V. könyv

1. fejezet

Minas Tirith

Pippin kikandikált Gandalf köpenyének oltalma alól. Törte a fejét, ébren van-e vagy alszik, s ez még mindig az a gyorsan futó álom-e, ami oly régen körülveszi, azóta, hogy a nagy vágta megkezdődött. Feketén suhant el mellette a világ, és a szél hangosan dalolt a fülébe. Nem látott semmit, csak az elforgó csillagokat, s messze, jobboldalt, a hatalmas árnyékokat az égen, a délen húzódó hegyek körvonalát. Álmosan próbálta megbecsülni, mióta vannak úton, és útjuk melyik szakaszában járnak, de emlékezete álomittas volt és bizonytalan.
Ott volt az az első vágta, iszonyú sebességgel, megállás nélkül, akkor látta hajnalban azt a halvány aranycsillogást, és akkor érkeztek meg a néma városba és a nagy, üres házba, a hegyen. És alighogy tető alatt voltak, megint elhúzott fenn az a nagy, szárnyas, fekete árnyék, és az emberekből kiszállt az erő a félelemtől. De Gandalf szólt hozzá néhány halk szót, s ő aludt a sarokban, fáradtan, de szorongva, halvány tudatában a nagy jövés-menésnek, annak, hogy emberek beszélnek mellette, s hogy Gandalf parancsokat osztogat. Aztán megint vágta következett, éjszakai vágta. Ez a második, nem, a harmadik éjszaka volt azóta, hogy a palantír-ba, a Látókőbe belenézett. És ettől a csúf emléktől csaknem teljesen fölébredt, megborzongott, s a szél suhogása megtelt fenyegető hangokkal.
Valami fény gyulladt ki az égen, izzó, sárga tűz a sötét torlaszok mögött. Pippin visszakucorodott, egy pillanatra elfogta a félelem; s azon töprengett, vajon miféle rettentő országba hurcolja őt Gandalf. Megdörgölte a szemét, s látta, hogy a hold száll föl a kelet homályából, s hogy a hold már kis híján megtelt. Így hát nincs öreg éjszaka, s még órák hosszat tart a vágta a sötétben. Mocorgott, s megszólalt
- Hol vagyunk, Gandalf? - kérdezte.
- Gondor birodalmában - felelt a mágus. - Még Anórien földjén.
Egy darabig csönd volt. Majd Pippin hirtelen fölkiáltott: - Ez micsoda? - kérdezte, s belekapaszkodott Gandalf köpenyébe. - Nézd! Tűz! Vörös tűz! Itt sárkányok élnek? Nézd, ott egy másik!
Gandalf válaszként odakiáltott a lovának: - Gyerünk, Keselyüstök! Sietnünk kell. Rövid az időnk. Nézd! Gondor őrtornyain kigyúlt a jelzőtűz, segítséget kérnek. Föllobbant a háború. Lásd, ég a tűz az Amon Dínen és lángol Eilenachon; és rohanvást fut nyugat felé: az ott Nardor, Erelas, Min-Rimmon, Calenhad és a Halifírien, Rohan határán.
De Keselyüstök lassított, lépésben ment tovább, fölemelte a fejét, és fölnyerített. A sötétből válaszként több ló is visszanyerített; patadobogást hallottak, három lovas húzott el mellettük, mint szárnyas szellem a holdvilágban, s tűnt el nyugaton. Ekkor Keselyüstök nekieredt, és az éjszaka, mint a szél süvített fölöttük.
Pippin megint elálmosodott, és nemigen figyelt rá, hogy Gandalf mit mesél Gondor szokásairól, meg arról, hogy a Város urai őrtornyokat építettek mindkét hegyvonulat előhegyein, ezeken a pontokon őrséget tartanak, s pihent lovak állnak szakadatlan készenlétben az északon Rohanba, délen Belfalasba vágtató futárok számára. Régen volt, hogy itt, északon utoljára lobbantak fel a jelzőtüzek - mondta -, s a város őskorában nem is volt szükség rájuk, hisz Gondoré volt a Hét Kő. - Pippin feszengett.
- Aludj, és ne félj! - bátorította Gandalf. - Te nem Mordorba tartasz, mint Samu és Frodó, hanem Minas Tirithbe, s olyan biztonságban leszel, amilyen biztonságban manapság csak lehet valaki. Ha Gondor elesik, s a Gyűrű az Ellenség kezébe kerül, akkor a Megye se jelentene jobb menedéket.
- Szépen vigasztalsz - mondta Pippin, de mégis szemére kúszott az álom. Az utolsó, amire emlékezett, mielőtt mély álomba merült volna, a magas fehér csúcsok csillogása: felfogták a lemenő hold fényét, s mint megannyi úszó sziget lebegtek a felhők fölött. Töprengett, hogy hol is járhat Frodó, eljutott-e Modorba vagy meghalt; nem tudta, hogy Frodó a távolban ugyanezt a holdat nézi, amint az alászáll Gondor mögött, hogy új napra virradjon a világ.
Pippin arra ébredt, hogy hangokat hall. Az éjszakai vágta a végére ért, következik a nappali bujkálás. Pirkadt itt hideg hajnal és fagyos szürke köd vette őket körül. Keselyüstök párázott, kiverte a tajték, de büszkén fölszegte a fejét, s nyoma sem volt rajta a fáradtságnak. Szálas emberek állták körül őket, vállukon vastag köpönyeg, mögöttük a ködben kőfal sötétlett. Részben romos volt, de bár még véget sem ért az éjszaka, máris hallani lehetett a sietős munka neszeit: kalapácsok kopogását, vakolókanalak csendülését, kerékcsikorgást. A ködben itt-ott fáklyák, őrtüzek tompa fénye izzott. Gandalf az emberekkel beszélt, akik elállták az útját, s Pippin, ahogy odafigyelt, rádöbbent, hogy őróla folyik a szó.
- Hát igen, téged ösmerünk, Mithrandir - mondta az emberek vezetője -, te tudod a Hét Kapu jelszavát és szabadon továbbmehetsz. De az útitársadat nem ismerjük. Ki ő? Talán törp, az északi hegyekből? Manapság nem vágyunk idegenekre, hacsak nem hatalmas harcosok, akiknek hűségében és segítőkészségében megbízhatunk.
- Jótállok érte Denethor széke előtt - felelte Gandalf. - Ami meg a vitézséget illeti, azt nem lehet termettel mérni. Több csatát és több veszélyt állt ki, mint te, Ingold, bár te kétszer olyan nagy vagy; most épp Vasudvard ostromából jött, arról hoz híreket, és nagyon-nagyon fáradt, különben fölébreszteném. A neve Peregrin, s igen vitéz ember.
- Ember? - kételkedett Ingold, s a többiek kacagtak. - Ember! - kiáltotta Pippin, most már teljesen ébren. - Még hogy ember! Szó sincs róla. Hobbit vagyok, és semmivel sem vitézebb, mintha ember lennék, legfeljebb hébe-hóba, ha úgy hozza a szükség. Ne hagyjátok, hogy Gandalf megtévesszen.
- Aki nagy tetteket vitt véghez, az se szólna különbül - mondta Ingold -, de mi az, hogy hobbit?
- Félszerzet - mondta Gandalf. - Nem, nem ő az, akiről a jövendölés szól - tette hozzá, látva az emberek csodálkozását. - Nem, de ő is ugyanabból a fajtából való.
- Igen, és annak az útitársa - mondta Pippin. - Mint ahogy az volt a városotokból való Boromir is, aki északon megmentett a hótól, s végül úgy esett el, hogy karddal védelmezett az ellenségtől.
- Hallgass már - szólt rá Gandalf. - A gyászhírt az apával kell közölni elsőként.
- Már úgyis sejtettük - sóhajtott Ingold -, mert itt az utóbbi időkben fura jelek mutatkoztak. Menjetek hát gyorsan! Mert Minas Tirith ura nehéz szívvel várja, aki ilyen hírt hoz a fiáról, legyen az ember, vagy...
- Hobbit - vágta rá Pippin. - Nem leszek hasznára az uratoknak, de megteszem, amit megtehetek, megemlékezésül a bátor Boromirra...
- Ég veletek! - mondta Ingold; az emberek utat engedtek Keselyüstöknek, s az kisuhant a fal keskeny nyílásán. - Bár adnál jó tanácsot Denethornak, aki ugyancsak rászorul, s mindannyiunknak, Mithrandir! - kiáltott utána Ingold. - De megint csak gyász és veszedelem hírét hozod, mint azt mondják, mindig.
- Mert ritkán jövök, s csak akkor, ha szükség van a segítségemre - felelt Gandalf. - Ami meg a tanácsot illeti, neked azt mondom, késő már javítgatnotok Pelennor falát. A közeledő vihar elől a bátorság a legjobb menedék, meg a remény, amit hozok. Mert nem minden hírem rossz hír. Tegyétek csak le a vakolókanalat, és köszörüljétek élesre a kardotokat.
- A munkával estére végzünk - mondta Ingold. A falnak ez az a része, amely utolsóként szorul védelemre; ostrom itt várható legkevésbé, mert ez rohani barátaink felé néz. Tudsz róluk valamit? Mit gondolsz, eleget tesznek a hívásunknak?
- Igen, jönnek. De ők már sok csatát megvívtak a hátatokban. Sem ez, sem más út nem vezet többé a biztonság felé. Figyeljetek rám! Legyetek résen! Ha Gandalf, a Vészmadár nincsen, akkor most Anórienből ellenséges sereg közelednék, és nem Rohan lovasai. Ég veletek, és legyetek éberek!
Gandalf most kilovagolt a Rammas Echoron túli tágas pusztára. Gondor emberei a külső falat hívták Rammas Echornak, amelyet fáradságos munkával emeltek, amikor Ithiliára az Ellenség árnyéka borult. Mert vagy harminc mérföld hosszúságban húzódott a hegyek lábáig és vissza, s magába zárta Pelennor mezőit; a jól művelt, zsíros és bőven termő földet az Anduinra lejtő hosszú domboldalakon és teraszokon. A fal legtávolabbi pontja vagy négymérföldnyire volt a város Nagykapujától, északkeletre, és ott, ahol a folyópart egy magasabb pontjáról át lehetett látni a túloldali síkságra, az emberek magasra és erősre építették; mert ott kanyarodott fel a falakkal védett út a gázlók és Osgiliath hídjai felől, s haladt át két pártás torony között a jól őrzött kapun. A legközelebbi pontja meg alig volt hárommérföldnyire a várostól, délkelet felé. Ott az Anduin, miután nagy ívben megkerülte a dél-ithiliai Emyn Arnen hegyeit, éppen elfordul nyugatra; a külső fal közvetlenül a partján emelkedett, tövében a Harlond rakpartjai és kikötőhelyei, ahol a déli hűbéresek lentről jött hajói kötöttek ki.
A vidék gazdag volt; csupa széles szántó, gyümölcsöskertek, tanyák, komlószárítókkal, csűrökkel, aklokkal és tehénistállókkal, sok-sok csatorna, keresztül-kasul, a dombok aljától az Anduinig. De pásztorember és gazdálkodó nem sok lakott itt; Gondor népének nagyobb része a Város hét körében élt, vagy a hegyes határvidék völgyeiben, Lossarnachban vagy még távolabb, délen, az öt gyors vizű folyó közén, Lebenninben. Ott, a hegyek és a tenger között, kemény nép élt. Őket is Gondor emberei közé sorolták, bár vérük kevert volt, s őseik azok az elfeledett emberek, akik a Sötét Időkben, még a királyok előtt, a hegyek árnyékában éltek. Lebenninen túl meg, Belfalasban, Imrahil herceg igazgatta hatalmas birtokát, Dol Amroth kastélyában, a tengerparton.
Gandalf még lovagolt egy darabig a hajnali szürkületben. Pippin már teljesen felébredt, s körülnézett. Bal felől ködtenger terült el s vonta szürke homályba keletet, jobb felől nagy hegyek szegték föl büszke fejüket, s nyúltak el messzire nyugat felől, s értek véget váratlanul, mintha késsel vágták volna el; a föld születésekor a Folyó roppant gáton tört át, s vágott magának tágas völgyet, hogy az az eljövendő időkben csaták színtere és viták tárgya legyen. S ahol a Fehér-hegység, az Ered Nimrais véget ért, ott látta a Mindulloin sötét hegytömegét, ahogy Gandalf előre megmondta neki: a hegy bíbor árnyék borította magas völgyeit, felkelő nap fényében fehérlő oldalát. S a hegy nyúlványán ott állt a Védett Város, hét kőfalával, mely olyan erős és olyan régi, mintha nem is emberkéz építette volna, hanem óriások faragták volna ki sziklakőből.
Miközben Pippin ámulva nézte, a falak szürkéje fehérre váltott, s halványan elpirult a hajnal fényétől: majd fölszállt a nap a kelet homályából, és sugara lecsapott a város arcára. Pippin hangosan fölkiáltott, mert Echtelion tornya a legmagasabb fal mögül úgy villant az égre magas és karcsú szépségében, mint egy ezüstszürke lándzsa, sisakja sziporkázott, akárha kristályból metszették volna, ormán fehér zászlók lengtek a friss reggeli szélben, s magasról, messziről ezüstkürtök harsogtak tisztán, csengő hangon.
Gandalf és Pippin épp napfelkeltére érkezett a gondori emberek Nagykapujához, s a vaskapu kitárult előttük.
- Mithrandir! Mithrandir! - kiáltoztak az emberek. - Most már tudjuk, hogy közeleg a vihar.
- Már megérkezett - mondta Gandalf. - Szelének szárnyán jöttem idáig. Engedjetek be! Addig kell eljutnom Denethor elébe, amíg még helytartó. Történjék akármi, annak a Gondornak, amit ti ismertek, vége. Engedjetek be!
Parancsoló szavára az emberek hátrahúzódtak, többet nem kérdeztek, de csodálkozva nézték a lovát s a hobbitot, aki ott ült előtte. Mert a városi nép nemigen használt lovat, s látni is keveset látott, csak ha urukhoz futár érkezett és lovagolt végig az utcán. - Ez biztos, hogy Rohan királyának valamelyik híres csataménje - mondogatták. - Lehet, hogy hamarosan megjönnek a rohírok, erősítésül.
Minas Tirith hét szinten épült, valamennyi teraszt a hegyoldalba vágták, mindet fal kerítette, s mindegyik falnak kapuja volt. A városfal Nagykapuja keletre nyílt, a következő délkeletre, a következő északkeletre, s tovább is így, jobbra-balra, egyre följebb; a Fellegvárba vezető köves út tehát hol erre, hol arra kanyarodott a hegyoldalban. S valahányszor metszette a Nagykapu vonalát, mindig egy alagúton haladt át, a nagy, előrenyúló sziklahát alatt, amely az első kivételével a Város valamennyi körét kettévágta. Mert részint a hegy ősidőktől való alakja következtében, részint a hallatlan hozzáértésnek és szorgalomnak hála, a Nagykapun belül kőbástya emelkedett; éle mint a hajóorr nézett keletre. Fölnyúlt a legfelső körig, s ott párta koronázta; így hát azok, akik bent voltak a Fellegvárban, úgy láttak le a Nagykapura alant, mint a tengerészek a hegymagas hajó parancsnoki hídjáról. A Fellegvár bejárata szintén keletre nyílt, de azt a sziklába vágták; onnét lámpával világított rámpa vezetett föl a hetedik kapuig. Így hát az emberek a hét udvar közül az utolsóra, a Szökőkút Terére, a Fehér Torony lábánál értek föl. A magas és karcsú torony ötven öl magas volt az aljától a sisakja csúcsáig, ahol a Helytartó lobogója lengett ezerlábnyira a síkság fölött.
A Fellegvár erős volt, az kétségtelen, s bevehetetlen mindaddig, amíg akadt benn fegyverforgató ember; bevehetetlen, hacsak az ellenség nem kerül a háta mögé, nem mássza meg a Mindolluin alacsonyabb előhegyeit, s nem jut fel ily módon arra a keskeny sziklahátra, amely az Őrhegyet magával a Mindolluinnal összeköti. De ezt a sziklahátat, amely az ötödik falig nyúlt el, hatalmas bástyák kerítették egészen a nyugati végén felszökő szirtfalig; s itt voltak köztük az egykori királyok és urak házai és kupolás sírjai, öröknémán a hegy és a torony között.
Pippin csodálkozva bámult a roppant kővárosra, mely nagyobb és pompázatosabb volt, mint akármi, amiről eddig álmodni mert; nagyobb és erősebb, mint Vasudvard, és sokkalta szebb annál. De az igazság az, hogy évről évre hanyatlott; máris csak félannyi ember élt itt, mint ahány a falai közt kényelmesen ellakhatott volna. Valamennyi utcáján nagy házak és udvarok előtt lovagoltak el, amelyek ajtaja vagy íves kapuja fölött szépen faragott, ismeretlen és ősi betűk álltak: azoknak a nagy embereknek és családjuknak a neve, gondolta Pippin, akik valaha ott laktak; most a házak mégis némák voltak, nem verték föl léptek a kövezett udvar csöndjét, nem hangzott emberi hang a termeikben, nem nézett ki senki ajtaikon vagy üres ablakaikon.
Végre fölértek a hetedik kapu árnyékába, s a meleg nap, amely a folyón túl ragyogott, ott, ahol épp Frodó járta Ithilia tisztásait, itt sima falakra, földbe ágyazott pillérekre és arra a hatalmas boltívre ragyogott, amelynek zárókövét koronás királyfej képére faragták. Gandalf leszállt a lóról, mert a Fellegvárba lovon nem volt szabad bemenni, és Keselyüstök, gazdájának egy halk szavára hagyta, hogy elvezessék.
Az őrök a kapuban fekete ruhát, s különösforma sisakot viseltek, csúcsosat-magasat, amelynek hosszú arcvédője szorosan az archoz simult, s amelyet az arcvédő fölött kétoldalt valami tengeri madár fehér szárnya díszített; de a sisak ezüstfényben izzott, mert mithril-ből kovácsolták, s a régi, dicsőséges idők öröksége volt. Az őrök fekete köpenyére virágos fehér fát hímeztek, föléje ezüst koronát és sokágú csillagot. Ez Elendil utódainak viselete volt, s Gondorban ma már nem viselte senki más, csak a Fellegvár őrei, a Szökőkút Terén, ahol valaha a Fehér Fa virágzott.
Úgy látszik, megelőzte őket jöttük híre, mert azonnal bebocsátást nyertek, némán és kérdezetlenül. Gandalf gyors léptekkel ment át a fehér kővel kirakott udvaron. Bájos szökőkút játszott a reggeli napsütésben, élénkzöld gyepszőnyegen; de az udvar közepén halott fa hajolt a medence vizére, s csupasz, törött ágairól szomorúan csöpögött vissza a kristálytiszta medencébe a szökőkút vize.
Pippin épp csak egy pillantást vetett rá, ahogy loholt Gandalf nyomában. Szomorú látvány, gondolta, azon töprengve, miért is hagyhatták itt, ahol minden olyan gondozott, épp ezt a kiszáradt fát.

Hét csillag és hét kő és egy fehér fa

Egyszeriben eszébe jutottak a szavak, amelyeket Gandalf suttogott. S már ott is találta magát a nagy csarnok ajtajában, a ragyogó torony alatt, a mágus sarkában elment a szálas, néma ajtóőrök mellett, s belépett a kőház hűvös és visszhangos homályába.
Végigmentek egy hosszú és kihalt, kőpadlós folyosón, s Gandalf útközben halkan odaszólt Pippinnek: Válogasd meg a szavaidat, Peregrin uram! Itt nincs helye a hobbit-cserfességnek. Théoden nyájas öregember. Denethor azonban más fajta, büszke és méltóságos, sokkal előkelőbb és sokkal hatalmasabb, még ha nem hívják is királynak. Javarészt veled fog beszélgetni, sok-sok kérdése lesz, hiszen neked van mondandód a fiáról, Boromirról. Nagyon szerette; talán egy kicsit túlságosan is; mert nagyon mások voltak, annál inkább. S azt hiszi, e szeretet leple alatt könnyebb belőled kiszednie, amit kíván, mint énbelőlem. Ne mondj neki többet, mint amennyit kell, s hallgass Frodó küldetéséről. Ezt majd én beszélem meg vele, a kellő időben. És Aragornról ne szólj, hacsak nem elkerülhetetlen.
- De miért? Vándorral mi a baj? - suttogta Pippin. Hisz épp ide készül, nem? És ha igaz, hamarosan itt lesz. 
- Lehetséges, lehetséges - mondta Gandalf. - Bár ha jön, úgy jön, hogy arra senki se számítson, még Denethor sem. És így van ez jól. Mi mindenesetre ne tegyük közhírré a jövetelét.
Gandalf megállt a nagy, fényes, fémajtó előtt. 
- Tudod, Pippin uram, most nincs időm, hogy megtanítsalak Gondor történelmére; bár úgy lett volna jó, ha már akkor megtanultál volna róla egyet-mást, mikor még a Megye erdeiben szedted a madártojást és kerülted az iskolát. Tégy, ahogy mondtam. Aligha lenne bölcs dolog, ha egy hatalmas úrnak, amikor örököse halálhírét hozod, épp arról beszélnél, aki eljön, s igényt tart majd a királyi székre. Ennyi elég?
- Királyi székre? - kérdezte döbbenten Pippin.
- Igen - felelte Gandalf. - Ha mindeddig csukott füllel és alvó aggyal jártál, most ideje, hogy fölébredj végre! - Bekopogott az ajtón.
Az ajtó kinyílt, de nem látszott senki, aki kinyitotta volna. Pippin egy hatalmas terembe látott. Fényét mély ablakain át kapta, kétoldalról, a széles folyosókon, a tetőt tartó sudár oszlopokon túlról. Az egy darab fekete márványból faragott oszlopokat nagy, különös állatokkal és levelekkel díszített oszlopfők koronázták; fönn az árnyékban a boltozat fénylett aranysötéten, és sokszínű kúszó indák díszítették. A hosszú és komor teremben se szőnyeg, se falikárpit, semmi szövet vagy faholmi nem volt; de az oszlopok közt hideg kőbe faragott sudár emberalakok sora állt.
Pippinnek egyszeriben Argonath faragott sziklái jutottak eszébe, s elfogta az áhítat, ahogy végignézett a rég halott királyok sugárútján. A tágas terem végében, többlépcsős emelvényen magas trónszék állt, koronás sisakot formázó márványtető alatt; mögötte a falon kőbe vésett, drágakövekkel kirakott virágzó fa. De a trón üres volt. Az emelvény lábánál, a legalsó és legszélesebb lépcsőfokon fekete, dísztelen kő karosszék állt, egy öregember ült benne, s bámult az ölébe. Kezében aranygömbös fehér nyelű jogar. Nem nézett föl. Ünnepélyes léptekkel tartottak feléje, s álltak meg háromlépésnyire a széke előtt. Gandalf törte meg a csöndet.
- Üdv néked, Minas Tirith Ura és Helytartója, Echtelion fia Denethor! Tanáccsal s hírekkel jöttem e sötét órában.
Az öregember föltekintett. Pippin látta büszke, élesvonású és csontos arcát, elefántcsontszínű bőrét, sasorrát mélyen ülő két sötét szeme közt; nem annyira Boromirt, mint inkább Aragornt juttatta eszébe. 
- Valóban sötét óra ez - mondta az öregember. - S te, Mithrandir, ilyenkor szoktál jönni. S bár minden jel arra vall, hogy Gondor végzete hamarosan betelik, a magam sötétje sötétebb, mint emez. Azt mondták, olyasvalaki jön veled, aki szemtanúja volt fiam halálának. Igaz ez?
- Igaz - válaszolta Gandalf. - A kettő közül az egyik. A másik ott van még Rohanban, Théodennél, s csak ezután jő. Félszerzet mindkettő, de egyik sem az, akiről a jövendölés szól.
- De akkor is félszerzet - mondta komoran Denethor-, s mióta csak azok az átkozott szavak gondba ejtették tanácsunkat, s elvitték a fiamat arra az eszeveszett útra s a halálba, nem kedvelem ezt a nevet. Én Boromirom! Most lenne rád igazán szükségünk! Faramirnak kellett volna elmennie tehelyetted.
- Akart is - mondta Gandalf. - Gyászodban ne légy igazságtalan. Boromir követelte, hogy ő mehessen, s nem viselte volna el, ha más megy. Nem tűrt ellentmondást, és elvette, amire vágyott. Hosszú utat tettünk meg együtt, megismertem a természetét. De te a haláláról beszélsz. Híre jött, mielőtt ideértünk?
- Ezt kaptam - mondta Denethor, s a jogart letéve, fölemelte az öléből, amit eddig bámult. Mindkét kezében egy kettéhasított kürt felét-felét, egy ezüsttel pántolt vadtulok kürt két töredékét.
- Ez az a kürt, amit Boromir mindig magánál hordott! - kiáltotta Pippin.
- Úgy van - mondta Denethor. - S annak idején én hordtam, mert a királyok bukása óta mindig házunk elsőszülött fiát illeti, azóta, hogy Mardil atyja, Vorondil leterítette a vad tulkot Rhún távoli mezején. Ma tizenhárom napja megütötte a fülemet a harsogása, halkan, távolról, az északi végek felől, s a Folyó elhozta nekem, törten: többé már nem fúj bele senki. - Elhallgatott, s a teremre súlyos csönd ült. Sötét tekintetét egyszerre Pippinre szegezte. Erről, félszerzet, mit tudsz mondani?
- Tizenhárom, úgy van, tizenhárom napja - habozott Pippin. - Igen, azt hiszem, annyi. Ott álltam mellette, amikor belefújt a kürtbe. De segítség nem jött. Csak még több ork.
- Helyes - mondta Denethor, s szigorúan nézett Pippin szemébe. - Szóval, te ott voltál? Mondj erről többet! Segítség miért nem jött? S te hogy menekültél meg, ha ő, a hatalmas nem, pedig csak orkokkal állt szemben?
Pippin elvörösödött, és megfeledkezett a félelméről. - A leghatalmasabb embert is leterítheti egyetlen nyílvessző - mondta -, s Boromirt nem is egy találta. Mikor utoljára láttam, egy fa tövében ült, s egy fekete tollú vesszőt próbált kihúzni az oldalából. Akkor elvesztettem az eszméletemet, és foglyul ejtettek. Többet nem láttam és nem tudok. De emlékét tisztelem, mert nagy vitéz volt. Azért halt meg, hogy minket, a honfitársamat, Trufiádokot és jómagamat megmentsen, mikor az erdőben rajtunk ütöttek a Fekete Úr katonái; s bár elesett és nem tudott megvédeni, hálám ettől mit sem csökken.
Most Pippin nézett az öregember szemébe, s mert most is bántotta még a hideg öreg hangban bujkáló gyanú és megvetés, fölágaskodott benne a büszkeség: - Az emberek ilyen nagy ura, nem kétséges, igen kevés hasznát veheti egy hobbitnak, a Megyéből, egy északról jött félszerzetnek; de érjen bármilyen keveset, fölajánlom szolgálataimat, tartozásom fejében. - Félrevonta szürke köpenyét, kihúzta kicsinyke kardját, s lefektette Denethor lába elé.
Az öregember arcán sápadt, hideg téli napsütéshez hasonló mosoly futott végig; de lehajtotta fejét, kinyújtotta kezét, s félretette a kürt maradékait. - Add ide a fegyvert! - mondta.
Pippin fölemelte, s odanyújtotta neki a markolatát. Ez honnét került hozzád? - kérdezte Denethor. - Meglátszik rajta a sok-sok esztendő. Pengéjét, ugye, a magunk fajtája kovácsolta Északon, időtlen időkkel ezelőtt?
- Egy sírbuckából került elő hazám határán - mondta Pippin. - De most már csak gonosz fickók laknak ott, s róluk nemigen akaródzik többet beszélnem.
- Látom, különös mesék szőnek körül téged - mondta Denethor -, s ez megint csak bizonyítja, hogy a látszat megcsalja az embert... vagy a félszerzet. Elfogadom a szolgálatodat. Mert nem félemlítettek meg a szavak; s mert a beszéded lovagias, bármilyen furcsán hangzik itt, a mi déli fülünknek. S az eljövendő időkben nagyon is szükségünk lesz mindenkire, aki lovagias, akár kicsi az, akár nagy. Tedd hát le az esküt.
- Fogd meg a kardod markolatát - mondta Gandalf -, és mondd utána az Úr szavait, ha úgy határoztál. 
- Úgy határoztam - jelentette ki Pippin.
Az öregember ölébe fektette a kardot, Pippin rátette a kezét a markolatra és lassan utána mondta Denethornak:
- Hűséget esküszöm Gondornak, a birodalom Helytartóurának, szolgálni fogom szóval és hallgatással, tettel és tűréssel, jövén és menvén, szükségben és bőségben, békében és háborúban, életemmel és halálommal, ettől az órától mindaddig, amíg az én uram el nem bocsát, a halál el nem ragad, vagy a világnak vége nem szakad. Mondám ezt én, a félszerzetek Megyéjéből való Paladin fia Peregrin.
- S hallám én, Echtelion fia Denethor, Gondor Ura, a Nagy Király Helytartója, megtartom emlékezetemben, s el nem mulasztom jutalmazni: a hűséget szeretettel, a vitézséget megbecsüléssel, az esküszegést bosszúval. - Ezután Pippin visszakapta a kardját, s belökte a hüvelyébe.
- Most pedig - mondta Denethor -, halld az első parancsomat: beszélj, és ne hallgass! Mondd el nekem az egész történetet, s emlékezz vissza mindenre, amit fiamról, Boromirról tudsz. Ülj le, és kezdj hozzá! - Megütött egy kis ezüstcsengettyűt, ami ott állt a széke mellett, s nyomban szolgák léptek elő. Pippin most vette észre, hogy ott álltak a benyílókban, az ajtó két oldalán, láthatatlanul, mikor ők Gandalffal beléptek.
- Bort, ételt és széket hozzatok a vendégeimnek rendelkezett Denethor -, és tegyetek róla, hogy egy óra hosszat senki ne zavarjon.
- Mindössze ennyi időt tudok rá szakítani, mert még sok más tennivalóm van - fordult Gandalfhoz. - Más szemében talán sokkal fontosabbak, de számomra kevésbé szorongatók. De a nap végén tán újra beszélhetünk.
- S korábban is, nagyon remélem - mondta Gandalf. - Mert nemcsak azért vágtattam ide Vasudvardból, négyszázötven mérföldnyiről a szélvésznél is sebesebben, hogy neked egy csöpp harcost hozzak, bármilyen lovagias is. Számodra tán mit se jelent, hogy Théoden hatalmas csatát vívott, hogy Vasudvardot megdöntötte, s hogy én eltörtem Szarumán varázsbotját?
- Nagyon is sokat. De e tettekről már eleget tudok, hogy magamtól is megtegyem, amit megtehetek Mordor és Vasudvard fenyegetése ellen. - Sötét szemét most Gandalfra emelte, s Pippin észrevette, mennyire hasonlít a kettő, s valami különös feszültséget érzett kettőjük között, mintha parázsló vonal ívelt volna szemtől szemig, mely bármelyik pillanatban föllángolhat.
Ami azt illeti, Denethor sokkal inkább látszott mágusnak, mint Gandalf; királyibb volt, szebb és hatalmasabb; sőt látszatra öregebb is. De Pippin észlelte, nem a szemével, hanem valahogy másként, hogy kettőjük közül mégis Gandalf a hatalmasabb és a bölcsebb, sőt méltóság is több van benne, csak palástolja. És vénebb, sokkal vénebb. - Vajon mennyivel? - töprengett, majd eszébe jutott, hogy bármilyen különös, erre korábban sose gondolt. Szilszakáll mondott valamit a mágusokról, de valahogy akkor se jutott eszébe, hogy Gandalf is közülük való. Micsoda hát Gandalf? Mikor és hol jött a világra az idők kezdetén és mikor távozik belőle? Majd hirtelen felriadt az álmodozásból, s látta, hogy Denethor és Gandalf még mindig farkasszemet néz. Mintha mindkettő a másik gondolatát igyekeznék kiolvasni. De Denethor volt az, aki előbb sütötte le a szemét.
- Úgy van - mondta -, mert jóllehet, a Kövek elvesztek, Gondor urai, mint mondják, akkor is messzebbre látnak, mint más emberek, és sok üzenet érkezik hozzájuk. De üljetek le!
A szolgálattevők egy karosszéket s egy zsámolyt hoztak, s egyikük ezüsttálcán egy ezüstkancsót, kelyheket, s fehér aprósüteményt. Pippin leült, de képtelen volt levenni a szemét az öreg uralkodóról. Vajon jól látta-e, vagy csak képzelte, hogy mikor a Köveket említette, fölvillant a szeme, és rápillantott?
- Most pedig mondd el a történetedet, vazallusom - fordult hozzá Denethor félig nyájasan, félig gunyorosan. - Mert annak a szavát, aki fiammal oly jóban volt, örömmel hallgatom.
Pippin soha el nem felejtette ezt az órát a trónteremben, szemben Gondor urának átható tekintetével, aki újra meg újra beledöfte ravasz kérdéseit, de ő mind e közben tudatában volt, hogy Gandalf ott ül mellette, figyeli és hallgatja, s közben (Pippin érezte) alig tudja féken tartani növekvő haragját és türelmetlenségét. Mire az egy óra letelt, s Denethor megint a csöngettyűre ütött, Pippin teljesen kifáradt. - Még nem lehet több, mint kilenc óra - gondolta. - Három reggelit meg tudnék enni egyvégtében.
- Vezessétek Mithrandir urat a számára előkészített vendégházba - parancsolta Denethor -, s útitársa, ha nincs ellenére, egyelőre talán maradjon vele. De tegyétek közhírré, hogy az imént föleskettem a szolgálatomra, tudja meg hát mindenki, hogy ő Paladin fia Peregrin, és tanítsátok meg a kisebb jelszavakra. És üzenjetek a Kapitányuknak, hogy várjanak itt, amint a harmadik órát elkongatták.
És te, Mithrandir úr, jöjj el szintén, amikor csak kedved tartja. Senki sem tart vissza, hogy bejöjj hozzám, kivéve az álom kurta órácskáit. Múljék el haragod, amit egy vénember ostobasága keltett, s térj vissza vigasztalásomra.
- Ostobaság - mondta Gandalf. - Nem, uram, te ha megvénülsz, meg is halsz. Te még a gyászodat is képes vagy palástnak használni. Azt hiszed, nem tudom, mi célod volt vele, hogy egy óra hosszat faggasd, aki nem tud annyit, miközben én itt ülök mellette?
- Ha megértetted, érd be vele - vágott vissza Denethor. - A gőg ostobaság, ha szükség esetén elutasít tanácsot és segítséget; de te e két ajándékkal a magad célját kívánod szolgálni. És Gondor Ura nem arra született, hogy a más céljainak eszköze legyen, ha az mégoly érdemes is. Számára jelenleg nincs a világon érdemesebb cél, mint Gondor java; és Gondorban, uram, én uralkodom, nem más, mindaddig, amíg a Király vissza nem tér.
- Míg a Király vissza nem tér? - kérdezte Gandalf. - Nos, Helytartó uram, neked az a feladatod, hogy a királyságból megmaradjon valami, mire ez - amire úgy látszik, kevesen számítanak -, netán bekövetkeznék. S ehhez meg kell kapnod minden segítséget, amit kérned kedved tartja. S még csak annyit: én nem uralkodom sehol, sem Gondorban, sem más kicsi vagy nagy országban. De ami csak érték a világban és jelenleg veszélyben forog, az mind az én gondom. S ami az én feladatomat illeti, én nem vallok kudarcot, még ha Gondor elpusztul is, ha bármi, ami az eljövendő napokban kihajthat, gyümölcsöt teremhet és virágozhat, túléli az éjszakát. Mert én is helytartó vagyok. Talán nem tudtad? - Ezzel megfordult, és nagy léptekkel otthagyta a termet, Pippin meg ott loholt mellette.
Gandalf rá se nézett Pippinre, s egy szót se szólt hozzá menet közben. Vezetőjük a trónterem ajtajából a Szökőkút terén át egy sikátorba vezette őket, amit magas kőházak szegélyeztek. A girbe-gurba utcán végül egy olyan házhoz értek, amely közvetlenül a Fellegvár északi fala mellett épült, nem messze a sziklaháttól, amely a várat a heggyel összekötötte. Benn, az emeleten, ahova faragott falépcsőn mentek föl, egy barátságos, levegős és világos szobába vezette őket, amelynek falán szépséges aranyszövetű falikárpitok lógtak. Bútor kevés volt benne: csak egy kis asztal, két szék és egy lóca; de mindkét oldalon lefüggönyözött benyíló, s abban jól vetett ágy, mosdótál és mosdófelszerelés. A szoba három keskeny és magas ablaka északra, a nagy ívben elkanyarodó Anduinra nézett; a folyó a távoli Emyn Muil és a Rauros irányában még sűrű ködbe burkolózott. Pippinnek a lócára kellett fölállnia, hogy kilásson a mély ablaknyílás kőpárkányán.
- Haragszol rám, Gandalf? - kérdezte, amikor a vezető magukra hagyta őket, és becsukta az ajtót. - Én megtettem, ami tőlem telt.
- Hát meg! - mondta Gandalf, és váratlanul elnevette magát; aztán odaállt Pippin mellé, átölelte a vállát, és ő is kinézett az ablakon. Pippin némi csodálkozással nézte az arcát, ott, közvetlenül a magáé mellett, hiszen a nevetése derűs volt és vidám. A mágus arcán először csak a gond és a szomorúság árkait látta; ám, amikor jobban szemügyre vette, észrevette, hogy ez alatt valami nagy öröm rejlik a vidámság kimeríthetetlen forrása, amely ha kibuggyan, elegendő, hogy egy egész királyságot jókedvre derítsen.
- Hát te aztán meg - folytatta a mágus -, s remélem, jó darabig nem kerülsz ilyen kutyaszorítóba két ilyen rettenetes vénember között. De Gondor ura többet tudott meg tőled, Pippin, mint hinnéd. Te nem titkoltad, hogy a társaságot Móriából nem Boromir vezette tovább, s hogy volt köztetek valaki, aki igen nagy méltóság, s az Minas Tirithbe készül; s hogy valami híres kardja volt. Az emberek Gondorban nagyra tartják a régi történeteket, s Denethornak, amióta Boromir elment, bőven volt ideje gondolkodni a rigmuson, s azon, hogy mit is jelenthet az Isildur Végzete.
Ő nem olyan, mint a kor többi emberei, Pippin, s bármi légyen is a származása, valami véletlen folytán Nyugathon vére majdnemhogy rontatlanul folyik az ereiben; mint ahogy a másik fiában, Faramirban is, nem úgy, mint Boromirban, akit pedig jobban szeretett. Messzire lát. Ha az akarata arrafelé irányítja, sok olyasmit felfog, ami másokban játszódik le, még ha azok távol élnek is. Nehéz megtéveszteni, és veszélyes is próbálkozni vele.
Ezt ne felejtsd el! Mert te most már fölesküdtél a szolgálatára. Nem tudom, mi ütött beléd, mi járt az eszedben vagy a szívedben, hogy ezt tedd. Nem gátoltam, hiszen a nagylelkű tettet nem szabad tanáccsal meggátolni. A te szíved megindult tőle, neki meg (merem állítani) a humorérzékét csiklandozta. S most legalább szabadon mozoghatsz Minas Tirithben - ha éppen nem vagy szolgálatban. De van ennek egy másik oldala is. Teljesítened kell a parancsait; ezt ne feledd. Ám akkor is légy óvatos!
Elhallgatott és felsóhajtott. 
- Nos, nem érdemes azon töprengeni, hogy mit hoz a holnap. Egyrészt, mert a holnap biztos, hogy rosszat hoz, rosszabbat, mint a mai nap, másrészt meg még sok nap van hátra. És többet már nem tehetek, hogy ez másként legyen. A táblát fölállították, a bábuk mozgásban vannak. Csak egy bábut szeretnék még nagyon megtalálni; Faramirt, Denethor örökösét. Nem hiszem, hogy itt lenne a Városban. De most mennem kell, Pippin. El kell mennem a tanácsba, hogy megtudjam, amit lehet. Most az Ellenség lép, s ő megpróbálja a maga szája íze szerint irányítani a játékot. Ezt a parasztok éppúgy észreveszik majd, mint bárki más, Paladin fia Peregrin, Gondor katonája. Fend ki a kardodat!
Gandalf elindult az ajtó felé, de ott megfordult. - Sietek, Pippin - mondta. - Tégy meg nekem egy szívességet, ha kinn jársz. Még mielőtt lepihennél, ha nem vagy nagyon fáradt, menj el, keresd meg Keselyüstököt, s nézz utána, hogy van elszállásolva. Ezek az emberek szeretik az állatokat, mert jó és bölcs népek, de a lovakhoz nem értenek.
Ezzel Gandalf kiment; amint az ajtón kilépett, a Fellegvár tornyában megkondult egy szép hangú harang; három ezüst kondulás, azután semmi: a harmadik óra napkelte óta.
Egy perc, és Pippin is odament az ajtóhoz, aztán le a lépcsőn, s kinézett az utcára. A nap most fényesen, melegen sütött, s a tornyok, a magas házak árnyékot vetettek nyugat felé. A hóköpenyes Mindolluin a kék égre emelte fehér sisakját. A város utcáin fegyveres férfiak jöttek - mentek; a harangkondulás az őrségváltás idejét jelezte.
- Ez mifelénk, a Megyében, kilenc órát jelent mondta magában fennhangon Pippin. - A legjobb időpont, hogy a tavaszi napsütésben, az ablaknál, tisztességgel bereggelizzünk. S ugyancsak megkívántam már a reggelit. Szoktak ezek itt egyáltalán reggelizni, vagy már túl is vannak rajta? S vajon ebédelni hol szoktak, s mikor?
Egyszer csak megpillantott egy fekete-fehér ruhás embert, aki a keskeny utcán a Fellegvár közepéből egyenesen feléje tartott. Pippin magányosnak érezte magát, s elhatározta, hogy megszólítja; de nem volt rá szükség. Az ember odajött hozzá.
- Te vagy Peregrin, a félszerzet? - kérdezte. - Azt mondják, fölesküdtél a Város és az Úr szolgálatára. Légy üdvözölve. - Kezet szorítottak.
- Én Baranor fia Beregond vagyok. Ma reggel nem vagyok szolgálatban, s azért küldtek, hogy megtanítsalak a jelszavakra, s elmondjak neked egyet-mást, ami bizonyára érdekel. Ami meg engem illet, én is tanulni szeretnék, tőled. Mert ezen a földön még sosem láttam félszerzetet, s bár hallottam felőlük mindenféle szóbeszédet, a regék, amiket mifelénk mondanak, nemigen beszélnek róluk. S ráadásul Mithrandir barátja vagy. Jól ismered őt?
- Hát - mondta Pippin - világéletemben tudtam, hogy ki ő; az utóbbi időben viszont útitársak voltunk. De hát az ő élete könyvében sok az olvasnivaló, s nem állítom, hogy egykét lapnál többet ismerek belőle. De akkor is ismerem úgy, mint kevesen. Aragorn volt a társaságból az egyetlen, aki, azt hiszem, valóban ismerte őt.
- Aragorn? - kérdezte Beregond. - Az kicsoda?
- Ó - riadt vissza Pippin -, az egy ember, aki szintén velünk volt. Azt hiszem, most Rohanban van.
- Hallom, te Rohanóan is jártál. Arról is sok mindent szeretnék kérdezni, mert ami kis reménységünk maradt, azt mind Rohanba vetjük. De el ne felejtsem a megbízatásomat: kérdezz, amit akarsz, s én majd felelek rá. Mit szeretnél tudni, Peregrin uram?
- Hát... ha szabad azt mondanom, pillanatnyilag egyetlen kérdés izgat, de az nagyon: mi van a reggelivel? Úgy értem, mikor szoktak reggelizni nálatok, érted, és hogy hol van az ebédlő, ha ugyan létezik olyasmi. És fogadók vannak? Mikor belovagoltunk, körülnéztem, de itt nem láttam egyet sem, jóllehet egyedül az a remény éltetett, hogy ilyen bölcs és udvarias emberek közt hamarosan lehajthatok egy jó korsó seritalt.
Beregond komolyan nézett rá. - Mint öreg katona, megértelek - mondta. - Azt mondják, az embernek, ha háborúba megy, mindig az ételen-italon jár az esze: bár jómagam nem sok világot láttam. Te ma még semmit sem ettél?
- Nohát, ettem, hogy őszinte legyek, ettem - mondta Pippin. - Egykét szem aprósüteményt meg egy pohár bort, az uratok jóvoltából; de ezért azután egy álló óra hosszat gyötört a kérdéseivel, s attól ugyancsak meg lehet éhezni.
Beregond nevetett. - Asztalnál a kisemberek nagyobb vitézek, mondják. Te majd a Fellegvárban reggelizel, mint akárki más, és nagyobb tisztességgel. Ez erőd és őrtorony, s most háború van. Hajnal előtt kelünk, csak bekapunk valamit pirkadatkor, s az első órával kezdődik a szolgálatunk. De ne ess kétségbe! - Megint elnevette magát, ahogy látta, hogy Pippin milyen keserű képet vág. Akik nehéz szolgálatot teljesítenek, délelőtt is esznek valamit, hogy megőrizzék az erejüket. Aztán a délebéd következik, délben vagy azután, ahogy a szolgálat megengedi; vacsorázni napnyugta táján szoktunk, együtt, s akkor nagy a vidámság, mert még lehet.
- Gyere! Sétálunk egy kicsit, aztán kerítünk valami harapnivalót, eszünk-iszunk a bástyán, s élvezzük ezt a szép délelőttöt.
- Egy pillanat! - mondta Pippin, és elpirult. - Nagy mohóságomban, vagy ahogy te mondod, udvariasan, nagy éhségemben teljesen kiment az eszemből. De Gandalf, vagy ahogy te hívod, Mithrandir megkért, hogy nézzek utána a lovának, Keselyüstöknek - az egy csudálatos rohani csatamén, tudod, a király szeme fénye volt, de Mithrandirnak ajándékozta, a szolgálataiért. Azt hiszem, új gazdája jobban szereti, mint bárki emberfiát, s ha a jóakarat ér valamit a városnak, akkor Keselyüstököt nagyon meg kell becsülni; ha lehet, jobban, mint ezt a hobbitot itt.
- Hobbitot? - kérdezte Beregond.
- Mi úgy hívjuk magunkat - mondta Pippin.
- Örülök, hogy most már ezt is tudom - mondta Beregond -, joggal állíthatom, hogy az idegen kiejtés mit sem von le a tisztes szó értékéből, s a hobbitok tisztes szavú népek. Meg kell ismerkednem ezzel a csodálatos lóval. Szeretem az állatokat, de itt, e csupa-kő városban nem sok részünk van benne; az én családom, tudod, a hegyvidéki völgyekbe való, oda meg Ithiliából származott. De ne félj! A látogatás rövid lesz, épp csak benézünk hozzá, udvariasságból, aztán megyünk tovább az élelmiszerraktárba.
Pippin megállapította, hogy Keselyüstököt jól szállásolták el és tisztességesen gondozzák. Mert a hatodik körben, a Fellegvár falán kívül volt néhány jó istálló, gyors lábú lovakkal, közvetlenül az Úr lovasfutárainak szállása mellett: ezeknek mindig készen kellett állniuk, hogy elvágtassanak Denethor vagy kapitányai sürgős parancsaival.
Mikor Pippin belépett az istállóba, Keselyüstök felnyerített, és feléje fordította a fejét. 
- Jó reggelt! - köszöntötte Pippin. - Gandalf azt üzeni, hogy jön, amint tud. Most azonban dolga van, üdvözletét küldi, s engem kért meg, hogy addig is nézzek utána, veled minden rendben-e; remélem, pihensz most, a hosszú vágta után?
Keselyüstök fölkapta a fejét, s kapált a lábával. De megengedte, hogy Beregond gyöngéden hozzáérjen a fejéhez s megsimogassa a véknyát.
- Olyan, mintha épp versenyre készülne, s nem mintha nagy útról érkezett volnamondta Beregond. - Erős és büszke! Hol a szerszáma? Gondolom, díszes és szép.
- Nincs, ami számára elég díszes és elég szép lenne mondta Pippin. - Nem kell neki. Nem hajlandó megtűrni a hátán. Akit akar megtűr; ha nem, hiába zabla, kantár, korbács és sarkantyú, akkor se enged. Ég veled, Keselyüstök! Légy türelemmel. A csata közeledik.
Keselyüstök fölszegte a fejét, s fölnyerített; az istálló beleremegett, s be kellett fogniuk a fülüket. Miután meggyőződtek róla, hogy a jászol tele van, elmentek.
- Akkor gyerünk mi is a magunk jászlához - mondta Beregond, s visszavezette Pippint a Fellegvárba, s tovább, a nagy torony északi ajtajához. Lementek egy hosszú, hideg lépcsősoron, be egy lámpával világított tágas folyosóra. A folyosóban kétoldalt kamrák nyíltak, s az egyik ajtaja nyitva állt.
- Ez az én őrszázadom raktára és éléstára - mondta Beregond. - Üdvözöllek, Targon! - kiáltott be az ajtón. Még korai az idő, de van itt egy új jövevény, akit az Úr most fogadott a szolgálatába. Messziről érkezett, lóháton, szűkre húzott nadrágszíjjal, ma reggel meg keservesen megdolgozott, így aztán éhes. Adj valamit, ami van!
Kenyeret kaptak, vajat, sajtot és almát - ez utóbbi még télről maradt, ráncos volt, de ép és ízes -, egy bőrflaskában frissen csapolt sört, két fatányért és kupát. Ezt mind berakták egy fonott kosárba, s visszamentek a napra; Beregond kivitte Pippint a bástyaorom nagy kiszögellésének keleti végébe, ahol a lőrésben a párkány alatt kőpad állt. Innét jó kilátás nyílt a reggeli világra.
Ettek és ittak; most Gondorról beszélgettek, az ország szokásairól, az itt dívó életmódról, aztán a Megye került szóba, meg a különös országok, ahova Pippin az útja során eljutott. Minél tovább beszélgettek, Beregond annál jobban elámult, s mind nagyobb csodálkozással bámult a hobbitra, akinek a kőpadról nem ért le a lába, s ha ki akart nézni a lőrésen, még a padon is lábujjhegyre kellett állnia.
- Nem titkolom előtted, Peregrin uram - mondta Beregond -, hogy a mi szemünkben majdnemhogy gyereknek látszol, jó ha kilencéves forma kisfiúnak; s lám, mégis annyi veszélyt kiálltál és annyi csudát láttál, amennyivel még olyan ember is kevés dicsekedhet, akinek ősz a szakálla. Azt hittem, Urunk csak szeszélyből vesz maga mellé, nemes apródjául, a régi királyok módjára, mint mondják. De látom, nem ez a helyzet, s kérlek, bocsáss meg az ostobaságomért.
- Nincs mit - mondta Pippin. - Mert nem is tévedtél olyan nagyot. Hisz a magam népe számítása szerint is alig vagyok több, mint gyerek, s ahhoz, hogy “nagykorú” legyek, amint azt mifelénk mondják, még négy évem hiányzik. De kár rám a szót vesztegetni. Gyere, nézzünk ki, és mondd meg, hogy mi az, amit látok.
A nap egyre magasabbra hágott, s kezdett már fölszállni a völgyben a köd. A maradéka ott úszott el fölöttük a levegőben, az állandósult keleti szél fehér felhőfoszlányokat sodort, tépte, lobogtatta a zászlókat, s a fehér lobogót a fellegvár ormán. Messze lenn, a völgy fenekén, ha a szem vagy tizenöt mérföldet ugrott, a Nagy Folyó csillogott szürkén, északkeletről jövet, aztán nagy ívben délre, majd nyugatra fordult, s végül elveszett a szem elől, elnyelte a csillogó pára. Azon túl vagy százötven mérföldnyire már ott nyúlt el a tenger.
Pippin ott látta a lábánál egész Pelennort, amit innét, a távolból, tanyák, kis falvak, csűrök és istállók tarkítottak, de tehenet vagy más állatot látni se lehetett. A zöld mezőket országutak és dűlőutak keresztezték; mindenütt nagy volt a jövés-menés; szekérsorok tartottak a Nagykapu felé, mások épp kifelé onnét. Olykor egy-egy lovas érkezett, szökött le a nyeregből, és sietett be a kapun. De a legnagyobb forgalom a főúton zajlott, ami a városon kívül délre fordult, majd szűkebb ívben, mint a folyó, megkerülte a hegyeket, és elveszett szem elől. Ez széles volt és kövezett, keleti oldalán széles zöld lovaglósáv, azon túl meg fal szegélyezte. A zöld sávon lovasok vágtattak erre is, arra is, de az utat mintha eltorlaszolták volna a délnek tartó ponyvás szekerek. Ám Pippin hamarosan fölismerte, hogy a forgalom szigorú rendben folyik; a szekerek három sorban vonulnak: szélről a ló vonta gyorsabbak, középen a nagy, ökör vonta, sokszínű fedeles szekerek; s az út nyugati szegélyén a sok kicsi kézikocsi, amit gyalogos emberek húztak.
- Ez az út Tumladen és Lossarnach völgyébe vezet, s onnét Lebenninbe - mondta Beregond. - Ezek már az utolsó szekerek, s az öregeket, gyerekeket, s a muszájból velük tartó asszonyokat viszik a hegyek közé. Mostanra el kellett hagyniuk a kaput, és délre három mérföld hosszúságban föl kell szabadítaniuk az utat: ez a parancs. A szomorú szükség diktálta így. - Fölsóhajtott. - Azok közül, akik most elváltak, talán kevesen látják viszont egymást. S a Városban mindig is kevés volt a gyerek; most meg egyáltalán nincsen... néhány legénykét kivéve, akik nem akartak elmenni, s tán találnak maguknak valami tennivalót: mint az én fiam is.
Egy darabig hallgattak. Pippin aggódva nézett kelet felé, mintha bármelyik pillanatban fölbukkanhatnának a mezőket elözönlő orkok ezrei. - Az ott micsoda? - kérdezte, s az Anduin íve felé mutatott. - Egy másik város, vagy mi?
- Város volt - mondta Beregond -, Gondor fővárosa, amelynek ez csak a vára volt. Osgiliath romjait látod a folyó két partján; a várost az Ellenség egykor réges-régen elfoglalta és fölégette. De abban az időben, mikor Denethor még fiatal volt, visszafoglaltuk: nem azért, hogy lakjunk benne, hanem hogy az előretolt őrhelyünk legyen, s hogy a hidat újjáépítve, hadaink átjussanak a Folyón. Aztán Minas Morgulból kicsaptak a Gonosz Lovasok.
- A Fekete Lovasok? - kérdezte Pippin tágra nyílt szemmel, s tekintete elsötétült a feltámadt régi rémülettől. 
- Igen, feketék - mondta Beregond. - Látom, ismered őket, pedig egy szóval sem említetted.
- Ismerem - mondta halkan Pippin -, de szándékosan nem emlegetem őket, mert közel vannak, nagyon közel. - Elhallgatott, s a tekintete elkalandozott a Folyón túlra, ám úgy rémlett, ott nem lát mást, csak roppant, fenyegető homályt. Lehet, hogy hegyek voltak azok a látóhatár szélén, s gerincük fűrészfogait eltompította a jó hatvanmérföldnyi pára; de az is lehet, hogy felhőfalat látott, s azon túl még mélyebb homályt. De már miközben nézte, az a benyomása támadt, hogy a homály növekszik, mélyül, s lassan, nagyon lassan fölfelé száll, hogy elsötétítse a napot.
- Hogy Mordor közel van-e? - kérdezte halkan Beregond. - Igen, amarra. Ritkán nevezzük a nevén; de az a homály örökké ott lebeg a szemünk előtt; néha halványabb, s mintha távolabb lenne, néha sötétebb és közelibb. Most növekszik és sűrűsödik, így hát növekszik a félelmünk és a nyugtalanságunk is. És-a Gonosz Lovasok nem egész egy éve visszafoglalták az átkelőhelyet, s a legjobbjaink közül sokakat lemészároltak. Boromir volt az, akinek legalább a nyugati partról sikerült kiszorítania őket, s Osgiliathnak ezt a felét most is mi tartjuk. Egy darabig még. De már várjuk az új támadást. S lehet, hogy ez lesz a háború fő támadása.
- De mikor? - kérdezte Pippin. - Sejtitek legalább? Mert tegnap éjjel láttam a jelzőtüzeket és a lovasfutárokat. És Gandalf azt mondta, ez a jele, hogy kitört a háború.
Láthatólag rettenetesen sietett. De most mintha minden lelassult volna.
- Csak mert mindenre fölkészültünk - mondta Beregond. - Ez olyan, mint amikor az ember mély lélegzetet vesz, azelőtt, hogy fejest ugornék.
- Akkor miért égtek éjjel a jelzőtüzek?
- Mert késő akkor kérni segítséget, ha az ostromgyűrű már bezárult- felelt Beregond. - Azt persze nem tudom, hogy az Úr és a kapitányai miről tanácskoztak. Ők sokféleképp juthatnak hírekhez. És Denethor úr nem olyan, mint más ember: ő messzire lát. Van, aki azt mondja, ha egymaga ül a torony tetején, a szobájában, s a gondolatait erre vagy arra hajlítja, akkor a jövőt is képes kiolvasni; s hogy néha az Ellenség gondolataiban is olvas és birokra kél vele. Ettől olyan öreg, és nyűttebb a koránál. De akár igaz, akár nem, Faramir úr nincs idehaza, odaát van a túlparton, valami veszélyes vállalkozáson, s ő biztos, hogy küld haza híreket.
De ha tudni akarod, hogy szerintem miért égtek tegnap éjjel az őrtüzek, én azt mondom, a Lebenninből tegnapelőtt érkezett hírek miatt. Mert egy nagy hajóhad közeledik az Anduin torkolatához, s rajta kalózok a déli Umbarból. Ők már régóta összeszűrték a levet az Ellenséggel, s most lecsapni készülnek az ügye érdekében. Mert ez a támadás elvonja a segítség java részét, amit Lebenninből és Belfalasból várunk, ahol kemény emberek élnek és sokan. Így hát annál többet gondolunk Rohanra, s annál jobban örülünk a győzelmi híreknek, amit ti hoztatok.
- És mégis... - kezdte, majd elhallgatott, fölállt és körülnézett, északra, keletre, délre - ...ami Vasudvardban történt, az figyelmeztetés, hogy hálót szőnek körénk. Ez már nem afféle csetepaté a gázlóknál, nem Ithiliából vagy Anórienből indított alattomos rablótámadás. Ez régóta kitervelt nagy háború, s ebben mi csak egyetlen bábu vagyunk, bármit szól is ehhez a büszkeségünk. Minden mozgásban van, távolkeleten, a Beltengeren túl, ha a jelentéseknek hinni lehet; és északon is, Bakacsinerdőben, meg azon túl is; és délen, Haradban. Most minden birodalom próba előtt áll, megmarad vagy elbukik - s a Homály marad felül.
- Igen, Peregrin uram, nekünk jutott ez a tisztesség: mindig mi viseljük a Fekete Úr gyűlöletének java részét, mert ez a gyűlölet az idő mélyéből és a Tengeren túlról származik. Itt sújt le a pöröly a legkeményebben. S ezért sietett épp ide Mithrandir. Mert ha mi itt elbukunk, ki marad állva?
Pippin nem válaszolt. A nagy falakat nézte, a büszke lobogókat, a napot az égen, majd a keleten gyülekező homályt; s a Homály messzire nyúló ujjaira gondolt: az orkokra az erdőkben és a hegyeken, Vasudvard árulására, a gonosz szemű madarakra, a Fekete Lovasokra még a Megye fasorain túl is-meg a szárnyas iszonyatra, a nazgúlokra. Megborzongott, s a reménye mintha elfonnyadt volna. S épp e pillanatban a nap mintha megrebbent és elsötétült volna, mintha egy sötét szárny takarta volna el. Úgy érezte, szinte már meghallhatatlan kiáltást hall fentről, az égboltról: halvány, de szívszorító, kegyetlen és hideg kiáltást. Elsápadt, és a falnak dűlt.
- Mi volt ez? - kérdezte Beregond. - Megint éreztél valamit?
- Igen - suttogott Pippin. - Ez a bukásunk jele, s végzet árnyéka, egy Gonosz Lovas a levegőben.
- A végzet árnyéka - hagyta rá Beregond. - Félek, hogy Minas Tirith elesik. És következik az éjszaka. S ettől megfagy bennem a vér.
Egy darabig leszegett fejjel üldögéltek egymás mellett. Nem volt egy szavuk sem. Majd Pippin váratlanul föltekintett, s látta, hogy a nap még süt, s a lobogók csapkodnak a szélben. Megrázta magát. - Elmúlt - mondta. Nem, nem szabad kétségbeesni. Gandalf a mélybe zuhant és visszatért, és itt van velünk. Lehet, hogy állva maradunk, ha féllábon is, vagy ha annyi se marad, a térdünkön.
- Jól mondod! - kiáltotta Beregond. Fölállt s föl-alá járkált. - Nem, Gondor még nem pusztult el. Bár a falat lehet, hogy elfoglalja a könyörtelen ellenség, ha hegyet épít előtte a holttestekből. De vannak még más várak, és a hegyekbe vezető titkos alagutak. A remény meg az emlék majd tovább él a rejtett völgyekben, ahol zöldell a fű.
- Mindegy, én akkor is azt szeretném, ha akár így, akár úgy, de az egésznek vége lenne - mondta Pippin. - Én nem vagyok harcos, a csatának még a gondolatát is utálom, a legrosszabb mégis az, hogy állok és várok, és tudom, hogy nem úszhatom meg. Máris milyen hosszú ez a nap! Boldogabb lennék, ha nem csak állnánk és őrködnénk úgy, hogy nem mozdulhatunk és nem mi ütünk először. Azt hiszem, ha Gandalf nincsen, Rohanban sem a mienk az első csapás.
- Ó, látod, pontosan arra tapintottál rá, ami sokaknak fáj! - válaszolta Beregond. - De lehet, hogy mire Faramir hazatér, minden megváltozik. Ő merész, merészebb, mint hiszik; mert manapság nehezen hiszik el, hogy egy kapitány bölcs is lehet, meg járatos a hagyományokat őrző tekercsekben és énekekben. Pedig Faramir ilyen. Talán nem olyan vakmerő és lelkes, mint Boromir, de épp olyan határozott. Bár nem tudom, ő is mit tehetne. Nem támadhatjuk meg a... a túlparti hegyeket. A kardunk nem ér el odáig, s addig nem sújthatunk le, amíg az ellenség nincs kardtávolságra. De akkor aztán nagyot üssünk! - Rácsapott a kardja markolatára.
Pippin ránézett: szálas, büszke és nemes, mint minden ember, akit itt eddig látott; s felcsillan a szeme, ha a csatára gondol. 
- Sajna, én úgy érzem, a kezem pihekönnyű - gondolta, de nem mondott semmit. - Egy paraszt? - mondta Gandalf. - Lehet; csak nem azon a sakktáblán, amelyiken kéne.
Beszélgettek, amíg csak delelőre nem hágott a nap, s akkor váratlanul megkondult a delet jelző harang, s a Fellegvár megbolydult; az őrszemeket kivéve mindenki ebédelni ment.
- Velem tartasz? - kérdezte Beregond. - A mai napra tán kapsz ebédet a mi konyhánkon. Nem tudom, melyik századhoz osztanak be; vagy hogy az Úr ott tart-e maga mellett. De akkor is szívesen látunk. És jó ha annyi emberrel ismerkedsz meg, amennyivel csak lehet.
- Boldogan megyek - mondta Pippin. - Hogy őszinte legyek, magányos vagyok. Legjobb barátom Rohanban maradt, és se beszélgetnem, se tréfálkoznom nincs kivel. Te vagy a kapitány? Ha igen, s ha befogadsz, szólnál egy jó szót az érdekemben?
- Ugyan már! - nevetett Beregond. - Nem vagyok én kapitány. Se tisztem, se rangom, még csak nagyúr se vagyok, csak közönséges fegyverforgató a Fellegvár őrségének harmadik századában. De a Városban, Peregrin uram, tisztességnek számít, ha valaki Gondor Tornyát őrzi, s meg is becsülik érte.
- Akkor ez több, mint amennyit megérdemlek mondta Pippin. - Vezess vissza kérlek, s ha Gandalf nincs a szállásunkon, akkor oda megyek, ahová csak kívánod... mint a vendéged, persze.
Gandalf nem volt a szálláson, és üzenetet se küldött, így hát Pippin Beregonddal tartott, és megismerkedett a harmadik század embereivel. S úgy látszott, hogy ebből legalább annyi megbecsülés áramlott Beregondra is, mint a vendégére, mert Pippint nagyon szívesen látták. A Fellegvárban már sok szó esett Mithrandir útitársáról, s annak hosszú, bizalmas beszélgetéséről a Város Urával; s az a hír járta, hogy a félszerzetek fejedelme jött el Északról, hogy szövetséget s ötezer kardot ajánljon Gondornak. S néhányan azt mondták, hogy ha megjönnek a lovasok Rohanból, mindegyik egy félszerzet harcost is hoz maga mögött, aki talán picike, de annál vitézebb.
Bár Pippin kénytelen volt e reményteli meséket megcáfolni, új rangjától nem szabadulhatott, mert az emberek azt hitték, hogy aki Boromir barátja, s akit Denethor úr megbecsül, arra csak ez illik; megköszönték hát, hogy eljött közéjük, minden szaván csüngtek, mikor idegen földekről mesélt, s kínálgatták, amíg annyit evett, annyi sört megivott, amennyi belefért. Ami azt illeti, csak egy baj volt: hogy Gandalf tanácsa értelmében “óvatosnak” kellett lennie, s nem engedhette szabadjára a nyelvét, mint a hobbitok szokták jó barátok között.
Beregond végül fölállt. - Ég veled - köszönt el. - Napnyugtáig most szolgálatban vagyok, mint itt, azt hiszem, mindenki. De ha magányosnak érzed magad, amint mondtad, talán szívesen ismerkednél a Várossal egy vidám vezető társaságában. A fiam boldogan veled tartana. Derék kölyök, én mondom neked. Ha van kedved hozzá, menj le a legalsó körbe, s keresd meg a Régi Vendégházat, a Rath Celerdaion, a Mézeskészítők utcájában. Ott találod őt, meg más kölyköket is, akik itt maradtak a Városban. Talán találsz olyasmit, amit érdemes megnézned, mielőtt a Nagykaput bezárnák.
Kiment, s nemsokára követték a többiek is. A nap még mindig sütött, bár most már fátyolosan, s ahhoz képest, hogy márciust írtak, még itt, délen is igencsak meleg volt. Pippin álmos volt, de a szállásukat Gandalf nélkül magányosnak érezte, így hát úgy határozott, hogy lemegy és földeríti a Várost. Eltett néhány finom falatot Keselyüstöknek, a ló kegyesen elfogadta tőle, bár látszólag semmiben nem szenvedett hiányt. Majd elindult lefelé egy sor kanyargós utcán.
Az emberek megbámulták, amerre csak ment. Szemtől szembe komolyak voltak és udvariasak, meghajtott fejjel, s a mellükön keresztbe tett kézzel üdvözölték, ahogy az Gondorban szokás; de a háta mögött hallotta, hogy átkiabálnak egymásnak az utcán, hogy itt jön a félszerzetek fejedelme, siessetek és nézzétek meg. Legtöbbjük nem a Közös Nyelven beszélt, de nemsokára legalábbis annyit megtanult belőle, hogy mit jelent az Ernil i Pheriannath, s ebből megtudta, hogy a címe hamarabb ért le a Városba, mint ő.
Végül árkádos utcákon, sok szép, kövezett fasoron át leért a legalsó és legszélesebb körbe, ott elkalauzolták a Mézeskészítők utcájába. A széles utca egyenest a Nagykapuhoz vezetett. Itt talált rá a Régi Vendégházra, erre a szürke, viharvert kőépületre, amelynek két szárnya befelé nyúlt az utcáról s gyepes udvart fogott közre; az udvaron túl sokablakos ház állt, hosszában oszlopos tornác húzódott, s onnét lépcső vezetett le a gyepre. Az oszlopok közt fiúgyerekek játszottak, s mert több gyereket Minas Tirithtien Pippin nem is látott, megállt, és megnézte őket. Az egyik megpillantotta őt, nagyot kiáltott, s a gyepen át kirohant az utcára, a többiek meg utána. Ott megállt Pippin előtt, s tetőtől talpig végigmérte.
- Légy üdvözölve! - mondta a gyerkőc. - Te honnét jöttél? Mert nem vagy idevalósi.
- Nem - felelte Pippin -, de azt mondják, most már én is gondori ember vagyok.
- Ugyan! - mondta a gyerkőc. - Akkor itt mi mind felnőtt emberek vagyunk. De hány éves vagy, mondd, és hogy hívnak? Én már tíz vagyok, és mindjárt öt láb magas. Nagyobb, mint te. De az én apám várőr, a legnagyobbak egyike. A te apád micsoda?
- Most melyik kérdésedre feleljek először? - kérdezte Pippin. - Apám Sápkúton földműves, a Megyében, Tukbánya közelében. S majdnem huszonkilenc éves vagyok, jóval több nálad; bár csak négy láb magas, s valószínű, hogy nem is leszek nagyobb; legfeljebb széltiben.
- Huszonkilenc! - mondta a gyerkőc, és füttyentett. Nohát, akkor te öreg vagy! Öreg, mint Iorlas, a nagybátyám. De fogadni mernék - tette hozzá reménykedve -, hogy akkor is kétvállra tudlak fektetni, vagy fejre tudlak állítani.
- Lehet - nevetett Pippin -, ha hagyom. De az is lehet, hogy én téged. Mert az én kicsi hazámban tudunk ám néhány birkózófogást. Ahol, hadd közöljem veled, én szoktam nagynak és erősnek érezni magam; s én még sose hagytam senkinek, hogy fejre állítson. Így hát ha összeverekszünk, és semmi más nem segít, akkor akár meg is tudlak ölni. Mert ha majd nagyobb leszel, megtanulod, hogy nem mindenki az, aminek látszik; s bár te gyönge legénynek nézel, aki ráadásul idegen is, így hát könnyű préda, engedd meg, hogy figyelmeztesselek: nem vagyok az, én félszerzet vagyok, kemény, merész és gonosz! - Pippin olyan ádáz képet vágott, hogy a gyerkőc hátralépett, de ökölbe szorította a kezét, megvillant a szeme, s már esett is volna neki.
- Megállj! - nevetett Pippin. - Azt se kell mindig elhinni, amit egy idegen mond önmagáról! Én nem vagyok verekedős. De talán mégiscsak úgy volna illendő, hogy aki harcba hívja a másikat, az azt is megmondja, kicsoda.
A gyerkőc büszkén kihúzta magát. - Én Beregil vagyok, a Várőr Beregond fia - jelentette ki.
- Gondoltam - mondta Pippin -, mert hasonlítasz apádhoz. Ismerem, és ő küldött, hogy keresselek meg.
- Akkor miért nem mondtad meg rögtön? - kérdezte Beregil, s arcára egyszerre kiült az elkeseredés. - Ne mondd, hogy megváltoztatta az elhatározását, és mégiscsak elküld a lányokkal! Nem... az nem lehet, mert elmentek már az utolsó szekerek.
- Üzenete azért ennyire nem rossz, ha nem is éppen jó - mondta Pippin. - Azt üzeni, ha történetesen épp nem akarsz fejre állítani, akkor talán megmutatod nekem a Várost, s földeríted szomorú magányomat. S cserébe én is mesélek neked mindenféle távoli országokról.
Beregil összecsapta a tenyerét, és megkönnyebbülten kacagott. - Akkor minden rendben! - kiáltotta. - Gyerünk! Először a Kapuhoz menjünk. Most rögtön.
- Ott mit lehet látni?
- A déli úton napnyugtára várják a külhoni kapitányokat. Gyere velünk, s majd meglátod.
Beregil jó pajtásnak bizonyult, a legjobb pajtásnak azóta, hogy Pippin Trufától elszakadt, s még ki se tették a lábukat, már nevetgéltek és vidáman beszélgettek, ügyet se vetve az emberek kíváncsi pillantásaira. Hamarosan nagy sokadalomban találták magukat, amely a Kapu felé tartott. Pippin sokat nőtt Beregil szemében, amikor megmondta a nevét és a jelszót, s az őr tisztelgett neki, átengedte, s mi több, átengedte vele őt is.
- Ez nagyszerű! - örvendezett Beregil. - Minket, fiúkat, már nem engednek ki a Kapun, csak felnőttek társaságában. Innét majd jobban látunk.
A Kapun kívül nagy sereg ember állt az út s a nagy kövezett térség szélén, ahol valamennyi Minas Tirithbe tartó út összetalálkozott. Mindenki dél felé kémlelt, s a tömeg rövidesen fölmorajlott: - Porzik az út! Jönnek!
Pippin és Beregil átfurakodott a tömegen az első sorba, és várt. Távoli kürtszót hallottak, s úgy hullámzott feléjük az éljenzés, mint az erőre kapó szél. Majd a közelükben harsant fel a kürt, és mindenki ordított körülöttük - Forlong! Forlong! - hallotta Pippin.
- Mit mondanak? - kérdezte.
- Forlong jön - magyarázta Beregil. - Az öreg Forlong, a Hájas, Lossarnach ura. Onnét származnak az enyimek is. Hurrá! Itt van! A jó, öreg Forlong!
Elöl egy nagy, vastag lábú ló lépkedett, s a hátán széles vállú, éktelen nagy hasú férfi; öreg, szakálla ősz, de láncinget, fekete sisakot viselt, s a kezében hosszú, nehéz kopját. Mögötte büszke, porlepte férfiak meneteltek, állig fegyverben, vállukon nagy csatabárddal; mind komor képű, de kurtább termetű s barnább, mint bárki ember, akit Pippin eddig Gondorban látott.
- Forlong! - ordított a tömeg. - Hű szívű, hű barát! Forlong! - De amikor a lossarnachiak elvonultak, többen is megjegyezték: - Ilyen kevesen? Kétszázan? Tízszer enynyire számítottunk. Talán a fekete hajóhad híre miatt. Csak a seregük töredékét kockáztatják. De hát a kevés is több, mint a semmi.
És sorra érkeztek a csapatok, mindet megéljenezték, ahogy átvonultak a Kapun, a külhoni embereket, akik eljöttek, hogy a sötét órában Gondor városát védelmezzék; de mind kevesen voltak, mind kevesebben, mint remélték, s mint amennyire szükség lett volna. A Ringló völgyi emberek gyalog érkeztek, élükön uruk fiával, Dervorinnal: ők háromszázan voltak. Morthond felföldjéről, a Feketegyökér völgyéből eljött a szálfa termetű Duinhír a két fiával, Duilínnal és Derufinnal, s velük ötszáz íjász. Anfalasból, a távoli Hosszumartról, hosszú sor ember érkezett, szedett-vedett társaság, vadászok és pásztorok és falusiak, hitványan fölfegyverezve, kivéve az uruk, Golasgil házanépét. Lamendónból néhány komor hegyilakó, kapitány nélkül. Ethirből halászok, százegynéhányan hagyták ott a bárkáikat. Megjött Hirluin, a Zöld Hegyek Szépe Pinnath Gelinből háromszáz zöld ruhás emberével. S végül a legbüszkébb, Imrahil, Dol Amroth fejedelme, az Úr atyafia, aranyos lobogók alatt, amelyek a Hajó és az Ezüst Hattyú képét viselték, s egy század páncélos lovag szürke paripákon; mögöttük hétszáz fegyveres, énekszóval, mind szálfa termetű, szürke szemű, fekete hajú.
És ezzel kész is, mindent összevetve nem egészen háromezer. Több már nem jön. Bevonultak, s kiáltozásukat, lábdobogásukat elnyelte a város. A bámészkodók csak álltak, némán. Körülvette őket az út pora, mert a szél elült, és nyomott volt az este. Közeledett már a kapuzárás ideje, s a nap vörösen hanyatlott a Mindolluin mögé. A városra leszállt a homály.
Pippin fölnézett, s az volt a benyomása, hogy az égbolt hamuszürke, mintha por- és hamufelhő csüngene fölöttük, amin csak tompán hatol át a fény. De nyugaton a könnyű párát tűzvörösre festette a nap, s a Mindolluin most feketén rajzolódott ki a zsarátnokfoltos parázsvörösön. - Így fullad dühbe egy szép nap! - jegyezte meg Pippin, megfeledkezvén róla, hogy a gyerkőc ott van mellette.
- Hát fog is, ha nem térünk vissza, mire napnyugtát harangoznak - mondta Beregil. - Gyerünk. Már trombitálnak, hogy bezárják a Kaput.
Kéz a kézben siettek vissza a városba, ők mentek be utolsónak a Kapun, mielőtt becsukták volna; s mire megérkeztek a Mézeskészítők utcájába, már minden toronyban ünnepélyesen zengett a harang. Itt is, ott is kivilágosodtak az ablakok, s a házakból meg a fegyveresek szállásairól énekhang hallatszott ki az utcára.
- Hát akkor ég veled - mondta Beregil. - Apámat üdvözlöm, és mondd meg neki, hogy köszönöm a társaságot. És gyere megint, arra kérlek. Szinte azt szeretném, hogy ne lenne háború, mert akkor olyan jól elszórakoznánk. Elmehetnénk Lossarnachba, a nagyszüleimhez; tavasszal olyan szép ott, az erdőben, a mező meg csupa virág. De talán még odamehetünk egyszer együtt. A mi Urunkat soha nem győzik le, és az apám is nagyon vitéz. Ég veled, és várlak!
Elváltak, s Pippin sietett vissza a Fellegvárba. Hosszúnak érezte az utat, kimelegedett és éhes volt; s hamarosan sötét éjszaka lett. Egyetlen csillag sem látszott az égen. Elkésett a vacsoráról az étkezdében, de Beregond nagy örömmel üdvözölte, maga mellé ültette, s a fia felől kérdezgette. Vacsora után Pippin maradt még egy darabig, aztán búcsút vett, mert valami furcsa szomorúságot érzett, s nagyon vágyott Gandalfot viszontlátni.
- Hazatalálsz? - kérdezte Beregond a kis előcsarnok ajtajában, a Fellegvár északi oldalán, ahol álltak. - Sötét éjszaka van, s még ennél is sötétebb lesz, mert parancs érkezett, hogy a városban minden fényt el kell függönyözni, s a falakon sem szabad világítani. És hadd közöljek veled még egy parancsot: holnap reggel jelentkezned kell Denethor úrnál. Félek, hogy nem a harmadik századba osztanak be. De reméljük, hogy még viszontlátjuk egymást. Ég veled, aludj békében!
A szálláson sötét volt, csak egy kicsi mécses égett az asztalon. Gandalfot nem találta ott. Pippinre most még jobban ráült a szomorúság. Fölállt a lócára, s megpróbált kikandikálni, de olyan volt, mintha tintatóba nézne. Leszállt, behúzta az ablaktáblát, és lefeküdt. Egy darabig még ébren hevert, fülelt, hogy nem jön-e Gandalf, aztán álomba merült.
Éjszaka arra ébredt, hogy világos van; látta, hogy Gandalf megjött, felalá járkál a szobában a benyíló függönyén túl. Az asztalon több gyertya is égett, és pergamentekercsek hevertek. Hallotta, hogy a mágus felsóhajt, s magában suttog:
- Vajon mikor tér vissza Faramir?
- Nicsak! - mondta Pippin, s kidugta a fejét a függöny mögül. - Már azt hittem, hogy teljesen megfeledkeztél rólam. Örülök, hogy látlak. Hosszú volt a nap.
- De az éjszaka nagyon is rövid lesz - mondta Gandalf. - Vissza kellett jönnöm ide, mert szükségem van egy kis békességre, magányra. Aludj csak az ágyban, amíg még lehet. Napkeltekor majd megint magammal viszlek Denethor úrhoz. Nem; nem napkeltekor, hanem amikor hívat. Mert leszállt a Sötétség. S nincs többé hajnal.


2. fejezet

A Szürke Csapat távozása

Keselyüstök patadobogása már beleveszett az éjszakába, mire Trufa visszament Aragornhoz. Könnyű kis batyuja volt csak, mert a holmija odaveszett Parth Galennél, s most mindene az a néhány használható holmi volt, amit Vasudvard romjai közt talált. Hasufel hátán már rajta volt a nyereg. Ott állt mellette Legolas is Gimlivel és a lovával.
- Szóval, négyen maradtunk a társaságból - mondta Aragorn. - Együtt kell továbblovagolnunk. De úgy gondoltam, ne menjünk magunkban. A király nyomban indulni akar. A szárnyas árnyék ittjárta óta a éjszaka leple alatt akar visszatérni a hegyek közé.
- S onnét? - kérdezte Legolas.
- Még nem tudom - felelt Aragorn. - Ami a királyt illeti, ő Edorasba készül, a seregmustrára, amit a mostantól számított negyedik napra hívott össze. És ott, gondolom, hírét veszi a háborúnak, s Rohan lovasai továbbvonulnak Minas Tirithbe. De nélkülem, s azok nélkül, akik velem tartanak.
- Mint én! - kiáltott Legolas. 
- És vele Gimli is - mondta a törp.
- Nos, ami engem illet - mondta Aragorn -, én még nem látok tisztán. Mert nekem is Minas Tirithbe kell mennem, de nem tudom még, merrefelé. Egy óra múlva indulás.
- Engem se hagyj itt! - mondta Trufa. - Eddig még nem sok hasznomat vetted, de nem szeretném, ha leraknál, mint valami csomagot, amit majd csak akkor szednek föl, mikor mindennek vége. Nem hiszem, hogy a lovasok szívesen bajlódnának velem. Bár a király, az kétségtelen, azt mondta, hogy üljek melléje, ha hazaér a házába, és beszéljek neki a Megyéről.
- Úgy van - válaszolta Aragorn -, s azt hiszem, Trufa, az ő útja lesz a te utad. De ne várd, hogy vidáman végződik. Félek, soká lesz, míg Théoden kényelmesen megülhet Meduseldben.
Hamarosan mind útra készen álltak: huszonnégy ló, Gimli Legolas háta mögött, Trufa Aragorn előtt. S már neki is vágtak nagy fürgén az éjszakának. Alighogy elhagyták a halmokat a Vas folyó gázlójánál, lovas érkezett vágtában a hátvéd felől.
- Uram - jelentette a királynak -, lovasok vannak a hátunkban. Mikor a gázlón átkeltünk, még csak hallani véltem őket, de most már biztosak vagyunk benne. Vad vágtában próbálnak utolérni.
Théoden király azonnal megálljt parancsolt. A lovasok megfordultak, s előreszegezték a lándzsájukat. Aragorn leszállt a lováról, letette Trufát a földre, s kivont karddal odaállt a király lovának fejéhez. Éomer és kísérete a hátukat védte. Trufa talán még soha nem érezte magát ennyire poggyásznak, s azon töprengett, hogy ha harcra kerül a sor, mitévő legyen? Mert tegyük fel, hogy a királyt és maroknyi kísérőjét tőrbe csalják és legázolják, de ő elmenekül a sötétben - fogalma sincs, hol van Rohan mérhetetlen mérföldekre nyúló vad pusztaságain. - Fene aki megeszi! - gondolta; s meghúzta a derékszíját és kivonta a kardját.
A lemenőben lévő holdat egy pillanatra elhomályosította egy elébe úszó felhő, de mindjárt ki is bukkant mögüle. Ekkor meghallották a patadobogást, s már látták is a gázló felől az ösvényen feléjük vágtató fekete alakokat. A holdfény meg-megcsillant fényes lándzsájukon. Nem lehetett megállapítani, üldözőik hányan vannak, de biztos nem kevesebben, mint a király kísérete.
Mikor vagy ötvenlépésnyire voltak, Éomer harsá nyan elkiáltotta magát: - Megállj! Megállj! Ki az, aki Rohanba lovagol?
Az üldözők nyomban visszafogták a lovaikat. Csönd lett: látták a hold fényében, hogy egy lovas leszáll a nyeregből, s lassan elindul feléjük. Keze fehéren dereng, amint tenyerét a béke jeléül kifelé fordítva magasra emeli; de a király embereinek keze most sem lazult a fegyvereiken. Tízlépésnyire a lovas megállt. Fekete, magas árny volt. Hangja tisztán csengett.
- Rohanba? Rohant mondtatok? Öröm hallani e szót. Messziről jöttünk, sietve, és Rohant keressük.
- Megtaláltátok - mondta Éomer. - Azóta, hogy a gázlón átkeltünk, Rohan földjét tapossátok. De ez Théoden király birodalma. S az ő engedélye nélkül Rohanba senki se léphet. Kik vagytok? És miért e sietség?
- Én a dúnadán Halbarad vagyok, az északi kósza! kiáltotta az ember. - S egy bizonyos Arathorn fia Aragornt keresünk, mert úgy hallottuk, itt van, Rohan földjén.
- Akkor őt is megtaláltad! - kiáltotta Aragorn. Lova kantárát átadta Trufának, a jövevényhez futott, és megölelte. - Halbarad! - mondta. - Ha van öröm, amire nem számítottam, hát ez az.
Trufa megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már-már azt hitte, ez Szarumán utólagos cselfogása; akkor üt rajta a királyon, mikor épp kevesen vannak körülötte; de láthatólag semmi szükség nem volt rá, hogy életüket adják Théoden királyért; legalábbis még nem. Hüvelyébe lökte a kardját.
- Minden rendben - mondta Aragorn, s hátrafordult. - Ők az én fajtám, abból a távoli országból, ahol laktam. De hogy miért jöttek, s hányan, azt majd Halbarad mondja el nekünk.
- Harmincadmagammal jöttem - mondta Halbarad. - Ennyi embert tudtam nagy sietve összeszedni. De velük van a két tünde-testvér, Elladan és Elrohir, aki mindenáron el akart jönni a háborúba. Mikor a hívó szavatok elért, vágtattunk, ahogy az erőnkből tellett.
- Dehát én nem hívtalak titeket - mondta Aragorn -, csak gondolatban. Gondolataim gyakran jártak nálad, s még soha annyit, mint ma éjszaka, de üzenni nem üzentem. Vajon ki üzenhetett? Akárki volt, jól tette: Sietős út után és nagy veszedelemben találtatok ránk. Ha a király megengedi, tartsatok velünk.
Théoden igazán örült a hírnek. - Nagyszerű! - mondta. - Ha honfitársaid egy kicsit is hasonlítanak rád, Aragorn uram, akkor harminc ilyen lovag akkora erő, amit nem lehet létszámra mérni.
A lovasok tehát elindultak, s a dúnadánokkal lovagolt egy darabig Aragorn is; azután, hogy elmondták Észak és Dél híreit, Elrohir így szólt hozzá
- Atyámtól hoztam üzenetet neked: - “A napok fogyatkoznak. Ha sietős az utad, ne feledd a Holtak Ösvényét.”
- Napjaim már eddig is kurtának tetszettek, hogy vágyaimat valóra váltsam - felelt Aragorn. - De a dolgom ugyancsak sietős kell legyen, hogy azt az utat válasszam.
- Hogy mennyire sietős, az hamarosan kiderül mondta Elrohir. - De itt, a nyílt úton, ne váltsunk erről több szót.
Akkor Aragorn Halbaradot kérdezte: - Mi az, rokon, amit a kezedben tartasz? - Mert rögtön szemet szúrt neki, hogy Halbarad lándzsa helyett hosszú rudat hord, amolyan kopjafélét, amit fekete szövet burkol szorosan, s szíjjal van át- meg átkötve.
- Ez Völgyzugoly Úrnőjének ajándéka, s neked hozom - felelt Halbarad. - Maga készítette, titokban, s a készítése soká tartott. De ő is üzent neked: “A napok fogyatkoznak. Vágyaink vagy teljesülnek, vagy minden vágynak vége. Tehát elküldöm, amit neked készítettem. Ég veled, Tündekő!”
És Aragorn azt mondta: - Már tudom, mi az. Őrizd még helyettem egy darabig! - Azzal megfordult, szeme elkalandozott északra a roppant csillagos égbolt alatt, aztán elhallgatott, s az éjjel, amíg úton voltak, többet nem is szólt.
Az éjszaka elkopott már, s keleten szürkült, mire megérkeztek a Völgykatlanba, majd vissza Kürtvárba. Le akartak feküdni, pihenni egy keveset, hogy utána tanácsot tartsanak.
Trufa aludt, amíg Legolas és Gimli föl nem rázta. Hasadra süt a nap - mondta Legolas. - Mindenki fenn van már, és teszi a dolgát. Gyerünk, Álomszuszék úr, nézd meg a várat, amíg még lehet.
- Csata volt itt három napja - mondta Gimli. - Mi Legolasszal versenyre keltünk, s én csak egyetlen orkkal győztem. Gyere, hallgasd meg, hogy volt. És Trufa, micsoda barlangok vannak itt, miféle csudabarlangok! Legolas, nincs kedved rá?
- Ugyan! Időnk nincs - mondta a tünde. - Ne rontsuk el sietséggel az élvezetet! Szavamat adtam, hogy visszajövök veled, ha megint beköszönt a béke és a szabadság. De mindjárt dél, és úgy hallom, eszünk, és megyünk tovább.
Trufa föltápászkodott, nagyot ásított. Ez a néhány órácska alvás korántsem volt elég neki: fáradt volt, és ugyancsak levert. Hiányzott neki Pippin, s úgy érezte, mindenkinek a terhére van; mindenki csak tervezgetett, hogy mielőbb végezzen valamivel, amit ő nem is értett teljesen. - Aragorn hol van? - kérdezte.
- A vár felső termében - felelt Legolas. - Se nem pihent, se nem aludt, gondolom. Már órákkal ezelőtt fölment, azt mondta, gondolkodnia kell, s csak a rokona, Halbarad ment vele; de valami sötét kétely és gond ül rajta.
- Ezek az újonnan jöttek furcsa egy társaság - mondta Gimli. - Tagbaszakadtak és méltóságteljesek, a rohani lovasok majdnemhogy kisfiúk mellettük; arcuk, mint a viharvert szikla, akárcsak Aragorné. S hallgatagok.
- De ha a szájukat kinyitják, udvariasak, mint Aragorn - mondta Legolas. - És Elladant meg Elrohirt elfeledtétek? A ruházatuk nem olyan komor, mint a többieké, szépek és kellemes szavúak, amint az tünde-urakhoz illik; ezen persze nincs mit csudálkozni, lévén, hogy a völgyzugolyi Elrond fiai.
- Miért jöttek? Nem hallottátok? - kérdezte Trufa. Felöltözködött, vállára kanyarította szürke köpönyegét; hárman, együtt, elindultak a vár rom-kapuja felé.
- Hívásnak engedelmeskedtek, úgy hallom - mondta Gimli. - Üzenet érkezett Völgyzugolyba, amely így szólt “Aragornnak szüksége van a rokonaira. Vágtassanak a dúnadánok Rohanba!” - De hogy az üzenet kitől érkezett, afelől maguknak is kétségeik vannak. Én azt mondom, Gandalf küldte.
- Nem. Galadriel - mondta Legolas. - Vajon nem ő beszélt-e Gandalf szájával az északról jött Szürke Csapatról?
- Úgy ám! Igazad van! - mondta Gimli. - Az Aranyerdő Úrnője. Aki olvas a szívekben és a vágyak ismerője. Miért ne kívánnánk hát mi is, hogy jöjjenek ide néhányan a mieink közül, Legolas?
Legolas megállt a kapu előtt, csillogó szemét északra és keletre fordította, szép arca gondterhelt volt: - Nem hiszem, hogy bárki is eljöhetne közülünk - mondta. - Nem kell lóra ülniük, hogy háborúba menjenek; a háború ment el az ő földjükre.
Egy darabig sétálgattak, a csata egyik-másik fordulatáról beszélgettek, lementek a betört kaputól a rétre, az út mellé, az elesettek sírhalmáig, onnét tovább a Helm Árkáig, s lenéztek a Völgykatlanba. A Holthalom már ott állt, feketén, magasan, kövekkel borítva, s jól lehetett látni körülötte a huornok roppant lábnyomait a gyepen. A dúnföldiek és a vár őrségéből jó néhányan az árkon, a réten vagy azon is túl a megviselt falon dolgoztak; valahogy minden mégis furcsamód csöndes volt; az elgyötört völgy megpihent a vihar után. Ők hárman hamarosan visszafordultak, s elmentek ebédelni a vár lovagtermébe.
A király már ott volt, s mikor beléptek, odahívta Trufát, és maga mellé ültette. - Nem így szerettem volna - mondta Théoden -, mert ez a vár itt nemigen hasonlít edorasi szép házamhoz. S a barátod elment, pedig neki is itt volna a helye. De lehet, hogy hosszú idő eltelik, amíg együtt ülhetünk Meduseld asztalánál, ti meg én; hiszen most ha visszatérünk, nem lesz időnk lakomázni. De hagyjuk ezt! Együnk, igyunk, beszélgessünk, amíg lehet. Te velem lovagolsz majd.
- Igazán? - mondta Trufa meglepve és örvendezve. Az gyönyörű lenne! - Még soha hálásabb nem volt nyájas szóért. - Félek, hogy mindenkinek csak az útjában vagyok - dadogta -, pedig szeretném megtenni, ami tőlem telik.
- Ezt nem kétlem - mondta a király. - Fölnyergeltettem a számodra egy jó hegyi pónit. Azokon az utakon, amerre most megyünk, elvisz olyan gyorsan, mint bármi más ló. Mert a városból most hegyi ösvényre térünk, s Edorasba Dúnhargon át megyünk, ahol Éowyn úrnő vár. S te leszel a fegyverhordozóm. Akad itt a várban olyan hadiszerszám, ami a fegyvernököm méretéhez illik, Éomer?
- Itt szegény a fegyvertárunk, uram - felelt Éomer. Egy könnyű sisakot talán találunk, ami nem lesz neki nagy, de a termetéhez illő páncélunk, kardunk nincsen.
- Kardom az van - mondta Trufa. Lecsúszott a székből, és fényes kis kardját kivonta fekete bőrhüvelyéből. Egyszerre elöntötte a szeretet az öregember iránt, fél térdre ereszkedett, és megcsókolta a kezét. - A megyebeli Trufiádok öledbe fektetheti-e a kardját, Théoden király? -kiáltotta. - Ha kívánod, fogadd el a szolgálatomat.
- Boldogan elfogadom - felelt a király; hosszú, öreg kezét a hobbit barna fejére tette, s azt mondta: - Állj fel, Trufiádok, rohani nemes Meduseld udvarából! - mondta. - Vedd a kardodat, és forgasd szerencsével.
- Atyámként szolgállak - fogadta meg Trufa. - Egy kis ideig még - mondta rá Théoden.
Még beszélgettek az asztalnál, mígnem Éomer váratlanul szólásra emelkedett. - Közel az óra, mikor indulnunk kell, uraim - mondta. - Szólaltassam meg a kürtöket? De hol van Aragorn? Széke üres, és ő nem evett.
- Készüljünk fel az indulásra - mondta Théoden -, s üzenjünk Aragorn úrnak, hogy ideje készülődnie.
A király a testőreivel és Trufával az oldalán a vár kapujából lement oda, ahol a lovasok gyülekeztek a réten. Sokan már nyeregbe szálltak. Nagy csapat volt; a király ugyanis csak egy kis őrséget hagyott a várban, akit nélkülözni tudtak, az mind Edorasba készült, a fegyverszámlálásra. Ezer lándzsás már az éjszaka ellovagolt; de még mindig volt vagy ötszáz ember, aki a királlyal tartott, javarészt Nyugathalom mezőiről és völgyeiből.
A kószák valamivel távolabb ültek, mind nyeregben, szótlanul, hadirendben, lándzsával, íjjal, karddal fölfegyverkezve. Vállukon sötétszürke köpeny, a csuklya a sisakjukra húzva. Lovaik markosok, büszkék, de a szőrük durva szálú; csak egy ló állt lovas nélkül, Aragorné. Északról hozták, a neve Roheryn. Fegyvereiken, lószerszámaikon sem arany, sem drágakő, se más szép cifraság nem csillogott; a lovasok sem viseltek sisakdíszt, címert, csak a köpenyük bal vállán sugaras csillag formájú kapcsot. A király felült lovára, Hósörényre, s oldalán Trufa is nyeregbe szállt; az ő lovát Stibbának hívták. Ekkor lépett ki Éomer a kapun, vele Aragorn, Halbarad, kezében a fekete szövetbe tekert rúd, s még két magas férfi, de se nem fiatal, se nem öreg: Elrond két fia, olyan hasonlóak, hogy senki sem tudta megmondani, melyik melyik: mindkettő fekete hajú, mindkettő szürke szemű, arcuk szép tünde-arc, s mindkettőn fényes páncél az ezüstszürke köpönyeg alatt. Mögöttük Legolas és Gimli. De Trufa csak Aragornt nézte, anynyira megváltozott: mintha egyetlen éjszaka alatt sok-sok év súlya nehezedett volna rá. Arca komor volt, szürke és kimerült.
- Csupa gond a lelkem, uram - mondta, s megállt a király lova előtt. - Különös szavakat hallottam, s a távolban új veszedelmeket láttam. Sokáig küszködtem gondolataimmal, s most attól félek, meg kell változtatnom úticélomat. Mondd, Théoden, ha most Meduseldbe lovagolsz, mikorra érsz oda?
- Most dél múlt egy órával - felelte Éomer. - A mostantól számított harmadik estére kell az Erődhöz érnünk. Akkor épp egy napja lesz, hogy a hold megtelt, s másnap a király megtartja az elrendelt mustrát. Ha össze akarjuk gyűjteni Rohan teljes erejét, ennél jobban nem siethetünk.
Aragorn egy pillanatig hallgatott - Három nap - mormolta -, s Rohan még csak akkor kezdi megmustrálni a seregeit. De megértem, hogy ezt már nem lehet siettetni. - Fölnézett, s látszott, hogy döntött: arca már nem volt annyira gondterhelt. - Akkor, engedelmeddel, uram, meg kell változtatnom a magamra s az enyimekre vonatkozó elhatározásomat. A magunk útján kell elindulnunk, s immár nyíltan. Számomra letelt a rejtőzés ideje. Egyenesen keletnek lovagolok, a legrövidebb úton, a Holtak Ösvényén.
- A Holtak Ösvényén! - mondta Théoden, és megremegett. - Miért említed őket? - Éomer megfordult, s Aragornra nézett, s Trufának úgy rémlett, hogy a hallótávolságnyira nyeregben ülö lovasok elsápadnak. - Ha valóban van ilyen ösvény - mondta Théoden -, a kapuja Dúnhargban van; de azt eleven ember nem lépi át.
- Ó, jaj, Aragorn barátom! - szólt Éomer. - Én azt reméltem, hogy együtt lovagolunk a háborúba; de ha te a Holtak Ösvényét keresed, útjaink elválnak, s nem valószínű, hogy valaha is találkoznánk még e nap alatt.
- Én akkor is ezt az utat választom - mondta Aragorn. - De azt mondom neked, Éomer, a csatában még összetalálkozunk, ha Mordor minden serege áll is közibénk.
- Cselekedj, amint kívánod, Aragorn uram - egyezett bele Théoden. - Neked talán az a végzeted, hogy a lábad különös ösvényeket tapodjon, amelyeket másé nem merészel. Fáj elválnom tőled, s így az erőm is csökken; de akkor is neki kell vágnom a hegyi ösvényeknek, tovább nem késlekedhetem. Ég veled!
- Ég veled, uram! - búcsúzott Aragorn. - Nagy hír kísérjen utadon! Ég veled, Trufa. Jó kezekben hagylak, jobb kezekben, mint remélni mertük, amikor a Fangornban orkokra vadásztunk. Legolas és Gimli még velem vadászik, de rólad sem feledkezünk meg!
- Ég veletek! - mondta Trufa. Többet nem tudott kinyögni. Nagyon picinek érezte magát, megzavarták, nyomasztották e komor szavak. Pippin elfojthatatlan vidámsága jobban hiányzott neki, mint valaha. A lovasok már készen álltak, lovaik nyugtalanul dobogtak; azt kívánta, bár indulnának, s lennének túl már az elváláson.
Théoden odaszólt Éomernek, Éomer fölemelte a kezét, és kiáltott valamit: a lovasok útnak indultak. Átlovagoltak az Árkon, le a Völgykatlanba, ott keletnek fordultak, egy olyan ösvényre, amely egy mérföld hosszat a hegy lábánál kanyargott, majd belevágott a hegyek közé, és eltűnt a szem elől. Aragorn az Árokhoz lovagolt, s szemmel kísérte őket, míg csak a király emberei a völgykatlan mélyére nem értek. Aztán Halbaradhoz fordult.
- Hárman lovagolnak ott, akiket szeretek, s nem a legkisebbet a legkevésbé - mondta. - Nem tudja, útja végén mi vár rá, de ha tudná is, tovább menne.
- A Megye népe kicsi nép, de érdemes nép - helyeselt Halbarad. - Nem is tudja, mit fáradoztunk a határa védelmében, de ezért egy csöppet sem neheztelek rájuk.
- A mi sorsunk most össze van szőve - mondta Aragorn. - S lám, mégis el kell válnunk. Nos, eszem egy keveset, aztán indulás. Jöjjetek, Legolas és Gimli! Amíg eszem, beszélgetnünk kell.
Mindhárman visszamentek a várba; de Aragorn jó darabig némán ült az asztalnál, a másik kettő meg arra várt, hogy ő szólaljon meg. - Mondd ki! - törte meg a csöndet nagy sokára Legolas. - Beszélj, és nyugodj meg, rázd le magadról az árnyat. Mi történt azóta, hogy e komor várba hajnali szürkületkor visszatértünk?
- Olyan küzdelmet vívtam, ami számomra valamivel nehezebb volt, mint a kürtvári csata. Belenéztem Orthanc kövébe, barátaim.
- Belenéztél abba az átkozott varázskőbe? - kiáltott fel Gimli, arcán döbbent meglepetéssel. - Csak nem beszéltél... vele? Még Gandalf is félt a találkozástól.
- Elfelejted, kivel beszélsz - mondta Aragorn, s megvillant a szeme. - Tán nem nyilvánítottam ki nyíltan a címemet Edoras trónjának örököse előtt? Mitől félsz, mit mondtam neki? Nem, Gimli - mondta gyöngédebb hangon, s a komorság eltűnt az arcáról, s most csupán olyannak látszott, mintha sok éjszakát gyötrődött volna át álmatlanul. - Nem, barátaim, én vagyok a Kő törvényes gazdája, s jogom van rá, erőm is, hogy használjam, vagy legalábbis én úgy ítélem meg, hogy van. Jogomhoz nem fér kétség. S erőm is volt elég... épp hogy elég.
Mély lélegzetet vett. - Keserű küzdelem volt, s fáradsága lassan múlik. Egy szót sem szóltam hozzá, s a végén a Követ a magam akaratához hajlítottam. Már ezt is nehezen fogja elviselni. És látott engem. Úgy van, Gimli uram, látott engem, de más öltözékben, mint amiben te látsz itt most. Ha ez segítségére lesz, helytelenül cselekedtem. De nem hiszem. Az a tudat, hogy én élek, s hogy itt járok ezen a földön, önmagában is csapás számára, ezt merem állítani; hisz ezt mindeddig nem tudta. Orthanc szeme nem látott át Théoden páncélján; de Szauron nem felejtette el Isildurt és Elendil kardját. És most, nagy tervei megvalósífásának órájában, felbukkan Isildur örököse és a Kard; mert megmutattam neki az ő ellene újrakovácsolt pengét. Annyira még nem hatalmas, hogy fölötte állna minden félelemnek; és most rágja a kétely.
- De akkor is, roppant birodalmon uralkodik - aggódott Gimli -, s most annál gyorsabban lecsap.
- Az elsietett csapás gyakran félrecsúszik - mondta Aragorn. - Nekünk kell szorongatnunk az Ellenséget, s nem várhatjuk többé, hogy ő lépjen elsőnek. Értsétek meg, barátaim, mikor úrrá lettem a Kövön, sok mindent megtudtam. Láttam, hogy Gondort, mely nagy erőt vont össze Minas Tirith védelmében, nagy és váratlan veszély fenyegeti délről. Ha ezt nem sikérül ügyesen kivédeni, úgy vélem, a Város tíz napon belül elesik.
- Akkor el fog esni - mondta Gimli. - Mert miféle segítséget küldhetnénk oda, s hogy érne oda idejében?
- Nincs, akit odaküldhetnénk segítségül, tehát kénytelen vagyok magam menni - felelte Aragorn. - De egyetlenegy olyan út vezet át a hegyeken, amelyen azelőtt juthatok le a partra, hogy minden elveszett volna. És ez a Holtak Ösvénye.
- A Holtak Ösvénye? - kérdezte Gimli. - Baljós név; s Rohan emberei nemigen kedvelik, azt látom. Eleven lény végigmehet rajta úgy, hogy oda ne vesszen? S még ha átjutsz is rajta, ilyen kevesen hogy tudják kivédeni Mordor csapásait?
- Mióta a rohírok itt élnek, eleven lény még nem ment át az úton - mondta Aragorn. - Zárva volt előttük. De Isildur örököse, ha meri, e sötét órában használhatja. Ide hallgassatok! Elrond fiai Völgyzugolyból, az apjuktól, aki a hagyományok legnagyobb ismerője, ezt az üzenetet hozták: “Mondjátok meg Aragornnak, hogy ne feledje a Látó szavait és a Holtak Ösvényét.”
- Ésmelyek voltak a Látó szavai? - kérdezte Legolas. - Malbeth, a Látó, Arvedui, Fornost utolsó királya idejében, imigyen szólt:

Hosszú árny hever ország hosszán, 
sötétség nyugat-seprő szárnya. 
Remeg a Torony: 
királykriptákhoz végzet közelít. 
Kelnek a Holtak;
mert jön az esküszegők órája: 
Erech Kövénél állnak megint majd, 
kürt a hegyek közt harsan, halják. 
Kié e kürt majd? 
Ki hívja őket, félhomályból, feledett népet? 
Kinek esküdtek, örököse annak. 
Északról érkezik, szükség űzi: 
Holtak Ösvényének Kapuján át.

- Sötét út, az kétségtelen - mondta Gimli -, de nem sötétebb, mint számomra ezek a sorok.
- Ha érteni fogod, arra kérlek, tarts velem - mondta Aragorn -, mert nekem ezen az úton kell most végigmennem. De nem örömmel; csak a szükség kényszerít rá. Így hát csak akkor kívánom, hogy velem jöjjetek, ha szabad akaratotokból teszitek, hiszen az úton fáradalom és félelem vár, sőt lehet, hogy annál is rosszabb.
- Veled tartok, a Holtak Ösvényén, s ahova az vezet, akárhová - mondta Gimli.
- Én is - csatlakozott hozzá Legolas -, mert én nem félek a halottaktól.
- Remélem, harcolni az elfeledett nép még nem felejtett el! - mondta Gimli -, különben nem tudom, minek zaklatnánk.
- Majd megtudjuk, ha Erechbe értünk - mondta Aragorn. - Az eskü, amit megszegtek, az volt, hogy harcolnak Szauron ellen, ha tehát az esküjüket teljesíteni akarják, harcolniok kell. Mert Erechben még mindig áll egy fekete kő, amit, mint mondják, Isildur vitt oda Númenorból; egy hegy tetején állította fel, s Gondor uralmának kezdetén arra esküdtek szövetséget neki a Hegyek királyai. Amikor Szauron visszatért, s a hatalma megint megnőtt, Isildur zászló alá szólította a hegyi embereket, hogy eleget tegyenek esküjüknek, de ők nem álltak kötélnek mert a Sötét Esztendőkben Szauront tisztelték.
Ekkor Isildur azt mondta a királyuknak: - Te léssz az utolsó király. S ha Gondor hatalmasabbnak bizonyul, mint a te Fekete Gazdád, teljesüljék be rajtatok az átok: ne nyugodjatok, sem te, sem a néped, amíg eskütöknek eleget nem tesztek. Mert ez a háború számtalan esztendeig eltart, s mielőtt még véget érne, még egyszer tettre szólítanak titeket. - Ők pedig elmenekültek Isildur haragja elől, s nem merészkedtek elő, hogy Szauron oldalán harcoljanak a háborúban; bevették magukat a hegyek titkos zugaiba, senki emberrel nem érintkeztek, s lassan fogytak a csupasz hegyek között. És a félelem az Álmatlan Holtaktól ott lebeg Erech hegyei és minden olyan hely fölött, ahol ez a nép lakozott. Nekem most mégis arra kell mennem, mert eleven ember nincs, aki nekünk segíthetne.
Fölállt. - Indulás! - kiáltotta; kardot rántott, s a kardja megvillant a vár homályos csarnokában. - Erech Kövéhez! Megkeresem a Holtak Ösvényét! Aki akar, tartson velem!
Legolas és Gimli egy szót sem szólt, csak fölállt, s követte őt. A réten ott vártak mozdulatlanul és némán a csuklyás kószák. Legolas és Gimli fölült a lovára. Aragorn fölpattant Roheryn nyergébe. Halbarad fölemelte hatalmas kürtjét; hangja visszhangot vert a Helm-szurdokban; a lovak megugrottak, s dübörögve zúdultak le a Völgykatlanba, s az emberek, akik ott maradtak a sáncon vagy a várban, döbbenten bámulták őket.
S miközben Théoden lassan vonult a hegyi ösvényeken, a Szürke Csapat fürgén átvágtatott a síkságon, s másnap délután már Edorasban volt; ott rövid időre megállt, mielőtt bevágott volna a völgybe, így hát épp sötétedésre ért Dúnhargba.
Itt Éowyn úrnő köszöntötte őket, s örvendezett jöttüknek; mert soha nagyszerűbb férfiakat nem látott még, mint a dúnadánok és Elrond két fia; de a szeme mégis majdnem mindig Aragornon időzött. S mikor társaságban vacsorához ültek és beszélgettek, az úrnő meghallgatta mindazt, ami Théoden távozta óta történt, hisz eddig csak töredékes hírekből értesült minderről; s mikor meg hallotta, hogy esett a nagy csata a Helm-szurdokban, s hogyan mészárolták le ellenségeiket, hogyan rontott ki Théoden a lovagjaival, szeme lázasan csillogott.
De végül azt mondta: - Urak, fáradtak vagytok, aludjatok hát akkora kényelemben, amekkorát nagy sietve nyújtani tudok. De holnap tisztességesebb szállást kerítek számotokra.
Aragorn azonban így válaszolt: - Úrnőm, miattunk ne legyen semmi gondod. Bőven elég, ha ma éjjel itt elalhatunk, s holnap megreggelizhetünk. Mert nagyon sürget az idd, s holnap hajnalfénnyel indulunk.
Az úrnő rámosolygott, s így felelt: - Szép volt tőled, uram, hogy mérföldekre kitértél az utadról, csak hogy Éowynnek hírt hozz, s szót válts vele száműzetésében.
- Nincs ember, aki ezt az elvesztegetett időnek tekinthetné, úrnőm - mondta Aragorn -, de meg kell mondanom, nem tértem volna be hozzád, ha nem erre, Dúnharg felé vezet az utam.
Látszott, hogy az úrnő nem szívesen mondja, amit mondania kell: - Akkor, uram, eltévedtél, mert a Hargvölgyből nem visz út se keletre, se délre; s legjobb, ha visszafordulsz arra, amerről jöttél.
- Nem, úrnőm - mondta ő -, nem tévedtem el; mert én már akkor is jártam itt, mikor te még meg se születtél, hogy boldoggá tedd ezt a földet. Ebből a völgyből egy út vezet ki, s én arra indulok. A Holtak Ösvényén.
Az úrnő kőbálvánnyá meredt, úgy bámult rá; arca elfehéredett, s jó ideig szólni sem tudott. Hallgatott mindenki más is. - De Aragorn - mondta végtére -, neked az a dolgod, hogy a halálod keressed? Mert mást azon az úton nem találsz. Azok ott nem tűrik az eleven embert.
- Engem tűrni fognak - felelt Aragorn. - És én mindenképpen megkockáztatom. Arra visz az utam.
- Ez őrültség - vitatkozott vele az úrnő. - Hisz ezek itt mind bátor és nagy hírű férfiak, nem vezetheted őket az árnyak közé. Könyörgök, maradj, és lovagolj hadba a bátyámmal; akkor mindannyiunk szíve felvidul, és reményeink is földerülnek.
- Nem őrültség, úrnőm - mondta Aragorn -, mert én a számomra kijelölt úton indulok el. Aki meg velem tart, szabad akaratából teszi; ha itt kíván maradni, hogy a rohírokkal menjen a csatába, ám tegye. De én, ha kell, egyedül vágok neki a Holtak Ösvényének.
Több szó nem esett, de Éowyn úrnő szeme továbbra is Aragornon csüngött, s a többiek látták, hogy nagyon szenved. Végül fölálltak, elbúcsúztak az úrnőtől, megköszönték a gondoskodást, és elmentek, hogy lepihenjenek.
De amikor Aragorn odaért a kamrához, ahol Legolasszal és Gimlivel együtt szállást kaptak, s két társa bement, utánament Éowyn úrnő, és szólította. Ő megfordult, s meglátta az úrnő derengő alakját a sötétben, mert fehér ruhát viselt; a szeme azonban égett.
- Aragorn - kérdezte -, miért mégy azon a gyilkos úton?
- Mert muszáj - felelte. - Mert csak így remélhetem, hogy kivehetem a részemet a Szauron ellen vívott háborúból. Nem én választottam ezt a veszélyes útvonalat, Éowyn. Ha ott lehetnék, ahova a szívem húz, akkor most messze északon, Völgyzugolyban kóborolnék.
Éowyn egy darabig hallgatott, mintha azon töprengene, hogy ez mit jelent. Majd váratlanul rátette a kezét Aragorn karjára. - Szigorú vagy és határozott - mondta -, s a férfiak így szereznek nevet maguknak. - Elhallgatott. Uram - folytatta nagy sokára -, ha muszáj menned, hadd lovagoljak a kíséretedben. Halálosan unom, hogy itt lapítsak a hegyek között, s arra vágyom, hogy szembenézzek a veszedelemmel.
- Kötelességed, hogy a népeddel maradj - mondta Aragorn.
- Folyton a kötelesség, mást se hallok! - kiáltotta Éowyn. - Vajon nem Éorl házából származom-e? Mi vagyok hát, harcosok leánya vagy szárazdada? Elég soká támogattam tántorgó lépteket. S minthogy már nem tántorognak, tán nincs jogom az életemet úgy élni, ahogy nekem tetszik?
- Ezt kevesen tehetik tisztességgel - felelt Aragorn. De ami téged illet, úrnőm: te elfogadtad a megbízatást, hogy kormányozod a népet, amíg urad hazaér. Ha nem téged választanak, hanem egy vezér vagy kapitány ülne ezen a helyen, ő sem lovagolhatna el, akár unja a megbízatását, akár sem.
- Miért kell mindig engem választaniuk? - fakadt ki Éowyn keserűen. - Miért kell nekem mindig itt maradnom, ha a lovagok harcba indulnak, miért mindig én őrizzem a házat, amíg ők nevet szereznek, én meg ággyal, étellel várjam őket, ha hazatérnek?
- Eljöhet az idő hamarosan, mikor nem tér vissza közülük senki. S akkor lesz szükség igazán a vitézségre, ami nem ád nevet, senki nem emlékszik a tettekre, amelyeket otthonaitok védelmében hajtottatok végre. De a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.
S Éowyn így felelt: - Minden szavadnak egy a vége: nő vagy, őrizd a házat. S ha a férfiak a csatában mind hősi halált halnak, neked tűrnöd kell, hogy benn égj a házban, mert a férfiaknak többé nem kell a ház. De én Éorl házából származom, és nem vagyok cseléd. És megülöm a lovat, és jól forgatom a kardot, s nem félek se fájdalomtól, se haláltól.
- Akkor mitől félsz, úrnőm? - kérdezte Aragorn.
- A kalitkától - felelte. - Attól, hogy rácsok mögött maradjak, míg csak a megszokás és a kor el nem fogadtatja őket, s a nagy tettek lehetősége el nem múlik, hogy már eszembe se jut, s már nem is vágyom rá.
- S nekem mégis azt a tanácsot adtad, hogy ne kockáztassam meg az általam választott utat, mert az veszélyes.
- Tanácsot azt adhatunk másnak - mondta az úrnő. - De én nem azt mondtam, hogy a veszélytől menekülj, hanem hogy a csatába lovagolj, ahol a kardod győzelmet arat, és te hírnevet szerzel. Képtelen vagyok elnézni, hogy ami ragyogó és nagyszerű, azt szükségtelenül vesse el magától valaki.
- Én is - mondta Aragorn. - Tehát azt mondom neked: maradj! Mert téged a kötelesség most nem délre szólít.
- A többieket sem, akik veled mennek. Csak azért mennek, mert nem akarnak elszakadni tőled... mert szeretnek téged. - Megfordult, és beleveszett a sötétségbe.
Mikor a hajnal fénye már fenn volt az égen, de a nap még nem bújt elő keleten a magas hegyek közül, Aragorn már készen állt az indulásra. Csapata nyeregben ült, s már ő is épp lóra szállni készült, mikor Éowyn úrnő kijött, hogy búcsút vegyen tőlük. Ruhája, mint a lovasoké, derekán kard. Kezében kupát tartott, ajkához emelte, ivott egy kortyot, és gyors utat kívánt nekik; aztán a kupát átnyújtotta Aragornnak, ő is ivott s azt mondta: - Ég veled, Rohan úrnője! Jó szerencsédre, házad és néped boldogulására. Mondd meg a bátyádnak: az árnyakon túl viszontlátjuk egymást.
Gimli és Legolas, aki ott állt a közelében, látta, hogy Éowyn, a nagyon szigorú és nagyon büszke, sír, és ez szívet szorító látvány volt. - Aragorn, hát elmégy? - szólalt meg végül a lány.
- El - mondta Aragorn.
- És nem engeded, hogy veled tartsak, amint kértem? - Nem, úrnőm - mondta Aragorn. - Ezt nem engedhetem a király és a bátyád engedelme nélkül; s ők csak holnapután érnek ide. Nekem pedig minden óra, sőt minden perc drága. Ég veled!
Az úrnő térdre esett. - Könyörgök! - mondta.
- Nem, úrnőm - ezzel Aragorn kézen fogta, fölemelte, majd nyeregbe pattant, s előrelovagolt, még csak hátra se nézett; s csak az látta, aki jól ismerte, s ott volt a közelében, hogy ez mennyire fáj neki.
Éowyn úgy állt ott, mint a kőszobor, ökölbe szorított két keze az oldala mellett, s addig kísérte szemmel, amíg csak el nem nyelte őket a fekete Dwimorberg, a Kísértethegy árnya, ahol a Holtak Kapuja nyílt. Mikor elvesztek szem elől, megfordult, s botorkálva, mint aki elvesztette a szeme világát, elindult a szállására. De a háza népéből senki nem volt szemtanúja a búcsújuknak, mert félelmében mind elbújt, s elő se jöttek napkeltéig, amikor a vakmerő idegenek már messze jártak.
És volt, aki azt mondta közülük: - Ezek afféle tündelegények. Menjenek csak, ahova valók, mindenféle sötét helyekre, s vissza se jöjjenek többé. Amúgy is elég gonosz időket élünk.
Még szürkület volt, ahogy ellovagoltak, mert a nap nem szállt a Kísértethegy fekete gerince fölé. Megülte őket a rettegés, már akkor, ahogy átlépték az ősi kövek vonalát, és a Setétbozótba értek. Itt, ahol még Legolas sem bírta ki sokáig a fekete fák komor homályában, egy mélyedésre leltek a hegy lábánál; az ösvényüktől jobbra hatalmas, magányos kőtömb meredt fel, mint a végzet ujja.
- Megfagy bennem a vér - szólalt meg Gimli, de a többiek hallgattak, s Gimli hangja holtan hullott a fenyőtű vastag, nyirkos párnájára a lába elé. A lovak nem mertek elmenni a fenyegető kő előtt; a lovasoknak le kellett szállniuk a nyeregből, s száron vezetni a lovukat. Végül már a szurdok mélyén jártak; majd egy csupasz sziklafallal találták szemközt magukat, s ott ásított előttük, mint az éjszaka szája, a Holtak Kapuja. Tágas boltozata fölött kőbe faragott, de már kivehetetlenné kopott jelek és alakok. Mint a szürke pára áradt belőle a félelem.
A csapat megállt, s nem volt közöttük egy sem, akinek a szíve meg ne remegett volna, kivéve talán Legolast, mert a tündék nem iszonyodnak az emberek kísérteteitől.
- Gonosz ajtó ez - mondta Halbarad -, és talán a halálom rejlik mögötte. De én akkor is be merek menni rajta, a lovak azonban aligha.
- Muszáj bemennünk, tehát a lovaknak is muszáj felelte Aragorn. - Mert ha átjutunk a sötétségen, még sok sok mérföld vár ránk, s minden elveszített óra közelebb hozza Szauron diadalát. Utánam!
Aragorn a csapat élére állt, s akkora ereje volt az akaratának, hogy a dúnadánok és a lovaik utánamentek. A kószák lovai annyira szerették gazdáikat, hogy készen voltak még a Kapu iszonyatával is szembenézni, ha azoknak szilárd volt a szívük. De Arod, a rohani ló, nem mert nekivágni; verítékezett, reszketett félelmében; még nézni is szomorú volt. Legolas ekkor szemére tette a kezét, s addig énekelt neki a lágy homályban, míg a ló el nem tűrte, hogy bevezesse, s így Legolas is belépett a kapun. S akkor már nem állt ott senki más, csak Gimli.
Remegett a térde, s nagyon dühös volt önmagára. Ki hallott már ilyet - mondta. - Egy tünde bemegy a föld alá, s egy törp nem mer! - Azzal nekiindult. De alig lépte át a küszöböt, úgy érezte, ólomsúly húzza le a lábát, s a szeme is elsötétült, épp neki, Glóin fia Gimlinek, aki a világ valamennyi sötét zugát bejárta már, s nem tudta, mi az a félelem.
Aragorn fáklyákat is hozott Dúnhargból, s most magasra tartott égő fáklyával ment elöl; hátul meg Elladan haladt, kezében szintén égő fáklya. Gimli botorkálva igyekezett utolérni őket. Mást nem látott, csak a fáklyák tompa fényét; de ha a csapat megállt, mintha suttogó hangok vették volna körül, szakadatlan mormolás, olyan nyelven, amit még egyikük sem hallott.
Senki sem támadt rá a csapatra, s nem is akadályozta az útjukat, a törp félelme mégis egyre nőtt, ahogy előrehaladtak; mindenekelőtt azért, mert tudta, hogy nincs viszszaútjuk: mögöttük minden ösvényt ellep a láthatatlan sereg, amely a sötétben nyomon követi őket.
Méretlenül telt az idő, míg csak Gimli meg nem pillantott valamit, amire utóbb még emlékezni is utált. Az út, amennyire meg tudta ítélni, széles volt, de a csapat most egyszerre nagy üres térre ért, s mindkét oldalt megszűnt mellettük a fal. Olyan súllyal nehezedett rá a rettegés, hogy lépni is alig tudott. Ahogy Aragorn fáklyája közeledett hozzá, bal kéz felől megcsillant valami a homályban. Aragorn megállt, hogy megnézze, mi lehet az.
- Hát ő nem fél? - motyogta a törp. - Bármi más barlangban Glóin fia Gimli lenne az első, aki odarohan, ahol arany csillog. Itt nem. Maradjon csak, ahol van!
De mégiscsak közelebb húzódott, s látta, hogy Aragorn letérdel, s Elladan magasra emeli mindkét fáklyát. Előttük egy hatalmas ember csontjai hevertek. Az ember páncélt viselt, s még a szíjai is épek voltak: mert a barlang levegője száraz volt, mint a por. Páncélinge aranyozott. Derékszíja arannyal, gránátkővel kiverve, a sisakja is arany. Most már látszott: a barlang fala közelében esett el, előtte bezárt kőajtó, csontujjai még most is a kő repedéseit feszegetik. Mellette kicsorbult, törött kard, mintha végső kétségbeesésében a követ kaszabolta volna.
Aragorn nem ért hozzá, csak bámulta némán egy darabig, aztán fölállt, és felsóhajtott. - Itt a gondoljrámvirág soha ki nem virít - mormolta. - Kilenc sírhalmon és még héten zöldell már a gyep, s ő annyi éven át feküdt itt az ajtó előtt, amit kinyitni nem tudott. Vajon hova vezet? Miért akart átmenni rajta? Soha, senki meg nem tudja!
- Mert nekem nem ez a dolgom! - kiáltotta, megfordult, s a suttogó sötétségnek mondta, a hátuk megett. Tartsátok meg a kincseiteket és a titkaitokat, amit az Átkozott Esztendőkben rejtettetek el! Mi csak gyorsaságra kérünk. Engedjetek át, aztán gyertek! Megidézlek titeket Erech Kövéhez!
Semmi válasz, hacsak a mélységes csönd nem, ami félelmetesebb volt, mint korábban a suttogás: aztán hirtelen szélroham támadt, a fáklyák lángja pislákolt, kialudt, s lehetetlen volt újra meggyújtani. Arra az időre, ami ezután következett, arra az egy - vagy sok? - órára Gimli alig emlékezett. A többiek előre igyekeztek, de ő mindig hátramaradt, nyomában a tapogató iszonyat, mely mintha újra meg újra meg akarta volna ragadni őt; s mögötte a moraj, a számtalan árnyláb nesze. Csak botorkált tovább, aztán már négykézláb mászott, mint az állat, s úgy érezte, nem bírja tovább; vagy véget ér az út, s menekülhet, vagy eszét vesztve rohan vissza, hogy elébe menjen az őt üldöző félelemnek.
De egyszerre vízcsobogást hallott, kemény és tiszta hangot, mint amikor kő hullik sötét álomba. Világosodott, s íme! a csapat átvonult egy magasan ívelő, tágas kapun, mellettük csermely csobogott, s azon túl meredek út ereszkedett le csupasz sziklafalak között, élük mint a kés metszette el az eget a fejük fölött. Olyan mély és keskeny volt a szakadék, hogy sötétet mutatott fölöttük az ég, s feketéjén pici csillagok ragyogtak. Pedig, mint Gimli utóbb megtudta, még két óra hiányzott a napnyugtához, aznap, hogy Dúnhargból elindultak; mert ő aztán meg nem tudta volna mondani, hogy melyik évben, vagy egy másik világban alkonyodik-e.
Megint nyeregbe szálltak, s Gimli visszatért Legolashoz. Libasorban lovagoltak, s közben leszállt az este, a sötétkék alkonyat; de a félelem most is nyomon követte őket. Legolas Gimlihez fordult, hátranézett, s a törp ott látta maga előtt a tünde csillogó szemét. Mögöttük Elladan lovagolt, a csapat sereghajtójaként, de mögöttük még mások is tartottak lefelé az úton.
- A Holtak követnek - mondta Legolas. - Emberek és lovak árnyalakját látom, felhőfoszlányforma fakó lobogókat, lándzsák sokaságát, mint fiatal erdő fáit a könynyű téli ködben. A Holtak követnek.
- Igen, a Holtak mögöttünk lovagolnak. Aragorn megidézte őket - mondta Elladan.
A csapat végül kiért a szakadékból, olyan váratlanul, mintha egy falhasadékon lépett volna ki; egy tágas völgy felső végén lelték magukat, s a patak mellettük hűvösen csobbant kőről kőre.
- Hol vagyunk egyáltalán, a Középföldén? - kérdez te Gimli; Elladan felelt neki: - A Morthond folyó forrásától ereszkedtünk alá; ez az a hosszú és jeges vizű folyó, amely Dol Amroth falait mossa, majd végül a Tengerbe torkollik. Most már kérdezned sem kell, miért kapta a nevét: az emberek Feketegyökér-patak néven emlegetik.
A Morthond völgye nagy katlant alkotott a hegység meredek déli oldalában. Lejtői gyepesek voltak; de ezen az órán minden szürke volt körülöttük, hiszen a nap már lement, s mélyen lent, az emberek házaiban, pislákolt a fény. A völgy gazdag volt, és sűrűn lakott.
Aragorn hátra sem fordult, úgy kiáltotta nagy hangon, hogy mind meghallják: - Barátaim! Felejtsétek el fáradtságotokat! Lovagoljunk csak, lovagoljunk! Éjfélre az Erech Kövéhez kell érnünk, s még hosszú út áll előttünk. - Hátra se tekintettek, úgy vágtattak át a hegyi legelőkön, amíg végül egy hídhoz nem értek, amely az egyre vadabb víz fölött ívelt át. Azontúl meglelték az utat, amely továbbvezetett, a vidék szívébe.
Amerre mentek, mindenütt kialudtak a házakban, falvakban a fények, bezárultak az ajtók, s az emberek rémülten kiabálva, mint az űzött vadak, menekültek mezőről mezőre. S újra meg újra ugyanaz a kiáltás csapott fel az egyre mélyülő éjszakába: - A Holtak királya! Jön a Holtak királya!
Lent félreverték a harangokat, s minden ember menekült Aragorn szeme elől; de a Szürke Csapat csak vágtatott, mintha vadászna, mígnem a lovak is tántorogtak már a fáradtságtól. Így értek, pontosan éjfélre, a barlangfekete sötétben Erech Kövéhez.
A hegyet, s körülötte az üres mezőket már réges-rég megülte a rettegés a Holtaktól. Mert a tetején egy nagy kő állt, fekete, gömbölyű, mint egy roppant földgömb, embermagasságú, noha a derekáig a földbe süppedt. Külseje földöntúli, mintha az égből hullott volna alá, amint azt némelyek így is hitték; de akik emlékeztek még Nyugathon hagyományaira, azt mondták, Isildur mentette meg
Númenor romjai közül, s helyezte el ott, ahol partra szállt. A völgy népe a közelébe sem mert menni, s ház sem épült errefelé; mert azt beszélték, ez az árnyemberek találkozóhelye, itt gyűlnek össze a félelmes időkben, itt nyüzsögnek és suttognak a kő körül.
Ehhez a kőhöz érkezett a csapat, és állt meg az éjszaka derekán. Ott Elrohir egy ezüstkürtöt nyújtott át Aragornnak, s Aragorn belefújt; s akik ott álltak körülötte, távoli kürtszót véltek hallani, mintha a távoli és mély barlangok vernék vissza a kürtrivalgást. Más hangot nem hallottak, mégis tudatában voltak, hogy nagy sereg gyülekezik a hegyen, ahol álltak; fentről kísértetsóhajként, jéghideg szél csapott le rájuk. De Aragorn leszállt a lováról, megállt a kő mellett, és elkiáltotta magát:
- Esküszegők, mért jöttetek?
S válaszként egyetlen hang hallatszott az éjszakából, messze-messze.
- Hogy eskünket teljesítsük és békét leljünk!
Ekkor Aragorn így szólt: - Eljött végre az óra. Én most az Anduin-parti Pelargirba megyek, s ti gyertek utánam. S ha ezt az egész földet megtisztítjuk Szauron szolgáitól, teljesítettnek nyilvánítom az eskütöket, eltávozhattok, s örökre békességet leltek. Mert én Elassar vagyok, a gondon Isildur örököse.
Parancsot adott Halbaradnak, hogy bontsa ki a hatalmas zászlót, amit eddig hordozott; s íme! A zászló fekete volt, s ha volt is rajta valami rajz, azt elrejtette a sötétség. Ekkor néma csönd támadt, egy sóhaj, egy suttogás nem hallatszott egész éjjel. A csapat letáborozott a kő mellett, de nemigen aludtak, mert körülvette őket az árnyak félelme.
De amikor hidegen és sápadtan hajnalodott, Aragorn sietve fölkelt, s lóhalálában vezette tovább a csapatot az úton, mely olyan fárasztó volt, hogy olyat - Aragorn kivételével - még egyikük sem ért meg, s mindannyiukban az ő akarata tartotta a lelket. Más halandó ember nem is bírta volna ki, csak az északi dúnadánok, s Gimli, a törp, meg Legolas, a tünde.
Átkeltek a Tarlang szoroson, és Lavendonba értek; nyomukban az árnyhad, s előttük a félelem, míg csak a Ciril menti Calembelbe nem értek, s a hátuk mögött, nyugaton, vérvörösen alászálló nap a Pinnath Gelinen túl le nem bukott. A városkát és a Ciril gázlóját néptelenül lelték, mert sokan elmentek a háborúba, s aki nem, az a hegyekbe menekült arra a hírre, hogy a Holtak királya közeledik. De másnap reggel nem volt hajnal, és a Szürke Csapat Mordor viharának sötétjében folytatta útját és tűnt el a halandók szeme elől; de a Holtak követték őket.
3. fejezet

A rohani seregszemle

Most minden út egyfelé vezetett, a küszöbönálló háború s a bekövetkező Homály elébe. S mikor Pippin ott állt a Város Nagykapujában, s figyelte, mint lovagol be zászlók alatt Dol Amroth fejedelme, Rohan királya épp a hegyek közül ereszkedett le.
Múlóban volt a nap. Fogyó fényében a lovasok hosszú, hegyes árnyékot vetettek, s az ott járt előttük. A sötétség már belopódzott a meredek hegyoldal susogó fenyői közé. A nap végére érve a király lassan lovagolt. Az ösvény most nagy ívben került meg egy meztelen sziklahátat, és veszett bele a halkan susogó fák homályába. Egyre csak ereszkedtek, ereszkedtek, hosszú, kanyargós sorban. Mire leértek a völgy aljába, a mélyebb helyeken már meggyűlt az este. A nap lenyugodott. A vízesések alkonyfénybe burkolóztak.
A hágón eredő hegyipatak egész nap kísérte őket, mélyen alattuk, mélyen bevágott medrében a fenyő koronázta sziklafalak közt; most azonban egy köves kapun át kiléptek a tágasabb völgybe. A lovasok követték, s egyszerre kinyílt előttük az esteli Hargvölgy, a zúgó vizek neszeivel tele. Ott vágtatott a fehér Hókút folyó, ami itt már több kisebb vízfolyással gyarapodott, vize párolgott a köveken, úgy rohant le Edorasba, a zöld dombok közé, majd ki a lapályra. Távol, a nagy völgy fejénél a roppant Kőszarv magasodott felhőbe burkolt előhegyei fölé; de örök hóval borított, szaggatott csúcsa tisztán, s a lenyugvó nap fényében vörösen csillogott a világ fölött, s kék árnyékot vetett keletre.
Trufa csodálkozva bámulta az idegen országot, amelyről annyit hallott hosszú útja során. Egenincs világ volt ez, nem látott mást, csak hegyoldalt hegyoldal hátán, sziklafalat sziklafal hátán, köd ülte, komor mélységeket. Leült egy percre, és szinte félálomban hallgatta a víz neszét, a fekete fák suttogását, a kövek koccanását, s a roppant csöndet minden nesz hátterében. Szerette a hegyeket, vagyis hogy szívesen gondolt rájuk, távoli mesék vonulatain vándorolva; most viszont nyomasztotta a Középfölde elviselhetetlen súlya. Szíve szerint egy csöndes szobában üldögélt volna, tűz mellett, elzárva ettől a mérhetetlenségtől.
Nagyon fáradt volt, mert bár lassan lovagoltak, ritkán pihentek meg. Három teljes nap zötykölődtek, hágókon, hosszú völgyeken, nagy folyóvizeken át, s csak teltek az órák. Olykor, ha az út szélesebb volt, a király oldalán lovagolt, s nem vette észre, hogy a lovasok mosolyognak, ha őket együtt látják; a hobbitot kócos kis szürke pónilován, s a királyt a hatalmas fehér paripán. Ilyenkor beszélgettek Théodennel, az otthonáról, s a Megye népének foglalatosságairól mesélt neki, vagy hallgatta a Lovasvégről s régenvolt hatalmas embereiről szóló történeteket. De az idő java részében, kivált most, az utolsó nap, Trufa egymaga lovagolt a király mögött, nem szólt senkihez, csak próbálta megérteni Rohan lassú és zengzetes nyelvét, amelyen a mögötte lovagoló emberek beszéltek. A nyelvnek mintha sok szavát ismerte volna, bár teltebben és keményebben ejtették, mint odahaza, a Megyében, de a szavakat mégse tudta összerakni. S ha valamelyik lovas fölemelte a hangját és rázendített valami harci dalra, Trufa úgy érezte, megugrik a szíve, bár nem tudta, miről szól az ének.
De mindig magányos volt, és soha magányosabb, mint most, a nap végére érve. Töprengett, vajon Pippin hova került ebben az idegen világban, s hogy mi lehet Aragornnal, Gimlivel és Legolasszal. - S egyszerre, mint hideg zuhany szakadt rá Frodó és Samu gondja. - Még a végén megfeledkezem róluk! - pirongatta önmagát. - Pedig ők fontosabbak, mint mi, valamennyien! S én azért jöttem, hogy nekik segítsek; most meg több száz mérföld választ el tőlük, ha ugyan élnek még egyáltalán. - Megborzongott.
- Ez végre már a Hargvölgy! - mondta Éomer. - Már majdnem megérkeztünk. - Megálltak. A keskeny vízmosásban meredeken ereszkedett alá az ösvény. A völgyet, mélyülő homályában csak egy pillanatra látták, mintha magas ablakból pillantottak volna be. Csak egy kicsi fény remegett, valahol a folyó partján.
- Ennek az útnak talán vége - mondta Théoden -, de nekem még messzire kell mennem. Holnap délelőtt be kell lovagolnom Edorasba, ahol Lovasvég seregei gyülekeznek.
- De ha megfogadod a tanácsomat - mondta halkan Éomer-, visszatérsz ide, míg a háború, győzelemmel vagy vereséggel, véget nem ér.
Théoden elmosolyodott. - Édes fiam, mert ezután így szólítalak; ne Kígyónyelv lágy szavait súgd öreg fülembe! - Kihúzta magát, s végignézett emberei hosszan kígyózó, homályba vesző útvonalán. - Mintha hosszú évek teltek volna el néhány nap alatt, mióta nyugatra lovagoltam; de botra soha többé nem görnyedek. Ha a háború elvész, mi értelme, hogy a hegyek közt bujkáljak? S ha győzünk, miért szomorítana, még ha elesem is, ha erőm maradékával azt szolgálom?
Sűrűsödő sötétben értek le a völgybe. Itt a Hókút a völgy nyugati partja mentén folyt, s az ösvény hamarosan elvezette őket egy gázlóhoz; sustorgott a köveken a megtörő víz. A gázlót őrség védte. A király közeledtére a sziklák árnyékából fölugráltak az emberek, és boldogan kiáltozták: - Théoden király! Théoden király! A Lovasvég királya visszatért!
Majd hosszan harsogott egy kürt. Hangját visszaverte a völgy fala. Másik kürt felelt rá, s fények csillantak fel a folyón túl.
S magasan fenn egész harsonakórus zendített rá, a völgy homorú oldala összegyűjtötte, és egy hangként verte vissza, hogy a hang a kőfalnak csapódva megint csak széttöredezzék.
Lovasvég királya tehát győztesen tért meg nyugatról Dúnhargba, a Fehérhegyek lábánál. Ott találta azt a maradék erőt, amit népe már összegyűjtött; mert kapitányai, amint a jöttéről tudomást szereztek, elébe lovagoltak a gázlóhoz, s magukkal vitték Gandalf üzenetét is. Élükön Dúnhere lovagolt, a hargvölgyiek törzsfőnöke.
- Három napja, hajnalban, uram - jelentette -, Keselyüstök érkezett szélvészsebesen nyugatról Dúnhargba, Gandalf hírét hozta a győzelmednek, szívünk nagy örörnére. De azt is üzente, hogy siettesd a lovasok gyülekezését. Aztán a Szárnyas Homály jött:
- A Szárnyas Homály? - kérdezte Théoden. - Mi is láttuk, de még az előtt, hogy Gandalf elindult volna, késő éjjel.
- Meglehet, uram - felelte Dúnhere. - De aznap reggel ugyanaz, vagy egy másik, hozzá hasonló, madár formájú, magasan szálló árny húzott el Dúnharg fölött, s mindenki reszketett a félelemtől. Mert lecsapott Meduseldre, s ahogy alászállt, majdnem a tetők ormáig, olyan kiáltást hallatott, hogy a szívünk verése megállt. Ekkor adta Gandalf azt a tanácsot, hogy ne gyülekezzünk a nyílt mezőn, hanem itt találkozzunk a völgyben, a hegyek lábánál. S azt mondta, ne gyújtsunk több lámpást és több tüzet, mint amennyit okvetlen kell. Így is történt. Gandalf tudta, mit miért mond. S mi bíztunk benne, hogy ez a te kívánságod is. Itt, a Hargvölgyben, semmilyen gonosz jószággal nem találkoztunk.
- Helyes - mondta Théoden. - Most fellovagolok az erődbe, s mielőtt még aludni térnék, találkozni akarok a vezérekkel és kapitányokkal. Jöjjenek, amint lehet!
Az út innét keletre vezetett, keresztül a völgyön, amely itt több mint fél mérföld széles volt. Körös-körül durva füvű rétek és laposok a leszálló sötétben, de előttük, a völgy túloldalán Trufa komor kőfalakat látott, a Kőszarv legtávolabbi nyúlványát, amit a folyó időtlen időkkel ezelőtt kettévágott.
A sík területeken nyüzsögtek az emberek. Összeverődtek az út mentén és vidáman éltették a királyt s a nyugatról jött lovasokat; de mögöttük szabályos sátor- és kunyhósorok húzódtak a messzeségben; kipányvázott lovak, rengeteg fegyver, lándzsák erdőnyi sokasága. Az egész sokadalmat homály borította, s bár a hegyről jéghideg szél fújt, lámpa se csillant, se tűz nem égett. Őrök járkáltak felalá, nehéz köpönyegben.
Trufa azon töprengett, hányan is lehetnek a lovasok? A sötétben nem tudta a számukat megbecsülni, de nagynak nézte a sereget; sok ezer főre tette a létszámát. Tekingetett jobbra-balra, így ért a király társaságában a völgy keleti oldalán sötétlő szirt alá; ott az ösvény váratlanul fölfelé kanyarodott, s Trufa meglepve nézett fel. Most olyan úton járt, melyhez foghatót még sose látott; olyan emberek remek keze munkáját, akik a regék előtti időkben éltek. Mint a kígyó tekergett felfelé az út a csupasz sziklafalon. Meredek volt, akár a lépcső; a lovak még elmentek rajta, szekér is, ha lassan és óvatosan hajtott, de ha védték felülről, ellenség föl nem jut rajta, hacsak nem a levegőből. Az út minden kanyarulatában kőalak állt, ember formára kifaragva, amint keresztbe vetett, durván faragott lábán kucorgott, és pohos hasán keresztbe rakta két kurta kezét. Egyiket-másikat annyira megviselték az évek, hogy arca már nem is volt, csak a szeme helyén két fekete üreg, ami még mindig szomorúan bámulta a járókelőket. A lovasok a Csupapúp-népségnek hívták, s pillantásra is alig méltatták őket, s nemigen törődtek velük; erejük elszállt, félni már nem félt tőlük senki; de Trufa csodálkozva nézte öket, s majdhogy meg nem esett rajtuk a szíve, hogy ott búslakodnak a sötétben öröklétig.
Egy idő múlva hátranézett, s látta, hogy ugyancsak magasan járnak a völgy fölött, de még mindig eléggé lenn, hogy halványan lássa a gázlón átkelő lovasok kanyargó sorát, amint libasorban tartanak a számukra előkészített tábor felé. Csak a király és testőrsége ment föl az erődbe.
A király csapata végül a sziklameredély egy függőleges szakaszához ért; itt az út a kőbe mélyedt, és két fal közt haladt tovább, majd egy rövid lejtőre bukkant ki, s onnét egy jókora fennsíkra. Ezt Firien mezejének hívták, nagy, gyepes-hangás rét volt, magasan a Hókút mélyen bevágott, kanyargós medre fölött, a nagy hegyek ölében: délre tőle a Kőszarv, északra a Vasfűrész fűrészfogú tömege, s a kettő közt, a lovasokkal szemközt, a Dwimorberg, a Kísértethegy komor fala emelkedett ki a szomorú fekete fenyvesek közül. A rétet alaktalan állókövek kettős sora osztotta kétfelé, s veszett a fák közt sötétbe. Aki végig mert menni az úton, hamarosan a Setétbozótba ért, a Dwimorberg alatt, a fenyegető kőhöz, majd a tiltott kapu ásító homályába.
Ilyen volt a fekete Dúnharg, a rég elfeledett emberek műve. Nevük elveszett, sem ének, sem rege nem őrizte meg. Hogy milyen célra állították a köveket, hogy város állt ott, templom volt-e, vagy királyok sírját jelölték, senki sem tudta. Itt dolgoztak a Sötét Esztendőkben, még mielőtt egyetlen hajó is kikötött volna a nyugati parton, vagy a dúnadánok megalapították volna Gondort; aztán eltűntek, s csak a csupapúpok maradtak utánuk, az utak fordulóiban.
Trufa a két sorban vonuló köveket nézte: viharvertek voltak, és feketék; némelyik megbillent, némelyik kidőlt, mind megrepedeztek, volt amelyik kicsorbult, mint egy mohó, vén fogsor. Töprengett, hogy mik is lehettek, s remélte, a király a sötétben már nem követi a nyomukat. Azután látta, hogy a köves út két oldalán sátrak és kunyhók bokra áll, de ezek nem a fák alatt húzódnak meg, inkább mintha elhúzódnának onnét, a meredély szegélye felé. Ahol a Firien mezeje szélesebb volt, jobb kézről, több sátor állt; baloldalt meg egy kisebb tábor, közepén magas faház. A feléjük eső ajtaján egy lovas lépett ki s jött elébük, ők pedig lekanyarodtak az útról.
Ahogy közelebb értek, Trufa látta, hogy a lovas nő, varkocsba font hosszú haja szőkén dereng a félhomályban, de a fején sisakot visel, páncélinget, mint egy harcos, a derekán meg kardot.
- Üdvöz légy, Lovasvég Ura! - kiáltotta. - Örvend a szívem, hogy visszatértél.
- És itt, Éowyn - kérdezte a király -, minden rendben?
- Minden rendben - felelt Éowyn; Trufa mégis úgy érezte, hangja ellene mond a szavainak, s ha e szigorú arcról el merte volna hinni, megesküdött volna rá, hogy sír. - Minden rendben. Kínkeserves út volt, nehezen szakad el mindenki az otthonától. Kemény szavak is elhangzottak, mert rég volt már, hogy háború kergetett el minket a zöld mezőkről; de senki se vetemedett gonosztettre. Mint látod, minden rendben folyik. Szállásotok készen vár; hisz mindent tudtam rólatok, még az ideérkezésetek óráját is.
- Szóval, Aragorn megjött? -kérdezte Éomer. - Itt van még?
- Nem, elment - mondta Éowyn. Félrefordult, szeme a hegyek sötétjébe mélyedt.
- Hova ment? - kérdezte Éomer.
- Nem tudom - felelt a lány. - Éjszaka érkezett, s tegnap hajnalban továbblovagolt, amint a nap a hegy tetejére hágott. Elment.
- Szomorú vagy, lányom - mondta Théoden. - Mi történt? Mondd. Megemlítette, hogy arra megy? - A Dwimorbergbe vezető kősorra mutatott. - A Holtak Ösvényén?
- Meg, uram - felelte Éowyn. - És bement az árnyékba, ahonnét még senki ki nem jött. Nem tudtam lebeszélni. Elment.
- Akkor elvált az utunk - mondta Éomer. - Elveszett. Nélküle kell hadba lovagolnunk, s reményeink így halványabbak.
Lassan ballagtak a rövid szárú hegyi fűben, hangában, s egy szót sem szóltak, amíg a király házába nem ér
Ott Trufa látta, hogy minden készen áll a fogadásukra, s hogy róla sem feledkeztek meg; számára is fölvertek egy kis sátrat a király szállása mellett; s most ott ült egymagában, miközben az emberek jöttek-mentek, a királlyal tanácskoztak. Már éjszaka volt, s a hegyek alig látható féjét csillagok koronázták. A két sorban vonuló kőalakok mindjobban elvesztek szem elől, de mögöttük a Dwimorberg gubbasztó árnya sötétebb volt, mint az éjszaka sötétje.
- A Holtak Ösvénye? - suttogta magában. - A Holtak Ösvénye? Vajon mit jelent ez? Mind elhagytak. Mind elmentek a sorsuk elébe; Gandalf és Pippin a háborúba Gondorba; Samu és Frodó Mordorba; a Vándor, Legolas és Gimli a Holtak Ösvényére. De gondolom, most hamarosan én következem. Csak tudnám, hogy miről tárgyalnak, s hogy mire készül a király. Mert nekem oda kell mennem, ahová ő megy.
Komor gondolatai közepette egyszer csak ráébredt, hogy farkaséhes, s fölállt, hogy utánanézzen, akad-e ebben a különös táborban még valaki, aki szintén megéhezett. De ebben a pillanatban felharsant a kürt, s egy ember jött, hogy a király az asztalához szólította, szolgálatára.
A ház belső felében állatbőrökkel teliszórt és hímzett függönyökkel teliaggatott kis térség volt; ott ült egy kis asztalnál Théoden Éomerrel, Éowynnal, meg Dúnherével, Dúnharg urával. Trufa megállt a király széke mellett, s várt, míg az öregember föl nem riadt a gondolataiból, s mosolyogva oda nem fordult hozzá.
- Jöjj, Trufiádok uram! - hívta. - Ne álldogálj. Ülj ide mellém, s legalább amíg a magam országában vagyok, vidámítsd meg a szívemet a meséiddel.
A hobbitnak helyet szorítottak a király balján, de senki sem kérte, hogy meséljen. Nemigen hangzott el köztük szó, csak ettek-ittak, többnyire némán, míg csak Trufa össze nem szedte a bátorságát, és föl nem tette a kérdést, ami a bögyét nyomta.
- Uram, kétszer is hallottam, hogy a Holtak Ösvényét említették - mondta. - Mi az? És hova ment a Vándor, úgy értem, Aragorn úr?
A király felsóhajtott, de senki sem felelt, míg nagy sokára meg nem szólalt Éomer. - Nem tudjuk, s nehéz a mi szívünk - mondta. - Ami meg a Holtak Ösvényét illeti, te is megtettél rajta néhány lépést. Nem, ne ejtsük ki e baljós szavakat! Az út, ahol feljöttünk, a Kapuhoz vezet, a Setétbozóton túl. De hogy azon túl mi van, nem tudja senki.
- Nem, senki - mondta Théoden -, de egykét, manapság alig ismert rege mégis elmond róla egyet-mást. Ha ezek az Éorl-házban apáról fiúra szálló régi regék igazat mondanak, akkor a Kapu a Dwimorberg tövében egy titkos útra nyílik, amely a hegyek alatt vezet valami elfeledett helyre. De soha, senki nem vállalkozott rá, hogy földerítse az út titkát, Brego fia Baldor óta, aki belépett a Kapun, és soha többé nem látták az emberek között. Egy elhamarkodott eskü kötelezte rá, amit akkor tett, amikor kiürítette ivótülkét, hogy az újonnan épült Meduseldet fölszentelje, így aztán soha nem ült a trónra, amelynek örököse volt.
Azt mondják, a Sötét Esztendőkből való Holtak féltékenyen őrzik az utat, s nem tűrik, hogy eleven ember lépjen rejtett csarnokukba; de olykor maguk is ki-kijönnek a Kapun, árnyak formájában, és végigmennek a köves úton. Ilyenkor Hargvölgy népe bezár ajtót, ablakot, és fél. De a Holtak csak ritkán jönnek elő, csak nagy nyugtalanság és közeledő halál esetén.
- Most mégis azt beszélik a Hargvölgyben - jegyezte meg halkan Éowyn -, hogy nem sokkal ezelőtt a holdtalan éjszakákon furcsán öltözött seregek vonultak arra. Hogy honnét jöttek, nem tudja senki, csak fölmentek a köves úton, be a hegyek közé, mintha találkozóra igyekeztek volna.
- Akkor Aragorn miért ment arra? - kérdezte Trufa. - Nem tudtok erre semmi magyarázatot?
- Ha neked, a barátjának sem mondott semmit, nekünk még annyit se - mondta Éomer. - Az élők földjén ma senki nem ismeri Aragorn szándékát.
- Nagyon megváltozott, mióta megismertem öt a király házában - mondta Éowyn. - Komorabb, öregebb. Halálra szántnak láttam, olyannak, akit a Holtak szólítottak.
- Lehet, hogy szólították - mondta Théoden. - S a szívem azt súgja, nem látom soha többé. De nagyra hivatott királyi férfiú, vigasztaljon ez, leányom. Azt mondják, mikor az éorlfiak eljöttek északról, s végül eljutottak a Hókútig, és ott olyan helyet kerestek, ahol menedéket lelnek a szükség idején, Bregó és fia, Baldor megmászta az erőd lépcsőjét, s egészen a Kapuig ment. A küszöbön egy öregember ült, vénségesen vén; valamikor szálfa termetű királyi alak lehetett, de most már időrágta, mint a vén kő. Kőnek is nézték, mert nem mozdult, s egy szót sem szólt, amíg csak el nem mentek mellette, hogy belépjenek a Kapun. Akkor megszólalt, hangja, mintha a föld alól szólalt volna meg, s döbbenetükre nyugati nyelven szólt: “Ez az út zárva van.”
Megtorpantak, ránéztek, s meglátták, hogy még él; bár ő nem nézett rájuk. “Ez az út zárva van - mondta a hang újból. - A Holtak vágták, a Holtak őrzik, míg csak el nem jön az idő. Az út zárva van.”
“S mikor jő el az idő?” - kérdezte Baldor. De választ nem kapott. Mert az öregember meghalt, és arcra bukott; s a hegy ősi lakóiról népünk azóta sem kapott semmi hírt. De lehet, hogy most eljött a megjövendölt idő, és Aragorn átjut a hegyen.
- De hogy tudhatja másként az ember, hogy eljött-e az idő vagy sem, minthogy bemerészkedik a Kapun? kérdezte Éomer. - Én még akkor se mennék arra, ha Mordor minden szelleme rám lesne, és nem lenne más menedékem. Szomorú, hogy épp ilyenkor vesz erőt a kalandvágy egy ilyen nagyszerű emberen. Tán nem vár ránk elég rossz a földön is, a föld alatt is keressük? Küszöbön a háború.
Elhallgatott, kint zaj támadt, egy hang Théoden nevét kiáltotta, s hallották, hogy az őr megállítja.
Majd a testőrök kapitánya félrehúzta a függönyt. Uram, egy ember keres - mondta -, egy Gondorból jött futár. Kéri, hogy azonnal bocsásd a színed elé.
- Engedd be! - mondta Théoden.
A magas férfi belépett, s Trufa alig állta meg, hogy föl ne kiáltson; egy pillanatig azt hitte, Boromir támadt föl, s tért vissza újra. Majd látta, hogy nem az: a férfi idegen, bár hasonlít Boromirhoz, mintha vérrokona volna: széles vállú, szürke szemű és büszke. Öltözéke a lovasoké; finom láncingét sötétzöld köpeny takarja; sisakján elöl kis ezüst csillag. Kezében egy szál nyílvessző, fekete tollú, vashegyű, de a hegye vörösre festve.
Térdre ereszkedett, és a nyílvesszőt átnyújtotta Théodennek. - Üdv, rohírok ura, Gondor barátja - mondta. Hirgon vagyok, Denethor futára, aki ezt küldi neked a háború jeléül. Gondor szükségben van. A rohírok már sokszor segítettek, de Denethor most azt kéri, minden erőddel jöjj, és lóhalálában, különben Gondor elbukik.
- A Vörös Nyíl! - mondta Théoden, s úgy tartotta a nyilat, mint aki régen várt, de rettegett felszólítást tart a kezében. Keze remegett. - Amióta élek, nem láttam Lovasvégen a Vörös Nyilat! Hát idejutottunk? S mire számít Denethor úr, mennyi az én erőm, s mikorra érek oda?
- Ezt legjobban magad tudhatod, uram - mondta Hirgon. - De Minas Tirith körül nemsokára bezárul az ostromgyűrű, s hacsak nem vagy elég erős, hogy felszabadítsd számos hatalmak ostroma alól, Denethor úgy ítéli, nagyobb hasznát veszi a rohírok erős kardjának a falakon belül, mint kívül.
- De hisz tudja, hogy mi szívesebben harcolunk lóhátról és szabad mezőn, hogy népünk szétszórt szállásokon lakik, és időbe telik, amíg az erőnket összegyűjtjük. És Minas Tirith ura csak többet tud, mint amennyit az üzenete tartalmaz? Tudnia kell, hogy mi, amit te a magad szemével láthatsz, már háborúban állunk, s hogy nem találsz minket fölkészületlenül. Gandalf, a Szürke, itt jár közöttünk, s most épp a keleten ránk váró csatára mustráljuk a seregünket.
- Hogy minderről Denethor úr mit tud, vagy mit sejt, azt nem tudom megmondani-felelt Hirgon. - De valóban kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Az én uram nem parancsot küldött neked, hanem kér, arra, hogy ne feledd régi barátságunkat és a régen kimondott esküt, és tedd meg a magad javára is, amit tenni tudsz. A jelentések szerint sok király kelt hadra Mordor szolgálatában. Északtól egészen Dagorlad mezejéig mindenünnét csatározásokról és háborúskodásról érkeznek hírek. Délen megmozdult Harad, s az egész partvidéken akkora a félelem, hogy eddig alig érkezett hozzánk segítség. Siess! Mert Minas Tirith falai előtt dől el, hogy a korunk hogy alakul, s ha nem tudjuk az áradatot ott megállítani, átcsap Rohan szép mezeire, s még itt, a hegyekben sem lesz menedéketek.
- Sötét hírek - mondta Théoden -, ha nem is váratlanok. Ám mondd meg Denethornak, hogy Rohan akkor is a segítségére sietne, ha maga nem lenne veszélyben. De súlyos veszteségeket szenvedtünk az áruló Szarumánnal vívott csatáinkban, s a hozzánk érkezett hírekből világosan kiderül, hogy északi és keleti határunkat is veszély fenyegeti. Úgy látszik, a Fekete úr akkora erőt gyűjtött össze, hogy csatára kényszeríthet a Város előtt, s mégis nagy erővel csaphat le ránk a Folyón túlról, a Királyok Kapuján túl.
De hát elég az okoskodásból. Jövünk. Holnap megtartjuk a szemlét. S amint elrendeztünk mindent, indulunk. Tízezer lándzsát küldhettem volna a pusztán át az ellenség keservére. De most kevesebb lesz, attól tartok; nem akarom a váraimat őrizetlenül hagyni. Így is legalább hatezren lovagolnak velem. Mondd meg Denethornak, hogy e nehéz órában maga Lovasvég királya száll hadba Gondor földjéért, még ha vissza nem is tér. Ám az út hosszú, s lónak is, lovasnak is ereje teljében kell odaérnie, hogy föl tudja venni a harcot. Holnap reggeltől számítva egy hét, amíg meghalljátok Éorl fiainak kiáltását.
- Egy hét! - mondta Hirgon. - Ha annyi kell, hát annyi kell. De lehet, hogy a mostantól számított hetedik nap már csak romfalakat leltek, hacsak valami váratlan segítség nem jön. Akkor is: legalább megzavarjátok az orkok és haradiak lakomáját a Fehér Toronyban.
- Annyit legalább megteszünk - mondta Théoden. De jómagam hosszú útról s csatából jövök, muszáj hát lepihennem. Töltsd itt az éjszakát. S holnap nézd végig a sereg mustráját, és a látványtól felvidulva, pihenéstől erőre kapva indulj haza. A reggeli tanács jobb tanács, s az éjszaka sok gondolatot megváltoztat.
Ezzel a király fölállt, s vele a többiek is. - Most mindenki pihenjen le - mondta Théoden -, s aludjon jól. Rád, Trufiádok uram, ma éjjel már nincs szükségem. De készülj fel rá, hogy pirkadatkor hívatni foglak.
- Készen leszek - felelte Trufa -, még ha azt parancsolod is, hogy a Holtak Ösvényén tartsak veled.
- Ne ejtsd ki e baljós szavakat! - mondta a király. Mert lehet, hogy több út is van, amely joggal viseli ezt a nevet. S nem azt mondtam, hogy velem kell lovagolnod. Jó éjt.
- Nem akarom, hogy itt hagyjanak, aztán csak benézzenek hozzám, ha hazajöttek! - mondta Trufa. - Nem akarom, hogy itt hagyjanak! Nem akarom! - Ezt addig mondogatta, míg végül mégiscsak elaludt.
Arra ébredt, hogy valaki rázza. - Ébredj, ébredj, Holbytla uram! - kiáltotta. Trufa nagy sokára fölmerült álmából, s döbbenten ült föl. - Hiszen még nagyon sötét van - gondolta.
- Mi a baj? - kérdezte. - A király hívat.
- Hiszen még föl se kelt a nap - mondta Trufa.
- Nem, és nem is fog ma, Holbytla uram. S talán soha többé, amilyen sűrű ez a felhő. De ha a nap el is veszett, az idő nem állt meg. Siess.
Trufa magára kapkodta a ruháját, s közben kinézett. A világ sötét volt. Még a levegő is barnának látszott, s körös-körül minden sötétszürke volt, és árnyéktalan; nagy csönd ülte meg a földet. A felhőnek nem volt körvonala, talán csak messze nyugaton, ahol a nagy Homály ujjai még távolabbra nyúltak, s egy-egy résen behullott némi fény. Fejük fölött súlyos tető lógott, s a fény inkább fogyott, mintsem hogy gyarapodott volna.
Trufa látta, hogy kinn sokan álldogálnak, nézik az eget, és suttognak; arcuk szürke és szomorú, s néhányon félelem is látszik. Üsszeszorult a szíve, ahogy a királyhoz indult. Hirgon, Denethor küldötte már ott volt, s mellette most még valaki, hasonló öltözetben, de termetre kurtább és tagbaszakadtabb. Mikor Trufa belépett, épp a királynak beszélt.
- Ez Mordorból jön, uram - mondta. - Tegnap este, napnyugtakor kezdődött. Úgy láttam, a birodalmad keleti határán lévő hegyekből száll föl, kússza be az eget, onnét követ egész éjjel, s falja fel sorra a csillagokat. Most közöttünk és az Árnyékhegység között az egész földet felhő borítja, s egyre sűrűsödik. A háború megkezdődött.
A király egy darabig csak ült és hallgatott. Majd megszólalt: - Tehát megértük végre - mondta - korunk nagy csatáját, ami majd sok mindent elsöpör. De legalább nem kell bujkálnunk többé. Választhatjuk a legrövidebb utat, lovagolhatunk nyíltan, és amilyen gyorsan csak tudunk. A mustra nyomban megkezdődik, nem várunk senkire, aki későn jön. Jól el vagytok látva Minas Tirithben? Mert ha lóhalálában megyünk, könnyen kell lovagolnunk, s csak annyi élelmet vihetünk, amennyi a csatáig elég.
- Felkészültünk, és rengeteg készlet van a várban felelt Hirgon. - Lovagoljatok könnyen és gyorsan.
- Akkor szólítsd a fullajtárokat, Éomer - mondta Théoden. - A lovasok sorakozzanak.
Éomer kiment; az erődben fölharsantak a kürtök, s lentről sok más kürt felelt; de a hangjuk most nem csengett tisztán és bátran, mint amilyennek Trufa az este hallotta; e hangokat most tompának és bántónak érezte a súlyos levegőben, és baljósan recsegőnek.
A király Trufához fordult: - Én elmegyek a háborúba, Trufiádok uram - mondta. - Hamarosan indulok. Fölmentelek a szolgálat, de nem a barátság kötelezettsége alól. Itt maradhatsz, s ha kívánod, szolgálhatod Éowyn úrnőt, aki a nevemben a népemet kormányozza.
- De... de, uram - dadogta Trufa. - Én a kardomat ajánlottam föl neked. Én nem akarok tőled elválni, Théoden király. S ha minden barátom elment a csatába, szégyellem, hogy én itt maradjak.
- De mi nagy és gyors léptű lovakon lovagolunk mondta Théoden -, s bármilyen bátor is a szíved, ilyen állatot nem tudsz megülni.
- Akkor kötözz rá az egyik hátára, vagy hadd csimpaszkodjak a kengyelvasba, vagy mi - mondta Trufa. -Az út futva, tudom, hosszú, de ha lovagolni nem tudok, hát futni fogok, még ha a lábam elkopik, ha heteket késem is.
Théoden mosolygott. - Akkor már inkább magammal viszlek Hósörény hátán - mondta. - Edorasig velem lovagolhatsz, s ott meglátod Meduseldet; mert én arrafelé megyek. Addig Stibba is elvisz téged; a nagy vágta csak akkor kezdődik, ha a pusztára érünk.
Ekkor fölállt Éowyn. - Jöjj, Trufiádok - mondta. Megmutatom a hadiszerszámot, amit a számodra előkészítettem. - Kimentek együtt. - Aragorn kért meg rá mondta Éowyn a sátrak között -, hogy fegyverezzelek föl a harcra. Megígértem neki, hogy megteszem, amennyire tudom. Mert a szívem azt mondja, szükséged lesz rá, mielőtt a háború véget érne.
Trufát egy házikóhoz vezette a király testőrségének a szállása mellett; s ott egy fegyvertáros kihozott számára egy kicsike sisakot, egy kerek pajzsot és minden mást, ami kell.
- Páncélom nem volt, ami illenék rád - mondta Éowyn -, s időm sem, hogy kovácsoltassak; de íme, itt egy erős bőrzeke, derékszíj és kés. Kardod az van. - Trufa meghajolt, s az úrnő megmutatta neki a pajzsot, mely olyan volt, mint amilyet Gimli is kapott; ezt is fehér ló képe díszítette. - Vedd - mondta -, viseld jó szerencsével. S most ég veled, Trufiádok uram! Meglehet, találkozunk még, te meg én.
Így készült fel a sűrűsödő homályban Lovasvég Ura, hogy seregét a hadba vezesse. A szíve mindenkinek nehéz volt, és sokan megremegtek a homályban. De kemény nép voltak, hívek urukhoz, és sírást, suttogást nemigen lehetett hallani még a táborban sem, ahol az edorasi menekültek, az asszonyok, gyermekek és az öregek laktak. Ott lebegett mindannyiuk fölött a végzet, de némán néztek szembe vele.
Két gyors órába telt, s a király már nyeregben ült, lova szőre fehéren derengett a félsötétben. Büszkén ülte meg a lovat, egyenesen, bár a haja hófehéren omlott a vállára a hegyes sisak alól; csodálták mind, s szívük erőre kapott, amikor látták, hogy töretlen és rettenthetetlen.
A zúgó folyón túl, a laposon sorakoztak fel századonként a lovasok, ezerötszázan teljes fegyverzetben, s több százan a könnyen terhelt vezetéklovakkal. Egyetlen kürtjel harsant. A király fölemelte a kezét, s Lovasvég serege némán elindult. Elöl tizenkét ember a Király kíséretéből, csupa nagy hírű lovas. Aztán a Király, jobbján Éomerrel. Már odafönn, az erődben búcsút vett Éowyntől, s ez fájdalmas emlék volt; de most minden gondolatát az előttük álló út kötötte le. Mögötte Trufa lovagolt Stibbán, Gondor két küldöttével, mögöttük a király másik tizenkét embere. Elvonultak a kemény, rezzenéstelen arccal várakozó emberek sorfala előtt. De amikor már majdnem a sor végére értek, Trufa éles pillantást érzett az arcán. Hisz ez egész fiatal legény még, gondolta Trufa, ahogy a pillantást viszonozta; alacsonyabb a harcosok legtöbbjénél, és vékonydongájú. Látta, hogy megcsillan a tiszta, szürke szempár, s megborzongott, mert az jutott eszébe, hogy ez is egy azok közül, akik reményvesztetten keresik a halált.
A szürke úton vonultak, a köves medrében zúgó Hókút mellett, át két falucskán, Alsóhargon és Felpatakon, ahol szomorú női arcok nézték őket a sötét ajtókból; így kezdődött, kürtszó, hárfa és férfihang muzsikája nélkül a nagy vágta, amelyről még sok-sok emberöltő múltán is zengett Rohanban az ének:

Dunharg-éjből komor reggel 
Thengel fia lovagolt 
lovaggal s kapitánnyal: 
Edorashoz, Lovasvég ősi, 
köd-övezte csarnokába; 
arany gerendákat árny göngyölt. 
Búcsúzott szabad népétől, 
tűzhelytől, trónszéktől, termektől, 
hol hosszan dőzsölt, fény fogytáig. 
Messze lovagolt a király, 
félelmet hagyva, végzetet várva, 
hűbéresküt tartva, 
töretlen-híven teljesítve. 
Ellovagolt Théoden. 
Öt éjt s nap keletnek 
egyre előre, az éorlfi, 
Foldén, Fenmarkon, 
Firienfáson át fut
hatezer dárda, tart 
Sunlendingnek, megy 
Magosvárhoz, Mindolluin alatt; 
Dél-királyság Tengerúr fészkét 
ellenség fojtja, tűz körben rontja.
Viszi őket a végzet. 
Lovat s lovast, sereget 
sötétség nyel; 
porverő paták 
csenddé csitulnak; 
dalokban így dicsők.

A király egyre mélyülő homályban ért Edorasba, bár az idő akkor már csaknem délre járt. Itt csak kis időre állt meg, és seregét hatvan elkésett lovassal gyarapította. Evett, felkészült az útra, de előbb még nyájasan búcsút akart venni fegyverhordozójától. Trufa még utoljára is arra kérte, hogy ne hagyja itthon.
- Megmondtam, hogy ez az út nem olyan paripának való, mint Stibba - szögezte le Théoden. - És olyan csatában, mint amilyet Gondor mezőin fogunk vívni, mit kezdenél te, Trufiádok uram, akinek fegyverhordozó létére is naagyobb a szíve, mint a termete?
- Azt ki tudja előre? - felelt Trufa. - De miért tettél meg, uram, fegyverhordozódnak, ha nem maradhatok az oldaladon? Én nem szeretném, hogy az énekek majd úgy emlegessenek, mint aki mindig csak hátramaradt.
- Azért tettelek meg, hogy baj ne érjen - mondta Théoden -, s hogy azt tedd, amit mondok neked. Csak terhet jelentenél bármelyik lovasnak. Ha a csatát itt vívnánk, az én kapuim előtt, lehet, hogy megénekelnék a vitézségedet; de Magosvárnál, innen háromszázhat mérföldnyire kerül sor rá, ahol Denethor az úr.
Trufa meghajolt, leverten távozott, s a sorakozó lovasokat bámulta. A századok már útra készültek; a lovasok meghúzták a haslót, a nyerget igazgatták, lovaikat cirógatták; néhányan szorongva pillantották fel a mélyen lógó felhőtakaróra. S ekkor egy lovas lépett észrevétlen a hobbit mellé, s súgta a fülébe halkan
- Ahol csődöt mond az akarat, ott magától nyílik meg az út, mondják mifelénk - súgta. - S én megtaláltam az utat. - Trufa fölnézett, s látta, hogy az a fiatal lovas az, akin reggel megakadt a szeme. - Szeretnél elmenni oda, ahová Lovasvég Ura megy: látom az arcodon.
- Szeretnék - mondta Trufa.
- Akkor tarts velem - mondta a lovas. - Magam elé ültetlek, s eltakarlak a köpenyemmel, amíg már messze nem járunk, és a sötétség is sötétebb. Ennyi jóakaratra nem szabad nemet mondani. Ne szólj senkinek, gyere!
- Igazán köszönöm! - mondta Trufa. - Köszönöm, uram, bár nem tudom a nevedet.
- Nem? - kérdezte a lovas csendesen. - Akkor hívj Dernhelmnek.
Így történt, hogy amikor a király útnak indult, Dernhelm nyergében, elöl, ott ült Trufa, a hobbit is. Windfola, a hatalmas szürke csatamén meg sem érzett ekkora terhet, hisz Dernhelm könnyebb volt, mint akármelyik férfi, bár termetre, ha karcsú is, igencsak izmos.
Egyenesen belovagoltak a homályba. Éjszakára a füzesben vertek tábort, ahol a Hókút az Entsédbe folyik. Onnét Foldén át folytatták az útjukat, aztán át a Fenmarkon, ahol jobb kéz felől, Gondor határán, a sötét Halfirien árnyékában, hatalmas tölgyesek kúsztak fel az előhegyek oldalába; de bal kéz felől az ingoványt, az Entséd torkolatánál, sűrű köd borította. És útközben érte őket utol az északon kitört háborúság híre. Magányos emberek hozták vad vágtában; az ellenség a keleti határon is támad, ork-seregek menetelnek Rohan dombvidékén.
- Tovább! Tovább! - kiáltotta Éomer. - Visszafordulnunk már késő! A balszárnyunkat majd védi az Entséd ingoványa. Csak a sietség segít. Tovább!
Így hagyta el Théoden király országa földjét. Mérföld mérföld után kanyargott az út; elhaladtak a jeltűzhegyek - Calenhad, Min-Rimmon, Erelas, Nardol - alján. De tüzük már kialudt. Az egész táj szürke volt, és néma; s ahogy a homály mélyült előttük, úgy hunyt ki a maradék remény is minden szívből.
4. fejezet

Gondor ostroma

Pippint Gandalf ébresztette. Kamrájukban gyertya égett, mert az ablakon csak derengő félhomály szűrődött be; a levegő nyomasztóan nehéz volt, mintha vihar közelednék. - Mennyi az idő? - kérdezte Pippin.
- Elmúlt már a második óra - mondta Gandalf. Ideje fölkelned és rendbe szedned magad. A Város Ura hívat, hogy tudtodra adja új tennivalóidat.
- Reggelit is ád?
- Nem, azt én adok; s ezzel be kell érned délig. Az élelmiszert mostantól kezdve adagolják.
Pippin szomorúan bámult a kis cipóra és a szerinte igencsak kevéske vajra, ami az asztalon várta, a csészényi híg tej mellett. - Minek hoztál ide? - kérdezte.
- Tudod jól - mondta Gandalf. - Hogy több csínyt ne kövess el; s ha nem tetszik itt, ne feledd, hogy ezt magadnak köszönheted. - Pippin egy szót se szólt többet.
Nemsokára ott baktatott megint Gandalf mellett a Toronycsarnokhoz vezető hideg folyosón. Denethor bent ült a szürke homályban; mint egy türelmes vén pók, gondolta Pippin; mintha nem is mozdult volna tegnap óta. Gandalfot hellyel kínálta, de Pippin ott maradt, állva, ügyet se vetett rá senki. Ám az öregember egyszerre csak odafordult hozzá:
- Nos, Peregrin uram, remélem, hasznosan s kedvedre töltötted a tegnapi napot? Bár attól tartok, a koszt gyatrább, mint kívánnád.
Pippinnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a Város Ura mindenről tud, amit gondolt vagy tett, sőt azt is sejti, ami az agyában megfordul. Nem válaszolt.
- Mihez volna kedved a szolgálatomban?
- Azt hittem, uram, te mondod meg, hogy mi lesz a dolgom. - Megmondom, ha tudom, mire vagy alkalmas - mondta Denethor. - De erre talán nagyon hamar rájövök, ha itt tartalak magam mellett. A kamarásom engedélyt kért, hogy kimehessen a külső őrségbe, így egy időre most te veszed át a helyét. Ki kell szolgálnod, üzenetet kell vinned, s szóval kell tartanod, ha a háború és a tanács szabad időt enged. Énekelni tudsz?
- Tudok - mondta Pippin. - Hát igen, az én népem mértékével mérve elég jól. De nekünk, uram, nincsenek olyan énekeink, amelyek tróntermekbe és gonosz időkbe illenének. Mi ritkán énekelünk nagyobb szörnyűségekről, mint a szél vagy az eső. S a legtöbb énekünk olyasmiről szól, ami megnevettet; meg persze az evés-ivásról.
- S ugyan miért ne illenének ilyen énekek az én termeimbe, vagy ilyen időkhöz, mint ez? Mi, akik oly régen élünk már ebben a Homályban, tán ne hallgatnánk szívesen egy olyan föld távoli hangjait, amelyet a Homály még nem érintett? Akkor talán úgy érezzük, hogy nemhiába őrködtünk. 
Pippinnek elszorult a szíve. Csöppet sem örült a gondolatnak, hogy azt énekelje Minas Tirith urának, amit odahaza szokott, azokat a tréfás dalokat, amiket a legjobban tudott; mert ezek, nos, nagyon is parlagiak voltak ilyen alkalomra. De nem kellett énekelnie. Denethor Gandalfhoz fordult, s a rohírokról, a belső viszonyaikról s a király unokaöccsének, Éomernek a helyzetéről kérdezgette. Pippin ámult, hogy a király mennyit tud egy távoli népről, bár azóta, hogy utoljára járt idegenben, jó néhány esztendő eltelhetett.
Denethor egyszer csak odaintett Pippinnek, s egy időre elbocsátotta. - Menj el a Fellegvár fegyverraktárába mondta -, és vedd át a toronyőri egyenruhádat és fegyvereidet. Már készen lesznek. Tegnap rendeltem meg. S ha beöltöztél, gyere vissza.
Úgy volt, ahogy mondta; Pippin egyszerre különös ruhában lelte magát: tetőtől talpig feketében-ezüstben. Kapott egy kis páncélinget, szemeit acélból kovácsolták, mégis hollófekete volt; csúcsos-koronás sisakot, amit kis hollószárnyak díszítettek kétoldalon, s elöl egy karikában apró ezüstcsillag. A páncéling fölött kurta fekete felleghajtót viselt, mellére ezüsttel ráhímezve a Fa jele. Régi ruháit összehajtogatták és eltették, azt azonban megengedték, hogy megtartsa Lórimből származó szürke köpenyét, bár szolgálatban nem viselhette. Most már, tudta, pontosan ügy fest, mint az Ernil i Pheriannath, azaz a félszerzetek fejedelme, ahogy a népek emlegették; mégis kutya rosszul érezte magát. A homály kezdett rátelepedni a kedélyére.
Szürke sötétség uralkodott egész nap. A naptalan hajnaltól estelig egyre csak mélyült a homály, a Városban mindenkinek elszorult a szíve. Magasan, fönn, hatalmas felhő vonult lassan, a Fekete Föld felől, elnyelt minden fényt, a háború szele sodorta; de alatta a levegő mozdulatlan és fojtogató volt, mintha az Anduin völgye csak azt várná, hogy kitörjön végre a pusztító vihar.
Tizenegy óra tájban, mikor egy időre elbocsátották a szolgálatból, Pippin kijött, s elindult ételt-italt keresni, hogy fölvidítsa kissé elszontyolodott szívét, s elviselhetőbbé tegye a szolgálatot. Az étkezőben megint Beregondba botlott, aki most jött meg egy küldetésből: az országút őrtornyainál járt, künn, Pelennoron túl. Együtt kiballagtak a falra; mert Pippin bent úgy érezte magát, mintha börtönben lenne, s még a magas Fellegvár is fojtogatta. Most megint ott ültek egymás mellett a lőrésnél, s elnézegettek keletre, miközben falatoztak és beszélgettek, akárcsak előző nap.
Naplemente ideje volt, de a nagy szemfödél már messze nyugatra nyúlt, s a nap az éj beállta előtt csak ott villant fel kurtán, búcsúzóul, ahol a Tengerre szállva alábukott; ezt látta Frodó is, mikor a Keresztútnál a búcsúsugár a bukott király fejét érintette. De Pelennor mezőin, a Mindolluin árnyékában, nem csillant semmi; a mezők sivár barnák voltak.
Pippin már eddig is úgy érezte, évek teltek el azóta, hogy itt ül, és azóta, hogy valami félig elfeledett időben még hobbit volt, víg kedvű vándor, akit alig-alig érintett a sok-sok átélt veszedelem. Most viszont egy olyan város kicsi katonája, amely roppant támadást vár, s a Toronyőrség büszke és komor egyenruháját viseli.
Más időben és máshol Pippin tán kedvét lelte volna ebben az új öltözékben, most azonban tudta, hogy nem tréfadolog, aminek részese; most halálos komolyan szolgál egy komor urat, akit iszonyatos veszedelem fenyeget. A páncéling kényelmetlen volt, a sisak nyomta a fejét. Köpönyegét letette maga mellé a padra. Fáradt tekintetét elfordította a lenti sötét mezőkről, ásított, majd fölsóhajtott:
- Tán unod a mai napot? - kérdezte Beregond.
- Unom - mondta Pippin. - Nagyon. Unom a semmittevést és a várakozást. Ott tébláboltam uram ajtajában hosszú órák hosszat, miközben ő Gandalffal, a Fejedelemmel, meg ki tudja miféle nagy emberekkel tanácskozott. S én, Beregond uram, nem szoktam meg, hogy éhesen várakozzam, miközben a többiek esznek. Ez egy hobbit számára nagy megpróbáltatás, igencsak keserű. Te most biztos, hogy azt mondod: mélyebben át kéne éreznem a megtiszteltetést. De mi értelme az ilyen megtiszteltetésnek? Sőt még az evésnek-ivásnak is mi értelme ez alatt az alattomos felhő alatt? Mit jelent ez? Még a levegőt is sűrűnek és barnának érzem! Nálatok ez gyakori, ha gonosz szél fúj?
- Ugyan - mondta Beregond. - Ez nem evilági idő. Ezt az ő gonosz szándéka küldte ránk; ezt a füstöt a Tűz Hegyében gerjesztették, és azért küldte, hogy a szívünk és a józan eszünk elsötétüljön. S azt el is érte. Bár térne már vissza Faramir úr. Őt nem lehet kétségbe ejteni. De ki tudja, visszatér-e valaha is a Folyón túlról, a Sötétségből?
- Igazad van - töprengett Pippin. - Még Gandalf is teli van aggodalommal. Azt hiszem, csalódott, hogy nem találta itt Faramirt. De ő vajon hova lett? Még ebéd előtt otthagyta a király tanácsát, s azt hiszem, csöppet se jó hangulatban. Talán rossz hírt várt, vagy rossz előérzete volt.
Egyszer csak beléjük fagyott a szó, s kőbálvánnyá Meredtek. Pippin összekuporodott, s fülére tapasztotta a kezét, de Beregond, aki épp kinézett a bástyanyíláson, miközben Pippin Faramirról beszélt, ott maradt, s döbbenten bámult kifelé. Pippin ismerte ezt a hátborzongató kiáltást; ugyanezt hallotta Mocsolyaszegen, a Megyében; de most sokkal harsányabb volt, sokkal gyűlöletesebb, s mint a méregbe mártott kétségbeesés döfte át az ember szívét.
Beregond végre nagy kínnal megszólalt: - Jönnek! mondta. - Szedd össze magad, és nézz ki. Azok az ádáz lények ott vannak odalenn.
Pippin vonakodva fölállt a padra, s kinézett a fal résén. Szürkén terült el alattuk a Pelennor, a Nagy Folyó épp csak hogy kivehető vonaláig. De most, mint az idő előtti éjszaka árnya, öt madár forma alak röppent át rajta, mind iszonyúbb, mint a dögkeselyű, nagyobb, mint a sas, kegyetlen, mint a halál. A Torony előtt csaptak le, majdnem hogy nyíllövésnyire, majd nagy ívben elkanyarodtak.
- Fekete Lovasok! - motyogott Pippin. - A levegő Fekete Lovasai. De nézd, Beregond! - kiáltotta. - Kereshek valamit, ugye? Köröznek, aztán lecsapnak, mindig ugyanarra a helyre, látod? S azt is, hogy ott mozog valami? Valami kis feketeség. Több is, igen: emberek, lóháton, négy vagy öt. Ezt nem bírom tovább! Gandalf! Gandalf! Gandalf! Ments meg minket!
Újabb vijjogó hang csapott fel és fulladt a csöndbe, ő meg visszakuporodott a fal tövébe, s zihált, mint az űzött vad. A hátborzongató vijjogáson át, messziről és haloványan, kürtszó szállt a magasba és halt el hosszan elnyúló reszketeg hangon.
- Faramir! Ez Faramir úr! Ez az ő hívójele! - kiáltotta Beregond. - A bátorszívű! De hogy verekszi át magát a Kapuig, ha ezeknek a pokolkeselyűknek más fegyverük is van, mint a félelem? De nézd! Kitartanak! Közelednek a Kapuhoz! Nem! A lovak megbokrosodnak! Nézd; levetik a lovasukat, azok most gyalog szaladnak. Nem; az egyik megmarad a lován, és most visszavágtat. Ez lesz a kapitány: állatnak, embernek parancsolni tud. De most lecsap rá az egyik! Segítség! Segítség! Hát nem megy ki érte senki? Faramir!
Ezzel Beregond fölugrott, és kirontott a homályba. Pippin elszégyellte magát, hogy ennyire megrettent, miközben Beregondnak szeretett kapitánya járt az eszében. Kilesett a résen. E pillanatban megvillant valami Északon, s látta, fehér-ezüst pont közeledik a homályos mezőkön. Száll, mint a nyílvessző, egyre nagyobb lesz, s mind közelebb ér a Kapu felé menekülő emberhez. Pippinnek úgy rémlett, sápadt fény árad belőle, és a sűrű homály eloszlik előtte; s ahogy közelebb ért, azt hitte, hallja, mintha a falról verődne vissza, harsány kiáltását.
- Gandalf! Gandalf! - kiáltotta. - Mindig ott bukkan fel, ahol a legnagyobb a baj. Gyerünk, gyerünk, Fehér Lovas! Gandalf! Gandalf! -üvöltötte vadul, mintha valami roppant versenyre biztatná a futót, aki korántsem szorul bátorításra.
De most a le-lecsapó árnyak is rádöbbentek a jövevény ottlétére. Az egyik feléje libbent; ám Pippin mintha azt látta volna, hogy Gandalf föltartja a kezét, s abból fehér fénysugár csap fölfelé. A nazgúl hosszú, fájdalmas kiáltást hallatott, s élesen elkanyarodott; a másik négy is megrebbent, meredeken, szűk csigavonalban fölszállt, keletnek fordult, és az alantjáró felhőbe veszett. Mintha lent, Pelennorban most valamivel enyhült volna a sötét.
Pippin figyelt, s látta, hogy a Fehér Lovas meg a másik találkozik, mindkettő megáll, s megvárják azokat is, akik gyalogszerrel közelednek. A Városból emberek szaladnak elébük; hamarosan mind elvész a szem elől a fal tövében; tudta, most jönnek be a Kapun. Sejtette, hogy egyenest a Toronyba mennek, a Helytartóhoz, ezért a Fellegvár bejáratához sietett. Ott többen is csatlakoztak hoz zá, akik fentről, a falról figyelték a versenyfutást, és szemtanúi voltak a lovasok megmentésének.
Nemsokára fegyvercsörgést hallottak a külső körökből felfelé vezető utcáról; fegyvercsörgést és üdvrivalgást. A tömeg Faramirt és Mithrandirt éltette, majd Pippin egyszerre megpillantotta a fáklyafényt is, nyomában a két lassan poroszkáló lovassal, s mögöttük a tülekedő tömeget. Aki fehérben volt, az most nem csillogott, ruhája sápadtan derengett a félhomályban, mintha tüze kiégett volna, vagy fátyol borítaná; a másik meg feketén, leszegett fejjel lovagoít. Leszálltak a lóról, a lovászok átvették tőlük Keselyüstököt meg a másik lovat, ők meg elindultak a kapuőr felé: Gandalf szilárd léptekkel, szürke köpenyét hátravetve, s még mindig parázsló szemmel, a másik, a zöldruhás, lassan, meg-megtántorodva, mint aki holtfáradt vagy megsebesült.
Mikor a kapubolt lámpája alatt elhaladtak, Pippin előretolakodott, s Faramir sápadt arca láttán elállt a lélegzete. Olyan ember arcát látta, aki iszonyatos félelmet vagy kínt állt ki, de úrrá lett rajta, s most már megnyugodott. Büszkén s komolyan állt meg egy pillanatra, amíg odaszólt valamit az őrnek, s Pippin csak most vette észre, mennyire hasonlít bátyjára, Boromirra - akit Pippin kezdettől fogva szeretett s csodált nagyúrhoz illőn méltóságos és mégis nyájas modoráért. S akkor egyszerre olyan érzés támadt benne Faramir iránt, amit eddig nem is ismert. Ebből az emberből itt ugyanolyan nemesség áradt, mint olykor Aragornból, ha talán nem is olyan mértékű, de ez nem olyan kiszámíthatatlan és távoli, mint ő; olyan, mint az ősi királyok bármelyike, csak épp hogy ő később született, ám mégis megvan benne az ónép bölcsessége és szomorúsága. Most már értette, miért emlegeti Beregond olyan szeretettel Faramirt. Olyan hadvezér, akit az emberei boldogan követnek, mint ahogy követte volna ő is, akár a fekete szárnyak árnyékába.
- Faramir! - kiáltotta ő is a többiekkel. És Faramir, mert kihallotta a város embereinek kiáltásai közül az idegen hangot, megfordult, lenézett rá, és elámult.
- Te honnét kerültél ide? - kérdezte. - Egy félszeszet, és a toronyőrök egyenruhájában!... Honnét?
De eddigre már odalépett hozzá Gandalf, és ő felelt helyette: - Velem jött a félszeszetek földjéről - mondta. Velem. De ne késlekedjünk. Még sok a megbeszélnivalónk és a tennivalónk, s te fáradt vagy. Ő majd velünk jön. Ami azt illeti, kell is, hogy jöjjön, mert ha az ő fejéből könnyebben ki nem ment, mint az enyémből, köteles még ebben az órában szolgálatra jelentkezni az uránál. Jöjj, Pippin, kövess!
Végül megérkeztek a Város Urának szobájába. Mély karosszékek álltak a szénserpenyő körül; bort hoztak, s Pippin, akiről tudomást is alig vettek, odaállt Denethor széke mögé, s még a fáradtságáról is majdnem megfeledkezett, olyan feszülten figyelt minden elhangzó szóra.
Faramir megivott egy korty bort, tört magának egy darab fehér kenyeret, s leült a király balján egy alacsony székre. Másik oldalán, valamivel távolabb, Gandalf ült egy faragott karosszékben; s kezdetben mintha aludt volna. Mert Faramir az elején csak a portyáról számolt be, amire tíz napja megbízatást kapott, az ellenség meg a szövetségesei hadmozdulatairól; elmondta, hogyan ütöttek rajta a haradiakon, és semmisítették meg a csapatot meg hatalmas állatait: a kapitány tett jelentést királyának, csupa olyasmiről, amiről Gandalf már gyakran hallott, egy határvillongás részleteiről, amelyek most, hogy elveszítették minden jelentőségüket, teljességgel haszontalannak és kicsiségnek tűntek.
Majd Faramir hirtelen ránézett Pippinre. - De most következik a történet java - mondta. - Mert nem ő az első félszerzet, akivel itt a déli földeken összetalálkoztam, azután, hogy itt termett az Észak regéiből.
Gandalf kihúzta magát és megragadta a széke karfáját, de nem szólt semmit, és egy pillantással Pippinnek is a torkára forrasztotta a szót. Denethor az arcukra nézett, s bólintott, annak jeléül, hogy érti, amit ki se mondtak. És Faramir, miközben a többiek némán és mozdulatlanul halgatták, komótosan beszámolt mindenről, szeme javarészt Gandalfon nyugodott, bár olykor-olykor Pippinre tévedt, mintha az emlékezetét akarná fölfrissíteni.
Ahogy szavaiból kibontakozott Frodóval és szolgájával esett találkozása, és mindaz, ami Henneth Annűnban történt, Pippin rádöbbent, hogy Gandalf keze reszket, miközben a faragott karfát szorongatja. Most, hogy ránézett a kezére, nagyon fehérnek és nagyon öregnek találta, s egyszerre beléhasított a félelem, mert megértette, hogy maga Gandalf is gondban van, sőt retteg. A szobában megállt a levegő. A végén, amikor Faramir elmondta, mint vett búcsút az utazóktól, s hogy azok Cirith Ungolba szültek, szava megcsuklott, megrázta a fejét, és felsóhajtott. Gandalf fölpattant.
- Cirith Ungolba? A Morgul-völgybe? - kérdezte. Mikor, Faramir, mikor? Mikor váltál el tőlük? S mikorra kellett elérniük azt az átkozott völgyet?
- Ma reggel volt két napja, hogy elváltunk - mondta Faramir. - Onnét negyvenöt mérföld a Morgulduin völgye, ha egyenest délre tartottak; s onnét még tizenöt mérföld nyugatnak az az átkozott torony. Akárhogy igyekeztek, legkorábban ma érhettek oda, de lehet, hogy még ma sem. Értem, hogy mitől félsz. De a sötétség nem az ő vállalkozásuk következménye. Számomra teljesen világos: az ellenség már régóta tervezi, hogy ránk támad, s a támadás időpontját már előre kitűzték, jóval azelőtt, hogy az utazók az őrizetemből eltávoztak volna.
Gandalf nyugtalanul rótta a szobát. 
- Két napja, reggel, s majdnem háromnapi út! Milyen messze van az a hely, ahol elváltatok?
- A madár röptét követve, talán hetvenöt mérföldnyire-felelt Faramir. - De gyorsabban nem tudtam jönni. Tegnap délután még a Cair Androson hasaltam, azon a hosszú szigeten a folyó északi szakaszán, amit védelmül megszállva tartunk; a lovaink meg az innenső parton. Ahogy leszállt ránk ez a nagy sötétség, már tudtam, hogy sietős az utam, lóra ültem hát három társammal, akinek még jutott ló. A csapat maradékát meg leküldtem délre, hogy Osgiliath gázlójának őrségét erősítsék. Remélem, nem cselekedtem helytelenül? - Apjára nézett.
- Helytelenül? - kiáltott fel Denethor, és megvillant a szeme. - Minek kérded? Az embereidnek te parancsolsz. Talán bizony ki akarod kérni a véleményemet, ha teszel valamit? A jelenlétemben csupa tisztelet vagy, de már régóta a magad útját járod. Most, lám, ügyesen szóltál, mint mindig; de vajon nem láttam-e, hogy a szemed le se vetted Mithrandirról, azt lested, hogy jól beszélsz-e, vagy nem mondasz-e túl sokat? A te szíved már réges-rég az övé. Fiam, apád öreg, de még nem agyalágyult; látok és hallok úgy, mint szoktam; és abból, amit félig mondtál el, vagy sehogy sem, kevés maradt rejtve előttem. És sok kérdésre tudom már a választ. Szegény, szegény Boromir!
- Ha az, amit tettem, kedved ellen van - mondta halkan Faramir -, azt kell kívánnom, Atyám, bár ismertem volna a tanácsodat, mielőtt ily súlyos döntések terhe nehezedett a vállaimra.
- Akkor talán másképp döntöttél volna? - kérdezte Denethor. -Ugyanígy tettél volna akkor is, azt hiszem. Jól ismerlek. Másra se vágysz, minthogy méltóságteljesnek, nagylelkűnek lássanak, mint a régi királyokat. Szelídnek és kegyesnek. Ez lehet, hogy jól illik az előkelő származáshoz, békében, ha megvan hozzá a kellő hatalom. De ily kétségbeesett órában a szelídségért halál a fizetség.
- Legyen - mondta Faramir.
- Legyen!? - kiáltotta Denethor. - De ez nemcsak a te halálod, Faramir úr, hanem apádé és egész népedé, akit most, hogy Boromir eltávozott, neked kéne megvédened.
- Tehát azt kívánnád - nézett rá Faramir -, bár lennék én az ő helyében?
- Igen, azt - válaszolta Denethor. - Mert Boromir hűséges volt hozzám, és nem volt mágusnövendék. Ő tudta volna, hogy atyjának mire van szüksége, s nem herdálta volna el, amit a szerencse a kezére juttatott. Ő elhozta volna nekem azt a roppant ajándékot.
Egy pillanatra Faramir is elvesztette önuralmát. Akkor hadd kérjelek, Atyám, hogy ne feledd, Boromir helyett miért én voltam Ithiliában. Mert, legalábbis egyszer a közelmúltban, a te akaratod teljesült. A Város Ura volt az, aki őt követségbe küldte.
- Ne üríttesd ki velem a keserű poharat, amit én töltöttem önmagamnak - förmedt rá Denethor. - Vajon nem ízlelgettem úgyis hosszú éjszakákon, mikor még csak éreztem a rosszat, ami rám vár? De most legalább tudom, mi az! Bár ne az lenne! Bár került volna hozzám az a valami!
- Vigasztalódj! - mondta Gandalf. - Boromir semmiképpen nem hozhatta volna el. Ő meghalt, s jó halált halt; nyugodjék békességben. De megtéveszted önmagad. Ő kinyújtotta a kezét e valami után, de ha kezébe kaparintja, elbukott volna. Magának tartotta volna meg, s ha visszatér, nem ismertél volna rá tulajdon fiadra.
Denethor arca megkeményedett, tekintete elhidegült. - Mert te Boromirt kevéssé találtad kezesnek, ugye? mondta halkan. - De én, aki az apja voltam, én azt mondom, hogy nekem hozta volna el. Lehet, hogy te bölcs vagy, Mithrandir, de bármilyen jól forog a nyelved, akkor se vagy minden bölcsesség kútfeje. Létezik olyan megoldás is, ami nem jelent mágus szőtte hálót, de nem is szolgáltat ki egy bolond hebehurgyaságának. Ebben én bölcsebb vagyok, mint amilyennek te hiszed magad.
- És miben áll a bölcsességed? - kérdezte Gandalf. 
- Abban, hogy megértettem: itt két ostobaságot kell kikerülni. Ezt a valamit használni veszedelmes.
De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele egyenest az Ellenség földjére, mint ahogy te tetted és ez az én fiam itt, őrültség!
- És Denethor úr vajon mit tett volna?
- Sem ezt, sem azt. Egy biztos: nincs az az érv, ami rávehetett volna, hogy ezt a valamit olyan veszélynek kitegyem, amelyben csak egy bolond remélheti, hogy nem vész oda, s így megkockáztassam, hogy az Ellenség, végromlásunkra, visszaszerezze, amit elveszített. Nem, ezt őrizni kellett volna, elrejteni, mélyen és sötétben. És nem használni, mondom, mindaddig nem használni, amíg a végszükség meg nem követeli, hanem úgy elrejteni, hogy az Ellenség ne férhessen hozzá, csak ha akkora győzelmet arat, hogy ezzel már nem árt nekünk, mert úgysem élünk.
- Most is, mint mindig, csak Gondorra gondolsz, uram - mondta Gandalf. - De vannak más emberek és más életek is, és az idő sem áll meg. Ami engem illet, én a rabszolgákat is szánom.
- És a többi emberhol lel támaszt, ha Gondor elesik? - felelt Denethor. - Ha ezt a valamit most a Fellegvár mély pincéjében tudnám, nem kéne reszketnünk a félelemtől az Ő homályában, nem kéne a legrosszabbtól tartanunk, s zavartalanul ülhetnénk tanácsot. Ha nem bízol benne, hogy kiállnám a próbát, nem ismersz.
- Mégsem bízom - mondta Gandalf. - Ha megbíztam volna, elküldhettem volna neked is, hogy őrizd, mert úgy magadnak is, másoknak is sok szenvedést megtakarítasz. De most, hogy a szavadat hallom, még kevésbé bízom, még annyira sem, mint Boromirban. Nem, fékezd a dühödet! Magamban sem bízom, s mikor ezt önként és ajándékul akarták nekem adni, nemet mondtam rá. Te erős vagy, Denethor, és sok mindenben uralkodni tudsz magadon; de ha ezt te kapod, föléd kerekedik. Ha a Mindolluin gyökere alá temeted, akkor is elégett volna tőle a józanságod, azon nyomban, hogy leszáll a homály, márpedig ezt rosszabb is követheti, mint ahogy követni is fogja, hamarosan.
Denethor szeme megint fölizzott, mikor Gandalf szemébe nézett, s Pippin megint csak úgy érezte, hogy egymásnak feszül kettőjük akarata, de a tekintetük most majdnemhogy penge volt, szikrát hányt, ahogy összecsapott. Pippin belereszketett, úgy félt valami szörnyű csapástól. Denethor azonban megenyhült, s hűvösen vonta meg a vállát.
- Ha az enyém lenne! Ha a tiéd lenne! - sóhajtott. Hiábavaló minden szó, és minden “ha”. Elment a Homályba, s csak az idő fogja megmutatni, miféle sors vár rá. Vagy miránk. S ez az idő nem lesz hosszú. De addig legalább mindannyian, akik az Ellenséggel a magunk módján vesszük fel a harcot, legyünk egyek, reménykedjünk, amíg van remény, s ha már az sincs, legyen erőnk szabadon meghalni. - Faramirhoz fordult. - Mi a véleményed Osgiliath őrségéről?
- Nem elég erős - mondta Faramir. - Mint mondtam, én is odaküldtem az ithiliai csapatomat, erősítésül. 
- Azt hiszem, nem elég - mondta Denethor. - Azt éri az első csapás. Szükség lesz ott valaki erős kezű kapitányra.
- Ott és még sok helyütt - erősítette meg Faramir, és felsóhajtott: - Szegény bátyám, akit annyira szerettem! Fölállt. 
- Távozhatom, atyám? - De megtántorodott, s megkapaszkodott atyja székében.
- Látom, fáradt vagy - mondta Denethor. - Mint mondod, gyorsan és sokat lovagoltál, és gonosz homályban.
- Erre kár szót vesztegetni! - felelte Faramir.
- Hát ne vesztegessünk - mondta Denethor. - Menj, és pihenj, ahogy lehet. Holnap még szigorúbb lesz a szükség.
Mind búcsút vettek a Város Urától, s elmentek, hogy lepihenjenek, amíg még lehet. Kint csillagtalan sötét volt, ahogy Gandalf, Pippinnel az oldalán, aki egy fáklyácskát tartott a kezében, a szállásuk felé baktatott. Egy szót nem váltottak, amíg az ajtót be nem húzták maguk mögött. Akkor Pippin végre megfogta Gandalf kezét.
- Mondd, van még valami remény? - kérdezte, - Márminthogy Frodó számára; vagyis hogy elsősorban Frodó számára?
Gandalf Pippin fejére tette a kezét. - Sok remény sose volt - felelte. - Hallottad: “ebben csak egy bolond reménykedhet”. S mikor meghallottam Cirith Ungol nevét... - Elharapta a szót, és az ablakhoz lépett, mintha a tekintete áthatolhatna az éjszakán keletre. 
- Cirith Ungol! - súgta. - Miért épp arra, csak azt tudnám? - megfordult. - Mikor meghallottam ezt a nevet, Pippin, majdnem megállt a szívem verése. Most először. S mégis azt hiszem, hogy a hír, amit Faramir hozott, okot ád némi reményre. Mert az világos, hogy Ellenségünk végre megindította a háborút, s mikor az első hadmozdulatot tette, Frodó még szabad volt. S most jó néhány napig ide-oda jár a szeme, nem ér rá a saját földjét figyelni. S még valami, Pippin. Innét, a távolból úgy érzem, kapkod és fél. A háborút korábban kezdte, mint szándékában állt. Valami történt, ami fölzaklatta.
Gandalf megállt, s egy pillanatra a gondolataiba merült. 
- Lehet - mormolta -, lehet, hogy ehhez a te ostobaságod is hozzájárult, fiam. Lássuk csak: úgy öt nappal ezelőtt rádöbbent, hogy Szarumánt legyőztük, s elvettük tőle a Követ. Hát aztán? Nagy hasznát épp nem vehetjük, hisz a tudta nélkül nem tudjuk használni. Ó! Várjunk csak... és Aragorn? Közeleg az ő ideje. Ő erős és ízig-vérig kemény, Pippin; merész, elszánt, nem szorul tanácsra, s ha kell, súlyos kockázatot is vállalni mer. Lehet, hogy használta a Követ, megmutatta magát az Ellenségnek, kihívta, pontosan ezért. Csak tudnám. Nos, a választ már csak akkor kapjuk meg, ha Rohan lovasai ideérnek, ha ugyan idejében ideérnek.
- De... - kezdte Pippin.
- De, micsoda? - kérdezte Gandalf. - Ma estére már csak egy “de”-t engedélyezek.
- Gollam - mondta Pippin. - Hogy az ördögbe mentek épp vele, sőt, hogyan hagyhatták, hogy ő vezesse őket? Láttam, hogy Faramirnak sincs jobban az ínyére a hely, ahova vitte őket, mint teneked.
- Erre nem tudok most válaszolni - felelte Gandalf. 
De a szívem valahogy mindig azt súgta, hogy Frodó és Gollam a végén találkozni fog. Vagy jóban, vagy rosszban. Cirith Ungolról ma este nem beszélek. Árulástól tartok, árulástól! Annak a nyomorult jószágnak az árulásától. De ne feledjük, hogy az áruló néha önmagát árulja el, s jót tesz, amikor nem is akarja. Megesett már. Jó éjt! 
Másnap barna homállyal köszöntött be a hajnal, s az emberek szíve, amit Faramir visszatérte egy időre felvidított, megint összeszorult. A szárnyas árnyakat aznap nem látták, de hébe-hóba, magasan a Város felett, halványan felhangzott vijjogásuk, s aki csak hallotta, azon mind átfutott a rémület, sőt, akinek a szíve nem volt ilyen szilárd, az belereszketett, és elsírta magát.
És Faramir megint csak elment. - Nem hagynak neki nyugtot - morogtak jó néhányan. - Az Úr túlságosan meghajszolja a fiát, most kettő helyett szolgál, s a maga dolgán kívül azét is elvégzi, aki már nem tér haza. - És az emberek egyre csak észak felé tekingettek, s kérdezgették - Hol vannak a rohani lovasok?
Az igazság az, hogy Faramir nem a maga akaratából távozott. De a Város Ura a Tanácsnak is ura, s nem volt olyan kedvében, hogy bárki akarata előtt meghajoljon. A Tanács kora hajnalban ült össze. A kapitányok mind azon a véleményen voltak, hogy tekintettel a délről fenyegető veszélyre, a Város nem elég erős, hogy maga sújtson le elsőként, hacsak a rohani lovasok meg nem érkeznek. Addig meg nem tehetnek mást, mint hogy védik a falakat és várnak.
- Márpedig - mondta Denethor -, nem adhatjuk fel csak így a külső védelmi vonalat, a Rammast, amit olyan nagy munkával építettünk. És az Ellenségnek drágán kell megfizetnie érte, hogy átkel a folyón. Sem Cair Andros felől nem tud a Városra támadni teljes erővel, a mocsarak miatt, sem Lebennin felől, mert ott széles a folyó, és az átkeléshez sok bárka kell. Így hát kénytelen Osgiliathra összpontosítani az erejét, mint annak idején is, amikor Boromir megakadályozta az átkelést.
- Az csak kísérlet volt - mondta Faramir. - Ma tízszer akkora veszteséget okozhatunk az Ellenségnek az átkeléskor, mint akkor, mégis mi fizetünk rá. Mert ő könynyebben elviseli, ha egy hadsereget veszít, mint mi, ha egy századot. S ha nagy erővel átjut a folyón, veszélyessé válik a messze előretolt erők visszavonása.
- És Cair Androsszal mi lesz? - kérdezte a Fejedelem. - Ha Osgiliathot védjük, azt is tartani kell. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a balszárnyunk veszélyben forog. Lehet, hogy a rohírok megjönnek, lehet, hogy nem. De Faramir azt mondja, hogy a Fekete Kapuhoz még nagy erők tartanak. Onnét tehát több sereg is kivonulhat, s többhelyt is lecsaphat az átkelőhelyekre.
- A háborúban kockáztatni kell - mondta Denethor. - Cair Androsnak megvan az őrsége, oda egyelőre több embert nem küldhetünk. De harc nélkül nem vagyok hajlandó sem a folyót, sem Pelennort átengedni... nem, ha akad egyetlen kapitány, akiben van annyi bátorság, hogy teljesítse az ura akaratát.
Mindenki elnémult, de Faramir végül megszólalt: 
- Nem szállok szembe az akaratoddal, apám. Minthogy Boromirt elvesztetted, majd én megyek, s megteszem helyette, ami tőlem telik - ha ez a parancsod.
- Ez - felelte Denethor.
- Akkor ég veled - mondta Faramir. - S ha történetesen visszatérnék, légy jobb szívvel irántam.
- Az attól függ, mint térsz vissza - mondta Denethor. Faramirral, mielőtt ellovagolt volna keletre, utolsóként Gandalf beszélt. - Ne vesd oda az életet keserűségedben vagy elhamarkodottan - mondta. - Rád szükség van itt, nemcsak a háborúban. Apád szeret, Faramir, ezt soha ne felejtsd el! Ég veled!
Így hát Faramir megint csak elment, s annyi embert vitt magával, ahány önként vállalkozott rá, s ahányat a Város nélkülözni tudott. A falakról csak bámultak a homályon át a romváros felé, s találgatták, mi vár a csapatra, mert látni semmit sem lehetett. Mások meg, mint mindig, most is észak felé tekingettek, s azt számolták, hány mérföldre lehet a rohani Théoden? - Eljön? Nem feledkezik meg a régi szövetségről? - kérdezgették.
- Igen, eljön - mondta Gandalf -, még ha későn érkezik is. Hiszen a Vörös Nyíl legjobb esetben is csak tegnapelőtt ért el hozzá, s Edoras sok-sok mérföldnyire van.
Már késő estére járt, amikor új hírek jöttek. Egy ember érkezett lóhalálában a gázlótól, s jelentette, hogy Minas Morgulból újabb sereg vonult ki, s közeledik Osgiliath felé; csatlakoztak hozzá a délről, Haradból jött ezredek is, Csupa kegyetlen, magas ember. - Megtudtuk - mondta a futár-, hogy megint a Fekete Kapitány vezeti őket, előtte jár a félelem, s már a folyón is átcsapott.
E baljós szavakkal fejeződött be Pippin harmadik napja a városban. Kevesen pihentek le, mert szinte senki nem remélte, hogy Faramir sokáig tudná tartani a gázlót.
A rákövetkező nap, bár a sötétség elérte csúcspontját, s a homály már nem nőtt tovább, még az előzőnél is súlyosabban nehezedett az emberek szívére, s a Városban elaralkodott a rettegés. Hamarosan újabb rossz hírek érkeztek. Az Anduin átkelőhelye az Ellenség kezére került. Faramir a Pelennor fala felé hátrál, szétszórt erőit az országúti őrtornyokban próbálja összegyűjteni, de az Ellenség tízszeres túlerőben van.
- Ha átvágja magát a Pelennoron, az ellenség akkor is a sarkában lesz- mondta a futár. - Súlyosan megfizettek az átkelésért, de nem olyan súlyosan, mint reméltük. A hadműveletet jól kitervelték. Most már világos, hogy odatúl, titokban, hajóhadat építettek és rengeteg bárkát. Nyüzsögtek, mint a hangyák. De mégiscsak a Fekete Kapitány győzött le minket. Kevesen álltak meg előtte, és sokan már közeledtének hírére megfutottak. A maga népe is meghunyászkodik előtte, s a parancsára akár egymást is lekaszabolnák.
- Akkor énrám ott nagyobb szükség van, mint itt mondta Gandalf. Nyomban kilovagolt, s derengő fényét hamarosan elnyelte a homály. Pippin aznap éjszakára magára maradt, ébren álldogált a falon, s csak bámult kelet felé.
Még alig kondultak meg a napkeltét jelző harangok, gúnyos-szomorúan a fénytelen sötétben, mikor fölcsapó lángokat látott a távolban, a homályos mezők végében, ahol Pelennor falai álltak. Az őrök riadót kiáltottak, s a Városban mindenki fegyvert ragadott. Hébe-hóba egyegy vörös villanást láttak, s utóbb a sűrű levegőben tompa dörrenés ért el a Városig.
- Beveszik a falat! - kiáltották az emberek. - Réseket robbantanak! Közelednek!
- Hol van Faramir? - kiáltotta Beregond kétségbeesetten. - Ne mondjátok, hogy elesett.
Az első híreket Gandalf hozta. Maroknyi lovassal érkezett késő délelőtt; egy kocsisort kísértek. A kocsik a sebesültekkel voltak tele, akiket az országút romba dőlt őrtornyaiból mentettek ki. Gandalf egyenest Denethorhoz tartott. A Város Ura most a torony felső szobájában ült, a nagyterem fölött, s csak Pippin volt mellette; hol az egyik, hol a másik homályos ablakon nézett ki keletre, délre, északra, mintha sötét tekintete át tudná döfni a végzet mindent beborító homályát. Leginkább északra kémlelt, néha mozdulatlanul hallgatózott, mintha a hallás valami ősi művészete révén meghallaná a távoli pusztaságról a robajló patadobogást.
- Faramir megjött?- kérdezte.
- Nem - mondta Gandalf. - De még élt, amikor elváltunk. Úgy döntött, hogy ott marad az utóvéddel, nehogy a visszavonulás fejveszett futássá fajuljon a Pelennoron át. Talán sikerült egy darabig együtt tartania az embereit, noha ezt kétlem. Túlságosan nagy ellenféllel mérte össze az erejét. Mert az jött ellene, akitől féltem.
- Csak... csak nem a Fekete Úr? - kiáltott fel Pippin, mert rémületében nem tudta türtőztetni magát. Denethor keserűen fölnevetett. - Nem, még nem, Peregrin uram! Ő csak akkor jön el, hogy diadalt üljön fölöttem, ha már végleg legyőzött. Ő másokat használ fegyveréül. Így tesz minden nagy úr, ha elég bölcs, félszerzet uram. Mert mondd, mi másért ülnék én itt a toronyban, gondolkodnék, figyelnék és várnék, föláldozva még a fiaimat is? Hiszen még értek a kardforgatáshoz!
Fölállt, szétcsapta hosszú, fekete palástját, s íme, páncéling volt alatta, meg hosszú kard, kétmarkos, feketeezüst hüvelyben. - Így járok, és sok-sok évig így is aludtam - mondta -, nehogy a testem ellágyítsa és elgyávítsa a kor.
- De Barad-Dúr Urának legádázabb kapitánya akkor is bevette a külső falaidat - mondta Gandalf. - Angmar egykori királya, a varázsló és Gyűrűlidérc, a nazgúlok ura, Szauron kezében félelmetes lándzsa, s számunkra a kétségbeesés árnya.
- Akkor, Mithrandir, méltó ellenfeledre akadtál mondta Denethor. - Mert én, a magam részéről, már régóta tudom, ki a Fekete Torony hadainak főkapitánya. Csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem? Vagy visszavonulnál, mert fölibéd kerekedtek?
Pippin reszketett, attól félt, hogy Gandalfnak fejébe száll a düh, de kár volt aggódnia.
- Meglehet - felelt halkan Gandalf. - De annak, hogy mi az erőnket összemérjük, még nem jött el az ideje. S ha a régiek igazat szólnak, ő nem ember kezétől esik el, s a Sors, ami reá vár, még a bölcs szeme előtt is rejtve van. De akármi lesz is az, a Kétségbeesés Kapitánya még nem lovagol előre. Hátulról irányít, bölcsen, ahogy azt te az imént mondtad, s inkább a rabszolgáit hajszolja az őrületbe. Nem; nem azért jöttem, hogy megvédjem a sebesülteket, akiket még meg lehet gyógyítani; hanem mert a Rammast jó darabon áttörték, s Morgul seregei rövidesen több ponton is átvonulnak rajta. Elsősorban azért jöttem, hogy ezt közöljem veled. A mezőn rövidesen csatára kerül sor. Föl kell készülni a kirohanásra. A csapat lovasokból álljon. Bennük van rövidke reményünk, mert ez az egyetlen, aminek az ellenség még mindig híján van: kevés a lovasa.
- Nekünk is: de most már hamar itt lesznek a rohani lovasok - mondta Denethor.
- Ám valószínű, hogy addig még más jövevényekkel is találkozunk - mondta Gandalf. - Cair Androsról már megérkeztek az első menekültek. A sziget elesett. A Fekete Kapuból egy másik hadsereg is kivonult, s északkelet felől épp most kel át a Folyón.
- Azzal vádolnak, Mithrandir, hogy élvezed, ha rossz híreket hozhatsz - mondta Denethor -, de számomra ez nem újság: én ezt már tegnap este tudtam. Ami a kirohanást illeti, gondoltam rá magam is. Gyerünk le.
Telt az idő. Az őrök a falon végre megpillantották a Városba visszavonuló előőrsöket. Kimerült, nagyrészt sebesült emberek közeledtek rendezetlenül, bandákba verődve; volt, aki futott, mintha kergetnék. Keleten, a távolban fények villództak; s ezek most mintha kúszva indultak volna a síkon. Házak és csűrök lobbantak lángra. Majd innen is, onnan is, lángfolyók kúsztak elő, kanyarogtak a homályban, mind a felé a széles országút felé, amely a Városkaputól Osgiliathba vezet.
- Az ellenség - mormolták az emberek. - A külső fal leomlott. S most ömlenek a réseken, kezükben fáklyával, úgy látszik. De hol vannak a mieink?
Már estére járt az idő, s a homály olyan mély volt, hogy a Fellegvárból még a legjobb szemű embernek is elég nehéz volt kivennie, mi folyik odalenn, csak a lángcsíkokat látták, amelyek egyre nyúltak, s a mozgásuk egyre gyorsult. Ám végül, nem egészen egy mérföldnyire a Várostól, rendezettebb csapat tűnt fel; ez menetelt, s együtt maradt, nem futott.
Az őrök a lélegzetüket is visszafojtották. - Bizonyára Faramir - mondogatták. - Ő parancsolni tud, állatnak is, embernek is. Ő még tud.
A menedék már alig volt négy-ötszáz lépésnyire. A homályból, hátul, kis csapat lovas vágtatott elő, a hátvédből ennyi maradt meg. De megint zsákutcába jutottak a közeledő lángcsíkokkal kerültek szembe. Majd hirtelen vad kiáltozás csapott fel. Ellenséges lovasok közeledtek. A lángcsíkok lángáradattá váltak, fáklyás orkok hullámai követték egymást, vörös zászlós vad déliek bukkantak fel a semmiből, ordítva, s rontottak a visszavonulókra. S a homályos égről átható vijjogással zuhantak, csaptak le a szárnyas árnyak, a nazgúlok.
A visszavonulásból vad menekülés lett. Emberek eredtek neki, futottak eszük nélkül, itt is, ott is, elhajigálták a fegyvereiket, jajongtak félelmükben, arcra vetették magukat.
Ekkor a Fellegvárban felharsant a kürt, s Denethor végre szabadjára engedte a kirohanókat. A Kapu sötétjében meghúzódva, s a falak tövében csak a jelre vártak valamennyi lovas, aki a Városban maradt. Most előrelendültek zárt alakzatban, vágtába ugratták lovaikat, s üvöltve rohamoztak. A falakon is fölcsapott az ordítás; mert a mezőn legelöl ott vágtattak Dol Amroth hattyús lovagjai, élükön a Fejedelemmel, sisakjukon az ő kék jelvényével.
- Amroth, Gondorért! - ordították. - Amroth Faramirért!
Mint mennydörgés szakadtak az ellenségre kétfelől; de az egyik lovas messze megelőzte mindet; gyors volt, mint a szél a füvön; Keselyüstök hordozta, tiszta fényben égett, s fölemelt kezében fénysugár villogott.
A nazgúlok vijjogva röppentek föl, mert a kapitányuk nem jött még meg, hogy harcra hívja fehér tüzű ellenfelét. S a zsákmányra éhes morguli sereg, amelyet váratlanul ért a vad roham, megtört, s mint tűz a szélviharban, számtalan szikrára szakadozott, a mező teli volt levágott orkokkal, és mindenfelé eldobott fáklyák bűzlöttek és köptek kanyargós füstöt.
A lovasság tovább vágtatott, ám Denethor nem engedte őket messzire. Bár az ellenséget föltartóztatták, sőt pillanatnyilag vissza is verték, újabb erők ömlöttek keletről. Megint fölharsant a kürt, most visszavonulót fújt.
Gondor lovassága megtorpant. Védővonaluk mögött felsorakoztak az osgiliathi előőrsök, s most már rendezett sorokban húzódtak vissza. Elérték a Város Kapuját, s szilárd léptekkel vonultak be; a Város népe büszkén tekintett rájuk és éltette őket; igaz, nehéz szívvel, mert a századok szomorúan megfogyatkoztak. Faramir az emberei egyharmadát elvesztette. S Faramir hol van?
Ő érkezett utolsónak. Emberei már mind bent voltak. Visszatértek a lovagok is, leghátul Dol Amroth lobogója és fejedelme. S karjában, a lova nyergén rokonának, Denethor fia Faramirnak a teste, amit ott lelt a holtakkal teliszórt mezőn.
- Faramir! Faramir! - kiabált sírva a Város népe az utcán. De Faramir nem válaszolt, felvitték hát a kanyargós úton a Fellegvárba, apja elébe. Épp amikor a nazgúlok felröppentek a rájuk rontó Fehér Lovas elől, elröpült egy gyilkos nyílvessző, és Faramir, akit Harad egyik lovas bajnoka szorongatott, a földre zuhant. Csak Dol Amroth rohama mentette meg, hogy fektében össze ne kaszabolják.
Faramirt Imrahil, a Fejedelem hozta fel a Fehér Toronyba. - Fiad visszatért, uram, hősi tettek után - mondta. majd beszámolt mindenről, amit látott. Ám Denethor csak fölállt, ránézett a fiára, és néma maradt. Majd parancsot adott, vessenek ágyat ott, a szobájában, fektessék rá Faramirt, és távozzanak. Ő maga meg fölment titkos szobájába a toronysisak alá; s akik fölnéztek, látták, hogy a keskeny ablakok halványan fénylenek, a fény reszket egy darabig, föl-fölvillan, aztán kialszik. S mikor Denethor lejött onnét, bement Faramirhoz és szótlanul leült mellé, arca szürke volt, sokkal halottabb, mint a fiáé.
A Város ostroma tehát megkezdődött; bezárult körülötte az ostromlók gyűrűje. A Rammast áttörték, s az egész Pelennor az Ellenség kezére került. Az utolsó hírt, ami a falon kívülről bejött, északról menekült emberek hozták, mielőtt még a Kapu bezárult. Annak az őrségnek a maradványa, amely az észak felől, Rohanból és Anórienből a Városba vezető utat védte, ott, ahol az a mezőföldre belép. Ingold vezette őket, ugyanaz az Ingold, aki öt napja, amikor még fölkelt a nap, s minden hajnal megújította a fényt, a reményt, Gandalfot és Pippint beengedte az ország belsejébe.
- A rohírokról semmi hír - mondta. - Rohan most már nem jön. Vagy ha jön is, nem ér el minket. Hamarabb ér ide az új sereg, amely, mint mondják, Androsnál kelt át a folyón. Erős sereg: a sisakjukon Szemet viselő orkok zászlóaljaiból és számlálhatatlan emberszázadból áll, olyan fajta emberekből, amilyenekkel eddig még nem találkoztunk. Nem magasak, de tagbaszakadtak, mogorvák, szakállasak, mint a törpök, s roppant csatabárdokkal hadakoznak. Mi úgy véljük, valami vad földről jöhettek. Ők ellenőrzik az északi utat, és jó részük már tovább vonult Anórienbe. A rohírok erre nem jöhetnek.
A Kaput bezárták. Az éjjeliőrök mindegyike hallotta a szóbeszédet a kint csatangoló ellenségről, mely föléget mezőt és erdőt, s kardélre hány mindenkit, akit csak talál. Hogy hányan kelhettek már át a folyón, azt a sötétben nem lehetett megállapítani, de reggelre érve, a félhomályban kiderült, hogy még éjszaka, féltükben sem becsülték túl a számukat. A síkság feketéllett a menetelő csapatoktól, s ameddig a szem a homályban ellátott, az ostromlott város körül, mint mérgesgombák, mindenütt fekete vagy vörös sátrak, hatalmas táborok nőttek ki a földből.
Az orkok meg csak ástak, ástak, hangyaserényen, mély árkokat, hatalmas gyűrűben, a faltól alig nyíllövésnyire; és amint az árkok elkészültek, mindjárt megteltek tűzzel, bár hogy ezt ki gyújtotta, mivel táplálták, miféle ördöngösség útján, azt senki se látta. A munka egész nap folyt, Minas Tirith emberei csak nézték, s képtelenek voltak megakadályozni. És amint elkészült egy árokszakasz, látták, hogy máris jönnek az óriási szekerek, az ellenség újabb csapatai, és az árkok védelmében nagy hamar roppant hajítógépeket állítanak föl. És a falakon semmi nem volt elég nagy, hogy elért volna odáig, vagy megakadályozhatta volna a munkát.
Az emberek kezdetben csak nevettek, nemigen féltek az ilyen masináktól. Mert a Város Kőfala nagyon magas volt és csudálatosan vastag; még azelőtt épült, hogy Númenor tudománya és hatalma a száműzetésben felőrlődött volna; kívülről úgy festett, mint az Orthanc; kemény volt, fekete és sima, amit se tűzzel, se vassal bevenni nem lehet, hacsak a föld, amire épült, meg nem rendül alatta.
- Nem - mondták. - Ha a Névtelen maga jön, még ő sem jut be itt, amíg mi élünk. - De volt, aki erre azt kérdezte: - Amíg mi élünk? És meddig élünk? Van olyan fegyvere, ami a világ kezdete óta már nagyon sok erős várat legyőzött. Az éhség. Az utak el vannak vágva. Rohan nem jön.
De a hajítógépek nem is vesztegették lövéseiket a bevehetetlen falra. Nem volt olyan bandita- vagy orkvezér, aki elrendelte volna a rohamot, a fal, Mordor urának legerősebb ellenfele ellen. Az ostromot az erő és a rosszindulat vezérelte. Amint az óriási hajítógépeket nagy kiabálás, kötél- és csigacsikorgás árán fölállították, azok már hajigálták is a lövedékeket, csudálatos magasra, így aztán azok a bástya fölött potyogtak a Város legkülső körére; és sok közülük, valami titkos tudomány folytán, már lefelé hulltában lángra lobbant.
A falakon belül tehát tűzvész fenyegetett, s akinek épp nem volt más dolga, az mind az itt is, ott is felcsapó tüzeket oltogatta. És a nagyobb lövedékek közt más, kevésbé romboló, de annál iszonyúbb lövedékek is záporoztak. Kis, kerek golyóbisok potyogtak minden utcára és sikátorra. Ezek nem lobbantak lángra, de amikor az emberek odarohantak, hogy megnézzék, mifélék, fölkiáltottak vagy sírva fakadtak. Mert az ellenség azoknak a fejét hajigálta be a városba, akik elestek Osgiliath és a Rammas védelmében, vagy kinn a mezőn. Komor látvány: bár sok közülük szét volt verve, s nem lehetett ráismerni, sokat meg kegyetlenül kettéhasítottak, olyan is bőven akadt, amelynek a vonásain látszott, hogy kínok közt halt meg; s mindegyikre ráégették a behunyhatatlan Szem ocsmány bélyegét. S bármennyire megcsonkították, bárhogy megcsúfolták őket, megesett, hogy a város lakói olyasvalaki arcára ismertek rá, aki barátjuk volt, aki nemrég még büszkén viselte fegyvereit, szántott a mezőn vagy lovagolt ki ünnepnap valamelyik zöld völgybe a hegyek közé.
És hiába rázták az öklüket a könyörtelen ellenségre, amely ott nyüzsgött a kapu előtt. Az a szitkaikra ügyet se vetett, nem is értett a gondoriak nyelvén, csak kiáltozott fülsértő hangon. De hamarosan már nemigen volt ember Minas Tirithben, akinek lett volna mersze kiállni a falra, és nyíltan dacolni Mordor hadával. Mert annak, a Fekete Torony Urának, még egy fegyvere volt, gyorsabban ható, mint az éhség: a rettegés és a kétségbeesés.
Visszatértek a nazgúlok is: s ahogy a Fekete Úr gyarapította és előbbre vonta a seregét, úgy vált az ő hangjuk is mind gonoszabbá és iszonyatosabbá. Pedig ők csak az Ő akaratát és rosszindulatát visszhangozták. Örökké ott keringtek a Város fölött, mint a keselyű, amely arra számít, hogy jóllakik azok húsán, akiket utolért a végzetük. A szemhatáron túl és lelőhetetlenül magasan szálltak, de ott voltak, szakadatlanul, s gyilkos hangjuktól zengett a levegő. S ahányszor a hangjukat hallották, nemhogy jobban, annál kevésbé bírták elviselni őket. Végül már a legbátrabbak is a földre vetették magukat, ha ellibbent fölöttük a láthatatlan fenyegetés, vagy ha állva maradtak is, kiesett erejét vesztett kezükből a fegyver, gondolataik elsötétültek, s már nem érdekelte őket a harc, csak hogy elbújjanak, földre kushadjanak, vagy hagyják őket békén meghalni.
Ezen a sötét napon Faramir mindvégig ágyban feküdt a Fehér Torony szobájában, rettentő lázálmok között: haldoklik, mondta ki valaki, s hamarosan már a falakon, az utcákon is mindenki ezt mondogatta, “haldoklik”. S az apja ott ült mellette, és nem szólt semmit, csak nézte, és ügyet se vetett a vár védelmére.
Ilyen sötét órákat Pippin még sosem ért, még az urukhai orkok markában sem. Az volt a dolga, hogy az Urat szolgálja, s szolgálta is, bár az mintha a létéről is megfeledkezett volna; ott állt a világítatlan szoba ajtajában, leküzdve félelmeit, amennyire tudta. S ahogy figyelte, Denethor mintha ott öregedett volna meg a szeme előtt, mintha megpattant volna büszke akarata, s szigorú szelleme mintha kudarcot vallott volna. Lehet, hogy a gyász műve volt ez, vagy az önvádé. Pippin könnyeket látott az egykor könnytelen arcon, s ezt nehezebb volt elviselnie, mint a dühét.
- Ne sírj, uram - nyögte ki. - Lehet, hogy meggyógyul. Gandalfot kérdezted-e már?
- Ne vigasztalj mágusokkal! - intette le Denethor. - A bolondok reménye kudarcot vallott. Az Ellenség megtalálta, s hatalma most még nagyobb lesz: olvas a gondolatunkban, s tehetünk akármit, az mind miránk üt vissza.
Szükségtelen veszélybe küldtem a fiamat, köszönet nélkül, áldásom nélkül, s most itt fekszik, méreggel az ereiben. Nem, nem; végződjék ez a harc akárhogy, az én családom kihal, a Helytartók Háza véget ér. Majd aljanép uralkodik az Emberek Királyainak utolsó maradékán, az meg a hegyek közt kóborol, amíg az utolsót is föl nem hajtják.
Emberek jöttek az ajtóhoz, s a Város Urát hívták. - Nem, nem megyek le - mondta. - Itt kell maradnom a fiam mellett. Tán szól még valamit, mielőtt meghal. Mert közel a vége. Kövessétek azt, akit kedvetek tartja, akár a Szürke Bolondot, bár az ő reménye már kudarcot vallott. Én itt maradok.
Így történt, hogy Gandalf átvette a parancsnokságot Gondor birodalmának utolsó bástyáján. Amerre ment, az emberek szíve mindenütt felvidult, s a Szárnyas Lovasok emléke kiment a fejükből. Fáradhatatlanul rótta a várost, a Fellegvártól a Kapuig; és vele Dol Amroth csillogó páncélos fejedelme. Mert ő és a lovagjai még tartották magukat, amint az olyanokhoz illik is, akikben az ősi Númenor fajtájának rontatlan vére folyik. Az emberek, ha látták őket, összesúgtak a hátuk mögött: - Úgy látszik, a régi regék igazat mondtak, tünde-vér van ezeknek az ereiben, hisz azon a földön valamikor régen Nimrodel népe lakott. - És akkor mindig akadt valaki, aki a homályban is elénekelte Nimrodel regéjének vagy más olyan éneknek néhány strófáját, ami a régmúlt időkben az Anduin völgyében született.
S mégis: amint továbbmentek, a homály megint magába zárta az embereket, szívük kihűlt, Gondor vitézsége hamvába holt. S a félelem szürke napja így ment át lassaníassan a kétségbeesés fekete éjszakájába. Most már gáttalanul dühöngtek a tüzek a Város első körében, és sokhelyt elvágták a külső fal őrsége elől a visszavonulás útját. De kevesen voltak a hívek, akik kitartottak őrhelyükön; java részük már a második kapu mögé menekült.
A csata színterétől nem messze, a Folyón, hamarost híd épült, és a hídon egész nap ömlöttek a hadak és a hadfelszerelés. Így hát éjfélkor végre megindult a roham. Az előőrs az árkok közt hagyott körmönfont ösvényeken maga mögött hagyta a tüzet, s csak jött, jött, közeledett, tekintet nélkül a veszteségre, s a faltól nem egészen nyíllövésnyire csordákba verődött. De, ami azt illeti, a falon nem voltak már annyian, hogy nagy kárt tettek volna bennük, bár a tűzfényben jó célpontot nyújtottak bárki olyan íjásznak, mint amilyenekkel valamikor régen Gondor dicsekedett. Észlelvén, hogy a Város vitézsége megtört, a láthatatlan kapitány bevetette minden erejét. A sötétben lassan előregördültek az Osgiliathban épített ostromtornyok.
Újabb hírnökök érkeztek a Fehér Toronyba, az Úr szobájába, s Pippin be is engedte őket, mert sürgős ügyben jöttek. Denethor lassan elfordította fejét Faramir arcáról, s némán rájuk nézett.
- Ég a Város első köre, uram - jelentették. - Mi a parancsod? Még te vagy az Úr és a Helytartó. És nem mindenki hajlandó Mithrandirt követni. Az emberek menekülnek és otthagyják a falat őrizetlenül.
- Miért? Miért menekülnek? A bolondok - mondta Denethor. - Jobb hamarabb megégni, mint később, ha már úgyis meg kell. Menjetek vissza a máglyátokra! Hogy én? Én is elmegyek a magam máglyájára. A máglyámra, igen. Denethorra és Faramirra nem vár sírbolt. Sírbolt nincsen! Nincs hosszú álom, bebalzsamozva. Úgy égünk meg, mint a pogány királyok, azelőtt, hogy itt egyetlen nyugatról jött hajó is kikötött volna. Menjetek vissza, és égjetek!
A hírnökök meg se hajoltak, hang nélkül menekültek.
Denethor most fölállt, s elengedte Faramir lázas kezét, amit eddig a kezében tartott. - Ő ég, ő már ég! - mondta szomorúan. - Szellemének háza összeomlik. - Majd halkan Pippinhez lépett, és lenézett rá.
- Ég veled! - mondta. - Ég veled, Paladin fia Peregrin. Szolgálatod rövid volt, s már a vége felé jár. Arra a kis időre, ami még hátra van, elbocsátlak. Menj, és halj meg úgy, ahogy legjobbnak érzed. És azzal, akivel akarod, akár a barátoddal is, aki a bolondságával a halálod okozza. Küldd a szolgáimat, és menj. Ég veled!
- Én nem búcsúzom, uram - mondta Pippin, s letérdelt elébe. Majd hobbit módra, váratlanul fölállt, s az öregember szemébe nézett. - Most elmegyek, uram mondta -, mert valóban nagyon szeretném Gandalfot viszontlátni. De Gandalf nem bolond; s eszembe se jut addig meghalni, amíg ő kétségbe nem esik. De a szavam s a szolgálatod alól addig nem kérek felmentést, amíg élsz. S ha végül mégis eljutnának a Fellegvárig, remélem, hogy ott leszek, s ott állok a te oldaladon, s tán érdemes leszek a fegyverre, amit tőled kaptam.
- Tégy amit akarsz, félszerzet uram - mondta Denethor. - De az én életem kettétörött. Küldd a szolgáimat! - S visszafordult Faramirhoz.
Pippin elment, szólt a szolgáknak, s azok jöttek is; hat férfi az udvartartásból, mind erős és tisztes; mégis megreszkettek, hogy az Úr hívatja őket. Ám Denethor csak annyit mondott halkan, hogy Faramirt takarják be melegen, s vigyék ki az ágyat. Engedelmeskedtek. Fölemelték, s kivitték a kamrából az ágyat. Lassan lépegettek, hogy a lázas betegnek a lehető legkevésbé legyen alkalmatlan. Denethor botra támaszkodva követte őket. Utolsónak Pippin jött ki.
Kimentek a Fehér Toronyból, mintha temetni mennének, ki a sötétbe, ahol a mélyen lógó felhő alját vörösre festették a tüzek. Lassan lépegettek a nagy udvaron, amíg csak Denethor egy szóval meg nem állította őket a Kiszáradt Fa alatt.
Néma csönd volt, csak a háború zaja hatolt föl lentről, a Városból; még a száraz ágakról a fekete medencébe csöpögő víz szomorú neszét is hallották. Majd átmentek a Fellegvár kapuján, ahol az őrszem értetlenül és kétségbeesve meredt rájuk. Nyugatra fordultak, s végül megérkeztek egy ajtóhoz, amelyik a hatodik kör hátsó falán nyílt. Ezt Fen Hollennek hívták, mert mindig zárva volt, csak temetés idején nem, s csak a Város Ura használhatta, vagy akik a sírok jelét viselték, s rendben tartották a holtak házait. Ezen túl kanyargós út vezetett le több fordulóval arra a keskeny földcsíkra a Mindolluin sziklakiszögellésének árnyékába, ahol a halott királyok és helytartóik otthona állott.
Az út szélén egy kis házban ijedt tekintetű kapus ült, s kezében lámpással jött elébük. Az Úr parancsára kinyitotta s némán kitárta az ajtót; elvették tőle a lámpást, s bementek. Az ősi falak közt vezető meredek úton sötét volt, s a libegő lámpafény bábos mellvédre esett. Lassú lépteik visszhangot vertek, ahogy mentek lejjebb, lejjebb, míg csak meg nem érkeztek a Csöndes Útra, a Rath Dínenre, halovány kupolák, üres csarnokok és rég halott emberek képmásai között; ekkor beléptek a Helytartók Házába, s terhüket letették.
Pippin szorongva nézett körül, s látta, hogy nagy, boltozatos teremben van, amelynek halotti leplekkel teliaggatott falát mintha az árnyak borítanák, amelyeket a kicsi lámpa vet. S márványasztalokat látott, több sorban, halványan, s mindegyik márványasztalon egy-egy alvó emberalak feküdt kővánkoson, mellén összekulcsolt kézzel. De az egyik, a legközelebbi, üres volt és csupasz. Denethor rámutatott, ráfektették Faramirt, ő is mellé feküdt, az apát és a fiút letakarták egyazon takaróval, s megálltak mellettük lehajtott fejjel, mint aki halottaságy mellett gyászol. Ekkor Denethor halkan megszólalt:
- Itt akarjuk kivárni - szólt. - De ne küldjetek a balzsamozókért. Hozzatok sietve tűzifát, rakjatok körül, s rakjatok alánk is, aztán öntsetek olajat rá. S ha parancsot adok, vessetek rá fáklyát. Tegyétek, ne szóljatok hozzám. Ég veletek!
- Engedelmeddel, uram! - mondta Pippin; sarkon fordult, s rémülten menekült a Holtak Házából. - Szegény Faramir! - gondolta. - Muszáj Gandalfot megkeresnem. Szegény Faramir! Valószínű, hogy inkább orvosságra szorulna, mintsem könnyekre. De Gandalfot vajon hol találom? A dolgok sűrűjében, gondolom; s nem lesz ideje haldoklókra és őrültekre.
Az ajtóban az egyik szolgához fordult, aki ott maradt őrködni. - A gazdád nincs eszénél. Ne siessetek! Ne gyújtsatok tüzet, amíg Faramir él! Semmit ne tegyetek, míg meg nem jön Gandalf!
- Ki az úr Minas Tirithben? - kérdezte a szolga. Denethor úr vagy a Szürke Vándor?
- A Szürke Vándor, vagy úgy látom, senki - vágta rá Pippin, és rohant vissza a kanyargós úton, ahogy a lába bírta, el a döbbent kapus előtt, át az ajtón, s tovább, míg csak a Fellegvár kapujába nem ért. Az őr odakurjantott neki, ahogy elment mellette, s a hangban Beregond hangját ismerte fel.
- Hova loholsz, Peregrin uram? - kérdezte Beregond.
- Mithrandirt keresem - felelt Pippin.
- Az Úr megbízatásai sürgősek, s nem akarlak feltartani - mondta Beregond -, de mondd meg gyorsan, ha tudod: mi van? Hova ment az Úr? Az imént álltam szolgálatba, s hallom, hogy elindult a Zárt Ajtó felé, s előtte Faramirt vitték.
- Úgy van - mondta Pippin. - A Csöndes Útra. Beregond lehajtotta a fejét, hogy könnyeit leplezze. Azt mondták, haldoklik - sóhajtotta -, s lám, már halott.
- Nem - mondta Pippin. - Még nem. S azt hiszem, még mindig meg lehetne menteni. De a Város Ura, Beregond, hamarabb megadta magát, mint a Város. Ádáz és veszedelmes. - Sietve elismételte Denethor különös szavait, s elmondta, mit tett. - Azonnal meg kell találnom Gandalfot.
- Akkor le kell menned a csatába.
- Tudom. Az Úr elbocsátott. De Beregond, ha tudsz, tégy valamit, hogy erre az iszonyúságra ne kerüljön sor. - Az Úr nem engedi, hogy aki fekete-ezüst egyenruhát visel, bármi okból elhagyja az őrhelyét az ő kifejezett parancsa nélkül.
- Jó, akkor döntsd el, hogy mi fontosabb: a parancs vagy Faramir élete - mondta Pippin. - Ami meg az egyebeket illeti, azt hiszem, őrülttel van dolgod, s nem az Úrral. Szaladnom kell. Majd visszajövök, ha tudok.
S szaladt le, le, a külső város felé. Emberek menekültek mellette a tűzvészből, egyenruhája láttán többen is rákiabáltak, de ő ügyet se vetett senkire. Végre átjutott a Második Kapun. A két fal közt csak úgy csapkodtak a lángok, ám mégis minden furamód néma volt. Se csatazaj, se kiáltozás, se fegyvercsörgés. Aztán egy iszonyú kiáltás, megrendült minden, s egy tompa, visszhangzó durranás. Erőt vett a rárontó félelmen és iszonyon, ami szinte a térdéig végigreszketett rajta, s befordult a sarkon a kapu mögött a tágas térre. Megdermedt. Megtalálta Gandalfot, de visszarettent, s az árnyékba kucorodott.
A nagy roham már éjfél óta tartott. Duhogtak a dobok. Északon és délen egyik ellenséges csapat a másik után rohamozta a falat, majd hatalmas bestiák jöttek, akkorák, mint egy ház, a vörös és szeszélyes fénybe; haradi műmakok vonszoltak a tűzárkok közt az utakon óriási tornyokat és masinákat. De a kapitányuk nemigen törődött vele, megölik-e őket, vagy hányat ölnek meg; célja csak az volt, hogy próbára tegye a védelem erejét, és egyszerre sok helyt tartsa lekötve Gondor embereit. A Kapu volt az, ahol a legnagyobb erővel készült lesújtani. A Kapu azonban ugyancsak erős volt, vasból-acélból kovácsolták, s bevehetetlen kőtornyok, kőbástyák védelmezték, de mégiscsak ez volt a kulcs, a leggyöngébb pont a magas és áthatolhatatlan falon.
A dobok duhogása erősödött. Lángok szöktek fel. Nagy masinériák kúsztak át a mezőn; középütt egy roppant faltörő kos, nagy, mint egy szálfa az őserdőből, megvolt vagy száz láb hosszú, s vastag láncokon lengett. Sokáig dolgoztak rajta Mordor fekete kovácsműhelyeiben, fekete acélból öntött ocsmány feje veszett farkas fejét formázta, s rontó igék álltak rajta. A neve Grond volt, az ősidők Alvilági Pörölyének emlékére. Hatalmas bestiák húzták, orkok vették körül, s mögötte hegyi trollok, a kezelői baktattak.
De a Kapunál még szilárd volt az ellenállás, itt Dol Amroth lovagjai és az őrség legkeményebb katonái állták a sarat. Dárdáktól, nyilaktól volt sűrű a levegő; ostromtornyok omlottak össze vagy lobbantak lángra, mint a fáklya. A fal előterét a Kapu mindkét oldalán vastagon borították a roncsok és a lemészároltak tetemei; ám mint az eszeveszettek, újabbak és újabbak jöttek és rohamoztak.
Grond közelebb kúszott. Teteje állta a tüzet, s bár meg-megvadult egy-egy bestia, és sokat széttiport a számtalan ork közül, holttestüket csak félredobták, és a helyükbe mások léptek.
Grond közelebb kúszott. A dobok vadul duhogtak.
A hullahegyen egy ocsmány alak tűnt fel; csuklyás, fekete köpenyes, szálfa termetű lovas. Lassan, az elesetteken tapodva előrelovagolt, nyílra, dárdára, ügyet se vetve. Megállt, s magasra emelte hosszú, fakó kardját. S ekkor nagy félelem zuhant mindenkire, védőre, ellenségre egyaránt; az emberek keze lehanyatlott, egyetlen íj se pendült. Egy pillanatra elnémult minden.
Majd megdobbantak, pörögtek a dobok. Grond nekirugaszkodott, hatalmas kezek lökték előre. Elérte a Kaput. Meglendült. Mély dobbanás robajlott át a Városon, mint a mennykőcsapás. De a vasajtók és acéloszlopok állták a csapást.
Ekkor a Fekete Kapitány fölállt a kengyelben, rettentő hangján elkiáltotta magát, valami iszonyatos, elfeledett, szívet s követ rengető nagy erejű nyelven.
Háromszor kiáltott. A roppant kos háromszor dobbant. S az utolsó dobbanásra betört Gondor kapuja. Mintha varázsszóra robbant volna szét; villám reccsent, s a két kapuszárny darabokban hullott a földre.
Belovagolt a Nazgúlok Ura. Alakja feketén magasodott a tüzek hátterén, mint maga a roppant és kétségbeejtő fenyegetés. Belovagolt a Nazgúlok Ura, belovagolt a kapubolton, amin ellenség még nem lépett át, s mindenki menekült a tekintete elől.
Kivéve egyvalakit. Várakozva, némán és mozdulatlanul, még mindig ott ült a kapu előtt Gandalf, Keselyüstök, a világ szabad lovai közül az egyetlen hátán, aki elviselte ezt a rettenetet, rendületlenül, mint egy sírszobor a Rath Dínenen.
A Fekete Lovas hátravetette csuklyáját, és íme! Királyi koronát viselt; de a korona láthatatlan fejen ült; a vörös tüzek átcsillantak a korona és a köpönyeges roppant fekete váll között. S a láthatatlan száj gyilkos nevetésre nyílt.
- Vén bolond! - mondta. - Vén bolond! Ez az én órám. Hát nem ismered fel a Halált, ha látod? Halj meg, hiába, és légy átkozott! - Magasra emelte a kardját, és a pengén láng futott végig.
Gandalf nem mozdult. Ám ebben a pillanatban, a város valamelyik udvarán elkukorította magát egy kakas. Élesen, tisztán kukorékolt, mit sem törődve boszorkánysággal, háborúval, mert ő csak a napot köszöntötte, ami messze a halál árnyai fölött a pirkadattal bukkant föl az égen.
S mintha erre válaszolna, messziről más hang is zendült. Kürtöké. Kürtöké. Kürtöké. A fekete Mindolluin oldala tompán visszhangozta. Nagy északi kürtök zengtek vadul. Rohan végre megérkezett.


5. fejezet

A rohírok útja

Sötét volt, s Trufa semmit se látott, ahogy takaróba tekeredve feküdt a földön; s bár szél nem fújt, és mozdulatlanul ült meg a fülledt levegő, a láthatatlan fák halkan sóhajtoztak körülötte. Fölemelte a fejét. Aztán megint hallotta; mintha dobok dobbantak volna halkan az erdős dombokon és a hegyoldalakban. Aztán a dobogás hirtelen megszűnt, majd másutt hangzott fel, hol közelebb, hol távolabb. Vajon az őrök hallották-e, töprengett magában.
Látni nem látta, de tudta, hogy körös-körül a rohírok csapatai pihennek. Érezte a lovak szagát a sötétben, hallotta a mocorgásukat és halk dobogásukat a vastag tűlevél szőnyegen. A sereg egy fenyőerdőben táborozott; az erdő a magányos Eilenach hegyet vette körül, amely a kelet-anórieni nagy út mellett hosszan húzódó Drúadán rengetegből emelkedik ki.
Trufa akármilyen fáradt volt is, nem tudott elaludni. Négy napja lovagolt egyvégtében, s az egyre mélyülő homály már nagyon nyomta a szívét. Mind gyakrabban jutott eszébe, hogy miért is kellett neki mindenáron eljönnie, mikor minden ürügye megvolt rá, hogy hátramaradjon, még az ura is ezt parancsolta. Még az is megfordult a fejében, hogy az öreg király, ha tudná, hogy megszegte a parancsát, vajon haragudna-e? Talán nem. De Dernhelm és Elfhelm, a seregvezér közt, aki azt az éored-et vezérelte, amelyikben ők lovagoltak, mintha valami hallgatólagos egyetértés lett volna. Sem ő, sem az emberei nem vettek tudomást Trufa ottlétéről, s úgy tettek, mintha nem is hallanák, ha szólt hozzájuk. Akár nyeregzsák is lehetett volna Dernhelm lova hátán. Dernhelmet senki se zaklatta, ő se szólt senkihez. Trufa kicsinek, fölöslegesnek, magányosnak érezte magát. A helyzet aggasztó, a sereg veszélyben. Nem egész egynapi lovaglás választotta el őket Minas Tirith külső falától, ami a mezőföldet körülvette. Felderítőket küldtek előre. Többen nem tértek vissza közülük. Mások jöttek, lóhalálában, s jelentették, hogy az utat az ellenség megszállva tartja. Ellenséges sereg táborozik rajta, hárommérföldnyire Amon Dintől, s egy embercsapat már feléjük nyomul, alig van kilencmérföldnyire. A hegyekben és az erdőben az út mentén portyáznak. A király és Éomer az éjszakai órákban tanácsot tartott.
Trufa nagyon szeretett volna szót váltani valakivel, s eszébe jutott Pippin. De ettől csak nyugtalanabb lett. Szegény Pippin, bezárva abba a nagy kővárosba, magányosan, félelmek között. Trufa azt kívánta, bár lenne ő is olyan szálfa termetű lovas, mint Éomer, s fújhatná meg a kürtöt vagy mi, és vágtathatna a megmentésére. Fölült, s feszülten fülelt a mind közelebbről hangzó dobbanásokra. Egyszerre halk hangokat hallott, és félig eltakart, halvány fényű lámpásokat pillantott meg a fák között. Köröskörül a sötétben az emberek is aggodalmasan mozgolódtak.
Egy magas alak tornyosult fölébe, botlott belé, s szidta a gyökereket. Hangjáról ismerte föl, hogy Elfhelm, a seregvezér az.
- Nem vagyok gyökér, uram - mondta Pippin -, sőt még csak zsák se, csak egy kék-zöld hobbit. De engesztelésül legalább annyit árulj el, hogy mi készül itt, körülöttünk?
- Készülhet akármi ebben az átok sötétben - felelt Elfhelm. - De az uram üzent, hogy készüljünk az indulásra; lehet, hogy azonnal nyeregbe kell szállnunk.
- Jön az ellenség? - kérdezte Trufa aggódva. - Ezek az ő dobjaik? Már-már azt hittem, csak képzelődöm, s hogy senki más nem hallotta.
- Dehogyisnem - mondta Elfhelm. - Az ellenség az úton van, nem a hegyekben. Te a fanyűvőket hallod, az erdők vadembereit; így szólítgatják egymást a messzeségből. Mondják, még itt kísértenek a Drúadán rengetegében. Egy régebbi kor maradékai, kevesen vannak, és nem mutatkoznak, vadak és óvatosak, mint az erdei állatok. A háborúban sem Gondorral, sem Lovasvéggel nem tartanak; de most aggasztja őket a sötétség és az orkok érkezése; félnek, hogy visszatérnek a Sötét Idők, ami ugyancsak valószínű. Örüljünk, hogy nem ránk vadásznak; mint mondják, mérgezett nyilaik vannak, s úgy értik az erdőt, mint senki más. De fölajánlották a szolgálataikat Théodennek. Épp most vezetik a királyhoz az egyik főnöküket. Látod azt a lámpát? Ennyit hallottam, nem többet. Megyek, mert szólít az uram parancsa. Csomagold össze magad, Zsák uram! - Ezzel eltűnt a homályban.
Trufának nem volt ínyére ez az egész vadember-ügy, meg a mérgezett nyilak, de ettől függetlenül is rettenetesen nyomta a szívét a rettegés. Elviselhetetlen ez a várakozás. Tudnia kell, hogy mi lesz. Fölkelt, s óvatosan utánalopakodott a lámpásnak, mielőtt az még eltűnt volna a fák kőzött.
Egyszer csak nagy tisztásra ért; ott verték föl a király sátrát egy hatalmas fa alatt. Egyik kinyúló vastag ágáról eltakart lámpa lógott s vetett halavány fénykört a földre. Ott ült Théoden és Éomer, s előttük a földön különös, zömök alak guggolt, göcsörtös, mint a vén fa, gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat. Kurta lábú, vastag kezű, vaskos és tagbaszakadt, pucér, csak a derekán visel fűszoknyát. Trufa egyszerre úgy érezte, ismeri valahonnét, s hirtelen eszébe jutott a dúnhargi csupapúpnép. Mintha életre kelt volna az ősi szobrok egyike, de az is lehet, ez itt egyenes leszármazottja azoknak, akiknek hasonlatosságára időtlen időkkel ezelőtt az elfeledett mesterek a szobrokat faragták.
Épp csönd volt, amikor Trufa közelebb lopódzott, aztán megszólalt a fanyűvő. Úgy látszott, valami kérdésre ad választ. Mély torokhangon beszélt, de Trufa meglepetésére a Közös Nyelven, bár akadozva, s barbár szavakat belekeverve.
- Nem, lovasok apja - mondta -, mi nem harcol. Csak vadász. Gorgünok-at öl erdőben, gyűlöl orknépet. Gyűlöl gorgünok-at is. Segít, amit tud. Fanyüvőnek éles füle és szeme: tud minden ösvényt. Fanyüvő itt élt már kőházak előtt; mielőtt magas ember kijött a Vízből.
- Mi a csatában szorulnánk segítségre - mondta Éomer. - Hogyan tudnál te meg a néped segítségünkre lenni? - Hírt hoz - felelte Fanyüvő. - Kinéz hegyekről. Föl mász nagy hegyekre és lenéz. Kőváros bezárva. Tüzek égnek kint és bent is. Te oda akarsz menni? Akkor gyorsan kell. De gorgün és messziről jött emberek - mutatott kurta, görcsös karjával a hegyek felé - ülnek lovasúton. Nagyon sok, több, mint lovasember.
- Honnét tudod? - kérdezte Éomer.
Az öregember lapos képéről, fekete szeméből semmit se lehetett kiolvasni, de a hangja elárulta, hogy morcos és elégedetlen. - Fanyüvő vad, szabad, nem gyerek - mondta. - Én nagy főnök, Ghán-buri-Ghán. Sok mindent megszámol: csillagokat égen, levelet fán, embert sötétben. Ti ötször tízszer tíz és egyszer ötször tíz vagytok. Ők több. Nagy harc, és ki győz? És még sokkal több kőházak körül.
- Sajnos, nagyon is igazat beszél - mondta Théoden. - S valamennyi földerítőnk azt mondja, hogy árkokat ástak és sorompókat állítottak az úton. Nem tudjuk őket egyetlen rohammal elsöpörni.
- Márpedig ugyancsak sietnünk kell - szólt közbe Éomer. - Magosvár ég!
- Ghán-huri-Ghán befejez - mondta Fanyüvő. Ő nem csak egy utat tud. Elvezet úton, ahol nincs szakadék, nem jár gorgün, csak fanyüvő és állat. Kőház-nép, mikor még erős volt, sok utat épített. Faragott hegyet, mint vadász vadhúst. Fanyüvő hitte, követ eszik. Nagy szekérrel járt Drúadánon át Rimmonba. Már nem. Utat elfeledett, de Fanyüvő nem. Hegyen át és hegy mögött megvan, fű és fa alatt, Rimmon mögött megy Dinbe, viszsza lovasútra. Fanyüvő megmutat nektek utat. Aztán ti öltök gorgűn-t és elkergetitek fényes vassal gonosz sötétet, és Fanyüvő visszajön és alszik erdőben.
Éomer és a király a maga nyelvén tanácskozott. Végül Théoden a fanyüvőhöz fordult. - Elfogadjuk az ajánlatodat - mondta. - Mert, hogy ha sok ellenséget hagyunk is a hátunk megett, mit számít az? Ha a kőváros elesik, úgy sincs visszautunk. Ha meg nem, az ork-sereg vágta el önmagát. Ha hűséges vagy, Ghán-buri-Ghán, gazdagon megjutalmazunk, s örökre kivívod Lovasvég barátságát.
- Holt ember nem barát elevennek, nem ád ajándékot - mondta a fanyüvő. - De ha él Sötétség után, hagy fanyüvőt békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok. Ghán-buri-Ghán nem vezet csapdába. Elmegy lovasemberek apjával, s ha rossz útra vezet, ti megöltök őt. - Úgy legyen! - mondta Théoden.
- Mennyi ideig tart, hogy megkerüljük az ellenséget, és visszatérjünk az útra? - kérdezte Éomer. - Amerre vezetsz, gyalogmenetben kell mennünk; az út bizonyára keskeny.
- Fanyüvő gyorsan megy - mondta Ghán. - Út négy ló széles Kőemberek szekérútján - mutatott délre -, csak eleje és vége keskeny. Fanyüvő Dinig napkeltétől délig megjár.
- Akkor hét órát számoljunk, amíg a sereg éle odaér - mondta Éomer. - És legalább tízet, amíg az egész sereg. Mert lehet, hogy valami váratlan esemény feltartóztat, s ha a sereg ennyire elnyúlik, ahhoz is idő kell, hogy a hegyekből kiérve felfejlődjék csatarendbe. Most hány óra? - Ki tudja? - mondta Théoden.
- Sötét van, de nem éjszaka - mondta Ghán. - Ha nap feljön, mi érez itt, akkor is, ha nem lát. Már fölmászta keleti hegyek fölé.
- Akkor indulnunk kell, amint lehet - sürgetett Éomer. - Még így sem remélhetjük, hogy ma odaérünk Gondor segítségére.
Trufa nem várta meg, hogy talán többet is hall, hanem elosont, hogy kész legyen, mire megjön a parancs az indulásra. Ez volt a csatát megelőző utolsó szakasz. Nem tartotta valószínűnek, hogy sokan túlélnék közülük. De Pippinre gondolt, és Minas Tirith égésére, s legyőzte rettegését.
Aznap minden jól ment, színét se látták, hangját se hallották az úton lesben álló ellenségnek. A fanyüvők őrláncot állítottak óvatos vadászokból, így aztán sem ork, sem kóbor kém nem tudta meg, hogy orvul átkelnek a hegyen. A homály, mire az ostromlott város közelébe értek, mélyebb volt, mint valaha, s a lovasok mint lóháton ülő fekete árnyak vonultak hosszú sorokban. Minden egyes századnak megvolt a maga fanyüvő-vezetője; az öreg Ghán a király mellett rótta az utat. Kezdetben lassabb volt az útjuk, mint remélték, mert eltartott egy ideig, amíg a lovasok gyalogszerrel és a lovaikat száron vezetve kitaposták maguknak az utat a sűrű erdőben, a hegyen át a táboruktól a kőemberek rejtett szekérútjáig. Késő délután volt, mire a sereg éle megérkezett a sűrű, szürke ciheresbe, amely az Amon Din keleti szélén húzódott, s elfedte azt a hegyvonulattal párhuzamos szurdokot, amely keletről nyugatra, Nardoltól Dinig vezetett. A szurdokban vitt az elfeledett szekérút, amely a Városból Anórienbe tartó fő lovaglóútba torkollt; de most már sok-sok fanemzedék óta az erdő vette birtokába, eltűnt, széttöredezett, és számtalan esztendő avarja födte. De ez az erdő volt a lovasvégiek utolsó reménye, fedezék, mielőtt a nyílt mezőn csatába bocsátkoznának; hiszen hátuk mögött feküdt az út és az Anduin síksága, keleten és délen meg köves, csupasz lejtők, ahol az elgyötört hegyek összebújtak, s fokról fokra feljebb gyűrődve végül a Mindolluin roppant hegyhátában értek véget.
Az élen lovagló század megállt, és a sereg a kőemberek szekérútjának szurdokából kiérve szétszóródott, s táborhelyet keresett a szürke fák alatt. A király tanácsra hívta össze a kapitányait. Éomer felderítőket akart kiküldeni, hogy az utat kikémleljék; de az öreg Ghán a fejét rázta. Nem jó lovasembert küldeni - mondta. - Fanyüvő mindent lát, amit lehet rossz levegőben. Mindjárt itt lesz, és elmondja.
Megérkeztek a csapatkapitányok; s óvatosan előosontak a fák közül a többi csupapúp-alakok is; mind annyira hasonló az öreg Ghánhoz, hogy Trufa alig tudta megkülönböztetni őket. Különös, torokhangú nyelvükön jelentést tettek a főnöküknek.
Ghán egyszerre a királyhoz fordult: - Fanyüvő sok mindent mond - kezdte. - Először: lenni óvatosnak, lovasok! Sok ember táborban, Dinen túl, egy óra ide - s nyugatra mutatott, a fekete tanúhegy felé. - De onnét kőnép új faláig senki. Ott sokan dolgozni. Fal nem áll: gorgün ledöntötte fekete vasdoronggal és földrengéssel. De nem óvatos, nem néz körül. Azt hisz, barát őriz minden út! S az öreg Ghán fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet.
- Csupa jó hír! - kiáltotta Éomer. - Még e homályban is fölcsillan a remény. Ellenségeink fogásai néha a mi hasznunkra vannak. Ez az átkozott sötétség minket is elrejt. Most meg, sóvárgó vágyukban, hogy elpusztítsák Gondort, s szétszedjék kőről kőre, az orkok a legnagyobb aggodalmat szüntették meg. Átvágunk rajtuk - ha odáig eljutottunk.
- Még egyszer nagyon köszönöm, erdők Ghán-buriGhánja - mondta Théoden. - Minden jót kívánok neked. a hírekért és a vezetésért.
- Ölj gorgün! Ölj ork! Fanyüvő szónak nem örül felelt Ghán. - Kergesd el rossz levegő és sötétség fényes vassal!
- Azért lovagoltunk idáig, hogy ezt tegyük - mondta a király -, s minden bizonnyal megpróbáljuk. De hogy sikerül-e, az csak holnap derül ki.
Ghán-huri-Ghán lekuporodott, s a búcsú jeléül a földet érintette kemény homlokával. Majd fölállt, mint aki menni készül. De megtorpant, fölnézett az égre, mint valami döbbent erdei állat, s beleszagolt a furcsa levegőbe. Szeme fölcsillant.
- Változik a szél! - kiáltotta, s egy szempillantás alatt társaival együtt beleveszett a homályba, hogy soha többé ne lássa viszont egyetlen rohani lovas sem. Nem sokkal ezután messze keleten megint megszólalt a halk dobszó. De a seregből most már senki se félt, hogy a fanyüvők netán elárulnák őket, bármilyen csúfak és furcsák is.
- Tovább már nem szorulunk vezetőre - mondta Elfhelm. - Hisz van a seregben, aki béke idején járt már Magosvárban. Mint magam is. Ha kiérünk az útra, délnek fordulunk, s még huszonegy mérföld, amíg a mezőföld falához érünk. Onnét az út mindkét oldalán mindvégig gyep van, Gondor fullajtárjai ott lovagolnak a legsebesebben. Ott mi is gyorsan haladhatunk, s halkan.
- De mostantól kezdve fel kell készülnünk minden gonoszságra, és össze kell szednünk minden erőnket - mondta Éomer. - Én azt tanácslom, pihenjünk egyet, innét este induljunk tovább, s úgy osszuk be az utunkat, hogy a csatamezőre akkor érjünk, mikor holnap úgyamennyire hajnalodik.
Ezzel a király is egyetértett, s a kapitányok eltávoztak. De Elfhelm hamarosan visszajött. - A felderítők semmi érdemlegeset nem találtak a szürke erdőn túl, uram mondta -, csak két embert; két holt embert és két holt lovat.
- Igen? - mondta Théoden. - Tehát?
- Mindkettő gondon futár volt, uram; az egyik talán Hirgon. Kezében legalábbis a Vörös Nyilat szorongatta, de a feje hiányzott. És: a jelekből ítélve mindkettő nyugat felé menekült, mikor a halál utolérte őket. Ebből én azt olvasom ki, hogy mikor tőlünk visszatértek, azaz, ha szokásuk szerint állomásonként lovat váltottak, két éjszakával ezelőtt, már ellenséget találtak a külső falon, vagy lehet, hogy épp akkor folyt az ostrom. A Városba tehát nem jutottak be, és kényszerűségből visszafordultak.
- Sajnos - mondta Théoden. - Denethor eszerint nem vette hírét a jöttünknek, s kétségbeesik.
- A szükség nem tűr halasztást, de későn mégiscsak jobb, mint soha - mondta Éomer. - S lehet, hogy e közmondás most igazabbnak bizonyul, mint bármikor azóta, hogy az első ember szóra nyitotta a száját.
Éjszaka volt. Rohan serege némán vonult az út két oldalán. Az út a Mindolluin előhegyeit megkerülve, most délre kanyarodott. Messze, s majdnem pontosan előttük vörös volt az ég alja, s feketén rajzolódott ki rajta a roppant Mindolluin. Egyre közelebb jártak a pelennori Rammashoz; de még nem járt hajnalra az idő.
A király az élen járó század közepén lovagolt, körülötte udvartartásának tagjai. Utánuk Elfhelm éored-je következett; Trufa most vette észre, hogy Dernhelm elhagyta a helyét, és a sötétben mindjobban előrenyomakszik, végül már ott lovagol közvetlenül a király testőrei mögött. A menet megtorpant. Trufa halk hangokat hallott elölről. Felderítők érkeztek vissza; majdnem a falig merészkedtek. Odamentek a királyhoz.
- Nagy tüzeket láttunk, uram - jelentette az egyik. A Város lángokban áll, s a mező teli ellenséggel. De úgy látszik, mindenkit leköt az ostrom. Amennyire meg tudtuk becsülni, nagyon kevesen maradtak a külső falon, s azoknak is csak a dúláson jár az eszük.
- Emlékszel még a fanyüvő szavaira, uram? - kérdezte egy másik. - Én béke idején a tág Lankáson élek; a nevem Wídfara, s én is tudok olvasni a szél üzenetéből. Már fordul. A Dél lélegzetét hozza; s bármilyen halványan, de tengerszaga van. Sok újat hoz a reggel; mire a falhoz érsz, pirkadni fog a bűz fölött.
- Ha igazat szólsz, Wídfara, tán áldásos és békés éveket érsz még! - mondta Théoden. Ezután udvartartása tagjaihoz fordult, akik ott voltak a közelben, de hangja tisztán csengett, s így az első éored lovasai közül is sokan hallották a szavait:
- Eljött az óra, Lovasvég lovasai, Éorl fiai. Előttetek tűz és ellenség, az otthon messze, a hátatok mögött. Bár idegen mezőkön szálltok harcba, a dicsőség, amit itt arattok, tietek lesz az idők végezetéig. Esküt tettetek; most teljesítsétek; tegyétek meg, amivel a szorongatottaknak, hazátoknak és a barátságnak tartoztok.
A lovasok pajzsukat ütögették a lándzsájukkal.
- Éomer, fiam! Te vezeted az első éored-et - rendelkezett Théoden. - Én a királyi lobogó mögött lovaglok középen. Elfhelm, fordítsd a századodat jobbra, ha túl vagyunk a falon. S te, Grimbold, a tiedet balra. A többi meg kövesse az első hármat, ahogy módja van rá. Ahol az ellenség összeverődik, csapjatok rá. Más tervet nem készíthetünk, mert nem tudjuk, hogy mi a helyzet a mezőn. Előre hát, s ne féljétek a sötétséget!
Az első század útnak indult, amilyen gyorsan tudott, mert még mindig sötét volt, bármi változást jósolt is Wídfara. Trufa Dernhelm háta mögött lovagolt, bal kezével kapaszkodott, jobbjával meg a kardját próbálta meglazítani a hüvelyében. Most érezte, hogy milyen keservesen igazak az öreg király szavai: - Mit kezdenél egy ilyen csatában, Trufiádok? - Pontosan ezt - gondolta -, gátolnék egy lovast, s reménykednék, hogy nem esem le a lóról és nem gázolnak halálra a vágtató paták!
Már nem voltak hárommérföldnyire a külső falaktól. Hamarosan odaértek: Trufa számára túlságosan is hamar. Vad kiáltások hallatszottak, fegyverek csaptak össze, de röviden. A falon serénykedő orkok kevesen voltak, s meglepetésszerűen érte őket a támadás, így hát vagy kardélre hányták vagy elkergették őket. A Rammas északi kapujának romja előtt a király megint megállt. Az első éored fölzárkózott mögé és kétoldalt melléje. Dernhelm ott maradt a király közelében, bár Elfhelm százada jobbra húzódott el. Grimbold emberei elkanyarodtak keletre, s egy másik nagy nyíláson lépték át a falat.
Trufa kikandikált Dernhelm háta mögül. Messze, tán tízmérföldnyire, vagy annál is messzebb, nagy tüzet látott, de köztük és a fal közt is tűzcsíkok izzottak hatalmas félkörben, a legközelebbi talán ha hárommérföldnyi re. Mást nemigen tudott kivenni a sötét lapályon, mint ahogy a pirkadatnak se látta semmi jelét, nem is reménykedett benne, s szelet sem érzett, sem változót, sem változatlant.
Rohan serege most némán megindult Gondor mezején, lassan, de egyenletesen nyomult előre, mint az emelkedő ár egy biztosnak vélt töltés résein át. A Fekete Kapitány minden gondolatát és akaratát a város közeli eleste kötötte le, s eddig még semmi hírt nem kapott, ami figyelmeztethette volna, hogy a terveibe hiba csúszott.
Egy idő múltán a király az embereit egy kissé keletre térítette, hogy éket verjen az ostrom tüzei és a külső mezők közé. Ellenállással még mindig nem találkoztak, és Théoden még mindig nem adott jelt a rohamra. Végül újra megállította a sereget. A Város itt már közelebb volt. Érezték az égésszagot s a közeli halál árnyékát. A lovak nyugtalankodtak. De a király mozdulatlanul ült Hósörény nyergében, csak nézte az elkínzott Minas Tirithet, s mintha hirtelen beléhasított volna a fájdalom vagy a rettegés. Szinte összezsugorodott, meghajlott a kortól. Trufa is ott érezte magán az iszony és kétely rettentő súlyát. Szíve lassabban vert. Mintha az idő is megállt volna e tétovaságban. Elkéstek! És késve ideérni rosszabb, mint soha! Tán Théodennek is inába száll a bátorsága, lehajtja a fejét s eloldalog, hogy megbújjék a hegyek között.
S akkor Trufa megérezte végre; vitathatatlanul megérezte a változást. Szél érte az arcát! Fény derengett. Messze, messze, délen, kibontakoztak a felhők, gomolyogtak, sodródtak szürkén: mögöttük ott bujkált a hajnal.
S e pillanatban megvillant valami: mintha villám csapott volna föl a földből, a Város alatt. Izzó fényében ott állt a Város, kápráztatón fehéren-feketén, tornya, mint csillogó tű; s mikor magába zárta újra a sötétség, a mezőn át hatalmas dörej görgött feléjük dübörögve.
S e hangra a király meghajlott háta, mint a rugó egyenesedett ki. Megint mint a szálfa, magas volt és büszke, fölállt a kengyelben, és elkiáltotta magát hatalmas hangon, csengőbben, mint halandó ember valaha is:

Théoden Lovashada, lóra, lóra!
Vad vágy gyúl, győzd: tüzelj, gyilkolj! 
Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot, 
Kard s vér napja vár, mire nap kél! 
Vágtass, vágtass! Fel Gondorba!

Ezzel kiragadta a zászlóvivője, Guthláf kezéből a kürtöt, s akkorát fújt bele, hogy az kettérepedt. S a sereg valamennyi kürtje az égre irányult, s e nehéz órában úgy zúgott föl Rohan kürtszava, mint szélvész a pusztán, vagy égzengés a hegyek között.

Vágtass! Vágtass! Fel Gondorba!

A király rákiáltott Hósörényre, s a ló vágtába ugrott. Mögötte lobogója csattogott a szélben, rajta a fehér ló zöld mezőben, de a király messze megelőzte. Kíséretének lovagjai dübörögve eredtek utána, de még ők sem tudták utolérni. Ott vágtatott Éomer is, sisakján úszott a fehér lófarok, az első éored arcvonala úgy tört előre, mint partra a tajtékos hullám, de Théodent nem tudta utolérni. Látszott, hogy ádáz, hogy ősei csata-dühe, mint az új vér vágtat ereiben, mint a régiek istene sarkallta Hósörényt, akár Oromé, a Nagy, a valák csatájában, mikor a világ még ifjú volt. Dísztelen arany pajzsa íme! megvillant, mint a nap tükörképe, a fű zöld lángot vetett csataménje fehér lábai körül. Mert megjött a hajnal s a tengeri szél; és menekült a homály, és följajdultak Mordor seregei, erőt vett rajtuk a félelem, futottak, haltak és áttaposott rajtuk a düh patája. És akkor Rohan egész serege rázendített, és dalolva vagdalkozott, s szép és félelmetes énekszavuk a Városig elhallatszott.
6. fejezet

A csata Pelennor mezején

De nem holmi rabló vagy ork-törzsfő volt, aki Gondor ostromát vezette. A sötétség túl hamar megtört, korábban, mint ahogy a Fekete Úr elrendelte: a szerencse pillanatnyilag ellene fordult; épp akkor csúszott ki a kezéből a győzelem, mikor érte nyúlt, hogy megragadja. De a karja hosszú volt. S még most is hatalmas erőknek parancsolt. Sok fegyverese volt a Királynak, a Gyűrűlidércnek, a Nazgúlok Urának. Otthagyta a Kaput, és eltűnt.
Lovasvég királya, Théoden épp elérte az utat, ami a Kaputól a folyóra vezetett, s elkanyarodott a Város felé, amely nem volt már egy mérföldnyire sem. Egy csöppet visszafogta a lovát, új ellenséget keresett, s lovagjai, velük Dernhelm is, körülvették. Elöl, a falhoz közelebb Elfhelm emberei már az ostromgépek közt hadakoztak, kaszabolták, űzték az ellenséget a magagyújtotta tűzbe. Pelennornak már majdnem az egész északi felét megtisztították, égtek az ork-táborok, s az orkok, mint vadász elől a vad, csordákban futottak a folyó felé: a rohírok kedvükre vágtattak ide-oda. De a Várost még nem szabadították fel, a Kapu még nem volt a birtokukban. Az ellenség ott keményen megvetette a lábát, s a mező túlfelén egy másik, veretlen hadsereg állt. Az úton túl, délre, ott sorakozott Harad főereje, lovasságuk a törzsfő lobogója körül. Az körülnézett, s a hajnal derengő fényében megpillantotta a király lobogóját. Látta, a lobogó messze előtte jár a csatának, s csak néhány ember van körülötte. Elöntötte a vörös düh, nagyot kiáltott, s vérszínű lobogóját, amit fekete kígyó díszített, magasra emelve megindult a zöld mezőben vágtató fehér ló ellen; a déliek kardot rántottak, szablyájuk megvillant, mint megannyi csillag.
Théoden észrevette, hogy jön, nem várta be a támadást, megsarkallta Hósörényt, és elébe vágtatott. Összecsaptak. De Théoden dühe forróbban izzott, lovagjai ügyesebben bántak hosszú lándzsáikkal, s több volt bennük a keserűség. Ha kevesebben voltak is, úgy csaptak a déliek seregére, mint mennykő az erdőbe. Thengel fia Théoden egyenest a tusa közepébe; lándzsája eltört, ahogy a törzsfőnökbe döfte. S már röppent ki a kardja, ugratott a lobogónak, hasította kettőbe a zászlórudat, a zászlótartót; a fekete kígyó aláhanyatlott. S aki az ellenséges lovasokból eddig még megmaradt, most megfordult, és hanyatt-homlok menekült.
De íme! a diadal közepette a király aranypajzsa elhomályosult. A hajnal lehervadt az égről. Sötétség hullt rájuk. A lovak nyihogtak és megbokrosodtak. Levetették lovasaikat, azok ott fetrengtek a földön.
- Hozzám! Hozzám! - kiáltotta Théoden. - Előre, éorlfiak! Ne féljétek a sötétséget! - De Hósörény a rémülettől eszét vesztve ágaskodott föl, küzdött a levegővel, s nyihogva zuhant az oldalára; fekete dárda döfte át. A király alatta.
A nagy árnyék úgy ereszkedett alá, mint egy lecsapó felhő. S lám! valami szárnyas jószág; ha madár, nagyobb, mint bármi más madár; csupasz, se pikkelye, se tolla, s roppant szárnya is inkább karmos ujjak közt feszülő bőrhártya. Tán valami régibb világ teremtménye, olyan fajta, mely elfeledett hegyek közt senyvedt a hold hidegében, túlélte idejét, s rút kőfészkében keltette ki utolsó, elkésett, s minden rosszra képes fészekalját. S a Fekete Úr megszerette, döghúson fölnevelte, míg csak nagyobbra nem nőtt valahány fiókája, mint bármi más szárnyas jószág valaha is; s lóul adta őket szolgái alá. Most mind lejjebb-lejjebb siklott, behúzta bőrhártyás ujjait, vijjogva telepedett rá Hósörény tetemére, belevájta karmát, s ráhajtotta hosszú, kopasz nyakát.
Hátán fekete köpenyes, hatalmas és fenyegető lény ült. Acélkoronás, de a korona és a köpeny közt nem lát szott semmi, csak gyilkos szemének izzása: a Nazgúlok Ura volt az. Mikor a sötétség fölszakadt, visszatért a levegőbe, magához parancsolta szárnyas paripáját, s már jött is megint, romlást hozott, kétségbeesésre fordította a reményt, s halálra a diadalt. Kezében roppant fekete buzogány.
De Théoden nem maradt teljesen magára. Kíséretének lovagjai ott hevertek körülötte lekaszabolva, vagy rémületükben eszüket vesztett lovaik ragadták őket messzire. De egy még mindig ott állt: az ifjú Dernhelm, a hűségében rettenthetetlen; zokogott, mert apjaként szerette királyát. Trufa meg a roham során sértetlenül kucorgott mögötte, míg csak le nem csapott az Árnyék; ekkor Windfola levetette őket a hátáról rémületében, s most vadul rohangászott a síkon. Trufa négykézláb kushadt, mint egy káprázó állat, rettegésében nem látott, és fölfordult a gyomra.
- Király szolgája! - kiáltott némán a szíve. - Maradj itt mellette! Azt mondtad, apád lesz! - De teste erősebb volt az akaratánál, s csak reszketett. Szemét sem merte kinyitni, nem mert föltekinteni.
Ekkor kihunyó eszmélete feketéjén át Dernhelm hangját vélte hallani, de ez a hang valahogy különös volt, s valami mást, ismerős hangot juttatott eszébe.
- Távozz, csúf pokolfajzat, dögkeselyűk ura! Hagyd békén a holtat! - Hideg hang válaszolt: - Ne állj a nazgúl és prédája közé. Mert akkor nem öl meg, ha rád kerül a sor. Elvisz a siralmak házába, túl a sötéten, ahol húsodat fölfalják, s fonnyadt agyad csupaszon állhat a Sohabenem-hunyt Szem elébe.
Hüvelyéből kiröppent kard csendült. - Tégy, amit akarsz, de ha rajtam áll, nem teszed meg.
- Nem teszem meg? Bolond; eleven férfi engem vissza nem tart!
Ekkor Trufa olyan hangot hallott, amit ebben a pillanatban a legkevésbé tartott valószínűnek. Mintha Dernhelm fölkacagott volna, s csengő kacagása, mint az acélcsengés. 
- Én nem vagyok ám eleven férfi! Lányt látsz! Én Éowyn vagyok, Éomer húga! S állj csak ide közém, meg rokonom-uram holtteste közé, ha ismersz halált. Mert akár élő vagy, akár fekete szellem, én kettéhasítlak, ha hozzá mersz érni.
A szárnyas jószág rávijjogott, de a Gyűrűlidérc nem felelt, hallgatott, mintha kételye támadt volna. Trufa félelmén egy pillanatra úrrá lett a csodálkozás. Kinyitotta a szemét, és leszakadt róla a feketeség. Pár lépésnyire tőle ott gubbasztott a szárnyas jószág, sötétség vette körül, s fölötte feketéllett a Nazgúlok Ura, mint a kétségbeesés árnya. S azzal szemtől szembe, tőle egy kicsit balra, az, akit ő Dernhelmnek ismert. De lehullott fejéről a haját elrejtő sisak, s az most kibomolva, mint sápadt arany omlott a vállára. Tengerszürke szeme kemény és ádáz, még ha csurgott is arcán a könnye. Kezében kard, pajzsát magasra emelte, hogy ellensége iszonytató szemét eltakarja.
Éowyn volt az, s Dernhelm is. Mert Trufa emlékezetébe egyszerre belevillant az arc, amelyet az úton ismert meg, Dúnhargtól idáig; az arc, amely a halált keresi, mert a remény odavan. Szívét eltöltötte a szánalom és a csodálat, s egyszerre fölhorgadt benne fajtájának lassan hevülő bátorsága. Keze ökölbe szorult. Nem szabad meghalnia. olyan szép, olyan elszánt! Legalábbis egyedül nem, úgy, hogy senki ne álljon az oldalán.
Ellenségük szeme nem fordult feléje, mégis alig mert megmoccanni, nehogy a szörnyű szem megpillantsa. Lassan, nagyon lassan félrekúszott, de a Fekete Kapitány, kételyei közt és a lány iránt táplált gonosz rosszindulatában ügyet se vetett rá, mintha csak féreg lenne a porban.
A roppant bestia egyszer csak széttárta ocsmány szárnyát, s még a szele is bűzlött. Felszökkent a levegőbe, majd vijjogva, karmával-csőrével lecsapott Éowynra.
De a lány nem hátrált; a rohírok leánya, királyok ivadéka, karcsú, de kemény, mint az acélpenge, gyönyörű, mégis félelmetes. Kardja lecsapott, ügyesen, gyilkosan: lecsapta a bestia előrenyújtott fejét, s az, mint a kő, zuhant a földre. Hátraszökkent, mikor a hatalmas test a földhöz csapódott; a két kitárt szárny megvonaglott a földön. A sötétség elszállt. Fény hullt Éowynre, s haja megcsillant a felkelő nap fényében.
A dög hátáról leszállt a Fekete Lovas, s fenyegetően tornyosult fölébe. Nagyot kiáltott, hangja mint méreg ömlött az ember fülébe, s lesújtott a buzogánya. A lány pajzsa ízzé-porrá zúzódott, karja eltört. Térdére esett. A Fekete Kapitány felhőként hajolt fölébe, a szeme izzott; fölemelte buzogányát, hogy öljön.
De egyszerre fájdalmas kiáltással előrebukott, a buzogány mellétalált, s a földet érte. Trufa kardja döfött belé hátulról, áthatolt a fekete köpenyen, s elmetszette a térde inát.
- Éowyn! Éowyn! - kiáltotta Trufa. Majd tántorogva, küszködve fölágaskodott, és minden erejét összeszedve lecsapott kardjával a korona és a köpeny nyaka közé, ahogy a roppant váll eléje görnyedt. A kard szikrát vetett, és darabokra tört. A korona csörrenve hullott a földre. Éowyn rárogyott elesett ellenségére. De lám! A köpeny is, a páncéling is üres volt. Ott hevert alaktalanul a földön, megtépve és gyűrötten, egy kiáltás szökött a reszkető levegőbe, vékony jajszóvá halkult, elkapta a szél, s a testetlen, magas hang elhalt, elnyelte a semmi, és nem is hallotta többé soha senki a világnak ebben a korában.
És Trufa, a hobbit, ott állt az elesettek közt, és pislogott, mint a napvilágon a bagoly, mert szemét elhomályosították a könnyek; könnyei ködén át látta Éowyn gyönyörű fejét, amely a földön nyugodott és meg se moccant; látta a dicsősége teljében elesett királyt. Mert Hósörény kínjában legurult róla: mégis ő volt gazdája végzete.
Ekkor Trufa lehajolt, és megcsókolta a király kezét. S lám! Théoden kinyitotta a szemét, és a tekintete tiszta volt, s nehezen forgó nyelvvel, de nyugodtan azt mondta:
- Ég áldjon, Holbytla uram! Az én testem megtöretett. Apáimhoz megyek. S még az ő dicső társaságukban sem kell majd szégyenkeznem. Elejtettem a fekete kígyót. Komor a reggel, boldog a nap, arany a napnyugta!
Trufa képtelen volt szólni, csak elsírta magát. - Bocsáss meg, uram - mondta végül -, hogy megszegtem parancsodat, s hogy nem tettem többet a szolgálatodban, mint hogy távoztodban elsirassalak.
Az öreg király elmosolyodott: - Ne gyászolj! Engedetlenséged meg van bocsátva. A nagy lelket nem lehet megtagadni. Élj boldogságban; s ha békességben ülsz és pipázol, gondolj rám! Mert most már sose fogok veled ülni Meduseldben, ahogy ígértem, hogy fűtudományodat meghallgassam. - Behunyta a szemét, ahogy Trufa fölébe hajolt. Egyszer csak megint megszólalt. - Hol van Éomer? Mert a szemem elsötétül, s szeretném még látni, mielőtt elmegyek. Utánam ő legyen a király. És Éowynnek üzenni szeretnék... Ő... ő nem akart elhagyni engem, s most már sose látom őt, ki szívemnek kedvesebb, mintha a lányom lenne.
- Uram, uram... - mondta volna megtört hangon Trufa - ő... - de ebben a pillanatban megint kitört a csatazaj, körös-körül mindenütt tülkök és kürtök rikoltoztak. Trufa körülnézett, közben meg is feledkezett a háborúról, s maga körül az egész világról, s úgy érezte, órák teltek el azóta, hogy a király a halála elébe lovagolt, pedig valójában épp az imént történt. De látta, veszély fenyeget; belekerülnek a most kibontakozó nagy csata közepébe.
Új ellenséges erők közeledtek sietve az úton a Folyó felől; a falak alól is Morgul légiói vonultak; a déli mezőkön meg Harad talpasai jöttek, előttük lovasok, hátuk megett meg a műmak-ok roppant háta látszott, s rajtuk bástyák. De északon Éomer fehér sisakdísze lobogott a rohírok arcvonala előtt, akik ott gyülekeztek és sorakoztak; a Városból meg a megmaradt gondori emberek serege özönlött ki, elöl Dol Amroth ezüsthattyús lobogója, amint a kapu előtt űzi az ellenséget.
Egy pillanatra átvillant Trufa agyán: - Hol lehet Gandalf? Miért nincs itt? Nem menthette volna meg a királyt és Éowynt? - De már jött is vágtában Éomer, s vele kíséretének még életben lévő lovagjai. Már biztosan ülték meg a lovukat. Csudálkozva nézték a szárnyas bestia dögét a földön; lovaik visszahőköltek tőle. De Éomer leszökkent a nyeregből, s ahogy odalépett a király elébe s megállt, bánattal telt meg a szíve.
Aztán az egyik lovag kivette a király lobogóját az elesett zászlótartó, Guthláf kezéből, és magasra emelte. Théoden lassan felnyitotta a szemét. A lobogó láttán jelezte, hogy adják át Éomernek.
- Üdv Lovasvég Királyának! - mondta. - Vigyétek győzelemre a zászlót! Ég áldja Éowynt! - És örökre lehunyta a szemét, s nem tudta, hogy Éowyn ott fekszik a közelében. És aki csak ott állt körülötte, az mind zokogott és úgy kiáltotta: - Théoden! Théoden király!
És Éomer így szólt hozzájuk

Mértéket a gyásznak! 
Hatalmas hullt itt, méltó halállal.
Majd ha dicső halom fedi, nők sirassák! 
Minket csata sürget!

De maga is zokogott, miközben mondta. - Lovagjai maradjanak vele - rendelkezett -, s vigyék el holttestét tisztességgel a mezőről, nehogy átsöpörjön fölötte a csata. Igen, s a király mindazon vitézeit, akik vele feküsznek. - És végignézett a holttesteken, és néven szólította mindet. Majd egyszerre megpillantotta a húgát, Éowynt, s ráismert rögtön. Kőbálvánnyá dermedt, mint akinek nyílvessző forrasztja torkára a szót; majd holtsápadt lett, s hideg düh szállt a fejébe. Egy darabig hang se jött ki a torkán. Izzott az ádáz indulattól.
- Éowyn! Éowyn! - kiáltotta végre. - Éowyn, hogy kerülsz te ide? Ez miféle őrültség, vagy miféle boszorkányság? Halál, halál, halál! Mindnyájunkat elemészt a halál!
Aztán se szó, se beszéd, sarkon fordult, senkitől tanácsot nem kért, a Város embereire nem várt, csak megsarkantyúzta a lovát, visszavágtatott a sereg elébe, megfújta a kürtjét, s elkiáltotta magát, hogy “rajta!”. S az egész mezőn végigzengett a hangja, hogy: - Halál! Rajta, rajta, ha romlás vár, ha világvége, rajta!
És a sereg nekilendült. De a rohírok már nem énekeltek. - Halál! - kiáltották egy hanggal, félelmetesen, s egyre növekvő sebességgel, mint a szökőár söpört át haduk az elesett királyon, s vágtatott el dübörögve délnek.
És Trufiádok, a hobbit, ott állt és pislogott könnyei között, és senki se szólt hozzá, sőt észre se vették. Aztán kitörülte szeméből a könnyet, s lehajolt, hogy fölvegye a zöld pajzsot, amit Éowyntől kapott, s a hátára csatolta. Majd körülnézett, hogy hol is a kardja, amit elejtett: mert mikor lesújtott vele, karja elzsibbadt, s most csak a bal kezének tudta hasznát venni. S íme! Ott hevert a kard, pengéje füstölt, mint a tűzre vetett ág; miközben nézte, mindjobban összezsugorodott, és végül eltűnt.
Így végezte a Sírbuckából származó kard, Nyugathon alkotása. De ha sorsát ismeri, örvendett volna, aki egykor, az Északi Királyságban, a dúnadán nép fiatalkorában, mikor az Ellenség Angmar rettegett birodalma, s feje annak varázsló-királya volt, e kardot türelmes munkával kikovácsolta. Mert semmilyen más penge, bármilyen erős kar forgatja, nem ejthetett volna az ellenségen ekkora sebet, hasíthatott volna a szellem-húsba, imigyen törvén meg a varázst, amely a láthatatlan inakat az akaratával összekötötte.
Fölemelték a királyt, s köpenyekkel letakart lándzsanyeleken elindultak holttestével a Város felé; mások meg Éowynt emelték fel gyöngéden, s vitték a király után. De a király kíséretének elesett tagjait nem tudták elvinni a csatatérről; mert a király lovagjai közül heten vesztették életüket, köztük Déorwyne is, a vezérük. Így hát egymás mellé fektették őket, az ellenségtől és az óriásmadár dögétől távolabb, s lándzsákat szúrtak le köréjük. Ezután, mikor mindennel végeztek, visszatértek, máglyát raktak, és elégették rajta a madárdögöt; de Hósörénynek sírt ástak, fejéhez követ állítottak, s rávésték Gondor és Lovasvég nyelvén

Hű szolga s úr-sorsa Lény: 
Szélláb csikaja, Hósörény.

Hósörény sírján zöld és selymes szálú fű nőtt, de ahol a fekete madár dögét elégették, a föld örökre fekete maradt és terméketlen.
Trufa lassan, szomorúan baktatott a hordágyak mellett, a csatára ügyet se vetett. Fáradt volt, fájt minden tagja, lába reszketett, mintha hideg rázná. A tenger felől eső érkezett, s mintha az égbolt is Théodent és Éowynt siratná, szürke könnyeivel oltotta el a Város tüzeit. Az eső ködén át pillantotta meg Trufa Gondor közeledő embereit. Imrahil, Dol Amroth fejedelme odalovagolt a halottvivőkhöz, s visszafogta a lovát.
- Miféle terhet cipeltek, Rohan emberei? - kiáltotta. - Théoden királyt - felelték. - Meghalt. De Éomer király most nyargal a csatába: ott lobog fehér sisakdísze a szélben!
Ekkor a fejedelem leszállt a lováról, letérdelt a hordágy mellé, hogy a királynak és hős rohamának tisztelettel adózzék, és csurogtak a könnyei. Aztán fölállt, és ránézett Éowynre, és elbámult. 
- Ugyan már, ki ez a lány? - kérdezte. - Hát a rohíroknak még a leányai is eljöttek, hogy szorongattatásunkban segítségünkre legyenek?
- Csak egy - felelték. - Ez Éowyn úrnő, Éomer húga; és nem is tudtuk, hogy velünk lovagol, egészen mostanáig. Fájlaljuk is.
A fejedelem, a lány szépségét látván, bár az arc sápadt volt és hideg, fölébe hajolt, hogy jobban megnézze, s megérintette a kezét. 
- Rohan emberei! - kiáltotta. - Felcser nincs köztetek? Megsebesült, lehet, hogy halálosan, de azt hiszem, él még. - És tükörfényes karvértjét a lány ajka elé tartotta, s lám! az acél alig észrevehetően elhomályosult.
- Siessetek nagyon - mondta, s egy lovast küldött vissza a városba, hogy segítséget hozzon. Ő maga mélyen meghajolt a halott király előtt, búcsúzóul, majd nyeregbe szállt, és ellovagolt a csatába.
Pelennor mezőin most ádázul föllángolt a harc: magasra csapott a csatazaj, fegyvercsörgés, az emberek üvöltözése, a lovak nyihogása. Tülkök bőgtek és kürtök harsogtak, és trombitáltak a műmakok, ahogy harcra ösztökélték őket. A Város déli fala alatt a gondori talpasok rátámadtak Morgul ott gyülekező légióira. De a lovasok elvágtattak kelet felé, hogy Éomernek segítsenek: a Szálas Húrin, a Kulcsok Őrizője, meg Lossarnach Ura, és a Zöldhegyekből való Hirluin, és Imrahil fejedelem, a ragyogó, s velük minden lovagjuk.
Épp jókor érkezett a segítségük; a szerencse már-már cserbenhagyta Éomert, mert dühe elragadta. A rohírok rohamának heve szétzilálta az ellenséget, a lovasok ékei behatoltak a soraik közé, szétszórták lovasaikat, és halálra kergették gyalogosaikat. De ahol műmakok voltak, oda a lovak nem mentek, visszahőköltek, megbokrosodtak; a hatalmas szörnyetegeket nem győzték le, azok úgy álltak, mint a védelem bástyái, és a haradiak most körülöttük gyülekeztek. S ha a rohírok háromszoros túlerő ellen indítottak rohamot, most már a haradiak fölénye, egymagában is sokkal több volt ennél; ráadásul egyre ömlöttek a friss csapatok Osgiliathból. Készen álltak a Város kirablására és Gondor megszentségtelenítésére, s csupán Kapitányuk parancsára vártak. Az azonban elpusztult Théoden kezétől, de Gothmog, Morgul hadnagya bevetette őket a küzdelembe: a csatabárdos khandi varágokat, a bíborvörösbe öltözött délieket és a Haradon is túlról jött troli termetű, lógó vörös nyelvű, fehér szemű vadembereket. Csapataik egy része a rohírok ellen vonult, más része nyugatra, hogy Gondor hadait elvágja, s ne engedje őket a rohírokkal egyesülni.
Épp mikor a csata sorsa már-már Gondor ellen fordult, és reményük megingott, a városban nagy kiáltozás támadt; az idő késő délelőttre járt, erős szél fújt, az eső továbbvonult észak felé, és kisütött a nap. A falon álló őrök messzire elláttak, s attól, amin a szemük megakadt, minden reményük elszállt.
Mert az Anduin a harlondi kanyarban olyan irányt vett, hogy a Városból jó néhány mérföldnyire végig lehetett látni rajta, s akinek jó szeme volt, az most hajókat látott közeledni. S amint a hajókat meglátták, kétségbeesetten kiáltottak fel, mert a hajóhad, amely a szél szárnyán fölfelé tartott a csillogó vízen, fekete volt: bárkák, nagy merülésű, sokevezős hajók, duzzadó fekete vitorlák a szélben.
- Az umbari kalózok! - kiabálták az emberek. - Az umbari kalózok! Nézzétek! Jönnek az umbari kalózok! Akkor hát elesett Belfalas és az Ethir és Lebennin. Nyakunkon a kalózok! Ez a végzet utolsó csapása!
S néhányan, anélkül, hogy parancsot kaptak volna rá; mert hisz a Városban nem volt ki parancsoljon, félreverték a harangokat, mások meg a bástyáról retiráljt fújtak. 
- Vissza a falakra! - ordították. - Vissza a falakra! Gyertek vissza a városba, mielőtt mindenkit kardélre hánynak! - De a szél, ami a hajókat olyan sebesen hajtotta fölfelé, elsodorta a hangjukat.
Ami a rohírokat illeti, nem szorultak híradásra, nem kellett riasztani őket. Jól látták maguk is a fekete vitorlákat. Hisz Éomer alig egy mérföldnyire volt Harlondtól, s az ellenfél korábbi csapatai ott voltak közötte meg a kikötő között, miközben újabb ellenséges csapatok a hátát megkerülve igyekeztek elvágni őt a Fejedelem lovagjaitól. Kinézett a Folyóra, és lehervadt szívében a remény, s átkozta a szelet, amelyet az előbb még áldott. De Mordor seregei fölbátorodtak, s vérszomjasan, ádázul indultak rohamra ellene.
Éomer hirtelen, tiszta aggyal fölmérte a helyzetet. Gyülekezőt fúvatott, hogy akit csak lehet, a zászlója köré gyűjtsön; úgy vélte, a zászló körül erős pajzsfalat formál, megáll egyhelyt, s gyalogszerrel harcol, amíg csak utol nem éri mindnyájukat a halál, hősénekbe illő harcot vív, még ha nem marad is senki, aki Lovasvég utolsó királyának tetteit megénekelné. Ezért hát föllovagolt egy zöld kis halomra, ledöfte a zászlót, s a Fehér Ló csattogott a szélben.

Éjkomor kételyből nap keltére jöttem, 
Dalom zengett s kardom tündökölt fölöttem. 
Lovagoltam, remény és szív tört köröttem:
Dúlj, düh! Kő, hullj rommá! Éj, roskadj le rőten!

- kiáltotta, és felkacagott. Mert megint megittasult a harctól; mert eddig egy karcolás sem érte, mert fiatal volt, s mert király; egy bukott nép ura. S lám! kacagva nézett a fekete hajókra, s rántott kardot, hogy drágán adja a bőrét.
S ekkor elcsodálkozott, aztán fölujjongott, és földobta a kardját a napsütésbe, s mikor elkapta, énekre zendített. És minden szem követte a tekintetét, és látták mind, hogy a vezérhajón kibomlik egy hatalmas lobogó, s ahogy a hajó Harlond felé fordult, a színét is látták; virágzó fehér fa állt a selymén, Gondor jelképe; de körülötte a Hét Csillag és fölötte királyi korona, Elendil címere, amit egyetlen úr sem viselt számlálatlan esztendők óta. És a csillagok meg-megcsillantak a napfényben, mert Elrond lánya, Arwen drágakövekkel varrta ki őket, a korona meg csillogott, mert aranyból és mithrilből kalapálták.
Így jött meg Arathorn fia Aragorn, Elessar, Isildur örököse a Holtak Ösvényéről a tengeri szél szárnyán Gondor királyságába; és a rohírok ujjongtak, kacagtak örömükben, s a kardjukat villogtatták, a Város örömének, meglepetésének harangkongás, kürtharsogás adott hangot. Mordor seregei megzavarodtak, s boszorkányságot sejdítettek, nem értették, hogy tulajdon hajóik fedélzetére, hogy kerül ellenség; erőt vett rajtuk a fekete rettegés, érezték, hogy a sors árama ellenük fordult, s közel a végük.
Dol Amroth lovagjai kelet felé kergették maguk előtt az ellenséget: a troll-embereket, varágukat és a napfénytől irtózó orkokat. Éomer dél felé lovagolt, az ellenség menekült előle, de üllő és kalapács közé. Mert a hajókról most emberek ugráltak le Harlond rakpartjára, s rontottak északnak, mint a szélvihar. Ott jött Legolas és Gimli a csatabárddal, és Halbarad, kezében a lobogóval, és Elladan és Elrohir csillaggal a homlokán, és a szigorú kezű dúnadánok, az Észak kószái, Lebennin és Lamedon meg a déli hűbéresek vitézeinek élén. De mindannyiuk előtt Aragorn, az újólag fellobbant tűzzel, Andúrillal, amit Narsil épp oly gyilkos fegyverré kovácsolt, mint régen volt; s homlokán Elendil csillagával.
Így aztán Éomer és Aragorn végül is a csatatéren látta viszont egymást; kardjukra támaszkodtak, egymás szemébe néztek, és boldogok voltak.
- Íme, összetalálkoztunk, hiába állt közénk Mordor minden serege - mondta Aragorn. - Nem megmondtam Kürtvárban, hogy találkozni fogunk?
- Megmondtad - hagyta rá Éomer -, de megesik, hogy a remény csalóka, s akkor még nem tudtam, hogy benned ekkora előrelátás lakozik. Kétszeresen áldott a váratlan segítség, s két barát viszontlátása még soha ilyen boldog nem volt. - Kezet szorítottak. - S még ilyen jókorjött se, barátom. Nagy veszteség, nagy bánat ért mindannyiunkat.
- Akkor gyerünk, álljunk bosszút érte, mielőtt beszélnénk róla! - mondta Aragorn, s egymás oldalán nyargaltak vissza a csatába.
Még kemény harc és hosszú fáradalom állt előttük; mert a déliek vakmerő és komor emberek voltak, s kétségbeesésükben vadak is, meg erősek és harcedzettek, s nem adták meg magukat kényre-kedvre. Így hát hol itt, hol ott, egy-egy leégett tanyánál vagy csűrnél, sírdombon vagy magaslaton, újra meg újra összeverődtek, s harcoltak, amíg csak rájuk nem esteledett.
A nap végre leszállt a Mindolluin mögé, égővörösre festette az eget, a hegyek és a dombok is vérszínben fürödtek: tűz izzott a folyó színén, s estére érve Pelennor mezőinek zöld gyepe is veres volt már. És ebben az órában véget ért Gondor mezőin a nagy csata; egyetlen ellenség sem maradt elevenen a Rammason belül. Mindet levágták, csak azokat nem, akik elmenekültek, hogy másutt haljanak meg, vagy akik a veresen tajtékzó Folyóba futottak. Mordorba vagy Morgulba még csak visszajutottak egynéhányan; de Harad földjére már csak a távoli rege jutott el Gondor dühének és rettenetességének híre.
Aragorn, Éomer és Imrahil visszafelé lovagolt a Város Kapujához; olyan kimerülten, hogy se örülni, se gyászolni nem tudtak. Egyiküket se érte egyetlen karcolás sem, akkora volt a szerencséjük, s a fegyverük hatalma, s igaz, dühük órájában bevárni őket, szembenézni velük, kevesen mertek. De a többiek közül igen sokan maradtak sebesülten, csonkán vagy holtan a csatatéren. Forlongot csatabárddal kaszabolták össze, mert magában küzdött, gyalogszerrel; a morthondi Duilint és testvérét halálra taposták, mikor rohamot intéztek a mümakok ellen, s íjászaikat odavezették a szörnyetegek elé, hogy a szemüket vegyék célba. És a szőke Hirluin se tér vissza többé Pinnath Gelinbe, se Grimbold Gramsladébe, sem Halbarad, a komor kezű kósza, Északföldére. Sok ember esett el, nagy hírű és névtelen, kapitány és közvitéz; mert nagy csata volt, s nincs ének, ami minden részletéről beszámolna. Jóval utóbb egy rohani énekes így emlékezett meg Magosvár halmairól

Hallottuk, kürt harsant a hegyek közt, 
Dél-királyságon kardok villogtak. 
Paripák porzottak Kövesföldnek, 
hajnali szélben. Háborút szítottak. 
Théoden hullt, a hatalmas Theng-fi, 
arany csarnoka, zöld legelője, 
Észak égboltja nem látta többé, 
seregek urát. Harding és Guthláf; 
Dúnhere s Déorwine, daliás Grimhold, 
Herefara s Herubrand, Horn és 
Fastred vívott s veszett távoli tájon:
Magosvár halmain, hevernek 
a mélyben, szövetséges gondori urakkal.
Híres Hirluin a tengerparti hegyekhez, 
Vénséges Forlong a virágos völgyekbe, 
Arnachba, földjére sose tért vissza dicsőn;
se az irdatlan íjászok, 
Derufin s Duilin, éj-vad vizeikhez, 
Morthond hegy-árnyas, hűs tavához. 
Hajnali halál s esti elmúlás irtott 
urat, népet. Álmuk alusszák 
Gondor füve alatt, a Nagy Folyónál. 
Könny-szürkék most, enyésző ezüst mind, 
rőten rohant a hab itt, vadul zúgva: 
vérvörös víz lángolt napszálltakor; 
hegyek jelzőtüzekként hamvadtak az éjbe; 
rőt harmat hullt Rammas Echorra.


7. fejezet

Denethor máglyája

Mikor a Kaputól eltisztult a sötét árnyék, Gandalf még mindig mozdulatlanul ült. De Pippin talpra állt, mintha nagy súlyt vettek volna le a válláról; hallgatta a kürtszót, s úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve a boldogságtól. S még hosszú évek múlva is mindig eleredt a szeméből a könny, ha távoli kürtszót hallott. De most hirtelen eszébe jutott, hogy miért is jött, s futásnak eredt. Épp amikor Gandalf megmoccant, odaszólt Keselyüstöknek, s készült, hogy kilovagoljon a Kapun.
- Gandalf! Gandalf! - kiáltotta Pippin, és Keselyüstök megállt.
- Neked meg mi dolgod itt? - kérdezte Gandalf. Talán nem az a törvény, hogy aki fekete-ezüstöt hord, az nem hagyhatja el a Fellegvárat, ha az Úrtól engedélyt nem kap rá?
- Én kaptam - mondta Pippin. - Ő küldött el. De meg vagyok ijedve. Valami rettenetes készül. Az Úrnak, azt hiszem, elment az esze, és attól tartok, meg akarja ölni magát, sőt Faramirt is. Nem tudnál csinálni valamit?
Gandalf keresztülnézett a tátogó Pippinen, s hallotta, hogy kinn a mezőn már erősödik a csatazaj. Ökölbe szorult a keze. - Mennem kell - mondta. - A Fekete Lovas kinn van, s romlást akar hozni ránk. Nincs időm.
- És Faramir? - kiáltotta Pippin. - Faramir nem halt meg, és elevenen fogják megégetni, ha valaki meg nem akadályozza.
- Elevenen megégetni? - kérdezte Gandalf. - Miféle mese ez? Ki vele!
- Denethor bement a Sírokhoz - mondta Pippin -, és magával vitte Faramirt is, és azt mondja, úgyis mindannyian elégünk, ő nem várja meg, és rakjanak máglyát neki, és égessék el rajta őt is és Faramirt is. És elküldött fáért meg olajért. És én elmondtam a dolgot Beregondnak, de nem hiszem, hogy volna bátorsága otthagyni az őrhelyét; épp szolgálatban van. És egyáltalán, mit tehetünk? - Pippin tehát kibökte, amit akart, s most reszketeg kézzel fölnyúlt, és megérintette Gandalf térdét. - Nem tudnád megmenteni Faramirt?
- Talán - mondta Gandalf -, de ha őt mentem meg, mások fognak meghalni, sokan. Mindegy, muszáj veled mennem, mert más nem segíthet rajta. De ez gonoszságra vall, és gyászt von magával. Az Ellenség még a Vár szívében is elég hatalmas, hogy csapást mérjen ránk: mert ebben is az ő akarata munkál.
S minthogy már elhatározta magát, cselekedett is, gyorsan fölkapta Píppint, odaültette maga elé, és Keselyüstököt egyetlen szóval megfordította. Végigcsattogtak Minas Tirith meredek utcáin, miközben a csatazaj egyre hangosabb lett a hátuk megett. Az emberek kezdték lerázni magukról a rettegést és a kétségbeesést, fegyvert ragadtak s kiáltozva újságolták: - Megjött Rohan! - Kapitányok ordítoztak, csapataikat szemlélték; sok már a Kapu felé menetelt.
Összetalálkoztak Imrahil fejedelemmel, s az odakiáltott nekik: - Hovahova, Mithrandir? Rohírok verekednek Gondor mezőin. Össze kell szednünk minden erőnket.
- Minden emberre szükséged lesz, sőt még annál is többre - mondta Gandalf. - Igyekezz. Én is jövök, amint lehet. De dolgom van Denethor Úrral, s az nem tűr haladékot. Vedd át a parancsnokságot az Úr távollétében!
Továbbmentek; följebb érvén, közelebb a Fellegvárhoz, megérezték arcukon a szelet, s megpillantották a távolban a pirkadat fényét. Délen már világosodott az égbolt. De ez édeskevés vigasztalást jelentett, mert nem tudták, mire érkeznek, s féltek, hogy elkésnek.
- Múlik a sötétség - mondta Gandalf-, de még mindig súlyosan üli meg a Várost.
A Fellegvár kapujában nem találtak őrt. - Akkor Beregond elment - mondta reménykedve Pippin. Elfordultak, és sietve elindultak a Zárt Ajtó felé. Tárva-nyitva állt, a kapus ott feküdt előtte. Levágták, s elvették tőle a kulcsot.
- Az Ellenség műve! - kiáltotta Gandalf. - Ő az ilyen tetteket kedveli; ha barát öl barátot; ha a hűség megoszlik a szívek zűrzavarában. - Leszállt a lóról, s kérte Keselyüstököt, hogy menjen vissza az istállóba. - Tudod, barátom - mondta -, már réges-rég kint kéne lennünk a csatatéren, de közbejött valami. Ám jövök, amint tudok!
Bementek az Ajtón, le a meredek, kanyargós úton. Egyre jobban világosodott, a magas oszlopok, kőbe faragott alakok, mint megannyi szürke szellem maradoztak le mögöttük.
Egyszerre megtört a csönd; lentről kiáltásokat hallottak, és kardok csengését; ilyen hang, mióta e Város megépült, nem hallatszott még e megszentelt helyen. Végre megérkeztek a Rath Dinenre, és rohantak a Helytartók hatalmas, kupolás, a félhomályban komoran sötétlő háza felé.
- Megállj! - kiáltotta Gandalf, s felszökött a kőlépcsőre az ajtó előtt. - Vége legyen ennek az őrültségnek! Mert ott álltak Denethor szolgái, karddal és fáklyá val a kezükben, s a lépcsősor tetején, egymagában, Beregond, a toronyőrség fekete-ezüst egyenruhájában; az ajtót védte a szolgák ellen. Ketten már elestek a kezétől, s vérükkel szennyezték be a megszentelt földet; a többiek meg gyalázták Beregondot, elmondták gonosztevőnek, árulónak.
Gandalf és Pippin még oda se ért rohantában, már hallották a Holtak Házából Denethor hangját: - Sietve! Sietve! Mit mondtam? Vágjátok le ezt az árulót! Vagy magam vágjam le? - S az ajtó, amit Beregond a bal kezével tartott becsukva, kivágódott, s ott állt mögötte, magasan, dühösen, a Város Ura; szeme lángolt, s meztelen kard volt a kezében.
De Gandalf felszökött a lépcsőn, az emberek félreugrottak előle, mert érkezése olyan volt, mint amikor fehér fény csap be a sötétbe, s őbelőle is sütött a harag. Fölemelte a karját, s Denethor kardja, pedig már lecsapott vele, megállt a levegőben, fölemelkedett, kiugrott Denethor kezéből, s behullott mögéje a ház sötétjébe; Denethor megdöbbenten lépett hátra Gandalf elől.
- Mi ez itt, Uram? - kérdezte a mágus. - A holtak házában nincs helye élőnek. És miért verekszenek itt gondori emberek e szent helyen, mikor van kivel verekedniük a Kapu előtt? Vagy az Ellenség Rath Dinenbe is behatolt?
- Mióta tartozik neked számot adni Gondor Ura? kérdezte Denethor. - Tán nem adhatok akármire parancsot a szolgáimnak?
- Adhatsz - mondta Gandalf. - Mások meg ellene szegülhetnek az akaratodnak, ha az őrült és gonosz. Hol a fiad, Faramir?
- Bent - mondta Denethor -, és ég, ő már ég. Neki a testében gyújtottak tüzet. De hamarosan mind elégünk. Tűzben veszünk el, s vége lesz mindennek. Hamuvá leszünk. Hamuvá és füstté, amit elfúj a szél!
Gandalf látta, hogy Denethort hatalmába kerítette az őrület, s félt, hogy máris valami gonoszságot művelt, megindult hát előre, Pippinnel és Beregonddal a nyomában. Denethor hátrált előle, amíg csak meg nem állt a kőlap mellett. De Faramirt ott találták, lázálomban, a kőasztalon fekve. Fát raktak a kőasztal alá, s magasan köréje, s mindent olajjal itattak át, még Faramir ruháját és takaróját is; de a máglyát még nem gyújtották meg. Ekkor Gandalf megmutatta, mekkora erő rejlik benne, még ha szürke zekéje elrejti is ereje fehéren sugárzó fényét. Átszökkent a farakáson, mint a pihét emelte fel a beteg embert, visszaugrott, s elindult az ajtó felé. De Faramir közben felnyögött, s lázálmában az apját hívta.
Denethor megrezzent, s mint aki révületből ébred, felvillant a szeme, majd elsírta magát, s azt mondta: - Ne vedd el tőlem az egyetlen fiamat. Hisz engem szólít!
- Szólít! - mondta Gandalf -, de te most nem jöhetsz hozzá. Mert meg kell keresnie a gyógyulás útját a halál küszöbén, s lehet, hogy nem találja. A te dolgod, hogy kimenj és harcolj a Városodért, s lehet, hogy a halál ott vár rád. Ezt tudod is a szíved mélyén.
- Soha nem támadunk fel - mondta Denethor. - Hiábavaló a harc. Miért kívánnánk tovább élni? Miért ne mennénk a halálba egymás oldalán?
- Ahhoz nincs jogod, Gondor helytartója, hogy te szabd meg a halálod óráját - mondta Gandalf. - Így, mint te akarod, csak a pogány királyok ölték meg magukat, kétségbeesésükben, büszkeségükben, a Sötét Hatalom uralma alatt, s hogy tulajdon halálukat megkönnyítsék, magukkal vitték a fiaikat is. - Kiment az ajtón, Faramirt ráfektette az ágyra, amelyen hozták, s mely ott állt a Holtak Háza előcsarnokában. Denethor utánajött, megállt, reszketett, s vágyakozva nézett fia szemébe. Mély csönd volt, semmi se moccant, s Gandalf, Denethor fájdalma láttán, megingott egy pillanatra.
- Gyerünk! - mondta -, másutt is szükség van ránk. Rengeteg tennivaló vár rád.
Denethor ekkor hangosan fölkacagott. Büszkén kihúzta magát, visszalépett a kőasztalhoz, s fölemelte róla a vánkost, amelyen a feje nyugodott. Odament az ajtóhoz, félrehúzta a kővánkos takaróját, s íme! Egy palantír-t tartott a kezében. Ahogy magasra emelte, a többiek látták, hogy a kő szíve fölizzik, az Úr szikár arcát vörös fény világítja meg, olyanná válik, mintha kemény kőből faragták volna ki azt is, éles, fekete árnyékok barázdálják, nemes, büszke és félelmetes. Szeme lángolt.
- Büszkeségükben és kétségbeesésükben! - kiáltotta. - Hát te azt hitted, a Fehér Torony szeme vak? Nem, én többet láttam, mint hitted volna, Szürke Bolond! Mert a reménységed tudatlanság. Menj hát és gyógyíts! Hiúság. Lehet, hogy rövid időre, tán egy egész napra, diadalt aratsz a csatatéren. De azt a Hatalmat, ami most támad, nem lehet legyőzni. A Város ellen még csak a kisujját nyújtotta ki. A gonoszság kelt föl ellenünk. S még a szél is becsap, amitől annyit remélsz, hisz fekete vitorlás hajóhadat hajt fölfelé az Anduinon. Elbuktunk. Ideje mindenkinek eltávoznia, aki nem akar rabszolgasorra jutni.
- Az ilyen tanács holtbiztos megtermi az Ellenség győzelmét - mondta Gandalf.
- Akkor csak reménykedj! - kacagott Denethor. Tán nem ismerlek, Mithrandir? A te reményed az, hogy majd te uralkodsz az én birodalmamban, ott állsz minden trón mögött, északon, délen, keleten, nyugaton. Olvasok a gondolataidban, s tudom, hogy mit akarsz. Tán nem tudom, hogy te mondtad ennek a félszerzetnek itt, hogy hallgasson? Hogy te küldted a hálókamrámba, mert azt akartad, hogy kémkedjék utánam? De én összeraktam a szavaitokat és kiderítettem valamennyi társad nevét és a célotokat. Tessék! A bal kezeddel egy darabig pajzsul akarsz használni Mordor ellen, jobb kezedben meg azt az északi kószát tartod, hogy a helyemre ültesd.
De én azt mondom neked, Gandalf Minthrandir, hogy nem leszek eszköz a te kezedben. Én Anárion Házának Helytartója vagyok. Nem köszönök le, hogy egy jöttment senki elaggott kamarása legyek. Mert még ha bebizonyítja is, hogy amit állít, igaz, akkor is csak távoli leszármazottja Isildurnak. Én meg nem hajtok fejet egy ilyen előtt, egy uralmát és méltóságát réges-rég elvesztett, lerongyolódott királyi ház utolsó sarja előtt.
- Mi lenne hát - kérdezte Gandalf -, ha minden úgy történnék, ahogy te szeretnéd?
- Úgy maradna minden, mint volt, az életem során mondta Denethor -, és előttem minden ősöm idején: a Város Ura lennék békességben, fiamra hagynám a trónt, s ő a maga ura lenne, s nem egy mágus növendéke. De ha a végzet ezt megtagadná tőlem, akkor nem kívánnék semmit, sem beszűkült életet, sem félszerzetet, sem megfogyatkozott becsületet.
- Nem értem, hogy egy Helytartót, aki híven teljesíti a kötelességét, miért szeretnének vagy becsülnének kevésbé? - mondta Gandalf. - És legalább a fiadat ne foszd meg a választástól, amíg a halála nem bizonyos.
E szavakra Denethornak megint megvillant a szeme, a Követ hóna alá csapta, előhúzott egy kést, és elindult a hordágy felé. De előreugrott Beregond, és odaállt Faramir elé.
- Szép - kiáltotta Denethor. - Már elraboltad tőlem a fiam szeretetét. Most elrablod a lovagjaim szívét is, hogy végül teljesen megfossz a fiamtól. De legalább ebben, hogy én szabjam meg a magam végét, ne dacolj az akaratommal!
- Jertek ide! - kiáltott a szolgáira. - Jertek, ha nem vagytok hitszegők! - Ketten közülük felszaladtak hozzá a lépcsőn. Denethor kiragadta a fáklyát egyikük kezéből, és beszökkent a házba. Mielőtt még Gandalf megakadályozhatta volna, odadobta a lángoló ágat a máglyára, az olaj nyomban tüzet fogott, s a fa pattogva lángra lobbant.
Denethor ekkor fölugrott a kőasztalra, ott állt a füst és a lángok koszorújában, lehajolt, fölvette a helytartói jogart a lába elől, s kettétörte a térdén. Darabjait a tűzbe hajította, lekuporodott, végighevert a kőasztalon, s két kézzel keblére szorította a palantír-t. S azt mondják, ezután, bárki nézett a Kőbe, ha nem volt nagyon erős az akarata, hogy el tudta volna a tekintetét téríteni, csak két öreg kezet látott, amint épp a lángok emésztik.
Gandalf szomorúan és iszonyodva fordította el a szemét, s csukta be az ajtót. Egy darabig még ott állt, gondba merülten, némán a küszöbön, miközben odakint a többiek hallgatták a tűz mohó harsogását. Majd Denethor egy nagyot kiáltott, többet nem szólt, s halandó ember nem látta többé.
- Így múlt el Denethor, Echtelion fia - szólt Gandalf, majd Beregondhoz fordult, és az Úr döbbent szolgáihoz.
- És így múltak el annak a Gondornak napjai is, amit ti ismertek; ha tetszik, ha nem, annak vége. Csúf dolgok estek itt, de hagyjuk most az ellenségeskedést, mert azt az Ellenség tervelte ki, és itt az ő akarata munkált. Ti olyan hálóba estetek, az egymásnak ellentmondó kötelességek hálójába, amelyet nem ti szőttetek. De nektek, akik a Helytartó szolgái voltatok, s vakon engedelmeskedtetek neki, jusson eszetekbe, hogy ha Beregond nincsen, megégett volna Faramir, s Fehér Torony kapitánya is.
Vigyétek e boldogtalan helyről elesett bajtársaitokat. S mi magunkkal visszük Faramirt, Gondor Helytartóját, ahol békében alhat, vagy halhat meg, ha az a sorsa.
Gandalf és Beregond fölvette a hordágyat, és elindult vele az Ispotály felé, Pippin meg lehajtott fejjel követte őket. De az Úr szolgái úgy bámulták a Holtak Házát, mint a szélütöttek, s épp mikor Gandalf a Rath Dinen végére ért, nagy robajt hallottak. Hátranézve azt látták, hogy a Ház kupolája beomlik, a tetőn ömlik a füst, majd sisteregve, a bedűlt kövek között, fölcsap a tűz; s a romok közt féktelenül csapkodnak, csapkodnak a lángok. Ekkor a szolgák is futásnak eredtek, rohantak Gandalf után.
Végre visszaértek a Helytartó Ajtajához, s Beregond szomorúan nézte a kapus holttestét. - Ezt örökké sajnálni fogom - mondta -, de sietnem kellett, s ő nem akart meghallgatni, sőt kardot rántott ellenem. - Majd a kulccsal, amit a levágott kapustól vett el, bezárta az ajtót. - Ez most már Faramir urat illeti - mondta.
- Az Úr távollétében Dol Amroth fejedelme a parancsnok - mondta Gandalf -, minthogy azonban ő nincs itt, nekem kell magamra vállalnom. S én megparancsolom, hogy tartsd magadnál a kulcsot, és őrizd, amíg a Váeosban helyre nem áll megint a rend.
És most végre fölmentek a Város felső köreibe, és a reggel fényében elindultak az Ispotályba; a Városban több szép házat is fönntartottak azok számára, akik súlyos betegek, most meg arra készültek föl, hogy itt ápolják a csata sebesültjeit és a haldoklókat. E házak a Fellegvár kapujától nem messze álltak, a hatodik körben, közel a déli falhoz; kert vette körül őket, s zöld, fás gyep. Ilyen a Városban nem is volt több. Itt lakott az a néhány asszony, aki a Városban maradhatott, mert értett a gyógyításhoz, vagy mert a gyógyító asszonyokat kiszolgálta.
S épp mikor Gandalf és két társa az Ispotály kapujához ért, nagy kiáltást hallott a mezőről, a Kapu elől, mely sikollyá vékonyult, az égre csapva elhalt, elvitte a szél. Olyan iszonyú volt e kiáltás, hogy egy pillanatra mind megtorpantak, ám amikor elmúlt, szívük mintha úgy megtelt volna reménységgel, mint azóta, hogy beköszöntött a Sötétség, még egyszer sem;úgy érezték, még a fény is tisztább, és a felhőkön áttör a nap.
De Gandalf arca komor volt és szomorú, s arra kérte Beregondot s Pippint, hogy vigyék be Faramirt az Ispotályba; ő pedig fölment a szomszédos bástyafalra, ott megállt mozdulatlanul az újonnan támadt napsütésben, mint egy fehér kőszobor, s elnézett a messzeségbe. S mert olyan szem adatott neki, mindent látott, ami történt; mikor Éomer kivált a csatasorból, s megállt a földön heverő alak előtt, Gandalf fölsóhajtott, magára kanyarította köpönyegét, s lejött a falról. Beregond és Pippin, mikor kijött, ott találta őt az Ispotály kapujában.
Ránéztek, s ő hallgatott. Aztán megszólalt: - Barátaim - mondta -, e Város és szövetségesei minden népe! Szomorú és maradandó hírű események tanúi leszünk. Hogy sírni fogunk-e vagy örvendezni? Amit nem reméltünk, megtörtént: az Ellenség Kapitánya elpusztult, s ti fültanúi voltatok végső kétségbeesése visszhangjának. De nem múlt el úgy, hogy ne hagyott volna veszteséget és gyászt maga után. S én ezt elháríthattam volna, ha Denethor eszét nem veszti. Lám, ilyen messzire ér el az Ellenségünk! Szomorú. De most már értem, mint hatolt be akarata még a Város Szívébe is.
Bár a Helytartók azt hitték, csak ők ismerik a titkot, én már régóta tudtam, hogy a Hét Kő egyikét itt őrzik a Fehér Toronyban, mint ahogyan Orthancban is egyet. Bölcsessége idején, tulajdon ereje ismeretében, Denethor őrizkedett tőle, hogy belenézzen, vagy hogy kihívja Szauront. De bölcsessége kudarcot vallott; félek, hogy amikor birodalma végveszélybe került, belenézett a Kőbe, és Szauron félrevezette; azt hiszem, azóta, hogy Boromir elment, ez többszöris megeshetett. Ahhoz Denethor túl erős volt, hogy meghajolt volna a Fekete Úr akarata előtt, de csak olyasmit látott, amit az láttatni kívánt vele. Amit így megtudott, az néha, kétségtelen, segítségére volt; de Mordor iszonyú hatalmának képei addig táplálták a szívét kétségbeeséssel, amíg bele nem bolondult.
- Most már értem, amit akkor olyan különösnek éreztem! - mondta Pippin, s beleborzongott az emlékezésbe. - Az Úr kiment a szobából, ahol Faramir feküdt, s csak mikor visszatért, vettem észre, hogy mennyire más lett, megtört és megvénült.
- Igen, akkor láttuk mind azt a különös fényt a legfelső kamrában, abban az órában, hogy Faramirt a Toronybahozták - mondta Beregond. - azt a fényt már korábban is láttuk, s régóta járta a Városban a szóbeszéd, hogy az Úr, gondolatban, néha birokra kél az Ellenséggel.
- Sajnos! Akkor hát jól sejtettem - mondta Gandalf. - Szauron akarata így hatolt be Minas Tirithbe; s nekem ezért kellett itt késlekednem. S még mindig maradnom kell, mert hamarosan más gondom is lesz, nemcsak Faramir. De most lemegyek, az érkezők elébe. Olyasmit láttam odafentről, ami szomorítja a szívemet, s lehet, hogy ezt még ennél is nagyobb gyász követi. Jöjj velem, Pippin! S te, Beregond, térj vissza a Fellegvárba, s mondd el az őrség parancsnokának, mi történt. Sajnos, kötelessége, hogy kizárjon téged az őrségből; de mondd meg neki, hogy ha elfogad tőlem egy tanácsot, akkor az Ispotályba küld, hogy ott kapitányodat őrizd és szolgáld, s ott légy mellette, ha fölébred... ha ugyan fölébred. Mert te mentetted meg őt a tűzhaláltól. Menj hát! Én hamarosan visszatérek.
Ezzel megfordult, s lement Pippinnel az alsó városba. S miközben lefelé igyekeztek, a szél szürke esőt hozott, s az eső kioltott minden tüzet, s nagy füstoszlop szállt föl a szemük előtt.
8. fejezet

Az Ispotály

Trufa szemét, ahogy Minas Tirith városának romkapuja felé közeledtek, elhomályosította a fáradtság és a könny. A roncsokkal és hullákkal körös-körül nemigen törődött. Csupa tűz, füst és bűz volt a levegő; mert sok hadigépet gyújtottak föl vagy löktek a tüzesárkokba, sok holttestet is, itt-ott meg a bátor morthondi íjászok nyilától megvakított és félig megégett nagy déli szörnyetegek hullája hevert. A futó eső egy időre elállt, és kisütött a nap; de az alsó várost most is bűzös füst borította.
Az emberek már nekiláttak, hogy utat vágjanak a csata hordaléka közt: most épp a Kapuból jöttek ki néhányan; hordágyat hoztak. Éowynt puha vánkosra fektették gyöngéd kézzel; de a király tetemét nagy arany lepellel terítették le, fáklyások vették körül, s a fáklyák lángját, amit kifakított a nap, vadul lobogtatta a szél.
Így érkezett Théoden és Éowyn Gondor Városába, s aki csak látta őket, mind hajadonfőtt, lehajtott fejjel tisztelgett előttük; hamu és füst közt haladtak át a leégett körön, onnét meg tovább és föl a kövezett utcákon. Trufa úgy érezte, az útnak sose lesz vége, soha, ennek az értelmetlen útnak egy gyűlöletes álomban, egyre csak tovább, tovább, valami homályos cél felé, amit az emlékezet képtelen megragadni.
A fáklyák lángja megremegett, kialudt, s ő sötétben gyalogolt tovább: - Ez itt alagút, és sírboltba vezet - gondolta. - S mi most itt maradunk örök időkre. - De álmát egy eleven hang zavarta meg.
- Nohát, Trufa! Hála az égnek, hogy végre rád találok! - Fölnézett, s a homály egy csöppet tisztult a szeme előtt. Pippin az! Vele szemben, a keskeny sikátorban, ahol rajtuk kívül egy lélek sincsen. Megdörgölte a szemét.
- Hol a király? - kérdezte. - És Éowyn? - Aztán megtántorodott, leült egy lépcsőre, és sírva fakadt.
- Fölmentek a Fellegvárba - mondta Pippin. - Azt hiszem, te elaludhattál menet közben, és rossz felé fordultál be. Mikor észrevettük, hogy nem vagy velük, Gandalf elküldött, hogy keresselek meg. Szegény öreg Trufa! De jó, hogy viszontlátlak! Kimerültnek látszol, több szóval nem is fárasztalak. Csak annyit mondj meg, fáj valamid, vagy megsebesültél?
- Nem - mondta Trufa. - Nem. Legalábbis nem hiszem. Csak a jobb karomat nem tudom használni, Pippin, azóta, hogy ledöftem Őt. S a kardom úgy elégett, mint egy darab fa.
Pippin arcán látszott, hogy aggódik. - Nem ártana, ha velem jönnél, amilyen gyorsan csak tudsz - mondta. Bár vinni tudnálak. Nem vagy olyan bőrben, hogy gyalogolj. Nem lett volna szabad, hogy gyalogolni hagyjanak; de nézd el nekik. Itt a Városban annyi szörnyűség esett, Trufa, hogy egy szerencsétlen hobbitot, a csatából jövet, észre sem vesznek.
- Nem is olyan nagy baj, ha az embert néha nem veszik észre - mondta Trufa. - Ha az észrevett volna... nem, nem, erről képtelen vagyok beszélni... Segíts, Pippin! Megint minden elsötétül, és a karom is jéghideg.
- Támaszkodj rám, Trufa fiam! - mondta Pippin. Gyerünk, jobb-bal, jobb-bal. Nem megyünk messzire.
- Eltemetsz? - kérdezte Trufa.
- Ugyan már! - mondta Pippin, és igyekezett vidám képet vágni, bár szíve elfacsarodott a félelemtől és a szánalomtól. - Az Ispotályba megyünk.
Letértek a sikátorról, amely csupa magas ház és a negyedik kör fala közt vezetett, s a Fellegvárba vivő meredek főutcán mentek tovább. Lassan lépegettek, Trufa meg - megtántorodott, s motyogott, ahogy álmában szokott az ember.
- Így soha nem érek oda vele - gondolta Pippin. - Hát nincs, aki segítene? Itt nem hagyhatom. - Ekkor, meglepetésére, egy gyerkőc közeledett futva a háta mögött, s ahogy elhagyta őket, ráismert, Beregond kisfia, Beregil volt az.
- Megállj, Beregil! - kiáltott rá. - Hova mégy? De jó, hogy látlak, s hogy élsz!
- A gyógyító asszonyok fullajtárja vagyok - mondta Beregil. - Mennem kell.
- Menj csak - mondta Pippin. - De mondd meg odafönt, hogy egy beteg hobbittal vagyok, egy perfan-nal, ne feledd, aki most jött a csatatérről. Ha Mithrandir ott van, örülni fog az üzenetnek. - Beregit elszaladt.
- Akkor hát várjunk - mondta Pippin. Trufát vigyázva leültette a kövezetre, egy napsütötte helyen, aztán ő is leült melléje, s Trufa fejét az ölébe fektette. Gyöngéden végigtapogatta a testét, végtagjait, s megfogta barátja kezét. Jobb keze valóban jéghideg volt.
Gandalf rövidesen a keresésükre indult. Fölébe hajolt Trufának, megérintette a homlokát, majd óvatosan a karjába vette.
- Tisztességgel kellett volna behozzanak a Városba - mondta. - Bőven visszafizetted a bizalmamat; ha Elrond nem hallgat rám, egyiktek sem indul útnak; s akkor e mai nap sokkal gyászosabb. - Fölsóhajtott. - De akkor is, a csata még nem dőlt el, s most itt az újabb tennivaló.
Így hát Faramir, Éowyn és Trufiádok végre ágyban feküdt az Ispotályban; itt jól ellátták őket. Mert bár a régi idők teljességével szemben minden tudomány elszegényedett, Gondorban még mindig értettek az orvosláshoz, ügyesen kezelték a sebeket, fájdalmakat, s minden más betegséget, ami a Tengertől keletre a halandó embereket fenyegette. Csak az öregkort nem. Arra nem találtak gyógyírt; s ámbár valamivel tán tovább éltek, mint a többi ember, közöttük is egyre kevesebb volt, aki épen és egészségben érte volna meg az ötször húsz esztendőt. De most csődöt mondott minden tudásuk és ügyességük; mert sokakat olyan kórság emésztett, amit nem tudtak gyógyítani; Fekete Kórnak hívták, mert a nazgúlok bocsátották rájuk. Akit a nazgúlok árnyéka ért, mind mélyebb álomba süllyedt, majd kihűlt, és meghalt. És a betegek ápolói úgy vélték, hogy a félszerzetet és Éowyn úrnőt is ez a kór rágja. Hajnalban, reggel még csak meg-megszólaltak, motyogtak álmukban, s ilyenkor minden szavukat lesték, mert azt remélték, hogy így tán megtudják, mi fáj nekik. De hamarosan sötétbe hanyatlottak, s mikor a nap már nyugovóra járt, arcukra szürke árnyék telepedett. Faramir azonban mit sem csökkenő lázban égett.
Gandalf nagy gondban járkált egyiktől a másikig, és az ápolók elmondtak neki mindent, amit a szavaikból ki tudtak hámozni. Így telt el a nap, miközben kint váltakozó szerencsével folyt a csata, és egyre érkeztek a különös hírek; de Gandalf még mindig csak várt, és nem ment el; míg végül a lemenő nap vörösre nem festette az egész eget, s a fény az ablakon át a betegek szürke arcára nem hullott. Ekkor azok, akik a betegágyukat körülállták, azt hitték, hogy arcuk az alkonyfényben kipirult kissé, s hogy ez a gyógyulás jele, ám ez hiú remény volt.
Ekkor egy öregasszony, Ioreth, az Ispotályban szolgáló asszonyok legidősebbje, Faramir arcára nézett és elsírta magát, mert Faramirt mindenki kedvelte. És azt mondta: - Jaj, hát meg kell neki halnia! De lenne csak valódi király Gondorban, mint valamikor régen. Mert azt tartja a hagyomány: a Király keze gyógyító kéz. S hogy erről ismerszik meg az igazi király.
S Gandalf, aki ott állt, azt mondta: - Az emberek tán soká fognak emlékezni a szavaidra, Ioreth! Mert reményt szülnek. Lehet, hogy Gondorba visszatér a király; vagy nem hallottad a Városba érkező különös híreket?
- Van nekem dolgom elég, nem érek én rá, hogy meghallgassam, mi mindent kiabálnak - mondta Ioreth. - Remélem, ide az Ispotályba csak nem gyünnek be azok a gyilkos ördögök, hogy zaklassák a betegeket.
Akkor Gandalf sietve kiment, s az égen a tűz már kialvóban volt, halványultak a parázsló hegyek, hamuszürke este kúszott a mezőkre.
És mire lement a nap, Aragorn és Éomer és Imrahil már a Városhoz közeledett kapitányaival és lovagjaival; mikor a Kapu elé értek, Aragorn ezt mondta:
- Látjátok, milyen tűzben nyugszik le a nap?! Ez sok minden végének és vesztének a jele, s arra mutat, hogy a Világban változik a szél. De a Város és a Birodalom békéjét már sok-sok éve őrzik a Helytartók, s félek attól, hogy ha hívatlan érkezem, kételyt és viszályt keltek, aminek nincs helye, amíg e háborút meg nem vívtuk. Így hát nem megyek be, amíg el nem válik, hogy mi maradunk felül vagy Mordor. Verjék hát fel sátramat a mezőn, s én itt várom meg, hogy a Város Ura hívjon.
De Éomer azt mondta: - Hisz kibontottad már a Király zászlaját és fölmutattad Elendil házának címerét. Eltűrnéd talán, hogy ezek hitelét kétségbe vonják?
- Nem - mondta Aragorn. - Csak úgy vélem, még nem érett meg az idő; s nem kívánom, hogy bárkinek is másra legyen gondja, mint az Ellenségre és szolgáira.
És Imrahil fejedelem így szólt: - Szerintem bölcsen szólsz, uram, ha megengeded, hogy én, mint Denethor Úr rokona, erről véleményt mondjak. Ő erős akaratú, büszke, de öreg; s mióta a fiát elvesztette, kedélye ingatag. Ám én akkor sem tűrném, hogy a Kapun kívül tanyázz, koldus módra.
- Nem koldus módra - mondta Aragorn -, hanem, mondjuk, a kószák kapitányának módjára, aki nem szokott városokhoz, kőházakhoz. - És elrendelte, hogy lobogóját tekerjék be; levette a sisakjáról az Északi Királyság csillagát, és átadta Elrond fiainak, hogy őrizzék ők.
Ekkor Imrahil fejedelem és a rohani Éomer otthagyta öt, és keresztülment a Városon, az összeverődött tömegen, föl a Fellegvárba; s megérkezvén a Torony Nagytermébe, a Helytartót keresték. De székét üresen találták, s a trón lépcsője előtt Théoden, Lovasvég királya feküdt kiterítve, körülötte tizenkét fáklya és tizenkét testőr, Rohan és Gondor tizenkét lovagja. És a ravatal kárpitja zöld volt és fehér, de a király aranyszövettel letakarva, mellig, mellén meztelen kardja, s lábánál a pajzsa. A fáklyák fénye megmegcsillant hófehér haján, mint szökőkút permetén a napfény, de arca szép volt és fiatal, és olyan békés, amilyen egy fiatalember arca holtában sem lehet.
Mikor egy ideje már némán álltak a király ravatala mellett, Imrahil megkérdezte: - Hol a Helytartó? És hol van Mithrandir?
Mire az egyik őr azt felelte: - Gondor Helytartója lent van az Ispotályban.
Éomer meg azt kérdezte: - És hol van Éowyn úrnő, a húgom? Hiszen neki is itt kell feküdnie a Király mellett, s nem kisebb méltóságban. Őt hol helyezték el?
Imrahil azt mondta: - Hisz Éowyn úrnő még élt, mikor behozták. Ezt nem tudtad?
Éomer szívébe ekkor nemvárt reménység költözött, de feltámadt kínzó gondja és aggodalma, többet egy szót se szólt, csak megfordult, és kisietett a trónteremből; nyomában a fejedelem. Mire kiértek, már leszállt az este, és csillagos volt az ég. És ott jött Gandalf, gyalogszerrel, s vele egy szürke köpenyes valaki; és az Ispotály kapuja előtt találkoztak. Köszöntötték Gandalfot, s azt mondták: - A Helytartót keressük, mondják, itt van, ebben a házban. Valami baja esett? És Éowyn úrnő? Ő hol van?
És Gandalf válaszolt: - Bent fekszik, és nem halt meg, de közel hozzá a halál. Faramir urat azonban megsebesítette egy gonosz nyílvessző; most ő a Helytartó, mert Denethor Úr eltávozott, s háza porrá égett. - S mikor elmondta nekik, mi történt, szívük megtelt gyásszal és értetlenséggel.
De Imrahil azt mondta: - A győzelem tehát örömtelen és sokba került, mert Gondort is, Rohant is megfosztotta uralkodójától. A rohírokon most Éomer uralkodik. De a Várost ki kormányozza? Nem kéne behívnunk Aragorn urat?
Ekkor megszólalt a szürkeköpenyes, és azt mondta: - Már megjött. - S ahogy odalépett a lámpa fénykörébe az ajtó előtt, látták, hogy Aragorn az, csak páncélja fölött összevonta Lórim szürke köpenyét és nem viselt semmi más jelt, csak Galadriel szürke kövét. - Bejöttem, mert Gandalf kért rá - mondta. - De jelenleg csak az anóri dúnadánok kapitánya vagyok; s a Várost Dol Amroth ura Kormányozza, amíg Faramir föl nem ébred. S a most elkövetkező időkben, míg harcban állunk az Ellenséggel, uralkodjék mindannyiunkon Gandalf, én amondó vagyok.
Gandalf így szólt: - Ne álldogálljunk itt az ajtóban, hisz sürget az idő. Kerüljünk beljebb. Az Ispotály betegei már csak Aragorn jöttében bízhatnak. Mert Ioreth, Gondor tudós asszonya azt mondta: - A Király keze gyógyító kéz, s arról ismerszik meg az igazi király.
Aragorn lépett hát be elsőként, a többiek csak őutána: S az ajtóban két őr állt a Fellegvár egyenruhájában; egy szálas, s egy másik, aki még akkora is alig volt, mint egy gyermek; s ez, mikor meglátta őket, nagyot kiáltott örömében és meglepetésében.
- Vándor! Jaj de jó! Tudod, sejtettem, hogy ti vagytok azokon a nagy hajókon. De itt mindenki azt kiabálta, hogy “kalózok!”, s rám nem hallgatott senki. Ezt hogy csináltad?
Aragorn elnevette magát, és kezet fogott a hobbittal. - Örülök, hogy látlak - mondta. - De most nincs időnk az útról mesélgetni.
Imrahil azonban odafordult Éomerhez: - Hát így szólítjuk a királyunkat? Bár meglehet, hogy más nevet ölt, ha már koronát visel.
Aragorn meghallotta, odafordult hozzá, és azt mondta: - Úgy van, mert a régiek nagy nyelvén én Elessar vagyok a Tündekő és a Megújító -, s megemelte a mellén csüngő zöld követ. - De a Házam neve, ha lesz valaha Házam, Vándor lesz. A nemes nyelven az nem is hangzik rosszul, Telcontar leszek én is és minden ivadékom.
Ezzel bementek a házba. Miközben a betegszoba felé tartottak, Gandalf röviden beszámolt Éowyn és Trufiádok tetteiről. - Hosszú ideig álltam az ágyuk mellett, és kezdetben, mielőtt belesüppedtek volna a halálos sötétbe, még sokat beszéltek álmukban. És megadatott nekem, hogy lássak sok olyasmit, ami tőlem távol történik.
Aragorn először Faramirhoz lépett, majd Éowyn úrnőhöz, utoljára Trufához. Ránézett a betegek arcára, látta fájdalmukat, és felsóhajtott. - Bár lenne itt Elrond, ő a mi fajtánk legöregebbje, és sokkal erősebb, mint én.
Éomer, látván, hogy Aragorn milyen szomorú és milyen fáradt, azt mondta: - Először tán le kéne pihenned egy keveset, nem?
- Nem - felelt Aragorn -, mert az ő idejük hamar lejár, mindenekelőtt Faramiré. Sietnünk kell.
Majd Iorethet szólította, s megkérdezte tőle: - Tartotok itt az Ispotályban gyógyító füveket?
- Igenis, uram - felelte az asszony -, de nem eleget, ahhoz képest, hogy hánynak lesz szüksége rá. És igazán nem tudom, hol tehetnénk szert többre; mert ezekben a rémes napokban, mikor minden ég körülöttünk, és gyerek sincs elég, akit elszalajthatnék akármiért, és az utak el vannak torlaszolva mind, semmi nincsen. Kitudja, mikor jött a piacra utoljára szekér Lossarnachból! De mi, itt az Ispotályban, igazán megteszünk minden tőlünk telhetőt, erről majd magad is meggyőződhetsz, uram.
- Ha látom, meg - mondta Aragorn. - De egyvalaminek mindenképpen híján vagyunk, az időnek, hogy beszélgessünk. Athelas-otok van?
- Azt igazán nem tudnám megmondani, uram mondta Ioreth -, legalábbis ezen a néven nem. Megyek, és megkérdezem a füvesembert, ő minden régi nevet ismer.
- Királylevél-nek is hívják - mondta Aragorn -, lehet, hogy te így ismered, hisz a parasztemberek manapság így emlegetik.
- Ó, az! - mondta Ioreth. - Nos, ha mindjárt így kér uram, meg tudtam volna mondani. Nem, azt nem tartunk, az biztos. Még sosem hallottam, hogy annak olyan nagy haszna lenne; nem is egyszer mondtam a húgaimnak, ha az erdőben rábukkantunk: “nini, királylevél! Milyen fura neve van, csak tudnám, miért hívják így; mert ha én király lennék, én a kertembe szebb virágot ültetnék, azt mondhatom”! Bár ha szétmorzsolják, kellemes az illata, nem? Nem, nem is hogy kellemes, talán inkább azt mondhatnám, olyan egészséges.
- Valóban egészséges - mondta Aragorn. - Most pedig, asszonyom, ha szereted Faramir urat, szedd a lábad sebesen, ahogy a nyelved pörög, s ha egy szál királylevél akad a városban, azt előkeríted.
- S ha nincs - mondta Gandalf -, majd kilovagolok én Lossarnachba, Iorethhel a hátam mögött, s nem a húgaihoz, hanem az erdőbe viszem. És Keselyüstök majd megtanítja rá, hogy mi az a sietség.
Ioreth elment, Aragorn meg szólt a többi asszonynak, hogy forraljanak vizet. Megfogta Faramir kezét, és másik kezét a beteg homlokára tette. Faramir csupa veríték volt; de nem mozdult, semmi jelt nem adott, s láthatólag lélegezni is alig lélegzett már.
- Kis híján a halálán van - fordult Aragorn Gandalfhoz. - De ez nem a sebéből következik. Látod? Az már gyógyul. Ha egy nazgúl fegyvere érte volna, még aznap éjjel meghal. De ezt valami déli nyílvessző ütötte rajta, azt hiszem. Ki húzta ki? Megvan még?
- Én - mondta Imrahil -, és én kötöttem be a sebét. De a vesszőt nem őriztem meg, annyi volt a dolgunk. Ha jól emlékszem, közönséges déli nyílvessző volt. Mégis, azt hiszem, hogy fentről, a Homályból érte, mert más magyarázatát nem lelem a lázának és a kórságának; hiszen a seb nem mély, a vessző nem ért létfontosságú szervet. Te mivel magyarázod?
- Kimerültséggel, az apja kedélye miatt érzett szomorúsággal, s mindenekelőtt a Feteke Lélegzettel - mondta Aragorn. - Faramir kemény akaratú ember, hiszen őt már azelőtt is súrolta a Homály, hogy kilovagolt volna a mezőre, a csatába. S miközben ő harcolt és védte az átkelőhelyet, lassan fölébe kúszott. Csak vettem volna ezt észre hamarabb!
Ekkor belépett a füvesemben - Uram, azt üzented, királylevélre volna szükséged, ahogy a falusiak nevezik mondta -, vagyis hogy a nemes nyelven athelas-ra, azazhogy olyasvalamire, amit Valinor nyelvén...
- Arra - mondta Aragorn -, hívd akár asea aranionnak, akár királylevélnek, csak hozd.
- Már ne haragudj, uram - mondta a füvesember -, látom, hogy te a hagyomány mestere vagy, nem csupán marcona kapitány. Ám sajna, mi az Ispotályban ilyen füvet nem tartunk, mert itt csak a súlyos betegeket és sebesülteket kezelik. Annak meg, tudtommal, semmi gyógyhatása, azonfelül, hogy a rossz levegőt tán fölfrissíti, vagy elhárítja a futó rosszulléteket. Hacsak azt a régi rigmust, amelyet az asszonyok mondogatnak, anélkül, hogy a jelentését értenék, nem veszed komolyan:

Ha lebeg éjlehelet, 
halálárny közeleg, 
nincs fénykalász, 
jöjj, athelas! jöjj, athelas! 
Haldoklók élete: 
rejt a Király keze!

- De ez csak afféle badar beszéd, sajnos, ami megragadt az öregasszonyok emlékezetében. Hogy ez mit jelent, ítéld meg te magad, mert énszerintem az égvilágon sem mit. De az öregek még használják a főzetének gőzét fejfájás ellen.
- Akkor a király nevében mondom, keress valaki öreget, de hamar, akinek kisebb a tudománya, ám több az esze, mint neked, s még tart a házában királylevelet! - kiáltotta Gandalf.
Aragorn most letérdelt Faramir mellé, s tenyerét a homlokára tette. Akik nézték őket, látták, hogy itt kétségbeesett küzdelem folyik. Mert Aragorn arca mindjobban elszürkült a fáradtságtól; olykor-olykor nevén szólította Faramirt, de egyre halkabban, s végül már alig hallották, mintha Aragorn is messze járna, távoli, sötét völgyben, s ott kiáltozná a nevét valakinek, aki utat tévesztett.
Végül Beregil rontott be a szobába, s hat szál, kendőbe burkolt királylevelet szorongatott. - Ez az, uram - mondta -, de sajnos, nem friss. Már jó két hete szedték. Azért talán jó lesz, nem? - Majd ránézett Faramirra, és eleredt a könnye.
De Aragorn elmosolyodott. - Jó lesz - mondta. A legrosszabbon amúgy is túl vagyunk. Maradj itt, és nyugodj meg! - Aztán kivett két levelet, tenyerére tette, rálehelt, majd elmorzsolta, s a szoba azon nyomban megtelt friss elevenséggel, mintha maga a levegő éledt volna fel s pezsdült volna meg főkedvében. Majd a leveleket a gőzölgő forró vízbe dobta, amit az asszonyok hoztak be, s egyszerre valamennyiük szíve megkönnyebbült. Mert a főzet illata mindannyiukat a homálytalan napok harmatos hajttalára emlékeztette, valami olyan földön, amelynek még a tavaszi szép világ is csak halvány árnyékképe. Aragorn maga is felfrissülve húzta ki magát, s szeme mosolygott, ahogy a tálat Faramir álmodó arcához emelte.
- Nézd csak! Ki hitte volna! - szólt oda Ioreth az asszonynak, aki ott állt az oldalán. - Ez a fű többet ér, mint hittem. Imloth Melui rózsáira emlékeztet, leánykoromban, pedig azoknál szebbet még egy király sem kívánhat.
Faramir váratlanul megmoccant, kinyitotta a szemét, s ránézett a fölébe hajló Aragornra; tekintetében felismerés és szeretet csillant. - Uram, szólítottál - mondta halkan. - Jövök. Mi légyen parancsod?
- Hogy jöjj ki az árnyékból, s ébredj! - felelte Aragorn. - Fáradt vagy, pihenj egy darabig, egyél, s mire viszszatérek, készen állj.
- Úgy lesz, uram - mondta Faramir -, mert ki heverne restül, ha a Király visszatért?
- Ég veled, egy kis időre! - mondta Aragorn. - Most el kell mennem, mindazokhoz, akiknek még szükségük van rám. - Gandalf és Imrahil társaságában elhagyta a szobát; de Beregond és a fia ott maradt, s képtelen volt fékezni az örömét. Majd Pippin is követte Gandalfot, kilépett az ajtón, de még hallotta, hogy Ioreth felkiált:
- Király! Hallottátok? Hát nem megmondtam? Akinek gyógyító keze van! - S az Ispotályból hamarosan híre ment, hogy a Király valóban itt van közöttük, s a háború végeztével gyógyulást hoz. A hír, mint futótűz járta be a Várost.
Aragorn most Éowynhoz ment, s azt mondta: - Súlyos fájdalom és egy kemény csapás. A törött kart jól ellátták, az össze is forr rendesen, ha élni lesz ereje. A pajzstartó kar sérült; de a betegség oka mégis a kardforgató kar. Abban mintha nem is lenne élet, bár épen maradt.
Olyan ellenséggel mérte össze erejét, akivel se teste, se lelke nem bírt. S aki ilyen ellenfélre emel fegyvert, annak keményebbnek kell lennie, mint az acél, hogy el ne pusztítsa a megrázkódtatás. Rossz sorsa sodorta erre az útra. Mert hiszen gyönyörű, királyok házából való leányok gyöngye. És mégsem tudom, mit mondjak róla. Csak ránéztem, és tudtam, hogy boldogtalan; úgy éreztem, büszke és karcsú virágszálat látok, szépet, mint a fehér liliom, s mégis tudtam, hogy kemény acélból verték, tünde-kovácsok. Miféle fagy volt, ami nedvét jéggé dermesztette, amint ott állt keserű-bájosan, szemre gyönyörűen, de mint a dércsípett virág, amely hamarosan lekonyul és meghal?
Betegsége nem most, már jóval előbb kezdődött, így van-e, Éomer?
- Csodálom, hogy engem kérdezel, uram - mondta Éomer. - Mert hisz ártatlannak tartlak benne, mint ahogy minden másban; de nem tudtad-e, hogy húgomat, Éowynt, nem csípte dér, ameddig téged meg nem látott? Gond és félelem nyomta a lelkét, ezt megosztotta velem, Kígyónyelv és a királyt hatalmában tartó gonosz bűbáj idején; s egyre növekvő félelemmel gondozta a királyt. De hát attól csak nem került ilyen állapotba!
- Barátom - felelte Aragorn -, neked ott voltak a lovaid, a hősi tettek, a tágas mezők; ám ő leánytestbe született, s e testben legalább akkora bátorság és szellem lakozoltt, mint benned. Ám mégis arra kárhoztatta a sors, hogy kiszolgáljon egy öregembert, akit apjaként szeretett, s szemtanúja legyen, mint hanyatlik korántsem tisztes vénségébe; s ő a maga szerepét még annyira sem érezte nemesnek ebben, mint a botét, amire a király görnyed.
Gondolod, hogy Kígyónyelv mérge csak Théoden fülébe csöpögött? Gyerekes agg! Hát mi más Éorl háza, mint zsúpfedelű csűr, ahol rablók vedelnek a bűzben, s kölykeik ott henteregnek a kutyák között? Tán most hallod először e szavakat? Szarumán mondta, Kígyónyelv mestere. Bár nem kétlem, hogy Kígyónyelv odahaza ravaszabb szavakba burkolta ugyanezt. Uram, ha húgod szeretete és kemény kötelességtudása nem zárta volna le az ajkát, tőle is hallhattál volna ilyesmit. De ki tudja, mit mondott a sötétben, magányában, amikor a keserűségtől nem jött szemére álom, s a szobája úgy zárta magába, mint ketrec a vadállatot.
Éomer ekkor ránézett a húgára, s mintha újra végiggondolta volna fiatalon együtt töltött éveiket. De Aragorn így szólt:
- Én is láttam, amit te láttál, Éomer. A világ kegyetlenségei közül kevés akad, ami akkora keserűség és szégyen a férfiember szívének, mintha ily szép és bátor hölgy szerelmét látja, és azt nincs módja viszonozni. Bánat és szánalom kísér azóta, hogy otthagytam, kétségbeesetten Dúnhargban, és továbblovagoltam a Holtak Ösvényére; s az úton semmitől sem féltem annyira, mint hogy vele mi lesz. És mégis, Éomer, én azt mondom, téged igazabbul szeret, mint engem: mert téged ismer, bennem meg csak egy árnyat kedvel, azt, akinek hisz, a dicsőség, a nagy tettek reményét, a Rohan mezőitől oly távoli világot.
Arra talán van erőm, hogy testét meggyógyítsam, s visszahívjam a Fekete Völgyből. De hogy mire ébred: reményre, feledésre, kétségbeesésre, azt nem tudom. S ha kétségbeesésre, meghal, hacsak meg nem gyógyítja más, ami már nem tőlem függ. Szívemet bánat szaggatja érte. Mert tettei révén ott, a nagy királynők sorában a helye.
Ekkor Aragorn Éowyn arcára nézett, mely valóban fehér volt, mint a liliom, hideg, mint a dér, és kemény, mint a szigorú acél. De lehajolt, megcsókolta a homlokát, s halkan megszólította, mondván:
- Éomund leánya, Éowyn, ébredj! Ellenséged eltávozott!
A lány meg se moccant, csak lélegezni kezdett, mélyen, keble emelkedett, süllyedt a takaró alatt. Aragorn megint elmorzsolt két levél athelas-t, s tűzforró vízbe vetette; a főzettel megmosta a leány homlokát és jobb karját, mely hidegen és érzéketlenül hevert a takarón.
S ekkor, mert Aragorn valóban Gondor elfeledett erejének birtokában volt, vagy mert Éowyn úrnőnek mondott szavai hatottak mindannyiukra, úgy érezték mind, mikor a bűvös fű illata betöltötte a szobát, hogy tiszta szél fúj be az ablakon, illatot nem hoz, csak egészséges, friss, kristályos és inú levegőt, amit még senki be nem lélegzett, mert most árad újdonatújan havas csúcsokról a csillagos égbolt alól vagy érkezik tajtékos hullámok mosta ezüstös, távoli tengerpartról.
- Ébredj, Éowyn, Rohan úrnője! - mondta újra Aragorn. Megfogta a leány jobb kezét, és érezte, hogy visszatér bele az élet melege. - Ébredj! Az árnyékok eltávoztak, és eltisztult minden sötétség! - Aztán a kezét Éomer kezé be tette, s félreállt. - Szólítsd! - mondta, s némán kiment a szobából.
- Éowyn! Éowyn! - súgta Éomer könnyek között. S a lány kinyitotta a szemét, és fölsóhajtott: - Éomer! Micsoda öröm! Hisz azt mondták, lekaszaboltak. - Nem, csak azok a sötét hangok, álmomban. Már mióta álmodom?
- Nem rég, húgom - mondta Éomer. - Ne gondolj rá többet!
- Olyan furcsamód fáradt vagyok - mondta Éowyn. Pihennem kell. De mondd, mi van Lovasvég Urával? Jaj! Ne mondd, hogy az is álom; mert tudom, hogy nem. Meghalt. Ahogy előre látta.
- Meghalt - mondta Éomer. - De még megkért, mondjak helyette istenhozzádot Éowynnak, aki drágább neki, mintha a leánya lenne. Most nagy tisztességben fekszik kiterítve Gondor Fellegvárában.
- Fáj a szívem érte - mondta Éowyn. - És mégis, de jó, hogy nem vesztettem el a reményemet a sötét napokban, mikor úgy látszott, Éorl házának becsülete egy pásztorkunyhóéval föl nem ér. És mi lett a Király fegyverhordozójával, a vitéz félszerzettel?
- Itt fekszik, közel, e házban, most épp hozzá megyek mondta Gandalf. - Éomer még itt marad. De ne beszéljetek a háborúról, gyászról, amíg teljesen meg nem gyógyulsz. Boldogság látni, hogy egészségre, reményre ébredtél, vitéz úrnőm!
- Egészségre? - mondta Éowyn. - Lehet. Míg Rohan seregében akad egy megürült nyereg, amibe elesett gazdája helyett én ülhetek, amíg helye van a vitézi tettnek. De hogy reményre? Nem tudom.
Gandalf és Pippin bement Trufa szobájába, s már ott találta Aragornt az ágy mellett. - Szegény, öreg Trufa! kiáltotta Pippin, és odaszaladt hozzá, mert úgy látta, barátja rosszabb bőrben van, mint korábban; arca szürke, mintha sokévi bánat súlya nyomná. Píppint hirtelen elfogta a félelem, hogy Trufa meghal.
- Ne félj - mondta Aragorn. - Idejében jöttem, s viszszahívtam. Csak kimerült és szomorú, és ő is ugyanattól beteg, mint Éowyn úrnő; attól, hogy fegyvert mert fogni arra a gyilkos jószágra. De ki lehet gyógyítani, olyan erős és vidám lélek. Bánatát nem felejti el; de szívét nem fogja beárnyékolni, és attól csak gyarapodik a bölcsessége.
Aragorn rátette a kezét Trufa fejére, gyöngéden megsimogatta barna fürtjeit, megérintette a szemhéját, nevén szólította. S mikor az athelas illata belopózott a szobába, s a gyümölcsösök mézszagát, a méhektől zsongó napsütötte hanga illatát idézte, Trufa egyszerre föléledt, s megszólalt
- De éhes vagyok! Hány óra?
- Elmúlt már a vacsoraidő - mondta Pippin -, de majd hozok én neked valamit, ha megengedik.
- De mennyire, hogy meg - mondta Gandalf. - És minden mást, amit Rohan Lovasa megkíván, s Minas Tirithben, ahol nevének oly nagy a becsülete, föllelhető.
- Helyes! - mondta Trufa. - Akkor először tán vacsorát kérek, aztán elszívnék egy pipát. - Arca elsötétült. - Nem, pipát nem. Azt hiszem, soha többé nem gyújtok rá. - Miért? - kérdezte Pippin.
- Nos - bökte ki nagy nehezen Trufa. - Ő meghalt. S attól megint csak ő jut eszembe. Azt mondta, kár, hogy most már sosem beszélgethet velem a fűtudományról. Majdhogynem ez volt az utolsó szava. És soha többé nem tudnék úgy elszívni egy pipát, hogy ne őrá gondoljak, és ne arra a napra, Pippin, amikor lóháton megérkezett Vasudvardba, és olyan nyájas volt mihozzánk.
- Akkor csak pipázz nyugodtan, és gondolj rá! - mondta Aragorn. - Mert gyöngéd szívű nagy király volt. És hű az esküjéhez; és a Homályból még egy végső szép hajnalra ébredt. Bár röviden szolgáltad, örömteli és megbecsült emléked legyen napjaid végeztéig.
Trufa elmosolyodott. 
- Hát jó - mondta -, ha Vándor ideadja, amire szükségem van, akkor rágyújtok, és gondolkodom. A batyumban talán akadt volna még Szaru mánpompás pipafüvéből, de arra, hogy batyummal a csatában mi lett, fogalmam sincs.
- Trufiádok uram - mondta Aragorn -, ha te történetesen azt hiszed, hogy én azért vágtam át magam tűzzel karddal a hegyeken és Gondor mezőin, hogy valamiféle füvet hozzak egy hanyag katonának, aki a holmiját elhajigálta, nagyon tévedsz. Ha a batyudat nem találod, hívasd az Ispotály füvesemberét. És ő majd elmondja neked, hogy tudtával e fűnek, amire vágysz, semmi erénye nincsen, s hogy közönséges nyugatgyomjának hívják, de a nemes neve galenas, s hogy más nyelveken még ennél is tudományosabb neve van, aztán elmond neked valami félig elfeledett rigmust, amit maga sem ért, és mély sajnálattal közli, hogy ilyet a házban nem tartanak, aztán otthagy, hogy törd a fejed a nyelvek történetén. És ezt teszem most én is. Mert én azóta nem aludtam ágyban, ilyenben, mint ez, amióta Dúnhargból eljöttem, és tegnap este óta egy falatot sem ettem.
Trufa elkapta a kezét, és megcsókolta. 
- Ne haragudj már! - mondta. - Menj, most rögtön. Azóta, hogy akkorhap este Bríben találkoztunk, csak kolonc vagyok a nyakadon. De hát mifelénk már ez a szokás; könnyű szóval élünk, s kevesebbet mondunk, mint amennyit érzünk. Iszonyodunk tőle, hogy tódítsuk a szót. Hogy maradjon illő szavunk akkorra is, mikor nincs helyén a tréfa.
- Tudom én azt jól, különben én se így beszélnék veled - mondta Aragorn. - Éljen soká, és soha el ne hervadjon a Megye! - Megcsókolta Trufát, kiment, s vele Gandalf is.
Pippin ott maradt. - Hát létezik még valaki, aki olyan, mint ő? - kérdezte. - Kivéve persze Gandalfot. Őket valahogy egy fából faragták. Ami meg a batyudat illeti, aranyos szamaram, ott hever az ágyad mellett, s mikor találkoztunk, a hátadon volt. Ő persze látta, mindvégig. Egyébként nekem is van pipafüvem. Tömj csak rá nyugodtan! Lápatoroki. Csak szíjad, amíg én elfutok, és körülnézek valami harapnivaló után. Aztán ejtőzünk egy nagyot. Uramisten! Mi Tukok és Borbakok, nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban.
- Nem ám - mondta Trufa. - Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békességben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár sem. Örülök, hogy én tudok, egy keveset legalább. Bár azt is tudnám, miért beszélek így? Hol az a fű? És add ide a pipámat is a batyumból, ha össze nem tört még.
Aragorn és Gandalf most bement az Ispotály vezetőjéhez, és közölte, hogy Faramirnak és Éowynnek még jó darabig itt kell maradnia, és mindkettő gondos ápolásra szorul.
- Ami Éowyn úrnőt illeti - mondta Aragorn -, ő bizonyára hamarosan föl akar kelni és el akar menni; de ha csak egy mód van rá, még legalább tíz napig nem szabad elengedned.
- Ami meg Faramirt - mondta Gandalf -, hamarosan tudtára kell adni, hogy apja meghalt. De nem szabad mindent elmondani neki, például azt, hogy Denethor megőrült, mindaddig, amíg meg nem gyógyul, s nincs valami tennivalója. És gondoskodnod kell róla, hogy erről se Beregond, se az a perian, aki itt van, ne beszéljen vele.
- S azzal a perian-nal, Trufiádokkal, aki itt fekszik, mi légyen? - kérdezte az Ispotály vezetője.
- Ő holnap már valószínűleg elég erős lesz, hogy fölkeljen, legalább egy kis időre - mondta Aragorn. - Hagyd hát, ha kedve tartja. Sétálhat is kicsit, ha a barátja vigyáz reá.
- Kitűnő fajta - mondta az Ispotály vezetője, s rábiccentett. - Azt hiszem, kemény fából faragták.
Az Ispotály kapujában már egész tömeg verődött össze, hogy Aragornt lássa, s most mindenhova követték; s amikor végre megvacsorázott, emberek jöttek, s könyörögtek neki, hogy gyógyítsa meg az övéiket is, mert súlyosan betegek, életveszélyesen megsebesültek, vagy meglegyintette őket a Fekete Homály. És Aragorn fölállt, és ment, és hívatta Elrond fiait is, és együtt fáradoztak késő éjszakáig. És a Városban az járta: - A Király megint eljön. - És elnevezték őt Tündekőnek, arról a zöld kőről, amit viselt, így hát a névvel, amit már a születésekor megjósoltak neki, most maga a népe ruházta fel.
S mikor már nem bírta tovább a fáradalmat, maga köré kanyarította a köpönyegét, kiosont a Városból, betért a sátrába, alig hajnal előtt, és aludt egy keveset. És reggel a Tornyon ott lobogott Dol Amroth lobogója, a kék vízen úszó hattyúforma fehér hajó, és az emberek fölnéztek rá, s nem tudták, a Király visszajötte nem csak álom volt-e?
9. fejezet

Az utolsó haditanács

A csatát követő nap könnyű felhőkkel, nyugatira forduló széllel, teljes szépségében köszöntött be a hajnal. Legolas és Gimli már korán fenn volt, s most engedélyt kért, hogy fölmehessen a Városba; alig várták, hogy viszontlássák Trufát és Píppint.
- Jó tudni, hogy élnek - mondta Gimli. - Fenemód megkínlódtunk értük Rohanba menet, s igazán nem kívántam volna, hogy kínlódásunk kárba vesszen.
A tünde és a törp együtt ment be Minas Tirithbe, s aki mellett csak elmentek, az mind csodálkozva nézte őket; mert Legolas arca emberi mértékkel mérve gyönyörű volt, s miközben baktattak a reggeli fényben, egy tünde-éneket zengett csengő hangján; Gimli meg peckesen lépegetett mellette, szakállát simogatta, s csak járt a szeme erre-arra.
- Akad itt néhány tisztességes kőépület - mondta, és fölnézett a falakra -, de akad gyöngébb munka is, az utcákat meg jobban is meg lehetett volna tervezni. Majd ha Aragorn beül az örökébe, fölajánlom neki a Hegység kőfaragóinak szolgálatait, s építünk itt olyan várost, hogy csodájára járnak.
- Több kert kéne ide - mondta Legolas. - A házak halottak, alig van itt valami, ami él, ami nő és örömet ád. Ha Aragorn beül az örökébe, az erdei nép majd hoz neki madarakat, hogy énekeljenek, s fákat, amik örökké élnek.
Végre összetalálkoztak Imrahil fejedelemmel. Legolas ránézett és mélyen meghajolt előtte; mert rögtön észrevette, hogy az ereiben valódi tünde-vér folyik. - Üdv, uram! - köszöntötte. - Rég volt, hogy Nimrodel népe el hagyta Lórien erdeit, de még mindig meglátszik, hogy nem mind hajózott át a vízen, nyugatra, Amroth öbléből.
- Legalábbis hazám hagyományai szerint nem - mondta a fejedelem -, ámbár a népek népének fiai közül számlálhatatlan évek óta nem láttunk ott senkit. S csodálkozom, hogy épp itt találkozom eggyel, a bánat és háború közepén. Mit keresel itt?
- Én is a Kilencek egyike vagyok, akik Mithrandirral útra keltek Imladrisból - magyarázta Legolas. - Ezzel a törppel, a barátommal, Aragorn Úr kíséretében jöttünk. De most barátainkat, Trufiádokot és Peregrint szeretnénk látni, akiket, mint mondják, te védelmezel.
- Az Ispotályban vannak, s majd odavezetlek - ajánlkozott Imrahil.
- Elég, ha vezetőt adsz, uram - mondta Legolas. Mert Aragorn azt üzeni, hogy most nem kíván újra a Városba lépni. S mert a kapitányoknak hamarosan tanácsot kéne tartaniuk, arra kért, hogy a rohani Éomer úrral menjetek le a sátrába, amint tehetitek. Mithrandir már ott van.
- Megyünk - indult Imrahil, miután udvarias szavakkal búcsút vett tőlük.
- Derék úr ez, és az emberek nagy hadvezére - jegyezte meg Legolas. - Ha Gondornak most, hanyatlása idején ilyen emberei vannak, milyenek lesznek, ha dicsősége újra fölvirrad!
- A jó kőépületek a régebbiek, az elsők - mondta Gimli. - Így van ez mindennel, amit az emberek elkezdenek; jön egy tavaszi fagy, egy nyári szárazság, s már semmi sem az, aminek indult.
- Mégis mindig megtermik a magvat - felelte Legolas. - S azt elvetheted porba, sárba, kisarjad, akkor és ott, ahol legkevésbé várod. Az emberek művei, Gimli, túlélnek minket.
- A végén, azt hiszem, mégsem marad belőlük más, csak a lehetett volna - mondta a törp.
- Erre a tündék már nem tudják a választ.
Megérkeztek a fejedelem szolgái, és elvezették őket az ispotályba; barátaikat kint találták a kertben, s találkozásuk igencsak vidám volt. Egy darabig sétálgattak, beszélgettek, élvezték a kurta békességet és nyugalmat a Város szeles körei fölött felragyogó reggeli napsütésben. Ám amikor Trufa már kifáradt, elmentek, és kiültek a falra, hátuk mögött az Ispotály kertjével. Előttük meg, délen, az Anduin csillogott a napfényben, ahogy vize, még Legolas szemének is láthatatlanul, a lapályon beleveszett Lebennin és Ithilia zöld párájába.
Miközben a többiek csak beszélgettek, Legolas egyszerre elhallgatott, fölnézett a napba, s fehér tengeri madarakat látott, amint a folyót követve befelé szálltak.
- Nézzétek! - kiáltotta. - Sirályok! Ilyen mélyen benn a szárazföldön! Csudálkozom is, meg aggasztanak is. Még soha nem láttam sirályt, csak amikor Pelargirba értünk, és akkor hallottam először a rikoltásukat, mikor a hajók csatájába lovagoltunk. Akkor megálltunk, és megfeledkeztem Középfölde háborújáról; mert jajongó hangjuk nekem a Tengerről mesélt. A Tengerről! Egek! Én soha nem láttam a Tengert. De a fajtám szíve mélyén ott él a vágy a Tenger után, s azt veszedelmes fölszítani. A sirályok... soha már nem lelek békét a bükkök vagy hársak alatt.
- Ezt ne mondd! - pirított rá Gimli. - Hisz számtalan látnivaló van még Középföldén és számtalan tennivaló. De ha a szépek népe mind útnak indul az öblök felé, színtelenebb lesz a világ mindazok számára, akiknek az a sorsuk, hogy ott maradjanak.
- Bizony, színtelen és sivár - mondta Trufa. - Nem szabad a tengerpartra költöznötök, Legolas. Mindig lesz nép, kicsi és nagy, sőt még bölcs törp is, mint Gimli, akinek szüksége van rátok. Legalábbis azt remélem. Noha valamiképpen az az érzésem, hogy ennek a háborúnak a vastagja még hátravan. Bár már vége, s jó vége lenne!
- Ne légy olyan sötéten látó! - kiáltotta Pippin. - Süt a nap, s ha nem is többre, legalábbis egykét napra együtt vagyunk. Szeretnék mindnyájatokról többet hallani. Gyerünk, Gimli! Legalább tízszer említettétek ma reggel, te is, Legolas is, hogy Vándorral milyen különös utatok volt. De még nem mondtatok róla semmit.
- Lehet, hogy itt süt a nap - mondta Gimli -, de az útról, a sötétből olyan emlékeim vannak, hogy eszem ágában sincs fölidézni őket. Ha tudtam volna, mi vár rám, barátság ide, barátság oda, nem hiszem, hogy nekivágtam volna a Holtak Ösvényének.
- A Holtak Ösvényének? - csodálkozott Pippin. Már hallottam a nevet Aragorntól is, de nem tudtam, mit jelenthet. Mondanál többet is róla?
- Nem szívesen - vonakodott Gimli. - Mert azon az úton én szégyenbe keveredtem: én, Glóin fia Gimli, aki azt hittem, szívósabb vagyok, mint bármelyik ember, s a föld alatt keményebb, mint akárki tünde. De sem ez, sem az nem bizonyult igaznak; csak Aragorn akarata tartott meg az úton.
- És az iránta érzett szereteted - tette hozzá Legolas. - Mert aki megismeri, az meg is szereti őt, mind a maga módján, még a rohírok hűvös leányai is. Ez aznap történt, kora hajnalban, mikor te ideértél, Trufa; aznap hagytuk el Dúnhargot, és félelmében mindenki elbújt, hogy ne is lássa a távozásukat, csak Éowyn úrnő nem, aki most betegen fekszik lenn a házban. Fájdalmas volt a búcsú, és fájdalmas volt végignézni.
- Az én szívem csak magamért fájt, sajna - mondta Gimli. - Nem! Erről az útról nem beszélek.
Elhallgatott; de Trufa és Pippin annyira vágyott a hírekre, hogy Legolas végül is kötélnek állt. - No jó, akkor majd én elmondok annyit, amennyitől megnyugosztok; ugyanis nem iszonyodtam, nem rettegtem az emberek árnyaitól, hisz azt hittem, erőtlenek és esendők.
Kurtára fogva beszámolt a kísérteties útról a hegy alatt, a sötét gyűlésről az Erechnél, és a kétszázkilencvenkilenc mérföldes nagy lovaglásról Pelargirtól az Anduinig.
A lovaglás a Fekete Kőtől számítva négy nap, négy éjszaka tartott, s részben az ötödik nap is - mondta. - S lám! Mordor homályában föltámadt bennem a remény; mert a homályban az Árnyhad, úgy látszott, egyre erősebb és félelmetesebb. Volt, aki lóháton, volt, aki gyalog vonult, de mind ugyanolyan sebesen. Hallgattak, de mindnek izzott a szeme. És Lamedon fennsíkján utolérték a lovainkat, körülvettek, s elhagytak volna, ha Aragorn meg nem tiltja nekik.
- Az ő parancsára hátramaradtak. - Még az árnyak is engedelmeskednek az akaratának - gondoltam. - Csak a céljait is így szolgálják!
- Egy napig világoson lovagoltunk, aztán a hajnaltalan nap következett, de mi folytattuk az utat, átkeltünk a Cirilen és a Ringlón, s a harmadik napon Linhirbe értünk, a Gilrain torkolata fölött. S ott Lamedon emberei épp a gázlóért harcoltak, Umbar és Harad hajón jött népével. De elég volt megérkeznünk, védő is, ellenség is otthagyta a csatát, és futásnak eredt; ordítottak, hogy nyakukon a Holtak Királya. Csak Angbornnak, Lamedon Urának volt bátorsága megvárni minket; s Aragorn megmondta neki, hogy gyűjtse össze a hadait, s ha a Szürke Had elvonult, vezesse vissza őket.
“Isildur örökösének Pelargirnál szüksége van rátok” - mondta.
Így keltünk át a Gilrainon, s futamítottuk meg Mordor szövetségeseit; aztán pihentünk egyet. De Aragorn hamarosan fölállt, mondván: - Hallga! Minas Tirithet már ostromolják. Félek, hogy elesik, ha azonnal nem segítünk. - Így hát még aznap éjszaka lóra szálltunk, s folytattuk az utunkat Lebennin síkságán, olyan sebesen, ahogy a lovainktól telt.
És Legolas felsóhajtott, szemét dél felé fordította, s halkan énekelni kezdett:

Celos s Erui közt ezüst folyamok 
Futnak Lebennin zöld mezőin át! 
Magas a fű. Tengeri szél lobog, 
Benne inog sok liliomvirág, 
Mallorn s alfirin arany csengettyűi 
Szólnak, szavuk tengeri szél betűzi, 
A Tenger szele száll Lebennin zöld mezőin át!

- Zöldek a mezők népem énekeiben; de akkor sötétek voltak; homályba burkolt végtelen szürke puszták. mi e tágas pusztaságon üldöztük egy álló nap, egy álló éjjel ellenségeinket, ügyet se vetve rá, hogy letapossuk a gyepet és a virágokat, amíg csak el nem értünk a Nagy Folyó halált hozó végére.
S ott, azt hittem már a szívem mélyén, hogy közel a Tenger; mert széles volt a sötétben a víz, és számtalan tengeri madár rikoltozott a parton. Ó, a sirályok kiáltozása! Hát nem megmondta az Úrnő, hogy őrizkedjem tőlük? S most képtelen vagyok elfeledni őket.
De akkor, hogy őszinte legyek, nemigen törődtem a sirályokkal, mert végül mégiscsak komoly csata várt ránk. Ott, Pelargirnál horgonyzott Umbar fő hajóhada, ötven nagy hajó és számtalan kisebb vízijármű. Azok közül, akiket üldözőbe vettünk, jó néhányan megérkeztek már a kikötőbe, s magukkal hozták a félelmüket; a hajók egyikemásika fölszedte már a horgonyt, s megpróbált a folyón lefelé elmenekülni, vagy a túlpartra átjutni; a kisebb hajók közül meg jó néhány égett. De a sarokba szorított haradiak most szembefordultak velünk, vadul és nekikeseredve; s amikor megláttak minket, elnevették magukat, mert az ő haduk még most is, így igaz, sokkal nagyobb volt.
De Aragorn megállt, és messze hangzó hangon elkiáltotta magát: “Most jöjjetek! Szólítalak, a Fekete Kőre!” S az Árnyhad, mely mind ez ideig hátramaradt, most mint szürke áradat nyargalt elő, elsöpört mindent, ami elébe állt. Halvány kiáltásokat hallottam, tompa kürtszót, s számtalan távoli hang halk zúgását: az egész olyan volt, mintha az egykori sötét esztendők egy elfeledett csatájának visszhangja lenne. Árnyékkardok röpültek ki a hüvelyükből, de nem tudom, hogy pengéjük hasított-e, mert a Holtaknak más fegyver nem kellett már, elég volt a félelem is. Senki előttük meg nem állt.
Megtámadtak minden hajót, ami a partra volt húzva, aztán a vízen át megrohamozták azokat is, amelyeket csak lehorgonyoztak; és a tengerészek eszüket vesztették a félelemtől, vízbe vetették magukat, csak az evezőkhöz láncolt rabszolgák nem. S mi könyörtelenül rontottunk bele a menekülő ellenség áradatába, hajtottuk őket, mint a szél a falevelet, amíg csak ki nem értünk a partra. S ott minden megmaradt hajóra fölküldött Aragorn egy dúnadánt, ők megnyugtatták a rabokat, és megmondták, hogy ne féljenek, mert fölszabadítjuk őket.
Még mielőtt a nap véget ért volna, minden ellenállás megszűnt - vette át a szót Gimli. - Ellenségeink vagy vízbe vesztek, vagy rohantak hanyatt-homlok, gyalogszerrel, dél felé, abban a reményben, hogy talán csak eljutnak otthagyott hazájukba. Különös és csudálatos, gondoltam, hogy Mordor terveit épp e félelmes és sötét lidércek teszik semmivé. Most épp a saját fegyvere fordul ellene, s mér rá vereséget!
- Mert különös is - vetette közbe Legolas. - Én ránéztem Aragornra, s arra gondoltam, milyen nagy és félelmetes Úr lehetett volna ezzel az akaraterővel, ha magának tartja meg a Gyűrűt. Nem ok nélkül retteg tőle Mordor. De nemesebb szellem annál, minthogy Szauronnal megegyezzék: tán nem Lúthien gyermeke? Soha ki nem szárad a családja fája, még megszámlálhatatlan esztendőkig.
- Az ilyen jóslatok túlterjednek a törpök szemhatárán - mondta Gimli. - De Aragorn aznap valóban hatalmas volt. Mert lám! az egész fekete hajóhad a kezünkre került; s ő a legnagyobb hajót választotta ki zászlóshajóul, s fölment a fedélzetére. Majd fölharsantak az ellenségtől zsákmányolt kürtök; s az Árnyhad visszavonult a partra. Ott sorakoztak némán, látni alig lehetett őket, legfeljebb a szemük csillant meg vörösen, ahogy az égő hajók fényét visszaverte. S Aragorn akkor fennszóval így beszélt a Holt Emberekhez:
“Halljátok Isildur örökösének szavát! Eskütöket teljesítettétek. Menjetek vissza, és soha többé ne zaklassátok a völgyeket! Távozzatok és nyugodjatok békességben!”
- És ekkor a Holtak Királya kiállt a sereg elé - folytatta Legolas -, lándzsáját kettétörte, és elhajította. Majd mélyen meghajolt; aztán megfordult, s a Szürke Sereg vágtatva távozott, eltűnt, mint a köd, amit fölkap és elsodor a szél. S én úgy éreztem, álomból ébredek.
Aznap éjjel, amíg a többiek dolgoztak, mi pihentünk. Mert sok foglyot szabadon engedtünk és sok rabszolgát fölszabadítottunk, akit Mordor a rablótámadásai során hurcolt el hazulról, és hamarosan sok ember gyűlt össze, Lebenninből és Ethirből, s megjött a lamedoni Angbor is annyi lovassal, ahányat csak össze tudott szedni. Most, hogy a Holtaktól való félelmük eloszlott, visszatértek, hogy segítsenek, s hogy lássák Isildur örökösét; mert e név futótűzként terjedt a sötétben.
S ezzel már majdnemhogy végére is értem a történetnek. Mert aznap este és éjjel fölkészült a sok hajó, s került mindre legénység is; és hajnalban a hajóhad útnak indult. Mintha réges-rég lett volna, pedig csak tegnapelőtt hajnalban történt, a hatodik napon azóta, hogy Dúnhargból kilovagoltunk. De Aragornt még mindig a félelem hajszolta, hogy későn érkezik.
“Harlond kikötője százhuszonhat mérföld Pelargirtől - mondta. - S holnapra akárhogy is, de oda kell érnünk Harlondba, különben teljes a kudarc.”
Az evezőket most szabad emberek húzták - mondta Gimli -, s dolgoztak is derekasan; mégis lassan haladtunk fölfelé a Nagy Folyón, mert ár ellen kellett eveznünk, s még ha a sodra nem is erős idelent délen, a szél nem segített. El is szorult volna a szívem, hiába a kikötőben aratott győzelem, ha Legolas váratlanul el nem neveti magát.
“Föl a szakálladdal, Durin fia! - mondta. - Mert azt mondja a közmondás: Ahol a legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség.” De hogy mi segítséget lát a távolban, azt nem mondta meg. Éjjelre érve a homály nem mélyült, de a szívünk majd megszakadt, mert északon vörös fény izzott az ég alján, s Aragorn azt mondta, Minas Tirith ég.
De éjfélre valóban megérkezett a várva várt segítség, s reményünk újjáéledt. Ethir tengeren jártas emberei addig tekingettek dél felé, amíg csak azt nem jelentették, hogy friss szél közeledik a Tenger felől. Még messze volt a reggel, mikor az árbocos hajók vitorlát bontottak, s mindjárt gyorsabban haladtak, hajnalban meg már habot túrt a hajóink orra. Így történt, hogy a reggel harmadik órájára, mint tudod, megérkeztünk, a nap is előbújt, és mi kibontottuk a csatára a lobogónkat. Nagy nap volt, nagyszerű óra, akármi lesz is ezután.
- Következzék akármi, a nagy tettek értéke mit sem csökken - mondta Legolas. - Nagy tett volt végiglovagolni a Holtak Ösvényén, s az is marad, még ha senki nem éri is meg Gondorban, hogy megénekelje.
- Márpedig ez megeshet - mondta Gimli. - Mert Aragorn és Gandalf arca nagyon komor. Kíváncsi lennék, mit sütnek ki a sátorban, odalent. Mert én, a magam részéről, akárcsak Trufa, azt szeretném, ha a háborút ezzel a győzelemmel befejeztük volna. De ha muszájból újabb nagy tettekre kerülne sor, remélem, részem lesz bennük, a Magányos Hegy népének dicsőségére.
- És a Nagy Erdő népének dicsőségére - mondta Legolas -, és a Fehér Fa urának szeretetéből.
A társaság elhallgatott, csak üldögéltek odafönn némán, s ki-ki a maga gondolataiba merült. Közben odalenn folyt a kapitányok haditanácsa.
Mikor Imrahil fejedelem elvált Legolastól és Gimlitől, nyomban Éomerért küldött; kimentek együtt a Városból, Aragorn sátrához, amelyet a mezőn vertek fel, nem messze a helytől, ahol Théoden a halálát lelte. S ott haditanácsot ültek Gandalffal, Aragornnal és Elrond fiaival.
- Urak - mondta Gandalf -, halljátok Gondor Helytartójának szavait, amelyeket a halála előtt mondott: Lehet, hogy rövid időre, tán egy egész napra diadalt aratunk a csatatéren. De azt a hatalmat, ami most támad föl, nem lehet legyőzni. Nem célom, hogy bennetek kétségbeesést keltsek, mint ahogy Ő akarta, de szeretném, ha elgondollkodnátok e szavak igazságán.
A Látókövek nem hazudnak, erre még Barad-dűr ura sem tudja rákényszeríteni őket. De arra tán képes, hogy a nála gyöngébb akaratúakkal azt láttassa, amit ő kíván, vagy hogy félreértesse velük, amit látnak. De akkor se lehet semmi kétségünk, hogy Denethor nagy erőket látott, amelyek Mordorban ellene gyülekeztek, s talán gyülekeznek még ma is.
A mi erőnk alig volt elegendő, hogy az első támadást visszaverjük. A következő erősebb lesz. Denethor jól látta, hagy ezt a háborút megnyernünk reménytelen. Vagy legalábbis fegyverrel megnyernünk, akár úgy, hogy csak ülünk itt és ostromot ostrom után állunk ki, akár úgy, hogy kivonulunk, s a túlerővel győzetjük le magunkat a másik parton. Választhatunk hát a két rossz közül: a józan ész azt mondja, hogy tegyük még erősebbé erődített helyeinket, és ott várjuk be a támadást; mert így valamivel később ér utol bennünket a vég.
- Vissza akarsz hát vonulni Minas Tirithbe, Dol Amrothba vagy Dúnhargba, hogy ott várd ki, mint a gyerek, amíg a dagály elsodorja a homokvárad? - kérdezte Imrahil.
- S ez még csak újdonság se lenne - mondta Gandalf. Hát nem ezt tettétek, vagy alig többet, Denethor idején? De nem! Én azt mondtam, a józan ész mondja ezt. Én nem józanságot javallok. Én azt mondtam, a győzelmet fegyverrel kivívni lehetetlen. A győzelemben változatlanul bízom, de nem a fegyverek győzelmében. Mert mindenbe beleszól a Gyűrű Hatalma, s Barad-dűr arra épít, Szauron abban bizakodik.
Ha mindent meggondoltok, urak, annak alapján, amit mondtam, megértitek, milyen szorult helyzetben vagyunk mi is, Szauron is. Ha ő a Gyűrűt visszaszerzi, vitézségünk mit sem ér, győzelme gyors lesz és teljes; olyan teljes, hogy senki meg nem jósolhatja, hogy nem a világ végéig tart-e. Ha a Gyűrű elpusztul, ő megbukik; olyan mélyre, hogy senki meg nem jósolhatja, föltámad-e még. Hiszen elveszti erejének java részét, ami kezdettől fogva az övé volt, s mindaz, amit annak révén művelt vagy kezdett, porrá omlik, ő mindörökre megcsonkul, gonosz szellemmé válik, amely belerágja magát a felhőkbe, de sem növekedni, sem alakot ölteni többé nem tud. S így eltávozik a világból, ami a leggonoszabb benne.
Támadhatnak majd más rosszak; hiszen Szauron maga is csak szolga vagy küldött. De nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk; a mienk az, hogy most segítsünk, amikor élünk, most gyomláljuk ki a gazságot az ismerős mezőkről, hogy azok, akik utánunk következnek, tiszta földet műveljenek. Hogy őrájuk majd milyen idő jár, nem mi szabjuk meg.
Nos, Szauron mindezt tudja, és azt is, hogy a kincset érő jószágot, amit elveszített, megtalálták; de hogy hol van, nem tudja, vagy legalábbis reméljük, hogy nem. Így hát most kétségek őrlik. Mert ha mi találtuk meg, van köztünk, aki elég erős, hogy használni is tudja. Ezzel is tisztában van. Mert ha jól sejtem, Aragorn, te megmutattad magad neki az orthanci Kőben?
- Mielőtt Kürtvárból kilovagoltam volna - felelte Aragorn. - Úgy ítéltem, az idő megérett rá, s hogy a Kő pontosan ezért került a birtokomba. Akkor épp tíz napja volt, hogy a Gyűrűhordozó elindult a Raurostól keletre, s szerintem Szauron szemét el kellett vonni a saját földjéről. Mióta a tornyába visszatért, amúgy is ritkán hívták ki viadalra. Bár, ha tudtam volna, hogy válaszként milyen hirtelen támad, talán nem mertem volna megtenni. Alig maradt időm, hogy segítségetekre jöjjek.
- Hogy van ez? - kérdezte Éomer. - Ha visszaszerzi a Gyűrűt, mondod, minden hiábavaló. Akkor hát, ha úgy véli, hogy a Gyűrű a mi kezünkben van, miért hiszi, hogy támadása nem hiábavaló?
- Mert nem biztos benne - mondta Gandalf -, s ő nem azt tette, amit mi, hogy várt-várt, amíg az ellenség teljes biztonságban van. Sőt, mi egyik napról a másikra meg se tudnánk tanulni, hogyan vegyük hasznát e korlátan hatalomnak. Mert ezt egyszerre csak egy úr gyakorolhatja, egymaga, sok nem; ő most tehát a viszályra vár, mikor a legnagyobb közülünk kezébe keríti a hatalmat, és letaszítja a többieket. Mert attól kezdve, ha él az alkalommal, a Gyűrű már neki segít.
Figyel. Sokat hall és sokat lát. Nazgúljai soha nem pihennek. Napkelte előtt is végigrepültek e mezők fölött, bár a sok fáradt és álmos ember közül kevesen vették észre. Tanulmányozza a jeleket: a Kardot, mely kincsétől megfosztotta, újrakovácsolták; a szerencse szele megfordult, s most felőlünk fúj; váratlanul vereséget szenvedett első támadása; elesett főkapitánya.
Kétségei egyre fokozódnak; most is, miközben tanácskozunk. Szeme itt tapogatózik, de szinte mindenre vak; ami nem mozog. Ide kell kötnünk a tekintetét. Ebben van minden reményünk. Nekem tehát ez a tanácsom. A Gyűrű nincs nálunk. Bölcsességből vagy bolondságból, de elküldtük, hogy megsemmisüljön. Máskülönben nem tudunk vereséget mérni az erőire. De mindenáron távol kell tartanunk a szemét igazi veszedelmétől. Győzni nem győzhetünk fegyverrel, de csak úgy adhatjuk meg a Gyűrűhordozónak a lehetőséget, bármilyen halvány is az.
Úgy kell hát tennünk továbbra is, ahogy Aragorn elkezdte. Rá kell kényszerítenünk Szauront az utolsó csapásra. Elő kell csalogatnunk rejtett erejét, hogy országát kiürítse. Azonnal ki kell vonulnunk, hogy megütközzünk vele. Önmagunkat kell odavetnünk csaléteknek, hogy ránk harapjon. A horgot bekapja, mert reményeitől és mohóságától vezettetve majd azt hiszi, hogy az elsietett hadmozdulat a Gyűrű új Urának gőgjét tükrözi; s majd azt mondja: “Hát így állunk! Hamar és messzire nyújtja ki a kezét. Jöjjön csak, majd csapdát állítok neki, abból nem menekül. És akkor majd összezúzom, és visszaszerzem, amit arcátlanul elvett, s az enyém marad mindörökre.”
Nekünk meg nyitott szemmel, bátran kell belemennünk a csapdába, úgyhogy a magunk számára édeskeveset remélünk. Mert, urak, nagyon könnyen bekövetkezhetik, hogy egy sötét csatában, minden eleven földtől távol, mi magunk semmisülünk meg teljesen; s még ha Barad-dűr megdől is, mi már nem érjük meg, hogy lássuk az új kort. De ez, úgy vélem, kötelességünk. S ha egyszer így is, úgy is el kell pusztulnunk, jobb, ha így pusztulunk el, mert ha itt ülünk is, biztos, hogy elpusztulunk - s ráadásul úgy, hogy tudjuk, új kor nem is lesz.
Egy darabig hallgattak, mind, majd nagy sokára megszólalt Aragorn. - Ahogy elkezdtem, úgy folytatom. Eljutottunk a szakadék szélére, ahol remény és kétségbeesés egytestvér. Aki megtántorodik, lezuhan. Ne utasítsuk hát el Gandalf tanácsát, akinek Szauron ellen vívott hosszú küzdelme most kell kiállja a végső próbát. Ha ő nincs, már rég odalenne minden. Mégsem érzem, hogy jogom van bárkinek, bármilyen parancsot adni. Mindenki döntsön lelkiismerete szerint.
Elrohir azt mondta: - Mi ezért jöttünk ide Északról; s Elrondtól, apánktól, pontosan ezt a tanácsot kaptuk. Nem fordulunk vissza.
- Ami engem illet - mondta Éomer -, én édeskeveset értek az ilyen mélyértelmű dolgokhoz; de nem is kell, hogy értsek. Egyet tudok, s az nekem elég: hogy Aragorn barátom megsegített engem is, a népemet is, tehát én is segítek neki, ha ő hív.
- Én pedig - jelentette ki Imrahil fejedelem -, Aragorn urat hűbéruramnak tekintem, akár igényt tart rá, akár nem. Kívánsága számomra parancs. Én is megyek. Egy ideig ugyan még itt maradok, hogy Gondor Helytartóját helyettesítsem, mert mindenekelőtt az ő népének kell gondját viselnem. Némi engedményt a józan észnek is tennünk kell. Föl kell készülnünk minden eshetőségre, jóra is, rosszra is. Nos, lehet, hogy végül diadalt aratunk, s amíg erre bármi remény van, védenünk kell Gondort. Azt senki sem kívánhatja, hogy romvárosba térjünk vissza győztesen, s olyan földre, amelyet megbecstelenítettek a hátunk mögött. S a rohíroktól máris úgy halljuk, hogy egy érintetlen ellenséges hadsereg fenyegeti az északi szárnyunkat.
- Úgy van - mondta Gandalf. - Nem is mondom, hogy védtelenül hagyd itt a Várost. A seregnek, amit mi keletre vezetünk, nem kell akkorának lennie, hogy megostromolhassuk Mordort, de akkorának feltétlenül, hogy csatára kényszerítsük. És a seregnek hamarosan indulnia kell. Én tehát azt kérdem a Kapitányoktól; mekkora erőt tudnak összegyűjteni, és legkésőbb két nap múlva útnak indítani? Mégpedig csupa kemény embert, aki ismeri és önként vállalja a veszélyt.
- Mindenki fáradt, és sok a súlyos és könnyű sebesült töprengett Éomer -, s ráadásul annyi lovat vesztettünk, hogy azt nehéz elviselni. Ha hamarosan indulnunk kell, nem hiszem, hogy kétezernél több lovas élén indulhatnék, de kétezer akkor még itt maradhat a Város védelmére.
- Másokkal is számolhatunk, nemcsak azokkal, akik itt harcoltak a mezőn - mondta Aragorn. - Most, hogy a partvonalat megtisztítottuk az ellenségtől, friss erők vannak útban a déli tartományokból. Négyezret indítottam útnak Pelargirból Lossarnachon át; élükön a rettenthetetlen Angborn lovagol. Ha két nap múlva indulunk, épp indulás előtt érnek ide. Másoknak meg azt a parancsot adtam, hogy kövessenek a folyón, akármi vízijárművön, amit keríteni tudnak; ezzel a széllel ők is hamarosan ideérnek, sőt, néhány hajó már ki is kötött Harlond partján. Én úgy számolom, hogy hétezer lovast és gyalogost vihetünk, s a Város védelmére még így is több embert hagyunk hátra, mint amennyi az ostrom kezdetekor védte.
- A Kaput kidöntötték - mondta Imrahil -, s hol találok mestereket, hogy újjáépítsék és új kaput állítsanak?
- Erebornban, Dáin királyságában - felelte Aragorn -, s ha nem megy füstbe minden reményünk, elküldöm Glóin fia Gimlit, hogy a Hegységből kérjen kovácsokat. De az ember akkor is többet ér, mint a Kapu, s nincs az a kapu, ami az ellenségünknek ellenállna, ha az emberek odahagyják.
Ezzel ért véget a haditanács; az akkornap reggeltől számított második napon, ha találnak annyit, hétezer emberrel hadba indulnak; a sereg nagyobbik része gyalogos lesz, mert az felel meg úticéljuk, a Gonosz Föld terepviszonyainak. Aragorn kétezret válogat ki azok közül, akik délen sereglettek a zászlaja alá; Imrahil három és fél ezret hoz; Éomer kétezer rohírt, aki elvesztette a lovát, de teljesen harcképes, személy szerint még ötszáz rohír lovast vezet hadba, a legjavából; de fölállítanak egy másik, ötszáz fős lovascsapatot is, ezek közt lovagolnak majd Elrond fiai a dúnadánokkal és Dol Amroth lovagjaival: ez együtt hatezer talpas és ezer lovas. De a rohírok fő ereje, mely azokból áll, akiknek a lovuk is megmaradt és harcképesek, Elfhelm parancsnoksága alatt a Nyugati Úton tartóztatja fel azt az ellenséges sereget, amely épp Anórienből vonul fel. S azonnal nyargalókat küldenek ki északra, hogy amit lehet, megtudjanak; s nyargalókat Osgiliathból is, keletre és a Minas Morgulba vezető útra.
S mikor számba vettek minden erőt, ami a rendelkezésükre áll, és megtárgyalták az előttük álló útvonalat, s hogy melyik úton vonuljanak, Imrahil váratlanul fölkacagott:
- Hát - nevetett -, ez a legjobb tréfa Gondor történetében: kilovagolunk hétezer emberrel, ami még annyi sincs, mint hatalma csúcspontján a hadsereg elővédjének a létszáma volt, hogy megostromoljuk a hegyeket és a Fekete Ország áthatolhatatlan kapuját! Olyan ez, mintha egy gyerek játékíjjal és fűzfavesszővel fenyegetne egy páncélos lovagot. De ha a Fekete Úr valóban annyit tud, mint mondod, Mithrandir, vajon nem mosolyog-e, ahelyett hogy megrémülne, s nem nyom el minket a kisujjával, mint a szúnyogot, ami csípni készül?
- Nem, majd megpróbálja hálóba ejteni a szúnyogot és megfosztani a fullánkjától - mondta Gandalf. - S nem egy olyan név van köztünk, mely külön-külön is fölér több ezer páncélos lovaggal. Nem, nem mosolyog.
- De mi sem - jegyezte meg Aragorn. - Ha ez tréfa, akkor nagyon is keserves tréfa ahhoz, hogy nevetni lehetne rajta. Nem, ez egy irdatlan szerencsejáték utolsó dobása, s ettől függ, hogy az egyik vagy a másik fél nyeri a játékot. - Majd kihúzta az Andúrilt, magasra emelte, s az megcsillant a napon. - Te már vissza se kerülsz a hüvelyedbe, amíg az utolsó csatát meg nem vívtuk - mondta. 

10. fejezet

A Fekete Kapu kitárul

Két napra rá Aragorn hadserege együtt állt a Pelennoron. Az orkok és a mordori emberek hadseregei visszafordultak Anórienből, de a rohírok szétszórták és szakadatlanul zaklatták, visszavonulásuk fejvesztett meneküléssé vált, s szinte harc nélkül igyekeztek elérni Cair Androst; így hát, hogy ez a fenyegetés is megszűnt, a Városba délről újabb erők érkeztek, s annyi védője volt, hogy több már nem is fért volna be. A földerítők jelentették, hogy a keleti utakon nincs ellenállás egészen a Ledöntött Király Keresztútjáig. Eljött az ideje az utolsó csapásnak.
Úgy volt, hogy Legolas és Gimli megint együtt lovagol Aragorn és Gandalf társaságában, aki a dúnadánokkal és Elrond fiaival vonul az élcsapatban. De Trufa, nagy szégyenére, nem mehetett velük.
- Nem vagy elég erős az útra - mondta Aragorn. Csöppet se szégyelld. Ha semmi mást nem teszel már ebben a háborúban, akkor is kivívtad a becsületet. Peregrin majd elmegy s képviseli a Megye népét. És ne irigyeld tőle, hogy vásárra viheti a bőrét, mert bár mindent megtett, amire a szerencséje eddig alkalmat adott neki, ugyancsak igyekezhet, hogy a tieddel fölérő tettet hajtson végre. Bár könnyen meglehet, hogy nekünk a keserű vég jut osztályrészül Mordor kapuja előtt, s ha így lesz, neked is a végsőkig kell állnod a sarat, vagy itt, vagy akárhol, ahová a fekete áradat magával sodor. Ég veled!
Így hát Trufa csüggedten álldogált, s nézte a seregszemlét. Vele volt Beregil is, ő szintén nem volt jókedvében; apja is elvonulni készült a városbeli emberek egy századának élén; a toronyőrségbe nem térhetett vissza, amíg az ügyében ítélet nem születik. Az ő századába volt beosztva Pippin, mint Gondor katonája. Trufa ott látta őt nem messze, pici, de szálegyenes alakját Minas Tirith szálfa termetű emberei közt.
Végül megharsantak a kürtök, és a sereg megindult. Tized tized után, század század után kanyarodott el. Trufa még jóval azután is ott állt, hogy a nagy úton eltűntek a szeme elől. A reggeli nap még utoljára megvillant a lándzsákon, sisakokon, de ő csak állt, lehajtott fejjel, nehéz szívvel, s úgy érezte, baráttalanul és magányosan. Aki a szívéhez nőtt, mind elment a homályba, mely ott csüngött fölöttük vészjóslóan; s a szívében édeskevés remény maradt, hogy valaha is viszontlátja őket.
S mintha csak keserű kedve idézte volna vissza, karjába beleállt a fájás, gyöngének és öregnek érezte magát, a napfényt meg gyérnek. Beregil keze riasztotta fel gondolataiból.
- Gyere, Perian uram! - mondta a gyerkőc. - Látom, még mindig fáj a karod. Majd visszakísérlek az Ispotályba.. De ne félj! Visszajönnek. Minas Tirith emberei legyőzhetetlenek. S most még ott van velük Tündekő úr is, meg a toronyőr Beregond!
- Még nem volt dél, mire a sereg Osgiliathba ért. Ott serénykedett minden munkás és mesterember, akit a Város csak nélkülözni tudott. Néhányan a révkikötőket és hajóhidakat erősítették, amelyeket az Ellenség épített s rombolt le részben, mikor menekült; mások a készleteket és a zsákmányt vették számba; megint mások a folyó keleti partján raktak sietve védőműveket.
Az előőrs átvonult a régi Gondor romjain, át a széles Folyón, s tovább azon a hosszú, nyílegyenes úton, amelyet még a nagy időkben építettek, hogy összekössék a Nap gyönyörű tornyát a Hold magas tornyával, amely most átkozott völgyében a Minas Morgul nevet viseli. Osgiliathtól ötmérföldnyire megálltak; véget ért az aznapi menet.
De a lovasok továbbnyomultak, s estére megérkeztek a Keresztútra, a fák hatalmas gyűrűjéhez. Néma volt minden. Ellenségnek se híre, se hamva, egy szó, egy kiáltás el nem hangzott, útközben egy nyílvessző el nem röppent feléjük erdőből vagy szikla tetejéről, de ahogy beljebbbeljebb hatoltak e földre, úgy érezték, egyre éberebben figyelik őket. Fülelt fa és kő, fűszál és falevél. A homály eloszlott, s messze, nyugaton, az Anduin völgyében, lenyugodott a nap, a fehér csúcsok kipirultak a kék levegőben; de az Ephel Dúathon megült az árnyék.
Aragorn ekkor harsonásokat állított mind a négy útra; azok díszjelet fújtak, s egy hírnök kikiáltotta mind a négy égtáj felé: - Gondor urai visszatértek, s e földet, amely az övék, ezennel visszaveszik. - A királyszobor nyakára illesztett ocsmány ork-fejet leverték és darabokra törték, az őskirály fejét, amelyen rajta volt még a fehér és arany virág koronája, fölemelték és visszahelyezték; aztán az emberek lemosták és levakarták a kőről az orkok csúf keze nyomát.
Megbeszélést tartottak, s volt, aki azt indítványozta, hogy először Minas Morgult vegyék ostrom alá, s ha beveszik, rombolják le, hogy kő kövön ne maradjon. - Még az is meglehet - mondta Imrahil -, hogy a hágón át könnyebben támadnánk meg a Fekete Urat, mint az északi kapu felől.
De ez ellen Gandalf sürgősen óvást emelt, részint, mert a völgyben olyan gonoszság lakik, hogy az eleven emberek elméje megzavarodik tőle és megtelik rettegéssel, részint, mert Faramir hírei ezt nem teszik kívánatossá, hiszen ha a Gyűrűhordozó valóban ezzel az útvonallal próbálkozott, akkor nekik semmiképp sem szabad errefelé vonni Mordor tekintetét. Így hát másnap, mikor a fősereg odaért, erős őrséget hagytak a Keresztúton, hogy védje egy darabig, ha Mordor sereget küldene a Morgul-hágón. vagy újabb embereket hívna be délről. Ebbe az őrségbe javarészt gondon íjászokat válogattak, akik jól ismerik Ithilia útjait, s el tudnak rejtőzködni az erdőkben, lejtőkön a Keresztút körül. De Gandalf és Aragorn föllovagolt a morguli völgy bejáratához, hogy a Gonosz Városra egy pillantást vessen.
Sötét volt és élettelen; mert az orkok és Mordor alantasabb teremtményei, akik ott laktak, javarészt elpusztultak a nagy csatában, a nazgúlok meg messze jártak. De a völgy levegője akkor is sűrű volt a félelemtől és az ellenséges indulattól. Lerombolták a gonosz hidat, és továbbmentek.
Másnap, indulásuktól számítva a harmadik napon, a Sereg megkezdte északra tartó útját. Errefelé, a Keresztúttól tán százmérföldnyire állt a Morannon, de hogy mi minden vár még rájuk, amíg olyan messzire elérnek, senki sem tudta. Óvatosan vonultak, lovas felderítők jártak előttük az úton, kétoldalt meg gyalogosok biztosították a menetoszlopot; mert az úttól keletre sürű erdők húzódtak, s a szaggatott hegyoldal csupa repedés és vízmosás volt, fölöttük meg az Ephel Dúath magas és meredek lejtői. Az idő változatlanul szép volt, kitartó nyugati szél fújt, de a homályt és a szomorú ködöt, ami az Árnyékhegység fölött csüngött, semmi el nem sodorta; mögöttük meg időről időre magas füstoszlopok törtek a magasba, s terültek szét a szélben.
Gandalf újra meg újra megfúvatta a harsonákat, s a kikiáltók hírül adták: - Gondor Urai közelednek! Hagyja el mindenki e földet, vagy hódoljon nekik! - De Imrahil azt mondta: - Ne azt kiáltsák, hogy Gondor Urai, hanem hogy Elessar király közeledik. Mert ez a valóság, ha nem is ül még trónon; s ha a kikiáltók ezt a nevet hirdetik, az ellenség jobban elgondolkodik. Ezentúl tehát a kikiáltók Elessar király közeledtét tették közhírré napjában háromszor. De a kihívásra senki sem válaszolt.
Ám hiába meneteltek látszólagos békességben, egyre jobban elcsüggedtek, a legnagyobbak, legkisebbek egyaránt, s ahogy mélyebben-mélyebben hatoltak be Északra, mérföldről mérföldre súlyosabban nehezedett rájuk a rossz előérzet. A Keresztúttól számított második napi menetük vége felé ütköztek meg először az Ellenséggel. Egy kelet-lakókból és orkokból álló erős különítmény próbált rajtaütni az élen haladó századokon, pontosan ott, ahol Faramir vetett lest a haradiaknak; ahol az út mély bevágásban keresztezte a hegy keleti nyúlványát. De a kapitányokat jó előre figyelmeztették a felderítők, Henneth Annűn Mablung vezette, jól képzett katonái; így hát ők ütöttek rajta azokon, akik szerettek volna rajtuk ütni. Lovasok tértek le nagy ívben az útról, kapták oldalba és hátba az ellenséget, s kaszabolták le vagy kergették könyörtelenül a hegyek közé.
De e győzelem nemigen vidította fel a kapitányokat. - Csak cselfogás volt - mondta Aragorn -, s fő célja, azt hiszem, inkább az, hogy bennünket hamis biztonságérzetbe ringasson az Ellenség erejét illetően, mintsem hogy kárt tegyen bennünk. - Ettől az estétől kezdve szakadatlan figyelték a nazgúlok a sereg minden mozdulatát. Még magasan röpültek, Legolast kivéve messze túl mindenki szemhatárán, de jelenlétüket mégis érezni lehetett, akár a homály mélyültét és a nap kifakultát; s bár a gyűrűlidércek nem csaptak le, és hangot sem adtak, a rettegést senki sem tudta lerázni magáról.
Így telt az idő és a reménytelen út. A Keresztúttól számított negyedik, a Minas Tirithtől számított hatodik napon végre megérkeztek az eleven földek végére, s behatoltak a sivatagba, amely Cirith Gorgor hágójának bejárata előtt terült el; már látták a lápot és a pusztaságot, ami az Emyn Muiltól északra és nyugatra húzódik. Olyan sivár volt e hely, s olyan mély az iszony, ami megülte őket, hogy a seregből többeknek is teljesen inába szállt a bátorsága; annyira, hogy se gyalog, se lovon nem tudták folytatni az utat.
Aragorn rájuk nézett, s szemében nem harag volt, hanem szánalom; hisz ezek mind fiatalok voltak; a távoli Nyugathalomból, Rohanból, vagy földművesek a gondori Lossarnachból, akiknek a Mordor szó kora gyermekkoruktól a gonoszt jelentette, de mindeddig nem volt valóság, csak mese, nem szerves része egyszerű életüknek; s most férfiemberként egy testet öltött csúf álomba csöppentek bele, és nem értettek semmit e háborúból, nem tudták, miért sodorta őket a sorsuk ilyen kutyaszorítóba.
- Menjetek! - mondta Aragorn. - De legyen bennetek annyi méltóság, hogy nem futtok! S kaptok egy feladatot is, amit próbáljatok meg teljesíteni, akkor nem kell szégyellnetek magatokat. Menjetek délnyugatnak, amíg csak Cair Androsba nem értek, s ha az ellenség kezén lenne, ami valószínű, foglaljátok vissza, ha lehet; és tartsátok a végsőkig Gondor és Rohan védelmében.
Néhányan elszégyellték magukat, legyőzték félelmüket és folytatták az utat, a többiek pedig új reményt meríettek a szavaiból, hallván, hogy bátor, de erejüket meg nem haladó tettek várnak rájuk, s úgy indultak útnak visszafelé. Minthogy azonban eddig is sok embert hagytak hátra a Keresztútnál, a sereg ismét megfogyatkozott, s nem egészen hatezer emberrel vonult tovább a Fekete Kapuhoz, hogy Mordor erejét próbára tegye.
Lassan vonultak, s egyre azt várták, hogy valami választ kapnak kihívásukra; szorosan összevonták a sereget, mert emberpazarlásnak vélték, hogy felderítőket, kisebb csapatokat válasszanak le a főseregről. A Morgul-völgytől számított menet ötödik estéjén még utoljára letáboroztak, s tábortüzeket raktak, abból a holt fából és száraz fűből, amit épp találtak. Ébren töltötték az éjszaka óráit, annak tudatában, hogy sok-sok félig látható jószág járkál, ólálkodik körös-körül, s hallgatták a farkasüvöltést. A szél elállt, s mintha megdermedt volna a levegő. Látni alig láttak, mert ha az ég felhőtlen volt is, az újhold negyednapos, itt is, ott is gőz- és füstoszlopok törtek föl a földről, s a hold fehér sarlóját elhomályosította Mordor köde.
Hideg lett. Hajnalban föltámadt a szél, de most északról fújt, s hamarosan erőre kapott. Az éjszakai ólálkodók eltűntek, a táj kihaltnak tetszett. Északra, a bűzlő katlanok közt föltünedeztek az első nagy iszap-, kőtörmelék és égettföld halmok, Mordor kukacnépének hulladéka, de délre, most már közel, ott magasodott Cirith Gorgor roppant bástyája, középen a Fekete Kapuval, s kétoldalt a két agyartoronnyal, mert az út végére érve a kapitányok letértek a régi országútról, ahol az keletre kanyarodott, hogy elkerüljék a dombok közt leselkedő veszélyt, s így a Morannont, akárcsak Frodó, most északnyugatról közelítették meg.
A Fekete Kapu három nagy nyílása a roppant kapubolt alatt be volt zárva. A bástya ormán semmi sem látható. Minden néma, de éber. Most hát, eszeveszett vállalkozásuk végén, ott álltak elhagyatva, dideregve a hajnal szürke fényében a tornyok és a fal előtt, amelyeket reménytelen lett volna megostromolniuk, még akkor is, ha nagy erejű ostromgépeik vannak, s az ellenségnek csak annyi embere, hogy a Kaput és a falat védje. De tudták. hogy a Morannon körül minden hegy, minden kő az ellenség tömegét rejti, s hogy a homály borította hegykaréjt hátul át- meg átfurkálta, alagutakkal szőtte teli a nyüzsgő lények sokasága. S ahogy álltak ott, látták, hogy összegyűlt valamennyi nazgúl, ott lebegnek az agyartornyok fölött; s tudták, hogy őket figyelik. De az Ellenségnek még mindig semmi jele.
Nem volt más választásuk, mint hogy végigjátsszák a szerepüket.
Aragorn tehát fölállította a seregét, ahogy azt hosszú gondolkodás után a legjobbnak vélte; két nagy kirobbantott kő- és földhalmon, amelyet az orkok halmoztak föl hosszú évek munkájával. Előttük, Mordor irányában mint egy nagy várárok, mocskos iszaptavak és bűzös pocsolyák egész sora húzódott. Mikor mindent elrendeztek. a kapitányok nagy lovaskísérettel, a lobogóval, a kikiáltókkal és a harsonásokkal előrelovagoltak a Fekete Kapu elé. Ott volt, szóvivőként, Gandalf, Aragorn, Elrond fiai, rohani Éomer és Imrahil; de Legolasnak, Gimlinek és Pippinnek is mennie kellett, hogy Mordor valamennyi ellenfele képviselve legyen.
Mikor kiáltásnyira megközelítették a Kaput, kibontották a lobogót, és megfújták a harsonákat; előálltak a kikiáltók, és fennszóval fölkiáltottak a bástyákra:
- Jöjjetek elő! A Fekete Föld Ura azonnal jöjjön elő, hogy fölötte ítéletet mondjunk. Mert bűnös háborút indított Gondor ellen, és elrabolta földjeit. Gondor királya tehát megparancsolja, hogy vezekeljen bűneiért, s távozzon örök időkre. Jöjjetek elő!
Hosszú csend következett, sem a falakról, sem a Kapuból nem jött válasz, se kiáltás, se más nesz. De Szauron már kiagyalta a tervét, és mielőtt lecsapott volna rá, először kegyetlenül el akart játszani az egérrel. Így történt hát, hogy épp mikor a kapitányok már fordultak volna vissza, váratlanul megtört a csönd. Hosszan döngtek a dobok, mint hegyek közt a mennydörgés, bőgtek a kürtök, hogy hangjukba beleremegett még a kő is, és megsüketült az emberek füle. S hatalmas csattanással kitárult a Fekete Kapu középső nyílása, s kivonult rajta a Fekete Torony követsége.
Elöl egy magas és gonosz alak lovagolt, fekete lovon, ha ugyan ló volt az; mert óriási volt és csúf, és pofáját félelmetes álarc födte, inkább koponyához, mint élő fejhez hasonló, s a szeme gödréből, orra likából láng csapott ki. A lovas tetőtől talpig feketében volt, még magas sisakja is fekete; pedig nem Gyűrűlidérc volt, hanem eleven ember. Ő volt Barad-dűr tornyának hadnagya, a nevét egyetlen rege nem említi, hisz ő maga is rég elfeledte már. - Én Szauron szája vagyok - mondta. De az a hír járta róla, hogy hitehagyott, a fekete númenoriaknak nevezett fajtából származik; ezek ugyanis épp Szauron uralmának éveiben telepedtek meg Középföldén, Szauront imádták, mert titkos tudománya elbűvölte őket. S mikor Szauron megint hatalomra jutott, ő rögtön a Fekete Torony szolgálatábalépett, s ravaszságának hála, mind magasabbra emelkedett az Úr kegyeiben, megtanulta a varázstudományt, jól ismerte Szauron szándékait, s kegyetlenebb volt, mint akármelyik ork.
Most hát ő lovagolt ki a Kapun, s vele csak egy kis csapat fekete szerszámos lovas, s egyetlen lobogó, az is fekete, de rajta a Vörös Szem. Megállt pár lépésnyire a Nyugat kapitányaitól, tetőtől talpig végigmérte őket, s nagyot nevetett.
- Hát van ebben a bandában csak egy is, aki képes tárgyalni velem?- kérdezte. - Vagy akinek van annyi esze, hogy legalább megért? Mert te aztán nem! - fordult megvető gúnnyal Aragorn felé. - Ahhoz, hogy király legyen valaki, nem elég egy tündék öntötte üvegdarab, vagy más efféle vicik-vacak. Ilyen kíséretet bármelyik hegyirabló fölvonultathat.
Aragorn egy szót sem válaszolt, csak a másik szemébe fúrta a szemét, és nem engedte el; így birkóztak egy percig; s bár Aragorn meg se moccant, s a keze sem ért a fegyveréhez, a másik hamarosan behúzta a nyakát és hátralépett. mint aki attól fél, hogy megütik. - Én címerhordozó vagyok és követ! - kiáltotta. - Én sérthetetlen vagyok!
- Ahol e törvény érvényben van! - mondta Gandalf -, ott a követ nem ilyen arcátlan. De senki sem fenyeget. Nem kell félned, amíg megbízatásodnak eleget nem teszel. De ha a gazdád észhez nem tér, többi szolgáival együtt te is veszélyben forogsz.
- Ó! - mondta a követ. - Szóval te vagy a szószóló, vén szürkeszakáll? Azt hiszed, nem hallottunk rólad, nem vettük hírét vándorlásaidnak, a biztos távolban szőtt öszszeesküvéseidnek, áskálódásaidnak? De most nagyon messzire merészkedtél, Gandalf mester; s majd meglátod. mire megy az, aki megpróbál a nagy Szauronnak vermet ásni. Van nálam egy és más, amit meg kell mutatnom nektek - s kiváltképp neked, ha egyszer idáig elmerészkedtél. - Intett az egyik őrnek, s az előlépett egy fekete szövetbatyuval.
A követ kibontotta a batyut, s a kapitányok döbbepetére és kétségbeesésére először fölmutatott egy kurta kis kardot, amelyet Samu viselt, aztán egy tünde-csatos szürke tünde-köpenyt, s végül azt a mithrilből kovácsolt láncinget, amit Frodó hordott viharvert öltözéke alatt. Szemük előtt elfeketedett a világ, s a pillanatnyi csöndben úgy érezték, meg is állt, szívük halott, s oda a végső reményük. Pippin, aki ott állt Imrahil mellett, fölkiáltott fájdalmában, és előrelépett.
- Csönd! - szólt rá szigorúan Gandalf, s visszalökte; de a Követ hangosan fölröhögött.
- Szóval, még egy ilyen kis gazember van veletek? kiáltotta. - Hogy mi hasznát veszitek, fogalmam sincsen, de hogy kémkedni küldjétek Mordorba, az még a szokott ostobaságotokon is túltesz. De mindenesetre köszönettel tartozom neki, mert így legalább világos, hogy ez a csöpp patkány ismeri ezeket, s így hiábavaló akármit is letagadnotok.
- Eszem ágában sincs letagadni - mondta Gandalf. Sőt, valamennyit ismerem, és mindnek a történetét is, s hiába a gúnyolódásod, Szauron ocsmány szája, ezt te nem mondhatod el magadról. De miért hoztad ide?
- Törp-páncél, tünde-köpeny, törp-kard s egy kém a kis patkánymegyéből... nem, ne legyetek meglepve. Jól ismerjük őket... ezek itt az összeesküvés jelei. Nos, lehet, hogy aki ezeket viselte, azért ti egy könnyet sem ejtetek, de az is lehet, hogy igen; lehet, hogy drága a szíveteknek. Mi? Ha az, szedjétek össze gyorsan a maradék kis eszeteket. Mert Szauron nem szíveli a kémeket, s hogy mi lesz a sorsa, az tirajtatok áll.
Senki sem felelt, de látta, hogy arcuk szürke a félelemtől, és a szemükbe kiül az iszony, és megint fölröhögött, mert azt hitte, jól üt ki a játék. - Helyes. Helyes - mondta. Látom, drága a szíveteknek. Vagy inkább a megbízatása volt olyan, hogy kudarca nincsen ínyetekre? Az. S most kénytelen lesz évekig elviselni a lassú kínzást, olyan hosszút és olyan lassút, amilyet mi itt a Nagy Toronyban csak képesek vagyunk kiagyalni, és soha nem szabadul, hacsak meg nem változik és meg nem törik, és akkor, ha visszatér hozzátok, majd meglátjátok, mit műveltetek vele. Erre mérget vehettek - hacsak el nem fogadjátok Uram feltételeit.
- Nevezd meg a feltételeket - mondta Gandalf szilárdan, de aki ott állt a közelében, látta az arcán, mennyire szenved, mennyire megöregedett, összeaszott, most, hogy végül összezúzták és vereséget szenvedett. Egy pillanat kétségük sem volt, hogy elfogadja Mordor feltételeit.
- Íme - mondta a Követ, s elmosolyodott, ahogy egyenként szemügyre vette őket. - A gondori csőcselék és megtévesztett szövetségesei haladéktalanul vonuljanak vissza az Anduinon túlra, miután esküt tettek, hogy soha többé nem támadnak fegyverrel a Nagy Szauronra, sem nyíltan, sem titokban. Az Anduintól keletre eső földek egyszer s mindenkorra egyedül Szauronéi. Az Anduintól nyugatra a Ködhegységig és a Rohani Kapuig terjedő területek lakói Mordor adófizetői, fegyvert nem hordhatnak, de maguk intézhetik helyi ügyeiket. Ám kötelesek segítséget nyújtani Vasudvard újjáépítéséhez, amit vakon leromboltak; Vasudvard Szauron tulajdonát képezi, s hadnagyának - nem Szarumánnak, hanem nála érdemesebb személynek - lakóhelye lesz.
Elég volt a Követ szemébe nézniük, hogy kiolvassák a gondolatát: ő az a hadnagy, s ő fog uralkodni mindenen, ami még megmaradt; ő lesz a zsarnokuk, s ők a rabszolgái.
De Gandalf azt mondta: - Ez túlságosan nagy ár egyetlen szolga kiszolgáltatásáért: hogy Urad megkapjon érte mindent, amiért máskülönben háborút kéne vívnia. Vagy Gondor mezőin kioltották a háborúba vetett reményeit, azért bocsátkozik most alkudozásba? S ha még ily sokra értékelnénk is a foglyot, mi a biztosíték, hogy Szauron, a hitvány hitszegés mestere, megtartja, amit vállal? Hol a fogoly? Hozzátok ide azonnal, aztán majd gondolkodunk a feltételeken.
Gandalf, aki feszülten figyelte ellenfelét, mint aki életre-halálra vív, úgy látta, mintha a Követ lába alól kicsúsznék a talaj; de azért fölnevetett még:
- Ne feleselj arcátlanul Szauron Szájával! - kiáltotta. - Biztosítékra áhítozol? Szauron nem ád. Ha irgalomért folyamodsz, először tedd meg, amit parancsol. Ezek a feltételei. Vagy elfogadod, vagy elutasítod.
- Ezt nem fogadom el! - mondta Gandalf váratlanul. Félrevetette a köpenyét, s úgy vágott ki alóla a sötétben a fehér fény, mint a kard. Fölemelt keze elől visszahőkölt a csúf Követ, Gandalf meg előrelépett, megragadta, és elvette tőle a jeleket: a köpenyt, láncinget és a kardot. - Ezeket magunkkal visszük, a barátunk emlékezetére- kiáltotta. - Ami meg a feltételeket illeti, elutasítjuk. Most takarodj, mert vége a követségnek, s közel a halálod. Mi nem ezért jöttünk, hogy hiú tárgyalgatással vesztegessük az időt a hitszegő és átkozott Szauronnal; s még annyira sem rabszolgáinak egyikével. Távozz!
Mordor követe nem nevetett többé. Arca eltorzult a döbbent haragtól, mint a zsákmányán kuporgó vadállaté, ha bottal orrba vágják. Elöntötte a düh, szája habzott, s majdhogy meg nem fojtotta a torkán föltörő tagolatlan ordítás. De ránézett a kapitányok ádáz arcára, gyilkos szemére, s dühén erőt vett a félelem. Nagyot kiáltott, sarkon fordult, fölpattant a lovára, s a társaival együtt eszét vesztve vágtatott vissza Cirith Gorgorba. De még be sem ért, a kürtösök már fújták az előre megbeszélt jelet; Szauron csapdája becsattant.
Dobok dübögtek és lángok csaptak fel. A Morannon valamennyi ajtaja kivágódott, s úgy ömlött ki rajtuk Mordor serege, kavarogva, mint a víz a fölvont zsilipen.
A kapitányok lóra szálltak és visszalovagoltak, a mordori sereg gúnyosan felüvöltött. A levegő megtelt fojtogató porral; közelükben a keletlakók serege vonult fel, mely mind ez ideig a távolabbi tornyon túl, az Ered Lithui árnyékában várta a jelet. A Morannon két oldalán, a hegyoldalakról számtalan ork zúdult feléjük. Aragorn emberei csapdába estek, s a két szürke halmot, amelyen sorakoztak, hamarosan tízszer, sőt, több mint tízszer akkora ellenséges sereg vette körül tengerként, mint ők. Szauron acél állkapcsa ráharapott a csalira.
Aragornnak már arra is alig maradt ideje, hogy elrendezze a csapatait. Az egyik halmon ő állt Gandalffal, s ott lobogott elszántan s gyönyörűen a Fa és Csillagok zászlaja. A másik halmon Rohan és Dol Amroth lobogója, a Fehér Ló és a Fehér Hattyú lengett egymás mellett keményen. Mindkét halmot lándzsáktól, kardoktól hemzsegő gyűrű vette körül. De elöl, Mordorral szemközt, ahonnét az első kegyetlen támadást várták, Elrond fiai álltak a balszélen, s körülöttük a dúnadánok, Imrahil fejedelem a jobbszélen Dol Amroth szálfa termetű embereivel s a válogatott gondori toronyőrökkel.
Fújt a szél, harsogtak a kürtök, nyilak szisszentek; de a delelőre hágó napot elhomályosították Mordor gőzei, a fenyegető párán át komoran vöröslött, mintha a nap, sőt a fény világa is már a végére járna. És e sűrű homályból lecsaptak a nazgúlok, hideg hangjuk halált kiáltott, s ekkor kihunyt minden remény.
Pippin összecsuklott az iszonyattól, mikor hallotta, hogy Gandalf elutasítja a feltételeket, és Frodót ezzel a Torony gyötrelmeire kárhoztatja; de erőt vett magán, s most ott állt Beregond oldalán a gondoriak első sorában, Imrahil embereivel; mert úgy érezte, jobb, ha hamar elesik, s itt hagyja ezt a keserves életet, hisz minden úgyis már csak rom.
- Bár itt lenne Trufa is - hallotta önmaga hangját, s miközben a rohamra felsorakozó ellenséget nézte, egyik gondolat a másik után futott át az agyán. - Most legalább valamennyire megértem szegény Denethort. Bár halnánk meg együtt, Trufa meg én. Hiszen ha úgyis meg kell halni. miért ne inkább úgy? Mindegy, ha már nincs itt, az ő vége, remélem könnyebb lesz. De addig is megteszem, ami tőlem telik.
Kivonta a kardját, ránézett az összefonódó arany és vörös indákra; Númenor lendületes betűi mint a tűz villogtak a pengén. - Ezt pontosan erre az órára kovácsolták gondolta. - Bár levághatnám vele azt a csúf Követet, akkor már majdnem döntetlenre állnék az öreg Trufával. Mindegy, ebből a rohadt bandából a halálomig akkor is levágok néhányat. Pedig jó lenne még hűvös napsütést, zöld füvet látni!
Még végig se gondolta mindezt, már nekik roppant az első roham. Az orkokat föltartóztatta az iszaptó, így hát megálltak, és rájuk zúdították a nyilakat. De kivált közülűk egy csapat Gorgorothból való hegyi troll, s öles léptekkelindult feléjük. Nagyobbak, testesebbek voltak, mint az ember, s csupaszok; testüket csak szarupikkely födte, lehet, ez maga a csúf irhájuk; de hatalmas, fekete, kerek pajzsuk volt, s bütykös kezükben pöröly. Vakmerően gázoltak a pocsolyákba, láboltak át rajta, s bömbölve közeledtek. Viharként törtek rá Gondor embereinek csatasorára, s úgy vertek szét sisakot, fejet, kart és pajzsot, ahogy a kovács veri a forró vasat. Beregondot, Pippin mellett, leteperték, földre hanyatlott; s a roppant trollfőnök, aki leütötte, fölébe hajolt, kimeresztette a karmát, mert ezek az ádáz jószágok még a torkát is elharapták annak, akit a földre terítettek.
Pippin akkor fölfelé döfött, a penge áthatolt az irhán, a troll szívébe szaladt, s a sebből bugyborékolva dőlt a fekete vér. Előrebukott, mint a lezuhanó szikla temette maga alá, aki ott állt előtte. Pippin valami feketét, büdöset észlelt, hasogató fájdalmat érzett, s az eszmélete nagy sötétségbe zuhant.
- Tehát ez az a vég, amire számítottam - mondta a gondolata, mielőtt ellibbent volna; s még nevetett is egyet elszálltában, majdnemhogy vidáman, mert levetett végre minden félelmet, kételyt, gondot. De még miközben a feledés felé szárnyalt, emberi hangokat hallott, s ezek mintha valami elfeledett világból kiáltottak volna le, a feje fölül:
- A Sasok jönnek! A Sasok!
Pippin gondolata egy pillanatra megtorpant. - Bilbó! - mondta. - Ugyan! Ez vele történt, valamikor régen, az ő történetében. Ez viszont az én történetem, és épp most ér véget. Ég veletek! - Ezzel elszállt a gondolata, s a szeme nem látott többé.