a hordókat. - A te fejed bánja, ha a király teli vajasbödöneit és a legjobb borát a folyóba dobjuk a Tavi-embereknek, hogy ingyen lakomázhassanak!

Gurulj, gurulj, gurulj
Hordó, a lyukba hullj!
Hó-rukk! Pliccs-Placcs!
Gyerünk lefelé, piff-paff!

	Így énekeltek, ahogy az első, majd a többi hordó is a sötét nyílás felé gurult, majd a hideg vízbe lökték őket, néhány lábnyi mélységbe. Némelyik hordó tényleg üres volt, másokban egy-egy törp volt szépen becsomagolva. De mind legurult, egyik a másik után, csattantak és koppantak, egymás tetejére puffantak, a vízbe csobbantak, az alagút falához koccantak, egyik a másikhoz ütődött, és lefelé bukdácsoltak az árral.
	Bilbó ebben a pillanatban ismerte fel a gyenge pontot a tervében. Valószínűleg egy ideje már rájöttetek, és nevettetek rajta, de nem hiszem, hogy a helyében akár fele olyan jól dolgoztatok volna. Természetesen ő nem volt egyik hordóban sem, és nem volt, aki őt becsomagolta volna, még akkor sem, ha lett volna lehetőség! Úgy tűnt, ez alkalommal tényleg elveszti a barátait (majdnem mindegyikük eltűnt már a csapóajtón keresztül), és hátra marad, hogy állandó tolvajként örökre a tündebarlangokban kószáljon. Ha egyszer ki tudna szökni a felső kapukon, nagyon kicsi lenne az esélye, hogy újra megtalálja a törpöket. A szárazföldön nem tudta az utat arrafelé, ahol a hordókat összegyűjtik. Azon gondolkodott, vajon mi a csuda történne a törpökkel nélküle; nem volt ideje, hogy mindent elmondjon a törpöknek, amit megtudott, vagy amit tenni akart, ha egyszer kijutnak az erdőből. Miközben ezek a gondolatok átfutottak az elméjén, a tündék, mivel nagyon jó kedvük volt, belekezdtek egy dalba a csapóajtó körül. Néhányan elkezdték felhúzni a kapurácsot a vízi kapunál, hogy kiengedjék a hordókat, amikor már az összes a vízben van.

Vigyen a sebes, sötét ár
Földekre, hol jártál már!
Hagyd el a mély barlangokat,
Hagy el az északi magaslatokat,
Hol a nagy erdőben nincs napvilág,
És komoran hajladoznak a fák.
Ússz a fák birodalmán túl
Oda, hol a susogó szél fúj,
Túl a mocsáron, túl a nádasokon,
Túl a hajladozó zsombékoson,
Túl a ködön, mely fehéren száll
Fel a vízről holdvilágnál!
Kövesd, csak kövesd a csillagokat, 
Melyek az égre szöknek, ha jön az alkonyat;
Fordulj, ha hajnal jön az égre!
Át a zúgón, vízesésen
Dél felé! Csak dél felé!
A napvilág, a fény felé!
Vissza a dús zöld mezőkre,
Hol tehenek legelésznek!
Vissza a hegyek kertjeibe
Hol szőlő érik mézédesre
Az ég alatt a napfényben!
Dél felé! Csak délre menj!
Vigyen a sebes, sötét ár
Földekre, hol jártál már!

	A legutolsó hordót gurították az ajtóhoz! Kétségbeesésében, és mivel nem látott más lehetőséget, szegény kicsi Bilbó megkapaszkodott a hordóban, és vele együtt kilökték a csapóajtón. Placcs! Beleesett a vízbe, a hideg, sötét vízbe, a hordó pedig fölötte volt. Prüszkölve bukkant fel, úgy kapaszkodott a fába, mint egy patkány, de minden erőfeszítése ellenére nem tudott felmászni a hordóra. Akárhányszor megpróbálta, a hordó körbefordult, és megint a víz alá nyomta. Valóban üres volt, és úgy lebegett a vízben, mint a parafa dugó. Bár a füle telement vízzel, hallotta, hogy a tündék még mindig énekelnek fölötte a pincében. Majd hirtelen a csapóajtó egy csattanással bezárult, és a hangok elhalkultak. Egy sötét alagútban volt, a jeges vízben lebegett teljesen egyedül - az ember nem számolhatja meg a barátait, ha azok hordókba vannak csomagolva.
	Hamarosan egy szürke folt tűnt fel elöl a sötétségben. Hallotta a vízi kapu nyikorgását, ahogy felhúzták. Látta, hogy bukdácsoló, összekoccanó ládák és bödönök tömege között van, amelyek egymásnak nyomódtak, ahogy áthaladtak a boltív alatt, és kijutottak a nyílt folyóra. Mindent elkövetett, hogy ne taszigálják, és ne törjék darabokra, de végül a nyomakodó tömeg elkezdett feloszlani, egyenként kisodródtak a kőboltozat alatt, és még tovább. Majd látta, hogy az sem lett volna jó, ha sikerül meglovagolnia a hordót, mert nem volt elég hely, még egy hobbitnak sem a hordó teteje és a hirtelen alacsonyodó plafon között, ahol a kapu volt.

	Kijutottak a fák víz fölé nyúló ágai közé, amelyek mindkét parton álltak Bilbó azon gondolkodott, vajon a törpök hogyan érezhetik magukat, és hogy sok víz folyt-e a hordóikba. Néhány, ami mellette bukdácsolt a homályban, elég mélyen merültek a vízbe, és arra gondolt, hogy ezekben törpök vannak. 
	"Nagyon remélem, elég szorosan raktam fel a fedeleket!" - gondolta magában, de nemsokára annyira el volt foglalva magával, hogy nem tudott a törpökre gondolni. Sikerült a fejét a víz fölött tartania, de reszketett a hidegtől, és azon töprengett, vajon meghal-e, mielőtt a szerencséje megfordul, vajon meddig bírja tartani magát, és vajon el merje engedni a hordót, és megpróbáljon kiúszni a partra.
	A szerencséje nemsokára valóban megfordult: az örvénylő áramlat egy ponton néhány hordót a part közelébe sodort, és ott egy időre fennakadtak néhány rejtett gyökéren. Ekkor Bilbó megragadta az alkalmat, és felmászott a hordója tetejére, amíg az szilárdan egy másikhoz szorult. Úgy mászott fel, mint egy ázott patkány, elterült a tetején, hogy a lehető legjobban egyensúlyban tartsa. A szellő hideg volt, de jobb, mint a víz. Abban reménykedett, hogy nem fog hirtelen lefordulni, mikor a hordók újra elindulnak. Nemsokára a hordók kiszabadultak, pörögtek, forogtak, úsztak az áramlatban, és kiúsztak a fősodrásba. Bilbó rájött, hogy pont olyan nehéz fennmaradni, mint ahogy képzelte; valahogy sikerült neki, de szörnyen kényelmetlen volt. Szerencsére nagyon könnyű volt, a hordó pedig jó nagy darab, és kicsit eresztett is, ezért mostanra már volt benne egy kis víz. Mindent együttvéve olyan volt, mintha kantár vagy kengyel nélkül próbálna lovagolni egy nagy hasú pónin, ami folyton a fűben akart hemperegni. A sötét folyó hirtelen szélesre tárult, és ott egyesült az Erdei Folyó fő áramlatával, ami sebesen érkezett a király hatalmas ajtaja felől. Volt egy halvány folt a víz tükrén, amire nem vetült árnyék, ezen a felületen táncolt és megtört a felhők, valamint a csillagok tükörképe. Az Erdei Folyó gyors vize a ládák és hordók kupacát az északi part felé vitte, ahol kimélyített egy széles öblöt a parton. Kavicsos partja volt, magas partfallal, a keleti oldalát egy kiugró, kemény kőből álló sziklafok zárta le. A sekély vízben a legtöbb hordó partra futott, de néhány beleütközött a kemény kőmólóba.
	Emberek figyeltek a parton. Minden hordót gyorsan a sekély vízbe toltak, majd megszámolták, összekötözték és reggelig otthagyták őket. Szegény törpök! Bilbó most már nem volt olyan rossz állapotban. Lecsúszott a hordójáról és kigázolt a partra, majd belopakodott a kunyhók közé, amelyeket a víz széléhez közel látott. Nem kellett kétszer meggondolnia, mielőtt hívatlanul elemelt némi vacsorát, ha lehetőség adódott. Olyan régen rákényszerült erre, túlságosan jól tudta, milyen az, amikor nagyon éhes, és nem csak udvariasságból érdeklődött egy jól megtöltött éléskamra csemegéi iránt. Megpillantotta a tüzet is a fák közül, ami nagyon hívogató volt, mert a csöpögő, szakadt ruhái hidegen és nyirkosan tapadtak rá.

	Nem kell túl sokat mondanom arról, milyen kalandjai voltak aznap éjjel, mert már közeledünk a keleti utazás végéhez és az utolsó, legnagyobb kalandhoz, ezért hát sietnünk kell. Persze a varázsgyűrűje segítségével Bilbó először nagyon jól elvolt, de a vizes lábnyomai és a vízcseppek nyomai, amiket mindenhol ott hagyott, ahová csak leült, végül elárulták. Megfázott, és akárhol akart elbújni, felfedezték a hatalmas, elnyomott tüsszentései miatt. Hamarosan szép kis felfordulás lett a folyó menti faluban, de Bilbó elszökött az erdőbe, magával vitt egy cipót, bort egy bőrflaskában, és egy tortát, ami nem az övé volt. Az éjszaka hátralevő részét olyan vizesen kellett töltenie, ahogy volt, mert messze volt a tűztől, de az ital segített rajta. Még szunyókált is egy kicsit némi száraz levélen, bár az év a végéhez közeledett, és a levegő csípős volt. 
	Egy különlegesen hangos tüsszentéssel ébredt fel. Már hajnali szürkület volt, és vidám ricsaj volt a folyónál. Hordótutajokat készítettek, és a tutajos tündék nemsokára elindultak, hogy lehajózzanak a Tóvároshoz. Bilbó újra tüsszentett. Már nem volt vizes, de nagyon fázott. 
	Olyan gyorsan lopakodott, ahogy az elgémberedett lábai bírták, és pont sikerült felugrania a hordókra úgy, hogy nem vették észre a nagy sürgés-forgásban. Szerencsére a nap nem sütött, hogy kellemetlen árnyékot vessen, és hála az égnek, egy jó ideig nem tüsszögött.
	Hatalmas rúdtologatás kezdődött. A tündék, akik a sekély vízben álltak, húzták-vonták a hordókat. Azok most mind összekötözve recsegtek és egymásnak feszültek.
	- Ez aztán nehéz rakomány! - morogtak egyesek. - Túl mélyre merülnek - néhány ezek közül sosem üres. Ha nappal értek volna partot, belekukkanthattunk volna - mondták.
	- Erre most nincs idő! - kiáltott a tutajos. - Lökjétek!
	Végül mind elindultak, először lassan, amíg el nem hagyták a sziklát, ahol más tündék álltak, és hosszú rudakkal tolták el őket, majd gyorsabban, ahogy a fősodrás elkapta őket, és lecsorogtak a Tó felé.
	Megszöktek a király börtönéből, átjutottak az erdőn, de hogy élve vagy holtan, az majd kiderül.




10. fejezet
Szívélyes fogadtatás

	A nap egyre fényesebben és melegebben sütött, ahogy leúsztak a vízen. Egy idő után a folyó megkerült egy meredek földnyelvet, ami bal kéz felé esett. Ennek a sziklás alja olyan volt, mint egy szirt; ott volt a legmélyebb a víz, ahogy bugyogva nyaldosta a partot. A szirt hirtelen elmaradt mögöttük. A part alacsonyabb lett. A fák eltűntek. Majd Bilbó szeme elé ez a látvány tárult: a táj szélesre nyílt körülötte, mindent betöltött a folyó vize, ami lelassult, és százféle kanyargó ágra vált szét, vagy megállt a mocsarakban és a tavakban, amelyeket szigetek pettyeztek minden oldalon.
 De középen egy erős sodrású ág haladt át. És a messzeségben, a sötét csúcsa egy tépett felhőbe burkolva, ott magasodott a Hegy! A legközelebbi szomszédait északkeleten, és a buckákat, amelyek összekötötték vele, nem lehetett látni. Magányosan állt, és a mocsáron keresztül az erdőre nézett. A Magányos Hegy! Bilbó nagy utat tett meg, és sok kalandban volt része, hogy megláthassa, de egyáltalán nem tetszett neki.
	Ahogy a tutajosok beszélgetését hallgatta és összerakta az információmorzsákat, hamarosan rájött, nagyon szerencsés, hogy egyáltalán láthatja, még ebből a távolságból is. Amilyen rettenetes volt a rabsága, és kellemetlen a helyzete (nem is beszélve szegény törpökről alatta), még szerencsésebb volt, mint gondolta. A társalgás a kereskedelemről szólt, ami a vízi úton zajlott, és a folyó forgalmának növekedéséről, mivel keletről a Bakacsinerdő felé vezető utak eltűntek, vagy kikoptak a használatból; beszéltek még a Tavi-emberek és az erdőtündék közti viszályról, ami az Erdei Folyó és a partok karbantartásáról szólt.
	Ezek a földek sokat változtak azóta, mikor a törpök még a Hegyen éltek. De azokra az időkre a legtöbb ember csak homályos hagyományként emlékezett. Még a legutóbbi években is változtak, mióta Gandalf mesélt róla nekik. Hatalmas árvizek és esők felduzzasztották a vizet, ami kelet felé folyt; volt egy vagy két földrengés is (amit legtöbben hajlamosak voltak a sárkány számlájára írni - akit csak átkozódva és a hegy felé rosszallóan bólogatva emlegettek). A mocsarak és az ingoványok egyre jobban terjedtek minden irányban. Ösvények tűntek el, és velük együtt sok lovas és vándor is, akik megpróbálták felkutatni az elveszett utakat. A tünde-út, ami az erdőn át vezetett, és amit a törpök Beorn tanácsa alapján követtek, egy bizonytalan és kevéssé használt részen ért véget az erdő keleti szélén. Csak a folyó kínált hosszabb és biztonságosabb utat a Bakacsinerdő szegélyétől észak felé, a hegy által árnyékba borított síkságokon túl, és a folyót az erdőtündék királya őrizte.
	Így hát láthatjátok, hogy Bilbó végül az egyetlen jó utat választotta. A hordón vacogó Zsákos úrnak bizonyára jól esett volna, ha megtudja, hogy ezek a hírek eljutottak messzire Gandalfhoz, és nagy aggodalmat keltettek benne. Gandalf épp befejezte az egyéb ügyeit (amelyek nem tartoznak ehhez a történethez), és készült, hogy megkeresse Thorin csapatát. De Bilbó ezt nem tudta.
	Annyit tudott csak, hogy a folyó látszólag örökké tart, ő pedig éhes, az orrát csúnya nátha kínozta, és nem tetszett neki, ahogy a Hegy látszólag vészjóslóan tekintett rá, és egyre jobban fenyegette, ahogy közeledett. Egy idő után a folyó dél felé kanyarodott, a Hegy ismét hátrált, és végül késő délután a part kezdett kövesedni, a folyó összegyűjtötte az összes kóborló vizét egy mély és gyors áramlatba, és sebesen haladtak tovább.
	A nap akkor ment le, mikor egy kelet felé tett újabb fordulóval az erdei folyó a Hosszú Tóba ömlött. Széles torkolata volt, köves, szirtszerű kőkapukkal mindkét oldalon, amiknek a lábát kavicsokkal rakták körül. A Hosszú Tó! Bilbó soha nem tudta elképzelni, hogy a tengeren kívül bármilyen víz ilyen nagy lehet. Olyan széles volt, hogy a túlsó part kicsinek és távolinak látszott, de olyan hosszú, hogy az északi vége, ami a Hegy felé mutatott, egyáltalán nem volt látható. Bilbó csak a térképekről tudta, hogy ott fent, ahol a Göncölszekér csillagai már ragyogtak, a Sebes Folyó érkezett a Hosszú Tóba Suhatag felől, és az Erdei Folyóval együtt megtöltötték azt, ami régebben egy hatalmas, mély, sziklás völgy lehetett. A déli végén a megduplázott víz magas zuhatagokon keresztül újra kiömlött a tóból, és sebesen haladt ismeretlen földek felé. A mozdulatlan esti levegőben a zuhatagok hangja távoli morajlásnak hallatszott.
	Az Erdei Folyó torkolatától nem messze volt a furcsa város, amiről a tündéket hallotta beszélni a király borospincéjében. A város nem a partra épült, bár volt néhány kunyhó és épület ott is, hanem pontosan a tó felszínére. A betorkolló folyó kavargó vizétől egy sziklafok védte, ami egy nyugalmas öblöt formált. Egy hatalmas híd nyúlt ki oda, ahol erdei fákból készült cölöpökön egy nyüzsgő, faházakból álló város épült; nem tündék, hanem emberek városa, akik még mertek itt élni, a messzi sárkány-hegy árnyékában. A délről jövő kereskedelemből éltek, az árukat átszállítottak a zuhatagokon a saját városukba. A régi szép időkben, mikor északon Suhatag még virágzott, gazdagok és hatalmasok voltak, hajóflották álltak a vízen, némelyikük arannyal megtöltve, másikon páncélos harcosok, háborúkat vívtak és olyan tetteket vittek véghez, amelyek akkor már csak legendák voltak. A nagyobb város rothadó cölöpjei még látszottak a part mentén, ahonnan a víz visszahúzódott.
	De az emberek ebből már csak kevésre emlékeztek, bár néhányan még énekeltek a Hegy törp-királyairól, Thrórról és Thráinról Durin népéből, a sárkány eljöveteléről, és Suhatag urainak elestéről. Mások azt is énekelték, hogy Thrór és Thráin egy nap majd visszatér, az arany folyóként ömlik majd ki a hegy kapuján, a föld új énekekkel és nevetéssel telik meg. De ez a kedves legenda nem nagyon hatott a mindennapi dolgaikra.

	Ahogy a hordótutaj látótávolságba ért, csónakok indultak el a várost tartó cölöpöktől, és hangok üdvözölték a tutajosokat. Köteleket dobtak ki, evezőket húztak be, majd kivontatták a tutajt az Erdei Folyó sodrásából, és a sziklafokot megkerülve a Tóváros kicsi öblébe húzták. Itt lehorgonyozták, nem messze a hatalmas híd déli hídfőjétől. Hamarosan emberek jönnek majd délről, és elvisznek néhány hordót, másokat megtöltenek azokkal az árukkal, amelyeket magukkal hoztak, hogy a folyón visszavigyék az erdőtündék otthonába. Mindeközben a hordókat a vízben hagyták, a tutajos tündék és az emberek pedig elmentek a Tóvárosba ünnepelni. 
	Meglepődtek volna, ha látják, mi történik lent a parton, miután elmentek és leszállt az éjszaka sötétje. Először is Bilbó elvágta az egyik hordó köteleit, a partra tolta és kinyitotta. Nyögések hallatszottak bentről, és egy nagyon szerencsétlen törp mászott ki belőle. Vizes szalmaszál volt a lucskos szakállában, mindene fájt és elgémberedett, olyan összetört és kiütött volt, hogy alig bírt megállni vagy átvánszorogni a sekély vízen, hogy lefeküdhessen a parton nyögdécselni. Kiéhezett és vad kinézete volt, mint egy kutyáé, akit megláncoltak, majd a kutyaházban felejtettek egy hétre. Thorin volt, ezt meg lehetett állapítani az arany láncáról, a piszkos és cafatokban lógó égszínkék sapkájának a színéről is, a fénytelen ezüst forgójával együtt. Eltelt egy kis idő, mire legalább udvarias tudott lenni a hobbithoz.
	- Nos, élsz vagy meghaltál? - kérdezte bosszúsan a hobbit. Talán elfelejtette, hogy ő legalább egyszer jobban étkezett, mint a törpök, használhatta a kezét és a lábait, nem beszélve a sokkal több levegőről.
	- Még mindig a börtönben ülsz, vagy szabad vagy? Ha ételt akarsz, ha tovább akarod folytatni a buta kis kalandodat - végül is ez a tiéd nem az enyém -, csapd össze a karjaidat, dörzsöld meg a lábaidat, és próbálj segíteni nekem, hogy kiszabadítsam a többieket, amíg lehet!
	Thorin persze látta mindennek az értelmét, így néhány nyögés után felkelt, és segített a hobbitnak, ahogy csak tudott. A sötétségben, a vízben bukdácsolva nagyon nehéz és piszkos munka volt kitalálni, hogy melyek voltak a jó hordók. Kopogtatással és szólongatással megtaláltak hat törpöt, akik válaszolni tudtak. Kicsomagolták és a partra segítették őket, ahol motyogva és nyögdécselve lefeküdtek; olyan vizesek, összetörtek és elgémberedettek voltak, hogy alig fogták fel megmenekülésüket, és alig tudták rendesen megköszönni.
	Dwalin és Balin volt a legrosszabb állapotban, nem lehetett segítséget kérni tőlük. Bifur és Bofur nem volt annyira összeverve, és szárazabbak is voltak, de csak lefeküdtek, és nem csináltak semmit. Viszont Fili és Kili, akik fiatalabbak voltak (mármint a törpök között), jobban be lettek csomagolva, sok-sok szalmával, és kisebb hordókban is utaztak. Többé-kevésbé mosolyogva jöttek elő, egy-két horzsolással, és a merevségük is hamar elmúlt.
	- Remélem soha többé nem kell almát szagolnom! - mondta Fili. - A hordóm tele volt almaszaggal. Őrjítő, hogy miközben alig tudsz mozogni, fázol, beteg és éhes vagy, almaszagot érzel. A világon bármit meg tudnék enni most, akár órákon keresztül, de nem almát!
	Fili és Kili készséges segítségével Thorin és Bilbó végül megtalálta a társaság maradékát, és kiszabadították őket. Szegény kövér Bombur aludt, vagy eszméletlen volt; Dorit, Norit, Orit Óint és Glóint elöntötte a víz, és látszólag félholtak voltak. Mindegyiküket egyenként kellett a partra vinni.
	- Jól van! Itt vagyunk! - mondta Thorin. - És feltételezem, köszönettel tartozunk a szerencsecsillagunknak és Zsákos úrnak. Biztosra veszem, hogy jogosan várja el, bár azt kívánom, hogy bárcsak kényelmesebb utazást tudott volna szervezni. Mégis - mindannyian újra alázatos szolgáid vagyunk Zsákos úr. Kétségtelen, hogy igazán hálásak leszünk, ha ehetünk és pihenhetünk. Addig is, mi a következő lépés?
	- Javaslom a Tóvárost - mondta Bilbó. - Mi más van még itt? - Természetesen semmi mást nem lehetett javasolni. A többieket a parton hagyták, Thorin, Fili, Kili és a hobbit a part mentén a hídhoz mentek. Őrök álltak a hídfőnél, de nem figyeltek túlságosan, mert nagyon rég volt igazán szükség rájuk. Az időnkénti folyódíj-vitákat leszámítva az erdőtündék a barátaik voltak. Más népek messze éltek, és néhányan a város fiatal lakói közül nyíltan kételkedtek a hegy sárkányának létezésében, és kinevették azokat az ősz apókákat és anyókákat, akik azt mondták, hogy fiatal korukban látták, ahogy az égen repül. Ezek után nem meglepő, ha az őrök ittak és nevettek a tűznél a kunyhójukban, és nem hallották a törpök kiszabadításának hangjait, sem a négy felderítő lépteit. A döbbenetük hatalmas volt, mikor Tölgypajzsos Thorin belépett az ajtón.
- Ki vagy és mit akarsz? - kiáltottak fel. Talpra ugrottak és a fegyvereikért nyúltak.
	- Thorin, Thráin fia, aki Thrór fia, aki Király volt a Hegy alatt! - szólt a törp nagy hangon. Úgy is festett, mint egy király örököse, a szakadt ruhája és az elázott sapkája ellenére. Az arany csillogott a nyakában és a derekán, a szeme sötét és mély volt. - Visszatértem. Látni akarom a városotok Mesterét.
	Szörnyű izgalom lett. A butábbak úgy rohantak ki a kunyhóból, mintha azt várták volna, hogy a Hegy arannyá változik az éjszakában, és a tó vize azonnal sárgára színeződik. Az őrök kapitánya előre lépett.
	- És ezek kik? - kérdezte, ahogy Filire, Kilire és Bilbóra mutatott.
	- Apám lányának fiai - válaszolt Thorin -, Fili és Kili Durin nemzetségéből, és Zsákos úr, aki velünk együtt utazott idáig Nyugatról.
	- Ha békével jöttök, tegyétek le a fegyvereiteket! - mondta a kapitány. 
	- Nincs fegyverünk - mondta Thorin, és ez valóban igaz volt: a késeiket elvették az erdőtündék, a hatalmas Orcrist kardot is. Bilbónak megvolt a kicsi tündepengéje, szokás szerint eldugva, de egy szót se szólt róla. - Nincs szükségünk fegyverekre, mert végül visszatérünk oda, ami a miénk, ahogy a régiek mondták. És ennyi ellen nem is harcolhatnánk. Vigyetek a Mesteretekhez! 
	- Éppen ünnepet tart - válaszolt a kapitány.
	- Eggyel több ok arra, hogy elébe vigyetek minket - vágott közbe Fili, akit már bosszantott ez a körülményesség. - Kimerültek és kiéhezettek vagyunk egy hosszú utazás után, és beteg társaink is vannak. Siessünk, és ne pazaroljunk több szót, vagy a Mesternek lesz mondanivalója hozzád.
	- Akkor kövessetek - mondta a kapitány, és hat emberrel átvezette őket a hídon, át a kapun, a város piacterére. Ez egy nyugodt vizű, kör alakú tér volt, amit magas cölöpök vettek körül, ezeken épültek a nagyobb házak, valamint hosszú, soklépcsős, fából készült mólók, amelyekről sok létra ereszkedett le a tó vizéig. Az egyik hatalmas épületből sok lámpa fénye ragyogott, és sok beszéd hangja hallatszott. Beléptek az ajtón, és pislogva nézték a vendégekkel teli hosszú asztalokat.
	- Thorin vagyok, Thráin fia, aki Thrórnak a Hegy alatti Királynak a fia! Visszatértem! - kiáltott Thorin hatalmas hangon az ajtóból, mielőtt a kapitány bármit mondhatott volna. Mindenki talpra ugrott. A város Mestere felugrott a hatalmas székből. De senki nem állt fel nagyobb meglepetéssel, mint a tündék tutajosai, akik a csarnok távolabbi végében ültek. A Mester asztala elé nyomakodtak, és így kiáltottak:
	- Ezek a királyunk foglyai, akik megszöktek! Kóborló vándor törpök, akik nem tudtak számot adni magukról, átsompolyogtak az erdőn, és zaklatták a népünket!
	- Ez igaz? - kérdezte a Mester. Igazság szerint inkább az utóbbit vélte igaznak, mintsem a Hegy alatti Király visszatérését, már ha valaha létezett ilyen személy.
	- Igaz, hogy a Tündekirály jogtalanul elfogatott bennünket, és ok nélkül börtönbe vetett, ahogy a saját földünkre utaztunk - válaszolt Thorin. - De sem zár, sem rács nem akadályozhatja meg azok visszatérését, akikről a régiek beszéltek. Ez a város pedig nem az erdőtündék birodalmában van. Én a Tó embereinek városát irányító Mesterrel beszélek, és nem a király tutajosaival. 
	A Mester habozott, egyikről a másikra nézett. A Tündekirálynak nagy hatalma volt azon a vidéken, és a Mester nem akart ellenséges viszonyt vele. Nem nagyon érdekelték a régi dalok, mert csak a kereskedelemmel, díjakkal, árukkal és arannyal foglalkozott, ennek köszönhette a pozícióját. A többiek viszont másképp gondolkodtak, és az ügyet hamar lezárták nélküle. A hír futótűzként terjedt el a csarnok ajtajából az egész városban. Az emberek kiáltoztak a csarnokban és a csarnokon kívül is. A mólók a sietős lábak zajával teltek meg. Néhányan daltöredékeket kezdtek énekelni a Hegy alatti Király visszatéréséről. Hogy Thrór unokája tért vissza, és nem Thrór maga, egy cseppet sem zavarta őket. Mások is csatlakoztak a dalhoz, ami hangosan és magasan szállt a tó felett:

A hegymély Koronás,
a kivájt kő, telér
s ezüstforrás Királya
trónjára visszatér.

Felölti koronáját,
hárfáján húr feszül,
visszhangos csarnokán át
ős dal zeng újra föl.

Erdő zúg majd a bércen,
szél majd dús fűbe szánt,
bősége ömlik éren
s folyón arany gyanánt.

Öröm száll, mint a szikra,
tó fénylik, tűzben áll,
bú, bánat majd tűnik, ha
megtér a Hegykirály.

	Így énekeltek, vagy ehhez hasonlóan, csak ennél sokkal több versszak volt. Sokan kiáltoztak, hárfák és furulyák zenéje keveredett a dalba. Még a legöregebb nagyapó emlékeiben sem élt hasonló felfordulás a város történetéből. Az erdőtündék is nagyon elcsodálkoztak, és kezdtek félni. Azt persze nem tudták, Thorin hogyan szökött meg, de kezdték úgy érezni, hogy a királyuk súlyos hibát követett el. Ami a Mestert illeti, ő látta, hogy semmit nem tehet, kénytelen behódolni az általános lármának, legalábbis egy időre, és úgy tesz, mintha elhinné, hogy Thorin valóban az, akinek mondja magát. Így hát átadta neki a saját hatalmas székét, Filit és Kilit mellé ültette a díszvendégek helyére. Még Bilbó is helyet kapott a nagy asztalnál, és semmi magyarázatot nem kértek tőle a hatalmas felfordulásban - a régi dalok egyáltalán nem említették őt, még a leghalványabb utalással sem.
	Nem sokkal később a többi törpöt is behozták a városba, meglepetéssel vegyes lelkesedés közepette. Mindannyiukat meggyógyították, feltáplálták, elszállásolták és kényeztették, a legörömtelibb és legkielégítőbb módon. Egy hatalmas házat bocsátottak Thorin és társai rendelkezésére, csónakokat és evezősöket rendeltek a szolgálatára; a tömeg a ház körül ült, és dalokat énekelt egész nap, vagy éljeneztek, ha valamelyik törp legalább az orra hegyét kidugta.
	A dalok egy része régi volt, de némelyik új szerzeménynek tűnt, és bizakodóan beszélt a sárkány gyors haláláról és a gazdag ajándékokról, amelyek majd a folyón érkeznek a Tóvárosba. Ezeket a dalokat nagyrészt a Mester inspirálta, és nem voltak különösebben a törpök kedvére valók, de ők eközben elégedettek voltak, ismét gyorsan meghíztak és megerősödtek. Egy hét alatt felépültek, finom ruhákba öltöztek a saját színeik szerint, a szakállukat megfésülték, megnyírták, és büszkén lépkedtek. Thorin úgy nézett és úgy járt, mintha máris visszanyerte volna a birodalmát, és Szmógot miszlikbe aprították volna.
	Később, ahogy korábban mondta, a törpök jó érzése a kis hobbit iránt napról napra erősödött. Már nem volt sóhajtozás és morgás. Ittak az egészségére, hátba veregették, hatalmas hűhót csaptak körülötte. Ez pont jó volt, mert nem érezte különösebben vidámnak magát. Nem felejtette el a Hegy kinézetét, sem a sárkány gondolatát, és mellesleg borzasztóan megfázott. Három napig tüsszögött és köhögött, nem tudott kimenni a házból, és utána is az ünnepeken tartott beszédei arra korlátozódtak, hogy "Dagyod széped köszödöb."  

	Eközben az erdőtündék visszahajóztak az Erdei Folyón a rakományukkal, és nagy izgalom kerekedett a király palotájában. Sosem hallottam, hogy mi lett az őrök vezetőjével és a pincemesterrel. Természetesen szó sem volt kulcsokról vagy hordókról, amíg a törpök a Tóvárosban tartózkodtak, és Bilbó ügyelt rá, hogy ne váljon láthatatlanná. Mégis, merem állítani, többet kitaláltak, mint amennyit tudtak, bár kétségtelen, hogy Zsákos úr egy kis titok maradt. Bárhogy is, a király most már tudott a törpök céljáról, vagy legalábbis tudni vélte, és ezt gondolta magában:
	"Rendben! Majd meglátjuk! Nem jöhet át kincs a Bakacsinerdőn anélkül, hogy nekem ne lenne egy-két szavam a dologhoz. De azt hiszem, végül mindegyikük csúnya véget ér, azt kapják, amit megérdemelnek!" - Bárhogy is, ő nem hitt abban, hogy a törpök megvívnak olyan sárkányokkal, mint Szmóg, és megölik őket. Inkább tolvajlásra, vagy valami hasonlóra gyanakodott, ez azt mutatja, hogy bölcs tünde volt, bölcsebb, mint a város emberei, bár nem teljesen, ahogy azt végül látni fogjuk. Kémeket küldött a tó partjára, északra a Hegyek felé, a lehető legmesszebbre, és várt.
	Két hét után Thorin elkezdett a távozáson gondolkodni. Addig kellett segítséget kérni, amíg a lelkesedés tartott a városban. Az nem jó, ha idővel hagyják lehűlni a hangulatot. Így hát beszélt a Mesterrel és a tanácsadóival, elmondta, hogy neki és a társainak hamarosan el kell indulniuk a Hegy felé.
	Ekkor először a Mester meglepődött és kicsit megijedt. Azon gondolkozott, hogy Thorin valóban régi királyok leszármazottja-e. Soha nem gondolta, hogy a törpök tényleg meg merik közelíteni Szmógot, inkább azt hitte, a törpök egyszerű szélhámosok, akik előbb-utóbb lelepleződnek, és el lesznek kergetve. De tévedett. Thorin valóban a Hegy alatti Király unokája volt, és nem lehet tudni, hogy egy törp mire képes a bosszúért, és hogy visszaszerezze azt, ami az övé. De a Mester nem bánta, hogy útjukra kell engednie őket. Túl sokban került az eltartásuk, az érkezésük egy hosszú vakációba fordította az életet, közben az üzlet leállt.
	"Hadd menjenek, és zaklassák Szmógot, majd meglátjuk, hogyan fogadja őket!" - gondolta. - Természetesen, ó Thorin, Thráin fia, aki Thrór fia - ezt mondta. - Vissza kell szerezned, ami a tiéd. Itt az idő, ahogy a régiek mondták. Minden segítséget megadunk, amit csak tudunk, és bízunk a háládban, mikor a királyságodat visszakapod.
	Így hát egy napon, miközben az ősz már a végére járt, a szél hideg volt, és a levelek gyorsan hullottak, három hatalmas csónak hagyta el a Tóvárost, rajtuk evezősök, törpök, Zsákos úr és a készletek. Kerülő úton pónikat és lovakat küldtek utánuk, hogy a tervezett kikötőhelyen csatlakozzanak hozzájuk. A Mester és tanácsadói a városháza hatalmas lépcsőin búcsúztak el tőlük, amelyek a tó felé vezettek. Az emberek énekeltek a mólókon és az ablakokban. A fehér evezők elmerültek, csapkodtak, és elindultak észak felé a tavon, a hosszú utazásuk utolsó szakaszán. Bilbó volt az egyetlen, aki teljesen boldogtalan volt. 




11. fejezet
A küszöbön 

Két nap alatt egyenesen feleveztek a Hosszú Tavon, kiértek a Sebes Folyóra, és már láthatták, ahogy komoran és magasan tornyosult eléjük a Magányos Hegy. A sodrás erős volt, lassan haladtak. A harmadik nap végére, néhány mérfölddel felfelé a folyón, kihúzódtak a bal oldali vagy nyugati partra, és kiszálltak. Itt csatlakoztak hozzájuk a lovak a készletekkel és más szükséges teherrel, valamint a pónik, amelyeket saját használatra küldtek nekik. Amit csak lehetett, felpakoltak a pónikra, a maradékot egy sátorban elraktározták. A város emberei közül senki sem akart velük maradni, még éjszakára sem, ilyen közel a Hegy árnyékához.
	- Semmi esetre sem, amíg a dalok valóra nem válnak! - mondták. Ezen a vad tájon könnyebb volt hinni a sárkányban, mint Thorinban. A raktárnak tényleg nem kellett őrség, mert az egész vidék üres pusztaság volt. Így hát a kíséretük elhagyta őket, az emberek gyorsan lehajóztak a folyón, vagy elsiettek a parti ösvényeken, bár az éjszaka közeledett.
	Az éjszaka hideg volt és magányos, a lelkesedésük lelohadt. Következő nap újra elindultak. Balin és Bilbó leghátul lovagolt, mindkettőjük egy-egy súlyosan megrakott pónit vezetett maga mellett. A többiek valamivel előrébb voltak, lassan keresték az utat, mert nem voltak ösvények. Északnyugat felé tartottak, ferde vonalban távolodtak a Sebes Folyótól, egyre közelebb és közelebb kerültek a Hegy egyik nyúlványához, ami a déli oldalon meredt feléjük.
	Fárasztó utazás volt, csendes és óvatos. Nem hallatszott nevetés, ének vagy a hárfa hangja. A remény és a büszkeség, ami a szívükben kavargott, mikor a régi dalokat énekelték a tónál, nyomasztó komorsággá fakult. Tudták, hogy közelednek az útjuk végéhez, és lehet, hogy ez egy szörnyű vég lesz. A táj körülöttük kopár és sivár lett, bár régen, ahogy Thorin elmondta nekik, zöld és szép volt. Csak kevés fű volt, hamarosan már nem volt sem fa, sem bokor, csak összetört és megfeketedett csonkok, amelyek a rég eltűnt növényekről meséltek. Közeledtek a Sárkány Pusztájához, éppen az év vége felé.

	Elérték a Hegy szegélyét, továbbra sem találkoztak semmi veszéllyel, a sárkánynak nyomát se látták, csak a pusztaságot, amit a barlangja köré épített. A Hegy sötéten, némán állt előttük, és fölébük magasodott. Az első tábort a nagy déli nyúlvány nyugati oldalán ütötték fel, ami egy magaslaton végződött; ezt Varjúdombnak hívták. Itt régen egy őrtorony állt, de még nem merték megmászni, túlságosan szem előtt volt. 
	Mielőtt elindultak volna, hogy megkeressék a Hegy nyugati nyúlványain a titkos ajtót, amiben minden reményük volt, Thorin kiküldött egy felderítő csapatot, hogy kikémleljék a dél felé eső földeket, ahol az Elülső Kapu állt. Erre a feladatra Balint, Filit és Kilit jelölte ki, és velük tartott Bilbó is. A szürke, néma sziklák alatt masíroztak a Varjúdomb lábáig. Ott a gyors és zajos folyó egy széles hurkot írt le Suhatag völgye körül, elfordult a Hegytől a Tó felé vezető útján. A partjai csupaszok és sziklásak voltak magasan és meredeken álltak a folyó fölött. A keskeny sziklák között tajtékzó és csobogó víz fölött, a széles völgyben, amelyre árnyékot vetettek a Hegy karjai, láthatták a régi házak, tornyok és falak szürke romjait.
	- Itt fekszik mindaz, ami Suhatagból megmaradt - mondta Balin. - A Hegy oldalán erdő zöldellt, a védett völgy gazdag és kellemes hely volt abban az időben, amikor még a harangok zúgtak a városban. - Szomorúnak és komornak látszott, ahogy ezt mondta: Thorin társainak egyike volt, amikor a Sárkány megérkezett.
	Nem merték sokkal messzebbre követni a folyót, a Kapu felé. Túlmentek a déli nyúlvány végén, amíg egy szikla mögött rejtőzve kinézhettek, és láthattak egy hatalmas, barlangszerű nyílást a szirtfalon, a Hegy karjai között. Innen bukkant elő a Sebes Folyó vize; gőz és fekete füst is jött onnan. Semmi sem mozdult a pusztaságon, csak a gőz és a víz, és néha-néha egy fekete, baljós kinézetű holló. A köves mederben folyó víz hangja volt az egyetlen, amit hallottak, és alkalmanként egy madár durva károgása. Balin reszketett.
	- Térjünk vissza! - mondta. - Semmit nem tehetünk itt! - És nem tetszenek nekem ezek a sötét madarak sem, gonosz kémeknek látszanak.
	- A sárkány még él, és a Hegy alatti csarnokokban van, vagy legalábbis azt hiszem a füst alapján - mondta a hobbit.
	- Ez még nem bizonyíték - válaszolt Balin -, bár nem kétlem, hogy igazad van. De lehet, hogy egy időre elment, vagy talán a hegyoldalon fekszik és őrködik, de ettől még jöhet ki füst és gőz a kapun: biztos minden csarnok az ő förtelmes bűzével van tele.

	Ilyen borús gondolatokkal, melyeket a felettük szálló hollók károgása követett, megtették a fárasztó utat vissza a táborukba. Júniusban még Elrond szép házának vendégei voltak, de most, ahogy az ősz lassan télbe fordult, az egész mintha évekkel ezelőtt történt volna. Egyedül voltak egy veszedelmes pusztaságon, a további segítség minden reménye nélkül. Az útjuk végén voltak, de a lehető legtávolabb a küldetésük végétől. Semelyikükben sem maradt sok lelkesedés.
	Furcsán hangzik, de Zsákos úrban több volt, mint a többiekben. Gyakran elkérte Thorin térképét és bámulta: a rúnákon és a hold-rúnákon járt az esze, amelyeket Elrond olvasott el. Ő volt, aki elkezdte a törpökkel a titkos ajtó veszélyes keresését a nyugati lejtőkön. Majd áttették a táborukat egy hosszú völgybe, amely szűkebb volt, mint a déli völgy, ahol a folyó Kapui álltak, oldalról a Hegy alacsonyabb nyúlványai határolták. Itt két ilyen nyúlvány előre ugrott a központi részből hosszú, meredek oldalú hegygerincek formájában, amelyek folyamatosan a síkság felé lejtettek. A nyugati oldalon kevesebb nyomát látták a sárkány fosztogatásának, és némi fű is volt ott a póniknak. Ebből a nyugati táborból, amit egész nap a szirt és a fal árnyékolt addig, amíg a nap nem kezdett ereszkedni az erdő felé, naponta csapatokban keresték a felfelé vezető ösvényt a hegyoldalon. Ha a térkép jó volt, valahol magasan a völgy bejáratánál álló szirt fölött kellett lennie a titkos ajtónak. Nap nap után siker nélkül tértek vissza a táborukba.
	De végül váratlanul megtalálták, amit kerestek. Fili, Kili és a hobbit egyik nap visszament a völgybe, bukdácsoltak a lehullott kövek között a déli sarokban. 12 óra körül, mikor egy hatalmas kő mögött kúszott, ami magában állt, mint egy oszlop, Bilbó rábukkant valamire, ami durva, felfelé vezető lépcsőnek látszott. Mikor izgatottan felmentek rajta, ő és a törpök egy keskeny ösvény nyomait látták, ami gyakran eltűnt, majd újra megjelent, a déli gerinc tetejéig kanyargott, és végül egy még keskenyebb párkányra vezette őket, amely észak felé fordult a Hegy felszínén. Ahogy lenéztek, látták, hogy a völgy bejáratánál álló szirt tetején vannak, és a saját táborukat nézték odalent. Csendesen, a jobb oldalon a sziklás falhoz tapadva libasorban vonultak végig a párkányon, mígnem az ösvény oldala bemélyedt, és egy kicsi, meredek falú, füves padlójú, csendes sziklafülkéhez értek. A bejáratát, amire rátaláltak, lentről nem lehetett látni a föléjük nyúló szikla miatt, és távolabbról sem, mert olyan kicsi volt, hogy egy sötét repedésnek tűnt, semmi többnek. Nem barlang volt, és nyitottan állt az égbolt felé; de a belső végén sima fal emelkedett, ami az alsó részén, a földhöz közel sima és szabályos kőművesmunka volt, sehol nem látszott illesztés vagy repedés. 
	Nem látszott helye ajtófélfának, szemöldökfának, küszöbnek, vagy akár keresztfának, retesznek, esetleg kulcslyuknak; de mégsem kételkedtek abban, hogy végül megtalálták az ajtót.
	Megdöngették, nyomták, tolták, könyörögtek, hogy megmozduljon, régi nyitóvarázslatok töredékeit szavalták, de semmi sem mozdult. Végül kifáradva lepihentek a lábánál a fűben, és mikor kezdett esteledni, megkezdték a hosszú lefelé mászást.

	Izgalom volt a táborban aznap este. Reggel felkészültek, hogy még egyszer megpróbálják. Csak Bofur és Bombur maradt hátra, hogy a pónikat és a készleteket őrizzék, amelyeket a folyótól hoztak fel. A többiek lementek a völgybe, fel az újonnan felfedezett ösvényen, majd végig a keskeny párkányon. Itt nem vihettek sem csomagot, sem batyut, mert az út keskeny és félelmetes volt: mellettük százötven láb mély szakadék, éles kövekkel az alján; de mindegyikük hozott magával egy jó hosszú kötelet, amit szorosan a derekuk köré csavartak, így végül szerencsésen elértek a füves bemélyedésig. 
	Itt felütötték a harmadik táborukat, és amire szükségük volt, a kötelekkel felhúzták a mélyből. Ugyanígy néha le tudták ereszteni az aktívabb törpöket, mint például Kilit, hogy híreket vigyenek, vagy leváltsák Bofurt az őrségben. Bombur sem a kötélen, sem az ösvényen nem akart felmenni. 
	- Én túl kövér vagyok az ilyen macskalépcsőkhöz - mondta. - Elszédülnék, a szakállamra lépnék, és újra tizenhárman lennétek. Az összecsomózott kötelek pedig túl vékonyak a súlyomhoz. - Szerencsére ez nem volt igaz, ahogy ezt látni fogjátok.
	Mindeközben néhányan bejárták a párkányt a nyíláson túl, és találtak egy ösvényt, ami egyre magasabbra vezetett a Hegyen; de nem mertek nagyon messzire kalandozni azon az úton, és túl sok haszna sem volt. Ott fent csend honolt, amit sem madár, sem hang nem tört meg, kivéve a szél a kövek hasadékaiban. Halkan beszéltek, nem kiabáltak, és nem is énekeltek, mert veszély leselkedett minden szikla mögött.
	A többiek, akik az ajtó titkával voltak elfoglalva, nem voltak sikeresebbek. Túl izgatottak voltak ahhoz, hogy a rúnákkal és a hold-rúnákkal bajlódjanak, inkább szüntelenül azt próbálták kitalálni, hogy pontosan hol lehet elrejtve az ajtó a sima szikla felszínén. Sokféle csákányt és szerszámot hoztak a Tóvárosból, először ezeket próbálták használni. De mikor a kőre ütöttek, a nyél szilánkokra esett, kegyetlenül felsértette a karjukat, az acélszerszámok úgy törtek és hajoltak el, mint az ólom. Világosan látták, hogy a bányászmunka nem használt a varázslat ellen, ami lezárta az ajtót; a zajok visszhangja pedig megrémítette őket.
	Bilbó magányosan és fáradtan üldögélt a küszöbön - természetesen nem volt igazi küszöb, de viccesen így hívták a kis füves helyet a fal és a nyílás között, mert emlékeztek Bilbó szavaira a váratlan összejövetelen az ő hobbit-üregében, mikor azt mondta, hogy üldögélhetnek a küszöbön, amíg ki nem találnak valamit. Valóban ültek és gondolkodtak, vagy céltalanul bóklásztak, és egyre morcosabbak lettek. 
	Kicsit újra fellelkesültek, mikor megtalálták az ösvényt, de most magukba roskadtak; de mégsem akarták feladni, nem akartak elmenni. A hobbit sem volt sokkal okosabb a törpöknél. Nem csinált semmit, csak ült, a hátát a sziklafalnak támasztva, és kibámult a nyíláson, túl a sziklán, túl a tágas földeken, túl a Bakacsinerdő fekete falán, azon is túl a messzeségbe, ahol néha megpillantotta a Ködhegységet, ami kicsi és távoli volt. Ha a törpök megkérdezték, hogy mit csinál, így válaszolt:
	- Azt mondtátok, hogy az én dolgom ülni, gondolkodni, és valahogy bejutni, tehát ülök és gondolkodom. - De attól tartok, nem a munkán járt az esze, hanem azon, ami a kéklő messzeségben volt: a csendes Nyugati Földeken, a Dombon, és alatta az ő kis hobbit-üregén. Egy hatalmas szürke szikla feküdt a fű közepén, kedvetlenül nézte, vagy a hatalmas csigákat figyelte. Láthatóan szerették a kis elzárt helyet a hűvös, sziklás falaival, sok nagyméretű példány lassan, ragacsosan mászott a kő oldalán.
	- Holnap kezdődik az ősz utolsó hete - mondta Thorin egyik nap.
	- És az ősz után jön a tél - mondta Bifur.
	- És utána az új év - tette hozzá Dwalin -, és a szakállunk addig nő, amíg leér a szikláról a völgybe, mielőtt bármi történik itt. Mit tesz a tolvaj értünk? 
	- Mivel van egy láthatatlanná tevő gyűrűje, és valószínűleg most már különlegesen jó művész, kezdek arra gondolni, hogy be kellene mennie az Elülső Kapun, és kémkedni kellene egy kicsit!
	Bilbó hallotta ezt - a törpök kint ültek a sziklán: pont a zárt rész fölött, ahol ő ült. "Jó ég! - gondolta magában - hát ezért kezdtek el gondolkodni, ugye? Mindig én vagyok az a szerencsétlen, akinek ki kell húzni őket a bajból, legalábbis mióta a mágus elment. Mit fogok most csinálni? Tudhattam volna, hogy végül valami szörnyűség fog történni velem. Nem hinném, hogy újra el tudnám viselni a boldogtalan Suhatag látványát, nem beszélve a füstölgő kapuról!!!"
	Azon az éjszakán nagyon nyomorúságosnak érezte magát, alig aludt. Másnap a törpök mind elcsatangoltak valamerre, különböző irányokban: volt, aki a pónikat sétáltatta odalent, mások a hegyoldalon barangoltak. Bilbó egész nap mélabúsan ült a fűben, a sziklát bámulta, vagy nyugat felé nézett a szűk nyíláson át. Furcsa érzése volt, mintha várna valamire. "Talán ma hirtelen visszatér a mágus" - gondolta.
	Ha felemelte a fejét, megpillanthatta a távoli erdőt. Ahogy a nap nyugat felé fordult, sárgán ragyogott az erdő távoli teteje, mintha az utolsó sápadt levelek elkapták volna a fényt. Nemsokára látta, ahogy a nap narancssárga gömbje a szeme magasságába ereszkedik. A nyíláshoz ment, és egy halvány, sovány újholdat látott a horizont fölött. Abban a pillanatban egy éles reccsenést halott maga mögött. A szürke sziklán egy hatalmas rigó volt, majdnem szénfekete, a halványsárga begyét sötét foltok pettyezték. Reccs! Elkapott egy csigát, és a sziklához ütögette. Reccs! Reccs!
	Bilbó hirtelen megértette. Minden veszélyről megfeledkezve a kiállt a párkányra, a törpöket hívta, kiabált, integetett. Akik a legközelebb voltak, a köveken bukdácsolva a lehető leggyorsabban közeledtek a párkányon, azon gondolkozva, hogy vajon mi történhetett. A többiek kiabáltak, hogy húzzák fel őket a kötelekkel (kivéve Bombur, természetesen: ő éppen aludt).
	Bilbó gyorsan elmagyarázta. Mind elcsendesedtek: a hobbit a szürke kőnél állt, a törpök lobogó szakállal, türelmetlenül figyeltek. A nap egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, a reményük elhalt. Egy vöröslő felhő-övbe ereszkedett, és eltűnt. A törpök felsóhajtottak, de Bilbó még mindig majdnem mozdulatlanul állt. A kicsi hold a horizontra ereszkedett. Közeledett az este. Majd hirtelen, mikor a reményük már teljesen elveszett, a nap egy vörös sugara kiszökött, mint egy ujj a felhő résén át. Egy fénysugár áthatolt a nyíláson, bejutott az bemélyedésbe, és a sziklafalra hullott. Az öreg rigó, aki egy magasabb helyről figyelt a gombszemeivel, a fejét egyik oldalra hajtva, hirtelen trillázott egyet. Hatalmas kiáltás harsant fel. Egy kőszilánk elvált a faltól, és leesett. Hirtelen egy lyuk jelent meg, nagyjából háromlábnyira a talajtól. Gyorsan, attól tartva, hogy az utolsó remény is elvész, a törpök a falhoz szaladtak, és tolni kezdték - hiába.
	- A kulcs! A kulcs! - kiáltott Bilbó. - Hol van Thorin?
	Thorin odasietett.
	- A kulcs! - kiabált Bilbó. - A kulcs, ami a térképpel járt! Próbáld ki, amíg van idő!
	Thorin előre lépett, előhúzta a kulcsot a nyakán lógó láncról. A lyukba tette. Beleillett, és elfordult! Csatt! A fénysugár kihunyt, a nap lement, a hold eltűnt, az éjszaka beborította az eget.
	Mindannyian egyszerre tolták, és a sziklafal egy része lassan engedett. Hosszú egyenes rések jelentek meg, és kiszélesedtek. Egy öt láb magas és három láb széles ajtó körvonalai jelentek meg, majd lassan, hang nélkül az ajtó befelé kitárult. Úgy tűnt, a sötétség füst módjára áramlik ki a lyukon a hegy oldalából. A szemük előtt egy mély sötétség, amiben semmi sem látszott, egy ásító üreg, ami befelé és lefelé vezetett.





12. fejezet
Belső információ

A törpök hosszú ideig az ajtó előtt álltak a sötétben és vitatkoztak, amíg Thorin el nem kezdett beszélni:
- Itt az idő, a mi nagyra becsült Zsákos urunknak, aki hosszú utunkon bebizonyította, jó társunk, valamint a méretét meghaladóan bátor és leleményes, és ha mondhatom, a szerencséje is több a szokásosnál, hogy elvégezze a munkát, amiért felvettük a Társaságunkba, és szintén itt az idő, hogy megszolgálja a Jutalmát.
Már ismeritek Thorin stílusát, amit fontosabb alkalmakkor használt, így nem idézek többet tőle, bár ő ennél sokkal tovább folytatta a beszédet. Ez valóban különleges alkalom volt, de Bilbó kezdett türelmetlen lenni. Mostanra már elég jól ismerte Thorint, és tudta, mire akar kilyukadni.
- Ha arra gondolsz, hogy az én dolgom elsőnek bemenni az alagútba ó Thráin fia, Tölgypajzsos Thorin, szakállad mindig nőjön nagyobbra - mondta idegesen a hobbit -, bökd ki végre, és essünk túl rajta! Lehet, hogy visszalépek. Kétszer már kihúztalak benneteket a bajból, és ez nem volt benne az eredeti megállapodásban, tehát úgy érzem, már kiérdemeltem némi jutalmat. De ahogy mondják "három a magyar igazság", és valahogy azt hiszem, nem fogok visszalépni. Talán elkezdtem jobban bízni a szerencsémben, mint régebben - itt arra gondolt, hogy tavasszal, mikor elhagyta az otthonát, de úgy tűnt, hogy ez évszázadokkal ezelőtt történt -, de bárhogy is, azt hiszem, bemegyek, bekukucskálok, és túl leszünk rajta. Nos, ki tart velem?
Nem várta, hogy kórusban jelentkeznek, ezért nem is volt csalódott. Fili és Kili kényelmetlenül érezte magát, egyik lábukról a másikra álltak, de a többiek nem is tettették, hogy jelentkezni akarnak - kivéve öreg Balin, az őrszem, aki nagyon kedvelte a hobbitot. Ő mondta, hogy bemegy, legalábbis a bejáratig, és talán egy kicsit beljebb is, hogy szükség esetén segítséget hívhasson.
A legtöbb, amit a törpökről elmondhatunk az ennyi: Bilbót nagyon bőkezűen akarták megfizetni a szolgálataiért; elhozták, hogy elvégezze nekik a piszkos munkát, és örültek, ha a szegény flótás meg is teszi. De mindent elkövettek volna, hogy kihúzzák a bajból, ha egyszer belekerült, ahogy a trolloknál, a kalandjaik kezdetén egyszer már megpróbálták, mielőtt még bármi okuk lett volna, hogy hálásak legyenek neki. Ez az igazság: a törpök nem hősök, hanem számító népség, akik a pénzt mindennél többre tartják, némelyikük ravasz, megbízhatatlan és rossz; mások viszont olyan rendesek, mint Thorin és Társai, főleg ha nem várunk tőlük túl sokat.
A csillagok felkeltek mögötte a feketével keretezett sápadt égbolton, mikor a hobbit bemászott az elvarázsolt ajtón és belopakodott a Hegy belsejébe. Sokkal könnyebb volt előrejutni, mint várta. Ez nem egy ork-kapu volt, vagy az erdőtündék durva barlangja. Ezt a járatot törpök készítették tudásuk és gazdagságuk tetőfokán: nyílegyenes volt, a padlója és az oldala sima, enyhén, állandó szögben lejtett valahová a sötét messzeségbe a mélyben.
Egy idő után Balin sok szerencsét kívánt Bilbónak, és ott állt meg, ahonnan még látta az ajtó halvány körvonalát, és a járat visszhangjának köszönhetően hallotta a többiek suttogó hangját. Ezután a hobbit felhúzta a gyűrűjét, és csendben lopakodott lefelé, egyre lejjebb a sötétbe. Reszketett a félelemtől, de a kis arca eltökélt volt és komor. Már teljesen más volt, mint az a hobbit, aki egy szál zsebkendő nélkül futott el Zsáklakról hosszú idővel ezelőtt. Régóta nem volt már zsebkendője. A tőrét meglazította a tokjában, szorosabbra húzta az övét és továbbment. 

- Most már nyakig benne vagy Zsákos Bilbó - mondta magának. - Az összejövetel éjszakáján belementél, most ki kell másznod belőle, és meg kell fizetned érte! Jó ég, mennyire bolond voltam, és az is vagyok! - mondta a legkevésbé Tuk-oldala. - Egyáltalán mit tudok kezdeni egy sárkány őrizte kinccsel? Az egész kupac örökre ott maradhat, ahol van, ha fel tudnék ébredni, és látnám, hogy ez a ronda alagút az én otthoni előszobám!
Persze nem ébredt fel, hanem csak ment és ment tovább, mígnem az ajtó utolsó nyoma is elhalványult mögötte. Teljesen egyedül volt. Hamarosan úgy érezte, hogy kezd melegebb lenni. "Csak nem valamiféle izzást látok pontosan magam előtt itt lent?" - gondolta. Azt látott. Ahogy ment előre, az izzás egyre nőtt, egy idő után már nem kételkedett benne. Vörös fény volt, ami folyamatosan egyre vörösebb és vörösebb lett. És már kétségtelenül meleg volt az alagútban. Gőzgomolyagok lebegtek el mellette, izzadni kezdett. Egy hang is elkezdett dobolni a fülén, egyfajta bugyborékolás, mintha egy hatalmas üst rotyogna a tűzön, és ez a hang elkeveredett egy olyan morajjal, mintha egy óriási kandúr dorombolna. Ez a zaj eltéveszthetetlen bugyborékoló hanggá növekedett: egy hatalmas állat horkolt álmában előtte, lent a vörös izzásban.
Ez volt az a pont, amikor Bilbó megállt. Innen továbbmenni, ez volt a legbátrabb tett, amit valaha véghez vitt. Azok a félelmetes dolgok, amelyek ezután történtek, semmiségek voltak ehhez képest. Az igazi csatát egyedül vívta meg az alagútban, mielőtt meglátta volna a szörnyű veszélyt, ami rá leselkedett. Bárhogy is, rövid várakozás után továbbment. Képzeljétek el őt, ahogy elér az alagút végéhez, egy olyan nyíláshoz, ami méretre és formára olyan, mint az ajtó odafent.
 Ezen keresztül kibukkan a hobbit kicsi feje. Előtte fekszik az ősi törpök hatalmas, legalsó pincéje vagy pincecsarnoka, pont a Hegy gyökerénél. Majdnem teljesen sötét, így a méreteit csak halványan lehet sejteni, de a kőpadló közelebbi oldaláról hatalmas izzás száll fel: Szmóg ragyogása!

Ott feküdt, egy óriási vörös-arany sárkány, mély álomban; füstfoszlányok jöttek az állkapcsai közül és az orrlyukaiból, de álmában a tüze kis lánggal égett. Alatta, a lába, az összetekeredett farka alatt, körülötte mindenhol, minden oldalon, hosszan elnyúlva a láthatatlan padlón, értékes holmik feküdtek számtalan halomban: megmunkált és nyers arany, drágakövek, ékszerek és ezüst, amit vörössel foltozott a sötétpiros fény.
Ott feküdt Szmóg, a szárnyai behúzva, mint egy mérhetetlen nagy denevéré, félig az egyik oldalára fordulva. Így a hobbit láthatta az alsó részeit és a hosszú, sápadt hasát, amibe drágakövek és arany nyomódott a drága ágyon való hosszú fekvéstől. Mögötte, ahol a falak a legközelebb voltak, homályosan látni lehetett a fellógatott páncélingeket, sisakokat, fejszéket, kardokat és lándzsákat; hatalmas edények álltak sorokban, elképzelhetetlen kincsekkel megtöltve. Ha azt mondom, hogy elállt Bilbó lélegzete, akkor nem mondtam semmit. Nem voltak szavak arra, hogy kifejezzék a döbbenetét, mivel az emberek nyelve, amit akkor tanultak a tündéktől, mikor az egész világ csodálatos volt, megváltozott. Bilbó hallott már meséket és énekeket a sárkánykincsről, de az ilyen kincs csillogása, a bőség, a dicsőség nem volt ismert előtte. A szíve eltelt és túlcsordult a varázslattól és a törpök vágyától; mozdulatlanul bámulta a minden értéket és árat felülmúló aranyat, majdnem elfeledkezett a félelmetes őrről.

Örökkévalóságnak tűnt, amíg nézelődött, majd szinte akarata ellenére kilopakodott az ajtónyílás árnyékából, keresztül a padlón, a kincshalom legközelebbi széléhez. Fölötte tornyosult az alvó sárkány, még álmában is egy szörnyű fenyegetés. Bilbó megmarkolt egy kétfülű serleget, olyan nehezet, amit még elbírt, és vetett felfelé egy félős pillantást. Szmóg egyik szárnya megmozdult, az egyik karma kinyílt, a horkolás ritmusa megváltozott.
Ekkor Bilbó elmenekült. De a sárkány nem ébredt fel - még nem -, csak átúszott más, kapzsi és erőszakos álmokba, ahogy ott feküdt az elbitorolt csarnokban, miközben a kis hobbit visszafelé küszködött a hosszú alagútban. A szíve szaporán vert, a lábai jobban remegtek, mint lefelé, de még mindig markolta a serleget, és a legfőbb gondolata ez volt: "Megcsináltam! Ez majd megmutatja nekik. Még hogy 'inkább fűszeres, mint tolvaj'. Hát ezt sem fogjuk hallani többet."
És nem is hallotta. Balin nagyon megörült, hogy újra látja a hobbitot, és amennyire örült, annyira meg is lepődött. Felkapta Bilbót, és kivitte a szabad levegőre. Éjfél volt, felhők takarták a csillagokat, de Bilbó becsukott szemmel feküdt, újra élvezte a friss levegőt, és alig vette észre a törpök izgatottságát, ahogy hálálkodtak neki, ahogy hátba veregették, magukat és egész családjukat generációkra előre a szolgálatába ajánlották.
A törpök még mindig a serleget adogatták kézről kézre, vidáman beszélgettek a kincseik visszaszerzéséről, mikor hirtelen óriási morajlás kezdődött a hegy alatt, mintha egy öreg vulkán úgy döntött volna, hogy újra kezdi a kitöréseket. Az ajtót majdnem bezárták, egy kővel kiékelték, de a hosszú alagúton szörnyű visszhang jött fel a messzi mélységből, üvöltés és dübörgés, amitől megremegett alattuk a föld.
Erre a törpök elfeledkeztek a pillanatokkal azelőtti örömükről, a bizakodásukról, és összekuporodtak félelmükben. Szmóggal még el kellett bánni. Egy élő sárkányt nem szabad kihagyni a számításból, ha a közelében él az ember. A sárkányoknak nincs túl sok hasznuk a kincseikből, de unciára tudják a nagyságát, főleg hosszú birtoklás után. Szmóg sem volt kivétel. Egy nyugtalan álomból (amiben szerepelt egy kicsi, de annál bátrabb harcos, akit nagyon kellemetlennek talált) szendergésbe jutott, a szendergésből pedig hirtelen felébredt. Furcsa szag volt a barlangja levegőjében. Talán huzat abból a kicsi lyukból? Sosem tetszett neki igazán, bár nagyon kicsi volt, de most gyanakodva vizslatta, és azon töprengett, hogy eddig miért is nem torlaszolta el. Mostanában mintha kopogás halvány visszhangját hallotta volna, ami messziről, a magasból ért el hozzá, a barlangjába. Megmozdult, és kinyújtotta a nyakát, hogy szaglásszon. Ekkor vette észre, hogy hiányzik a serleg!
Tolvajok! Tűz! Halál! Ilyen dolog azóta nem történt, hogy először a Hegyre jött! A dühe minden képzeletet felülmúlt - az a fajta düh volt, ami akkor tapasztalható, mikor a gazdagok, akiknek több van, mint amit élvezhetnének, hirtelen elvesztenek valamit, amit korábban soha nem használtak. Tüzet okádott, a csarnokot füst lepte el, a hegy gyökere is belerázkódott. Miután hiába próbálta bedugni a fejét a kicsi lyukba, összekuporodott, majd mint egy földalatti mennydörgés, kiviharzott a mélyen fekvő barlangjából, át az óriási ajtón, ki a hegyi palota hatalmas folyosóira, fel az Főkapuhoz.
Az egyetlen gondolata az volt, hogy átfésüli az egész hegyet, amíg el nem kapja, szét nem tépi, és el nem tapossa a tolvajt. Kiért a kapun, a vízről sistergő gőzoszlop csapott fel, tüzet okádva felemelkedett a levegőbe, majd zöld és vörös lángot fújva leszállt a hegy csúcsára. A törpök hallották a repülő sárkány közeledésének szörnyű hangját, a füves terasz falaihoz lapultak, elbújtak a sziklák alatt, és reménykedtek, hogy valahogyan elkerülik a vadászó sárkány rettentő szemeit.
Mind meghaltak volna, ha Bilbó megint nem segít rajtuk. - Gyorsan! Gyorsan! - zihálta. - Az ajtó! Az alagútba! Nem maradhatunk itt!
Ezek a szavak felrázták őket, és épp bemásztak volna az alagútba, mikor Bifur felkiáltott: - Az unokatestvéreim! Bombur és Bofur - elfeledkeztünk róluk, lent vannak a völgyben!
- Megölik őket, a pónikat is, és minden készletünk odavész - nyöszörögtek a többiek. - Semmit sem tehetünk!
- Butaság! - mondta Thorin, ahogy összeszedte a méltóságát. - Nem hagyhatjuk ott őket. Befelé, Zsákos úr, Balin, és ti ketten, Fili és Kili - a sárkány nem fog mindannyiunkat elkapni. Nos, ti többiek, hol vannak a kötelek? Gyorsan!
Talán ezek voltak a legrosszabb pillanatok, amelyeket átéltek. Szmóg dühének rettenetes hangja fölöttük visszhangzott a sziklás mélyedésekben; bármelyik pillanatban tüzet fújva lecsaphatott, vagy fölöttük körözhetett, és rájuk találhatott, ahogy a veszélyes szirt szélén a köteleket húzták. Felért Bofur, és még minden biztonságos volt. Felért Bombur, szuszogva és fújtatva, közben a kötelek recsegtek, de még mindig minden biztonságos volt. 
Feljött néhány szerszám és csomagok a készletekkel, és a veszély a nyakukon volt. Surrogó hangot lehetett hallani. Vörös fény esett a sziklák csúcsára. A sárkány jött. Alig maradt idejük, hogy bemeneküljenek a barlangba, magukkal vonszolták a csomagjaikat, mikor Szmóg nagy robajjal jött észak felől, lángnyelvek nyaldosták a hegyoldalt, a szárnycsapásai olyan hangot adtak, mint az üvöltő szél. A forró lehelete kiszárította a füvet az ajtó előtt, benyomult az ajtórésen, amit nyitva hagytak, és megperzselte őket, ahogy elbújtak. Lángnyelvek csaptak fel, a sziklák fekete árnyékai táncoltak. Majd leszállt a sötétség, ahogy Szmóg elvonult.
A pónik nyerítettek félelmükben, eltépték a köteleiket, és vadul elvágtattak. A sárkány lecsapott, üldözőbe vette őket, és eltűnt.
- Szegény állatoknak ezzel végük - mondta Thorin. - Semmi nem menekülhet Szmóg elől, ha egyszer meglátta. Itt vagyunk, és itt is kell maradnunk, amíg valaki nem lesz bátor, hogy visszatalpaljon több mérföldet nyílt terepen, miközben Szmóg figyel!
Ez nem volt egy kellemes gondolat! Még tovább másztak az alagútban, ott lefeküdtek és reszkettek, bár meleg és fülledt volt a levegő. A hajnal halovány fénye bevilágított a résen. Éjszaka néha hallották a repülő sárkány bömbölése felerősödött, majd elhalkult, ahogy vadászott körbe-körbe a hegyoldalakon. 
A pónikból és a tábor nyomaiból amit felfedezett,  kitalálta, hogy emberek jöttek fel a folyótól és a tóról, és bejárták a hegyoldalt a völgyből kiindulva, ahol a pónik álltak. De az ajtó elkerülte a tekintetét, és a kicsi, magas falú mélyedés távol tartotta a legerősebb lángokat. Sokáig vadászott hiába, míg végül a hajnal lehűtötte a haragját, visszament az aranyágyra aludni, és hogy erőt gyűjtsön. 
Nem felejtette el, és nem is bocsátotta meg a lopást, még akkor sem, ha ezer év alatt üszkös kővé változott volna, de tudott várni. Lassan, csendben visszamászott a barlangjába, és félig lecsukta a szemét.
Mikor eljött a hajnal, a törpök félelme is kisebb lett. Felismerték, hogy az ilyen veszély elkerülhetetlen, ha efféle őrrel kell leszámolni. Még nem adhatják fel a küldetésüket. Most még nem is mehettek el, ahogy Thorin erre rá is mutatott. A pónik elvesztek vagy megölték őket, és várniuk kellett egy kicsit, mielőtt Szmóg ébersége eléggé lecsökken ahhoz, hogy meg merjék kockáztatni a hosszú utat gyalogszerrel. Szerencsére annyit meg tudtak menteni a készleteikből, ami kitart egy ideig.
Hosszan vitatkoztak, hogy mit tegyenek, de nem tudták kitalálni, hogyan szabaduljanak meg Szmógtól - mindig is ez volt a gyenge pont a tervükben, ahogy ezt Bilbó is meg akarta mondani. Végül, amilyen az ilyen összezavarodott népek természete, a hobbittal kezdtek el morogni, őt hibáztatták azért, ami először örömet okozott nekik: hogy elhozta a serleget, és hogy olyan hamar felszította Szmóg haragját.
- Szerintetek mit kell csinálnia egy tolvajnak? - kérdezte Bilbó dühösen. - Nem arra szerződtem, hogy sárkányokat öljek, mert ez a harcosok feladata, hanem hogy kincset lopjak. Azt hiszem, jól kezdtem. Azt vártátok tőlem, hogy Thrór minden kincsével a hátamon gyalogolok vissza? Ha valaki moroghat, akkor az talán én vagyok. Ötszáz tolvajra lenne szükségetek, nem egyre. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó fényt vet nagyapáitokra, de soha nem világosítottatok fel a vagyon pontos nagyságát illetően. Évszázadokba telhet, mire mind felhozom, még akkor is, ha ötvenszer nagyobb lennék, Szmóg pedig olyan szelíd, mint egy nyulacska.
Ezután a törpök természetesen bocsánatot kértek tőle.
- Akkor hát mit tanácsolsz, mit tegyünk Zsákos úr? - kérdezte Thorin udvariasan.
- Pillanatnyilag fogalmam sincs, már ha a kincs elvitelére gondolsz. Ez nyilvánvalóan a szerencsén múlik, és azon, hogy megszabadulunk Szmógtól. Sárkányok kiiktatása egyáltalán nem szerepel a feladataim között, de mindent elkövetek, hogy kigondoljak valamit. Személy szerint semmi reményt nem látok, és azt kívánom, bárcsak otthon lehetnék, biztonságban. 
- Most ne gondolj erre! Mit csináljunk most, ma?
- Nos, ha tényleg a tanácsomat kéritek, azt mondanám, semmit sem tehetünk, itt kell maradnunk, ahol vagyunk. Kétségtelen, hogy nappal nem tudunk elég biztonságosan kilopózni, hogy lélegzethez jussunk. Talán nemsokára egy vagy két kiválasztott visszamehet majd a folyó menti raktárhoz, és feltölthetik a készleteinket. De eközben éjszaka mindenkinek mélyen az alagútban kell lennie.
- Most teszek nektek egy ajánlatot. Megvan a gyűrűm, és lemászom pontosan ma délben - ha valamikor, akkor valószínűleg ebben az időben Szmóg szunyókál - és megnézem, mire készül. Talán megtudok valamit. "Minden féregnek van gyenge pontja" - ahogy apám szokta mondani, bár biztosan nem személyes tapasztalatból.
A törpök természetesen elfogadták az ajánlatot. Már tisztelték Bilbót. Mostanra ő lett a kalandjuk igazi vezetője. Már voltak saját gondolatai és tervei. Mikor eljött a déli óra, felkészült az újabb útra lefelé a Hegybe. Természetesen nem tetszett neki, de most már nem volt olyan rossz, mert többé-kevésbé tudta, mi van előtte. Ha többet tudott volna a sárkányokról és az ő gonosz módszereikről, jobban félt volna, és nem reménykedik, hogy alvás közben lepi meg ezt a példányt.
A nap sütött, mikor elindult, de az alagútban éjszakai sötétség volt. A majdnem becsukott ajtóból jövő fény halványult, ahogy lefelé tartott. Olyan halk volt a járása, hogy a könnyű szellővel szálló füst is alig volt csendesebb. Kezdett egy kicsit büszke lenni magára, ahogy közeledett az alsó ajtóhoz. Csak egy nagyon halvány ragyogást lehetett látni. 
"Az öreg Szmóg fáradt és alszik - gondolta. - Nem lát engem, és nem is fog hallani. Fel a fejjel Bilbó!" - A sárkányok szaglásáról azonban elfeledkezett, vagy nem is hallott róla.
Az is egy kellemetlen tény, hogy a sárkányok úgy is tudnak aludni, hogy fél szemük nyitva van, ha gyanakodnak. Úgy látszott, Szmóg valóban mélyen alszik, majdnem halottként, sötéten fekszik, a horkolása nem volt több, mint egy láthatatlan gőzfuvallat, mikor Bilbó még egyszer bekukkantott a bejárattól. Már éppen ki akart lépni a padlóra, mikor megpillantott egy vékony, átható vörös fénysugarat Szmóg lecsukódó bal szemhéja alatt. A sárkány csak tettette az alvást! Az alagút bejáratát figyelte! Bilbó gyorsan visszalépett, és áldotta a gyűrűjét. Ekkor Szmóg megszólalt.

- Nos, tolvaj! Érzem a szagodat, és érzem a leheleted. Hallom a légzésed. Gyere csak! Szolgáld ki magad, jut is, marad is!
De Bilbó nem volt annyira műveletlen a sárkány-tudományokban, és ha Szmóg abban reménykedett, hogy ilyen könnyen közelebb tudja csalni, csalódnia kellett.
- Nem, köszönöm, ó Hatalmas Szmóg! - válaszolt. - Nem ajándékért jöttem. Csak szerettem volna egy pillantást vetni rád, hogy lássam, igazán olyan nagy vagy, mint ahogy a mesék mondják. Nem hittem el.
- És most már elhiszed? - mondta a sárkány némileg elbűvölve, bár egy szót sem hitt el az egészből.
- Az az igazság, hogy az énekek nem érnek fel a valósággal, ó Szmóg, Csapások Legnagyobbika - válaszolt Bilbó.
- Illedelmes vagy egy tolvajhoz és hazughoz képest - mondta a sárkány. - Úgy látom, ismered a nevem, de én nem emlékszem, hogy éreztem volna már a szagodat. Ki vagy, és honnan jöttél, ha megkérdezhetem?
- Természetesen! Egy domb alól jöttem, hegyek alatt és hegyek fölött vezetett az utam. És át az égen; én vagyok, aki láthatatlanul jár.
- Ezt el tudom hinni - mondta Szmóg -, de nem hiszem, hogy ez a rendes neved.
- Én vagyok a nyomkereső, a hálószaggató, a fullánkos légy. Nekem jutott a szerencsés szám.
- Szép címek! - mosolygott gúnyosan a sárkány. - De a szerencsés számok nem mindig jönnek ki.
- Az vagyok, aki élve eltemeti a barátait, és vízbe fojtja, majd élve kihúzza őket a vízből. Egy zsák végéből jöttem, de rám nem húztak zsákot.
- Ez nem hangzik túl elismerésre méltónak - gúnyolódott Szmóg.
- Medvék barátja és sasok vendége vagyok. Én vagyok a Gyűrűnyertes és a Szerencsehordozó; és én vagyok a Hordólovas - folytatta Bilbó, és kezdte élvezni a fejtörőit. 
- Ez már jobb! - mondta Szmóg. - De ne ragadjon el a képzeleted!

Természetesen ez a módja a sárkányokkal való beszélgetésnek, ha nem akarjuk felfedni az igazi nevünket (ami bölcs dolog), és nem akarjuk feldühíteni őket egyszerű visszautasítással (ami szintén nagyon bölcs dolog). Egyetlen sárkány sem tud ellenállni a fejtörős beszélgetések vonzerejének, és az időpocsékolásnak, miközben próbálják megérteni a beszédet. Sokminden volt itt, amit Szmóg egyáltalán nem értett (bár azt hiszem, ti igen, mivel mindent tudtok Bilbó kalandjairól, amikre ő hivatkozott), de úgy gondolta eleget megértett, és gonoszul kuncogott magában.
"Ahogy múlt éjjel gondoltam - mosolygott magában -, gyík legyek, ha nem Tavi-emberek, ezeknek a nyomorult hordókufár Tavi-embereknek a piszkos terve. Régóta nem jártam már arrafelé; de ezen hamarosan változtatunk!"
- Rendben, ó Hordólovas! - mondta fennhangon. - Talán a pónid neve volt Hordó, talán nem, de eléggé kövér volt. Lehet, hogy láthatatlanul jársz, de nem gyalogoltál végig az úton. Hadd mondjam el neked, tegnap éjjel hat pónit ettem meg, hamarosan elkapom és megeszem a többit is. Ezért a finom lakomáért adok egy tanácsot a saját érdekedben: csak annyit üzletelj a törpökkel, amennyi feltétlenül szükséges.
- Törpök! - mondta Bilbó tettetett meglepetéssel.
- Ne beszélj nekem így! - mondta Szmóg. - Ismerem a törpök szagát (és az ízét is) - a lehető legjobban. Ne mondd nekem, hogy megeszek egy pónit, amin egy törp lovagolt, és nem ismerem fel! Csúnya véged lesz, ha ilyen barátokkal mászkálsz. Tolvaj Hordólovas. Nem bánom, ha visszamész, és ezt elmondod nekik.
Azt viszont nem árulta el, hogy volt egy szag, amivel nem tudott mit kezdeni: a hobbit-szag; erről nem voltak tapasztalatai, és ez fenemód zavarta.
- Feltételezem, jó árat kaptál a serlegért múlt éjjel - folytatta a sárkány. - Gyerünk, igazam van? Egyáltalán semmit nem kaptál! Nos, ez jellemző rájuk. És feltételezem, odakint lapítanak, és a te dolgod, hogy elvégezd az összes veszélyes feladatot, és vigyél el mindent, amit csak tudsz, mikor nem nézek oda, ugye? Tisztes részt kapsz? Nehogy azt hidd! Szerencsés lehetsz, ha élve megúszod.

Bilbó kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Minden alkalommal, mikor Szmóg kutató szeme, ami őt kereste a homályban, felé villant, ő megremegett, és valami megmagyarázhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy kiszaladjon, felfedje magát, és elmondja az igazságot Szmógnak. Valójában Bilbó komoly veszélyben volt, kezdett a sárkány-varázslat hatása alá kerülni. De összeszedte a bátorságát, és újra megszólalt:
- Nem tudsz mindent, ó Hatalmas Szmóg - mondta. - Nem csak az arany hozott ide minket.
- Ha-ha! Elismered, hogy "minket" - nevetett Szmóg. - Miért nem azt mondod, hogy "tizennégyünket", és essünk túl rajta. Szerencsés Szám úr! Örömmel hallom, hogy van más dolgotok is errefelé az én aranyomon kívül. Ebben az esetben talán nem vesztegetitek hiába az időtöket.
- Nem tudom, feltűnt-e neked, hogy ha apránként ki is tudnád lopni az aranyat - körülbelül száz év alatt -, nem jutnátok vele messzire? Nem sok hasznát veszitek a hegyoldalon. Sem az erdőben. Jó ég! Gondoltál erre a csapdára? Egy tizennegyed rész, feltételezem, vagy valami hasonló, ugye ez volt a feltétel? És mi lesz a szállítással? Mi lesz a fuvardíjjal? Mi lesz a fegyveres őrökkel és a trollokkal? - Szmóg hangosan felnevetett. A szíve gonosz és ravasz volt, tudta, hogy a találgatása majdnem célba talált. Gyanította, hogy a Tavi-emberek állnak a terv mögött, és hogy a zsákmány legnagyobb része a városba kerül a tó partján, amit ifjúkorában Esgaroth néven ismertek.
Nem fogjátok elhinni, de Bilbó nagyon megdöbbent. Eddig minden gondolata és minden energiája arra irányult, hogy eljusson a Hegyre, és megtalálja a bejáratot. Azzal nem foglalkozott, hogy a kincset hogyan szerzik meg, azzal pedig egyáltalán nem, hogy ha megkapja részét, hogyan viszi vissza egészen a Zsáklakig, Dombalján.
Most egy csúnya gyanú kezdett formálódni az elméjében - hogy a törpök is elfeledkeztek erről a fontos részletről, vagy a markukba nevettek egész idő alatt? A tapasztalatlanokra ilyen hatása van a sárkánybeszédnek. Bilbónak természetesen résen kellett volna lennie, de Szmóg ellenállhatatlan személyiség volt.
- Én mondom neked - mondta a hobbit, miközben erőfeszítést tett, hogy hűséges maradjon a barátaihoz -, az arany csak egy mellékes gondolat volt nekünk. Azért jöttünk hegy fölött és hegy alatt, hullámok hátán és szelek szárnyán, hogy bosszút álljunk. Ó felbecsülhetetlenül gazdag Szmóg, biztosan észrevetted, hogy sikered szerzett neked néhány elszánt ellenséget.
Ezen Szmóg tényleg elnevette magát - egy pusztító hang, ami Bilbót a földre sújtotta, miközben az alagút magasabbik végénél a törpök összebújtak, azt hitték, hogy a hobbit hirtelen és csúnya véget ért.
- Bosszú! - horkant fel a sárkány, és a szeme fénye vörös villámként világította meg a csarnokot, padlótól a mennyezetig. - Bosszú! A Hegy alatti Király halott, és hol vannak a rokonai, akik bosszút mernének állni? Girion, Suhatag Ura halott, és úgy lakomáztam a népéből, mint a farkas a bárányokból. Hol vannak a fiainak a fiai, akik a közelembe mernek jönni? Ott gyilkolok, ahol akarok, és senki sem mer ellenállni. Elpusztítottam a régi harcosokat, és a mai világban nincs hozzájuk hasonló. Akkor még fiatal voltam és éretlen. Most öreg vagyok, és erős, erős, erős! Tolvaj a Homályban! - nézett körbe kárörömmel. - A páncélom, mint tíz réteg pajzs, a fogaim kardok, a karmaim lándzsák, a farkam suhintása villámcsapás, szárnyaim, mint a szélvihar, a leheletem halál!
- Mindig úgy tudtam - mondta Bilbó félénk cincogással -, hogy a sárkányok hasa puha, főleg ööö… a mellkas táján. De kétségtelen, hogy valaki, akinek ilyen a páncélja, gondolt erre is.
A sárkány rövid szünetet tartott a dicsekvésben. - Az információd elavult - csattogtatta a fogát. - Védve vagyok fent és lent, vaspikkelyekkel és kemény drágakövekkel. Semmilyen penge nem tud megsebezni.
- Kitalálhattam volna - mondta Bilbó -, nem lelni párját Szmóg Nagyúrnak, a Sebezhetetlennek. Milyen csodás dolog egy gyémántokból álló mellényt birtokolni!
 - Igen, valóban ritka és csodálatos - mondta Szmóg abszurd módon tetszelegve. Nem tudta, hogy a hobbit az előző látogatása alkalmával már vetett egy pillantást a különleges haspáncéljára, és türelmetlenül várta, hogy közelebbről is megnézhesse, saját megfontolásai miatt. A sárkány az oldalára fordult. - Nézd! - mondta. - Mit szólsz hozzá?
- Káprázatosan csodás! Tökéletes! Hibátlan! Megdöbbentő! - kiáltott fennhangon Bilbó, de ezt gondolta: "Vén bolond! Hát ott van egy hatalmas folt a bal mellén, ami olyan csupasz, mint egy házatlan csiga!"
Miután ezt látta, Zsákos úr egyetlen gondolata a távozás volt. - Nos, igazán nem akarom tovább feltartani Fenségességedet - mondta -, vagy hogy zavarjam megérdemelt pihenésedet. Azt hiszem, a pónik elfogása sok energiába kerül. A tolvajoké nemkülönben - tette hozzá, mintegy búcsúlövésként, ahogy visszaszökkent, és elmenekült az alagútban.
Ez egy szerencsétlen megjegyzés volt, mert a sárkány szörnyű lángcsóvát fújt utána, és bár gyorsan szaladt felfelé az emelkedőn, nem jutott kényelmes távolságba, mielőtt Szmóg feje a nyílásba tolult mögötte. Szerencsére a teljes feje és az állkapcsai nem fértek be, de az orrlyukaiból lángot és füstöt lövellt utána, ami majdnem elérte a hobbitot, aki vakon bukdácsolt fájdalommal és félelemmel telve. Bilbó nagyon elégedett volt a Szmóggal folytatott beszélgetés furfangosságával, de a végén elkövetett hibája észre térítette.
"Soha ne nevess ki egy élő sárkányt Bilbó, te bolond! - mondta magának, és később ez lett a kedvenc mondása, amiből közmondás lett. - Még nem vagy teljesen túl ezen a kalandon" - tette hozzá, és ez is nagyon igaznak bizonyult.
A délután estébe fordult, mikor újra kijutott, és elájult a "küszöbön". A törpök magához térítették, és a lehető legjobban ellátták az égési sebeit is, de sok időbe telt mire a tarkóján és a sarkán újra kinőtt a haj és a szőr: egészen a bőréig lepörkölődött és visszakunkorodott. Közben a barátai mindent megtettek, hogy jobb kedvre derítsék. Kíváncsian hallgatták a történetét, főleg azt akarták tudni, miért adott a sárkány olyan szörnyű hangot, és Bilbó hogyan szökött meg.
De a hobbit aggódott és kényelmetlenül érezte magát, így nehezükre esett bármit kiszedni belőle. Mikor átgondolta a dolgokat, Bilbó már megbánt néhány szót, amit a sárkánynak mondott, és nem szívesen ismételte meg őket. Az öreg rigó ott ült egy sziklán a közelükben, a fejét oldalra hajtva, és hallgatta, amit mondtak. Ez is mutatja, hogy Bilbó milyen rossz hangulatban volt: felkapott egy követ és a rigó felé dobta, ami kicsit oldalra rebbent, majd visszatért.
- Fene abba a madárba - mondta Bilbó dühösen. - Biztos hallgatózik, és nem teszik nekem a képe!
- Hagyd őt békén! - mondta Thorin. - A rigók jók és barátságosak - ez egy igen öreg madár, és lehet, hogy az utolsó abból az ősi fajtából, ami régen itt élt a környéken. Apám és nagyapám a kezéhez szoktatta őket. Hosszú életű és varázslatos fajta volt, lehet, hogy ő azok közé tartozik, amelyek akkor éltek, pár száz évvel, vagy még többel ezelőtt. Suhatag emberei valamilyen trükkel megértették a nyelvüket, üzenetközvetítőnek használták őket, hogy repüljenek a Tavi-emberekhez vagy máshová. 
- Hát, akkor lesznek hírei a Tavi-emberek számára, ha tényleg ezt akarja - mondta Bilbó -, bár nem hinném, hogy maradtak még ott olyanok, akik a rigó-nyelvvel foglalkoznak.
- Miért, mi történt? - kiáltottak fel a törpök. - Gyerünk, elő a történeteddel!
Így hát Bilbó mindent elmondott nekik, amire emlékezett, és bevallotta, hogy van egy csúnya érzése, hogy a sárkány túl sokat talált ki a fejtörőiből, amit a táborhoz és a pónikhoz illeszthetett. - Biztos vagyok benne, hogy tudja, a Tóvárosból jöttünk, és onnan kaptunk segítséget; szörnyű érzésem van, hogy a következő lépése abban az irányban lesz. Azt kívánom, bárcsak nem mondtam volna ki a Hordólovast. Ezen a vidéken még egy vak nyúl is a Tavi-emberekre gondolna. 
- Lám, lám! Ezen már nem segíthetünk, és nehéz ellenállni, ha egy sárkánnyal beszélünk, legalábbis mindig ezt hallottam - mondta Balin, aki igyekezett megnyugtatni a hobbitot. - Szerintem nagyon is jól csináltad, ha engem kérdezel - bárhogy is, megtudtál egy nagyon hasznos dolgot, és élve visszajutottál, ez több, mint amit a legtöbben elmondhatnak, akik szót váltottak Szmóg fajtájával. Lehet, hogy jutalom, vagy áldás azt tudni, hogy van egy csupasz folt a vén Féreg gyémánt mellényén.  
Ez megfordította a beszélgetést, és mind a sárkányölésekről vitatkoztak, a történelmi tényekről, a kétségesekről, a mítikus esetekről, a sokféle szúrásról, döfésről, alávágásról, a különféle módszerekről, eszközökről, hadicselekről, amelyek sikeresek voltak. Az általános vélemény az volt, hogy egy sárkányt álmában meglepni nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Egy próbálkozás pedig, hogy megszúrják vagy ledöfjék, valószínűbb, hogy tragédiával végződik, mint egy bátor frontális támadás. Miközben beszélgetek, a rigó folyamatosan fülelt, és mikor végül a csillagok kezdtek felkelni, csendben szárnyra kelt és elrepült. Amíg beszélgettek és az árnyékok megnyúltak, Bilbó egyre kényelmetlenebbül érezte magát, a rossz előérzete pedig erősödött.
Végül félbeszakította őket. - Biztos vagyok benne, hogy itt nem vagyunk biztonságban - mondta -, és nem látom értelmét, hogy itt üljünk. A sárkány felperzselte a kellemes zöld füvet, és egyébként is leszállt az éjszaka, hideg van. Érzem a csontjaimban, hogy ezt a helyet újra megtámadják. Szmóg már tudja, hogy jutottam be a csarnokába, és bízhattok benne, hogy kitalálja, hol van az alagút másik vége. Ha szükséges, a Hegynek ezt az oldalát darabokra töri, hogy elzárja a bejáratunkat. És ha minket is szétlapít, annál jobban fog örülni. 
- Nagyon borúlátó vagy Zsákos úr! - mondta Thorin. - Szmóg miért nem torlaszolta el az alsó végét, ha annyira ki akar zárni bennünket? Még nem tette meg, vagy már hallottuk volna. 
- Nem tudom. Nem tudom - mert azt hiszem, először újra be akart csalni, és most valószínűleg a mai vadászat végét várja, vagy ha lehet, nem akar kárt tenni a hálószobájában - bárcsak ne vitatkoznál. Szmóg bármelyik pillanatban kijöhet, és az egyetlen reményünk az, ha sikerül bejutnunk az alagútba, és bezárjuk az ajtót.
A törpök látták rajta, hogy nagyon komolyan gondolja a dolgot, és végül úgy tettek, ahogy mondta, bár az ajtót még nem akarták becsukni - kétségbeesett tervnek tűnt, mert senki nem tudta, hogyan fogják újra kinyitni belülről. A gondolat, hogy olyan helyre vannak bezárva, amiből az egyetlen kiút a sárkány barlangján keresztül vezet, nagyon nem tetszett nekik. Emellett még minden csendesnek tűnt, kint és az alagútban is. Így hát hosszú ideig bent ültek, nem messze a félig nyitott ajtótól, és tovább beszélgetek. A téma a sárkány törpöket illető gonosz szavai voltak. Bilbó azt kívánta, hogy bárcsak sose hallotta volna őket, de legalábbis érezte, hogy a törpök most teljesen őszinték voltak, mikor kijelentették, hogy soha nem gondoltak arra, mi lesz, ha visszaszerezték a kincset.
- Tudtuk, hogy reménytelen vállalkozás lesz - mondta Thorin -, ez még mindig így van. De mégis úgy gondolom, ha visszaszereztük, lesz elég időnk arra, hogy kitaláljuk, mi legyen vele. Ami a részedet illeti, Zsákos úr, biztosíthatlak, nagyon hálásak vagyunk, és te magad választhatod ki a tizennegyed részed, abban a pillanatban, amikor van mit felosztani. Sajnálom, hogy a szállítás miatt aggódsz, és elismerem, nagyok a nehézségek - a földek nem lettek kevésbé veszélyesek az idő múlásával, inkább fordítva történt -, de minden tőlünk telhetőt megteszünk érted, és a saját részünkből álljuk a szállítás költségét, ha eljön az idő. Hiszel nekem vagy sem, ahogy tetszik!
Innentől a beszélgetés magára a kincsre terelődött, és azokra a dolgokra, amire Thorin és Balin emlékezett. Azon töprengtek, vajon minden ott fekszik-e sértetlenül, lent a csarnokban: a lándzsák, amiket a hatalmas Bladorthin király seregének készítettek (aki már régen meghalt), mindegyik lándzsa hegyét háromszor edzették, a nyelüket arannyal vonták be, de soha nem szállították le, vagy fizették ki őket. Pajzsok, amelyek régóta halott harcosoknak készültek; Thrór hatalmas, kétfüles serlege, amelyre virágokat és madarakat véstek, kalapáltak, a szirmok és a szemek drágakövekből voltak. Díszes, ezüstözött, áthatolhatatlan láncingek; Girionnak, Suhatag Urának nyaklánca, ötszáz smaragdból készítették, amelyek olyan zöldek voltak, akár a fű, és amelyet ő a legidősebb fia avatására készíttetett egy törp-láncinggel együtt, amihez hasonlót még soha nem készítettek, mert tiszta ezüstből készült, de háromszor erősebb volt az acélnál. De a legszebb ezek közül egy hatalmas fehér drágakő volt, amit a Hegy gyökere alatt találtak a törpök, ez volt a Hegy szíve, Thráin Arkenköve.
- Az Arkenkő! Az Arkenkő! - suttogta Thorin a sötétben, félálomban, ahogy az arca a térdén nyugodott. - Olyan volt, mint egy ezeroldalú gömb; ezüstként ragyogott a tűz fényénél, vízszínűként a napfényben, mint a hó a csillagok alatt, és esőként a Hold fényében!
De Bilbóról leszakadt kincs varázslatos vágya. Csak fél füllel hallgatta az egész beszélgetést. Ő ült a legközelebb az ajtóhoz, egyik fülével a leghalkabb hangra is figyelt, a másikat a törpök mormogásán túli hangokra állította, bármilyen suttogásra vagy mozgásra, ami a mélyből jöhetett.
Ahogy a sötétség mélyült, a hobbit úgy lett egyre nyugtalanabb. - Zárjuk be az ajtót! - könyörgött a törpöknek. - A zsigereimben érzem a sárkányt. Ez a csend még kevésbé tetszik, mint a tegnapi hangzavar. Zárjuk be az ajtót, amíg nem késő!
Valami volt a hangjában, amitől a törpöknek kellemetlen érzésük támadt. Thorin lassan lerázta magáról az álmosságot, felkelt, és elrúgta a követ, ami kiékelte az ajtót. Nekifeszültek, egy csattanással és egy kattanással bezárult az ajtó. Kulcslyuknak nem látszott nyoma a belső oldalon. Be voltak zárva a Hegybe!
Egy pillanattal sem korábban a kelleténél. Alig tettek meg egy kis távolságot az alagútban, mikor egy hatalmas ütés érte a Hegy oldalát, mintha erdei tölgyekből készült faltörő kosokkal verték volna, amiket óriások mozgattak. A szikla döngött, a falak repedeztek, kövek hullottak a fejükre a plafonról. Nem is szeretnék arra gondolni, mi történhetett volna, ha az ajtó nyitva marad. Még beljebb menekültek az alagútban, örültek, hogy élnek, miközben mögöttük kívülről hallották Szmóg dühének moraját. A sárkány darabokra törte a sziklákat, a farka suhintásával összezúzott falat és szirtet, mígnem az ő kis magaslati táboruk, a felperzselt fű, a csigaborította falak, a keskeny párkány mind megsemmisült, ripityára tört, és a darabokra hullott sziklák lavinája átzúdult a szirten, le a völgybe.
Szmóg némán lopakodva elhagyta a barlangját, csendesen felszállt a levegőbe. Súlyosan, lassan úszott a sötétben, mint egy hatalmas holló, a szél szárnyán a Hegy nyugati oldala felé, abban bízva, hogy ott meglephet valakit vagy valamit, és hogy kikémlelheti az alagút kijáratát, amit a tolvaj használt. A dühe kitört, mikor nem talált senkit, nem látott semmit, még ott sem, ahol szerinte a kijáratnak lennie kellett.
Miután így kieresztette a haragját, jobban érezte magát, és úgy gondolta, abból az irányból nem fogják többet zavarni. Közben még volt valaki, akin bosszút akart állni. - Hordólovas! - mordult fel. - A béred a vízpartról jött, te pedig a folyón jöttél fel, nem kétséges. Nem ismerem a szagodat, de ha nem a Tó emberei közé tartozol, akkor tőlük kaptál segítséget. Most látni fognak, és emlékeznek majd, hogy ki az igazi Király a Hegy alatt!
Tüzet fújva emelkedett fel, és délre, a Sebes Folyó irányába repült.




13. fejezet
Házon kívül

Mindeközben a törpök a sötétségben ültek, és minden elcsendesedett körülöttük. Csak keveset ettek és keveset beszéltek. Nem tudták követni az idő múlását; alig mertek megmozdulni, mert a suttogásuk visszhangzott az alagútban. Ha elszundítottak, mindig csak sötétségre és töretlen csendre ébredtek. Végül - úgy tűnt, többnapi várakozás után, mikor kezdtek fulladozni és elkábulni a levegő hiányától - már nem bírták tovább. Szinte örültek volna, ha lentről meghallják a sárkány visszatérésének zaját. A csendben Szmóg ravasz gonoszságától tartottak, de nem ülhettek ott örökké. 
	Thorin megszólalt: - Próbáljuk meg az ajtót! Éreznem kell a szelet az arcomon, vagy meghalok. Úgy érzem, jobb, ha Szmóg üt agyon nyílt csatában, mint hogy itt fulladjak meg!
	Így hát több törp is felkelt, tapogatózva odamentek, ahol az ajtó volt. Sajnos úgy találták, hogy az alagút felső végét összezúzták, és lehullott kövek torlaszolták el. Sem kulcs, sem mágia, aminek korábban engedelmeskedett, nem tudta újra kinyitni azt az ajtót. 
	- Csapdában vagyunk! - nyöszörögtek. - Ez a vég. Itt fogunk meghalni.
De valahogyan, mikor a törpök a legjobban kétségbe estek, Bilbó furcsán megkönnyebbült, mintha nagy kő esett volna le a szívéről.
- Ugyan már! - mondta. - "Amíg élet van, addig remény is van", ahogy apám szokta mondani, és hogy "Három a magyar igazság". Még egyszer lemegyek az alagúton. Kétszer már végigmentem rajta, akkor tudtam, hogy egy sárkány van a túlsó végén, így hát megkockáztatok egy harmadik látogatást, mikor egyáltalán nem vagyok biztos ebben. Bárhogy is, az egyetlen kiút lefelé vezet. És azt hiszem, itt az ideje, hogy mind velem gyertek.
Kétségbeesésükben beleegyeztek, és Thorin volt az első, aki Bilbó oldalán ment.
- Most tényleg legyetek óvatosak! - suttogta a hobbit. - És legyetek a lehető legnagyobb csendben! Lehet, hogy Szmóg nincs odalent, de lehet, hogy mégis. Ne kockáztassunk feleslegesen!
Egyre lejjebb mentek. A törpök, természetesen, a hobbit nyomába sem értek lopakodásban, rengeteget szuszogtak, csoszogtak, amit a visszhang ijesztően felerősített. Bár Bilbó félelmében meg-megállt, semmi sem hallatszott a mélyben.
 Ahogy meg tudta becsülni, az alagút legalja közelében járt. Ott Bilbó felhúzta a gyűrűjét és előrement. De nem volt szüksége a gyűrűre: teljes sötétség uralkodott, a falak láthatatlanok voltak, akár viselte a gyűrűt, akár nem. Igazság szerint olyan sötét volt, hogy amikor a hobbit váratlanul elérte a nyílást, a keze a levegőt markolta, előre bukott, és legurult a csarnokba.
Ott feküdt a padlón, arccal lefelé, és nem mert felkelni, de lélegezni is csak alig. De semmi sem mozdult. Nem látott izzást - hacsak nem azt, amit akkor látott, amikor lassan felemelte a fejét: egy halvány fehér villanást maga fölött, messze a homályban. Biztosan nem sárkánytűz szikrája volt, bár a féreg bűze súlyosan ülte meg a helyet, és a gőzének ízét a nyelvén érezte.
Végül Zsákos úr nem bírta tovább: - Gyere csak Szmóg, te féreg! - nyöszörgött fennhangon. - Fejezzük be a bújócskát! Adj egy kis fényt, és egyél meg, ha el tudsz kapni!
Halvány visszhang keringett a láthatatlan csarnokban, de nem jött válasz. Bilbó felkelt, és nem tudta, merre is forduljon.
- Csak tudnám, hogy Szmóg miben töri a fejét - mondta. - Nincs itthon ma (vagy ma este, tudom is én), azt hiszem. Ha Óin és Glóin nem vesztette volna el a tűzszerszámait, gyújthatnánk egy kis fényt, és körülnézhetnénk, mielőtt fordul a szerencse.
- Fényt! - kiáltotta. - Valaki tudna csinálni egy kis fényt?
A törpök természetesen nagyon megijedtek, mikor Bilbó előrebukott, és beesett a csarnokba; most ott ültek egy kupacban, ahol hagyta őket, az alagút végén.
- Pssssszt! - sziszegtek, mikor meghallották a hangját: és bár ez segített a hobbitnak, hogy megtalálja őket, beletelt egy időbe, mielőtt bármi mást hallott tőlük. De végül, mikor Bilbó már toporzékolt és torkaszakadtából kiabált, hogy "Fényt!", Thorin félreállt, Óint és Glóint visszaküldték az alagútban lévő csomagokhoz. Egy idő után pislákoló fény jelezte a visszatértüket. Egy kis fenyő-fáklya volt, Glóin többet is hozott a hóna alatt. Bilbó gyorsan az ajtóhoz szaladt és elvette a fáklyát; de a törpöket még nem tudta rávenni, hogy meggyújtsák a többit, és csatlakozzanak hozzá. Ahogy Thorin körültekintően elmagyarázta, hivatalosan még mindig Zsákos úr volt a szakértő tolvaj és felderítő. Ha szeretne megkockáztatni egy kis fényt, az az ő dolga. Az alagútban megvárják a jelentését. Így hát leültek az ajtó közelében és vártak.
Látták a hobbit kicsi, sötét alakját, ahogy elindult, át a csarnok padlóján, és magasra tartotta az apró fényt. Néha-néha, mikor még elég közel volt, láttak egy villanást és csilingelést hallottak, ahogy átbukdácsolt valami aranytárgyon. A fény egyre kisebb lett, ahogy mind messzebbre ment a hatalmas csarnokban; majd elkezdett emelkedni, amikor felmászott a kincshalomra. Látták, hogy megáll és lehajol egy pillanatra, de nem tudták az okát. Az Arkenkő volt, a Hegy Szíve. Bilbó ráismert Thorin leírása alapján; nem létezhetett két ilyen hasonló drágakő, még ilyen csodás kincsben sem, az egész világon. Ahogy felfelé mászott, mindig ugyanaz a fehér csillogás látszott előtte, és a lábai arra vitték. A csillogásból lassan egy kicsi, sápadt fényű gömb lett. Ahogy közeledett hozzá, sokszínű szikrák táncoltak a felszínén, visszaverték és szétszórták a fáklya lobogó fényét. Végül lenézett rá, és elakadt a lélegzete. A hatalmas drágakő saját belső fénye a lába előtt ragyogott, de a törpök, akik hosszú idővel ezelőtt kiásták a hegy szívéből úgy vágták és csiszolták, hogy elnyelt minden ráeső fényt, és tízezer fehér szikraként verte vissza, amelyek néha szivárványszínben csillogtak.
Bilbó keze hirtelen kinyúlt felé, a kő varázsa vonzotta. A kis keze nem tudott összecsukódni körülötte, mert ez egy nagy és nehéz drágakő volt; de felemelte, lehunyta a szemét, és a legmélyebb zsebébe tette.
"Most már valóban tolvaj vagyok - gondolta. - De azt hiszem, beszélnem kell erről a törpöknek… valamikor. Ők mondták, hogy én választhatom ki a saját tizennegyed részem, és azt hiszem, ezt választanám, akkor is, ha ők elvinnék a többit!" - Akárhogy is volt, az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a választás nem vonatkozott erre a csodálatos kőre, és ebből még baj származhat. Tovább ment. Lemászott a nagy halom másik oldalán, a fáklya lángja eltűnt a figyelő törpök szeme elől. Nemsokára újra meglátták, messze a távolban. Bilbó keresztülment a csarnokon.
Csak ment, mígnem elérte a távolabbi oldalon a hatalmas ajtókat, ott a huzat felfrissítette, de majdnem kioltotta a fáklyát is. Bátortalanul kikukucskált, és megpillantotta a hatalmas folyosókat és a széles lépcsők kezdetét, amelyek felfelé vezettek a homályba. Szmógnak még mindig nem volt nyoma. Épp meg akart fordulni, hogy visszamenjen, mikor egy fekete alak lecsapott rá, és végigsúrolta az arcát. Felvinnyogott, megugrott, hátrabukott és elesett. A fáklya fejjel lefelé kiesett a kezéből, és kialudt!
- Csak egy denevér azt hiszem, és remélem is! - mondta szánalmas hangon. - De most mit csináljak? Merre van kelet, dél, észak, nyugat?
- Thorin! Balin! Óin! Glóin! Fili! Kili! - kiabált olyan hangosan, ahogy csak tudott, de ez csak egy vékonyka hangnak tűnt a széles feketeségben. - Kialudt a fény! Jöjjön, keressen meg, és segítsen valaki! - Pillanatnyilag minden bátorsága elillant.
A törpök halványan hallották a kicsi kiáltásokat, és az egyetlen kivehető dolog a "segítsen valaki!" volt.
- Mi a csuda történhetett? - kérdezte Thorin. - Biztos nem a sárkány az, különben a hobbit már nem cincogna.
Vártak egy-két pillanatot, de továbbra sem hallottak sárkány-zajt, egyáltalán semmilyen zajt, csak Bilbó hangját a távolból. - Gyerünk, egyikőtök hozzon még egy-két fáklyát! - parancsolta Thorin. - Úgy látszik, ki kell segítenünk a tolvajunkat.
- Ideje, hogy mi segítsünk - mondta Balin -, és én szívesen megyek. Egyébként is, szerintem pillanatnyilag biztonságban vagyunk.
Glóin meggyújtott még néhány fáklyát, majd mindannyian egyenként kimásztak, és a fal mentén a lehető leggyorsabban elindultak. Nemsokára összetalálkoztak Bilbóval, aki visszafelé ment. A hobbit hamar összeszedte magát, mikor meglátta a fáklyák pislákoló fényét. 
- Csak egy denevér és egy elejtett fáklya, semmi komoly! - mondta válaszul a törpök kérdésére. Bár nagyon megkönnyebbültek, már kezdtek volna morgolódni azért, hogy egy semmiség miatt megijedtek; de hogy mit mondtak volna, ha Bilbó abban a pillanatban beszél nekik az Arkenkőről, nem tudom. Már a rövid pillantások is, amiket menet közben a kincsekre vetettek, ismét lángra lobbantották a törp-szívüket. Mikor egy törp, még egy tiszteletreméltó törp szívében is felébreszti a vágyat az arany és a drágakő, az hirtelen bátor lesz, és akár ádáz is lehet.
A törpöknek valóban nem kellett több sürgetés. Most már mindannyian örömmel kutatták át a csarnokot, amíg volt rá lehetőségük, és elhitték, hogy - legalábbis jelenleg - Szmóg távol van. Mindegyikük egy égő fáklyát szorongatott. Ahogy nézelődtek, először az egyik oldalon majd a másikon, elfeledkeztek a félelemről, de még az óvatosságról is.
 Hangosan beszélgettek, kiabáltak egymásnak, ahogy a régi kincseket felemelték a halomról, vagy leakasztották a falról, a fény felé tartották, és simogatták, tapogatták őket. Fili és Kili szinte vidám hangulatban volt, találtak sok, aranyból készült, ezüsttel húrozott hárfát, felvették őket, és játszottak rajtuk; mivel mágikusak voltak (és a sárkány sem érintette meg őket, mivel nem nagyon érdekelte a zene), még mindig fel voltak hangolva. A sötét csarnok, ami eddig csendes volt, megtelt a melódia hangjaival. A törpök többsége ennél gyakorlatiasabb volt: drágaköveket gyűjtöttek, megtömték a zsebeiket, és azt, amit nem tudtak messzire elvinni, nagy sóhajjal kiengedték a kezükből. Közöttük is Thorin volt a legbuzgóbb, de keresztül-kasul kutatott valami után, amit nem talált. Az Arkenkövet kereste, de erről még nem szólt senkinek.
A törpök páncélokat, fegyvereket vettek le a falról, és felfegyverkeztek. Thorin valóban királyi jelenség volt aranylemezekkel kivert láncingben, aminek az övét skarlátvörös kövekkel díszítették, és ezüst nyelű fejszével a kezében.
- Zsákos úr! - kiáltott Thorin. - Itt a jutalmad első részlete! Hajítsd el a régi kabátod, és vedd fel ezt!
Ezzel Bilbóra adott egy kicsi páncélinget, amit egy fiatal tünde-hercegnek készítettek régen. Acél-ezüstből készült, amit a tündék mithrilnek neveznek. Tartozott hozzá egy gyöngyökkel és kristályokkal kivert öv is. Egy könnyű, bőrből készült sisak került a hobbit fejére, amit alulról acélgyűrűkkel erősítettek meg, és körben a szélén fehér drágakövekkel díszítettek.
"Csodálatosan érzem magam - gondolta -, de azt hiszem, elég hihetetlenül nézek ki. Hogy nevetnének rajtam otthon, a Dombon. Mégis azt kívánom, bárcsak kéznél lenne egy messzelátó!"
Bárhogy is, Zsákos úr elméjére kisebb hatása volt a kincsnek, mint a törpökére. Sokkal hamarabb, mint hogy a törpök belefáradtak volna a kincsvizslatásba, a hobbit leült a padlóra, és idegesen töprengett azon, mi lesz ennek az egésznek a vége.
"Sokat adnék ezekből a drága serlegekből - gondolta -, valami felüdítő italért Beorn egyetlen fakupájából!"
- Thorin! - kiáltott hangosan. - Mi a következő lépés? Vannak fegyvereink, de mi haszna van bármilyen fegyvernek a Rettenetes Szmóg ellen? Ezt a kincset még nem nyertük vissza. Még nem aranyat keresünk, hanem a menekülés útját; és túl sokáig kísértettük a szerencsét!
- Igazat szólsz! - válaszolt Thorin, ahogy magához tért. - Induljunk! Majd én vezetlek titeket. Ezer év alatt sem felejtem el ennek a palotának az útjait. - Szólította a többieket, mind összegyűltek, a fáklyákat a fejük fölé tartva áthaladtak a nyitott ajtókon. Sokan vágyakozó pillantásokat vettetek visszafelé. 
Csillogó páncéljukat ismét a régi köpenyükkel takarták el, fényes sisakjukra rongyos sapkájukat húzták. Libasorban mentek Thorin mögött, kicsi fények sora a sötétben, ami gyakran megállt, ekkor félve füleltek a sárkány visszatértének legkisebb zajára. Bár a régi díszítések régen szétmállottak vagy elpusztultak, és jártában-keltében mindent bemocskolt és megperzselt a szörnyeteg, Thorin ismert minden folyosót és minden fordulót. Hosszú lépcsőket másztak meg, majd befordultak és visszhangos járatokban lefelé mentek, újra befordultak, egyre több és több lépcsőn mentek fel.
Ezek sima, az élő kőből kivájt széles lépcsők voltak. A törpök csak mentek és mentek felfelé, nem találkoztak élőlény nyomával, csak árnyakkal, amelyek menekültek a huzatban lobogó fáklyák fénye elől.
 A lépcsőket egyáltalán nem hobbit-lábakra méretezték, és Bilbó már úgy érezte, nem tud tovább menni, amikor a plafon hirtelen a magasba szökött, a fáklyák fényén is túl. Fehér villanást láttak, ami egy nyíláson keresztül jött a magasból, a levegő pedig kellemesebb volt. Halvány fény hullott eléjük a hatalmas ajtókon keresztül, amelyek megcsavarodva és félig megégve lógtak a sarokvasakon.
- Ez Thrór hatalmas csarnoka - mondta Thorin. - Egy ünnepi csarnok és tanácsterem. A Főkapu már nincs messze.
Áthaladtak a romos termen. Asztalok korhadtak, székek és padok feküdtek felforgatva, elszenesedve, elpusztulva. Koponyák és csontok hevertek a padlón kancsók, tálak, törött ivókürtök között a porban. Ahogy még több ajtón mentek át a terem távolabbi vége felé, víz hangja ütötte meg a fülüket, és a szürke fény hirtelen kivilágosodott.
- Itt születik a Sebes Folyó - mondta Thorin. - Innen siet a kapuhoz. Kövessük!
A sziklafal egyik sötét nyílásából forró víz bújt elő, kavarogva folyt egy szűk csatornában, amit régi kezek ügyessége vájt, egyenesített és mélyített ki. Mellette egy kövekkel kirakott út futott, elég széles, hogy sok ember mehessen rajta egymás mellett. Gyorsan végigfutottak rajta, befordultak egy széles kanyarban, és íme! Előttük ragyogott a napfény. Egy magas boltív emelkedett itt, amelyen még látszottak a régi vésetek darabjai, bár széttöredezett és megfeketedett. A ködös Nap sápadt fényt küldött a Hegy nyúlványai közé, és arany sugarak estek a kövekre a küszöb előtt.
Denevérek kavargó tömege, amit a fáklyák füstje felzavart álmából, suhant el fölöttük. Ahogy előre ugrottak, a lábuk megcsúszott a töredezett kövön, ami sima volt és nyálkás a sárkány lábától. A víz zúgva bukkant ki előttük, és tajtékozva hullott alá a völgybe. A földre hajították a fáklyákat, és vaksi szemekkel bámultak. Megérkeztek a Főkapuhoz, és Suhatag felé néztek.
 - Végre! - mondta Bilbó. - Nem hittem volna, hogy egyszer kinézek ezen az ajtón. És soha nem reméltem, hogy egyszer ennyire örülök majd, hogy láthatom a napot, és érezhetem a szelet az arcomon. De brrr! Ez a szél hideg!
Az volt. Kemény keleti szél fújt, a közeledő tél fenyegetésével. A szél a hegy karjai között kavargott a völgy felé, és a kövek között sóhajtozott. A sárkány-járta, fullasztó barlangokban töltött idő után most vacogtak a napfényben. Bilbó hirtelen úgy érezte, nem csak fáradt, hanem nagyon éhes is. 
- Késő reggel lehet - mondta -, azt hiszem, nagyjából reggeli-idő - már ha van ehető reggeli. De nem hinném, hogy Szmóg kapujának küszöbe a legbiztonságosabb hely az étkezéshez. Menjünk valahova, ahol egy ideig nyugton lehetünk!
- Igazad van! - mondta Balin. - És azt hiszem, tudom, merre kellene mennünk: az öreg őrházhoz, ami a Hegy délnyugati sarkánál áll.
- Milyen messze van? - kérdezte a hobbit.
- Öt órás gyaloglás, azt hiszem. Nehéz út lesz. A Kaputól induló út, ami a folyó bal partján vezet, úgy tűnik, teljesen tönkrement. De nézz le oda! A folyó hirtelen elkanyarodik kelet felé Suhatag romvárosa előtt. Azon a helyen régen egy híd állt, ami meredek lépcsőkhöz vezetett, amelyek felvezettek a jobb parton, és tovább egy úthoz, ami a Varjúdomb felé vitt. Ott van (vagy volt) egy ösvény, ami felvezetett az őrházhoz. Nehéz lesz felmászni oda, még akkor is, ha a régi lépcső még megvan.
- Jaj nekem! - morgott a hobbit. - Még több gyaloglás és mászás reggeli nélkül! Csak tudnám, hány reggelit és más étkezést hagytunk ki abban a koszos, időtlen lyukban?
Valójában két éjszaka és köztük egy nap telt el (nem teljesen élelem nélkül), mióta a sárkány összezúzta a mágikus ajtót, de Bilbó elvesztette a napok fonalát, nem tudta volna megmondani, hogy egy vagy hét éjszaka telt el.
- Ugyan, ugyan! - mondta Thorin nevetve, mert újra feltámadt benne a lelkesedés, és csörgette a drágaköveket a zsebében. - Ne hívd a lakhelyemet koszos lyuknak! Várj csak, amíg kitakarítjuk és újra feldíszítjük!
- Addig nem, amíg Szmóg él - mondta borúsan Bilbó. - Tényleg, hol lehet? Egy jó reggelit adnék érte, ha megtudhatnám. Remélem, nem a hegy tetején ül, és minket néz!

Ez a gondolat nagyon zavarta a törpöket, és gyorsan egyetértettek abban, hogy Bilbónak és Balinnak igaza van.
- El kell mennünk innen - mondta Dori. -  A szemeit a hátamon érzem.
- Ez egy hideg és elhagyatott hely - mondta Bombur. - Inni lehet, de ételnek nem látom nyomát. Egy sárkány biztos mindig éhes egy ilyen vidéken.
- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltoztak a többiek. - Kövessük Balin ösvényét!
A jobb kéz felé eső sziklafal alatt nem volt út, így hát a kövek között botladoztak a folyó bal partján. Az üresség és a pusztaság még Thorin kedélyét is újra lehűtötte. A híd, amiről Balin beszélt, már rég összeomlott, a kövei nagyrészt már csak sziklák voltak a hangos, sekély vízben. A folyón csak nehezen tudtak átkelni, megtalálták az ősi lépcsőket, és felmásztak a magas partra, Egy kis menetelés után kiértek a régi útra, és nemsokára egy mély, a sziklák között megbújó völgybe értek; itt megálltak és pihentek egy ideig, olyan reggelit ettek, amilyen akadt, főként cramot és vizet. (Ha tudni akarjátok, mi az a cram, csak annyit mondhatok, hogy nem ismerem a receptjét. Ez egy kekszféle, időtlen időkig friss marad, talpon tart, de nem túl ízletes, igazság szerint unalmas, csak rágógyakorlatnak jó. A Tavi-emberek készítik hosszú utazásokra).
Ezután ismét elindultak; most az út nyugat felé vezetett, elhagyta a folyót, és a Hegy dél felé mutató nyúlványának hatalmas oldala mind közelebb került. Végül elérték a hegyi ösvényt. Meredeken kúszott felfelé, lassan vánszorogtak egymás mögött libasorban, míg végül késő délután elérték a hegygerinc tetejét, és látták, ahogy a téli nap lefelé megy nyugaton.
Itt találtak egy sík területet, ami három oldalról nyitott volt, falak nélkül, de az északi oldalon sziklafal védte, amiben egy ajtószerű nyílás volt. Az ajtóból kelettől nyugatig be lehetett látni a vidéket.
- Itt - mondta Balin - a régi időkben mindig őrt állítottunk. A mögöttünk lévő ajtó egy kőbevájt kamrába vezet, amit őrszobának alakítottak ki. Több hasonló hely is volt a Hegy környékén. A gazdagság napjaiban nem volt nagy szükség az őrszemekre, és az őrök talán túlságosan el lettek kényeztetve - máskülönben korábban felfigyeltünk volna a sárkány közeledésére, és a dolgok máshogy végződtek volna. Most mégis menedéket találhatunk itt egy időre, és sokat láthatunk anélkül, hogy meglátnának.
- Nincs sok haszna, ha látták, ahogy idejöttünk - mondta Dori, aki folyamatosan a Hegy csúcsát nézte, mintha azt várná, hogy Szmóg úgy üljön ott, mint egy madár a templomtornyon.
- Ezt meg kell kockáztatnunk - mondta Thorin. - Ma már nem mehetünk tovább.
A sziklakamrában száznak is elég hely lett volna, és beljebb volt még egy kisebb helység is, ami távolabb volt a külső hidegtől. Eléggé elhagyatott hely volt; még a vadállatok sem használták Szmóg uralmának idején. Itt letették minden terhüket, egyesek azonnal elnyúltak a földön, és elaludtak, de a többiek leültek a külső ajtó közelében, és a terveikről beszélgettek.
A beszélgetésük mindig visszatért egy dologra: hová lett Szmóg? Nyugatra néztek, de nem láttak semmit. Keleten sem volt semmi, és dél felé sem látták nyomát a sárkánynak, de arrafelé nagyon sok madár gyülekezett. Ezt bámulták, és töprengtek; de nem jutottak közelebb a megoldáshoz még akkor sem, mikor megjelentek az első hideg csillagok.




14. fejezet
Tűz és víz

	Ha a törpökhöz hasonlóan ti is tudni akarjátok, merre járt Szmóg, akkor vissza kell mennünk addig az estéig, amikor összezúzta az ajtót, és dühösen elrepült, két nappal ezelőtt.
	A tavon fekvő Esgaroth város lakói nagyobb részt a házaikban voltak, mert a sötét kelet felől hideg szél fújt, de néhányan a mólókon sétálgattak. Ahogy mindig is szerették, nézték a csillagokat, ahogy a tó sima felszínén csillognak, mikor feljöttek az égre. A városból a Magányos Hegyet eltakarták az alacsony dombok a tó távolabbi végénél, csak egy résen át lehetett látni, ahol a Sebes Folyó megérkezett észak felől. Tiszta időben is csak a magas csúcsot lehetett látni, de csak néha néztek arra, mert még a reggeli fényben is rettentő és baljós volt. Most eltűnt, nem látszott, eltakarta a sötétség.
	Hirtelen újra felvillant a Hegy csúcsa; egy rövid villanást lehetett látni, ami elhalványodott.
	- Nézzétek! - mondta valaki. - Megint a fények! Múlt éjjel az őrszemek látták, ahogy felvillannak és kialszanak, éjféltől egészen hajnalig. Valami történik arrafelé.
	- Talán a Hegy alatti Király aranyat formáz - mondta egy másik. - Már régen elment észak felé. Itt az idő, hogy a dalok újra igazzá váljanak.
	- Milyen király? - mondta egy harmadik komor hangon. - Nekem inkább úgy látszik, hogy ez a Sárkány gyilkos tüze, az egyetlen Hegy alatti királyé, akit ismerünk.
	- Mindig ilyen nyomasztó dolgokról beszélsz! - mondták a többiek. - Bármiről, áradástól a mérgezett halakig. Gondolj valami vidámra!
	Hirtelen nagy fényesség látszott egy alacsony helyen a dombok között, és a tó északi vége aranyszínűre változott.
	- A Hegy alatti Király! - kiáltották. - Kincse mint a Nap, ezüstje mint a forrás, a folyója aranyat kap! A folyó aranyat hoz a Hegyről! - kiáltozták, és mindenhonnan nyíló ablakok, siető lábak zaját lehetett hallani.
	Ismét hatalmas izgalom és lelkesedés kerekedett. De a komor hangú fickó sebesen a Mesterhez sietett. - A sárkány közeledik, vagy legyek bolond! - kiáltott. - Romboljátok le a hidakat! Fegyverbe! Fegyverbe!
	Hirtelen megszólaltak a riadótrombiták, és visszhangot vertek a sziklás partokon. Az éljenzés elhallgatott, az öröm félelemmé változott. Így történhetett, hogy a sárkány nem érte készületlenül őket. Olyan gyorsan szállt, hogy nemsokára meglátták őt: mint egy sebesen közeledő tűzszikra, ami egyre hatalmasabbra és fényesebbre nő, és a legbolondabbak is tudták, hogy a jóslatok nagyon nem váltak be. De még mindig volt egy kis idejük. A város minden csónakját megtöltötték vízzel, minden harcos fegyvert fogott, minden nyilat és dárdát előkészítettek, és a szárazföldre vezető hidat elpusztították, mielőtt Szmóg közeledésének szörnyű robaja felerősödött, és a tó vize tűzvörösen hullámzott, ahogy a rettentő szárnyak elsuhantak fölötte.
	Hallotta az emberek sikítását, jajgatását és kiáltozását, ahogy rájuk támadt; a hidak felé fordult, de megelőzték! A híd elpusztult, az ellenségei egy szigeten voltak a vízben, ami túl mély, sötét és hideg volt az ízlésének. Ha belemerül, annyi gőz és pára szállt volna fel, ami napokra ködbe boríthatta volna az egész vidéket. De a tó hatalmasabb volt nála, kioltotta volna a tüzét, mielőtt átkelhetett volna rajta.
	Bömbölve csapott le újra a városra. Sötét nyilak felhője röppent fel, csattogtak-csörögtek a pikkelyein és a drágakövein. A nyilak a leheletétől tüzet fogtak és sisteregve hullottak vissza a tóba. Egyetlen tűzijáték sem érhet fel annak az éjszakának a látványával. Az íjak pendülésétől, a trombiták harsogásától a sárkány dühe a tetőfokára hágott, míg el nem vakította és meg nem őrjítette őt. Hosszú időn át senki nem mert harcba szállni ellene; most sem mertek volna, ha a komor hangú férfi (a neve Bard) nem rohangált volna fel-alá az íjászokat bíztatva, és nem sürgette volna a Mestert, hogy adjon parancsot az utolsó nyílig tartó harcra. 
	Tűz tört elő a sárkány szájából. Egy ideig a magasban körözött felettük, bevilágítva az egész tavat; a fák a parton rézszínben és vérvörösben fénylettek, a mélyfekete árnyékok a tövüknél táncoltak. Majd a sárkány lecsapott a nyílzápor közepén, haragjában ügyet sem vetve a nyilakra, és nem is fordította a pikkelyes oldalát az ellenségei felé, mert lángokban akarta látni a városukat.
	Lángok csaptak fel a zsúptetőkről és a fagerendákról, ahogy alászállt, felemelkedett, és visszafordult, bár minden tetőt alaposan eláztattak, mielőtt a városhoz ért. Kezek százai zúdítottak vizet újra, amikor csak egy szikra is felszökött. A sárkány megfordult. A farkával egyet csapott, a Városháza tetejét szétmorzsolta és lerombolta. Kiolthatatlan lángok csaptak magasra az éjszakában. Újabb roham, majd még egy, és máris egy ház, majd egy másik állt lángokban, és dőlt össze. Nem volt nyíl, ami megállíthatta volna Szmógot, vagy jobban megsebezte volna, mint egy mocsári szúnyog. 

Már minden oldalon emberek ugráltak a vízbe. A piactéren nőket és gyerekeket vittek a megrakott csónakokba. Elhajigálták a fegyvereket. Sírás és gyász hangjai hallatszottak ott, ahol nemrég az eljövendő boldogságról és a törpökről zengtek dalok. Most az emberek átkozták őket. Maga a Mester is az aranyozott csónakjához futott, abban reménykedve, hogy el tud menekülni a zűrzavarban és ép bőrrel megúszhatja. Nemsokára az egész város kiürült és leégett volna a tó vizéig. A sárkány ebben bízott. Csak az érdekelte, hogy be tudjanak szállni a csónakokba. Ott már könnyedén levadászhatta őket, vagy éhen halhattak volna a vízen. Csak próbáljanak kimenni a partra, ő várni fogja őket. Hamarosan az összes partmenti erdőt lángba borítja, felperzsel és kiszárít minden mezőt és legelőt. De most jobban élvezte a városi vadászatot, mint bármit a korábbi években. De volt még egy íjászcsapat, akik kitartottak az égő házak között. Bard volt a vezérük, komor hangú, komor arcú; a barátai őt vádolták, hogy árvizet és mérgezett halakat jövendölt, bár ismerték az érdemeit és a bátorságát. Távoli leszármazottja volt Girionnak, Suhatag urának, akinek a felesége és a fia megszökött a Sebes Folyón a város pusztulásakor. Most Bard egy hatalmas tiszafa íjjal harcolt, míg egy kivételével az összes nyilát el nem lőtte. A lángok közeledtek hozzá. A társai kezdték elhagyni őt. Utoljára feszítette meg az íját. Hirtelen valami a sötétből a vállára szállt. Összerándult - de csak egy öreg rigó volt. Félelem nélkül a férfi füléhez hajolt, és híreket hozott neki. Bard csodálkozva vette észre, hogy érti a madár nyelvét; erre csak Suhatag népének leszármazottai voltak képesek.
	- Várj! Várj! - mondta neki a madár. - Épp felkel a hold. Figyeld a gödröt a sárkány bal mellénél, ahogy repül és elfordul fölötted! - És miközben Bard csodálkozva várt, a madár elmondta neki, mi történt a Hegyen, és mindent, amit hallott. Ekkor Bard a füléig húzta az íj húrját. A sárkány visszafelé körözött, alacsonyan repült, és ahogy közeledett, a hold felkelt a keleti part fölött, és ezüstbe vonta a hatalmas szárnyait.
	- Nyíl! - mondta az íjász. - Fekete nyíl! Téged hagytalak utolsónak. Sosem hagytál cserben, én pedig mindig visszaszereztelek. Apámtól örököltelek, ő a saját apjától. Ha valóban az igazi Hegy alatti Király kovácsai készítettek, most szállj, és találj célba!
	A sárkány még egyszer elhúzott, még alacsonyabban, mint korábban, és ahogy megfordult és lebukott, a hasa fehéren fénylett a drágakövekről visszaverődő holdfényben - kivéve egy helyen. A hatalmas íj megpendült. A fekete nyíl elröppent a húrról, egyenesen a sárkány bal mellénél lévő gödör felé, ahol a mellső lábát messzire kinyújtotta. A nyíl becsapódott, és eltűnt a nyílhegy, a vessző, és a toll is, olyan sebességgel repült. Egy borzalmas kiáltással, ami megsüketítette az embereket, kidöntötte a fákat és szétzúzta a köveket, Szmóg tűzcsóvát lövellt a levegőbe, megfordult, és lezuhant a magasból.
	Pontosan a városra esett. Végső agóniájában ízzé-porrá zúzta. A tó felmorajlott. Hatalmas gőz csapott fel fehéren az éjszakai, holdvilágos sötétben. Sistergés hallatszott, egy bugyogó-kavargó hang, majd csend lett. Így pusztult el Szmóg és Esgaroth, de nem Bard. 

A növekvő hold egyre magasabbra emelkedett, a szél egyre erősebb és hidegebb lett. A kavargó ködből görbe oszlopokat és felhőket formált, nyugat felé hajtotta őket, hogy foszlányokká szakadjanak a Bakacsinerdő előtti mocsarak fölött. Ekkor látni lehetett a sok csónakot a tó felszínén és a szél Esgaroth gyászoló embereinek hangját hozta. Siratták az elvesztett városukat, javaikat és a lerombolt házaikat. De volt sok minden, amiért hálásak lehettek volna, ha belegondolnak, bár akkor ezt nem lehetett volna elvárni tőlük: az emberek legalább háromnegyede élve megmenekült; az erdőik, a legelőik, az állataik és a csónakok többsége sértetlen maradt; és a sárkány halott volt. Hogy ez mit jelentett, akkor még nem tudták.
	Gyászoló csoportokba gyűltek a nyugati parton, reszkettek a hideg szélben, első panaszuk és haragjuk a Mester ellen irányult, aki túl hamar magára hagyta a várost, miközben néhányan még védeni akarták.
	- Lehet, hogy jó esze van az üzlethez - főleg a saját üzletéhez - mormogták néhányan -, de tehetetlen, ha valami komoly történik! - Áldották Bard bátorságát, és az utolsó nagy lövését. - Bárcsak ne halt volna meg - mondta mindenki -, királlyá koronáznánk! Bard, a Sárkányölő, Girion véréből! Fájdalom, elvesztettük!
	És a beszélgetés közepén egy magas alak lépett ki az árnyak közül. Teljesen elázott, fekete haja vizesen tapadt az arcára és a vállára, a szemében vad tűz égett.
	- Bard nem veszett oda! - kiáltotta. - A vízbe ugrott Esgarothból, mikor az ellenség elpusztult. Én vagyok Bard, Girion véréből; én öltem meg a sárkányt!
	- Bard király! Bard király! - kiáltozták. A Mester a vacogó fogait csikorgatta.
	- Girion Suhatag ura volt, nem Esgaroth királya - mondta. - A Tóvárosban mindig Mestert választottunk az öregek és bölcsek közül, és nem tűrtük egyszerű harcosok uralmát. Hadd menjen "Bard király" vissza saját birodalmába - bátorsága felszabadította Suhatagot, és semmi nem áll visszatérésének útjába. Aki akar, vele tarthat, ha jobban kedvelik a hideg földeket a Hegy árnyékában, mint a tó zöld partjait. A bölcsek itt maradnak, és remélhetőleg újjáépítik a városunkat, és megint élvezni fogják békéjét és gazdagságát.
	- Bard királyt választjuk! - kiáltották a közelben álló emberek válaszul. - Elegünk van az vénekből és a garasoskodókból! - A távolabb állók is csatlakoztak a kiáltásokhoz: - Éljen az Íjász, le a Pénzeszsákokkal! - mígnem a lárma már a parton visszhangzott.
	- Én lennék az utolsó, aki lebecsüli Bardot, az Íjászt - mondta óvatosan a Mester (mert Bard most a közelében állt). - Ma éjjel főhelyet érdemelt ki városunk jótevői között; és kiérdemelte, hogy sok dalban örökítsék meg. De miért, ó emberek - itt a Mester felemelkedett, nagyon hangosan és tisztán beszélt tovább -, miért engem hibáztat mindenki? Mit vétettem, hogy le akartok váltani? Ki ébresztette fel a sárkányt álmából, ha megkérdezhetem? Ki kapott tőlünk gazdag ajándékokat és bőséges segítséget, és elhitette velünk, hogy a régi dalok igazzá válhatnak? Ki játszott a lágy szívünkkel és a vágyainkkal? Miféle aranyat küldtek nekünk a folyón jutalmul? Sárkánytüzet és pusztulást! Kitől követelhetnénk a kárunk megtérítését, és segítséget az özvegyeink és árváink számára?
	Ahogy láthatjátok, a Mester nem ok nélkül kapta a pozícióját. A szavai hatására az emberek pillanatnyilag elfeledkeztek az új király gondolatáról, a dühük pedig Thorin és társai ellen irányult. Vad és kemény szavak hallatszottak sokfelől; és sokan azok közül, akik a leghangosabban énekelték a régi dalokat, most hangosan kiabálták, hogy a törpök szándékosan ellenük zavarták fel a sárkányt!
	- Bolondok! - mondta Bard. - Miért vesztegettek szót és indulatot azokra a boldogtalan teremtményekre? Biztos, hogy ők vesztek oda elsőként a tűzben, mielőtt Szmóg hozzánk jött volna. - Miközben beszélt, a Hegy gazdátlanul, őrizetlenül heverő mesés kincsének gondolata költözött a szívébe, és elhallgatott. Elgondolkodott a Mester szavain, Suhatag újjáépítésén, hogy arany harangokkal tölti meg a várost, ha találna megfelelő embereket.
	Végül újra megszólalt: - Mester, ez most nem a dühös szavak ideje, vagy hogy a változás súlyos terveit mérlegeljük. Feladatunk van. Még mindig téged szolgállak, bár egy idő után talán újra meggondolom szavaidat, és északra megyek azokkal, akik követnek engem.
	Ezzel elment, hogy segítsen a táborok elrendezésében, valamint a betegek és sérültek ellátásában. A Mester haragos tekintettel nézett utána, és ülve maradt a földön. Többet gondolkodott, mint beszélt, hacsak nem akkor, amikor hangosan kiabált az embereknek, hogy hozzanak neki élelmet és tüzet. Bard bármerre ment, mindenhol azt látta, hogy futótűzként terjed a szóbeszéd az emberek között a temérdek kincsről, ami most őrizetlenül hever. Az emberek a veszteségiek kárpótlásáról beszéltek, amit a kincsből kapnak majd, hatalmas vagyonról, amelyből sok drága dolgot vehetnek délről; ez nagyon felvidította őket nehéz helyzetükben. Ez jól jött, mivel az éjszaka zord és nyomorúságos volt. Csak néhányuknak jutott fedél (a Mesternek jutott egy), az élelem kevés volt (még a Mesternek sem jutott sok). Azok közül, akik sértetlenül megmenekültek a város pusztulásából, sokan megbetegedtek a víztől, a hidegtől, az éjszakai bánattól, és később meghaltak. A következő napokban sokan betegeskedtek és nagy éhínség volt.
	Eközben Bard átvette az irányítást, és a saját ötletei szerint rendezte a dolgokat, bár mindig a Mester nevében. Nehéz feladat volt az emberek kormányzása, a lakások és a védelem előkészítése. Valószínűleg a legtöbben odavesztek volna a télen, ami szorosan az ősz nyomában járt, ha nincs kéznél a segítség. De a segítség gyorsan jött; Bard azonnal gyors futárokat küldött fel a folyón az Erdőbe, hogy az Erdőtündék Királyának segítségét kérje. Ezek a futárok már egy vonuló sereget találtak, bár még csak két nap telt el Szmóg pusztulása óta.
	A Tündekirály híreket kapott a saját futáraitól, és a madaraktól, amelyek szerették a népét, így már sokat tudott arról, mi történt. Valóban nagy volt a felfordulás a szárnyas teremtmények között, amelyek a Sárkány Pusztájának szélén éltek. A levegő megtelt köröző madárrajokkal, gyors röptű küldönceik ide-oda szálltak az égen. Az Erdő határán fütyülés, kiáltozás és trillázás hallatszott. A Bakacsinerdőben terjedt a hír: "Szmóg halott!" Levelek susogtak, füleket hegyeztek. Még mielőtt a Tündekirály kilovagolt volna, a hír elért a Ködhegység fenyveseibe is; Beorn hallotta a faházában, az orkok tanácsot ültek a barlangjaikban.
	- Attól tartok, most hallottunk utoljára Tölgypajzsos Thorinról - mondta a király. - Jobban tette volna, ha a vendégem marad. Gonosz szél az - tette hozzá -, ami senkinek nem hoz semmi jót. - Ő sem felejtette el Thrór gazdagságának legendáját. Így történhetett, hogy Bard hírnökei már úton találták, ahogy sok lándzsással és íjásszal vonult; sok varjú gyűlt össze fölötte, mert azt gondolták, újra kitört a háború, olyan, ami nagyon régen nem volt ezen a tájon. De a király, mikor meghallotta Bard kérését, megkönyörült, mert jó és kedves népek ura volt; így a menet, ami eredetileg egyenesen a Hegy felé tartott, elfordult, és most a folyó mentén a Hosszú Tóhoz sietett. Nem volt elegendő csónak vagy tutaj a seregének, így kénytelenek voltak lassabban, gyalog menni; de hatalmas készleteket küldött előre a folyón. A tündék könnyűléptűek, és bár akkoriban nem voltak hozzászokva a meneteléshez, és a földek veszélyesek voltak az Erdő és a Tó között, gyorsan haladtak. Öt nappal a sárkány halála után elérték a tópartot, és meglátták a város romjait. Örömmel fogadták őket, ahogy kell, és az emberek a Mesterükkel az élen készek voltak bármilyen alkura a jövőben, hogy meghálálják a Tündekirály segítségét.
	A tervük hamarosan elkészült. A nőkkel, gyerekekkel és a betegekkel a Mester hátramaradt; vele maradt néhány mesterember és sok ügyes tünde; ők fákat vágtak ki, összegyűjtötték az Erdőből a folyón leúsztatott rönköket. Ezután sok kunyhót emeltek a parton, a közeledő tél ellen. A Mester irányítása alatt elkezdték az új város tervezését, amit minden korábbinál szebbre és nagyobbra terveztek, de nem a régi helyén. Északabbra költöztek a parton; mert ettől fogva irtóztak a víztől, ahol a sárkány feküdt. Többé nem tért vissza az aranyágyára, mozdulatlanul, kicsavarodva feküdt a sekély vízben. Ott később hosszú időn át lehetett látni a hatalmas csontjait nyugodt időben, a régi város romjai között. Csak kevesen mertek átkelni az átkozott helyen, és senki nem mert lemerülni a borzongató vízbe, hogy felhozza a drágaköveket, amelyek kihullottak a rothadó teteméből.
	De minden hadra fogható ember és a Tündekirály seregének legnagyobb része felkészült, hogy északra vonuljon a Hegyhez. Így történt, hogy tizenegy nappal a város pusztulása után a sereg eleje áthaladt a kőkapukon a tó végénél, és behatolt a puszta földekre.




15. fejezet
Gyülekeznek a felhők

	Most térjünk vissza Bilbóhoz és a törpökböz. Egyikük egész éjjel őrködött, de mikor eljött a reggel, a veszélynek semmi jelét nem látták vagy hallották. Viszont mind több madár gyűlt össze. Csapatokban szálltak dél felől; a varjak, amelyek még a Hegy környékén éltek, szüntelenül fent köröztek és károgtak.
	- Valami furcsa történik - mondta Thorin. - Elmúlt az őszi költözések ideje, és ezek a madarak mindig ezen a földön élnek; ezek seregélyek és pintyrajok; a távolban pedig sok dögevőt látok, mintha egy csata zajlana!
	Hirtelen Bilbó megszólalt: - Megint itt van az öreg rigó! - kiáltotta. - Úgy látszik, megmenekült, mikor Szmóg összezúzta a hegyoldalt, de nem hiszem, hogy a csigák is túlélték!
	Valóban az öreg rigó volt, ahogy Bilbó is mondta. Hozzájuk repült, és letelepedett egy közeli sziklán. Csapkodott a szárnyaival és énekelt; majd oldalra hajtotta a fejét, mintha figyelne; majd újra énekelt, és újra figyelt.
	- Azt hiszem, mondani akar valamit nekünk - mondta Balin -, de nem tudom követni az efféle madarak beszédét, mert gyors és nehéz. Te értesz valamit belőle, Zsákos?
	- Nem túl sokat - mondta Bilbó (az igazat megvallva egyáltalán nem értett belőle semmit) -, de az öreg fickó nagyon izgatottnak tűnik.
	- Bárcsak varjú volna! - mondta Balin.
	- Azt hittem, nem szereted őket! Mintha féltél volna tőlük, mikor idefelé jöttünk.
	- Azok hollók voltak! Csúnya, gyanakvó tekintetű jószágok, és gorombák is. Biztos hallottad, hogyan hívtak bennünket. De a varjak mások. Régen nagy barátság volt köztük és Thrór népe között; gyakran titokban hoztak híreket, és fényes dolgokkal jutalmazták őket, amiket elrejtettek a fészkeikben.
	- Hosszú évekig élnek, jó az emlékezetük, és a bölcsességüket átadják a gyermekeiknek is. Sokat ismertem a sziklák varjai közül, mikor még törp-gyerkőc voltam. Ezt a magaslatot is Varjúdombnak hívják, mert itt élt egy bölcs és híres pár: az öreg Carc és a felesége; az őrszoba fölött laktak. De nem hiszem, hogy élnek még itt ebből a régi fajtából. 
	Épp, mikor befejezték a beszélgetést, az öreg rigó nagyot kiáltott, és abban a pillanatban elrepült. 
	- Lehet, hogy mi nem értjük őt, de ez az öreg madár biztosan ért minket - mondta Balin. - Figyeljetek, és lássuk, mi történik.
	Nemsokára szárnycsapkodás hallatszott, a rigó visszatért; és vele jött egy nagyon elaggott madár. Majdnem vak volt, alig bírt repülni, a feje teteje kopasz. Egy hatalmas méretű, öreg varjú volt. Merev testtel szállt le előttük, lassan meglebbentette a szárnyát, és meghajolt Thorin felé.
	- Ó Thorin, Thráin fia és Balin, Fundin fia - károgta (és Bilbó megértette, mert normális nyelvet használt, nem madár-beszédet). - Róac vagyok, Carc fia. Carc már meghalt, de régen te nagyon jól ismerted. Száz, és még harmincöt év telt el, mióta kibújtam a tojásból, de nem felejtettem el, amit apám mondott nekem. Most én vagyok a Hegy nagy varjainak vezére. Kevesen vagyunk, de még emlékszünk az ősi Királyra a Hegy alatt. Népem többsége távol van, mert nagy dolgok történtek délen - némelyik örömteli neked, másokat nem fogsz annyira jónak tartani.
	- Íme! A madarak ismét a Hegynél és Suhatagnál gyülekeznek délről, keletről és nyugatról, mert elterjedt a hír, hogy Szmóg halott!
	- Halott! Halott? - kiáltozták a törpök. - Halott! Akkor ok nélkül féltünk - és a kincs a miénk!
	Mindannyian felugrottak, és örömükben körbe-körbe ugrándoztak.
	- Igen, halott - mondta Róac. - A rigó - tollai sose hulljanak ki -, látta meghalni, így bízhatunk a szavában. Látta, hogy elesett az Esgaroth embereivel vívott csatában, három éjszakával ezelőtt, mikor felkelt a Hold.
	Beletelt egy kis időbe, mire Thorin le tudta csendesíteni a törpöket, hogy hallhassák a varjú híreit. Ő pedig, miután elmondta, hogyan zajlott le a csata, tovább folytatta:
	- Ennyit az örömről, Tölgypajzsos Thorin. Biztonságban visszatérhetsz a csarnokaidba; az összes kincs a tiéd - pillanatnyilag. De sokan gyűlnek ide a madarakon kívül. Az őrző halálának híre már messzire jutott, és Thrór gazdagságának legendája nem veszett el a sok év alatt; sokan szeretnének részt a zsákmányból. A tündék egyik serege már úton van, dögevő madarak kísérik őket csata és mészárlás reményében. A Tónál az emberek arról suttognak, hogy a gyászukért a törpök a felelősek; otthonaik elvesztek, sokan meghaltak, Szmóg elpusztította a városukat. Azt gondolják, a kincsből kárpótlást kaphatnak, akár éltek, akár meghaltatok.
	- Saját bölcsességednek kell kiválasztani az utat, de tizenhárom csak kis maradéka Durin hatalmas népének, amely egyszer itt élt, de mostanra szétszóródott a világban. Ha hallgatsz a tanácsomra, nem bízol a Tavi-emberek Mesterében, inkább abban, aki lelőtte a sárkányt az íjával. Ő Bard, Suhatag népéből, Girion véréből; komor ember, de igaz. Szeretnénk újra békét látni a törpök, az emberek és a tündék között, annyi pusztulás után; de ez sok aranyadba kerülhet. Szólottam.
	Ekkor feltört Thorin dühe: - Köszönetünk illet téged Róac, Carc fia. Rólad és népedről nem fogunk megfeledkezni. De az aranyunkból sem tolvajlással, sem erővel nem vihet el senki, ameddig életben vagyunk! Meg is kérnélek, ha közületek valaki még erős szárnyú és fiatal, hogy küldjetek hírnököket rokonainkhoz északra a hegyekbe, innen nyugatra és keletre, és beszéljetek nekik a nehézségeinkről. De keressétek főleg unokatestvéremet, Dáint a Vasdombokban, mert sok, jól felfegyverzett törpje van, és ő lakik legközelebb ehhez a helyhez. Kérjétek, hogy siessen!
	- Nem mondom, hogy ez a gondolat jó vagy rossz - károgta Róac -, de megteszem, amit csak lehet. - Ezzel lassan elrepült.
	- Most vissza a Hegyhez! - kiáltotta Thorin. - Nincs vesztegetnivaló időnk!
	- És nincs sok eszegetnivaló élelmünk sem! - kiáltott fel Bilbó, aki mindig gyakorlatias volt az ilyen dolgokban. Bárhogy is, úgy érezte, hogy a sárkány halálával ténylegesen befejeződött a kaland - ebben nagyot tévedett -, és a ráeső haszon legnagyobb részét odaadta volna, csak hogy békésen rendeződjenek ezek a dolgok. 
	- Vissza a Hegyhez! - kiáltották a törpök, mintha nem is hallották volna Bilbót, tehát neki is velük kellett mennie. Mivel már hallottátok mi történt közben, látni fogjátok, hogy a törpöknek maradt még néhány napjuk. Még egyszer bejárták a barlangokat, és úgy találták (ahogy várták), hogy csak a Főkapu maradt nyitva; Szmóg minden más bejáratot (természetesen a kicsi titkos ajtó kivételével) régen elpusztított és eltorlaszolt, nyomuk sem maradt. Kemény munkába fogtak, hogy megerősítsék a főbejáratot, és hogy újjáépítsék az utat, ami onnan indult. Bőséggel találtak szerszámokat, melyeket a bányászok, kőfejtők és építők használtak régen; ezekben a munkákban a törpök még mindig nagyon képzettek voltak.
	Ahogy dolgoztak, a varjak folyamatosan híreket hoztak nekik. Így tudták meg, hogy a Tündekirály elfordult a Tó felé, így egy kis lélegzethez jutottak. Ami ennél is jobb, meghallották, hogy három pónijuk megmenekült, és most fel-alá kóboroltak a Sebes Folyó partján, nem messze onnan, ahol a készleteik maradékát hagyták. Így miközben a többiek a munkát folytatták, egy varjú irányításával elküldték Filit és Kilit, hogy találják meg a pónikat, és hozzanak vissza mindent, amit csak tudnak.
	Négy napja elmentek, mikor megtudták, hogy a Tavi-emberek és a tündék egyesített serege a Hegy felé siet. De most már több reményük volt: az élelem (nagyrészt persze cram, amit már nagyon untak, de az is jobb volt a semminél) több hétre elegendő, ha beosztják. A kaput négyszögletes, habarcs nélkül rakott kövekből álló fallal torlaszolták el, ami nagyon vastag volt, és magas a kapunyílásnál. Lyukak voltak a falon, amiken keresztül ki tudtak nézni (vagy lőni), de bejárat sehol. Létrákon másztak ki és be, a csomagokat kötelekkel húzták fel. A folyó nyílásához egy alacsony boltívet terveztek az új fal alatt. De a bejárat közelében úgy terelték el a keskeny folyóágyat, hogy egy széles tó terült el a hegy falától a zuhatagig, ahol a folyó Suhatag felé tartott. A Kaput úszás nélkül most már csak a szirt egyik keskeny párkányán lehetett megközelíteni, a fal felől nézve a jobb oldalon. A pónikat csak a régi híd fölötti lépcsők elejéig hozták, mindent lepakoltak róluk, megkérték őket, hogy térjenek vissza a gazdájukhoz, így lovas nélkül visszaküldték mindet délre. 
	Egyik éjszaka hirtelen sok fénypont tűnt fel, mintha tüzek és fáklyák lennének előttük messze délen, Suhatagban.
	- Megjöttek! - kiáltott Balin. - És nagyon nagy a táboruk. Biztos napnyugta alatt értek be a völgybe, a folyó két partja mentén.
	Azon az éjszakán a törpök keveset aludtak. Még halvány volt a reggel, mikor egy társaságot láttak közeledni. A fal mögül figyelték, ahogy elérik a völgy végét, és lassan felkapaszkodnak. Nemsokára látták, hogy a csapat harcra kész, felfegyverzett Tavi-emberekből és tünde íjászokból áll. Végül a legelőrébb lévők felmásztak a leomlott köveken, és felbukkantak a zuhatag tetejénél. Nagy volt a meglepetésük, mikor meglátták a tavat maguk előtt, és az eltorlaszolt Kaput, ahol az újonnan faragott kövekből épült fal állt. 
	Ahogy ott álltak egymáshoz beszélve és mutogatva, Thorin lekiáltott hozzájuk: - Kik vagytok - szólalt meg nagyon nagy hangon -, hogy mintha háborúban lennétek, úgy jöttök Thorinnak, Thráin fiának, a Hegy alatti Királynak a kapuja elé?
	Ők nem válaszoltak. Néhányan gyorsan visszafordultak, a többiek, miután egy ideig a Kaput és a védműveket bámulták, hamarosan követték őket. Azon a napon a tábor elköltözött, pontosan a Hegy nyúlványai közé. A sziklák visszhangozták az éneklő hangokat, ilyet már nagyon sok ideje nem hallottak. Hallatszott a tünde-hárfák hangja is, és az édes dallamoké; ahogy felért hozzájuk a visszhang, úgy tűnt, hogy a csípős levegő felmelegedett, és halványan érezték az erdei virágok tavaszi illatát. 
	Ekkor Bilbó szeretett volna megszökni a sötét erődből, lemenni és csatlakozni a jókedvhez és a tűz körüli mulatsághoz. Néhányan a fiatalabb törpök közül is erre hajlottak, és arról suttogtak, hogy bárcsak máshogy alakultak volna a dogok, és barátként üdvözölhetnék ezeket a népeket; de Thorin morgolódott.
	Most a törpök is előhozták a kincsből visszaszerzett hangszereket, és zenéltek, hogy megenyhítsék a szívét. De a daluk nem olyan volt, mint a tündéké, sokkal inkább olyan, mint amit korábban Bilbó hobbit-üregében játszottak.

Kőszál-sötét nagy hegy hava,
Örvendj - a Király tért haza! 
Kardja vért hány, s ím, a Sárkány
Pusztul - mint ellene hada. 

Fogd a kardod, lándzsád, íjad,
Tegezedből rántsd ki nyilad! 
A kapun túl szenvedés dúl,
Hevíts, te kincs, új nap virrad! 

Híres ősök törp-varázsa
Pöröly harang-harsogása
Tárnájukban mély álmukban 
Takarja a földek árnya. 

Ezüst-nyakék - csillagvirág
Virult rajta - fény-koronák
Sárkány-lángja; szőve rája
Arany nap, ezüst holdvilág. 

A hegy trónját megszabadítsd! 
Vándor néped szív-tüzét szítsd! 
Üzenj menten, szél-sebesen
Még nincs késő - népedet hívd! 

Hívlak most a nagy hegyen át: 
Ős barlangban találsz hazát! 
A Kapunál: én, a Király -
Arannyal vert kezem megáld. 

Kőszál-sötét nagy hegy hava,
Örvendj - a Király tért haza! 
Kardja vért hány, s ím, a Sárkány
Pusztul - mint ellene hada. 


	Ez a dal láthatóan tetszett Thorinnak, újra mosolygott és vidám lett; elkezdte méricskélni a távolságot a Vasdombokig, és találgatta, mennyi időbe telik Dáinnak, hogy elérje a Magányos Hegyet, ha azonnal útnak indul, amint megkapta az üzenetet. Bilbó szíve viszont elszomorodott az ének és a beszéd miatt: mindkettő túlságosan háború-szagúnak tűnt. Másnap korán reggel látták, hogy egy lándzsásokból álló csapat átkel a folyón, és felfelé menetel a völgyben. A Tündekirály zöld zászlóját és a Tó kék lobogóját hozták magukkal, és addig mentek, míg oda nem értek a Főkapu előtt álló falhoz. 
	Thorin ismét hangosan rájuk kiáltott: - Kik vagytok, akik háborúra készen vonultok Thorinnak, Thráin fiának, a Hegy alatti Királynak a kapujához? - Most megjött a válasz is.
	Egy magas férfi lépett elő, haja sötét, az arca komor, és így kiáltott: - Üdv Thorin! Miért keríted el magad, mint egy rabló a raktárban? Még nem vagyunk ellenségek, és örülünk, hogy reményeinken túl életben találunk. Úgy jöttünk, hogy nem számítottunk bárki élőre itt; és most, hogy találkozunk, volna miről tárgyalni és tanácskozni.
	- Ki vagy, és miről akarsz tárgyalni? 
	- Bard vagyok, az én kezemtől pusztult el a sárkány és szabadult fel a kincsed. Ez nem olyan dolog, ami téged is érint? Ezen kívül jog szerint Suhatag urának, Girionnak az örököse vagyok, és a te kincseid között jócskán van Girion csarnokainak és városának gazdagságából, amit az öreg Szmóg elrabolt. Ez nem olyan ügy, amiről beszélnünk kellene? Továbbá utolsó csatájában Szmóg elpusztította Esgaroth népének házait, és én még mindig a Mesterüket szolgálom. Az ő nevében beszélek, és kérdezem, hogy osztozol-e a népével a bánatban és nyomorúságban? Ők segítettek neked, mikor szükséget szenvedtél, és viszonzásul eddig csak pusztulást hoztál rájuk, bár kétségtelenül nem akarattal.
	Ezek a szavak szépek és igazak voltak, bár büszkén és komoran mondták ki őket; Bilbó azt gondolta, hogy Thorin azonnal elismeri a bennük rejlő igazságot. Arra természetesen nem számított, hogy bárki emlékezne arra, hogy ő fedezte fel a sárkány gyenge pontját; pedig ez is igaz volt, mert valóban soha senki nem emlékezett rá. De Bilbó nem számolt az arany hatalmával, amin a sárkány sokáig kotlott, sem a törp-szívekkel. Az elmúlt napokban Thorin hosszú órákat töltött a kincstárban, és a kapzsiság erőt vett rajta. Bár főként az Arkenkövet kereste, észrevett sok más csodás dolgot is, amelyek ott feküdtek, és amelyekben ott volt a régi munka emléke és a népének bánata. 
	- A legrosszabb ürügyet hagytad utoljára, és ezt tetted a fő helyre - válaszolt Thorin. - A népem kincsére senki emberfia nem formálhat jogot, csak mert Szmóg, aki ellopta tőlünk, őket is megfosztotta életüktől vagy otthonuktól. Ez nem a sárkány kincse volt, így a gonosz tetteit nem lehet ezzel jóvátenni. A Tavi-emberektől kapott javak és a segítség ára meg lesz fizetve - a megfelelő időben. De semmit, még egy lyukas garast sem adunk fenyegetés vagy erőszak hatására. Amíg egy fegyveres sereg áll az ajtónk előtt, úgy tekintünk rátok, mint ellenségekre és tolvajokra. Azon gondolkodom, megkérdezlek, milyen részt adtál volna a rokonainknak, ha a kincset őrizetlenül, minket pedig legyilkolva találtál volna?
	- Jogos kérdés - válaszolt Bard. - De ti nem vagytok halottak, mi pedig nem vagyunk rablók. Ezenfelül a gazdagok a szükségesnél jobban is megkönyörülhetnek a bajbajutottakon, akik a barátságukba fogadták, mikor szükséget szenvedtek. És a többi kérdésem is válasz nélkül maradt.
	- Ahogy mondtam, nem tárgyalok fegyveresekkel a kapum előtt. Főleg nem a Tündekirály embereivel, akiről nincsenek kedves emlékeim. Ebben a vitában nincs keresnivalójuk. Tűnjetek el, mielőtt a nyilaink kiröppennek! Ha újra beszélni kívánsz velem, először küldd vissza a tündék seregét az erdőbe, ahová tartoznak, majd gyere vissza, és tedd le a fegyveredet, mielőtt a küszöbömhöz közelítesz.
	- A Tündekirály a barátom, segített a Tó emberein szükségük idején, bár nem tartozott semmivel, csak barátsággal - válaszolt Bard.  - Adunk időt, hogy megbánd a szavaidat. Szedd össze a bölcsességed, mielőtt visszatérünk! - Ezzel elindult, és visszatért a táborba.
	Sok óra elteltével a zászlóvivők visszatértek, trombitások álltak elő, és ezt harsogták:
	- Esgaroth és az Erdő nevében - kiáltott egyikük -, szólunk Tölgypajzsos Thorinhoz, Thráin fiához, aki a Hegy alatti Királynak vallja magát, és kérjük, jól fontolja meg az előadott kéréseinket, vagy ellenségünknek nyilvánítjuk. Legalább a kincs egy tizenketted részét adja át Bardnak, a sárkányölőnek, és mint Girion örökösének. Ebből a részből Bard maga járul hozzá Esgaroth megsegítéséhez; de ha Thorin el akarja nyerni a környező földek barátságát és tiszteletét, ahogy ősei is annak idején, adjon valamennyit a sajátjából, hogy jobbítson a Tó embereinek helyzetén. - Ekkor Thorin felkapott egy szaruíjat, és kilőtt egy nyílvesszőt a hírnökre. A vessző beleállt a pajzsba, és ott rezgett benne.
	- Mivel ilyen választ adtál - kiáltott válaszul a hírnök -, a Hegyet ostrom alá vesszük. Senki sem juthat ki onnan, amíg fegyverszünetet nem kérsz, és nem akarsz tárgyalni. Nem fogunk fegyvert ellened, de itt hagyunk az aranyaddal. Edd meg, ha akarod!
	Ezzel a hírnökök gyorsan visszaindultak, és otthagyták a törpöket, hogy átgondolják a helyzetet. Thorin annyira komor lett, hogy a többiek még ha akartak volna, akkor sem mertek volna ellenkezni vele; viszont a legtöbben osztották a véleményét - kivéve talán az öreg, kövér Bomburt, Filit és Kilit. Bilbó természetesen nem értett egyet az események ilyen alakulásával. Mostanra már több mint elege volt a Hegyből, és az, hogy ostrom alá veszik, nagyon nem tetszett neki.
	- Még mindig bűzlik az egész hely a sárkánytól - morogta magában -, émelygek tőle. A cram pedig már egyszerűen nem megy le a torkomon.




16. fejezet
Tolvaj az éjszakában

	A napok csigalassúsággal teltek. Sokan a törpök közül a kincsek felhalmozásával és rendezgetésével töltötték az idejüket. Thorin beszélt nekik Thráin Arkenkövéről, és mohón kérte őket, hogy keressék minden sarokban.
	- Mert apám Arkenköve - mondta - egymagában többet ér egy folyónyi aranynál, nekem pedig mindennél drágább. Az egész kincsből ezt a követ magamnak akarom, és mindenkin bosszút állok, aki megtalálja, és magának tartja meg.
	Bilbó hallotta ezeket a szavakat, és kezdett félni. Azon gondolkodott, mi történne, ha megtalálnák a követ azokba a rongyos kendőkbe csavarva, amiket párnának használt. Akárhogy is, Bilbó nem beszélt róla, mert ahogy a napok fáradtsága súlyosabban nehezedett rá, egy terv kezdett kialakulni a kicsi fejében.
	Így mentek a dolgok egy ideig, mikor a varjak hírt hoztak, hogy Dáin és több, mint ötszáz törp, akik a Vasdombokból siettek feléjük, már kevesebb, mint kétnapi járóföldre vannak Suhatagtól, és északkelet felől közelednek.
	- De nem érhetik el a Hegyet észrevétlenül - mondta Róac -, és attól tartok, csata lesz a völgyben. Nem tartom jónak ezt a gondolatot. Bár kemény nép, nem valószínű, hogy legyőzik a titeket ostromló sereget; de ha sikerül is nekik, mit nyertek vele? A tél és a hó gyorsan közeledik mögöttük. Hogy lesz élelmed a környező földek barátsága és jóakarata nélkül? A kincs a halálodat okozhatja, bár a sárkány már nincs többé!
	De ez nem hatott Thorinra. - A tél és a hó fogát megérzik mind a tündék, mind az emberek - mondta -, és látni fogják, hogy a szállásuk a Pusztaságban nagyon nyomorúságos. A barátaimmal a hátukban és a téllel a nyakukon talán nyájasabb hangon akarnak majd tárgyalni.
	Azon az éjszakán Bilbó elhatározta magát. Az ég fekete volt és holdtalan. Mikor teljes lett a sötétség, behúzódott egy belső kamra egyik sarkába a kapu közelében, előhúzott egy kötelet a batyujából, valamint egy rongyba csavarva az Arkenkövet. Ezután felmászott a fal tetejére. Csak Bombur volt ott, ő volt a soros az őrségben, és a törpök egyszerre csak egy őrt állítottak.
	- Borzasztó hideg van! - mondta Bombur. - Bárcsak itt is tüzet gyújthatnánk, mint ott lent a táborban.
	- Bent elég meleg van - válaszolt Bilbó.
	- Lefogadom; de éjfélig ide vagyok kötve - morgott a kövér törp. - Mindent egybevéve szomorú ügy. Nem mintha mernék ellenkezni Thorinnal - nőjön hosszúra a szakálla -, de mindig is vastag nyakú törp volt. 
	- A lábaim viszont elgémberednek - mondta Bilbó. - Elegem van a lépcsőkből és a kőfolyosókból. Mit meg nem adnék, ha füvet érezhetnék a lábujjaim között!
	- És én mit adnék, ha egy jó erős italt önthetnék le a torkomon, meg egy puha ágyért egy jó vacsora után!
	- Ezt nem adhatom meg neked, amíg tart az ostrom. De régen voltam már őrségben, átveszem a helyed, ha akarod. Ma éjjel nem tudok aludni.
	- Jó cimbora vagy Zsákos úr, és örömmel elfogadom az ajánlatodat. Ha van bármi érdemleges, először engem ébressz fel, jól jegyezd meg! A bal oldali belső kamrában leszek, nem messze.
	- Akkor menj! - mondta Bilbó. - Éjfélkor felébresztelek, te pedig felkeltheted a következő őrt. - Ahogy Bombur eltűnt, Bilbó felhúzta a gyűrűjét, megszorította a kötelet, lecsúszott a falon és elment. Körülbelül öt órája volt. Bombur aludt (bármikor tudott aludni, és az erdei kaland óta mindig megpróbálta felidézni az akkor látott csodás álmait); a többiek Thorinnal voltak elfoglalva. Nem volt valószínű, hogy bármelyikük, akár még Fili vagy Kili is kimenjen a falhoz, amíg nem kerül rá a sor. Nagyon sötét volt, és egy idő után, mikor elhagyta az újonnan épített utat és lemászott a folyó alsó szakaszához, a táj idegen lett a számára. Végül elért a kanyarhoz, ahol át kellett kelnie a vízen, ha el akart jutni a táborhoz, ahogy tervezte. A folyó medre ott sekély volt, de már széles, és a sötétben való átkelés nem volt könnyű a kicsi hobbitnak. Már majdnem átért, mikor elvétette a lépést egy kerek kövön, és nagy csobbanással a hideg vízbe esett. Alig mászott ki a túlsó partra, reszketett és prüszkölt, mikor tündék jelentek meg fényes lámpásokkal a kezükben, és a zaj okát keresték.
	- Ez nem hal volt! - mondta az egyik. - Egy kém van itt valahol. Takarjátok el a fényeket! Többet segít neki, mint nekünk, ha az a furcsa kis teremtmény az, akiről azt mondják, hogy a szolgájuk.
	- Igen, a szolgájuk - prüszkölt Bilbó; a prüszkölés közepén hangosan tüsszentett, és a tündék azonnal a hang köré gyűltek.
	- Adjatok fényt! - mondta a hobbit. - Itt vagyok, ha engem akartok! - Lehúzta a gyűrűjét és kibukkant egy szikla mögül.
	A meglepetés ellenére gyorsan elfogták. - Ki vagy? Te vagy a törpök hobbitja? Mit csinálsz itt? Hogy tudtál ilyen messzire jutni, át az őreinken? - kérdezték egymás után.
	- Zsákos Bilbó vagyok - válaszolt -, Thorin társa, ha tudni akarjátok. Látásból jól ismerem a királyotokat, bár ő talán nem ismerne meg. De Bard emlékezni fog rám, és pontosan Bard az, akit látni akarok.
	- Igazán? - kérdezték a tündék. - És milyen ügyben?
	- Bármi is az, legyen az én dolgom jó tündéim. De ha valaha is vissza akartok jutni az erdeitekbe erről a hideg, szomorú vidékről - válaszolt a hobbit reszketve -, csendesen vigyetek egy tűz közelébe, ahol megszárítkozhatok - utána hadd beszéljek a vezéreitekkel a lehető leggyorsabban. Csak egy-két fölös órám van.
	Így történhetett, hogy két órával a Kaputól történt szökése után Bilbó a meleg tűz mellett ült egy nagy sátor előtt, mellette kíváncsi tekintettel a Tündekirály és Bard. Egy hobbit tünde-páncélban, részben egy régi lepedőbe csavarva; ez valami új volt nekik.
	- Hát tudjátok - mondta Bilbó a legjobb üzleti modorában -, ezek lehetetlen dolgok. Személy szerint én belefáradtam az egész ügybe. Azt kívánom, bárcsak ismét nyugaton lehetnék a saját hazámban, ahol a népek sokkal értelmesebbek. De ebben az ügyben érdekeltségem van - egy tizennegyed rész, hogy pontos legyek, egy levél szerint, amit szerencsére azt hiszem, megtartottam. A régi kabátja egyik zsebéből (ezt még mindig a páncél fölött viselte) előhúzta Thorin gyűrött és összehajtogatott levelét, amit a törp a kandallón álló óra alá rakott májusban!
	- Részesedés a haszonból, jól jegyezzétek meg - folytatta a hobbit. - Ezzel tisztában vagyok. Személy szerint én kész vagyok minden követeléseteket alaposan átgondolni, és levonom a teljes összegből, mielőtt megkérem a saját részem. Viszont ti nem ismeritek annyira Tölgypajzsos Thorint, mint én. Biztosíthatlak, ő kész rá, hogy éhezve üljön egy aranykupacon addig, amíg ti itt ültök. 
	- Hát csak tegye! - mondta Bard. - Egy ilyen bolond megérdemli, hogy éhezzen.
	- Ez igaz - mondta Bilbó. - Értem az álláspontodat. De eközben a tél gyorsan közeledik. Nemsokára megérkezik a hó, és az élelem pótlása nehéz lesz - szerintem még a tündéknek is. És lesznek további nehézségek is. Nem hallottatok még Dáinról és a Vasdombok törpjeiről? 
	- De igen, nagyon régen; de ennek mi köze hozzánk? - kérdezte a Tündekirály.
	- Szerintem nagyon is sok. Úgy látszik, vannak olyan információim, ami nektek nincs. Elmondhatom, hogy Dáin kevesebb, mint kétnapi járóföldre van innen, és legalább ötszáz zord törp van vele - sokuknak vannak tapasztalatai a szörnyű törp-ork háborúkról, amiről kétségtelenül hallottatok. Ha megérkeznek, komoly bajban lesztek.
	- Miért mondod el ezt nekünk? Elárulod a barátaidat, vagy fenyegetsz minket? - kérdezte komoran Bard.
	- Kedves Bard! - nyöszörgött Bilbó. - Ne siess annyira! Még soha ne találkoztam ennyire gyanakvó népekkel! Egyszerűen azt akarom, hogy senkinek se essen baja. Most teszek nektek egy ajánlatot.
	- Halljuk! - mondták mindketten.
	- Látni fogjátok! - mondta a hobbit. - Ez az! - elővette az Arkenkövet, és kicsomagolta.
	Még a Tündekirály is, akinek a szeme hozzászokott a csodás és szép dolgokhoz, csodálkozva állt fel. Bard is némán, elbűvölten bámulta. Olyan volt, mintha egy gömböt megtöltöttek volna holdfénnyel, és a fagyosan ragyogó csillagok fényére akasztották volna a szemük előtt.
	- Ez Thráin Arkenköve - mondta Bilbó -, a Hegy szíve, és Thorin szíve is. Egy folyónyi aranynál is többre becsüli. Nektek adom. Segíteni fog az üzletelésben. - Ezzel Bilbó, nem borzongás nélkül, nem vágyakozó pillantás nélkül, de átadta a varázslatos követ Bardnak, aki a kezében tartotta és bámulta.
	- De hogyhogy a tiéd, és nekünk adhatod? - kérdezte végül erőlködve.
	- Nos hát - mondta a hobbit kényelmetlenül -, nem pontosan az enyém, de, nos, ezzel megváltanám a részemet. Talán tolvaj vagyok - legalábbis ezt mondják: személy szerint én nem éreztem magam annak - de én remélhetőleg becsületes tolvaj vagyok, többé-kevésbé. Akárhogy is, most visszamegyek, és a törpök azt tesznek velem, amit akarnak. Remélem, hasznát veszitek.
	A Tündekirály újult csodálattal nézett Bilbóra.
	- Zsákos Bilbó! - mondta - Jobban kiérdemelted a tünde-páncél viselését, mint sokan, akik jobban mutattak benne. De nem tudom, hogy Tölgypajzsos Thorin is így gondolja-e. Általánosságban talán többet tudok a törpökről, mint te. Azt tanácsolom, maradj velünk, itt háromszoros tisztelettel fogunk bánni veled.
	- Nagyon köszönöm, ebben biztos vagyok - mondta Bilbó, és meghajolt. - De nem hiszem, hogy így kellene elhagynom a barátaimat, azok után, amiken együtt keresztülmentünk. És megígértem Bomburnak, hogy éjfélkor felébresztem! Most már igazán mennem kell, gyorsan.
	Nem tudtak olyat mondani, ami visszatarthatta volna; így hát kíséretet rendeltek mellé, és ahogy elment, a Tündekirály és Bard is tisztelgett neki. Ahogy áthaladtak a táboron, egy sötét köpenybe burkolózó öregember emelkedett fel az egyik sátor ajtajából, ahol ült, és feléjük indult.
	- Szép munka, Zsákos úr! - mondta, és hátba veregette Bilbót. - Mindig többre vagy képes, mint amit bárki elvárna tőled! - ez Gandalf volt.
	Hosszú napok óta először Bilbó igazán örült. De most nem volt idő mindarra a kérdésre, amit hirtelenjében kérdezni akart.
	- Pont a legjobbkor! - mondta Gandalf. - A dolgok lassan a végükhöz közelednek, ha nem tévedek. Most kellemetlen időknek nézel elébe; de fel a fejjel! Végül talán jól jössz ki mindebből. Olyan dolgok is készülnek, amikről még a varjak sem hallottak. Jó éjt!
	Bilbó zavartan, de boldogan sietett tovább. Egy biztonságos átkelőhöz vezették, szárazon átjuttatták, majd búcsút mondott a tündéknek, és óvatosan visszamászott a Kapu felé. Nagy fáradtság kezdett erőt venni rajta; de még bőven éjfél előtt jár az idő, mikor felkapaszkodott a kötélen - pont ott volt, ahol hagyta. Kibogozta és elrejtette, majd leült a fal tetején és izgatottan töprengett azon, hogy mi fog történni.
	Éjfélkor felébresztette Bomburt; bevackolta magát a helyére, meg sem hallgatta az öreg törp köszönetét (amit érzése szerint nem nagyon szolgált meg). Hamarosan mélyen aludt, minden gondját elfelejtette reggelig. Igazság szerint szalonnás tojásról álmodott.




17. fejezet
Kitör a vihar

Másnap korán reggel trombitaszó hallatszott a táborban. Nemsokára egy magányos küldöncöt láttak, aki a keskeny ösvényen sietett. Tőlük távol megállt és szólította őket, azt kérdezte, hogy Thorin fogadna-e egy újabb követséget, mivel új hírek érkeztek, és a dolgok megváltoztak.
- Ez Dáin lesz - mondta Thorin, mikor ezeket hallotta. - Biztos hírét vették, hogy közeledik. Gondoltam, hogy ez hatni fog rájuk! Mondd meg nekik, hogy kevesen jöjjenek és fegyvertelenül, akkor fogadom őket - kiáltotta a hírvivőnek.
Déltájban meglátták az Erdő és a Tó zászlóit. Egy húszfős társaság közeledett. A szűk út elején letették a kardjukat és a lándzsáikat, és megközelítették a Kaput. A törpök csodálkozva látták, hogy velük tart Bard és a Tündekirály is. Előttük előtt egy köpenybe és csuklyába burkolózó öregember ment, aki egy erős, vasalt faládát vitt.
- Üdv Thorin! - mondta Bard. - Még mindig ugyanúgy gondolkodsz?
- Nem gondolom meg magam, csak mert néhányszor felkel és lemegy a nap - válaszolt Thorin. - Azért jöttetek, hogy buta kérdéseket tegyetek fel? A tündesereg még mindig nem vonult el, ahogy kértem! Addig hiába jöttök üzletelni!
- Tehát nincs semmi, amiért megválnál némi aranytól?
- Semmi, amit te, vagy a barátaid felkínálhatnának.
- És Thráin Arkenköve? - kérdezte a férfi. Ebben a pillanatban az öregember kinyitotta a ládát, és felmutatta a drágakövet. A fény kicsapott a kezéből, ragyogóan és fehéren a reggeli napon.
Thorin elképedve állt a döbbenettől és zavarodottságtól. Hosszú ideig senki sem szólalt meg. Végül Thorin törte meg a csendet, a hangja haraggal volt tele.  - Ez a kő apámé volt, és most az enyém - mondta. - Miért fizetnék azért, ami az enyém? - Erőt vett rajta a csodálkozás, és hozzátette: - Egyáltalán hogy jutottatok a házam örökségéhez - már ha van értelme tolvajoktól ilyet kérdezni?
- Nem vagyunk tolvajok - válaszolt Bard. - Visszaadjuk, ami a tiéd, cserébe azért, ami a miénk. 
- Hogy került hozzátok? - kiáltotta Thorin növekvő haraggal.
- Én adtam nekik - nyöszörögte Bilbó, kikukucskálva a fal peremén, most már szörnyen rettegve.
- Te! Te! - kiabált Thorin. Bilbó felé fordult, és a két kezébe kapta. - Te nyomorult hobbit! Te alulméretezett tolvaj! - üvöltötte, és elakadt a szava. Úgy rázta szegény Bilbót, mint egy nyulat.
- Durin szakállára! Bárcsak itt lenne Gandalf! Legyen átkozott, hogy téged választott! Száradjon el a szakálla! Ami pedig téged illet, lehajítalak a sziklák közé! - kiáltotta, és felemelte Bilbót.
- Megállj! A kívánságod teljesült! - mondta egy hang. - A ládát cipelő öregember eldobta a köpenyét és a csuklyáját. - Itt van Gandalf! És egy pillanattal sem korábban a kelleténél. Ha nem tetszik a Tolvajom, attól még ne tegyél kárt benne. Tedd le, és először hallgasd meg, mit akar mondani.
- Mindannyian egy húron pendültök! - mondta Thorin, és leejtette Bilbót a fal tetejére.  - Soha többé nem üzletelek mágusokkal és a barátaikkal. Mi mondanivalód van, patkányok ivadéka?
- Jaj nekem! Jaj nekem! - mondta Bilbó. - Ez biztosan nagyon kellemetlen lesz. Emlékszel, hogy azt mondtad, magam választhatom ki a saját tizennegyed részem? Talán túlságosan szó szerint vettem - mondták már, hogy a törpök szóban sokkal udvariasabbak, mint tettekben. Ez akkor volt, mikor úgy gondoltad, valamennyire a hasznotokra vagyok. Patkányok ivadéka, valóban! Ez az a szolgálat, amit a saját és a családod nevében ígértél nekem, Thorin? Vedd úgy, hogy szándékom szerint megváltam a saját részemtől, és nyugodj bele!
- Belenyugszom - mondta Thorin komoran. - Téged pedig elbocsátalak, remélem, soha többé nem találkozunk. - Ezzel elfordult, és a fal túloldalán állókhoz szólt: - Engem elárultak - mondta. - Jól gondoltátok, nem tudom megállni, hogy vissza ne váltsam az Arkenkövet, házam kincsét. Ezért cserébe átadom az ezüst és arany egy tizennegyed részét, a drágakövek nélkül; de ez ennek az árulónak a része lesz, ezzel a jutalommal bocsátom el innen; osszátok el, ahogy akarjátok. Biztos vagyok benne, elég keveset fog kapni belőle. Vigyétek őt, ha életben akarjátok tudni; a barátságom nem kíséri el.
- Most pedig menj a barátaidhoz! - mondta Bilbónak. - Különben lehajítalak!
- És mi lesz az arannyal és az ezüsttel? - kérdezte Bilbó.
- Arra is sort kerítünk, ahogy el lehet intézni - válaszolt a törp. - Menj innen!
- Addig is, megtartjuk a követ - kiáltott Bard.
- Nem keltesz túl jó benyomást, mint a Hegy alatti Király - mondta Gandalf Thorinnak. - De még változhatnak a dolgok.
- Talán igen - mondta Thorin. Már annyira elhatalmasodott rajta a kincs őrülete, hogy azon töprengett, Dáin segítségével talán visszaszerezheti az Arkenkövet, és visszatarthatja a jutalmat is.
Így hát Bilbó lemászott a falról, és semmit nem kapott a fáradozásaiért, kivéve a páncélt, amit Thorin korábban neki adott. Többen a törpök közül szégyenkeztek a szívük mélyén, és sajnálkoztak a távozása miatt.
- Ég veletek! - kiáltott nekik a hobbit. - Talán újra találkozunk, mint barátok.
- Hordd el magad! - kiáltott rá Thorin. - Olyan páncél van rajtad, amit az én népem készített, ez a szerencséd. A nyilak nem ütik át; de ha nem igyekszel, átlyukasztom a nyomorult lábadat. Siess hát!
- Csak ne olyan hevesen! - mondta Bard. - Holnapig adunk időt. Délben visszatérünk, hogy lássuk, kiadtad-e a kincstárból a részt, ami a kő ellenértéke. Ha ezt cselszövés nélkül megteszed, elmegyünk, és a tündesereg visszatér az Erdőbe. Addig is, ég veled!
Ezzel visszatértek a táborba; de Thorin Róac segítségével üzenetet küldött Dáinnak a történtekről, és óvatos haladásra kérte.
Eltelt a nap és az éjszaka is. Másnap a szél nyugatira fordult, az ég sötét volt és ködös. Még kora reggel volt, mikor egy kiáltás hallatszott a táborban. Futárok jelentették, hogy egy törp-sereg jelent meg a Hegy keleti nyúlványa körül, és most Suhatag felé igyekszik. Dáin megérkezett. Egész éjjel sietett, így korábban odaért, mint várták. A sereg minden tagja térdig érő páncélinget viselt, a lábaikat finom és rugalmas fémlemezekkel burkolták, ennek a titkát csak Dáin népe birtokolta.
A törpök rendkívül erősek a termetükhöz képest, de ezek még a törpökhöz képest is erősek voltak. Csatában nehéz, kétkezes csákányokkal harcoltak; de mindegyiküknek volt még egy rövid, széles kardja az oldalán és egy kerek pajzs a hátára vetve. A szakálluk kettős copfba fonva és az övükbe tűrve. Sisakjuk vasból volt, vasszegekkel kiverve, az arcuk komor. A trombitaszó fegyverbe szólította az embereket és a tündéket. Nemsokára látták, hogy a törpök gyors ütemben közelednek a völgy felé. Megálltak a folyó és a keleti nyúlvány között, de néhányan tovább mentek, átkeltek a folyón, és megközelítették a tábort; ott letették a fegyvereiket, és a béke jeleként feltartották a kezüket. Bard eléjük ment, hogy találkozzon velük, és Bilbó vele tartott.
- Dáin, Náin fia küldött bennünket - mondták, mikor kikérdezték őket. A Hegyen lévő rokonainkhoz sietünk, mióta megtudtuk, hogy a régi királyság feltámadt. De ti kik vagytok, akik itt ültök a síkságon, mint ellenségek a védett falak előtt? - Ez természetesen a törpök udvarias, és régimódi nyelvén, amit ilyen alkalmakkor használtak, egyszerűen azt jelentette: "Semmi dolgotok itt. Továbbmegyünk, el az útból vagy megküzdünk veletek!" Be akartak nyomulni a Hegy és a folyó kanyarulata közé, mert az ottani keskeny földsáv nem látszott erősen védettnek.
Bard természetesen nem engedte, hogy a törpök egyenesen a Hegyhez vonuljanak. Elhatározta, hogy megvárja, amíg megérkezik az arany és az ezüst cserébe az Arkenkőért. Nem hitte, hogy erre sok kerülhet, ha az erődöt már ilyen nagy és harcias csapat védi. Nagyon nagy készleteket hoztak magukkal, mert a törpök nehéz terheket képesek vinni, és Dáin majdnem minden harcosa, a gyors menet ellenére hatalmas csomagokat cipelt a hátán a fegyvereik mellett. Akár hetekig tartó ostromot is átvészelnének és addig még több és több törp érkezhet, mert Thorinnak sok rokona volt. Ezen kívül újra megnyithatják és őrizhetik valamelyik kaput, így az ostromlóknak körbe kellene venniük az egész hegyet, de ehhez nem voltak elegen.
Pontosan ez volt a törpök terve (a varjú-küldöncöknek sok munkát adott Thorin és Dáin); de pillanatnyilag az út el volt zárva, így haragos szóváltás után a törp-követek a szakálluk alatt morogva visszatértek a seregükhöz. Bard azonnal követet küldött a Kapuhoz, de nem találtak sem aranyat, sem más fizetséget. Ahogy lőtávolba értek, nyílzápor fogadta őket, így rémülten siettek vissza. Az egész tábor mozgolódott, mintha csatára készülnének, mert Dáin törpjei a keleti parton nyomultak előre.
- Bolondok! - nevetett Bard. - Így jönnek a Hegy nyúlványa alatt! Nem értenek a földfölötti harchoz, bármit is tudnak a bányában folytatott csatákról. Sok íjászunk és lándzsásunk rejtőzik a sziklák között a jobb szárnyuknál. A törp-páncél talán jó, de hamarosan már zavarni fogja őket. Támadjunk most, mindkét oldalról, mielőtt teljesen pihentek lennének!
De a Tündekirály így szólt: - Sok időbe telne, amíg én aranyért kezdeném ezt a háborút. A törpök nem kényszeríthetnek minket, hacsak mi nem akarjuk, vagy nem teszünk valamit, amit megbánnánk. Reménykedjünk, hogy valami majd enyhülést hoz. A számbeli fölényünk elég lesz, ha végül mégis harcra kényszerülünk.
De nem számolt a törpökkel. A tudat, hogy az Arkenkő az ostromlók kezében van, égette az elméjüket; emellett látták Bard és barátainak tétovázását, és arra jutottak, hogy támadniuk kell, amíg a másik oldal vitatkozik.
Váratlanul, előzetes jel nélkül csendben előreugrottak, hogy támadjanak. Íjak pendültek, nyilak süvítettek; a csata kezdett kialakulni.
Még váratlanabbul sötétség közeledett, rettentő gyorsasággal! Egy fekete felhő száguldott az égen. Egy téli vihar a vad szél szárnyán felzúgott és a hegynek ütközött, villám ragyogta be a csúcsát. A viharfelhő alatt egy másik, kavargó sötétség is látszott; nem a széllel jött, hanem észak felől, mintha madarak hatalmas felhője lenne, olyan sűrű, hogy a fény nem tudott áttörni a szárnyak között.
- Állj! - kiáltott fel Gandalf, aki hirtelen bukkant fel; magában állt, felemet kezekkel az előrenyomuló törpök és a rájuk váró sereg között. - Álljatok meg! - kiáltott mennydörgő hangon, botja úgy ragyogott fel, mintha villám csapott volna ki belőle. - A rettegés elért titeket! Sajna! Gyorsabban jött, mint ahogy számítottam rá. Rajtatok az orkok! Északról Bolg* közeledik! Ó Dáin, az ő apját ölted meg Móriában! Íme! A denevérek a serege fölöttük, mint egy sáskaraj. Farkasokon lovagolnak, és vargok is vannak a soraikban!
Mindannyiukat megszállta a döbbenet és a zavarodottság. Miközben Gandalf beszélt, nőtt a sötétség. A törpök megálltak és az eget bámulták. A tündék sok hangon kiáltoztak.
- Gyertek! - szólt Gandalf. - Még van idő haditanácsra. Hadd jöjjön Dáin, Náin fia gyorsan ide!

Így kezdődött az a csata, amire senki sem számított: az Öt Sereg Csatájának nevezték, és rettenetes volt. Egyik oldalon álltak az Orkok és a vad Farkasok, a másikon a Tündék, az Emberek és a Törpök. A csata így zajlott le:
Mióta a Ködhegység Nagy Orkja meghalt, fajtájának gyűlölete a törpök iránt újra fellobbant. Hírvivők jártak oda-vissza a városaik, kolóniáik és erődjeik között; akkorra elérték, hogy ők uralják Északot. Titkos utakon híreket gyűjtöttek; a hegyekben mindenhol zajlott a kovácsmunka és a fegyverkezés. Ezután masíroztak és gyülekeztek hegyen-völgyön át, alagutakban és a sötétségben, mígnem északon, Gundabad hatalmas hegye körül, ahol a fővárosuk volt, összegyűlt egy óriási sereg, amely kész volt, hogy viharként lecsapjon a gyanútlan Délre. Ekkor tudomást szereztek Szmóg haláláról, és örvendeztek neki: éjszakáról éjszakára siettek a hegyeken át, így végül váratlanul érkeztek meg, közvetlenül Dáin nyomában. Még a varjak sem tudtak a közeledésükről, amíg ki nem értek az elpusztított földekre, melyek elválasztották a Magányos Hegyet a mögötte fekvő domboktól. Hogy Gandalf mennyit tudott, nem lehet megmondani, de az világos volt, hogy nem számított erre a hirtelen támadásra.
A következő tervet eszelte ki a tanácsban Gandalf a Tündekirállyal és Barddal, valamint Dáinnal, a törp-uralkodóval, aki most csatlakozott hozzájuk: az orkok mindannyiuk ellenségei voltak, és a jövetelükkel minden más vita elfelejtődött. Az egyetlen reményük az volt, ha be tudják csalni az orkokat a Hegy nyúlványai között fekvő völgybe, és ők pedig tartani tudják a dél és kelet felé álló nyúlványokat. 
Ez veszélyes lehet, ha az orkok elegen vannak ahhoz, hogy elfoglalják magát a Hegyet, és így alulról-felülről is támadhatják a védőket; de nem volt idő bármilyen más tervet készíteni, vagy bármilyen segítséget hívni.
A vihar nemsokára elvonult, délkelet felé húzódott; de a denevér-felhő jött, alacsonyan szállt a hegygerinc fölött; fölöttük kavargott, elzárta a fényt, és rémülettel töltötte el őket.
- A Hegyhez! - kiáltott Bard. - A Hegyhez! Foglaljuk el a helyünket, amíg van idő!
A déli nyúlványon, az alsóbb lejtőkön és a lábánál lévő sziklák között a tündék álltak fel; a keleti nyúlványon voltak az emberek és a törpök. De Bard néhány fürgébb emberrel és tündével felmászott a keleti gerincre, hogy kilásson észak felé. Nemsokára látták, hogy a Hegy lába előtti föld egy gyorsan mozgó tömegtől feketéllik. Hamarosan a sereg éke a nyúlvány végénél kavargott, és sebesen Suhatag felé tartott. Ezek voltak a leggyorsabb farkaslovasok, a kiáltásaik és az üvöltésük belehasított a levegőbe. Néhány bátor ember eléjük állt, ellenállást színlelt, és sokan elestek, mielőtt a többiek visszavonultak és kétfelé elmenekültek. Ahogy Gandalf remélte, az ork-sereg összegyűlt a feltartott előörs mögött, őrjöngve beözönlött a völgybe, és vadul tört felfelé a Hegy nyúlványai között az ellenséget kutatva. Számtalan zászlójuk volt, fekete és vörös, úgy jöttek, mint egy dühödt, rendezetlen áradás.
Szörnyű harc volt. A legrémisztőbb Bilbó minden emléke közül, az, amit akkoriban a legjobban gyűlölt - később viszont erre volt a legbüszkébb, ezt szerette a legjobban felidézni, bár ő eléggé jelentéktelen volt benne.
Igazság szerint el kell mondanom, hogy felhúzta a gyűrűjét, eltűnt a szemek elől, de nem minden veszély elől. Az effajta varázsgyűrűk nem adnak teljes védelmet egy ork-támadásban, nem állítják meg a repülő nyílvesszőt és a célt tévesztett lándzsát; de segít, hogy az ember ne legyen útban, és megakadályozza, hogy a viselője fejét megcélozza egy ork harcos kardcsapása. 
A tündék támadtak először. Az orkok iránt gyűlöletük hideg és keserű. A lándzsáik és a kardjaik hideg csillogással fénylettek a homályban, olyan halálos volt az őket tartó kezek haragja. Mikor az ellenségeik tömege elég sűrű volt a völgyben, nyílzáport zúdítottak rájuk, mindegyik nyíl tűzcsíknak látszott, amikor kiröppent. A nyilak után ezer lándzsás ugrott elő, és támadott. A kiáltások fülsüketítők voltak. A sziklák mocskosak voltak a fekete ork-vértől. Ahogy az orkok magukhoz tértek a támadásból, és a tündék rohama megállt, mély hangú kiáltás harsant végig a völgyben. "Mória!" és "Dáin! Dáin!" kiáltásokkal a Vasdombok törpjei nyomultak be, forgatták a csákányaikat a másik oldalon; mellettük jöttek a Tó emberei hosszú kardjaikkal. Pánik tört az orkokra; ahogy az újabb támadás felé fordultak, a tündék újult erővel ismét rohamoztak. Már sok ork menekült vissza a folyó felé, hogy kijusson a csapdából: sokan a saját farkasaik közül ellenük fordultak, szétszaggatták a halottakat és a sebesülteket. A győzelem már közel volt, mikor egy kiáltás harsant a magasban.
Orkok mászták meg a Hegyet a másik oldalról, és már sokan voltak a Kapu fölötti lejtőkön is, mások vakmerően jöttek lefelé - nem figyeltek azokra, akik sikítva estek le szirtekről a szakadékokba -, hogy felülről támadják a hegy nyúlványait. Mindegyiket ösvényeken lehetett elérni a központi Hegyről; a védők túl kevesen voltak ahhoz, hogy hosszú időre elzárják az utakat. A győzelem reménye elillant. A fekete áradat első támadását tudták csak visszaverni. 
Telt az idő. Az orkok újra összegyűltek a völgyben. Ott a vargok egy dühöngő csapata jött, és velük tartottak Bolg testőrei is, hatalmas méretű orkok, acélkardokkal. Hamarosan a valós sötétség jelent meg a viharos égen; közben a hatalmas denevérek keringtek a tündék és az emberek feje és füle körül, vagy vámpír módjára az elesettekre tapadtak. Bard a keleti nyúlvány védelmében harcolt, de lassan visszavonult; a tünde-urak beszorítva álltak a királyuk körül a déli nyúlványon, közel a varjúdombi őrházhoz. 
Hirtelen hatalmas kiáltás hallatszott, és a Kapuból a trombita hívó szava. Elfeledkeztek Thorinról! A fal egy része, amit fogantyúkkal lehetett mozgatni, nagy zajjal előrebukott a tóba. Kiszökkent a Hegy alatti Király, és a társai követték.
 A sapka és a köpeny eltűnt; csillogó páncélban voltak, szemük vörös tüzet lövellt. A homályban a hatalmas törp úgy ragyogott, mint az arany a hamvadó tűz fényében.
Kövek zuhantak le a magasból, az orkok hajigálták le őket; de a törpök kitartottak. Leugráltak a zuhatag lábától, és szaladtak a csatába. Farkas és lovasa elbukott, vagy menekült előlük. Thorin hatalmas csapásokkal forgatta a fejszéjét, látszólag semmi nem árthatott neki.
- Hozzám! Hozzám! Tündék és emberek! Hozzám! Ó rokonaim! - kiáltotta. A hangja, mint egy kürt hangzott a völgyben.
A parancsra fittyet hányva siettek a segítségére Dáin törpjei. Lejöttek sokan a Tavi-emberek közül is, Bard nem tudta visszatartani őket; a másik oldalon a tündék sok lándzsása jött. Az orkokat megint a völgybe szorították, halomra ölték őket, mígnem Suhatag sötét és iszonyú lett a hulláiktól. A vargok szétszóródtak, Thorin egyenesen Bolg testőreinek rontott. De nem tudta áttörni a soraikat. A halott orkok között már sok ember, sok törp feküdt, és sok szép tünde, akik még hosszú ideig élhettek volna vidáman az erdőben. Ahogy a völgy kiszélesedett, Thorin rohama egyre lassult. Túl kevesen voltak. A szárnyak őrizetlenül maradtak. Hamarosan a támadókat támadták, egy nagy gyűrűbe kényszerítették őket, minden oldalról körbevéve orkokkal és farkasokkal, akik újra belevetették magukat a harcba.
Bolg testőrsége üvöltve támadt rájuk, úgy rontottak a soraiknak, ahogy a hullámok a homokszirtnek. A barátaik nem segíthettek nekik, mert a Hegyről indult támadás kettőzött erővel ismétlődött, lassan minden oldalon leverték az embereket és a tündéket.
Bilbó szomorúan nézte mindezt. A Varjúdombon állt fel a tündék között - egyrészt, mert itt volt a legnagyobb az esély a menekülésre, másrészt (jobbára a Tuk-oldala szerint) ha ez lesz az utolsó állásuk, szerette volna a Tündekirályt védeni. Talán mondhatom, Gandalf is ott volt, a földön ült, mélyen a gondolataiba merülve, talán egy utolsó mágikus lövésre készült a vég előtt. Ez nem látszott túl távolinak. "Már nem kell sok - gondolta Bilbó -, hogy az orkok elfoglalják a Kaput, és lemészároljanak minket, vagy lekergessenek és elkapjanak. Ez már elég ahhoz, hogy sírjon a hobbit, főleg azután, amin eddig keresztülment. Talán jobb lenne, ha Szmóg megtartotta volna az egész nyomorult kincset, mintsem ezek a gonosz lények kaparintsák meg, és szegény öreg Bombur, Balin, Fili, Kili meg a többiek ilyen csúnya véget érjenek; és Bard is, meg a Tavi-emberek, és a vidám tündék. Jaj nekem! Hallottam már csatákról szóló énekeket, és mindig megértettem, hogy a vereség lehet dicsőséges. Nagyon kellemetlen, sőt, mi több, elszomorító. Bárcsak ne keveredtem volna bele."
A szél felszaggatta a felhőket, a vörös naplemente hasította át a nyugati eget. A hirtelen fényt látva a homályban Bilbó körülnézett. Nagyot kiáltott: olyant látott, amitől a szíve megugrott; sötét alakokat, kicsik, mégis fenségesek a távoli ragyogás előtt.
- A Sasok! A Sasok! - kiabálta. - Jönnek a Sasok!
Bilbó szeme ritkán tévedett. A sasok jöttek a szelek szárnyán, egyik sor a másik után, olyan tömegben, mintha összegyűltek volna Észak minden sasfészkéből.
- A Sasok! A Sasok! - kiabált Bilbó, táncolt, a karjaival hadonászott. Ha a tündék nem is látták, hallották a hangját. Nemsokára ők is átvették a kiáltást, ami visszhangzott a völgyben. Sok csodálkozó szem tekintett fel, bár még semmit sem lehetett látni, csak a Hegy déli gerincéről.
- A Sasok! - kiáltott még egyet Bilbó, de abban a pillanatban egy kő gurult le fentről, erősen a sisakjának csapódott, ő pedig a földre zuhant, és másra nem emlékezett.




18. fejezet
A visszaút

	Mikor Bilbó magához tért, teljesen egyedül volt. A Varjúdomb lapos szikláin feküdt, senki nem volt a közelében. A levegő hideg volt, az ég felhőtlen, ahogy szélesen terült el fölötte. Reszketett, a teste hideg volt, mint a kő, de a feje mintha égett volna.
	- Csak tudnám, mi történt! - mondta magának. - De bármi is történt, még nem tartozom az elesett hősök közé; de azt hiszem, arra még lesz elég idő!
	Fájdalmasan ült fel. Ahogy lenézett a völgybe, nem látott élő orkot. Egy idő után kicsit kitisztult a feje, és azt hitte, tündéket lát mozogni a lenti sziklákon. Megdörgölte a szemét. Igen, még ott volt egy tábor, távol a síkságon; és mintha jövés-menés lett volna a Kapu körül? Úgy tűnt, törpök szorgoskodnak, hogy eltávolítsák a falat. De minden halálosan mozdulatlan volt. Nem hallatszott kiáltás, vagy ének visszhangja. Mintha bánat lett volna a levegőben. 
- Végülis, azt hiszem, győztünk! - mondta, ahogy megtapogatta a fájó fejét. - Hát, nagyon szomorú dolognak látszik.
	Hirtelen észrevett egy embert, aki felfelé mászott, és felé közeledett.
	- Hahó! - kiabált remegő hangon a hobbit. - Hahó! Mi újság?
	- Miféle hang ez a kövek között? - kérdezte a férfi. Megállt, és körbenézett, közel ahhoz a helyhez, ahol Bilbó ült.
	Ekkor Bilbónak eszébe jutott a gyűrű! - Meg vagyok én áldva ezzel! - mondta. - Úgy látszik, a láthatatlanságnak is vannak hátrányai. Máskülönben talán már meleg, kényelmes ágyban töltöttem volna az éjszakát.
	- Én vagyok, Zsákos Bilbó, Thorin társa! - kiáltotta, és gyorsan lehúzta a gyűrűjét.
	- Jó, hogy rád találtam! - mondta a férfi, ahogy felé ment. - Szükség van rád, már régóta kereslek. Rég a halottak közé számoltak volna, akik sokan vannak, ha Gandalf, a mágus nem mondta volna, hogy a hangod utoljára ezen a helyen hallatszott. Ide küldtek, hogy még utoljára körbenézzek. Súlyosan megsérültél?
	- Csak egy csúnya ütés a fejemen, azt hiszem - mondta Bilbó. - De volt sisakom, és kemény a fejem. Bárhogy is, rosszul érzem magam, a lábaim mintha rongyból lennének.
	- Leviszlek a völgybe, a táborba - mondta a férfi, és óvatosan felemelte.
	Az ember gyors volt és biztos léptű. Hamarosan letette Bilbót egy sátor előtt Suhatagban; ott állt Gandalf, a keze felkötve. Még a mágus sem úszta meg sebesülés nélkül, és csak néhányan voltak a seregben, akik nem sérültek meg.
	Mikor Gandalf meglátta Bilbót, felderült. - Zsákos úr! - kiáltott fel. - Nem hittem volna! Végülis életben vagy - örülök! Már azon gondolkoztam, vajon segített-e a szerencséd! Szörnyű dolog volt, majdnem katasztrófa lett belőle. De a többi hír várhat. Gyere! - mondta sokkal komolyabban. - Már hívattak - és bevezette a hobbitot a sátorba.
	- Üdv Thorin - szólt a mágus, mikor belépett. - Elhoztam őt.
	Ott feküdt Tölgypajzsos Thorin, sok sebből vérezve, meghasadt páncélja és kicsorbult fejszéje a földre dobva. Felnézett, ahogy Bilbó mellé lépett.
	- Ég veled, jó tolvaj - mondta. - Most a várakozás csarnokaiba megyek, hogy apáim mellé ülhessek, míg a világ meg nem változik. Mivel itt hagyom az összes aranyat és ezüstöt, és olyan helyre megyek, ahol ezek nem sokat érnek, barátságban akarok elválni tőled, visszavonom minden szavam és tettem, ami a Kapunál esett.
	Bilbó szomorúan fél térdre ereszkedett. - Ég veled, Hegy alatti Király! - mondta. - Szomorú ez a kaland, ha így kell véget érnie; ezen egy hegynyi arany sem változtathat. Mégis örülök, hogy osztozhattam veled a megpróbáltatásokban - ez több, mint amit bármelyik Zsákos megérdemelhet.
	- Nem! - mondta Thorin. - Több jóság van benned, mint gondolnád, Nyugat kedves fia. Némi bátorság, némi bölcsesség, mértékkel keverve. Ha közülünk többen többre becsülnék az ételt, a vidámságot és az éneket, mint az aranykincset, ez egy boldogabb világ lenne. De szomorú vagy boldog, nekem most el kell hagynom. Ég veled!
	Ezután Bilbó elfordult, magányosan elvonult, egy pokrócba csavarva leült, és akár hisztitek, akár nem, addig sírt, míg a szeme ki nem pirosodott, és be nem rekedt. Nagyon érzékeny kis lélek volt. Sok időbe telt, mire újra volt kedve viccelődni. - Különös kegy volt - mondta végül magának -, hogy pont akkor tértem magamhoz. Azt kívánom, bárcsak Thorin élne, de örülök, hogy barátságban váltunk el. Bolond vagy Zsákos Bilbó, nagy zűrt kavartál azzal a kővel, hogy békét vásárolj, de csata volt minden erőfeszítésed ellenére, azonban azt hiszem, ezért nem nagyon lehet téged hibáztatni.
	Hogy mi minden történt azután, hogy elájult, azt csak később tudta meg, de több bánatot okozott neki, mint örömet. Mostanra már nagyon belefáradt a kalandba. Minden porcikája azt kívánta, hogy induljon haza. Ez egy kicsit késett, ezért közben elmesélem a történtek egy részét: 
	A Sasok régóta gyanították, hogy az orkok gyülekeznek, mert a mozgolódás a hegyekben nem kerülte el a figyelmüket. Ezért ők is nagy számban gyűltek össze, a Ködhegység nagy Sasmadarának vezérlete alatt. Mikor végül érezték a csata előszelét - pont időben -, lecsaptak a viharos szelek szárnyán. Ők voltak, akik kiűzték az orkokat a lejtőkről, a szakadékokba kergették, vagy sikítozva és összezavarodva a rájuk váró ellenségeik közé hajtották őket. Rövid idő alatt felszabadították a Magányos Hegyet, így a völgy mindkét oldalán jöhettek a tündék és az emberek, hogy segítsenek a lent folyó csatában.
	De még a Sasokkal együtt is kevesen voltak.
	Az utolsó pillanatban maga Beorn is megjelent - senki sem tudta, hogyan vagy honnan. Egyedül jött, medve alakjában; dühében szinte óriás méretűre nőtt. A hangja úgy harsogott, mint az ágyúdörgés, vagy mint a dobok; úgy hajigálta félre az orkokat és a farkasokat az útjából, mint szalmaszálakat és tollakat. Hátba támadta őket, viharként tört át a támadók gyűrűjén. A törpök még mindig uraik körül álltak egy alacsony, kerek dombon. Beorn lehajolt, majd felemelte Thorint, aki már elesett a lándzsák okozta sebektől, és kihozta a csatából. Gyorsan visszatért, a dühe megkétszereződött, semmi nem állhatott az útjába, és látszólag semmilyen fegyver nem fogott rajta. Szétszórta a testőröket, majd magára Bolgra támadt, és összezúzta. Rémület szállta meg az orkokat, minden irányban menekültek. Az új remény jövetele elfújta a fáradtságot az orkok ellenségeiről, üldözőbe vették őket, és nagyrészt megakadályozták, hogy elszökjenek. Sokakat a Sebes Folyóba szorítottak; aki dél vagy nyugat felé menekültek, azokat az Erdei Folyó körüli mocsarakba űzték, ott a szökevények nagy része elpusztult. Akik elérték az Erdőtündék birodalmát, azokat megölték, vagy becsalták a Bakacsinerdő úttalan sötétjébe, hogy ott pusztuljanak el. Az énekek azt mondják, az északi orkok háromnegyede odaveszett azon a napon, és a hegyekben hosszú évekig béke volt.
	A győzelmet még az est leszállta előtt kivívták, de a hajsza még tartott, mikor Bilbó visszatért a táborba; nem voltak sokan a völgyben, csak a súlyos sebesültek.
	- Hol vannak a Sasok? - kérdezte Bilbó Gandalftól azon az estén, meleg takarókba burkolva.
	- Néhányan a hajszában vesznek részt - mondta a mágus -, de a többségük visszatért a fészkeikbe. Nem akartak itt maradni, a nap első sugaraival elindultak. Dáin arannyal koronázta meg a vezérüket, és örök barátságot fogadott nekik.
	- Sajnálom. Akarom mondani, szerettem volna újra látni őket - mondta Bilbó álmosan. - talán láthatom őket a hazaúton. Feltételezem, hamarosan hazamehetek, ugye?
- Olyan hamar, ahogy akarod - mondta a mágus.
	Eltelt néhány nap, amíg Bilbó valóban elindult. Eltemették Thorint, mélyen a Hegy alatt, Bard a mellére fektette az Arkenkövet.
	- Feküdjön itt, míg a Hegy össze nem omlik! - mondta. - Hozzon jó szerencsét a népének, akik itt élnek majd ezután! - A sírjára a Tündekirály lefektette az Orcrist kardot, a tündepengét, amit a fogságban vettek el Thorintól. A dalok azt mondják, mindig ragyogott a sötétben, ha ellenség közeledett, így a törpök erődjét nem lehetett váratlanul megtámadni. Dáin, Náin fia itt telepedett le, ő lett a Hegy alatti Király. Idővel sok törp gyűlt a trónja köré és az ősi csarnokokba. Thorin tizenkét társa közül tíz marad. Fili és Kili úgy esett el, hogy a pajzsukkal és testükkel védték a vezérüket; Thorint aki anyjuk bátyja volt. A többiek Dáin mellett maradtak, mert Dáin bőkezűen osztotta el a kincsét. 
Természetesen nem volt kérdés, hogyan osszák el a kincset Balin, Dwalin, Dori, Nori, Ori, Óin, Glóin, Bifur, Bofur, Bombur vagy Bilbó között. Az arany és ezüst (nyers és megmunkált) egy tizennegyed részét Bardnak engedték át, mert Dáin ezt mondta: - Tiszteletben tartjuk az elhunyt egyezségét, és most már nála van az Arkenkő.
	Még a tizennegyed rész is rendkívül nagy vagyon volt, nagyobb, mint sok halandó király kincse. Ebből Bard sok aranyat elküldött a Tóváros Mesterének; a barátait és követőit gazdagon megjutalmazta. A Tündekirály megkapta Girion smaragdjait: olyan drágaköveket, amiket nagyon szeretett, ezeket Dáin adta neki.
Bilbónak ezt mondta: - Ez a kincs annyira a tiéd, mint amennyire az enyém, de annyian vettek részt az elnyerésében és a védelmében, hogy a régi megállapodások már nem érvényesek.
 És bár te le akartál mondani a saját követelésedről, azt kívánom, hogy Thorin szavai, amiket visszavont, ne igazolódjanak be: hogy keveset adjunk neked. Én téged jutalmaználak meg a leggazdagabban!
	- Nagyon kedves vagy - mondta Bilbó. - De ez nagy megkönnyebbülés nekem. Fogalmam sincs, hogy tudnám ezt a rengeteg kincset hazavinni háború és gyilkolás nélkül. Azt sem tudom, mit kellene tennem, ha hazaértem. Biztos vagyok benne, a ti kezetekben jobb helye van.
	Végül csak két kis ládát vitt el, az egyiket ezüsttel töltve, a másikat arannyal, amit egy erős póni elbír. - Ennyivel talán még megbirkózok - mondta a hobbit.
	Eljött az idő, hogy elbúcsúzzon a barátaitól. - Ég veled Balin! - mondta-, és ég veled, Dwalin, ég veletek Dori, Nori, Ori, Óin, Glóin, Bifur, Bofur és Bombur! A szakállatok soha ne vékonyodjon el! - Majd a Hegy felé fordult, és hozzátette: - Ég veled Tölgypajzsos Thorin! Ég veletek, Fili és Kili! Emléketek sose halványuljon el!
	Ezután a törpök meghajoltak a Kapunál, de a torkukon akadtak a szavak. - Isten veled, sok szerencsét, bármerre jársz! - mondta végül Balin. - Ha valaha újra meglátogatsz minket, mikor a csarnokaink ismét teljes pompájukban ragyognak, az ünnep valóban fényes lesz!
	- Ha valamikor nálunk jártok - mondta Bilbó -, csak kopogjatok be! Négykor teázom; de bármelyikőtöket szívesen látom bármikor!
	Ezzel elfordult.

	A tünde-sereg menetelt; bár elszomorítóan megfogyatkozott, sokan örvendeztek, mert most az északi világ hosszú ideig boldogabb lesz. A sárkány elpusztult, az orkokat legyőzték, a szívük már a tél utáni tavasz örömét várta. Gandalf és Bilbó a Tündekirály mögött lovagolt, mellettük ment Beorn, ismét ember-alakban, hangosan nevetett és énekelt útközben. Így mentek, míg a Bakacsinerdő határának közelébe nem értek, északra attól a helytől, ahol az Erdei Folyó kiér az erdőből.
	Itt megálltak, mert a mágus és Bilbó nem akart belépni az erdőbe, bár a király kérte őket, hogy időzzenek kicsit a csarnokában. Ők az erdő széle mentén akartak továbbmenni, megkerülni az északi végét a pusztaságban, ami a Szürkehegységtől délre feküdt. Hosszú és örömtelen út volt, de most, hogy az orkokat szétverték, biztonságosabbnak tűnt, mint a fák alatt vezető szörnyű ösvények. Emellett Beorn is arra ment.
	- Ég veled, ó Tündekirály! - mondta Gandalf. - Legyen boldog a zölderdő, míg a világ fiatal! És legyen boldog a néped!
	- Ég veled, ó Gandalf! - válaszolt a király. - Bár mindig ott tűnnél fel, ahol legnagyobb szükség van rád, és a legkevésbé várnak! Minél gyakrabban jelensz meg a csarnokaimban, annál boldogabb leszek!
	- Kérlek - hebegte Bilbó, és egyik lábáról a másikra állt -, hogy fogadd el ezt az ajándékot! - és elővett egy ezüst igazgyöngy nyakláncot, amit Dáin adott neki búcsúzáskor.
	- És mivel érdemeltem ki egy ilyen ajándékot, ó hobbit? - kérdezte a király.
	- Nos, ööö, azt hiszem, nem tudod - mondta Bilbó eléggé összezavarodva -, hogy, izé, némi viszonzást érdemelsz a vendéglátásért. Azt akarom mondani, hogy még egy tolvajnak is lehetnek érzései. Sokszor ittam a borodból, és sokszor ettem a kenyeredből. 
	- Elfogadom az ajándékod, ó Csodálatos Bilbó! - mondta a király ünnepélyesen. - Tündebarátnak nevezlek és áldottnak. Soha ne legyen kisebb az árnyékod (különben túl könnyű lesz a tolvajlás)! Ég veled!
	Ezzel a tündék az Erdő felé fordultak, és Bilbó elindult a hosszú, hazafelé vezető úton.
	Sok viszontagsága és kalandja volt, amíg hazaért. A Vadon még mindig a Vadon volt, és volt még sok más gonosz dolog is az orkokon kívül; de jó vezetője volt, és jól vigyáztak rá - vele volt a mágus és Beorn is az út nagy részén, így soha többé nem került nagy veszélybe. A tél közepére Gandalf és Bilbó az Erdő szélét követve visszaért Beorn házának ajtajához. Itt egy időre mindketten megpihentek. A Júle-nap meleg és vidám volt ott; emberek jöttek ünnepelni közel s távolból Beorn hívására. A Ködhegység orkjai kevesen voltak és féltek, elbújtak a legmélyebb lyukakban, amiket csak találtak. A vargok eltűntek az erdőkből, így az emberek messzire kóborolhattak félelem nélkül. Beorn később ezeknek a földeknek az uralkodója lett, egy széles országot kormányzott a hegyek és a folyó között. Azt mondják, hogy sok nemzedéken át a leszármazottainak megvolt a képességük, hogy medvealakot öltsenek. Némelyikük komor és rossz ember volt, de lélekben a legtöbbjük olyan volt, mint Beorn, bár kisebbek és nem olyan erősek. Azokban az időkben az utolsó orkot is levadászták a Ködhegységben, és újra béke köszöntött a Vadon szélére. Tavasz volt, méghozzá szép, langyos idővel, ragyogó nappal, mikor Bilbó és Gandalf végül elbúcsúzott Beorntól, mert már hazavágytak. Bilbó nehéz szívvel jött el, mert Beorn kertjeinek virágai tavasszal sem voltak kevésbé szépek, mint nyár közepén. Végül elérték a hosszú utat, és megtalálták azt az átjárót, ahol az orkok korábban elfogták őket. Reggel érték el azt a magas helyet, és ahogy visszanéztek, látták a fehér napot ragyogni a szélesen elterülő földek fölött. Mögöttük feküdt a Bakacsinerdő, kéken a távolban, a közelebbi széle még tavasszal is sötétzöld volt. A távolban volt a Magányos Hegy, a látóhatár szélén. A legmagasabb csúcsán még halványan ragyogott az el nem olvadt hó.
	- Így jön hó a tűz után, és még egy sárkányt is elérhet a végzete! - mondta Bilbó, és hátat fordított a kalandjának. A Tuk-oldala kezdett nagyon elfáradni, a Zsákos-oldala minden nappal egyre erősebb lett. - Azt kívánom, bárcsak a saját karosszékemben lehetnék! - mondta.




19. fejezet
Az utolsó szakasz

Május elseje volt, mikor a két utazó végül elérte Völgyzugoly völgyének szélét, ahol az Utolsó (vagy Első) Meghitt Otthon állt.
 Megint este volt, a pónik elfáradtak, főleg az, amelyik a poggyászt vitte; mindannyian pihenni akartak.
 Ahogy lefelé lovagoltak a meredek ösvényen, Bilbó hallotta, hogy a tündék még mindig énekelnek a fák között, mintha azóta sem hagyták volna abba, hogy ő elment innen. Amint elérték a lenti tisztásokat, egy ugyanolyan dal hangzott fel, mint amit régen énekeltek.  Valami ehhez hasonló:

A sárkánynak vége,
Csontja darabokban,
Páncélja széttörve,
Hírneve romokban.
A kard majd berozsdál,
Trón s korona elvész,
Az emberek erejével
Meglelt gazdagság sem lesz.
Itt még zöldell a fű,
A levelek susognak,
Még zubog a víz,
A tündék még dalolnak.
Jöjj tralla-lalla-lí
Vissza a völgybe!

A csillagok szebbek,
Mint drágakő ezernyi,
A hold most fényesebb,
Mint ezüst, tengernyi.
A tűz szebben ragyog,
A tűzhelyen ma éjjel,
Mint a földmély aranya,
Hát miért kószáltok el?
Ó tralla-lalla-lí
Jöjj vissza hozzánk!

Ó merre jártatok
Hogy ily későn értek vissza?
A folyó itt folydogál,
A csillagok fénye tiszta.
Ó miért vágtok ily fáradt,
Búskomor arcot?
Itt tünde és tündelány
Köszönti a vándort.
Hogy: tralla-lalla-lí
Térj vissza a völgybe.
Tralla-lalla-la
Lalla-lalla-lí
Lalla!

	Ezután a völgy tündéi eléjük jöttek, köszöntötték az utazókat, és átvezették őket a vízen Elrond házához. Itt meleg fogadtatásban részesültek, és sok kíváncsi fül hallgatta azon az estén a kalandjaikat. Gandalf beszélt, mert Bilbó elcsendesedett és elálmosodott. A történet nagy részét ismerte, mert része volt benne, és nagy részét ő mondta el a mágusnak, mikor hazafelé tartottak, vagy Beorn házában beszélgettek, de néha-néha fél szemét kinyitotta és fülelt, mikor olyan részhez értek, amiben neki nem volt része. Így tudta meg, merre járt Gandalf, mert hallotta a mágus Elrondhoz intézett szavait. Úgy tűnt, hogy Gandalf a fehér mágusok tanácsában volt, akik a hagyományok és a jó varázslatok ismerői; ők voltak, akik végül kiűzték a Varázslót sötét várából, a Bakacsinerdő déli részén.
	- Nemsokára - mondta Gandalf -, az Erdő valahogy egészségesebben fog nőni. Remélem, Észak megszabadul a hosszú évekig tartó rettegéstől. Mégis azt kívánom, bárcsak ki lehetne őt űzni a világból!
	- Ez valóban jó lenne - mondta Elrond -, de attól tartok, erre nem kerül sor a világnak ebben a korszakában, sem sokkal később.
	Mikor a végére értek az utazásuk történetének, más mesék jöttek, még több mese, régi történetek, új dolgokról szóló történetek, és időtlen történetek, mígnem Bilbó feje a ládájára borult, és ő kényelmesen hortyogott az egyik sarokban.
	Egy fehér ágyban ébredt fel, a hold bevilágított egy nyitott ablakon. Az ablak alatt a vízparti padokon sok tünde énekelt tisztán és hangosan.

Énekeljünk együtt, énekeljünk vidáman!
Szél susog a fák közt, szél motoz a hangásban;
A csillagok kinyílnak, a hold most van virágban,
Az Éjszaka ablakai fényesek tornyában.

Vidáman táncoljunk, táncoljunk együtt!
Lágy most a fű, legyen léptünk könnyű!
Ezüst a folyó, az árnyak elszaladnak;
Boldog május-idő, szép napja találkozásunknak!

Halkan énekeljünk, szőjünk álmot neki!
Ringassuk álomba, és hagyjuk ott pihenni!
A vándor már aluszik. Legyen puha ágya!
Aludjon! Aludjon! Legyen szép az álma!

Csendesedj Fenyő, ne fújjon most szél!
Feküdj le Hold! Legyen sötét az éj!
Csitt! Csendesen! Tölgy, Kőris, Kökény!
Hallgass el víz, míg a hajnal nem kél!

- Nos, Vidám Népek! - mondta Bilbó, ahogy kinézett. - Hányadik órája van most a holdnak? Az altatódalotok még egy részeg orkot is felébresztene! Mégis köszönöm nektek.
- A te horkolásod viszont felébresztene egy kővé vált sárkányt, mégis mi köszönjük neked - válaszoltak nevetve. - Közeledik a hajnal, és te az éjszaka kezdetétől alszol. Holnapra talán kigyógyulsz a fáradtságból.
- Elrond házában egy kis alvás is sokat gyógyít - mondta a hobbit -, de én a lehető legtöbbet szeretnék gyógyulni. Még egyszer jó éjszakát szép barátaim! - Ezzel visszament az ágyba, és késő reggelig aludt. 
A fáradtság hamar lehullott róla abban a házban. Sok vidám tréfában és táncban volt része, reggel és este, a völgy tündéivel. De még ez a hely sem tudta sokáig visszatartani, mindig a saját otthonára gondolt. 
Ezért egy hét után elbúcsúzott Elrondtól, olyan kis ajándékokat adott neki, amit még elfogadott, és Gandalffal ellovagolt. Ahogy elhagyták a völgyet, nyugaton az ég elsötétült előttük, eső és szél fogadta őket.
- Szép a májusi idő! - mondta Bilbó, ahogy az eső az arcát verte. - A legendáknak hátat fordítunk, és hazafelé tartunk. Azt hiszem, ez az első ízelítő belőle.
- Még hosszú az út - válaszolt Gandalf.
- De ez az utolsó út - mondta Bilbó. Elérték a folyót, ami a Vadon határának a legszélét jelölte, és megtalálták a gázlót a meredek part alatt, amire talán még ti is emlékeztek. A folyó megduzzadt a nyár közeledtével elolvadó hótól és a naphosszat tartó esőtől. Némi nehézséggel átkeltek rajta, és tovább haladtak, ahogy az est leszállt, az útjuk utolsó szakaszán. Ez az út olyan volt, mint korábban, kivéve, hogy a társaság kisebb volt, és csendesebb; és most trollok sem voltak. Bilbó minden pontnál felidézte az egy évvel azelőtti eseményeket és szavakat; neki természetesen úgy tűnt, hogy legalább tíz éve történt mindez. Gyorsan megtalálta azt a helyet, ahol a póni a vízbe esett, ami miatt az a csúnya kalandjuk volt Tommal, Berttel és Billel.
 Nem messze az úttól megtalálták a trollok aranyát, amit korábban elástak; még mindig rejtve volt és érintetlen. - Nekem elég, ami van, hogy kitartson életem végéig - mondta Bilbó, mikor kiásták. - Inkább vidd el te, Gandalf. Te biztos jobban hasznát vennéd.
- Ez igaz! - válaszolt a mágus. - De felezzük el testvériesen! Később talán többre lesz szükséged, mint gondolnád.
Így az aranyat zsákokba rakták és a pónikra pakolták, akik nagyon nem örültek ennek. Ezután lassabban haladtak, mert az út nagy részén sétáltak. A táj zöldellt, sok fű volt, amin a hobbit elégedetten kószált. Az arcát selyem zsebkendővel törölgette - nem! nem azzal az egy darabbal, ami a sajátjaiból megmaradt, ezt Elrondtól kérte kölcsön -, mert a június elhozta a nyarat, az idő ismét ragyogó és meleg volt.
Minden dolog egyszer véget ér, így ez a történet is. Eljött a nap, mikor már látták az országot, ahol Bilbó született és nevelkedett, ahol a táj és a fák formáját úgy ismerte, mint a tenyerét. Egy emelkedőről látta a saját Dombját a távolban. Hirtelen megállt és így szólt:

Az út csak fut és fut
Fák alatt és sziklák ormán,
Föld alatt, hová napfény sem jut,
Tengert nem lelő folyók partján.
Havon, melyet a tél hozott,
A nyár virágos rétjein,
Mezőn túl és kövek között,
Hegyen, melyre a hold tekint.

Az út csak fut és fut
Hol csillagfényes az ég,
Míg a vándor, ki messzire jut,
Visszafordul, s hazatér.
Szemek, melyek láttak már tüzet,
Háborút, s barlangmélyi rémet,
Végre zöld mezőket látnak,
Fákat, s dombot, hová hazatérnek.

Gandalf ránézett. - Drága Bilbó! - mondta. - Valami nincs rendben veled! Te már nem az a hobbit vagy, aki voltál.
Átkeltek a hídon, elhaladtak a folyónál álló malom mellett, és visszaérkeztek Bilbó saját ajtajához. 
- Jó ég! Mi folyik itt? - kiáltott fel a hobbit. Nagy nyüzsgés volt, mindenféle személy, tiszteletreméltó és tiszteletre nem méltó gyűlt össze nagy tömegben az ajtó körül.
 Sokan jártak ki-be, még a lábukat sem törölték meg, ahogy Bilbó bosszúsan megállapította.
Ha ő meg volt lepve, a tömeg még jobban meglepődött. 
Egy árverés közepén érkezett haza! Egy hatalmas, fekete-piros hirdetmény lógott a kapun, az állt rajta, hogy "Június 22-én a Turka, Turka és Gödrös Társaság árverésen értékesíti a néhai zsáklaki Zsákos Bilbó úr ingóságait Dombalján, Hobbitfalván. Az aukció pontban 10 órakor kezdődik." 
Most már majdnem ebédidő volt, és a tárgyak nagy részét már eladták változatos árakon, "majdnem semmi"-től "bagóért" kategóriáig, ami nem ritka az árveréseken. Bilbó rokonai, Tarisznyádi-Zsákosék már a szobákat méricskélték, hogy vajon a saját bútoraik beférnek-e. Röviden: Bilbót "halottá nyilvánították", és nem mindenki sajnálta, hogy rosszul hitték.
Zsákos Bilbó úr visszatérése nagy felfordulást okozott, a Domb alján, a Domb tetején, de még a Folyón túl is; sokkal több volt, mint egy háromnapos csoda.
 A jogi huzavona valójában évekig eltartott. Sok időbe telt, mire Zsákos urat ismét élőnek fogadták el. Azokat, akik különösen jó vásárt csináltak az árverésen, sokáig kellett győzködni. Végül, hogy időt spóroljon, Bilbónak vissza kellett vásárolnia a saját bútorai nagy részét. Sok ezüstkanala titokzatos módon eltűnt, és soha nem is került elő. Ő személy szerint Tarisznyádi-Zsákosékat gyanúsította. Azok viszont soha nem ismerték el, hogy a visszatért Zsákos valódi, és soha többé nem voltak jó viszonyban Bilbóval. Nagyon szerettek volna beköltözni az ő takaros hobbit-üregébe.
Bilbó rájött, hogy többet veszített a kanalainál - elvesztette a becsületét. Igaz, hogy mindörökre tündebarát maradt, tisztelték a törpök, a mágusok és minden nép, aki arrafelé járt; de már nem volt eléggé tiszteletreméltó. A környéken minden hobbit "furcsának" tartotta, kivéve az unokaöccsei és az unokahúgai a Tuk-ágról, de még nekik sem ajánlották a szüleik, hogy barátkozzanak vele. Sajnos azt kell mondanom, Bilbót ez nem érdekelte. Ő elégedett volt; a teáskanna hangját a tűzhelyen még kedvesebb zenének hallotta, mint a régi csendes időkben a Váratlan Összejövetel előtt. A kardját a kandalló fölé akasztotta. A páncélingét egy állványra tette a hallban (amíg kölcsön nem adta egy Múzeumnak). Az aranyat és ezüstöt nagyrészt ajándékokra költötte, hasznosakra és különlegesekre - ami bizonyos mértékben az unokaöccsei és unokahúgai iránt érzett szeretet számlájára írható. A gyűrűjét nagy titokban tartotta, főleg akkor használta, ha kellemetlen látogatói jöttek. Rászokott a versírásra és a tündék látogatására - bár sokan csóválták a fejüket, a homlokukat kocogtatták, mondogatták, hogy "Szegény öreg Zsákos!", és kevesen hitték el a meséit - nagyon boldog maradt élete végéig, ami rendkívül sokáig tartott.

Néhány évvel később egyik ősszel, Bilbó a dolgozószobájában ült, és az emlékiratait írta - azt a címet találta ki, hogy "Oda-Vissza, egy hobbit utazása" -, mikor valaki csengetett. Gandalf volt és egy törp; ez a törp történetesen Balin volt.
- Gyertek! Gyertek be! - mondta Bilbó, és hamarosan a tűz mellett ültek a székeken. Balin megjegyezte, hogy Bilbó mellénye sokkal bővebb lett (igazi aranygombokkal), és Bilbó is megjegyezte, hogy Balin szakálla jó pár hüvelykkel hosszabb lett, és a drágaköves öve csodálatos darab volt.
Természetesen elkezdtek beszélgetni az együtt töltött időkről, és Bilbó megkérdezte, hogy mennek a dolgok a Hegy környékén. Úgy tűnt, nagyon jól mennek. Bard újjáépítette Suhatag városát, emberek költöztek hozzá a Tó környékéről, délről és Nyugatról is.
 A völgy ismét termékeny és gazdag lett, a pusztaság tavasszal megtelt madarakkal és nyíló virágokkal, ősszel pedig gyümölccsel és ünnepléssel. A Tóvárost újjáépítették, virágzóbb lett, mint valaha, sok gazdagság jött és ment a Sebes Folyón. Azon a tájon barátság volt a tündék, az emberek és a törpök között.
A régi Mester csúnya véget ért. Bard sok aranyat adott neki, hogy segítsen a Tó népén, de mivel a Mester olyan természetű volt, aki könnyen elkapja a sárkány-betegséget, megszökött az arany nagy részével, és éhen halt a pusztaságban, a társaitól elhagyatva.
- Az új Mester bölcsebb fajta - mondta Balin -, és persze nagyon népszerű. Főként neki tulajdonítják a mostani jólétet. Dalokat költenek, amelyek szerint az ő idejében a folyó aranyat hoz.
- Akkor a régi dalok jóslatai valóra váltak, ahogy kell! - mondta Bilbó.
- Természetesen! - mondta Gandalf. - Miért ne váltak volna valóra? Ugye nem kételkedsz a jóslatokban, csak mert neked is részed volt a megvalósításukban? Ugye nem hiszed komolyan, hogy minden kalandod és megmenekülésed a puszta szerencse műve, és csak a saját érdekedet szolgálta? Nagyon jó hobbit vagy Zsákos úr, és én nagyon kedvellek, de végülis te csak egy kis pont vagy a nagyvilágban!
- Hála az égnek! - mondta Bilbó nevetve, és odaadta neki a dohánytartót.