Douglas Adams. Étterem a Világegyetem Végén

Van egy elmélet, miszerint, ha egyszer kiderülne, hogy mi is valójában az Univerzum, és mit keres itt egyáltalán, akkor azon nyomban megszunne létezni, és valami más, még bizarrabb, még megmagyarázhatatlanabb dolog foglalná el a helyét.
Van egy másik elmélet, amely szerint ez már be is következett.


Janenek és Jamesnek
Hálás köszönettel.
Geoffrey Perkinsnek a Valószínutlen eléréséért,
Paddy Kingsiandnek, Lisa Braunnak és Alick Hale Munrónak, hogy ebben segítségére voltak,
John Lloydnak az eredeti Milliways kézirat elkészítésében nyújtott segítségéért, a One Trick Pony címu Paul Simon albumnak, amelyet egyfolytában hallgattam a könyv megírása közben. Hiába, öt év hosszú ido, és külön köszönettel Jacqui Grahamnek végtelen türelméért, kedvességéért és a balsorsban nyújtott csirkecombokért.


1. FEJEZET


Az elozményekbol.
Kezdetben volt az Univerzum teremtése.
Ez sokak rosszallását kiváltotta, s elterjedt vélemény szerint nem tartozott a legjobb húzások közé.
Sok faj véli úgy, hogy a teremtésért valamiféle isten volna okolható, ám a Viltvodle VI jatravartidjai arra a nézetre hajlanak, hogy a Mindenség valójában a Nagy Zöld Trüsszento orrlikából esett ki eredetileg.
A jatravartidok, akik örök rettegésben félik le életüket a Nagy fehér papír zsebkendo eljövetelére várva, apró kék teremtmények, fejenként több mint ötven karral, ennél fogva az egyedüli olyan fajt képviselik az Univerzum történetében, amely elobb találta fel az aeroszolos dezodort, mint a kereket.
Mindazonáltal, az ostrüsszentés elmélete nem nyert széles köru elismerésre a Viltvodle VIon kívül, ezért az Univerzum talányosan képtelen volta folytonos magyarázatkeresésre sarkallja a kutatókat.
Példának okáért, az egyik hiperintelligens, pándimenzionális faj épített valamikor egy Bölcs Elme nevezetu gigantikus szuperkomputert, hogy egyszer s mindenkorra kikalkulálja a Választ az Életet, az Univerzumot meg a Mindent illeto Végso Kérdésre. Ez a szuperkomputer csak számolt hét és fél millió éven át, és végül kihozta, hogy a keresett válasz pontosan negyvenketto. A következo lépés persze az lett, hogy egy még ennél is nagyobb komputert építettek annak kiderítésére, hogy mi is volna az a Végso Kérdés voltaképpen.
Ez a komputer, amelyet Földnek hívtak, akkora volt, hogy gyakorta nézték bolygónak, különösen azok a sajátságos, majomszeru lények, amelyek szerteszét lófráltak a felszínén, tökéletes homályban a felol, hogy mindannyian csupán a részei egy gigászi komputerprogramnak.
És ez már csak azért is meglepo, mert e nélkül a meglehetosen szimpla és nyilvánvaló ismeret nélkül az égvilágon semmi értelmet nem lehet tulajdonítani mindannak, ami a Földön valaha is lezajlott. Sajnálatos módon, épp a kiolvasás pillanatában, a Földet váratlanul megsemmisítették a vogonok, akik legalábbis erre hivatkoztak új hipertérsztrádát készítettek elo, s így az élet értelmének megfejtése örök idokre elveszett.
Vagy legalábbis olybá tunt...
Két sajátságos, majomszeru lény végül is túlélte a katasztrófát. Arthur Dent a legutolsó pillanatban menekült meg, hála régi barátjának, Ford Prefectnek, akirol egyszerre kisült, hogy nem guildfordi illetoségu, mint korábban hangoztatta, hanem egy apró bolygóról való, valahonnan a Betelgeuse környékérol, és ami a legfontosabb, tisztában van azzal, hogyan kell repülo csészealjakat lestoppolni.
Tricia McMillan, azaz Trillian, hat hónappal korábban lépett le a Földrol Zaphod Beeblébroxszal, a Galaxis akkori elnökével. Két túlélo.
Mindössze ennyi maradt minden idok legnagyobb szabású kísérletébol, amely mint jeleztük arra irányult, hogy megoldja a Végso Kérdést az Élet az Univerzum meg Minden tekintetében. Miközben pedig csillaghajójuk lustán sodródott az ur tintafekete tengerén, egy vogon hajó közeledett lassan feléjük.


2. FEJEZET


Mint minden vogon hajó, ez is úgy festett, mintha nem annyira tervezték, mint inkább úgy toldozták, foldozták volna össze. A visszataszító sárga gümok és toldalékok, amelyek mindenféle lehetetlen szögben álltak ki belole, eltorzítottak volna bármely más hajót, de ez esetben, sajna, ez nem volt lehetséges. Beszámoltak már rondább égbéli látványokról is, de az illetok nem bizonyultak hiteles szemtanúnak.
Az az igazság, ha förtelmesebbet akarsz látni egy vogon hajónál, akkor be kell kéredzkedned az egyikbe, hogy megnézz magadnak egy eleven vogont. Ámbár, ha van egy csöpp eszed, akkor épp ez az, amit mindenáron megpróbálsz elkerülni, mert az átlag vogonnak nem kell kétszer mondani, s máris akkora galádságot követ el ellened minden ok nélkül, hogy azt kívánod, bár meg se születtél volna vagy (ha némiképp jobban vág az agyad) arra, hogy bár a vogon maradt volna az anyja hasában.
Pontosabban, az átlag vogonnak valószínuleg egyszer sem kell ilyesmit mondani. Egyszeru észjárású lények ezek, eros akarattal és gilisztaaggyal, akiknek a gondolkodás nem épp az erosségük. A vogonok anatómiai vizsgálata kimutatta, hogy az agyuk eredetileg az eldeformálódott, félrecsúszott és sárgaságra hajlamos májból alakult ki. A legjobb, amit el lehet mondani róluk, hogy tudják, mi az, amit szeretnek, márpedig az nem más, mint másoknak fájdalmat okozni, és amikor csak lehetoség nyílik rá, erosen dühbe jönni. Van egy dolog viszont, amit igazán nem szeretnek. Valamit félbehagyni. És ez különösen vonatkozik egy bizonyos vogonra, s. különbözo okoknál fogva leginkább arra a tevékenységre, amellyel ebben a pillanatban volt elfoglalva.
Ezt a vogont Prostatikus Vogon Jeltz kapitánynak hívták, aki a Galaktikus Hipertértervezo Tanács megbízása alapján feladatul kapta az úgynevezett Föld “bolygó” elpusztítását.
A kapitány körbecsúsztatta velejéig romlott testét a kényelmetlen, nyálkás ülésen, és a monitor képernyojére meredt, amely szisztematikusan pásztázta az Arany Szív csillaghajót. Nemigen érdekelte, hogy az Arany Szív a maga végtelen valószínutlenségi hajtómuvével a legszebb és legforradalmibb hajó, amit valaha építettek. Az esztétika és a. technológia csukott könyv volt a számára, márpedig ha rajta múlt volna, a könyveket is elégette volna mind egy szálig.
Még kevesebbet jelentett számára, hogy Zaphod Beeblebrox is a fedélzeten volt. Zaphod Beeblebrox jelenleg a Galaktika exelnöke volt, és noha a Galaxis minden rendorsége ot és az általa bitorolt hajót kereste, a mondott, vogont ez sem izgatta különösebben. Neki is megvolt persze a maga sütögetni való pecsenyéje. Azt mondják, hogy a vogonok éppoly kevéssé képesek a megvesztegethetoség és a korrupció fölé emelkedni, mint tenger a felho fölé, és ez különösen érvényes volt a szóban forgó vogonra. Valahányszor olyan kifejezéseket hallott, mint integritás vagy morálistartás, az értelmezo szótár után kellett nyúlnia. Ezzel szemben, amikor nagy mennyiségu készpénz csörgése vagy zizegése ütötte még a fülét, a szolgálati szabályzatot emelte le a polcról, csak azért, hogy habozás nélkül a sutba hajítsa.
Abban, hogy olyannyira engesztelhetetlenül szorgalmazta a Föld és minden lakója elpusztítását, némiképp túlment azon, amit szakmai lelkiismeretességnek lehetne mondani. Sot még a tekintetben is felmerültek bizonyos kétségek, hogy az említett ursztráda megépítésére sor kerül e valaha, de. ezt a kérdést sikerült eltussolni.
A vogon elégedett röffenéssel adta visszataszító kifejezését elégedettségének.
Komputer vartyogta, kapcsold az agyápoló specialistámat.
Néhány másodpercen belül Bloeff Féltörp jelent meg a képernyon, arcán egy olyan személy mosolyával, aki teljes tudatában van annak, hogy tíz egész fényév választja el a rá bámuló vogontól. Ebben a mosolyban egy hangyányi irónia is el volt rejtve valahol. Noha a vogon következetesen úgy hivatkozott rá, mint az én személyes agyápoló specialistámra, eloször is nem valami sok ápolnivalóról lehetett szó az adott esetben, másodszor pedig valójában o volt az, aki a vogont alkalmazta. Orületes összegeket fizetett neki bizonyos igen piszkos munkák elvégzéséért. Mint a Galaxis egyik legkiválóbb és legsikeresebb pszichiátere, o és a kollégáiból álló konzorcium orületes összegek kifizetésére volt hajlandó, ha úgy tunt, hogy az egész pszichiátria jövoje forog veszélyben.
Nos mondja, kedves Vogon Jeltz kapitány, hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Erre a vogon kapitány elmesélte, hogy az utóbbi néhány órában fegyelmezo gyakorlatok keretében csaknem a fél legénységet likvidálta.
Féltörp mosolya egy pillanatra sem halványult el.
Szerintem ez teljesen normális viselkedés egy vogon részérol. Az agresszív ösztönök természetes és egészséges levezetése esztelen brutalitás formájában.
Folyton ezt mondja! Zsémbelt a vogon. 
Nos, mondta Féltörp, ez viszont megint csak teljesen normális viselkedés egy pszichiáter részérol. Nagyszeru. Ezek szerint ma mindkettonk viselkedése harmóniában van alapveto attitudjeinkkel.
És most árulja el, mi újság a küldetéssel.
Lokalizáltuk a hajót.
Kiváló! És? 
Egy no, ugyanarról a bolygóról. Ok az utolsók.
Remek, remek! sugárzott Féltörp. Hát még ki?
Az a Prefect nevu.
Igen?
És Zaphod Beeblebrox.
Féltörp mosolya egy pillanatra elbizonytalanodott.
 Igen! mondta. Számítottam rá. Rendkívül sajnálatos.
Közeli barát? érdeklodött a vogon, aki valamikor régen hallotta ezt a kifejezést, s most úgy érezte, ideje használatba venni.  Dehogy felelte Féltörp. Tudja, az én szakmámban nincs az embernek közeli barátja.
Aha röfögte a vogon. Szakmai távolságtartás.
Szó sincs róla, mondta kedélyesen Féltörp. Egyszeruen csak nem fekszik az ilyesmi a magunkfajtának.
Szünetet tartott. A szája továbbra is mosolygott, de a szeme elkomorodott.
Az a helyzet, folytatta, hogy Beeblebrox egyike a legjobban fizeto klienseimnek. Személyiségi problémái bármely analitikus álmát felülmúlják.
Forgatta még egy kicsit a gondolatot, mielott vonakodva továbblépett volna.
Ettol függetlenül, kérdezte, kész a feladat végrehajtására?
Igen.
Helyes. Haladéktalanul semmisítse meg a hajót.
És Beeblebrox?
Nos, mondta Féltörp vidáman, Zaphod különös pasas.
Ezzel eltunt a képernyorol.
A vogon kapitány lenyomta a kommunikációs gombot, amely nyomban összeköttetést létesített a megmaradt legénységgel.
Támadás, mondta.


Ugyanebben a pillanatban Zaphod Beeblebrox a kabinjában tartózkodott, és hangosan káromkodott. Két órája azt javasolta, hogy ugorjanak be egy falatra a Világ Vége étterembe, majd rögtön ezután parázs vitába keveredett a hajó komputerével, és a kabinjába viharzott, azt kiabálva, hogy majd o ceruzával kikalkulálja azt a valószínutlenségi tényezot.
Az Arany Szív, hála valószínutlenségi hajtómuvének, a leggyorsabb és legkiszámíthatatlanabb hajó volt minden létezo közül. Nem volt olyan feladat, amelyre ne lett volna képes, feltéve, hogy az ember pontosan tudta, mennyire valószínutlen annak a dolognak a bekövetkezése, amelynek bekövetkezését éppen áhította. Beeblebrox még elnök korában lopta el a hajót, amikor protokolláris feladatának megfeleloen fel kellett volna avatnia. Maga sem tudta pontosan, mért lopta el, csak azt, hogy kedve támadt a dologhoz. Mint ahogy nem volt világos számára az sem, miért lett belole a Galaxis elnöke. Csak azt tudta, hogy elnöknek lenni egész jó hecc. Tudta, hogy léteznie kell ennél nyomósabb indoknak is, csakhogy az egy sötét, elzárt részen volt elásva kettos agyában. Azt kívánta, bárcsak megszunne az a sötét, elzárt rész kettos agyában, mert idonként furcsa gondolatokat táplált a könnyed és vidám agyrészekbe, megpróbálván eltéríteni attól, amit élete alapveto céljának tartott, nevezetesen, hogy fenemód jól érezze magát. Pillanatnyilag éppen nem érezte magát fenemód jól. Elfogyott a türelme és a ceruzahegye, meg aztán éhes is volt.
A fészkes fotonba! üvöltötte.
Pontosan ugyanebben a pillanatban Ford Prefect épp a levegoben tartózkodott. Nem mintha bármi baj lett volna a hajó mesterséges gravitációs terével, hanem azért, mert leugrott a hajó személyi kabinjaihoz vezeto lépcso korlátjáról. Nagyot kellett ugrania, és ügyetlenül landolt. Megbotlott, visszanyerte az egyensúlyát, végigszáguldott a folyosón, fellökve néhány miniatur kiszolgáló robotot, megcsúszott a kanyarban, majd berontott Zaphod ajtaján, hogy közölje vele nyugtalanító gondolatait.
Vogonok! lihegte.
Röviddel azelott Arthur Dent elindult a kabinjából, hogy egy csésze teát szerezzen magának. Nem valami nagy optimizmussal tekintett az expedíció elébe, mert tudta, hogy az egyedüli forróitalforrás az egész hajón az a megveszekedett berendezés, amelyet a Szíriusz Kibernetikai Társaság forgalmaz. Nutrimatikus italszintetizátornak hívták a gépet, és volt már hozzá szerencséje. A TápOMatnak keresztelt masina azzal kérkedett, hogy a leheto legszélesebb választékát képes eloállítani az italoknak, mégpedig a mindenkori felhasználó ízlésének és metabolizmusának megfeleloen. Ezzel szemben a gyakorlat azt mutatta, hogy kivétel nélkül mindig ugyanazt a folyadékot tölti a muanyag pohárba, amely ízét tekintve csaknem mindenben, ám mégsem teljes egészében, különbözik a teától.
Megpróbált szót érteni a ketyerével.
Teát, mondta.
Oszd meg és élvezd! felelte a gép, és újabb pohárral töltött a beteges kinézetu löttybol. Arthur kilökte az egészet.
Oszd meg és élvezd! ismételte meg a masina, és kiadott még egy pohárral.
Ez az “Oszd meg és élvezd!” volt az üzleti jelmondata a fergetegesen sikeres Szíriusz Kibernetikai Társaság Panaszirodának, amely ma már teljesen beborítja három közepes méretu bolygó jelentosebb szárazföldi területeit, s amely az egyetlen olyan részlegét képezi a Társaságnak, amely rendszeres profitot hozott az utóbbi években. A jelmondat hárommérföldes, kivilágított betui az Eadraxon állnák, pontosabban csak álltak, a Panasziroda urrepülotere közelében.
Sajnálatos módon akkora volt a felirat súlya, hogy nem sokkal felállítása után beroppant a talaj a betuk alatt, s csaknem fele hosszukban rádoltek az irodaépületekre, melyekben számos tehetséges fiatal immár néhai panaszbonyolító serénykedett. Ma már csupán a felso vége látszik a betuknek, s ezekbol az alábbi szöveg olvasható ki a helyi nyelven. “Eridj, és dugd az orrod egy disznóba!” A feliratot mostanában kizárólag jeles ünnepek alkalmából világítják ki.
Arthur a hatodik pohár lötty kihajításánál tartott.
Ide figyelj, te gép! vesztette el a türelmét. Azzal hencegsz, hogy bármi létezo italt képes vagy eloállítani. Akkor hogyhogy mégis mindig ugyanazt az ihatatlan löttyöt lököd ide? 
Tápero és élvérték! bugyborékolta a masina. " Oszd meg és élvezd!"
Undorító az íze!
Ha élvezte az italt, folytatta a gép, ossza meg élvezetét barátaival!
Lehetetlen! csökönyösködött Arthur. Nem akarom elveszíteni oket! Hajlandó vagy végre felfogni, amit mondok? Ez az ital.
Ez az ital vette át a szót a gép behízelgo hangon az ön egyéni ízlésének és táplálkozási igényeinek figyelembevételével készült. Mérték után.
Mi! mondta Arthur. Ezek szerint én mazochista módjára táplálkozom? 
Oszd meg és élvezd!
Fogd már be végre!
Mást nem óhajt?
Arthur úgy döntött, hogy feladja.
Nem, mondta.
Aztán mégis úgy döntött. majd ha fagy!
Na nézd, folytatta. Olyan egyszeru, amire kérlek.  Mindössze egy csésze teáról van szó. Nem létezik, hogy ne tudnád megcsinálni. Maradj csöndben, és figyelj!
Arthur leült, és magyarázni kezdett a nutrimatának. Mesélt neki Indiáról, mesélt Kínáról, és mesélt Ceylonról. Mesélt a napon száradó széles levelekrol. Mesélt az ezüst teáskannákról. Mesélt a nyári délutánokról odakint a pázsiton. Mesélt arról, hogy eloször a tejet öntik a csészébe, nehogy összemenjen (nem a csésze, a tej). Még a Keletindiai Társaság történetérol is adott egy tömör összefoglalót.
Ennyi az egész? kérdezte a nutrimata.
Igen, felelte Arthur. Ilyen egyszeru.
Tehát vízben fott száraz levelek ízére vágyik, ha jól értettem.
Nos hát... hmm... igen. Tejjel.
Amit tehénbol facsarnak.
Hát... bizonyos értelemben... igen. így is ki lehet fejezni.
E tekintetben némi segítségre lesz szükségem, mondta tömören a gép. Hangjában nyoma sem volt már az iménti kedélyes bugyborékolásnak. Érezni lehetett, hogy a tettek mezejére készül lépni.
Megteszek minden tolem telhetot, biztosította Arthur.
Már így is épp eleget tett, felelte a nutrimata, és kapcsolatba lépett a hajó komputerével.
Hogy vagyunk, hogy vagyunk! mondta a hajó komputere.
A nutrimata mindent elmagyarázott neki a teával kapcsolatban. A komputer egy darabig törte a fejét, aztán összekapcsolta logikai áramköreit a nutrimatáéval, majd mindketten komor hallgatásba süppedtek.
Arthur várt egy jó darabig, de nem történt semmi.
Megdöngette a masinát, de így sem történt semmi.
Végül feladta, és felment a hídra.
Az Arany Szív némán függött az ur végtelen ürességében. Körötte a Galaxis milliárdnyi pontszeme sziporkázott. A messzeségben lopakodva közeledett a csúf vogon hajó formátlan sárga röge.


3. FEJEZET


Van valakinél vízforraló? kérdezte Arthur a hídra lépve, majd rögtön ezután tunodésbe esett, vajon mért kiabál Trillian a komputerrel, mért döngöli Ford az oldalát (mármint a komputerét), mért rugdossa Zaphod (ugyancsak a komputert), és végül mi az a ronda sárga göröngy a képernyon.
Arthur letette az üres poharat, amelyet hurcolászott, és csatlakozott a többiekhez.
Mizujs? érdeklodött.
Ebben a pillanatban Zaphod odaugrott egy csiszolt márvánnyal burkolt felülethez, amely a konvencionális fotonhajtómuvet szabályozó berendezést álcázta. A klaviatúra nyomban materializálódott a keze alatt, s Beeblebrox átkapcsolt kézi vezérlésre. Sorba nyomogatta a gombokat, és káromkodott. A fotonhajtómu betegesen megremegett, majd végképp elcsitult.
Van valami hézag? érdeklodött Arthur.
Hallottátok ezt, fiúk? morogta Zaphod, miközben a végtelen valószínutlenségi hajtómu kézi vezérlojéhez ugrott. Megszólalt a majom!
A valószínutlenségi hajtómu két apró vinnyogás után ugyancsak elnémult.
Történelmi pillanat! mondta Zaphod, és belerúgott a valószínutlenségi hajtómube. Beszélo majom!
Ha valami idegesít. kezdte Arthur
Vogonok! vetette oda Ford. Megtámadtak minket!
Arthurnak elakadt a szava.
Akkor mire várunk még? Tunés innen!
Nem lehet! Lefagyott a komputer!
Lefagyott?
Foglaltat jelez az összes áramköre. Nincs feszültség az egész hajón.
Ford otthagyta a komputerterminált, ingujjal végigtörölte a homlokát, és nekidolt a falnak.
Nincs mit tenni, szögezte le, majd ajkát rágva a semmire függesztette a tekintetét.
Iskolás korában, jóval a Föld elpusztítása elott, Arthur sokat futballozott. Nem mintha jó focista lett volna, sot! Arról volt híres, hogy rendszeresen öngólokat rugdos a fontosabb meccseken. Amikor ilyesmi bekövetkezett, sajátos bizsergo érzés futkározott a tarkóján, amely fokról fokra átterjedt az arcára, felmelegítve homlokát.
Az adott pillanatban sár és fu, valamint sok - sok ujjongó gyerek képzete villant fel élénken Arthur agyában. Ugyanekkor sajátos bizsergo érzés kezdett el futkározni a tarkóján, amely az arcára átterjedve melegíteni kezdte a homlokát.
Mondani akart valamit, de elakadt.
Ismét mondani akart valamit, de ismét elakadt.
Végül nagy nehezen megszólalt.
Hmm, mondta, és megköszörülte a torkát. Mondjátok, folytatta olyan idegesen, hogy a többiek egy emberként fordultak feléje. A közeledo sárga pöttyre nézett a képernyon. Mondjátok ismételte meg, nem derült ki, hogy mért foglalt a komputer? Csak azért kérdem, mert kíváncsi vagyok...
A többiek szeme Arthurra tapadt.
Én. hmm. csak úgy kérdem…
Zaphod fél kézzel kinyúlt, és elkapta Arthur grabancát.
Mit csináltál vele, te majomember? sóhajtotta.
Hát, magyarázta Arthur, tulajdonképpen semmit. Csak azt tudom, hogy az elobb még azzal volt elfoglalva, hogy.
Igen?  
…hogy hogyan lehetne teát fozni.
Így igaz, fiúk! dalolta ki hirtelen a komputer. Pillanatnyilag épp ezt a problémát elemzem, és mondhatom, velos egy darab! És most, ha megengeditek. A komputer ismét némaságba burkolódzott, amely némasághoz intenzitás tekintetében csupán az a másik némaság volt fogható, amellyel a három ember meredt Arthur Dentre.
Mintegy a feszültség enyhítése végett, a vogonok ezt a pillanatot választották ki arra, hogy elkezdjék a tüzelést.
A hajó rázkódott, a hajó dübögött. Odakint, a hüvelyknyi energiapajzs csak úgy sistergett, recsegett és fröcsögött a tucatnyi 30 megabántos ZiherDajng FotonTon ágyú sortüze alatt, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem sokáig bírja már a gyurodést. Ford Prefect mindössze négy percet adott neki.
Három perc ötven másodperc, mondta kisvártatva.
Negyvenöt másodperc, helyesbített a megfelelo pillanatban.
Szórakozottan pöckölte ide-oda a hasznavehetetlen kapcsolókat, majd barátságtalanul Arthurra nézett.
Nagyon kellett az a tea, mi? mondta szemrehányóan. Három perc negyven, másodperc.
Nem hagynád abba a visszaszámlálást? vicsorgott Zaphod.
Dehogynem, felelte Ford Prefect. Három perc és harmincöt másodperc múlva.

A vogon hajó fedélzetén Prostatikus Vogon Jeltz leesett állal csodálkozott. Izgalmas üldözosdire számított, arra, hogy be kell majd vetniük a vontatósugarakat, valamint a speciálisan az Arany Szív végtelen valószínutlenségi hajtómuve ellen felszerelt szubciklikus abnormátlanító katapulzárt, ám a szubciklikus abnormátlanító katapulzár tétlenségre volt kárhoztatva, minthogy az Arany Szív csak állt és turt mozdulatlanul. 
A tucatnyi 30 megabántos ZiherDajng FotonTon ágyú tovább ontotta a tüzet az Arány Szívre, ám az egyre csak turt, mozdulatlanul.
A kapitány minden rendelkezésére álló érzékelot megvizsgált, hátha valami furmányos trükk az egész, de semmiféle furmányos trükknek nem akadt nyomára.
Természetesen mit sem sejtett a teáról.
És azt sem sejtette, vajon mivel töltik az Arany Szív utasai életüknek azt az utolsó három és fél percét, amely számukra élni adatott.

Hogy miképpen juthatott Zaphod Beeblebrox arra a gondolatra, hogy éppen ekkor tartson szeánszot, egyike ama kérdéseknek, amelyekre sohasem volt képes világos feleletet adni.
A halál témája nyilvánvalóan a levegoben lógott ugyan, ám inkább olyasvalamiként, amit jobb elkerülni, mintsem fárasztani vele a többieket. 
Ki tudja, talán a kilátás borzalma vezette erre a gondolatra, hogy rövidesen találkoznia kell elhunyt hozzátartozóival, akik úgy remélte esetleg hasonlóképpen vélekednek a dolog felol, s ezért minden tolük telhetot megtennének azért, hogy az elkerülhetetlent késleltessék.
Ám az is lehet, hogy az ötlet egyike volt csupán ama különös késztetéseknek, amelyek idorol idore, felszínre törtek elméje sötét zugából, amelyet még azelott zárt le megmagyarázhatatlanul, hogy kinevezték volna a Galaxis elnökévé.
A dédapáddal akarsz beszélni? lepodött meg Ford.
Uhüm.
Muszáj épp most?  
A hajó folytatta a rázkódást és a dübörgést. A homérséklet emelkedoben volt. A világítás tovább gyengült. minden energiát, amely nem a komputer tea körül forgó gondolatait szolgálta, a rohamosan gyengülo erotérbe pumpáltak.
Uhüm! erosködött Zaphod, úgy gondolom, hogy o segíteni tudna nekünk.
Biztos, hogy a gondolkodni igét akartad használni? Válogasd meg jobban a szavaidat!
Van jobb ötleted?
Hát. hmmm.
Értem. Mindenki a középso konzolhoz! Gyerünk! Trillian, Majomember, ti is! Mozgás!
Összegyultek mind a középso konzol körül. Zavartan leültek, és megfogták egymás kezét. Szerfelett hülyén érezték magukat. Aztán Zaphod harmadik kezével lekapcsolta a villanyt. A hajó sötétségbe borult.
Odakint, a 30 megabántos ZiherDajng FotonTon ágyúk mennydörögve folytatták az erotér szétszaggatását.
Koncentráljatok, sziszegte Zaphod, a nevére!
Mi a neve? kérdezte Arthur.
Negyedik Zaphod Beeblebrox.
Micsoda?
Negyedik Zaphod Beeblebrox. Koncentráljatok!
Negyedik?
Az, igen! Ide figyelj. én Zaphod Beeblebrox vagyok, az apám második Zaphod Beeblebrox volt, a nagyapám harmadik Zaphod Beeblebrox. 
Micsoda? 
Volt egy kis probléma a fogamzásgátlással meg az idogéppel. És most koncentráljatok!
Három perc, mondta Ford Prefect.
Miért csináljuk ezt? érdeklodött Arthur Dent.
Pofa be! javasolta Zaphod Beeblebrox.
Trillian egy szót sem szólt. Mit is lehet itt mondani? gondolta magában.
A hídon töksötét volt. Csupán egy távoli sarokban derengett két háromszög alakú fényforrás, ott, ahol Marvin, a Paranoid, Android ült magába roskadva, megfeledkezve mindenkirol és elfeledve mindenki által, beletemetkezve a maga privát és meglehetosen kellemetlen univerzumába.
A központi konzol körül négy alak görnyedt elore, erosen koncentrálva arra, hogy kizárja tudatából a hajó rémiszto rázkódását és a félelmetes robajt, amely mennydörögve visszhangzott tova a termeken.
Tehát koncentráltak.
Még mindig koncentráltak.
És még mindig koncentráltak.
A másodpercek pedig ketyegtek.
Zaphod homlokára izzadságcseppek gyultek, eloször a koncentrálás miatt, aztán a frusztráció miatt és végül azért, mert kezdett kínossá válni az egész. 
Legvégül dühös kiáltást hallatva kirántotta kezét Trillian és Ford kezébol, és felkattintotta a villanyt.
Na végre! szólalt meg egy hang. Már azt hittem, sose akarod fölkapcsolni! De kérlek, ne csavard fel túl erosre, mert a szemem már nem a régi!
A négy alak egy emberként kapta fel öt fejét. Óvatosan a hang felé kezdtek fordulni, ám skalpjaik határozottan vonakodtak követni a mozdulatot.
Lássuk, ki háborgat már megint! mondta egy apró, görnyedt alak a híd legvégében álló páfrány mellol. Két kis méretu feje olyan antiknak látszott a gyér hajzat alatt, mintha a galaxisok születésérol szóló emlékeket hordoznának. Miközben az egyik fej elbóbiskolt, a másik élesen nézett a társaságra. Ha a szeme csakugyan nem volt már a régi, akkor bizonyára gyémántvágásra szolgált eredetileg. Zaphod egy pillanatig csak sápogni tudott idegességében. Aztán eloadta azt az utánozhatatlanul jellegzetes kettos bólogatást, amely a betelgeusei hagyomány szerint a családtag iránti tiszteletet fejezi ki.
Ööö. hmm. hello, dédpapi. sóhajtotta.
Az apró, vén alak közelebb jött hozzájuk. Fürkészve nézte oket a gyenge fényben, majd csontos ujjával dédunokája felé bökött.
Ah! kiáltotta. Zaphod Beeblebrox! Nagyszeru családunk utolsó sarja! Zaphod Beeblebrox, a nulladik!
Az elso!
Nulladik! vakkantotta az öreg. Zaphod utálta a hangját. Olyan érzése támadt tole, mint amikor az iskolában kréta helyett körömmel karistolnak végig a táblán, s ezúttal a tábla ahhoz a dologhoz tartozott, amit magában a lelkének szeretett hívni. Zavartan fészkelodött az ülésen.
Öööö. hmm, motyogta. Az a helyzet. hmm. hogy nagyon sajnálom azt a virágügyet. Akartam küldeni, de sajnos a virágosnak épp kifogyott a koszorúja, és...
Elfelejtetted! vakkantotta a negyedik Zaphod Beeblebrox.
Igen, de.
Mert mindig nagyon elfoglalt! Sosincs ideje másokra. Minden élo egyforma!
Két perc, Zaphod, suttogta Ford baljós hangon.
Zaphod idegesen babrált az ujjaival.
Igen, de tényleg el akartam küldeni, mondta. És a dédmaminak is írni fogok, mihelyt kikerülünk ebbol a.
A dédmamidnak, mélázott magában az apró, keszeg alak.
Persze, mondta Zaphod., Tényleg, hogy van a dédmami? Tudod, mit? Meglátogatom. Csak elobb, muszáj lesz itt egy...
Mindketten jól vagyunk. Én is és a te néhai dédmamid is! csikorogta a negyedik Zaphod Beeblebrox.
Ah...! óh...
Nagyot csalódtunk benned ifjú Zaphod.
Na igen. Szóval. Zaphod különös módon képtelennek érezte magát arra, hogy átvegye a társalgás irányítását, noha Ford zihálása elárulta neki, hogy a másodpercek gyorsan szaladnak. A zaj és a rázkódás rémiszto méreteket öltött. Trillian és Arthur arca még a homályban is fakónak látszott.
Ööö... dédpapi...
Meglehetos rosszallással követtük sorsod alakulását...
Na igen, de. Nézd, ebben a pillanatban éppen…
Sot egyenesen elítéltünk viselt dolgaidért!
Nem tudnál egy picit... hogy is mondjam... rám figyelni?
Mert, kérdem én, mi tölti ki a te életedet?
Pillanatnyilag éppen az, hogy egy egész vogon flotta támadt rám! panaszolta Zaphod némi túlzással, megragadván az elso és egyedüli lehetoséget arra, hogy az öreg gondolatait helyes vágányra terelje.
Ezen egy csöppet sem vagyok meglepodve, vonta meg a vállát az apró alak.
És az a helyzet, hogy a támadás jelenleg is folyamatban van próbálkozott tovább Zaphod izgatottan.
Az asztrális os bólintott, felemelté a poharat, amelyet Arthur Dent hozott magával, és érdeklodéssel nézegette a belsejét.
Eee... Dédpapi..
Tudod-e, szakította félbe a szellemalak, szigorú arccal méregetve dédunokáját, hogy a Betelgeuse V pályáján enyhe excentricitás figyelheto meg újabban?
Zaphod ezt nem tudta, de nehezére esett rendesen koncentrálni a kapott információra, hála a zajnak, a közelgo halálnak és a többi és a többi.
Ööö. nem, de,… felelte.
És akkor az ember ne forogjon a sírjában! mérgelodött az os.
Lecsapta a poharat, és áttetszo, reszketeg pálcaujjával Zaphodra mutatott.
Te vagy az oka! sipította.
Egy perc harminc másodperc motyogta Ford tenyerébe hajtott fovel.
Nézd, dédpapi. Nem tudnál segíteni, mert az a...?
Segíteni? kiáltotta az öreg, mintha dédunokája egy eleven tengerimalacot akart volna tole.
Igen, segíteni, mégpedig rögtön, mert különben...
Segíteni? ismételte meg az öreg, ezúttal olyan hangsúllyal, mintha dédunokája két fél zsömle közt és félig pirítva akarta volna ugyanazt a tengerimalacot, jó sok rósejbni körítéssel. Más szóval, teljesen el volt képedve.
Összevissza lófrálsz a Galaxisban ezekkel a. az os megvetoen legyintett a kezével, ezekkel a rosszhíru alakokkal itt, és annyira el vagy foglalva, hogy nem érsz rá virágot hozni a síromra. Mert toled még a muvirág is megtenné, de nem, te még azt a fáradságot se veszed magadnak! Túlságosan elfoglalt a drága! Túl modern! Túl szkeptikus! Egészen addig, amíg egy jó kis slamasztikába nem keveredik! Akkor aztán menten az asztrálvilág felé fordul a lelkem! Megrázta a fejét óvatosan, nehogy felzavarja a másikat szendergésébol, azon ugyanis már így is a nyugtalanság jelei kezdtek mutatkozni.
Hát nem is tudom, ifjú Zaphod, mit mondjak erre, folytatta aztán. Meg kell fontolnom a dolgot.
Egy perc tíz másodperc, jelentette be Ford színtelen hangon.
A negyedik Zaphod Beeblebrox kíváncsian tekintett rá.
Mért beszél ez folyton számokban? érdeklodött.
Azok a számok, mondta Zaphod szabatosan, a számunkra megadatott maradék élet idotartamát jelentik.  Ahá! mondta a dédapa. Ez persze rám nem vonatkozik, dünnyögte, és odébb vonult a híd egy homályosabb szögletébe, hogy más elfoglaltságot keressen magának.
Zaphod érezte, hogy az orület határán botorkál, s azon tunodött, nem volna-e jobb egyszeruen átugrani a határ túloldalára, és kész.
Dédnagyapa, mondta, ránk viszont nagyon is vonatkozik!
Egyelore még élünk, és épp most készülünk elveszíteni az életünket.
Nem kár értetek.
Micsoda?
Kinek használ a te életed? Ha arra gondolok mire fordítottad eddig, önkéntelenül mindig ugyanaz a kifejezés merül fel az agyamban. “kutyagumi”.
De hisz a Galaxis elnöke voltam, jóember!
Aha dörmögte az os. És miféle hivatal az egy Beeblebroxnak?
Micsoda? Neked nem elég jó az egész Galaxis legfobb elnökének lenni?
Beképzelt megatacskó!
Zaphod csak pislogott az elképedéstol.
Hé, jóember... úgy értem, dédnagyapa... hová akarsz kilyukadni?
 A görnyedt kis alak odahajolt dédunokájához, és komoly arccal rácsapott annak térdére. Ettol Zaphodnak nyomban eszébe jutott, hogy csak egy szellemmel beszélget, ugyanis nem érzett a világon semmit.
Ugyan, menj már! Mindketten tudjuk, mit jelent elnöknek lenni. Te azért, mert már csináltad, én meg azért, mert halott vagyok, és ez olyan csodálatosan tiszta perspektívát ad az embernek. Van idefönt egy mondás. “Kár az életet az élokre pocsékolni!”
Naggyon jó! mondta az ifjú Zaphod keseruen. Naggyon mélyen szántó! Pont annyira hiányzanak most nekem az aforizmáid, mint lyuk a fejembol.
Ötven másodperc, nyögte Ford Prefect.
Hol is tartottam? kérdezte a negyedik Zaphod Beeblebrox.
A nagyképusködésnél, mondta Zaphod Beeblebrox.
Ja, igen!
Gondolod, kérdezte halkan Ford Zaphodtól, hogy csakugyan tudna segíteni rajtunk a pasas?
Senki más, csak o, suttogta vissza Zaphod.
Ford elgondolkodva bólintott.
Zaphod! mondta a szellem. Nem véletlenül lett beloled a Galaxis elnöke! Elfelejtetted volna?
Nem lehetne ezt késobb megbeszélni?
Szóval, elfelejtetted, erosködött a szellem.
E1 hát! Naná, hogy el! Kénytelen voltam! Mit gondolsz, nem vizsgálják át az ember agyát, amikor megkapja az állást? Ha rájöttek volna, hogy a fejem tele van cseles elképzelésekkel, máris kint találtam volna magam az utcán minden nélkül, kivéve a titkársági állományt megilleto zsíros nyugdíjat, egy hajóflottát és az elmetszett torkomat.
 Á, bólintott a szellem elégedetten. Ezek szerint mégiscsak emlékszel!
Egy pillanat szünetet tartott.
Na jó, mondta, és a zaj elállt.
Negyvennyolc másodperc, jelentette be Ford. Ismét az órájára nézett, majd megkocogtatta.
Hé! Elállt a zaj, kapta fel a fejét.
A kísértet apró, kemény szemében huncutság csillant.
Kissé lelassítottam az idot, mondta. Persze csak átmenetileg.
Utálnám, ha nem tudnád végighallgatni, amit mondani akarok.
Frászt! Most az egyszer te fogsz végighallgatni engem, te átlátszó, vén denevér! ugrott fel Zaphod a székrol. Ad egy kösz, hogy megállítottad az idot, meg minden! Remek, nagyszeru, óriási! De, ad ketto. nem kérek a lelki fröccsbol! Érted? Nem tudom, mi az a nagyszeru dolog, amit meg kéne tennem, de az az érzésem, hogy nem is szabad tudnom róla. Márpedig ez nincs az ínyemre. Világos?
A régi énem tudta. A régi énem törodött a dologgal. Ez eddig rendben is volna. Eltekintve attól, hogy a régi énem olyannyira törodött a dologgal, hogy képes volt belepiszkálni a saját agyába, az én agyamba! és lezárni azokat a részeket, amelyek tudtak és törodtek, mert ha én is tudnék és törodnék, akkor képtelen volnék megcsinálni a dolgot. Nem lettem volna rá képes, hogy elnök legyek, és nem tudtam volna ellopni ezt a hajót, ami pedig a dolog lényegének tunik.
De ez a korábbi énem likvidálta magát azzal, hogy megváltoztatta az agyamat. Részemrol oké, az o dolga! Ennek az új énemnek itt megvannak a maga választásai, és különös egybeesések folytán ezek a döntések magukban foglalják azt, hogy ne törodjek az egész nagyszabású üggyel, akármi legyen is az. A régi énem ezt akarta, és meg is fogja kapni.
Csak egy dologban fogott mellé. Meg akarta tartani magának az ellenorzést fölöttem azzal, hogy utasításokat hagyott hátra az elzárt agyrészben. Nahát én ezekrol tudni sem akarok, és nem vagyok hajlandó követni oket. Ez az én döntésem. Nem leszek senki paprikajancsija, különösen nem a magamé! 
Zaphod dühösen a konzolra csapott, tudomást sem véve a rá szegezodo meghökkent tekintetekrol.
A régi énem halott! ordította. Megölte magát! Semmi szükség rá, hogy a halottak beleavatkozzanak az élok dolgaiba!
És te mégis idecitáltál engem, hogy húzzalak ki a slamasztikából, vetette közbe a kísértet.
No igen, ült le ismét Zaphod. De ez egészen más, nem?
Halványan Trillianre mosolygott.
Zaphod, recsegte a megidézett, semmi egyéb indokom nincs rá, hogy a lélegzetem rád vesztegessem, mint hogy halott létemre más hasznát úgysem venném.
Oké, mondta Zaphod, akkor mért nem árulod el azt a nagy titkot? Tégy velem próbát!
Zaphod, elnökséged alatt nyilván rájöttél arra, hogy a Galaxis elnöke egy senki. Egy nímand! Valahol az árnyékban van egy ember, egy valaki vagy valami, a végso hatalom letéteményese. Ezt az embert, ezt a valakit vagy valamit, kell megtalálnod. O az, aki a Galaxist irányítja, és, feltételezhetoen-más galaxisokat is. Talán az egész Univerzumot.
Miért?
Miért? fakadt ki a meglepett jelenés. Hogyhogy miért? Nézz körül, fiam! Hát úgy néz ki ez az egész, mint ami igazán jó kezekben van?
Mért, mi baj van vele?
Az öreg kísértet Zaphodra meredt.
Semmi kedvem vitázni veled. Egyszeruen fogod ezt a hajót, ezt a valószínutlenségi hajtómuvest, és elmész vele, ahova kell. Ne hidd, hogy elkerülheted a sorsodat! A valószínutlenségi mezo nem enged. A markában tart. Ez mi?
Az öreg rábökött Eddie, a fedélzeti komputer egyik termináljára.
Zaphod megmondta neki.
És mi a dolga?
Most éppen, mondta Zaphod hihetetlen önuralommal, megpróbál teát fozni.
Remek, nyugtázta a dédapa. Mondhatnám, helyes. Mindazonáltal, folytatta into mozdulatot téve az ujjával, nem vagyok benne biztos, hogy csakugyan sikerül-e mindezt véghezvinned. Másrészrol túl régóta vagyok halott ahhoz, hogy emiatt igazán izgassam magam. Elsosorban tehát azért segítek rajtad, mert nem tudnám elviselni, ha te és ezek a te modern barátaid összevissza lodörögnétek idefent. Értjük egymást?
Hogyne! Hálás köszönet.
Ja, igen. Zaphod?
Eee, igen?
Ha bármikor úgy éreznéd, hogy segítségre szorulsz. érted, ha bajba kerülnél, és jól jönne egy segíto kéz, hogy kihúzzon a pácból...
Igen?
Akkor nyugodtan fordulj fel!
A következo másodpercben számos esemény történt. A töpörödött öreg kezétol fényvillanás ívelt át a komputerhez, a kísértet eltunt, a híd megtelt gomolygó füsttel, az Arany Szív pedig ismeretlen távolságokba szökellt az ido és a tér dimenzióin át.


4. FEJEZET


Tíz fényévvel odébb Bloeff Féltörp számos fokozattal följebb srófolta arcán a mosolyt. A képernyon elétáruló jelenetét nézte, amelyet a vogon hajó hídjáról közvetítettek számára a szubéteren át, s amely épp azt a pillanatot mutatta, amikor az Arany Szív energiapajzsának utolsó foszlányai is szétszakadnak, s a hajó szertefoszlik egy füstfelhoben.
Remek, gondolta.
Sikerült megsemmisíteni az utolsó kósza túléloket is, akik megúszták a Föld általa elrendelt lerombolását, gondolta. Vége a (pszichiátria számára) veszedelmes és (ugyancsak a pszichiátria szempontjából) felforgató kísérletnek, amely a Végso Kérdést kereste az Életet, Univerzumot meg Mindent illetoen, gondolta. Lesz egy kis ünneplés este a kollégákkal, aztán reggel újra fogadhatják majd a boldogtalan, zavart, ám szerfelett jövedelmezo pácienseket, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy az élet Értelmének egyszer s mindenkori kibogozása elmaradt, gondolta.

Én nem tudom, de az ember rokonai rettento fárasztóak tudnak lenni, mondta Ford Zaphodnak miután a füst tisztulni kezdett a kabinban.
Szünetet tartott és körülnézett.
Hol van Zaphod? kérdezte.
Arthur és Trillian bambán meregette a szemét. Mindketten sápadtak voltak és zavartak, és egyikük sem tudta, hol lehet Zaphod.
Marvin? kérdezte Ford. Hol van Zaphod?
Egy pillanat múlva ismét megszólalt.
Hol van Marvin?
A sarok, ahol elobb a robot gubbasztott, most üres volt.
A hajón teljes volt a csend. Suru, fekete ur vette körül oket. Idonként egy-egy rángást vagy billenést éreztek. Minden készülék bedöglött, és bedöglött az összes képernyo is. Megkérdezték a komputert. Ezt válaszolta.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy átmeneti jelleggel minden kommunikációs csatornám lezárásra került. Addig is hallgassunk egy kis szórakoztató zenét!
Ford lekapcsolta a szórakoztató zenét.
Fokozódó zavarral és aggodalommal kutatták át a hajót. Mindenütt halotti csend volt és mozdulatlanság. Zaphodnak és Marvinnak pedig nyoma veszett.
Utoljára azt a kis zugot nézték meg, ahol a nutrimata állt. A TápOMat kiadópultján apró tálca hevert, rajta három porceláncsészével, a hozzájuk való csészealjakkal, egy porcelán tejeskancsóval és egy ezüst teáskannával. Az utóbbi színültig volt a legjobb teával, amit Arthur valaha is kóstolt. A tálcán egy apró cetli feküdt ezzel a szöveggel. “Nyugi!”


5. FEJEZET


Sokak szerint az Ursa Minor Béta a legszörnyubb helyek egyike az ismert Univerzumban.
Mérhetetlenül gazdag ugyan, borzasztóan napos, és surubben vannak itt a csodálatosan izgalmas egyéniségek, mint gránátalmában a magok, mégsem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy amikor a Playlény magazin egyik újabb számában a következo cikk megjelent.
“Aki unja az Ursa Minor Bétát, az az életét unta meg! “ Az öngyilkosságok gyakorisága egyik éjszakáról a másikra megnégyszerezodött. 
Nem mintha az Ursa Minor Bétán gyakoriak volnának az éjszakák. A Béta bolygó a nyugati zónához tartozik, ahol megmagyarázhatatlan és némiképp gyanús körülmények folytán a felszínrajz szinte kizárólag szubtrópusi tengerpartból áll. Úgyszintén gyanús idorelasztáció következtében csaknem folyton szombat délután van, kicsivel a parti bárok zárása elott.
Minderre nem kapni kielégíto magyarázatot az Ursa Minor Béta uralkodó életformáitól, akik idejük zömét arra fordítják, hogy úszómedencék körül futkosva próbáljanak a lelki megvilágosodás állapotába jutni.
Az Ursa Minor Bétán mindössze egyetlen város van, és az is csak azért érdemli ki ezt a rangot, mert arrafelé némileg surubben vannak az úszómedencék, mint egyebütt.
Ha a levegobol érkezel Fényvárosba, márpedig máshogy bajos volna, hisz nincsenek utak, és így felszíni közlekedés sincsen, és különben is, ha nem repülsz, hallani sem akarnak rólad az itteniek, akkor rögtön rájössz arra, hogy mirol is kapta a nevét. Itt süt a nap a legfényesebben. meg-megcsillan az úszómedencék vizén, felsziporkázik a fehér, pálmával szegélyezett sugárutakon, megvillan a fel alá mozgó, egészségesen lebarnult pettyeken, felragyog a villákon, a párától fátyolos kifutópályákon, a parti bárokon és így tovább.
Legfoképp pedig egy bizonyos épületre ragyog szépen, egy magas, negyvenkét szintes, gyönyöru épületre, amelynek két tornya U betut formáz. Az U betu két szárát keskeny átjáró köti össze középtájt.
Ez az épület egy könyv otthonául szolgál. Az építés költségeit egy óriási copyright per hozadékából fedezték, amelyet a könyv kiadói indítottak egy müzligyártó ellen.
A mondott könyv útikalauz.
Egyike ez a legfigyelemreméltóbb és egyszersmind a legsikeresebb könyveknek, amely valaha napvilágot látott az Ursa Minor nagy kiadói jóvoltából. Kelendobb ez a könyv, mint Az élet ötszázötvennél kezdodik, jobban fogy, mint A Szuz és az Ikrek, avagy urbéli benyomások hármasban és többesben Excentrika Bigbangtol (az Eroticon VI hárommellu hetérájától), és ellentmondásosabb, mint Oolon Calluphid szenzációja, a Minden, amit el akartál felejteni a szexrol, de nem hagyta az asszony.
Ami pedig a Galaxis Külsokeleti Peremvidékén élo, nyugisabb civilizációkat illeti, ezeknél már rég kitúrta a helyérol az Encyclopédia Galacticát mint a tudás és a bölcsesség standard letéteményesét, mert noha tele van hézagokkal, hamisításokkal vagy legalábbis durva pontatlanságokkal, két lényeges szempontból mégiscsak felülmúlja ezt a régebbi, földhözragadt szemléletu muvet. Eloször is valamivel olcsóbb, másodszor pedig nagy, barátságos betukkel ez a szöveg van a fedelére írva. NE ESS P¦NIKBA!
Természetesen a GALAXIS útikalauz stopposoknak címu könyvrol van szó, mindazok nélkülözhetetlen útitársáról, akik napi harminc altairi dollárból szeretnék megtekinteni az ismert Univerzum csodáit.
Ha háttal állsz az útikalauz irodaépületének (feltéve, hogy túl vagy a landoláson, és felfrissültél egy kis megmártózást követo zuhanyozástól), és elindulsz keletnek, akkor az Élet sugárút árnyas lombjai alatt visz el az utad. Bizonyára ámulatba ejtene a balra elterülo part halvány arany színe, s döbbenetet váltana ki beloled a légszörfözok hanyag eleganciája, amint kétlábnyi magasságban siklanak a hullámok fölött, mintha ebben semmi különös nem volna, s végül meglepodnél, s némiképp még bosszankodnál is, a hatalmas pálmafák miatt, amelyek dallamtalan semmiségeket zümmögnek a nappali órákban, más szóval folyamatosan.
Ha aztán szépen végigsétálnál az Élet sugárúton, eljutnál a Lalamatine bevásárlónegyedbe, amely tele van potyogányfákkal és utcai presszókkal, ahol a bétaiak kipihenik az intenzív délutáni lazítás fáradalmait. A Lalamatine negyed egyike ama néhány területnek, amely nem részesül az örökös szombat délután örömeibol, ehelyett itt az örökös szombat este husét élvezheti az ember. Ezen túl az éjjeli mulatók vannak.
Ha ezen a meghatározott napon, délutánon, estén, nevezd, aminek akarod, betértél volna jobbra a második utcai presszóba, a szokásos bétaiakat láthattad volna magad körül, amint beszélgetve, iszogatva üldögélnek, szemlátomást elégedetten sorsuk alakulásával, egy-egy lopott pillantást vetve a szomszéd karórájára, vajon mennyibe kerülhetett.
Ugyanott láthattál volna egypár meglehetosen ápolatlan külseju stoppost is az Algolról, akik néhány napos gyurodés után nemrég érkeztek meg az arkturusi megaszállítóval. Szerfelett dühösek voltak, és egyben zavarodottak is, amikor kiderült, hogy az útikalauz épületétol látótávolságnyira egyetlen pohár szimpla gyümölcslé hatvan altairi dollárnak megfelelo összegbe kerül.
Bagatell összeg! mondta egyikük kesernyésen.
Ha ebben a pillanatban a szomszéd asztal felé fordultál volna, Zaphod Beeblebroxot láthattad volna zavart és megrökönyödött tekintettel meredni maga elé.
A zavarodottság oka az volt, hogy öt másodperce még az Arany Szív csillaghajó parancsnoki hídján üldögélt.
Tiszta bagatell! jegyezte meg ismét a hang.
Zaphod idegesen leste szeme sarkából a két ápolatlan stoppost a szomszéd asztalnál. Hol a pokolban vagyok? gondolta. Hogy kerülök ide? És hová lett a hajó? Ujjai megtapogatták a szék karfáját, majd az elotte lévo asztalt. Elég valóságosnak hatott mind a ketto. Aztán csak ült csendben tovább.
Van pofájuk odabent üldögélni és mindenféle útikalauzokat irkálni stopposoknak! folytatta a hang. Nézd ezt az épületet! De komolyan, nézd csak meg!
Zaphod megnézte. Egész jól néz ki, gondolta. De hol? És miért? Kotorászni kezdett a zsebében a napszemüvegek után. Egy kemény, sima, azonosíthatatlan, igen nehéz fémdarab akadt a kezébe.
Elohúzta és megnézte. Ez meg hogy került ide? pislogott csodálkozva. Visszadugta a zsebébe, és feltette a szemüvegeket. Bosszankodva állapította meg, hogy a fémdarab megkarcolta az egyik lencséjét. Ettol függetlenül sokkal nyugodtabb lett, hogy rajta voltak az okulárék. Nem akármilyen pápaszemek voltak ezek, hanem egy pár Joo Janta 200as szuperpánkromatikus vészérzékelo napszemüveg, amit kimondottan arra fejlesztettek ki, hogy viselojét nyugalommal vértezze fel a veszéllyel szemben. A veszély legkisebb jelére ugyanis tökéletesen megfeketedik benne az üveg, megóvva ezzel az embert bármiféle izgalmat kiváltó látványtól.
A karcolástól eltekintve a lencsék teljesen átlátszóak voltak. Ez kissé megnyugtatta Zaphodot.
A dühös stoppos továbbra is a veszett drága gyümölcslevet bámulta.
Az a legnagyobb baj ezzel az útikalauz társasággal, morogta, hogy amióta az Ursa Minor Bétára költöztek, teljesen elpuhultak. Képzeld, azt beszélik, hogy létrehoztak egy teljes, elektronikailag szintetizált Univerzumot az egyik irodában, hogy napközben nyugodtan járhassanak utána a dolgokról, és mégse késsenek le az esti partikról. Nem mintha az estének volna errefelé bármi jelentosége! Ursa Minor Béta, gondolta Zaphod. Most legalább tudta, hol van. Sejtette, hogy a dédnagyapja keze lehet a dologban, csak azt nem tudta, miért.
Meglepetésére egy gondolat ugrott be az agyába. Nagyon világos és nagyon körülhatárolt volt ez a gondolat, s mindjárt tisztában volt azzal, hogy honnan ered. Ösztönösen megpróbált ellenállni. Egyike volt ez a gondolat azoknak az elore elrendelt késztetéseknek, amelyek a sötét és lezárt agyrészboI származtak.
Zaphod dühösen megpróbálta elhessegetni magától a gondolatot. Nem ment. Tovább hessegetett. A gondolat nem tágított. Végül Zaphod beadta a derekát. 
A fenébe is, gondolta, széllel szemben nem megy! Túl fáradt volt ahhoz, túl összekuszált és éhes, hogy ellenálljon. Pedig azt sem tudta, hogy pontosan mit is jelent az a gondolat.


6. FEJEZET


Halló! Igen? Itt a Megadodo Publications, a GALAXIS útikalauz, stopposoknak, Az ismert Univerzum legjelentosebb könyvének kiadóvállalata. Mivel szolgálhatok? mondta a nagy, rózsaszín szárnyú rovar a hetven mikrofon egyikébe, amely a GALAXIS útikalauz stopposoknak épület elocsarnokában sorakozott a recepciós pult hatalmas kiterjedésu krómozott felületén. A rovar megrebbentette szárnyát, és a szemét forgatta. Rosszalló tekintettel nézte a sok szurtos alakot, akikkel tele volt a csarnok, s akik összekoszolták a szonyeget, és piszkos ujjlenyomatokat hagytak a kárpitozáson. Imádta ezt a munkát a GALAXIS útikalauz stopposoknak kiadójánál, csak azt a sok ronda stoppost lehetett volna távol tartani valahogy. Ezeknek tulajdonképpen koszos urrepülotereken volna a helyük, vagy nem? Gondolta. Biztos volt benne, hogy valahol olvasta a könyvben annak fontosságát, hogy a stoppos koszos urrepüloterek környékén ogyelegjen. És ráadásul folyton csak panaszkodnak! Megremegtette a szárnyait.
Hogyan? mondta a mikrofonba. Igen, továbbítottam az üzenetét Mr. Zarniwoopnak, de attól tartok, nem tud beszélni önnel. Épp intergalaktikus utazáson tartózkodik.
A rovar ingerült csápmozdulatot tett az egyik szurtos alak felé, aki dühösen próbálta magára vonni a figyelmét. Az ingerült csápmozdulat arra invitálta a dühös személyt, hogy olvassa el a falon lévo táblát, és ne zavarja meg a folyamatban lévo fontos beszélgetést.
Igen, mondta a rovar, a szobájában van, de egyúttal intergalaktikus utazáson is. Köszönöm a hívást, csapta le a kagylót.
Olvassa el a feliratot, mondta a dühös férfinak, aki arról próbált panaszkodni, hogy milyen nevetséges és veszélyes félretájékoztatást fedezett fel a könyvben.
A GALAXIS útikalauz stopposoknak nélkülözhetetlen kísérotársa mindazoknak, akik értelmet szeretnének tulajdonítani az életnek, ebben a végtelenül összetett és zurzavaros Univerzumban, mert noha remény sincs rá, hogy minden tárgyban hasznos és informatív legyen, legalább el lehet mondani róla azt, hogy ahol nem pontos, ott határozottan pontatlan. Viszont nagyobb eltérések esetén mindig a valóság volt okolható.
Ez volt a veleje a feliratnak is, amely így hangzott. “Az útikalauz tévedhetetlen. A valóság gyakran pontatlan.” Ez bizonyos érdekes következményekre vezetett. Például, amikor az útikalauz szerkesztoit beperelték azok a családok, amelyek hozzátartozói amiatt hunytak el, hogy szó szerint vették a Traal bolygóra vonatkozó bekezdést (mely így szólt. “A mohó bogárpattintó fenevad kedvelt eledele a turistának”, ahelyett hogy így szólt volna. “A mohó bogárpattintó fenevad kedvelt eledele a turista”), arra hivatkoztak, hogy a mondat elso verziója esztétikai értelemben lényegesen megnyerobb, s egy okleveles költot idéztek meg tanúnak, aki eskü alatt vallotta, hogy a szépség igazság, az igazság pedig szépség, miáltal bizonyítani vélték, hogy az ügyben senki más nem vétkes, egyedül az Élet, amelybol a szépség és az igazság egyaránt hiányzik. A bíró elfogadta a védekezést, s megindító beszédben szögezte le, hogy az Élet megsértette a bíróságot, majd mielott visszavonult volna az estére beütemezett ultragolfpartira, haladéktalanul elkobozta azt valamennyi megjelenttol.
Zaphod Beeblebrox lépett be az elocsarnokba. Egyenest a recepciós rovarhoz lépett.
Ide hallgasson! mondta. Merre találom Zarniwoopot? Beszélni akarok a fejével.
Már megbocsásson, uram! mondta fagyosan a rovar, akinek nem volt ínyére, hogy ilyen hangon beszélnek vele.
Zarniwooppal akarok beszélni. Most rögtön.
Nos, uram, vetette oda a törékeny kis szerzet, jó volna tán, ha kissé megnyugodna.  
Ide hallgasson, mondta Zaphod, Eddig vagyok nyugalommal, érti?  Olyan hihetetlenül jeges bennem a nyugalom, hogy mélyhutött árut lehetne tartani a hasamban. Lazább vagyok a kloffolt lazacnál! Most pedig, ha volna olyan kedves megmozdulni, mielott a nagy nyugalomtól felrobbanok.
De uram! Hallgasson végig, mondta a rovar a leheto legingerültebb csápmozdulattal, Attól tartok, lehetetlent kér tolem. Mr. Zarniwoop ugyanis intergalaktikus utazáson vesz részt jelenleg.
A francba, gondolta Zaphod.
Mikorra ér vissza? kérdezte.
Vissza, uram? Fent van a szobájában!
Zaphod szünetet tartott, hogy feldolgozza magában a kapott információt. Nem sikerült.
Szóval, intergalaktikus úton van az ürge a szobájában? Zaphod elorenyúlt, és elkapta a hadonászó csápot.
Ide hallgass, háromszemu! mondta. Ne próbálj szórakozni velem, mert ettem már nálad furább dolgokat is reggelire!
Mégis, kinek képzeled magadat, kisfiam? hokölt vissza a rovar, megrebbentve szárnyait. Zaphod Beeblebroxnak, vagy mi? 
Eros vagy fejszámolásból? mondta Zaphod érdes hangon. Akkor számold meg, hány fejem van!
A rovar pislogott egyet. Aztán még egyet pislogott.
Maga Zaphod Beeblebrox? sipította.
Ja, én, mondta Zaphod. De nem kell ordítani, hogy mindenki hallja!
A Zaphod Beeblebrox?
Nem, csak egy Zaphod Beeblebrox a sok közül. Ha nem tudnád,
tizenketto belolünk egy tucat.
A rovar izgatottan tördelte csápjait.
De uram! sipította. Épp most hallottam a szubéterrádióban, hogy meg tetszett halni.  
A hír igaz, nyugtatta meg Zaphod. Ez már csak amolyan utómozgásféle. És most, az eredeti témára visszatérve. hol találóm meg Zarniwoopot?
Hát, a szobája a tizenötödik emeleten van, uram, de...
De intergalaktikus utazáson van, igen, tudom. Hogy jutok fel hozzá?
A Szíriusz Kibernetikai Társaság újonnan üzembe helyezett repesve emelo lényszállítói amott vannak hátul, uram. Mindazonáltal, uram.
Zaphod már indulóban volt. Visszafordult.
Igen? Mondta.
Szabad megkérdeznem, hogy miért kívánja látni Mr. Zarniwoopot, uram?
Igen, felelte Zaphod, aki maga is bizonytalan volt ebben a kérdésben. Mert azt mondtam magamnak. “Nézd, öreg, ezt meg kell tenned!”
Hogyan? 
Zaphod cinkosan hajolt közelebb a rovarhoz.
Épp az elobb materializálódtam odakint az egyik presszóban mondta, egy vita következtében, amelyet a dédapám szellemével folytattam. Alig kerültem oda, amikor a korábbi énem, az, amelyik az agyamat irányítja, beugrott a fejembe és azt mondta. “Eridj, keresd fel ezt a Zarniwoopot!” Soha nem találkoztam az “ürgével. Többet magam sem tudok. Csak ezt meg azt, hogy meg kell találnom azt az embert, aki az Univerzumot irányítja.
Kacsintott egyet.
Mr. Beeblebrox, mondta a rovar elismeréssel, ön olyan fura figura, hogy kosztümös filmben kéne játszania.
Úgy van, mondta Zaphod, szárnyon veregetve a rózsaszínben csillogó rovart. Neked pedig, aranyom, nem ártana néha levetned ezt a kosztümöt.
A rovar egy csepp szünetet tartott, hogy magához térjen eksztázisából, majd egyik csápjával kinyúlt, hogy felemeljen egy csengo telefont. Egy fémes kéz szakította félbe a mozdulatát.
Elnézést, mondta a fémes kéz tulajdonosa, olyan hangon, amelytol egy szentimentalizmusra hajló rovar azonnal sírógörcsöt kapott volna.
Ez itt egy másféle rovar volt, és ráadásul ki nem állhatta a robotokat.
Uram? vetette oda. Segíthetek valamiben?
Kétlem, felelte Marvin.
Nos, ebben az esetben, ha megbocsát... A csengo telefonok száma idoközben hatra emelkedett. A rovarnak millió intéznivalója lett volna.
Rajtam senki nem segíthet, sóhajtotta gyászosan Marvin.
Értettem, uram. Nos.  
Nem mintha bárki is megpróbálna, persze. A fémes kéz erotlenül hullott le a rovar csápjáról. A robot feje csüggedten elorebillent.
Valóban? kérdezte gúnyosan a rovar.
Mert, kérdem én, ki látná értelmét, hogy segítsen egy hitvány roboton?
Sajnálom, uram, de ha...
Úgy értem, kinek van abból haszna, ha kedves és segítokész egy robothoz, amelybol hiányzik a hálaadatossági áramkör?
És önbol hiányzik? mondta a rovar szemlátomást képtelenül arra, hogy kikecmeregjen a párbeszédbol.
Még nem adódott rá alkalom, hogy kiderüljön, tájékoztatta

Marvin.
Ide hallgasson, maga nyomorult fémkupac. Maga beilleszkedési zavarokkal küszködo mosógép. 
Meg se kérdezi tolem, hogy mit akarok?
A rovar szünetet tartott. Hirtelen kidugta hosszú, vékony nyelvét, megnyalta a szemeit, aztán ismét visszarántotta a szájába.
Miért, volna értelme? kérdezte.
Van valaminek egyáltalán? vágta rá Marvin.
Ki vele, mit akar? 
Keresek valakit.
Kit? sziszegte a rovar.
Zaphod Beeblebroxot, felelte Marvin. Ott van hátul.
A rovar remegett a dühtol. Alig bírt megszólalni.
Akkor meg mért engem nyaggat? visította.
Csak beszélgetni szerettem volna valakivel, közölte Marvin.
Micsoda? 
Siralmas, mi?
Marvin fogaskerékcsikorgás közepette megfordult és tovagördült. Hamarosan utolérte a lift felé tartó Zaphodot. Zaphod meglepodve fordult a robot felé.
Hé... Marvin! mondta. Hát te hogy kerülsz ide?
Marvinnak most valami olyant kellett mondania, ami igen nehezére esett.
Nem tudom, vallotta be.
De hát. 
Egyik pillanatban még nyomasztó gondolatok közepette ültem a hajón, s a másikban már itt álltam teljes kétségbeesésben. Feltételezésem szerint a valószínutlenségi mezo lehet az oka.
Ja. A dédapám küldhetett utánam, hogy ne érezzem magam egyedül, helyeselt Zaphod. Köszönöm a nincsmit, papi! tette hozzá a bajusza alatt. Szóval, hogy vagy? mondta hangosan.
Jobban már nem is lehetnék, mondta Marvin. Feltéve, ha valaki jól érezheti magát a helyemben, ami az esetemben koránt sincs így.
Na igen, mondta Zaphod, miközben a liftajtó kinyílt.
Hello! köszöntötte oket a lift behízelgo hangon. Engedjék meg, hogy a liftjük lehessek ezen az utazáson, amelynek az önök által kiválasztott emelet lesz a végállomása. A. Szíriusz Kibernetikai Társaság arra tervezte szerénységemet, hogy felvigyem önöket, az útikalauz látogatóit, az épület irodáiba. Ha élvezték a gyors és kellemes utazást, bizonyára szívesen kipróbálják a többi, újonnan üzembe helyezett liftet is, a Galaktikus Adóhivatalban, a Klóbajó Bébitápnál és a Szíriuszi Ellazzü Elmekórházban, ahol számos volt SZKT dolgozó fogadja majd kitöro lelkesedéssel látogatásukat, együttérzo szavaikat, valamint a kinti világról szóló érdekfeszíto történeteiket.
Értem, mondta Zaphod a liftbe lépve. Mi egyebet tudsz a süket dumán kívül?
Felmenni, mondta a lift, és lemenni.
Helyes, nyugtázta Zaphod. Akkor menjünk talán fölfelé.
Vagy lefelé, emlékeztette a lift.
Oké, mégis inkább fölfelé, ha lehetne.
Egy pillanatig csönd támadt.
Lefelé is nagyon kellemes, szuggerálta a lift reménykedve.
Valóban?
Szuper!
Helyes, mondta Zaphod. Akkor hát elindulunk végre fölfelé?
Kérdezhetnék valamit? érdeklodött a lift a létezo legédesebb, legalkalmazkodóbb hangon. Végiggondolták mindazokat a lehetoségeket, amelyeket a lefelé történo utazás tartogat az önök számára? Zaphod az egyik fejét beleverte a lift falába. Kellett ez nekem? kérdezte magától. Kellett a fenének! adta meg rögtön a választ. Nem akart o idejönni! Ha megkérdezte volna tole valaki ebben a pillanatban, hogy hol szeretne lenni, valószínuleg a szokásos módon felelt volna, nevezetesen. odakint a parton, legalább ötven gyönyöru no társaságában, a háttérben egy kicsi, ám szorgos szakértogárdával, akiknek az a dolga, hogy új meg új módozatokat dolgozzanak ki a lányok számára, hogyan kedveskedjenek neki. A szokásos válaszhoz ezúttal feltehetoleg még valami szenvedélyes hangú kiegészítést is hozzátett volna a táplálkozás témakörében.
Amihez, viszont csöpp kedve sem volt, az az, hogy keresgetnie kelljen azt az embert, aki az Univerzumot uralja, s aki felole akár meg is tarthatná ezt az állást, mert ha nem o, akkor valaki más végezné el a melót helyette. De ahhoz már végképp nem fult a foga, hogy leálljon vitázni egy felvonóval valami irodaépületben.
Milyen lehetoségekrol volna szó? kérdezte csüggedten.
Nos, sóhajtotta a hang, mely oly suruédes volt, mint méz a puszedliban, ott van az alagsor, a mikrosztáz, a futorendszer. ööö. Szünetet tartott. 
Nem különösebben érdekesek, az igaz, ismerte be, de lehetoségék. 
Ez nem lehet igaz! dünnyögte Zaphod. Hát rászolgáltam én erre? Egy egzisztencialista felvonóval vagyok összezárva! Ököllel ütni kezdte a falat.  
Mi a fene van ezzel a vacakkal? tört ki belole.
Nem akar felmenni, mondta Marvin tárgyilagosan. Azt hiszem, fél.
Fél? kiáltott fel Zaphod. Mitol? A magasságtól? Egy lift, amelyiknek tériszonya van? 
Nem, mondta kétségbeesett hangon a felvonó, hanem a jövotol.
A jövotol?  hökkent meg Zaphod. Hát mit akar ez az átkozott masina. nyugdíjbiztosítást öreg napjaira?
Ebben a pillanatban nagy ribillió tört ki a fogadócsarnokban. Hirtelen mindenfelol muködo gépek zaja hallatszott.
Mindannyian a jövobe látunk, suttogta a felvonó rémülettel átitatott hangon. Belénk van programozva a dolog. Zaphod kilesett a liftbol. A felvonók elotti terület tele volt izgatottan kiabáló és mutogató emberekkel.
Az. összes lift lefelé tartott, mégpedig igen gyorsan. 
Zaphod visszabújt a fülkébe.
Marvin, mondta, mi volna, ha rávennéd a liftet, hogy fölmenjen? Muszáj elcsípnem ezt a Zarniwoopot.
Miért? kérdezte Marvin bánatosan.  
Nem tudom, mondta Zaphod, de ha egyszer megtalálom, jó lesz, ha valami elfogadható választ ad erre a kérdésre!

A modern felvonók különös és komplex entitások. Az osi elektromos emeloszéknek vagy a “maximum nyolc személy részére” címu darabnak annyi köze van a Szíriusz Kibernetikai Társaság repesve emelo lényszállítóihoz, mint egy zacskó sósmogyorónak a Szíriuszi Állami Elmekórház teljes nyugati épületszárnyához.
Ez azért van így, mert a modern felvonók egy különös elv alapján muködnek, amelyet defókuszált idopercepciónak hívunk. Más szóval, képesek halványan belelátni a közvetlen jövobe, ami lehetové teszi számukra, hogy a megfelelo emeletre érjenek, mielott még tudnád, hogy liftezni szeretnél, s ez által kiküszöbölik a fárasztó csevegést, bámészkodást és idegenekkel való ismerkedést, ami azelott jellemzo volt a lift elotti ácsorgásra.
Mi sem természetesebb, hogy sok, intelligenciával és jövobe látással megvert lift elviselhetetlennek érezte az esztelen fel alá rohangálást, s egyfajta egzisztencialista tiltakozás jegyében az oldalirányú mozgással is próbálkozott alkalmanként. Ezen kívül részt követeltek maguknak a döntési folyamatban, és sokan rászoktak arra, hogy hosszú idore visszavonuljanak a pincébe duzzogni. A Szíriusz csillagrendszerbe látogató stoppos bármikor könnyu pénzkeresethez juthat a neurotikus lifteknek nyújtott lelki tanácsadással.

A tizenötödik emeleten a liftajtók gyorsan kitárultak.
Tizenötödik, mondta a felvonó. Ne feledje, csak azért csinálom ezt magának, mert kedvelem a robotját. Zaphod és Marvin kiszállt a liftbol, az pedig nyomban becsapta mögöttük az ajtaját, s olyan sebességgel kezdett el süllyedni, ahogy a mechanikájától tellett.
Zaphod gyanakodva nézett körül. A folyosó üres volt, mindenütt csend. Semmi nem utalt arra, merre lehet Zarniwoop szobája. A folyosóra nyíló ajtók csukva voltak, s egyiken sem volt semmiféle jelzés.
Annál az átjárónál voltak éppen, amelyik az U alakú épület két szárát összekötötte. Az egyik nagy ablak elott táncoló porszemek rajzolta fényhasáb derengett, melyet az Ursa Minor Béta ragyogó napja vetített be a folyosóra. Ebben a pillanatban egy árnyék suhant el az ablak elott.
Ez a lift jól benne hagyott minket a szószban, morogta Zaphod.
Tekintetét gyanakodva jártatta végig a folyosón mindkét irányban, majd így folytatta. Én nem tudom...
Ekkora aggyal ez természetes, jegyezte meg Marvin.
Egyszeruen nem tudom. de hálál biztos vagyok benne, hogy ennek az épületnek nem volna szabad mozognia.
Zaphod talpán enyhe remegéshullám futott végig. Aztán még egy. A porszemcsék még vadabbul kezdtek el viháncolni a fényhasábban. újabb árnyék suhant el az ablak elott.
Zaphod a padlót figyelte.
Vagy szándékosan rezegtetik az épületet, mondta nem túl meggyozoen, hogy tónusban tartsák a dolgozók izomzatát munka közben.
Zaphod az ablak felé indult, de megtorpant, mert a Joo Jantá 200as szuperpánkromatikus vészérzékelo napszemüvegek teljesen megfeketedtek. Az ablak elott éles süvítéssel suhant el egy újabb árnyék.
Zaphod lekapta a napszemüvegeket. Ebben a pillanatban mennydörgésszeru robaj rázta meg az épületet. Zaphod az ablakhoz ugrott.
...vagy pedig, folytatta, bombáznak minket!
A mennydörgésszeru robaj megismétlodött.
Ki a nyavalyának jut eszébe, hogy épp egy kiadót bombázzon? kérdezte Zaphod, de nem hallhatta Marvin válaszát, mert az épületet újabb bombatámadás érte. Megpróbált visszakecmeregni a lifthez. Tisztában volt a manover céltalanságával, de más ötlete nem volt.
Hirtelen egy férfi alakja bukkant fel a keresztfolyosó végén.
Beeblebrox! kiáltotta a jövevény.
Zaphod gyanakodva nézte az ismeretlent, miközben újabb robbanás rázta meg az épületet.
Igen, az vagyok! kiáltotta. Hát maga kicsoda?
Jó barát! válaszolta a férfi, és rohanni kezdett Zaphod felé.
Nocsak! mondta Zaphod. Egy meghatározott személy jó barátja, vagy csak úgy általában vannak pozitív érzései az emberek iránt?
A férfi vágtatva közeledett a folyosón, amely úgy hullámzott alatta, mint valami megbokrosodott futószonyeg. Az idegen alacsony termetu volt, köpcös és viharvert. Úgy nézett ki a ruhája, mintha kétszer körbeutazta volna benne a Galaxist anélkül, hogy egyszer is levette volna.
Tudja-e, ordította Zaphod az idegen fülébe, amikor az odaért hozzá, hogy bombáznak minket?
A férfi jelezte, hogy tisztában van a dologgal.
A folyosó hirtelen elsötétült. Zaphod az ablakra nézett, hogy mi van, s elakadt a lélegzete. Hatalmas, szivar alakú, fémeszöld urhajót látott lassan elúszni az épület mellett. Az elso hajót két másik követte.
Nyomodban vannak, Zaphod, sziszegte a férfi. A kormány egy egész hadosztály dögcsillagi vadászt küldött utánad.
Dögcsillagi vadászt? motyogta Zaphod. Zarquon!
Na, dereng már?
Mi az a dögcsillagi vadász? Zaphod biztos volt benne, hogy hallotta már a kifejezést elnök korában, de sose figyelt oda igazán a hivatalos ügyekre.
A férfi betuszkolta Zaphodot egy ajtón. Fülsérto vinnyogás kíséretében apró, fekete, pókszeru dolog süvített végig a folyosón.
Mi volt ez? sziszegte Zaphod.
Egy A kategóriájú dögcsillagi felderítorobot, felelte a férfi. Téged keres.
Nem mondom!
Feküdj!
Az ellenkezo irányból újabb, az iméntinél nagyobb, fekete, pókszeru dolog közeledett, és elsüvített mellettük.
Hát ez mi volt...?
Egy B kategóriájú dögcsillagi felderítorobot. Téged keres. 
És ez? kérdezte Zaphod, midon a harmadik pókszeru dolog is végigsöpört a folyosón.
Egy C kategóriájú dögcsillagi felderítorobot. Téged keres.
Elég ostoba jószágok, nem? kuncogott Zaphod.
Az átjáró túlsó végérol eros morajlás hallatszott. Egy gigantikus, fekete alak közeledett a másik toronyból. Akkora volt, mint egy tank.
Te szentséges foton! Mi ez? rebegte Zaphod.
Egy tank, mondta a férfi. Pontosabban, egy D kategóriájú dögcsillagi felderítorobot. Téged keres.
Nem kéne indulnunk?
De, azt hiszem.
Marvin! kiáltotta Zaphod.
Igen?
Marvin elomászott egy törmélékhalomból, és kérdon nézett a két férfira.
Látod azt a robotot?
Marvin a feléjük araszoló, gigantikus, fekete alakra pillantott. Aztán végignézett a maga kis fémtestén, majd ismét a tankot vette szemügyre.
Gondolom, azt akarja, hogy megállítsam, mondta.
Ja.
Hogy közben megmenthessék a borüket.
Így van, ismerte el Zaphod. Most pedig nyomás, irány a robot!
Csak azért kérdeztem, mondta Marvin, hogy tudjam, hányadán állunk.
A férfi karon ragadta Zaphodot, s az követte ot a folyosón.
Hirtelen felötlött benne egy kérdés.
Hová megyünk? kérdezte.
Zarniwoop szobájába.
Nem lehetne más alkalommal?
Nem. Gyerünk!



7. FEJEZET


Marvin az átjáró elején állt. Ezüstös teste megcsillant a poros fényprizmában. Fémburkolata átvette a zárótuz rezgéseit, amelynek célpontja továbbra is az épület maradt.
Tulajdonképpen nem volt igazán kis termetu robot, de mégis siralmasan aprónak hatott a gigantikus fekete tankhoz képest, amely most megállt elotte. A tank végigszondázta a robotot, aztán visszahúzta az érzékeloit.
Marvin meg sem moccant.
Félre az utamból, kicsi robot, morogta fenyegetoen a tank.
Attól tartok, mondta Marvin, épp avégett kellett itt maradnom, hogy az utadat álljam.
A szonda ismét elobukkant, hogy újra megvizsgálja Marvint, majd gyorsan visszahúzódott.
Hogy te az utamat álld? Nekem? mennydörögte a tank hitetlenkedve. Viccelsz?
De tényleg, mondta Marvin.
Na és milyen fegyvered van? dörögte a tank.
Találd ki, felelte Marvin.
A tank motorja felbogött, fogaskerekei csikorogva karmolták egymást, molekula méretu elektronikus reléi ide-oda billentek mikroagyában az élképedéstol.
Találjam ki? kérdezte.

Zaphod és az egyelore megnevezetlen férfi föl-le vágtatott a folyosókon. Az épület továbbra is remegett és rázkódott, ami sehogyan sem ment Zaphod két fejébe. Ha egyszer fel akarják robbantani az épületet, mit gatyáznak ilyen sokáig?
Végül elérték az egyik tökéletesen anonim és jeltelen ajtót. Nekifeszültek. Az ajtó hirtelen zökkenéssel engedett, és ok beestek a szobába.
Ezért volt a nagy felhajtás? gondolta Zaphod. Ezért nem feküdhettem ki a partra, hogy fenemód jól érezzem magam? Egy magányos székért, egy elárvult íróasztalért és egy koszos hamutartóért, egy dísztelen irodaszobában? Az íróasztal, néhány remego pormacskától és egy forradalmian új formájú gemkapocstól eltekintve, teljesen üres volt.
Zarniwoop hol van? kérdezte Zaphod, érezvén, hogy kezd végképp kicsúszni a markából az egész megerolteto testgyakorlat amúgy is homályos értelme.
Intergalaktikus utazáson, válaszolta a férfi.
Zaphod megpróbálta felmérni a másikat. Komoly fazon, gondolta, nem az a röhögos fajta. Ideje nagy részét valószínuleg azzal tölti, hogy fel-alá rohangál hullámzó folyosókon, ajtókat tör be, és rejtélyes kijelentéseket tesz üres irodákban.
Engedje meg, hogy bemutatkozzam, mondta a férfi. Nevem Roosta, ez pedig itt a törülközom.
Hello, Roosta, üdvözölte Zaphod. Hello, törülközo, tette hozzá, midon Roosta az orra alá dugott egy eléggé gusztustalan, régi, virágmintás törülközot. Nem igazán tudta, mit kezdjen vele, így hát megrázta a csücskét.
Odakint egy hatalmas, szivar alakú, fémeszöld urhajó dübörgött el az ablak elott.

Találgass csak, mondta Marvin az óriás harci gépnek, sose fogod kitalálni!
Hmmm. mondta a gép, beleremegve a szokatlan szellemi erofeszítésbe. Lézerveto? Marvin a fejét csóválta...
Persze, mormogta a gép mély gyomorhangon. Túl kézenfekvo volna. Antianyagsugár? kockáztatta meg.
Még kézenfekvobb, figyelmeztette Marvin.
Na igen, dünnyögte a gép, mintegy pironkodva. Ööö. elektromos faltöro kos? Ez új volt Marvinnak.
Az meg micsoda? tudakolta.
Olyan, mint ez itt! mondta lelkesen a gép, egy vasvillafélét dugva ki páncéltornyából. A villából egyetlen halálos villanás lövellt ki. A fal, nagy robaj kíséretében, porfelhové vált Marvin mögött.
A por gomolygott egy kicsit, aztán kupaccá állt össze.
Nem, mondta Marvin, nem ilyen.
De jó, nem?
Nagyon jó, helyeselt Marvin.
Tudom már, mondta a dögcsillagi masina egy pillanatnyi mérlegelés után. Akkor meg biztos egy olyan újfajta astabil xantoxenogén multikaputtorod van!
Az az igazi, nem? jegyezte meg Marvin.
Szóval olyanod van, mondta a gép meglehetos tisztelettel.
Nem, mondta Marvin.
Nem? A gép csalódottnak látszott. Akkor biztos...
Rossz az egész gondolatmenet! mondta Marvin. Nem veszel figyelembe valami egészen alapveto dolgot az ember és a robot közötti kapcsolat természetében.
Na igen. mondta a gép, és ismét gondolatokba merült.
Gondolj csak bele, biztatta Marvin, itt hagytak egyedül, engem, a hitvány kis robotot, hogy megállítsalak téged, a gigantikus harci gépet, csak hogy az irhájukat mentsék. Mit gondolsz, mit adtak nekem védekezésre?
Hmmm. Ööö, motyogta a gép idegesen. Feltehetolég valami rettento pusztító dolgot. Feltehetoleg! kiáltott fel Marvin. Persze, feltehetoleg! Megmondjam, mit adtak?
Rendben! Mit adtak? mondta a gép feszülten.
Semmit, felelte Marvin.
Baljós csend támadt.
Semmit? dörögte a harci gép.
Abszolúte semmit! panaszolta Marvin. Még egy gumikolbászt sem! A gép dühösen kapkodott levego után.
Hát ez mindennek a teteje! ordította. Azt mondod, semmit?
Hát ezeknek semmi se szent?
És pont velem teszik, sóhajtotta Marvin halk, elhaló hangon, amikor úgyis majd leszakad az összes diódám a fájdalomtól.
Le kéne köpni oket!
Le, a disznókat! helyeselt Marvin átéléssel.
A fenébe is, de feldühítettek! bömbölte a masina. Muszáj lesz ledöntenem ezt a falat itten!
Az elektromos faltöro kosból újabb sistergo fényvillanás tört elo, lerombolva a falat a gép mellett.
És akkor én mit szóljak? mondta Marvin keseruen.
Szóval, egyszeruen leléceltek? mennydörögte a gép.
Le bizony, felelte Marvin.
Asszem, kénytelen leszek a plafont is szétloni itten! mérgelodött a tank, s már porrá is lotte maga fölött az átjáró mennyezetét.
Nem mondom! jegyezte meg Marvin elismeroleg.
Ez semmi! hencegett a gépezet. A padlót is simán szét tudnám loni! És ezzel szétlotte a padlót is maga alatt.
Ördög és pokol! üvöltötte a gép, majd tizenöt emeletnyi zuhanás után ízzé-porrá ment a talajon.
Hogy egy gép ilyen ostoba legyen! Elkeseríto! mondta Marvin, és csüggedten távozott.



8. FEJEZET


Meddig fogunk még itt dekkolni? fakadt ki Zaphod dühösen.
És különben is, mit akarnak ezek odakint?
Magát, Beeblebrox! felelte Roosta. Magát! El akarják hurcolni a Dögcsillag rendszerébe, amely minden világok leggonoszabbika az egész Galaxisban.
Csakugyan? jegyezte meg Zaphod. Ahhoz elobb el kell kapniuk!
Már el is kapták, mondta Roosta. Nézzen csak ki az ablakon! Zaphod kinézett, és elakadt a lélegzete.
A föld! Távolodik! hápogta. Hová viszik a földet?
Nem a földet viszik, hanem az épületet világosította fel Roosta.
Repülünk.
Felhok húztak el az irodaablak elott.
Zaphod most vette csak észre a sötétzöld urhajók alkotta gyurut a gyökerestül kitépett épület körül. A hajókból kibocsátott erosugarak hálója szilárdan fogva tartotta az irodaházat. Zaphod hitetlenkedve rázta meg a fejét.
Mivel érdemeltem én ezt ki? panaszolta. Besétálok egy épületbe, és akkor tessék, már viszik is, velem együtt!
Nem az izgatja oket, hogy eddig mit csinált, magyarázta Roosta, hanem az, amire készül.
Engem meg sem kérdeznek? 
Ez már megtörtént, évekkel ezelott, mondta Roosta. Jobb lesz, ha kapaszkodik! Gyors és rázós utazásnak nézünk elébe.
Ha egyszer az életben a szemem elé kerülök, fogadkozott Zaphod, úgy leütöm magamat, hogy azt sem fogom tudni, mi ütött belém!
Marvin vánszorgott be az ajtón. Szemrehányón Zaphodra nézett, leroskadt egy sarokban, és kikapcsolta magát.
Az Arany Szív parancsnoki hidján néma csend honolt. Arthur az állványt bámulta, és gondolkodott. Elkapta Trillian pillantását, amint az kíváncsian végignézett rajta. Aztán ismét az állványra koncentrált.
Végre meglátta, amit keresett.
Felmarkolt négy apró muanyag négyzetet, és. az állvány elotti pultra helyezte oket.
A négy négyzeten a következo négy betu volt olvasható. E, X, K és L. Lerakta oket az U, Z, I és V betuk elé.
Exkluzív! mondta. Ez gyorsan összejött. Hány pont is jár érte?
A hajó rázkódott egyet, az n-edik alkalommal szórva szét a kirakott betuket.
Trillian felsóhajtott és nekiállt, hogy újra elrendezze oket. A néma folyosókon ide-oda visszhangoztak Ford Prefect léptei, amint a hajón bolyongva bele-belerúgott a döglött készülékekbe. Mitol rázkódik folyton ez az átkozott hajó? gondolta.
Mitol inog és himbálódzik?
Mért nem vagyok képes rájönni arra, hogy merre járunk?
Hol lehet ez a merre egyáltalán?

Az útikalauz épület bal oldali tornya olyan sebességgel repesztett a csillagközi térben, mint egyetlen más irodaépület sem az Univerzum történetében. 
Valahol középtájt Zaphod Beeblebrox mérgesen járkált fel és alá az egyik szobában.
Roosta az íróasztal szélén ült, és a törülközo rutinszeru karbantartásával foglalatoskodott.
Hé! Mit is mondott, hová repül ez az épület? tudakolta Zaphod.
A Dögcsillag rendszerébe, felelte Roosta, amely minden világok leggonoszabbika az egész Galaxisban.
Van ennivaló arrafelé? kérdezte Zaphod.
Ennivaló? lepodött meg Roosta. A Dögcsillag rendszerébe viszik, és egyéb gondja sincs, mint hogy van-é ott zaba?
Evés nélkül nem biztos, hogy kibírom odáig.
Az ablakon át semmi más nem látszott, csak az erosugarak vibráló fénye, és néhány kivehetetlen zöld maszat, feltehetoleg a dögcsillagi vadászok elmosódó alakjai. Ennél a sebességnél az ur maga is meglehetosen szürrealisztikusnak hatott.
Itt van! Szívogassa egy kicsit, ajánlotta fel Roosta Zaphodnak a törülközo csücskét.
Zaphod úgy meredt a másikra, mintha váratlanul egy rugóra járó kakukk pattant volna ki annak homlokából.
Teli van tápanyaggal, magyarázta Roosta.
Ilyen malacul szokott enni, vagy mi? kérdezte Zaphod.
A sárga csíkok fehérjében dúsak, a zöldekben sok a B és a C vitamin, az apró rózsaszín virágok pedig csírakivonatot tartalmaznak. Zaphod elképedten vette át a feléje nyújtott törülközot.
Hát a barna foltok micsodák? kérdezte.
Pörköltszaft, magyarázta Roosta. Arra az esetre, ha elegem volna a csírakivonatból.
Zaphod gyanakodva szaglászta meg a törülközot. Még fokozottabb gyanakvással szívogatni kezdte az egyik csücskét.
Öee, jegyezte meg.
Na igen, mondta Roosta. Ha azt a csücsköt szívom, utána egy kicsit szívogatnom kell ezt a másikat is itt.
Miért? kérdezte Zaphod még inkább gyanakodva. Abban mi van?
Depresszió elleni szer, felelte Roosta.
Nem hiszem, hogy rá tudnék szokni erre, nyújtotta vissza Zaphod a törülközot.
Roosta átvette a becses portékát, lekászálódott az asztalról, átment a túloldalára, leült a székre, és feltette a lábát az asztalra.
Beeblebrox, mondta, kezét a feje mögé dugva, van fogalma arról, mit fognak csinálni magával a Dögcsillagnál?
Ne adj isten. táplálni? kockáztatta meg Zaphod reménykedve.
Úgy van! mondta Roosta. Betáplálják a Telepszichopatikus Turbomixerbe!
Zaphod még nem hallott ilyenrol. Mivel úgy vélte, hogy hallott már a Galaxis összes vidám dolgáról, feltételezte, hogy a Telepszichopatikus Turbomixer nem egy vidám dolog. Megkérdezte Roostát, hogy mi az. 
Semmi különös, felelte Roosta, csak a legkegyetlenebb pszichikai gyötrés eszköze, amit egy érzo lény elszenvedhet. Zaphod csalódottan legyintett.
Egyszóval, mondta csüggedten, evés nem lesz.
Ide hallgasson! mondta Roosta türelmetlenül. Egy embert könnyu megölni. El lehet pusztítani a testét, meg lehet törni az akaratát, de arra csak a Telepszichopatikus Turbomixer képes, hogy a lelkét is megsemmisítse! A kezelés mindössze másodpercekig tart, de a hatása megmarad, ameddig él az illeto.
Ivott már életében pángalaktikus gégepukkasztót? kérdezte Zaphod élesen.
Ez annál is rosszabb!
Pfu! mondta Zaphod elismeréssel. Mondja, mért utaznak rám ezek az ürgék? tette hozzá egy pillanat múlva.
Úgy vélik, ez a leghatásosabb módja annak, hogy végleg megszabaduljanak magától. Tudják ugyanis, hogy miben sántikál.
Nem üzenhetnék meg néhány sorban, hogy végre én is tisztába jöjjek a dologgal?
Tudja azt maga, nagyon is jól, mondta Roosta. Találkozni akar azzal az emberrel, aki az Univerzumot irányítja.
Jól foz az illeto? kérdezte Zaphod, majd rövid gondolkodás után hozzáfuzte. Kétlem. Mert ha tudna fozni, nem izgatná az Univerzum. Én inkább egy szakáccsal találkoznék, ha lehet. Roosta lemondóan sóhajtott.
Különben is, mit keres maga itt? kérdezte tole Zaphod. Mi köze magának ehhez az egészhez?
Egyike vagyok azoknak, akik Zarniwooppal, Yooden Vranxszal, a maga dédapjával és. magával közösen kieszelték mindezt.
Velem?
Igenis, magával, Beeblebrox. Mondták, hogy megváltozott, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Na igen, de.
Azért vagyok itt, hogy egy meghatározott dolgot elvégezzek. És meg is teszem, mielott elválunk egymástól.
És mi az, amit meg akar tenni, ember? Mi a fenérol beszél maga?
Megtudja, mielott elválunk egymástól.
Roosta ezzel áthatolhatatlan némaságba süppedt.
Zaphod borzasztóan hálás volt neki ezért.


9. FEJEZET


A Dögcsillag második bolygóját övezo légkör egészségtelen volt és áporodott.
A bolygó felszínét folyamatosan söpro nyirkos szelek sós pusztaságok, kiszáradt mocsarak, rothadó növényzet és lerombolt városok omladékai fölött süvítettek. A felszínen életnek nem volt semmi nyoma. A szárazföld, mint oly sok helyütt errefelé a Galaxisban hosszú ideje lakatlan volt.
A szél üvöltése épp elég nyomasztóan hatott a városok pusztuló házai között is, de még inkább az volt, amint a bizonytalanul imbolygó, magas, fekete tornyok tövét korbácsolta, amelyek imitt-amott álltak szétszórva e kietlen világban. A tornyok tetején nagy, girhes, rossz szagú madarak fészkeltek telepesen, egyedüli túléloi az egykori virágzó civilizációnak.
A szél süvöltése mindennél nyomasztóbb volt azonban egy bizonyos hely fölött, amely egy tágas, szürke síkság közepén dudorodott pattanás módjára, nem messze a kihalt városok legnagyobbikától. Ez a pattanásnyi dudor volt az oka annak, hogy ez a világ érdemelte ki a minden világok leggonoszabbika címet az egész Galaxisban. Kívülrol egyszeru acélkupolának látszott ez a mindössze tíz méter átméroju építmény. Ezzel szemben a belseje olyan iszonyatos valamit rejtett, amit az ész felfogni képtelen. úgy százméternyire a kupolától, kopár, hepehupás, felperzselt földsávval elválasztva, olyasvalami látszott, amit talán egyfajta leszállópályának lehetne hívni. Hogy pontosak legyünk, a mondott területen harmincnegyven égbol pottyant épület megroppant roncsa éktelenkedett. Az épületek fölött és kozött egy értelem lebegett. egy értelem, amely várt valamire.
Az értelem a magasba összpontosította figyelmét. Kisvártatva egy távoli petty tunt fel odafönt, még apróbb pettyektol körülvéve. A nagyobbik petty az útikalauz épületének bal oldali tornya volt, amely a Dögcsillag B Világának sztratoszférájában ereszkedett éppen lefelé.
Roosta egyszer csak megtörte a hosszú és kényelmetlen csendet, amely befészkelte magát a két férfi közé.
Felállt, és elrakta a törülközot a szütyojébe.
Beeblebrox, mondta, most pedig elvégzem azt, amiért küldtek.
Zaphod az egyik sarokban üldögélt, osztozva Marvin kimondatlan gondolataiban. Roostára nézett.
Amennyiben? kérdezte.
Az épület rövidesen landolni fog. Ha távozik, ne az ajtón át tegye. felelte Roosta. Használja az ablakot.
Sok szerencsét, tette hozzá, és kisétált az ajtón, éppoly rejtélyesen lépve ki Zaphod életébol, mint ahogy abba belépett.
Zaphod felpattant, és az ajtóhoz ugrott. Hiába próbálkozott a kilinccsel, Roosta már ráfordította a zárat. Megvonta a vállát, és visszahúzódott a sarokba.
Két perccel késobb az épület zuhanva ért földet a többi roncs között. A dögcsillagi vadászokból álló kötelék hatástalanította az erosugarakat, majd habozás nélkül elindult felfelé, a Dögcsillag A Világa irányában, amely határozottan kellemesebb helynek számított. A kötelék pilótái sohasem landoltak a Dögcsillag B Világában. Ami azt illeti, más sem. Soha más nem taposta a bolygó felszínét, csak a Telepszichopatikus Turbomixer leendo áldozatai. Zaphodot csúnyán megrázta a becsapódás. Egy ideig némán feküdt abban a poros kupacban, amellyé a szoba nagyobbik része átváltozott. úgy érezte, ez életének legmélyebb mélypontja. Össze volt zavarodva. Magányosnak érezte magát, olyannak, akit senki sem szeret. Végül már ott tartott, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, bármi legyen is az.
Körülnézett a megrepedezett és összetört szobában. A fal kettéhasadt az ajtótok mentén, s az ajtó nyitva lifegett. Az ablak, valami csoda folytán, zárva volt és sértetlen. Rövid habozás után úgy döntött, hogy ha különös útitársa képes volt átmenni mindazon, amin átment, csak azért, hogy közölje vele, amit közölt, akkor jó oka lehetett rá. Marvin segítségével kinyitotta hát az ablakot. A becsapódástól felkavart por és a környezo épületroncsok gyakorlatilag lehetetlenné tették Zaphod számára, hogy bármit is lásson a kinti világból.
Nem mintha ez túlságosan aggasztotta volna. Aggódni akkor kezdett, amikor lefelé zuhant a pillantása. Zarniwoop szobája a tizenötödik emeleten volt. Az épület körülbelül negyvenöt fokos szögben landolt, de a magasság így is lélegzetelállító volt. Végül, Marvin megveto pillantásaitól felhergelve, mély lélegzetet vett, és kimászott az épület meredeken lejto külso falára. Marvin követte ot, s megkezdték lassú és gyötrelmes leereszkedésüket azon a tizenöt emeletnyi távolságon, amely a talajtól elválasztotta oket. Mászás közben az áporodott levego és a por fojtogatni kezdte Zaphod tüdejét. A szeme égett, két feje szédült az alatta tátongó mélység láttán.
Marvin idonkénti megjegyzései, mint például. Ha nem tévedek, ez afféle kaland, amit maguk, életformák, annyira élveznek. Csak azért kérdem, hogy az ismereteimet bovítsem, nem sokat javítottak Zaphod lelkiállapotán.
Félúton lefelé megálltak pihenni a megrongálódott épület oldalában. Amint félelemtol és kimerültségtol zihálva ott feküdt, Zaphodnak úgy tunt, mintha Marvin egy hangyányival vidámabb lett volna, mint máskor. De a végén rájött, hogy ez koránt sincs így. A robot mindössze az o hangulatához mérten hatott vidámabbnak a megszokottnál.
Az alacsonyan terjengo porfelhobol nagy, girhes madár ereszkedett alá csapongva, s vézna lábait szétterpesztve letottyant egy ablakpárkányra, alig néhány méterre Zaphodtól. A madár, idétlen szárnyait összecsukva, ügyefogyottan billegett orhelyén. A különös jószágnak olyan kétméteresek lehettek a szárnyai, a feje és a nyaka pedig furcsán vaskos volt madár létére. Az arca lapos volt, a csore gyengén fejlett, s a szárnyai alatt, középtájt világosan látszottak valami csökevényes kézféle körvonalai. Egészében véve, volt benne valami emberi. A madár Zaphodra fordította méla tekintetét, és csettintett egyet a csorével.
Eridj innen! szólt rá Zaphod.
Jól van na! sértodön meg a madár, és visszalibbent a porfelhobe.
Zaphod zavartan nézett a távozó madár után.
Mondott ez valamit? kérdezte Marvint, készen arra, hogy az alternatív magyarázatot fogadja el, miszerint csak hallucinált az imént.
Igen, nyugtázta Marvin.
Csóró nyomorult! búgta egy mély, éteri hang Zaphod fülébe.
Zaphod, a hang forrását keresve, olyan hevesen fordult hátra, hogy csaknem lezuhant az épületrol. Az utolsó pillanatban elkapott egy kiugró ablakpárkányt, csúnyán fel is sértette a kezét, s most azon lógott zihálva.
A hangnak nem volt semmilyen látható forrása. Rajtuk kívül senki nem volt a környéken. Mindazonáltal a hang újfent megszólalt.
Bizony, szomorú az o történetük. Az a szörnyu csapás.  
Zaphod uzött vad módjára nézett körül. A hang mély zengésu volt, de halk. Más körülmények között akár megnyugtatónak is lehetett volna mondani. No persze, abban már semmi megnyugtató nincs, ha az embert egy testetlen hang szólítja meg a nagy semmibol, különösen, ha az illeto, Zaphod Beeblebroxhoz hasonlóan nincsen éppen élete csúcsformájában, s ráadásul nyolc emelet magasan lóg egy épületroncs ablakpárkányáról.
Hé. ööö, makogta.
Érdekli, hogy mi történt velük? tudakolta csendesen a hang.
Hé, ki maga? lihegett Zaphod. Honnan beszél?
Na, jó! Talán majd más alkalommal elmesélem, mormolta a hang, Nevem Gargravarr. Én vagyok a Telepszichopatikus Turbomixer orizoje.
Hogyhogy nem látom?
Meglátja, emelte fel hangját a hang, sokkal könnyebb lesz az ereszkedés, ha két métert balra húzódik. Próbálja csak ki! Zaphod a mondott irányba nézett, és egy sor vízszintes mélyedést pillantott meg, amelyek egész az épület aljáig vezettek. Megkönnyebbülten oldalazott el odáig.
Mi volna, ha odalent találkoznánk? suttogta a folyamatosan gyengülo hang Zaphod fülébe.
Hé! kiáltott fel Zaphod. Hová tunt?
Csak néhány perc az egész... mondta a hang most már alig hallhatóan. 
Marvin, kérdezte Zaphod megrendülten a mélán gubbasztó robottól, az elobb. beszélt itt valaki?
Igen, felelte kurtán a robot.
Zaphod bólintott. Ismét elovette a vészérzékelo napszemüvegeket. Teljesen feketék voltak ebben a pillanatban, és csúnyán összekaristolódtak a zsebében lévo ismeretlen fémtárgytól. Feltette oket.
Sokkal kényelmesebb lesz a lefelé vezeto út, ha nem kell látnia, mit csinál Néhány perc múlva elérte a megrepedezett és összetöredezett épület alapját. Levette a szemüvegeket, és a földre ugrott. Egy pillanat múlva Marvin is követte ot, s most ott feküdt arccal a porban és törmelékben, ahonnan láthatólag nem sok kedve volt kimozdulni. 
 Á, már lent is van! szólalt meg hirtelen a hang Zaphod fülében.
Elnézését kérem, hogy csak úgy otthagytam, de nagyon nem bírom a magasságot. Pontosabban, tette hozzá a kifejezhetetlen vágy hangján, azelott nem bírtam.
Zaphod lassan és óvatosan körülnézett, hogy ellenorizze, nem kerülte el valami a figyelmét, ami a hang forrása lehet. Nem látott azonban egyebet, csak port, törmeléket és a környezo épületek roncsait.
Ööö. hmm. hogyhogy nem látom magát? kérdezte. Mért nincs itt senki?
Én itt vagyok, mondta a hang nyomatékkal. Akart jönni a testem is, de pillanatnyilag el van foglalva. Ügyintézés, megbeszélések.
Éteri sóhajt hallatott, majd hozzátette. Tudja, milyenek a testek... Zaphod nem volt biztos a dologban.
Azt hittem, hogy tudom, felelte. 
Remélem, nem bliccelte el az elvonókúrát, folytatta a hang, mert ahogy az utóbbi idoben élt... Fél kézzel a sírban van a mája. A hang elhallgatott. Zaphod kényelmetlenül nézelodött. Nem tudta, hogy elmente, vagy ott van-e még, vagy mi van vele. Aztán egyszer csak újra megszólalt a hang.
Szóval, magát a Turbomixerbe küldték, mi?
Nos, ööö, felelte Zaphod, sikertelen kísérletet téve arra, hogy az egykedvuség látszatát keltse, ami engem illet, nem kell elkapkodni a dolgot. Mi volna, ha körbecaplatnék elobb, és megnézném a környéket?
Mért, nem látta, milyen a környék? kérdezte Gargravarr hangja.
Ööö... még nem.
Zaphod megkerülte a rakás törmeléket, aztán az egyik épületroncsot, amelyik eltakarta elole a kilátást.
Innen jól fel lehetett mérni a Dögcsillag B Világának tájképi értékét.
Na jó, mondta, akkor egyszeruen csak körbecaplatok.
Nem, mondta Gargravarr. A Turbomixer készen áll a fogadására. Jöjjön utánam!
Ööö... csakugyan? mondta Zaphod. Ez érdekes lesz. úgy értem, magát követni.
Majd zümmögök magának, felelte Gargravarr. Kövesse a zümmögést.
Lágy, sirató hang szállt a levegoben. Fakó, szomorú hang, minden fókusz és középpont nélkül. Zaphodnak nagyon kellett koncentrálnia, hogy kiderítse, merrol is jön tulajdonképpen. Lassan, mintegy révületben, botorkálni kezdett a hang nyomában. Mi mást tehetett volna?


10. FEJEZET


Az Univerzum, mint már megjegyeztük, idegesítoen nagy hely. Olyan tény ez, amit a legtöbb ember, saját nyugalma érdekében, hajlamos figyelmen kívül hagyni.
Sokan vannak, akik boldogan elköltöznének valami kisebb helyre, amit saját maguk terveztek. Ami igaz, az igaz, rengetegen vannak, akik ezt tényleg meg is teszik.
A Galaxis nyugati karjának egyik zugában van például egy nagy, erdos bolygó, az Oglaroon, amelynek teljes “intelligens” populációja ugyanazon a nem túl nagy és ennélfogva meglehetosen zsúfolt mogyorófán él. Ez az a fa, amelyen megszületnek, ahol élnek, szerelembe esnek, az élet értelmérol, a halál értelmetlenségérol és a születésszabályozás fontosságáról szóló apró elgondolásaikat a kéregbe vésik, ahol mérhetetlenül jelentéktelen háborúikat vívják, s ahol végül, a nehezen megközelítheto külso ágak egyikének aljára kötözve, jobb létre szenderülnek.
Ami azt illeti, az egyedüli oglarooniak, akik valaha is elhagyják fájukat, azok a kitaszítottak, akik bunös módon arra vetemednek, hogy felvessék az eretnek kérdést, miszerint. lehetséges-e az élet más mogyorófákon, illetve, hogy a többi mogyorófa esetleg nem volna egyéb a túlzott mogyorófogyasztás okozta illúziónál. Bármily egzotikusnak tunik is ez a viselkedés, nincs a Galaxisban olyan életforma, amely mentes volna az efféle elhajlásoktól, s épp ez az oka annak, hogy mért olyan borzasztó dolog a Telepszichopatikus Turbomixer, amilyen.
Amikor betesznek a Turbomixerbe, mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségébol. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll. “Ez vagy te.”
Zaphod a szürke síkságot látta maga elott az elpusztult, feldúlt sík vidéket. A szél vadul süvített a pusztaság felett. Középen valami pattanásféle látszott. egy kupola. Ez lehet az, fogta fel Zaphod, ahová visznek. A Telepszichopatikus Turbomixer. Ahogy ott állt, és bambán nézett elore, hirtelen iszonyatos sikoly tört fel a kupola mögül, mintha a lelket égetnék ki valakibol. A borzalom hangja elnyomta a szél üvöltését, majd elenyészett. Zaphod összerándult a borzadálytól. A vére cseppfolyós héliummá változott.
Hé, mi volt ez? motyogta rekedten.
Csak egy felvétel, nyugtatta meg Gargravarr, a legutóbbi személyrol, akit a Turbomixerbe tettek. Mindig le szoktuk játszani a következo áldozatnak, mintegy bevezetésképpen.
Hé, ez nagyon kellemetlenül hangzik. hebegte Zaphod. Mi volna, ha most szépen lelécelnénk egy partira, vagy ilyesmi, és még egyszer átgondolnánk ezt az egészet?
Amennyire tudom, mondta Gargravarr éteri hangja, én most épp egy partin vagyok. Úgy értem, hogy a testem. Folyton nélkülem megy el szórakozni. Azt mondja, hogy csak az útjában lennék. Így van ez!
Mi ez az egész a testével? kérdezte Zaphod, igyekezvén késleltetni, bármi legyen is az, ami rá várt.
Hát, az a helyzet... szóval, nagyon elfoglalt  mondta Gargravarr vonakodva.
Úgy érti, hogy van neki egy saját lelke is? kérdezte Zaphod.
Hosszú és meglehetosen fagyos szünet következett, mielott Gargravarr válaszolt volna.
Meg kell mondanom, szólalt meg végül, hogy ez az utóbbi megjegyzése igen rossz ízlésre vall. Zaphod röstelkedve kért elnézést.
Nem tesz semmit, mondta Gargravarr, nem tudhatta.
A hang rezgett a boldogtalanságtól.
Az az igazság, folytatta olyan hangon, amely elárulta, milyen nehezére esik uralkodni magán, az az igazság, hogy pillanatnyilag külön élünk a szó jogi értelmében. Attól tartok, hogy a válás elkerülhetetlen lesz.
A hang ismét elhallgatott. Zaphodnak fogalma sem volt róla, hogy mit is mondjon. Bizonytalanul motyogott magában.
Azt hiszem, nem igazán illettünk össze, folytatta Gargravarr nagy sokára. Valahogy sose volt kedvünk ugyanazt csinálni. Folyton a szex és a horgászás körül ment a vita. Végül megpróbáltuk kombinálni a kettot, de ez, elképzelheti, katasztrófához vezetett. Most pedig egyszeruen kizárt. Látni sem akar többé. újabb tragikus szünet következett. A szél süvítve korbácsolta a síkságot.
Azt mondja, hogy hálás lenne, ha nem háborgatnám többé, mire én rámutattam, hogy persze, mert mindig a háláson jár az esze, és ezért tagadja meg a jogot tolem, hogy legalább hálni járjak beléje. Mire o azt mondta, hogy pont az ilyen okostojáskodástól van tele a hócipoje, és ennyiben maradtunk. Valószínuleg ragaszkodni fog a nevem használatához.
Csakugyan? kérdezte Zaphod ernyedten. És az micsoda?
Farkatar, mondta a hang. A teljes nevem Farkatar Gargravarr. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Nem gondolja?
Ööö... mondta Zaphod együttérzéssel.
Hát ezért vállaltam én, a testtelen lélek, ezt a munkát itt, hogy orizoje legyek a Telepszichopatikus Turbomixernek. Soha senki nem jár ennek a bolygónak a felszínén, csak a leendo áldozatok, ám sajna, ok nem igazán számítanak.
Ö...
Elmesélem a történetét. Kíváncsi rá?
Ööö...
Sok évvel ezelott ez itt egy virágzó, boldog bolygó volt, tele emberekkel, városokkal, üzletekkel, egyszóval egy normális világ. Eltekintve attól az egytol, hogy a városok fobb utcáiban valamivel több volt a cipobolt, mint amit az ember indokoltnak tartott volna. És lassan, de biztosan, mondhatnám alattomban, egyre csak nott a cipoboltok száma. Jól ismert gazdasági törvényszeruség volt az oka annak a szomorú folyamatnak, ami bekövetkezett. Minél több lett a cipobolt, annál több cipot kellett gyártani, és annál rosszabbak és használhatatlanabbak lettek a termékek. És minél használhatatlanabbak lettek a cipok, annál gyakrabban kellett belolük vásárolni az embereknek, hogy ne legyenek topisak, és annál jobban burjánoztak a cipoboltok, míg aztán a végén az egészgazdaság el nem érte azt az állapotot, amit, ha jól tudom, cipogyártási eseményhorizontnak hívnak, és ami azt jelenti, hogy gazdasági szempontból teljesen lehetetlenné válik bármi más építése újabb cipoboltokon kívül. Az eredmény. összeomlás, csod és éhínség. A lakosság legnagyobb része kipusztult. Az a néhány ember, akiben megvolt a kello genetikai instabilitás, madárrá mutálódott, ilyen volt az is, amelyikkel az imént találkozott. Ezek aztán megátkozták a lábukat, megátkozták a földet, és megesküdtek rá, hogy soha többé nem hozzák érintkezésbe a kettot. Csóró nyomorultak! Na jöjjön, be kell dugnom magát a Turbomixerbe.
Zaphod hitetlenkedve csóválta a fejét, és botladozva elindult a hepehupás síkságon.  
Hát maga, kérdezte, hová valósi? Csak nem erre a pokoli, helyre?
 Á, dehogy! tiltakozott Gargravarr. Én a Dögcsillag C Világából származom. Gyönyöru hely. Kituno horgászási lehetoségek. Esténként visszajárok oda. No persze már csak nézelodni. Ezen a bolygón nem muködik semmi, a Telepszichopatikus Turbomixert kivéve. Azért építették ide, mert senki nem akarta megturni a háza táján.
Ebben a pillanatban újabb iszonyatos sikoly hasított a levegobe.
Zaphod összerezzent.
Mi történik itt az emberrel? kérdezte fogvacogva.
Az Univerzum, felelte Gargravarr tömören. Az egész, végtelen Univerzum. Képzelje el a végtelen sok csillagot, a közöttük lévo végtelen távolságot, s az egészben valahol ott van maga. láthatatlan petty egy láthatatlan pettyen, végtelenül jelentéktelen.
Hé, jó ember, Zaphod Beeblebroxszal beszél! motyogta Zaphod, megpróbálva egybekaparni egója utolsó morzsáit.
Gargravarr nem válaszolt. Folytatta a gyászos zümmögést, míg el nem érték az oxidhártyától elszínezodött acélkupolát a síkság közepén.
A kupolához érve, az ajtó zümmögve félrehúzódott, apró, sötét kamrát tárva fel maga mögött.
Belépni, mondta Gargravarr.
Zaphod összerázkódott a félelemtol.
Ki? Én? Most? kérdezte.
Most.
Zaphod idegesen belesett az ajtón. A kamra egészen kicsi volt. Falait acél borította, és alig volt elég nagy egyetlen személynek.
Ööö. izé ez volna a Turbomixer? kérdezte. Másmilyennek képzeltem.
Nem, felelte Gargravarr. Ez itt a lift. Belépni.
Zaphod végtelen izgalommal telve lépte át a küszöböt. Tudta, hogy Gargravarr is vele van, noha a testetlen hang pillanatnyilag csöndben maradt.
A felvonó ereszkedni kezdett.
Össze kell szednem magam ehhez az egészhez, motyogta Zaphod.
Semmi értelme, mondta Gargravarr szigorú hangon.
Maga aztán tudja, hogyan törje le az ember önbizalmát, panaszolta. T Én nem. A Turbomixer. az igen.
Az akna aljára érve, kinyílt a lift hátsó ajtaja, és Zaphod kibotorkált rajta egy kisebbfajta, célszeruen berendezett, acélburkolatú kamrába.
A kamra túlsó oldalán egyetlen acélláda állt, épp akkora, hogy egy ember állva beleférjen.
Ilyen egyszeru volt az egész.
A ládát egyetlen vastag drót kötötte össze egy kisebb muszerkupaccal.
Ez az? kérdezte Zaphod meglepetten.
Ez.
Nem is olyan ijeszto, gondolta Zaphod.
Ebbe kell beleállnom? kérdezte hangosan.
Ebbe, mondta Gargravarr. Mégpedig, sajnos azt kell mondanom, most azonnal.
Jó, jó, megyek már, felelte Zaphod.
Kinyitotta a láda ajtaját, és belépett.
Aztán várt, hogy mi történik. 
Öt másodperc múlva egy kattanást hallott, s aztán már ott is volt vele a ládába zárva az egész Világegyetem.


11. FEJEZET


A Telepszichopatikus Turbomixer az extrapolált anyaganalízis elve alapján hozza létre a teljes Univerzum képét.
Minthogy az Univerzum minden egyes darabja így vagy úgy kölcsönhatásban áll minden más részével, elméletileg lehetséges, hogy az ember akár egy kiflicsücsökbol is extrapoláljon a teremtés egészére, beleértve az összes napot, ezek összes bolygójával, összetételével, gazdasági és szociális történetével.
A férfi, akinek a Telepszichopatikus Turbomixer feltalálása köszönheto, mindezt csak azért tette, hogy bosszantsa vele a feleségét.
Trin Tragula, mert így hívták az illetot, álmodozó volt. Gondolkodó, spekulatív filozófus, vagy ahogy a felesége jellemezte. komplett idióta.
Az asszony folyton nyaggatta ot. Vagy a töméntelen ido miatt, amit az urbe bámulva töltött, vagy azért, mert mindenáron meg akarta fejteni a ziherejsztu dinamikai egyenletét, vagy mert nem tudott betelni a különbözo helyekrol származó kiflicsücskök spektrografikus elemzésével.
Térj már észre! mondta neki az asszony negyvennyolcszor is napjában. Igazán lehetne már egy kis arányérzéked! Így hát a férfi megépítette a Telepszichopatikus Turbomixert, csak azért, hogy megmutassa neki.
A Telepszichopatikus Turbomixer egyik végébe beledugta a valóságot úgy, ahogy azt egy kiflicsücsök alapján extrapolálta, a másik végébe pedig az asszonyt. Így aztán, amikor a készüléket bekapcsolta, hitvese egyszerre láthatta a teremtés egészének végtelenségét s benne önmagát a megfelelo arányban.
Trin Tragula legnagyobb megdöbbenésére a sokk teljesen megsemmisítette noje agyát. Csak az töltötte el némi vigasszal, hogy meggyozo módon bebizonyosodott ezáltal, miszerint egy ekkora Univerzumban az arányérzék megengedhetetlen luxus egy gondolkodó lény számára.
A Turbomixer ajtaja kitárult.
Gargravarr testetlen szelleme lehangoltan figyelte a fejleményeket.
A maga sajátos módján egész megkedvelte Zaphod Beeblebroxot. Határozottan olyan férfi benyomását keltette benne, aki számos kvalitással rendelkezik, még ha többnyire negatívakkal is. Arra számított, hogy akárcsak a többiek mind, úgy fog kizuhanni a láda ajtaján.
Ehelyett Zaphod egyszeruen kilépett belole.
Hello! mondta.
Beeblebrox... álmélkodott Gargravarr szelleme.
Kaphatnék inni valamit? érdeklodött Zaphod.
Mamamaga. bebebent volt a. Tututurbomixerben, dadogta Gargravarr.
Láthattad, pajtikám!
És muködött?
Hogyne!
És látta a teremtést a maga teljes végtelenségében?
Persze! Tudja, hogy egész jópofa látvány?
Gargravarr körül fordult egyet a világ. Ha a teste kéznél van, most alighanem fenékre ül, és tátott szájjal úgy marad a megdöbbenéstol.
És látta saját magát is, kérdezte Gargravarr, abban az arányban, ahogy az egészhez viszonylik?
Hát hogyne, persze.
Na és. milyen érzés volt? 
Zaphod flegmán vállat vont.
Semmi különös. Csak azt láttam, amit amúgy is tudtam. Azt, hogy igazi belevaló, klassz srác vagyok. Nem megmondtam, pajtás, hogy Zaphod Beeblebroxnak hívnak?
Zaphod pillantása a Turbomixert szabályozó muszerekre siklott, és ott megragadt.
Alig jutott szóhoz a megrendüléstől.
Hé! mondta. Nem egy valódi kiflivég az ott véletlenül?
Kitépte az apró pékárumaradványt az érzékelok közül, amelyek azt körülvették.
El sem tudom mondani, mennyire vágytam már ilyesmire, mondta farkasétvággyal, mert nem jutna rá idom, hogy befaljam. És befalta.



12. FEJEZET


Kicsivel késobb Zaphod már a romváros irányában rohant a síkságon át.
A nyirkos levego sípolva hatolt a tüdejébe. Lépten, nyomon megbotlott a kimerültségtol. Ráadásul sötétedett is, és a terep tele volt alattomos buckákkal.
Ettol függetlenül még mindig feldobódott hangulatban volt a nemrég átélt eseményektol. Látta az egész Univerzumot maga körül, amint a végtelenbe nyúlik. Látott mindent. És ezzel együtt jött a kristálytiszta és egyértelmu felismerése annak, hogy az egész mindenségben o a legfontosabb személy.
Mert más dolog öntelt módon hinni ebben, és megint más, ha egy tárgyilagos masina hozza az ember tudomására. Zaphodnak nem volt rá ideje, hogy sokáig töprengjen a kérdésen. Gargravarr közölte vele, hogy értesíteni fogja a gazdáit a történtek felol, de kész árra, hogy mindezt egy méltányos várakozási periódus után tegye. Így Zaphodnak alkalma nyílik rá, hogy egy kis lélegzethez jusson és elrejtozzön.
Zaphodnak fogalma sem volt róla, mihez kezdjen, ám az érzés, hogy o az Univerzum legfontosabb személyisége, elegendo önbizalmat adott neki ahhoz, hogy azt higgye. majd csak lesz valahogy.
Ezzel körülbelül ki is merült minden, ami optimizmusra adhatott volna okot ezen az istenverte bolygón.
Zaphod egyfolytában szaladt, s végül elérte az elhagyott város peremét.
Összevissza repedezett utakon haladt, a burkolatot feltörte a gaz, s a lyukak rothadó cipokkel voltak teli. Az út menti épületek olyan roskatagok voltak, hogy Zaphod nem érzett hozzá bátorságot, hogy bármelyikbe is bemerészkedjen. Hol lehet itt elrejtozni? gondolta, és sietett tovább.
Egy ido után széles út ágazott le a foútról, amelyikén ment. A lepusztult mellékág végén hatalmas, lapos teteju épület állt, körülötte számos kisebb építménnyel, s az egész komplexumot egy kerítés maradványai vették körül. A nagy foépület még mindig elég masszívnak tunt, és Zaphod elindult arrafelé, hátha talál ott valamiféle. szóval, akármit.
Már egész közel járt az út végéhez. Az épület egyik oldalán, ez lehetett az eleje, mert egy nagy, betonozott térségre nézett, három gigantikus ajtó volt, lehettek vagy húsz méter magasak. A legtávolabbi nyitva állt, Zaphod most ezt vette célba. Odabent homály volt, por és zurzavar. Óriási pókhálók takartak mindent. A belso szerkezet egy része összeomlott, a hátsó fal is bedolt egy helyütt, és a padlót több hüvelyknyi fojtogató porréteg borította. A suru homályból törmelékkel fedett, hatalmas formák sejlettek elo.
Az alakzatok némelyike hengeres volt, mások hagymára emlékeztettek, de volt köztük tojásszeru is, pontosabban olyan, mint egy felrepedt tojás. Legtöbbjük meghasadt, sot egyenest szétesoben volt, néhányból pedig már csak a puszta váz maradt. urhajó volt valamennyi, gazdátlan egytol egyig. Zaphod elkeseredetten bolyongott a roncsok között. Nem volt itt semmi, amire rá lehetett volna fogni, hogy használható. Már a léptei által keltett gyenge remegés is elég volt ahhoz, hogy az egyik tétova roncs elszánja magát a végso lépésre, és magába roskadjon. Az épület hátsó részében vén hajó hevert. Valamivel nagyobb volt, mint a többi, még vastagabb pókháló és porréteg takarta. A hajó körvonalai épnek látszottak. Zaphod kíváncsian közelített, s közben megbotlott egy régi tápvezetékben.
Épp készült félrelökni a köteget az útból, amikor csodálkozva tapasztalta, hogy az még mindig a hajóhoz van kapcsolva. Csodálkozása kimondott megdöbbenéssé változott, amikor felfedezte, hogy a tápvezetékbol halk zümmögés hallatszik. Hitetlenkedo pillantása eloször a hajóra, aztán a kezében tartott vezetékre esett.
Lekapta magáról a dzsekit, és négykézláb követni kezdte a vezetéket egészen addig, ahol az a hajóra kapcsolódott. A csatlakozó ép volt, a zümmögo rezgés még kifejezettebbé vált. Zaphod szíve szaporán vert. Nagyjából ledörgölte a hajó oldalára tapadt mocskot, s a fülét a fémhez szorítva hallgatózni kezdett. Halk, meghatározhatatlan eredetu neszezés hallatszott odabentrol.
Lázasan kutatni kezdett maga körül a törmelékben, míg végül talált egy rövid csövet és egy nem biodegradálódó muanyag poharat. Sebtében összeállított belolük egy primitív sztetoszkópfélét, amit a hajó oldalára helyezett.
Attól, amit hallott, az agya nyomban cigánykerekezni kezdett.
Egy hang ezt mondta.
A Csillagközi Urrepülési Vállalat nevében elnézést kérek utasainktól a hosszú késedelemért. Pillanatnyilag a citromillatú alkoholos papírzsebkendokészlet feltöltésére várunk az önök kényelme, felfrissítése és higiénés igényeinek kielégítése végett. A stewardessek hamarosan újabb adag kávét és kekszet szolgálnak fel önöknek. Köszönjük megérto türelmüket.
Zaphod hátratántorodott, vad tekintettel bámulva a hajót.  Néhány pillanatig révületben járkált fel és alá. Eközben hirtelen megpillantott egy hatalmas indításjelzo táblát, amely a feje fölött lógott, igaz, már csak egyetlen tartónál fogva, a mennyezetrol. Mocsok borította ugyan az egészet, de némelyik számjegy azért így is olvasható volt.
Zaphod tekintete vadul kutatott a számjegyek között, majd rövid fejszámolás következett. A szeme kikerekedett.
 Kilencszáz év, mondta fennhangon. Ennyi volt a hajó késési ideje.
Két perccel késobb már a fedélzeten volt.
A zsilipbol kilépve, huvös és friss levego fogadta odabent. a légkondicionálás még mindig muködött.
Égett a világítás is.
Kilépett a bejárati kamrából, s izgatottan haladt tovább a rövid és keskeny folyosón.
Egyszer csak kitárult egy ajtó és egy alak toppant elébe.
Kérem, uram, foglalja el a helyét, mondta az android stewardess, majd hátat fordítva elindult Zaphod elott a folyosón. Mihelyt a szíve ismét verni kezdett az átélt sokk után, Zaphod követte a noi alakot. Az, a folyosó végére érve, kinyitotta az ajtót, és belépett az utastérbe. Zaphod a nyomában.
Attól, amit odabent látott, Zaphodban ismét megállt az üto.
Az utasok szorosan oda voltak szíjazva az üléseikhez. A hajuk, akárcsak a körmük, hosszú volt és ápolatlan, a férfiak arcát szakáll borította.

Nyilvánvaló volt, hogy élnek, de alszanak.
Zaphod úgy érezte magát, mintha hirtelen egy horrorfilmbe csöppent volna.
Mintegy álomban, lassan bandukolt a székek közötti szabad sávban. Félúton járt még, amikor a stewardess elérte az utastér túlsó végét. Az android megfordult, és beszélni kezdett.
Jó napot, hölgyeim és uraim! mondta behízelgo hangon. Köszönöm, hogy olyan megértéssel fogadták ezt a kis késést. Mihelyt lehet, azonnal folytatjuk utunkat. Legyenek szívesek felébredni, hogy kávét és kekszet szolgálhassak fel önöknek. Halk zümmögés hallatszott.
Ebben a pillanatban felébredt az összes utas. Üvöltve ébredtek, s nyomban rángatni kezdték a szíjazatot és az életfenntartó berendezést, amely szilárdan a székhez rögzítette oket. Úgy üvöltöttek, jajveszékeltek és ordítottak, hogy Zaphod attól félt, hogy menten szétszakad a dobhártyája.
Miközben az utasok fetrengve kapálództak, a stewardess higgadtan sétált középen, egy-egy pohár kávét és egy csomag kekszet téve eléjük.
Aztán az egyik utas felállt a székébol.
Az ismeretlen megfordult, és meron Zaphodra nézett. Zaphod bore izgett-mozgott a testén, mintha egészben kívánkozott volna le róla. Gyorsan hátraarcot csinált, és szaladni kezdett a téboly elol.
Átrohant az ajtón, vissza a folyosóra.
A férfi utána.
Zaphod orült vágtába kezdett a folyosó vége felé, majd át a belépokamrán, s túl azon. A pilótafülkébe érve bevágta az ajtót maga mögött, és rátolta a reteszt. Levegoért kapkodva vetette a hátát a bezárt ajtónak.
Alig telt el egy másodperc, s egy ököl dörömbölni kezdett az ajtó túloldalán.
Valahonnan a pilótafülkébol megszólalt egy fémes hang.
Utasoknak tilos a pilótafülkében tartózkodni. Kérem, fáradjon vissza a helyére, a hajó rövidesen indul. Pillanatnyilag épp a kávé és a keksz felszolgálása van folyamatban. Itt az automata pilóta beszél. Kérem, fáradjon vissza a helyére.
Zaphod egy szót sem szólt. Nehezen vette a levegot, mögötte az ököl továbbra is verte az ajtót.
Kérem, fáradjon vissza a helyére, ismételte meg az automata pilóta. Utasoknak tilos a pilótafülkében tartózkodniuk.
Én nem vagyok. utas, lihegte Zaphod.
Kérem, fáradjon vissza a helyére.
Mondtam már, hogy nem vagyok utas! csattant fel Zaphod.
Kérem, fáradjon vissza a helyére.
Én nem va. Hé, hall maga engem?
Kérem, fáradjon vissza a helyére.
Maga itt az automata pilóta? kérdezte Zaphod.
Igen, felelte a hang az irányítókonzolról.
Maga parancsol ezen a hajón?
Igen, ismételte meg a hang. Késésben vagyunk. Az utasok kényelme érdekében kénytelenek vagyunk átmenetileg felfüggeszteni az életmuködésüket. Kávét és kekszet évente szolgálunk fel, majd a további kényelmük érdekében ismételten felfüggesztjük az életmuködésüket. A felszállás azonnal megtörténik, mihelyt a hajó készleteit feltöltöttük. Elnézést a késés miatt.
Zaphod eltávolodott az ajtótól, amelyen most a dörömbölés szunni kezdett. Elindult az irányítókonzol felé.
Még hogy késés! kiáltotta. Nem látja, mi van a hajó körül?
Pusztaság, sivatag! A civilizációnak annyi! Itt aztán hiába vár citromillatú alkoholos papírszalvétára!
Megvan rá a statisztikai esély, folytatta tudálékos hangon az automata pilóta, hogy új civilizáció támad a régi helyén. Egy napon újra lesz citromillatú alkoholos papír zsebkendo. Addig egy kicsit késni fogunk. Kérem, foglalja el a helyét.
De...
Ebben a pillanatban kinyílott az ajtó.
Zaphod hátrapenderült. Üldözoje ott állt elotte, kezében egy nagy táskával. Elegáns öltözéket viselt, és a haja rövidre volt nyírva. Szakálla nem volt, és a körmei is rövidek voltak.
Zaphod Beeblebrox, mondta, a nevem Zarniwoop. Azt hiszem, találkozni akart velem.
Zaphod Beeblebrox elernyedt. Szájai összevissza zagyváltak. Leroskadt egy székre.
De hát, ember, honnan csöppent ide? kérdezte.
Magára vártam, mondta a másik, készen arra, hogy rögtön a lényegre térjen.
Letette a táskát, és helyet foglalt egy másik széken.
Örülök, hogy követte az utasításokat, mondta. Kissé izgultam, nehogy az ajtón át távozzék a szobámból az ablak helyett. Mert akkor pórul járhatott, volna.
Zaphod hitetlenkedve rázta meg a fejeit, és közben artikulátlan hangokat hallatott.
Amikor belépett az irodám ajtaján, tulajdonképpen az én elektronikailag szintetizált Univerzumomba lépett be, magyarázta Zarniwoop. Ha az ajtón át távozott volna, most odaát lenne az igaziban. A mesterségeset ezzel irányítom itt. 
Elégedetten megveregette a táska oldalát.
Zaphod sértodöttséggel vegyes utálattal nézett a férfira.
Miért, mi a különbség? morogta.
Semmi, felelte Zarniwoop. Teljesen azonos a ketto. Eltekintve attól az egytol, hogy a dögcsillagi vadászok a valóságban szürke színuek.
Mi ez az egész? bökte ki Zaphod.
Szimpla kis ügy, mondta Zarniwoop. A másik önbizalma és nagyképusége dühítette Zaphodot.
Egészen egyszeru, folytatta Zarniwoop. Megtaláltam a koordinátáit ennek a férfinak, tudja. aki az Univerzumot irányítja, és rájöttem, hogy a világát valószínutlenségi mezo védi. Hogy a titkomat, és az életemet, megorizzem, visszavonultam a magam teljesen mesterséges Univerzumába, és elrejtoztem itt, ezen az elfelejtett hajón. Itt nem volt okom a félelemre. Ezalatt maga és én...
Maga és én? kérdezte Zaphod mérgesen. Csak nem azt akarja mondani, hogy ismertük egymást?
De igen, mondta Zarniwoop. Egész jól ismertük egymást.
Nem lehetett valami jó az ízlésem... mondta Zaphod, és komor némaságba burkolózott.
Ezalatt maga és én megegyeztünk, hogy el fogja lopni azt a valószínutlenségi hajtómuves hajót, az egyetlen urhajót, amellyel el lehet jutni a világ irányítójához, és elhozza nekem. Gondolom ez megtörtént, úgyhogy gratulálok! Zarniwoop arcán feszes kicsi mosoly jelent meg, amit Zaphod legszívesebben egy féltéglával vert volna le onnan. Ja, ha netán érdekelné, tette hozzá Zarniwoop, elárulom, hogy ez az univerzum kifejezetten a maga fogadására készült, s ennélfogva maga itt a legfontosabb személyiség. Soha az életben, folytatta háromnegyed téglára méltó mosollyal, hangsúlyozom, soha az életben nem úszta volna meg ép ésszel a Telepszichopatikus Turbomixert az igazi Univerzumban. Indulhatunk?
Hová? kérdezte Zaphod mogorván. Egy világ omlott össze benne.
Hát a hajóhoz. Az Arany Szívhez. Remélem, elhozta?
Nem én!
Mért, a dzsekije hol van?
Zaphod értetlenül nézett a másikra.
A dzsekim? Levetettem. Odakint hagytam a földön.
Jó, majd megkeressük.
Zarniwoop felállt, és intett Zaphodnak, hogy kövesse.
Kint, a belépokamrában, hallották az utasok jajveszékelését, amint kávéval és keksszel etették oket.
Nem volt valami kellemes élmény magát várni, mondta Zarniwoop.
Még hogy magának nem volt kellemes? csattant fel Zaphod.
Mégis, mit gondol? 
Zarniwoop figyelmeztetoleg emelte fel a mutatóujját, miközben a kabinajtó kitárult. Néhány méterre tolük ott hevert Zaphod kabátja a törmelék között.
Igen figyelemre méltó hajó, mondta Zarniwoop. Ezt nézze! 
A kabát zsebe a szemük elott kezdett el dagadni. Addig dagadt, míg egyszer csak megrepedt és szétszakadt. Az Arany Szív apró fémmodellje, amelyet Zaphod megrökönyödve fedezett fel a zsebében, most hirtelen növekedni kezdett, s két perc múlva elérte a teljes életnagyságot.
A valószínutlenségi szint. mondta Zarniwoop, hirtelen nem tudnám megmondani, hogy mekkora, de az biztos, hogy jó magas.
Zaphod megszédült. 
Csak nem azt akarja mondani, hogy mindvégig nálam volt?
Zarniwoop mosolygott. Felemelte a táskát, és kinyitotta.
Elcsavart benne egy kapcsolót.
Viszlát, mesterséges Univerzum, mondta, hello, valódi!
A helyszín vibrált egy rövid ideig, aztán pontosan ugyanolyan lett, mint elotte,
Látja? mondta Zarniwoop. Szakasztott olyan, mint a másik.
Úgy érti, ismételte meg Zaphod feszülten, hogy mindvégig nálam volt?
Hát persze, felelte Zarniwoop. Természetesen. Ez volt a pláne az egészben.
Ez az! mondta Zaphod. Mostantól rám ne számítson! Nyugodtan kihagyhat a névsorból. Nékem ebbol elegem van. Játssza csak egyedül kisded játékait!
Attól tartok, nem marad más választása, mondta Zarniwoop. Bele van gabalyodva a valószínutlenségi mezobe. Nem tud megszökni a sorsa elol.
Zarniwoop ismét eloadta azt a mosolyát, amit Zaphod a legszívesebben levert volna az elobb a képérol.
Zaphod ezúttal engedett a kísértésnek.


13. FEJEZET


Ford Prefect elindult az Arany Szív parancsnoki hídja felé.
Trillian! Arthur! kiáltotta. Muködik! Újra muködik a hajó!
Trillian és Arthur a földón aludt.
Ébreszto, fiúk, indulunk! rugdosta fel oket Ford. Már megyünk is!
Hello, srácok! csicseregte a komputer. Nagyszeru érzés újra veletek lenni, annyi szent. És még csak azt akarom nektek mondani... 
Pofa be, szólt rá Ford. Azt mondd meg, hol vagyunk!
A Dögcsillag B Világában. Apám, szemét egy hely! adta meg a választ Zaphod, aki épp most rohant fel a hídra. Hello, srácok! Bizonyára annyira fellelkesít, hogy újra láttok, hogy nem találtok rá szavakat, milyen remek fickó vagyok?
Mi? Mi? Mi? tápászkodott fel Arthur bambán, nem lévén képes felfogni a körülötte zajló dolgokat.
Tudom, hogy érzel, mondta Zaphod. Olyan klassz srác vagyok, hogy néha még nekem is csomó van a nyelvemen, amikor magammal beszélek. Hé, örülök, hogy ismét láthatlak benneteket. Trillian, Ford, Majomember! Hé, ööö... komputer...
Üdvözlöm, Mr. Beeblebrox! Nagy megtiszteltetés, uram, hogy ismét.
Pofa be, és vigyél ki minket innen, de szaporán!
Hát persze, öregem, de hová?
 Akárhova, nem számít! ordította Zaphod. Azazhogy mégis javította ki magát. Irány a legközelebbi hely, ahol enni lehet!
Meglesz! mondta boldogan a komputer, majd rögtön ezután masszív robbanás rázta meg a hidat. Amikor úgy egy perccel késobb Zarniwoop monoklival a szeme alatt megjelent a színen, érdeklodéssel vette szemügyre a helyiségben gomolygó négy füstpamacsot.


14. FEJEZET


Négy magatehetetlen test zuhant az örvénylo feketeségben. Öntudatuk kihunyt, s a hideg feledés egyre mélyebbre húzta le oket a nemlét vermébe. A csend üvöltve visszhangzott körülöttük. Süllyedés közben végül elérték a duzzadó vörösség sötét és keseru tengerét, amely lassan körülvette oket, látszólag mindörökre. Egy örökkévalóság múlva a tenger visszavonult, otthagyva oket a hideg, kemény parton, amely az Élet, az Univerzum meg Minden hordalékából tömörült össze.
A négy embert hidegrázás gyötörte, émelyíto fények táncoltak körülöttük. A hideg, kemény part megbillent és forogni kezdett alattuk, azután ismét megállapodott. A part sötéten fénylett, igen simára koptatott, hideg, kemény volt ez a part.
Egy zöld maszat rosszalló kifejezéssel figyelte oket, majd diszkréten felköhögött.
Jó estét, hölgyem, jó estét, uraim! mondta. Foglaltattak helyet maguknak?
Ford Prefect öntudata gumikarikaként pattant vissza a helyére, megcsípve homlokát. Értetlenül nézett fel a zöld maszatra.
Helyfoglalás? kérdezte erotlenül.
Igen, uram, erosítette meg a zöld maszat.
Helyfoglalás kell a túlvilághoz?
Ha van olyan egyáltalán, hogy egy zöld maszat megvetoen húzza fel a szemöldökét, ez a zöld maszat épp ezt tette.
A túlvilághoz, uram? kérdezte.
Arthur Dent olyképpen kapkodott az eszmélet után, ahogy fürdokádban szokás kapkodni az elúszott szappan után. 
Ez itt a túlvilág? makogta.
Szerintem az, mondta Ford Prefect, megpróbálva eldönteni, merre lehet a fölfelé. Abból az elméleti feltevésbol indult ki, hogy épp ellenkezo irányban lehet a hideg, kemény parttal, amelyen feküdt, így hát igyekezett rákecmeregni azokra a dolgokra, amelyeket a lábainak remélt.
Csak azért gondolom, mondta imbolyogva, mert nem létezik, hogy túlélhettük azt a robbanást. Vagy igen?
Nem, motyogta Arthur, aki idoközben feltámaszkodott a könyökére, de ez nem látszott javítani az állapotán. Visszazöttyent hát az eredeti helyzetbe.
Nem, mondta Trillian, és felállt. Azt nem élhettük túl.
A föld irányából tompa, rekedt gurgulázás hallatszott. Zaphod Beeblebrox próbált csatlakozni a társalgáshoz.
Az biztos, hogy én nem éltem túl, szörcsögte. Totálkáros lettem. Víjjjbannng, és kész!
Ja! Hála neked, mondta Ford, esélyünk sem volt. Tuti, hogy darabokra mentünk! Kezeklábak szerteszét!
Ja, mondta Zaphod, és nyögések közepette talpra küzdötte magát.
Óhajtanak italt a kedves vendégek? kérdezte a zöld maszat, türelmetlenül ácsorogva mellettük.
Dzsuídajjjng! folytatta Zaphod. Egy villanás alatt molekulákra purcantunk. Hé, Ford, mondta, azonosítván maga körül az egyik lassan megszilárduló maszatot, neked is volt ez a... izé? ... Tudod, amikor az égész élet lepörög az ember elott.
Mért? Neked is? mondta Ford. Láttad az egész életedet?
Ja, mondta Zaphod. Legalábbis azt hiszem, hogy az enyém volt. Az a helyzet, hogy elég sok idot töltök mostanában a koponyáimon kívül.
Szemügyre vette maga körül a különbözo alakzatokat, amelyek végre rendes alakzatokká kezdtek szilárdulni, ahelyett hogy amolyan elmosódott, hullámzó és alaktalan alakzatok lettek volna, mint eddig.
Szóval… mondta.
Szóval, mit? kérdezte Ford.
Szóval, ez lett a vége, mondta Zaphod bizonytalanul. Itt fekszünk holtan.  Állunk, javította ki Trillian.
Ööö… Itt állunk holtan, folytatta Zaphod, ebben a kietlen étteremben, fejezte be a mondatot helyette Arthur Dent, aki idoközben feltápászkodott, és legnagyobb meglepetésére tisztán látott mindent. Jobban mondva nem attól lepodött meg, hogy lát, hanem attól, amit látott.
Szóval, folytatta Zaphod csökönyösen, itt állunk holtan ebben a kietlen.
ötcsillagos, tette hozzá Trillian.
étteremben, fejezte be Zaphod.
Hát nem fura? jegyezte meg Ford.
Bizony, az.
De azért a csillárok szépek, mondta Trillian.
Kábultan néztek körül.
Nem annyira a túlvilág ez, mondta Arthur, mint inkább az aprés vie.
Ami azt illeti, a csillárok kissé feltunobbek voltak a kelleténél, és egy ideális Univerzumban az alacsony boltíves mennyezetet sem festették volna a mély türkizkéknek erre a meghatározott árnyalatára, de ha mégis, úgy nem világították volna meg rejtett hangulatvilágítással. Mindazonáltal ez nem egy ideális Univerzum, amire további bizonyítékkal szolgált az intarziás márványpadló szembandzsító mintázata, valamint a nyolcvan méter hosszú márványlappal fedett bárpult elülso oldalának díszítési módja. A nyolcvan méter hosszú márványlappal fedett bárpult elülso oldalát ugyanis húszezer antaresi márványgyík borébol fércelték össze, tekintet nélkül arra, hogy az érintett gyíkoknak is szükségük lett volna a mondott borökre, belso szerveik egybetartása céljából.
A bár körül néhány elegánsan öltözött lény lebzselt, mások a pompás színu testölelo fotelekben lazítottak, amelyek a bár körül voltak szétszórva. Egy ifjú VI’Hurg tiszt és zölden gozölgo hölgye épp most haladt át a bárterem végében lévo nagy tejüveg ajtón, amely az étterem fo részének szemkápráztató világába nyílott. Arthur háta mögött nagy, lefüggönyözött ablakfülke volt. A földlakó elhúzta a függöny szélét, és kinézett. Sivár és vigasztalan táj tárult a szeme elé. szürke, ragyaverte és lehangoló, egyszóval olyan, amitol normális körülmények között borsódzott volna a háta. Mindazonáltal itt szó sem volt normális körülményekrol. Valójában az ég volt az, ami igazán megfagyasztotta Arthur vérét, arra késztetve hátán a bort, hogy a tarkóján át megkíséreljen átmászni a homlokára. Mert az ég. 
Az egyik alkalmazott udvariasan a helyére igazította a függönyt.
Mindent a maga idejében, uram, mondta.
Zaphod szeme szikrát szórt.
Hé, ti halott srácok, álljon meg a menet! mondta. Azt hiszem, hiányzik innen valami ultrafontos dolog. Tudjátok. valami, amit valaki mondott, és nem figyeltünk oda.
Arthur roppant megkönnyebbült, hogy másfelé fordíthatja figyelmét arról, amit látott.
Azt mondtam, mondta, hogy ez itt olyan aprés.
Úgy van. És még mindig nem bántad meg, hogy kicsúszott a szádon? mondta Zaphod. Ford?
Én azt mondtam, hogy fura ez az egész.
Ja. Elmés, de lapos. Talán ez az. 
Talán. szólt közbe a zöld maszat, amely idoközben egy sötét öltönyt viselo, töpörödött kis zöld pincér alakjába ment át. Talán rátérhetnénk végre az italrendelésre.
Persze! kurjantotta Zaphod. Ital! Ez az! Látja, mibol maradhat ki az ember, ha nincs résen!
Pontosan, uram, mondta a pincér türelmesen. Tehát. óhajtanak valamilyen italt vacsora elott? Vacsora után pedig...
Vacsora? kiáltott fel Zaphod szenvedéllyel. Ide hallgasson, maga apró zöld személy! A puszta ötlettol olyan hálás a gyomrom, hogy kész lenne megkérni a mamája kezét!
Vacsora után pedig, folytatta a pincér eltökélten, hogy nem hagyja magát eltéríteni a gólvonal elott, megtekinthetik az Univerzum felrobbanását.
Ford feje lassan a pincér felé fordult. A hangja tele volt érzelemmel.
Hé! mondta. Hát itt inni is adnak az embernek?
A pincér eloadott egy udvarias kis pincérnevetést.
Ah, mondta, uraságod bizonyára félreértette, amit mondtam.
Remélem, hogy nem! rémült meg Ford.
A pincér újfent eloadott egy udvarias kis pincérnevetést.
A vendégeinket sokszor megzavarja az idoutazás, mondta. Ha javasolhatnám. 
Idoutazás? kérdezte Zaphod.
Idoutazás? mondta Ford. 
Idoutazás? csatlakozott hozzájuk Trillian.
Úgy érti, hogy ez itt nem a túlvilág? kérdezte Arthur.
A pincér ezúttal egy udvarias kis pincérmosolyt adott elo. Csaknem kimerítette ezzel udvarias kis pincérrepertoárját, s közel állt ahhoz, hogy átcsússzon az összeszorított ajkú és szarkasztikus kis pincér szerepébe.
A túlvilág, uram? kérdezte. Nem, uram.
Eszerint nem vagyunk halottak? kérdezte Arthur.
A pincér szorosabbra vonta ajkait.
Ahahaha, kacagott szárazon. Uraságod minden jel szerint életben van, másképp nem tennék rá kísérletet, hogy kiszolgáljam. Egy rendkívüli mozdulattal, amelynek leírására nem vállalkozhatunk, Zaphod Beeblebrox két kézzel a két homlokára csapott, s ugyanakkor a harmadik kezével az egyik térdére.
Hé, fiúk! mondta. Tiszta orület! Sikerült! Ott vagyunk végre, ahová menni akartunk. Ez itt a Teljesút!
A Teljesút? kérdezte Ford.
Úgy van, uram, mondta a pincér, rátéve még egy lapáttal a türelembol, ez itt a Teljesút, más néven a Vendéglo a világ végén.
Minek a végén? kérdezte Arthur.
A világén, ismételte meg a pincér igen artikuláltan és fölösleges nyomatékkal.
És mikor lett vége? kérdezte Arthur.
Néhány perc múlva lesz, uram, felelte a pincér, mély lélegzetet véve. Igazából semmi szüksége nem volt rá, hisz az életben maradásához nélkülözhetetlen gázkeveréket egy apró intravénás készülékbol kapta, amely a lábára volt szíjazva. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor az embernek muszáj mély lélegzetet vennie, bármin alapszik is a metabolizmusa.
Most pedig, mondta, ha végre volnának szívesek italt rendelni, odakísérném önöket az asztalukhoz.
Zaphod két arcán mániákus vigyor ömlött szét. A bárpulthoz lépett, és leadta a rendelést csaknem az egész készletre.


15. FEJEZET


A Vendéglo a világ végén egyike a legkülönlegesebb vállalkozásoknak a vendéglátás történetében. Az elpusztult világ maradékaira épült. az elpusztult világ maradékaira fog épülni. azaz mostanára már alighanem megépült, sot egészen biztos, hogy. Egyesek szerint az a legnagyobb gond az idoutazással, hogy az ember könnyen a saját apjává vagy anyjává válhat. Tévedés! Ha a saját apáddá vagy anyáddá válsz, az még nem olyan gond, amin egy széles látóköru, modern család ne tudná túltenni magát. Attól sem kell félned, hogy véletlenül megváltoztatod a történelem menetét. A történelem nem változik, mert a részei úgy illenek egymásba, mint egy kirakós játék elemei. Az összes lényeges változás már azelott lejátszódott, hogy bekövetkezett volna az az esemény, amit meg kellett volna változtatnia, és így a végén szépen minden elrendezodik. A legnagyobb gond egész egyszeruen nyelvtani természetu. A legfontosabb szakmunka ezen a téren dr. Dan Strassenfressen muve, a, Bevezetés az 1001 fo igeidobe idoutasoknak. Ebben le van írva például, hogyan kell kifejezni azt, ha valami úgy volt, hogy majd bekövetkezik veled a múltban, még mielott sikerült volna elkerülnöd azáltal, hogy két napot eloreugrottál az idoben, csak azért, hogy elkerüld a dolog bekövetkezését. Az illeto eseményt különbözo módon írják le aszerint, hogy a saját természetes idod aspektusából nézed-e, vagy a további jövo egy késobbi idopontjából visszapillantva vagy éppen a további múltból. További komplikációkkal járnak az olyan dialógusok, amelyeket a tényleges idoutazás alatt folytatsz, miközben azzal a szándékkal mész egyik idopontból a másikba, hogy a saját apáddá vagy anyáddá válhass.
Legtöbb olvasó nem jut el tovább a könyvben a Félfeltételesen módosított szubinvertált plagális konjunktiv szándékolt jövo a múltban címu alfejezetnél, s ezért aztán az újabb kiadásokban az ez utáni oldalakat üresen is hagyják, a nyomdaköltségek csökkentése végett.
A GALAXIS útikalauz stoposoknak könnyedén elintézi az akadémiai absztrakciónak ezt a szövevényét, és csak annyi figyelmet szentel neki, hogy megjegyzi. a “befejezett jövo” fogalmát a jövoben ejteni célszeru, mivelhogy ilyen nem létezik.
A történetre visszatérve.
A Vendéglo a világ végén egyike a legkülönlegesebb vállalkozásoknak a vendéglátás történetében.
Az egészet egy elpusztult bolygó törmelékére építették, amelyet egy hatalmas idobuborék vesz(ettend) körül, és amelyet a világvége precíz idopontjára vetítenek elore.
Ez sokak szerint lehetetlen.
A vendégek helyet foglal(tandandotta)nak az asztaloknál, és ízletes ételeket fogyaszt(ottandandott)anak, miközben a köröttük felrobbanó teremtés színjátékában gyönyörköd(endettende)nek. Ez sokak szerint szintúgy lehetetlen.
Bármikor be lehet(ettendettend) (leszt) tér(t)ni, anélkül hogy az ember elozetes(ettend)en helyet foglaltat(ottandottand)ott vol(t)ria (majdt), minthogy visszamenoleg is el lehet intézni az ügyet, amikor már visszatértél a saját idodbe.
Ez, sokak kifejezett véleménye szerint, abszolúte lehetetlen. Az étteremben a legkülönfélébb népekkel találkozhat(tálandat)sz széles e téridobol.
Ez, teszik hozzá a türelmes ellenzok, megint csak lehetetlen. Annyiszor térsz be, ahányszor akarsz (a további nyelvtani korrekciókat illetoen l. dr. Strassenfressen könyvét), csak egyre vigyázz, nehogy összetalálkozz önmagaddal, mert ez rendszerint kínos jelenetre vezet.
Ez, még ha a többi úgy volna is, mint ahogy nincs, már végképp lehetetlen, mondják a kételkedok.
Nincs más dolgod, mint hogy betégy a bankba egy dollárt a saját idodben, és mire a világ végére érsz, a kamatos kamatból boségesen fedezni tudod a világvégi lakoma fejedelmi költségeit. Ez, vélik sokan, nemcsak hogy lehetetlen, de egyenesen gyagyaság is. Ezért van az, hogy a Bastablon csillagrendszer hirdetoügynökségei a következo szlogennel rukkoltak ki. Ha úgy érzi, hogy ma reggel egyik lehetetlen dolgot követi el a másik után, tetézze meg a lehetetlent. Térjen be reggelire a Teljesútba, az egyetlen Vendéglobe a világ végén.


16. FEJEZET


A bárnál Zaphod hamarosan úgy lefárasztotta magát, mint a disznó.
A fejei össze összeütodtek, a mosolyai pedig kijöttek a szinkronból.
Elkeserítoen boldognak érezte magát. 
Zaphod, mondta Ford, nem mondanád meg, mi a fészkes foton történt? Úgy értem, ha képes vagy még beszélni. Merre voltál? És merre voltunk mi? Nem nagy ügy, de szeretném tisztázni a dolgot.
Zaphod bal feje kijózanodott, miáltal a jobb még mélyebbre süllyedt az ital mámorába.
 Ja? mondta. Körülnéztem egy kicsit. Azt akarják, hogy keressem meg azt az embert, aki az Univerzumot irányítja, de nekem nincs kedvem találkozni vele. Szerintem a pasas nem tud fozni. A bal feje végignézte, amint a jobb elmondja a mondókáját, aztán rábólintott.
 Így van, mondta. Igyál még egyet.
Ford ivott még egy pángalaktikus gégepukkasztót, amit egyszer úgy jellemzett valaki, mint a bikacsökös rablótámadás alkoholos megfelelojét, tudniillik sokba kerül, és árt az ember fejének. Akármi történt is döntötte el Ford, nem számit.
Idehallgass, Ford, mondta Zaphod, minden nagyon klassz és kóser.
Úgy érted, hogy minden a tervek szerint halad?
Nem, mondta Zaphod, nem úgy értem, hogy minden a tervék szerint halad. Az se klassz, se kóser nem volna. Ha mindenáron tudni akarod, hogy mi történt, elég, ha annyit mondok zsebemben volt az egész társaság. Oké?
Ford vállat vont.
Zaphod belevihogott az italába. Az felhabzott a pohár pereméig, és most utat kezdett rágni magának a bárpult márványába. Odament hozzájuk egy vad kinézetu urcigány, és elkezdett játszani nekik az elektromos hegedujén. Zaphod adott neki egy csomó pénzt, mire az belement, hogy békén hagyja oket.
A cigány most Arthurt és Trilliant környékezte meg, akik odébb ültek a bárpultnál.
Én nem tudom, miféle hely ez, mondta Arthur, csak azt, hogy borsódzik tole a hátam.
Igyál még egyet, javasolta Trillian. Érezd jól magad.
Most akkor melyiket? kérdezte Arthur. A ketto kölcsönösen kizárja egymást.
Szegény Arthur, neked nem való ez az élet!
Ezt nevezed te életnek?
Kezdesz úgy beszélni, mint Marvin.
Marvin a legvilágosabb feju gondolkodó, akit ismerek. Mit gondolsz, hogy lehetne rávenni ezt a hegedust, hogy máshol gyakoroljon?
Fáradjanak át az étterembe, lépett hozzájuk a pincér. Az asztal terítve van.

Kívülrol, ahonnan sohasem látni, az étterem egy óriási csillogó tengeri csillaghoz hasonlít, amelyet egy elhagyott sziklán vetettek partra a hullámok. A karokban vannak a bárok, a konyhák, az erotérgenerátorok, amelyek védik az egész építményt és vele együtt az elpusztult bolygó csonkját, amelyre épült, valamint az idoturbinák, amelyek lassan ide-oda mozgatják ezt az egész dolgot a kritikus pillanat körül.
Középen egy hatalmas aranykupola található, csaknem egy teljes gömb, ez az a hely, ahová most Zaphod, Ford, Arthur és Trillian belépett.
Pusztán csillogásból lehetett vagy öt tonna odabent, befedve minden szabad felületet. A maradék felület azért nem volt szabad, mert zsúfolva volt ékszerekkel, santraginusi kagylóhéjakkal, aranylevelekkel, mozaikcsempékkel, gyíkborökkel és millió más díszítéssel és dekorációval. Az üveg csillogott, az ezüst fénylett, az arany ragyogott, Arthur Dent pedig csak bámult. 
Ojjé! mondta Zaphod. Gromek!
Hihetetlen! álmélkodott Arthur. Ezek az emberek! Meg ezek a dolgok itt!
Ezek a dolgok, figyelmeztette Ford Prefect diszkréten, ugyancsak emberek.
Ezek az emberek...  kezdte újra Arthur, meg ezek a többiek itt!
És a világítás! mondta Trillian.
Meg az asztalok! tette hozzá Arthur.
És ezek a ruhák! tódította Trillian.
A pincér arra gondolt, olyanok ezek itt ketten, mint két kikiáltó..
A Világ Vége Étterem nagyon népszeru hely, mondta Zaphod, miközben dülöngélve utat keresett az asztalok labirintusában. Az asztalok némelyiké márványból volt, mások pompás ultramahagóniból, egyesek pedig kimondottan platinából, s mindegyik körül egzotikus lények üldögélték, egymással, társalogva és az étlapot böngészve.
Az emberek szeretnek ide kiöltözni, folytatta Zaphod. Ettol válik olyan ünnepivé az egész.
Az asztalok legyezoszeruen voltak elhelyezve egy középso színpad körül, ahol egy kis együttes könnyuzenét adott elo. Arthur becslése szerint lehetett itt vagy ezer asztal. Az asztalok között szétszórtan pálmák lengedeztek, szökokutak csobogtak, groteszk szobrok díszlettek, egyszóval, együtt volt az összes ismérve az olyan étteremnek, ahol, nemigen számít a költség, amikor azt a látszatot kell kelteni, hogy a költség semmit sem számít. Arthur körülnézett a teremben, félig arra számítva, hogy kiderül, csak egy American Express hirdetés forgatásába csöppent bele véletlenül.
Zaphod hátulról nekitántorodott Fordnak, aki visszatántorodott Zaphodnak.
Hopplá! mondta Zaphod.
Zappo, felelte Ford.
A dédapám jól elcseszte azt a komputert, mondta Zaphod. Arról volt szó, hogy elvisz minket a legközelebbi helyre, ahol enni lehet, és erre a Világ végében kötünk ki. Ezt még meg fogom köszönni neki adandó alkalommal, csak el ne felejtsem. Szünetet tartott.
Hé, tudod-e, hogy mindenki itt van? Mindenki, aki volt valaki.
Volt? kérdezte Arthur.
A Világ végében az ember sokat használja a múlt idot, magyarázta Zaphod, mert itt mindenen túl vagyunk már. Hello, fiúk! köszönt oda egy leguán életformákból álló társaságnak. Hogy voltunk, hogy voltunk?
Nem Zaphod Beeblebrox az ott? kérdezte az egyik leguán a másiktól.
De, azt hiszem, mondta a másik leguán.
Tiszta orület! mondta az elso leguán.
Hiába, fura az élet! mondta az elso leguán.
Olyan, amilyenné az ember formálja, mondta az elso, és ezzel visszamerültek a hallgatásba. Várták, hogy elkezdodjön a világmindenség legnagyobb showja.
Hé, Zaphod, mondta Ford, barátja karjáért nyúlva, és hála a harmadik pángalaktikus gégepukkasztónak, elvétve a fogást. Bizonytalan ujjal mutatott valahová.
Az ott egy régi cimborám, mondta.
Pörkölt Desiato! Látod azt a férfit annál a platinaasztalnál a platinaöltönyben?
Zaphod megpróbálta követni Ford ujját a tekintetével, de ettol szédülni kezdett. Végül felfedezte a mondott személyt.
Ja, igen, mondta, s egy pillanattal késobb beugrott neki. Hé! mondta Ez a srác aztán megameno volt! Megább, mint a legmegább meno. Rajtam kívül.
Mért, ki a csoda ez? kérdezte Trillian.
Pörkölt Desiato? döbbent meg Zaphod. Hát nem tudod?
Nem hallottál még a Katasztrófasújtotta Területrol?
Nem, mondta Trillian az igazságnak megfeleloen.
Az volt a legnagyobb, mondta Ford, a leghangosabb.
A leggazdagabb. tódította Zaphod,
rockegyüttes a, a, kereste a szavakat Ford.
a világ történetében, mondta Zaphod.
Nem, ismételte meg Trillian.
Nézd már! mondta Zaphod. Nyakunkon a Világ vége, és még csak nem is éltél! Hát hol élsz te?
Zaphod karon fogta a lányt, és odavezette az asztalhoz, ahol még mindig ott ácsorgott a pincér. Arthur, aki nagyon elveszettnek és nagyon magányosnak érezte magát, követte oket. Ford átverekedte magát a tömegen, hogy felújítsa az ismeretséget.
Hé, izé, Pörkölt! kurjantotta. Hogy ityeg a fityeg? Örülök, hogy látlak, öreg fiú, hogy megy a ricsaj? Remek színben vagy!
Olyan szép zöldes, és a hájad is temérdek! Hihetetlen! Hátba vágta a férfit, és meglepodött, hogy ez semmilyen reakciót nem vált ki belole. A belsejében lötyögo pángalaktikus gégepukkasztó azt tanácsolta neki, hogy ettol függetlenül folytassa a barátság elmélyítését.
Emlékszel a régi szép napokra? kérdezte. Sokat lézengtünk együtt, mi? Az Illegális Bisztróra emlékszel? És Slim Nyakolajozójára? Meg a Jópipa Piapagodára? Azok voltak a szép idok, he? Pörkölt Desiato nem nyilvánította ki véleményét a tekintetben, hogy a mondott idok szépek voltak-e vagy sem, ám Ford nem zavartatta magát.
És amikor egyszer éhesek voltunk, és egészségi ellenoröknek adtuk ki magunkat? Emlékszel? És kaját meg piát foglaltunk le mindenfelé. És a végén tényleg ételmérgezést kaptunk. És ott voltak azok a hosszú éjszakák, amikor egész éjjel dumáltunk és iszogattunk a Café Lou fölött bérelt büdös szobákban. Tudod. Gretchen Townban, New Betel államban. És te mindig átmentél a szomszéd szobába, hogy dalokat írj az urgonádra, amit úgy utáltunk valamennyien. Te meg azt mondtad, hogy téged ez nem érdekel, és mi azt feleltük, hogy minket meg igen, mert nekünk kell végighallgatni az egész utálatos nyekergést. Ford szeme elhomályosult az átélt emlékektol.
És azt is mondtad, hogy nem akarsz filmcsillag lenni, se semmilyen csillag, folytatta csillogó szemmel, mert megveted az egész csillagrendszert. Erre mi azt mondtuk mármint Hadra és Sulijoo és én, hogy nemigen van más választásod. És erre, tessék, most egyre-másra csillagrendszereket vásárolsz.
Megfordult, hogy a környezo asztaloknál ülok figyelmét is felhívja erre a körülményre.
Íme, egy ember, mondta, aki csillagrendszereket vásárol! Pörkölt Desiato sem az állítás megerosítésére, sem annak megcáfolására nem tett kísérletet, s az ideiglenes közönség érdeklodése gyorsan lanyhult.
Azt hiszem, itt berúgott valaki, motyogta a poharába egy püspöklila, bokorszeru egyed.
Ford kissé megtántorodott, majd lezökkent egy székbe Pörkölt Desiatóval szemben.
Hogy is van az a számod? kérdezte, s támaszt keresve, megkapaszkodott egy borosüvegben. Az üveg felborult, s tartalma egy pohárba löttyent. Hogy ne vesszen kárba, Ford kihörpintette a szerencsés kimenetelu baleset következményét.
Tudod az az igazi nagy számod, folytatta. Hogy is van?
Tramm! Tramm! Taramm! Valahogy így, nem? És a koncertnek azzal lesz vége, hogy az a hajó egyenest a napba zuhan, de igazán! Ford öklével a tenyerébe csapva érzékeltette, hogy is megy ez. Sikerült ismét feldöntenie egy üveget.
Hajó! Nap! Nyuídajjjng! rikkantotta. Lézer meg efféle? Ti, srácok, bezzeg nem foglalkoztatok ilyen gyerekséggel! Napkitörésnél lebarnulni, az az igazi! És azok az orületes nóták! Pillantásával követte az üvegbol kluttyogva ömlo nedupatak útját az asztalon. Kéne valamit tenni ez ügyben, gondolta.
Hé, te mért nem iszol? kérdezte.
Szédülo agyával kezdett ráeszmélni arra, hogy valami hibádzik kettejük találkozása körül, s hogy ez valamilyen formában összefügg azzal a ténnyel, hogy a vele szemben ülo platinaöltönyös, ezüstkalapos, dagadt férfi nem mondott semmi olyat, hogy “Szia, Ford!” vagy “Ezer éve nem láttalak, öreg cimbora”, sot ha már itt tartunk, egyáltalán meg sem szólalt. Sot ami azt illeti, még a szempillája sem rezdült egész ido alatt.
Pörkölt? szólította meg Ford.
Hirtelen nagy, húsos kéz landolt hátulról a vállán, és félrelódította. Ford minden ceremónia nélkül lecsúszott a székrol, és kíváncsian meregette a szemét felfelé, hátha felfedezi az udvariatlan kéz tulajdonosát. A tulajdonost nem volt nehéz észrevenni, tekintve, hogy volt vagy ketto tíz magas, s a felépítése sem volt kimondottan véznának mondható. Ami azt illeti, a felépítése leginkább egy bordíványéval mutatott hasonlóságot, amennyiben a fényes bor alatt sok-sok kemény töltoanyag dudorodott. Az öltöny, amely a férfi testére feszült, olyanformán festett, mintha az lett volna a kizárólagos funkciója, hogy azt szemléltesse, milyen nehéz is egy ilyen testet öltönybe préselni. A férfi arcának textúrája narancshéjhoz volt hasonló, míg a színe inkább egy érett almáéra emlékeztetett, ám ezen a ponton minden hasonlóság véget ért az általában kellemesnek tartott dolgokkal.
Hé, öcskös. mondta egy hang a férfi szájából, ami úgy hangzott, mintha kemény hányattatásoknak lett volna kitéve odalent a mellkasában.
He? vette fel Ford a társalgás fonalát. Bizonytalanul talpra állt, és csalódottan konstatálta, hogy a feje búbja nem hajlandó egy bizonyos pontnál feljebb emelkedni a férfi teste mentén.
Kopj le, javasolta a férfi.
Nocsak, mondta Ford azon tanakodva, hogy vajon bölcs dolog-e, amit mond. Mért, kicsoda maga?
A férfi egy pillanatra elgondolkodott. Nem volt hozzászokva az effajta kérdésekhez. Mindazonáltal, egy ido után kirukkolt a válasszal.
Én vagyok az a pasas, aki azt mondja neked, hogy kopj le, felelte, mielott lekoptatnálak.
Ide hallgasson, mondta Ford idegesen, s azt kívánta, bárcsak a feje abbahagyná a pörgést, hogy végre nyugodtan elemezhetné a szituációt. Ide hallgasson, folytatta, én régi ismerose vagyok a Pörköltnek, és. 
Pörkölt Desiatóra nézett, aki még csak nem is pislantott egész ido alatt.
És, ismételte meg Ford, miközben alkalmas szót keresett az “és” utánra.
A nagydarab férfinak egy egész mondata akadt erre a célra. Ki is mondta.
És én Mr. Desiato testore vagyok, hangzott a mondat, tehát én vagyok felelos a testéért, a tiedért viszont nem vagyok felelos, úgyhogy jobb, ha elviszed innen, mielott valami baja esik.  Álljon meg a menet! mondta Ford.
Megállásról szó sem lehet! bömbölte a testor. Indíts! Mr.
Desiato nem beszél senkivel!
Hagyhatná talán, hogy o maga mondja el a véleményét ezzel kapcsolatban! mondta Ford.
Nem beszél senkivel! üvöltötte a testor.
Ford újabb sürgeto pillantást vetett Pörkölt felé, és kénytelen volt elismerni, hogy a tények a testort igazolják. Nemcsak az érdeklodése volt meglehetosen lagymatag régi barátja, Ford iránt, de a legcsekélyebb mozgás jelét sem mutatta.
De miért? kérdezte Ford. Mi van vele?
A testor megmondta neki.


17. FEJEZET


A GALAXIS útikalauz stopposoknak megjegyzi, hogy a Katasztrófasújtotta Terület, ez a Gagrakaki Elmezónából származó plutóniumrockegyüttes, általánosan elfogadott vélemény szerint nemcsak a Galaxis leghangosabb rockegyüttese, de minden zajforrások leghangosabbika is egyúttal. Tapasztalt koncertlátogatók szerint a hangegyensúly a színpadtól harminchét mérföldnyire elhelyezett betonbunkerek belsejében a legoptimálisabb. A zenészek távirányítással szólaltatják meg hangszereiket vastag hangszigetelésu urhajójukból, amely ilyenkor a bolygó, sokszor egy egész másik bolygó, körül kering. Dalaik egészükben véve igen egyszeruek, és többnyire azt a jól bevált sémát követik, amelyben a lánylény és a fiúlény egymásba szeret az ezüstösen csillogó hold alatt, amely a végén tisztázatlan körülmények között felrobban.
Sok világban egyszer s mindenkorra megtiltották fellépésüket, néha esztétikai okokra hivatkozva, de többnyire azért, mert az együttes koncertfelszerelése ellentmondásban állt a stratégiai fegyverekre vonatkozó helyi korlátozó egyezményekkel. Ez persze nem fosztotta még oket attól. az extrajövedelemtol, amelyre a tiszta hipermatematika határainak kitágítása révén tettek szert. A könyveloi kutatások fonökét mellesleg épp akkortájt nevezte ki a Maximegalon Egyetem a neomatematika professzorának, ezzel akarván elismerni a Katasztrófasújtotta Terület adóbevallására vonatkozó általános és speciális elméletét, amelyben bebizonyította, hogy a téridokontinuum textúrája nemcsak hogy görbült, de kimondottan horpadt.

Ford visszatántorgott az asztalhoz, ahol Zaphod, Arthur és Trillian ült, és arra várt, hogy elkezdodjön a móka.
Jó volna harapni valamit, mondta Ford.
Hello, Ford, mondta Zaphod. A zajgyártó gyerekkel beszélgettél?
Ford diplomatikusan biccentett.
A Pörkölttel? Ja, olyasformán.
Mit mondott?
Hát... izé... nem valami sokat. Hmm...
Igen?
Ezt az évet halottként tölti az adózás miatt. Muszáj leülnöm egy kicsit. Leült.
A pincér odajött az asztalhoz.
Óhajtják az étlapot? érdeklodött. Vagy a konyhafonök ajánlatával találkoznának inkább?
He? mondta Ford.
He? kérdezte Arthur.
He? csatlakozott Trillian az elotte szólókhoz.
Ez már döfi, mondta Zaphod. Lássuk a medvecukrot!


Az éttermi komplexum egyik szárnyában egy magas, vékony, esetlen alak félrehúzta a függönyt, szemei az elmúlást fürkészték. Nem volt valami szép az arca, talán azért, mert oly sokszor nézett már farkasszemet az elmúlással. Eloször is, túl hosszú volt ez az arc, a szemék túl mélyen ültek benne, az orcái túl horpadtak voltak, az ajkai túlságosan elorefittyedtek, s amikor szétnyíltak, a kibukkanó fogak túlságosan is egy töklámpára emlékeztették a szemlélot. A függönyt fogó kezek szintén túl hosszúak és vékonyak voltak, s ezen kívül hidegek is. Ernyedten lógtak a függöny redoi mentén, s azt a benyomást keltették az emberben, hogy ha a gazdájuk nem ügyelne rájuk árgus szemekkel, menten elkúsznának valami félreeso zugba, hogy elmondhatatlan dolgokat muveljenek egymással. A sovány férfi elengedte a függönyt, s az arcvonásain játszadozó borzalmas fény eltunt, hogy kiesebb játszóteret keressen magának. A férfi egy darabig fel és alá járkált a szuk szobában, akár egy esti imádságát zsolozsmázó ájtatosmanó, majd leült a kecskelábú asztal mellé, egy roskatag székbe, hogy még egyszer átfussa a szövegét. Megszólalt a csengo.
A férfi félretolta a vékony paksamétát, és felállt. Erotlenül végigsimította a zakóját díszíto szivárványszínu flittereket, és kilépett az ajtón.
Az étteremben elhalványult a világítás. A zenekar gyorsította az iramot, s a színpad közepére vezeto lépcsosor sötétségbe borult. A homályt egyetlen reflektor vakító fényoszlopa döfte át, amely a lépcsore irányult.
Magas, csillogóvillogó ruhájú alak jelent meg a lépcson. Könnyed szökkenéssel a színpadon termett, a mikrofonhoz lépett, és hosszú, vékony kezének egyetlen mozdulatával leszedte az állványról. Kecses meghajlásokkal nyugtázta a közönség tapsát, rájuk villantva töklámpamosolyát. Lelkesen integetett a közönség soraiban ülo barátainak, noha egy sem volt jelen, és várta, hogy a taps elcsituljon. Jobb tenyerét feltartva megeresztett egy mosolyt, amely nemcsak. hogy fültol fülig terjedt, de mintha túllépte volna az arca szabta határokat is.
Köszönöm, hölgyeim és uraim! kiáltotta. Nagyon köszönöm.
Igazán nagyon köszönöm.
Csillogó szemmel méregette a jelenlévoket.
Hölgyeim és uraim, mondta. Az általunk ismert Univerzum több mint százhetventrillió éve létezik, s alig több mint félóra múlva ér véget. Üdvözlöm önöket a Teljesúton, a Világ Vége étteremben! Egy ügyes mozdulattal újabb spontán tapsot provokált, majd egy másik kézmozdulattal csendet parancsolt.
Engedjék meg, hogy házigazdájuk legyek ezen az estén, mondta. A nevem Max Quordepleen. Ezt persze mindenki tudta, hiszen a szám Galaxisszerte népszeru volt, s a bemutatkozásra csak az újabb taps kiprovokálása végett került sor, amit Max szabadkozó mosollyal vett tudomásul. Egyenest az ido túlsó végébol jövök, ahol a Big Bang Burger Bár musorát vezettem, mondhatom, hölgyeim és uraim, igen izgalmas esténk volt, s csak azért vagyok itt, hogy együtt lehessek önökkel ezen a történelmi jelentoségu rendezvényen, amely a történelmet magát hivatott lezárni. Újabb tapsorkán tört ki, amely azonban igen gyorsan elcsitult, mivel a fény tovább halványodott a teremben. Az asztalokon lévo gyertyák maguktól lángra lobbantak, meglepett sóhajokat váltva ki a publikumból, s ezernyi apró vibráló fénnyel és milliónyi intim árnyékkal hintve be a jelenlévoket. Remego izgalom hullámai csaptak. át az egyre sötétedo éttermen. Az étkezok fölötti hatalmas aranykupola lassacskán halványulni kezdett, mind nagyobb teret engedve át a sötétségnek.

Max fojtott hangon folytatta.
Lám, hölgyeim és uraim, lehelte a mikrofonba, a gyertyák kigyúltak, a zenekar lágy muzsikával andalít minket, az erotérpajzzsal védett kupola átlátszóvá halványult fölöttünk, felfedve a sötét és komor égboltot, amely felfúvódott és ólomszürke csillagok idotlen fényétol terhes. Minden együtt van tehát ahhoz, hogy ez a ma esti apokalipszis igazán emlékezetes legyen!
Hirtelen abbamaradt a lágy muzsika. Néma döbbenet ereszkedett mindazokra, akiknek új volt a látvány.
Baljós fény öntötte el a nézoteret. Alattomos volt ez a fény, kegyetlen, örvénylo forrongással teli, olyan, amely még a poklot is félelmetesebbé tette volna.
A világ a végéhez közeledett.
Néhány végtelennek tuno másodpercig az étterem némán keringett a dühöngo ürességben. Aztán Max ismét megszólalt.
Ha netán akadna önök közt olyan, aki az alagút végét jelzo fényt kereste, mondta, hát ez itt az! A zenekar ismét játszani kezdett.
Köszönöm, hölgyeim és uraim! kiáltotta Max. Egy perc múlva újra önökkel vagyok. Addig is Mr. Reg Storno és kiváló zenekara, a Kataklizma Combo gondjaira bízom önöket. Nagy tapsot, hölgyeim és uraim, Regnek és a fiúknak! Megérdemlik.  Az egek vészjósló háborgása tovább folytatódott. A közönség vonakodva tapsolni kezdett, majd kisvártatva visszatért a normális társalgás. Max az asztalok között sétált, tréfákat sütött el, nevetve hangoskodott, egyszóval végezte a dolgát. Zaphod Beeblebrox asztalához nagy, togyes állat közelített. Jó húsú négylábú volt, a szarvasmarhafélék családjából, jókora vizenyos szemekkel, kicsiny tülkökkel. Az ajkai olyanféle fintorba húzódtak, amit kis híján megnyero mosolynak lehetett volna mondani.
Jó estét, zökkent le nehézkesen a tomporára. Én vagyok a konyhamester ajánlata. Felajánlhatom önöknek a testrészeimet? Rövid kérodzés után kényelmesebb pozitúrába rendezte a hátsó fertályát, majd békésen végignézett rajtuk.
Az állat jámbor tekintete a hitetlenkedo meghökkenés pillantásaival találkozott Arthur és Trillian részérol, lemondó vállrándítással Ford Prefectérol és a leplezetlen étvágy kifejezésével Zaphod Beeblebroxéról.
Talán egy szelet hátszínt? javasolta az állat. Fehérboros mártásban dinsztelve?
Ööö. mármint hogy az ön, a maga, ebbol a hátból itt? suttogta Arthur szörnyülködve.
Hát persze hogy az enyémbol, uram, bodült el az állat készségesen. Ki másét tudnám felajánlani?
Zaphod talpra ugrott, és szakérto módon lapogatta, tapogatta az állat hátát.
És nagyon jó a felsálam is, dünnyögte az állat. Nagy súlyt helyeztem az izomfejleszto gyakorlatokra, és rengeteg szemestakarmányt fogyasztottam ennek érdekében. Diszkrét nyögéssel felböfögött egy takarmánycsomót, kérodzött rajta egy kicsit, majd ismét lenyelte.
Vagy egy kis bélszínt inkább? ajánlotta.
Úgy érted, hogy ez az állat csakugyan azt akarja, hogy megegyük? suttogta Trillian Fordnak.
Hogy én? rökönyödött meg Ford. Nem értek én semmit!
Ez egyszeruen iszonyatos! fakadt ki Arthur. A legvisszataszítóbb dolog, amirol életemben hallottam.
Mi a probléma, földlakó? kérdezte Zaphod, aki idoközben az állat hatalmas tomporára helyezte át figyelmét.
Csak az, mondta Arthur, hogy nincs kedvem olyan állatot megenni, amelyik felkínálja magát. Szívtelenség volna. 
Még mindig jobb, mint olyan állatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék, érvelt Zaphod.
Nem errol van szó, tiltakozott Arthur. Aztán gondolkodott egy csöppét. Na jó, folytatta, lehet, hogy errol. Nem érdekel, nincs kedvem errol vitatkozni. Azt hiszem..., Az Univerzum halálos kínban orjöngött körülöttük.
Azt hiszem, elég lesz egy kis zöldségsaláta is, nyögte ki.
Megkérhetném, hogy vegye fontolóra a májamat? kérdezte az állat. Feltételezésem szerint igen lágy és porhanyós lehet már, ugyanis hónapok óta tömetem magam ennek érdekében.
Zöldségsalátát kérek, mondta Arthur nyomatékkal.
Zöldségsalátát? Az állat rosszallóan forgatta a szemeit.
Csak nem azt akarja mondani, kapta fel a vizet Arthur, hogy már egy kis zöldségsalátát sem ehetek?
Én nem, mondta az állat. Ellenben sok olyan növényt ismerek, amelyik határozottan ellenzi az ilyesmit. Épp ezért határozták el a végén, hogy az egész szövevényes probléma megoldására olyan állatokat tenyésztenek ki, amelyek ténylegesen arra vágynak, hogy megegyék oket, és ezt az óhajukat határozottan ki is nyilvánítják. Ez vagyok én, tette hozzá biccentve.
Kérek egy pohár vizet, mondta Arthur.
Nézd, mondta Zaphod. Mi enni jöttünk ide, nem állati szövetekrol szövegelni. Négy adag bifszteket kérünk, mégpedig íziben! Ötszázhetvenhatmilliárd éve nem ettünk egy falatot sem!
Az állat talpra kecmergett, majd diszkréten felbogött.
Igen bölcs döntés volt, uram, ha szabad megjegyeznem. Rendben, mondta. Akkor hát megyek, és fobe lövöm magam. Megfordult, és barátságosan Arthurra kacsintott.
Ne aggódjon, uram, gyulölöm az állatkínzást. Nagyon humánus leszek magamhoz, mondta, és sietség nélkül elindult a konyha felé.
Percekkel késobb a pincér négy hatalmas, gozölgo hússzelettel tért vissza. Zaphod és Ford habozás nélkül falni kezdett. Trillian várt egy kicsit, aztán vállat vont, és ugyancsak hozzáfogott az evéshez. Arthur émelyegve meredt az adagjára.
Hé, földlakó! mondta Zaphod maliciózus mosollyal azon az arcán, amelyik éppen nem tömte magát. Látom, hogy valami rág.
Rágjál inkább te is!
A zenekar pedig csak játszott tovább.
Az éttermet emberek és dolgok felszabadult csevegése töltötte ki.
A hangfoszlányok egzotikus növények illatával keveredtek, amelyhez extravagáns ételek és csalóka italok aromája vegyült. Eközben odakint az egyetemes kataklizma lélegzetelállító kifejlet felé közeledett a tér végtelen tartományában. Max az órájára pillantott, és egyetlen lendülettel a színpadon termett.
Nos, hölgyeim és uraim, mondta boldogan, remélem, jól érzik magukat ezekben az utolsó percekben.
Igen, kiáltották jó páran azok közül, akik igent szoktak kiáltani, ha egy komédiás megkérdi a közönséget, jól érzik-e magukat.
Na, hát ez remek! lelkesedett Max. Igazán remek. Miközben pedig a fotonvihar kavargó örvényei köröttünk gyülekeznek, készen arra, hogy ízekre tépjék az utolsó vörös napot is, megnyugvással tölt el a tudat, hogy kényelmesen hátradoltek székeikben, s rövidesen együtt fogjuk végigélvezni ezt a mindannyiunk számára minden bizonnyal feledhetetlenül izgalmas végso élményt. Hatásszünet következett. Csillogó szemével magára vonta a közönség minden figyelmét.
Higgyék el, hölgyeim és uraim, mondta, az utolsó pillanat nem egy utolsó dolog. Újabb szünetet tartott. Ma este tökéletes volt az idozítés. Újra és újra végigcsinálta ezt a showt, estérol estére. Nem mintha az este szó bármi jelentéssel bírt volna az idonek eme végezetén. Nem volt itt semmi más, csak az utolsó pillanat végtelen ismétlodése, miközben az étterem hol elore, hol meg hátra billent az ido legvégso peremén. Mindazonáltal ez az “este” jól sikerült, s Max visszataszító tenyerében tartotta az egész kéjtol vonagló közönséget. Olyan halkan folytatta, hogy a jelenlévoknek erolködniük kellett, hogy hallják a szavait.
Ez itt, mondta, ténylegesen a legvégso vég, a dermeszto magány netovábbja, amelyben az egész fenséges teremtés létezését veszti. Semmi sem fejezi ki jobban a lényegét, mint a tömör mondás.
“Ennyi! “
Max még jobban levette a hangerot. A beálló csendben még egy légy sem merte volna megköszörülni a torkát.
Ami ez után következik, mondta, az a nihil maga. Üresség.
Semmi. A feledés feledése.
Max szeme újra felcsillant. Vagy kacsintott volna?
No és persze a desszert, valamint az aldebarani italok finom választéka!
A zenekar tust húzott. Max nem örült a tusnak. Nem volt rászorulva. Nem, az o kaliberével. Úgy bánt a közönségével, mint muzsikus a hangszerével. A nézok megkönnyebbülten felnevettek. Max folytatta.
És végre, kiáltotta vidáman, nem kell aggódniuk a másnaposság miatt, mert a másnap mint olyan értelmét veszti. Széles vigyorral fordult a boldog, hahotázó közönség felé. Az égre pillantott, amely estérol estére megismételte ugyanazt a haláljelenetet. Pillantása csak egy másodperc töredékéig idozött az égen. Ahogy egyik profi megbízik a másikban, úgy bízott benne, hogy az most is meg fogja tenni a magáét.
Most pedig, mondta, miközben páváskodva körbejárta a színpadot, megkockáztatva, hogy a pusztulás és hiábavalóság csodálatos érzése csorbát szenved ezen az estén, üdvözölni szeretnék néhány jelen lévo társaságot.
Elohúzott egy kártyát a zsebébol.
Van itt egy. felemelte a kezét, hogy visszatartsa az ujjongást, van itt egy bizonyos társaság a Zanzellquasur Flamarion Bridzs Klubból? Nem látom oket. 
Hátulról izgatott nevetgélés hangzott fel, de Max úgy tett, mintha nem hallotta volna. Körüljártatta fürkészo tekintetét a termen. Vagy mégis itt volnának? kérdezte ismét a hangosabb reakció reményében.
Mint mindig, most is bevált a számítása.
 Áh, szóval, itt vannak! Nagyszeru! Uraim, az utolsó játszma következik. Aztán semmi csalás! Ne feledjék el, hogy ünnepélyes pillanatok tanúi vagyunk.
Besöpörte a nevetést.
Van-e itt... van-e itt egy... kisebb istenségekbol álló társaság Asgard Csarnokából?
Max jobbja felol mennydörgés robaja hangzott. Villámok cikáztak át a színpad felett. Sisakos és bozontos férfiak kis csoportja emelte Mara poharát, szemlátomást elégedetten önmagukkal. Néhaiak, gondolta Max.
Óvatosan azzal a pöröllyel, uraim! mondta.
A társaság megismételte a villámos mutatványt, amit Max feszes mosollyal nyugtázott,
Harmadjára, mondta, néhány Fiatal Konzervatívot szeretnék üdvözölni a Szíriusz B-rol. Itt vannak?
Egy csapat csinosan öltözött fiatal kutya felfüggesztette egymás zsömlével való hajigálását, s most érthetetlen vakkantások közepette a színpadot vették célba.
Pontosan, mondta Max. Remélem, tisztában vannak azzal, hogy csak saját magukat okolhatják! Végül. mondta Max ünnepélyes arckifejezéssel, miután elcsendesítette a nézoket, végül, azt hiszem, körünkben üdvözölhetünk ma este egy hívo csoportot is, amelynek tagjait a Nagy Zarquon Próféta Második Eljövetelének Egyháza egyesíti szilárd hitükben.
A nevezett társaság úgy húsz fot számolhatott. A puszta földön ültek, aszkétához illo öltözékben. Idegesen kóstolgatták az ásványvizet poharaikból, s igyekeztek távol tartani magukat az ünneplo tömegtol.
Rosszalló pislogással ültek a rájuk irányított reflektorfényben.  Íme, itt vannak, mondta Max. Csak ülnék, és várnak türelemmel. Zarquon azt mondta nekik, hogy visszajön, de elég régóta várát magára. Erosen bízom benne, hogy igyekezni fog, mert már csak nyolc perce van hátra.
Zarquon követoi mereven ültek, igyekezvén kívül rekeszteni magukat a kaján nevetés hullámain, amelyek átcsaptak fölöttük. Max lecsillapította a hallgatóságot.
Komolyságot kérek, több komolyságot! Nem illik gúnyt uzni mások mélyen átérzett hitébol. Úgy vélem, a Nagy Zarquon Próféta megérdemel egy hangos tapsot...
A közönség engedelmesen tapsolni kezdett.
…akárhol tölti is ezeket a perceket!
Max csókot fújt a koarcú társaságnak, és visszatért a színpad közepére.
Közelebb húzott egy magas széket, és helyet foglalt a tetején.
Olyan csodálatos látni, fecsegett tovább, hogy ennyien eljöttek ide ma este. De komolyan, hát nem csodálatos? Mert tudom, sokan önök közül újra meg újra eljönnek ide, hogy végignézzék a mindenség legvégso pillanatait, hogy aztán hazatérjenek a saját korukba, a családjukhoz, hogy új és jobb társadalmakat formáljanak maguk körül, vagy hogy jogosnak érzett célokért kegyetlen háborúkat vívjanak egymással. Mindez igazán reménnyel tölti el az embert az élet jövojét illetoen. No persze, intett a fölöttük és körülöttük villámló förgeteg felé, azzal a zárójeles megjegyzéssel, hogy a jövo, mint olyan, nem létezik.
Arthur Fordra nézett. Még nem dolgozta fel magában ezt az egészet.
Ide figyelj, mondta. Most komolyan. ha vége lesz a világnak. akkor nekünk is annyi, nem?
Ford három pángalaktikus gégepukkasztó utáni pillantást vetett Arthurra, amit más szóval meglehetosen bizonytalannak lehetne mondani.
Nem, mondta. Az a helyzet, folytatta, hogy amíg idebent vagy, körülvesz ez a fantasztikus, erotérszeruséggel védett idohorpadási dolog. Vagy legalábbis azt hiszem.
Ja? mondta Arthur, majd ismét a tányér levesre koncentrált, amit sikerült kiharcolnia a pincértol a bifsztek fejében.
Ide nézz, mondta Ford. Mindjárt elmagyarázom.
Felvett az asztalról egy szalvétát, és tétován gyurögetni kezdte.
Figyelsz? kérdezte. Képzeld el, oké, hogy ez a szalvéta itt az idomindenség, oké? És ez a kanál jelenti itt az anyaggörbület transzdukcióját. Fordnak meglehetos erofeszítésébe került ez utóbbi kimondása, s ezért Arthur nagyon nem szívesen szakította félbe.
Azzal a kanállal akartam enni, bökte ki végül.
Jól van, mondta Ford. Akkor vegyük ezt a kanalat itt, szemelt ki egy kis fakanalat a mustáros edényben. Ez ugyanúgy megteszi. A kanál kiemelése azonban túl nehéz feladatnak bizonyult, ezért feladta. Nem, ez a villa itt még jobb lesz...
Hé, hagyd békén a villámat! szólt rá Zaphod.
Jó, jó, mondta Ford. Rendben. Akkor hát mondjuk, hogy ez a borospohár itt az idomindenség.
Melyik? Amit épp most löktél le az asztalról?
Ki, én?
Igen.
Na jó, akkor ezt hagyjuk, mondta Ford. Úgy értem, ide hallgass. Tudod-e, tudod-e, hogyan is pattant elo ez az egész Univerzum valójában?
Nem nagyon, mondta Arthur, azt kívánva, bár sose bonyolódott volna ebbe. az egészbe.
Nem baj, mondta Ford, akkor képzeld el ezt. Oké? Itt egy kád. Oké? Egy nagy, kerek kád. És az egész ébenfából van.
Mibol? kérdezte Arthur. Harrodsot elpusztították a vogonok!
Nem számít.
Mindig ezt mondod.
Ide hallgass.
Oké, oké.
Itt ez a kád, érted? Mondjuk, hogy itt van. És ébenfából van. És kúp alakú.
Kúp alakú? csodálkozott Arthur. Miféle...?
Sss! intette le Ford. Kúp alakú, és kész! Szóval, fogod a kádat, és teletöltöd finom, fehér homokkal. Világos? Vagy cukorral.
Finom, fehér homokkal és/vagy cukorral. Akármivel. Nem számít. Cukor is megteszi. Amikor aztán tele van, kihúzod a dugót... figyelsz?
Figyelek.
Szóval kihúzod a dugót, és az egész kiörvénylik. Érted. kiörvénylik a lefolyón.
Értem.
Dehogy érted! Nem értesz te semmit. Még el sem jutottam a cseles részhez. Akarod hallani a cseles részt?
Miféle cseles részt?
Na, akkor elmondom neked a cseles részt.
Ford erosen törte a fejét egy darabig, megpróbálván felidézni a dolog cseles részét.
A cseles rész, mondta, a következo. Szépen lefilmezed, ahogy a cukor kifolyik.
Cseles, ismerte el Arthur.
Szerzel egy felvevot, és lefilmezed az egészet.
Cseles.
A cseles rész nem ez. A cseles rész az, most már emlékszem, szóval, az a cseles része a dolognak, hogy aztán visszafelé játszod le a filmet a vetítoben!
Visszafelé?
Úgy van! Épp ez a cseles az egészben. Szépen leülsz, és nézed, ahogy az egész cukor fölfelé kavarog a lefolyóból, és megtölti a kádat. Érted?
Szóval így jött létre az Univerzum? kérdezte Arthur.
Nem, felelte Ford, de nagyon megnyugtató látvány.
Ford a poharáért nyúlt.
Hol van a poharam? kérdezte.
A földön.
Aha!
Miközben Ford hátradöntötte a székét, hogy körülnézzen odalenn, nekiütközött az apró, zöld pincérnek, aki egy hordozható telefonnal közeledett feléjük.
Ford elnézést kért a pincértol. Elmondta, hogy csak azért fordulhatott elo a dolog, mert rendkívül részeg.
A pincér erre azt felelte, hogy nincs semmi baj, és teljesen meg tudja érteni a helyzetet.
Ford megköszönte a pincérnek szíves elnézését, majd megpróbálta barátságosan üstökön ragadni, de elvétette egy arasszal, és becsúszott az asztal alá.
Mr. Zaphod Beeblebrox? érdeklodött a pincér.
Ööö. igen? mondta Zaphod felemelve tekintetét a harmadik adag bifsztekrol.
Telefonhívása van, uram.
Micsoda?
Telefonhívása, uram.
Nekem? Itt? Honnan tudják, hogy itt vagyok?
Az egyik agya lázasan kutatott a lehetoségek között. A másik nagy élvezettel merengett az étel fölött, amelynek belapátolását a pincér közbelépése sem szakította félbe.
Ha nem haragszik meg érte, folytatom az evést, mondta az evo fej, és folytatta az evést.
Olyan sokan voltak a nyomában, hogy már a számukat sem tudta. Nem lett volna szabad olyan feltunoen viselkednie. Na és miért ne? gondolta. Honnan tudod, hogy jól érzed magad, ha más észre sem veszi?
Lehet, hogy valaki leadta a drótot a Galaktikus Rendorségnek vélte Trillian. Mindenki látta, amikor bejöttél.
Úgy érted, hogy telefonon akarnak letartóztatni?  kérdezte Zaphod. Meglehet. Elég veszélyes fickó vagyok, ha sarokba szorítanak
Ja, mondta egy hang az asztal alól. Olyan hirtelen darabokra hullasz, hogy az emberek azt hiszik, aknaszilánk érte oket.
Hé, mi van máma? Ítéletnap vagy mi? háborgott Zaphod.
Remélem, azt nem akarjuk kivárni, jegyezte meg Arthur idegesen.
Mért? Ráérünk, nem? mondta Zaphod. Na jó, szóval, ki az a pasas a telefonban? fordult a pincérhez. Hé, öcskös, felkelni, rúgott Fordba. Szükségem lehet rád.
Sajnos, uram, mondta a pincér, nem állok személyes ismeretségben a szóban forgó fém úriemberrel.
Fém?
Igen, uram.
Fémet mondott?
Igen, uram. Azt mondtam, hogy nem állok személyes ismeretségben a szóban forgó fém úriemberrel.
Rendben, folytassa.
Azt az információt kaptam tole, hogy számos évezreden át várta az önök visszatérését. Az a benyomásom támadt, hogy meglehetos sietséggel távoztak innen.
Innen? csodálkozott Zaphod. Ugratni akar? Még csak most jöttünk ide. 
Valóban, uram, makacskodott a pincér, csakhogy értesülésem szerint, megérkezésük elott innen távoztak. Zaphod eloször az egyik, aztán a másik agyában forgatta a gondolatot.
Azt akarja mondani, hogy mielott ide megérkeztünk, innen távoztunk?
Fárasztó éjszaka lesz ez a mai, gondolta a pincér.
Pontosan, uram, mondta.
Pajtikám, neked elment az eszed! mondta Zaphod.
Álljon meg a menet! emelkedett Ford ismét az asztal szintje fölé. Hol is vagyunk most pontosan?
Hogy abszolút pontosan fejezzem ki magam, uram, ez itt a Dögcsillag B Világa.
De hát épp onnan jövünk! tiltakozott Zaphod. Onnan jöttünk ide, a Világ Vége étterembe!
Úgy van, uram, mondta a pincér, s úgy érezte magát, mint a maratoni futó, aki kemény hajtás után végre befordul a célegyenesbe.
Az egyik a másik romjaira épült.
Nocsak, mondta Arthur tudálékosan. Úgy érti, hogy csak az idoben utaztunk, a térben nem?
Ide hallgass, te félig fejlett majomszabású, vágott közbe Zaphod, nem volna kedved inkább fára mászni? Arthur feldühödött.
Ó, hogy az ördög tikitakizzon a fejeddel, te négyszemu! förmedt Zaphodra.
Bocsánat, uram, mondta a pincér Zaphodnak. Igaza van a majmának.
Arthur sistergett a dühtol, de semmi nem jutott az eszébe, amivel visszavághatott volna.
Azt hiszem, ötszázhetvenhatmilliárd évet ugrottak elore, anélkül hogy a helyük megváltozott volna, magyarázta a pincér mosolyogva. Csodálatos érzés volt a gyozelem a reménytelennek tuno eséllyel szemben.
Ez az! kiáltotta Zaphod. Megvan! Megmondtam a komputernek, hogy vigyen el minket a legközelebbi helyre, ahol enni lehet, és pontosan így is történt. Attól az ötszázhetvenhatmilliárd évtol eltekintve egy tapodtat sem mozdultunk. Szép munka volt! Mind egyetértettek abban, hogy szép munka volt.
De ki lehet az a pofa a telefonban? tunodött Zaphod.
Na és Marvinnal mi van? érdeklodött Trillian.
Zaphod a homlokára csapott.
A Paranoid Android! Otthagytam búslakodni a Dögcsillag B Világában.
Ez mikor volt?
Hogy is? Úgy ötszázhetvenhatmilliárd éve, azt hiszem, mondta.
Zaphod. Hé, maga, palackpostás tábornok, ide azzal a készülékkel!
Az apró pincér szemöldöke zavart vándorlásba kezdett a homlokán.
Bocsánat, uram? értetlenkedett.
Pincér, a telefont! fordított Zaphod, kirántva a kagylót a másik kezébol. Olyan begyöpösödött vagy, fiam, kész csoda, hogy nem kapsz szénanáthát magadtól! 
Igen, uram.
Hé, Marvin, te vagy az? szólt Zaphod a telefonba. Hogy ityeg a fityeg, pajtikám?
Hosszú várakozás után elhaló, vékony hang vergodött át a vonalon.
Mintha nem tudná, hogy deprimált vagyok, mondta.
Zaphod a markával letakarta a mikrofont.
O az. Marvin, mondta.
Hé, Marvin! szólt ismét a telefonba. Nálunk remek a hangulat! Kaja, pia, ami kell, és az Univerzum ripityában. Merre vagy? Újabb szünet.
Fölösleges úgy tennie, mintha érdekelné a sorsom, mondta végül Marvin. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csak egy nyomorult robot vagyok.
Jó, jó, mondta Zaphod, de azt mondd meg, hol vagy!
“Fohajtómu rükverc, Marvin”, mondják. “Hármas zsilip kinyit, Marvin! Meg tudnád mondani, Marvin, hány óra van?” Még hogy meg tudnám-e mondani! Itt állok, bolygónyi aggyal, és azt kérdezik tolem.
Bizony, bizony, mondta Zaphod vajmi kevés együttérzéssel.
De hát megszoktam már a megaláztatásokat, dünnyögte Marvin. Ha akarja, megyek, és bedugom a fejem egy vödör vízbe. Akarja, hogy beledugjam a fejem egy vödör vízbe? Direkt erre tartok egyet készenlétben. Csak szóljon, és már megyek is.
Hé, Marvin, ne izélj már. szakította félbe Zaphod. Elkésett.
A vonalon gurgulázás hallatszott.
Mit mond? kérdezte Trillian.
Semmit, felelte Zaphod. Épp fejet mos a tiszteltünkre.
Tessék, mondta Marvin kissé bugyborékolva. Remélem, most elégedett.
Oké, oké, mondta Zaphod. Most pedig elárulnád végre, hol vagy?
Idekint a parkolóban, felelte Marvin.
A parkolóban? csodálkozott Zaphod. Mit csinálsz te ott?
Parkolok. Mi mást lehet csinálni egy parkolóban?
Oké, maradj, ahol vagy, azonnal ott leszünk.
Zaphod egy mozdulattal talpon termett, ledobta a kagylót, majd ráírta a számlára, hogy “Pörkölt Desiato”.
Gyerünk, srácok! mondta. Marvin a parkolóban van. Menjünk le hozzá.
Mit csinál a parkolóban? kérdezte Arthur.
Parkol, dinka! Mi mást csinálna?
És a világ végével mi lesz? Elszalasztjuk a nagy pillanatot.
Láttam már. Marhaság az egész! mondta Zaphod. Semmi más, csak gnab gib.
Micsoda?
A big bang fordítottja. Gyerünk, cihelodjetek.
Alig vette észre oket valaki, amint az asztalok közt kacskaringózva célba vették a kijáratot. A vendégek az ég borzalmaira függesztették tekintetüket.
Érdemes megtekinteni az égbolt bal felso negyedét, mondta Max. Ha jobban megnézik, látni fogják, amint a Hastromil csillagrendszer elpárolog az ultraibolya tartomány felé. Van itt valaki a Hastromilból?
Egykét bizonytalan kiáltás hallatszott valahonnan a hátsó asztalok irányából.
Nos, mondta Max kedélyes vigyorral, most már nem érdemes tovább idegeskedni, hogy elzárták-e a gázt a konyhában.


18. FEJEZET

Az elocsarnok csaknem üres volt, ám Ford továbbra is kacskaringózva haladt.
Zaphod keményen megragadta a karját, s beterelte ot egy kis fülkébe a bejárat mellett.
Mit csinálsz vele? kérdezte Arthur.
Kijózanítom, mondta Zaphod, és bedobott egy érmét a masinába. Fények villództak, gázok sustorogtak odabent.
Hello, srácok, lépett ki Ford egy pillanat múlva. Hová megyünk?
A parkolóba. Siess!
Hát a személyi idoteleporter? kérdezte Ford. Gyerünk gyorsan vissza az Arany Szívbe.
Az az ábra, hogy túladtam a hajón. Most már Zarniwoop kezében van. Semmi kedvem részt venni a játszmájában. Majdcsak találunk valami más jármuvet.
A Szíriusz Kibernetikai Társaság egyik repesve emelo lényszállítója levitte oket az étterem alépítményébe. Elégedetten vették tudomásul, hogy valaki vandalizálta a liftet, s így az nem tett rá kísérletet, hogy boldoggá tegye oket menet közben.
Az akna aljára érve kinyílt a liftajtó, s hideg, de áporodott légfuvallat csapta meg oket.
A liftbol kilépve elsoként egy hosszú betonfalat pillantottak meg, amelyen legalább ötven ajtó sorakozott, vécéberendezéseket kínálva mind az ötven fo életforma számára. Mindazonáltal, mint a Galaxis valamennyi parkolóján a parkolás egyetemes története során, ezen a parkolón is jól érzodött a türelmetlenség szaga. Befordultak a sarkon, egy mozgó járdára, amely hatalmas, barlangszeru térségen át vezetett a homályos messzeségbe. A csarnok szektorokra oszlott, mindegyik szektorban egy-egy étkezo társaság urhajója parkolt. Némelyik hajó kicsi volt és praktikus, a sorozattermékek közül való, de voltak itt fényes és hatalmas luxushajók is, a leggazdagabbak játékszerei.
Miközben Zaphod a hajók között haladt, olyasmi csillogott a szemében, ami a mohó bírvágy kifejezésének tetszett. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Zaphod szemcsillogása, egyértelmuen a mohó bírvágynak volt tulajdonítható.
Ott van Marvin, hívta fel Trillian a többiek figyelmét.
A mutatott irányba néztek. A távolban egy apró fémalak látszott, amint csüggedten dörgöli egy kis ronggyal az egyik hatalmas napcirkáló ezüstszínu burkolatát.
Az emeletnyi magasságban húzódó járdáról suru közönként széles, átlátszó csövek vezettek le a padlószintre. Zaphod átlépett egy ilyenbe, és lágyan leereszkedett. A többiek követték. Amikor Arthur Dent késobb visszaemlékezett erre a lebegésre, úgy gondolt rá, mint legélvezetesebb élményére az egész galaktikus utazás során.
Hé, Marvin! köszöntötte Zaphod a robotot. Örülök, hogy látlak!
Marvin megfordult, és olyan szemrehányó kifejezéssel nézett Zaphodra, amennyire csak lehetséges egy tökéletesen merev fémarc esetében. 
Dehogy örül, mondta. Nem örül nekem soha senki.
Ahogy gondolod, mondta Zaphod, és elindult, hogy közelebbi szerelmes pillantásokat vessen a hajókra. Ford követte ot. Trillian és Arthur Marvinhoz csatlakozott.
Nem, de tényleg, mi igen, veregette meg Trillian Marvin vállát, ami egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket a robot kifejezetten rühellt. Azok után, amennyit ránk vártál.
Ötszázhetvenhatmilliárdháromezerötszázhetvenkilenc évig, mondta Marvin. Kiszámoltam.
De látod, már itt is vagyunk, mondta Trillian, miközben úgy érezte (és ebben teljes egyetértésre talált Marvin részérol), hogy elég nagy bugyutaság, amit mond.
Az elso tízmillió év volt a legrosszabb, emlékezett Marvin. A második tízmillió év úgyszintén a legrosszabb volt. A harmadik tízmillió évet egyáltalán nem élveztem. Aztán az egész fokról fokra rosszabbodott.
Szünetet tartott. Csak akkorát, hogy amazok úgy érezzék, mondaniuk kéne valamit, majd folytatta.
Ebben a munkában persze rengeteg új arcot lát az ember. Ez az, ami a leginkább nyomasztó benne, mondta, és újabb szünetet tartott.
Trillian megköszörülte a torkát.
Jaj de.
A legépületesebb beszélgetést több mint negyvenmillió évvel ezelott folytattam. mondta Marvin.
Ó, te szegény...
 egy kávéautomatával.
Marvin kivárt.
És nem is.
Maga se szívesen beszélget velem, mi? kérdezte Marvin csüggedten. Trillian feladta, és Arthurhoz fordult.


Kicsivel odébb Ford Prefect talált valamit, igazából több dolgot is, ami megtetszett neki.
Zaphod, mondta csendesen. Nézd már ezeket a kis csillagtargoncákat!
Zaphod odanézett, és neki is tetszett, amit látott. A jármu, amit néztek, csakugyan elég kicsi volt, viszont egész különleges, amolyan gazdag gyerek játéka. Nem sok néznivaló volt rajta. Leginkább egy hétméteres papír repülogépre emlékeztetett, amelyet vékony, de eros fémfóliából hajtogattak. A hátsó végén volt egy kis vízszintes, kétszemélyes pilótafülke. Apró bubájmeghajtású motorja volt, amely önmagában nem képesítette túl nagy sebességre. Ezzel szemben hocsapdával volt felszerelve.
A hocsapda mintegy kétbillió tonnányi tömege egy fekete lyukban rejtezett, amelyet elektromágneses mezo tartott meg a hajó középso részén. Ez a hocsapda lehetové tette, hogy a hajó néhány mérföldnyire közelítsen meg egy sárga napot, s ott meglovagoljon egy alkalmas napkitörést.
A napszörfözés a létezo legegzotikusabb és legizgalmasabb sportok egyike. Azok, akik megengedhetik maguknak, és vállalkozni is mernek rá, a legirigyeltebb hosöknek számítanak a Galaxisban. Természetesen eszméletlenül veszélyes vállalkozás, és azok, akik nem pusztulnak el menet közben, kivétel nélkül a szexuális végkimerülés áldozatai lesznek a Daidalosz Klub valamelyik afterflare partiján.
Ford és Zaphod megnézte a gépet, és továbbment.
Hát ez a kis aranyos? kérdezte Ford. Ez a mandarinszínu csillagtragacs itt a fekete naprombolóval. 
A csillagtragacs egy másik kis hajóféle volt. Valójában teljesen félrevezeto elnevezést adtak neki, hiszen egy dologra aztán teljesen alkalmatlan volt, és ez a csillagközi utazás. Alapjában véve egyszeru, sportos bolygóugró hajó volt, valami másnak kozmetikázva, mint ami. Egy biztos. szép volt a vonalvezetése.
Ford és Zaphod továbbment.
A következo hajó, egy nagy luxuscirkáló, olyan harminc méter hosszú lehetett. Tervezésekor nyilvánvalóan az volt a fo szempont, hogy szemlélojét elöntse a sárga irigység. A külso kiképzés és a tartozékok részletei mind azt harsogták, hogy. “Nem elég, hogy olyan gazdag vagyok, hogy ilyen hajóm van, de annyira gazdag, hogy már nem is veszem komolyan.” Csodálatosan visszataszító volt az egész.
Ezt nézd meg! mondta Zaphod. Multiklaszteres kvarkmeghajtás, perspulex karosszéria. Tuti, hogy Lazlar Lyriconféle egyedi darab.
Zaphod tüzetesen végigvizsgálta a hajó külsejét.
Persze, mondta. Itt van az infrarózsaszín gyíkembléma a neutrínóburkolaton. Lazlar védjegye. Ennek aztán van mit a tejbe aprítania!
Egyszer, az Axelköd táján megelozött egy ilyen, mondta Ford.
Csúcssebességgel repesztettem, egyszer csak elhúzott mellettem. Úgy otthagyott, mintha csak parkoltam volna, és közben a csillaghajtómuve meg alig ketyegett. Egyszeruen hihetetlen volt! Zaphod elismeroen füttyentett.
Tíz másodperrel késobb, mondta Ford, egyenest belerohant a Jaglan Béta harmadik holdjába.
Na, ne! Tényleg?
Meg kell hagyni azért jól néz ki. Olyan, mint egy hal. Úgy is mozog, mint egy hal, de úgy kanyarodik, mint egy víziló. Ford most a másik oldalát vette szemügyre a hajónak.
Hé, ide süss! kiáltotta. Van itt egy nagy mázolmány az oldalán. Felrobbanó nap, a Katasztrófasújtotta Terület emblémája. Tuti, hogy a Pörkölt hajója. Jól megszaladt a szarházinak. Tudod, van ez a borzalmas számuk, amelyiknek a végén egy murepülo hajó belerohan a napba. Állítólag nagy show, csak sokba van a murepülo hajók miatt.
Zaphod figyelmét azonban más kötötte le. Tekintete a Pörkölt Desiato luxushajójával szomszédos hajóra irányult. Még a száját is eltátotta. 
Ez. mondta, ez aztán már tényleg árt az ember szemének.
Ford odanézett. Ot is megfogta a látvány. Klasszikus, egyszeru felépítésu hajó volt, olyan, mint egy lapos lazac, húsz méter hosszú, nagyon tiszta, nagyon sima. Mindössze egyetlen különös dolog volt rajta.
Hogyhogy ennyire. fekete? mondta Ford Prefect. Alig lehet kivenni az alakját... Mintha az összes fény belezuhanna! Zaphod csak hallgatott. Egyszeruen fülig beleesett a fekete hajóba. A hajó feketesége olyan határtalan volt, hogy alig lehetett megállapítani, milyen messze van az embertol.
Egyszeruen lesiklik róla a tekintet. mondta Ford csodálattal.
Érzelmes pillanat volt. Ford az ajkába harapott
Zaphod közelebb ment, lassan, mint egy megszállott, vagy még inkább, mint valaki, aki épp megszállni készül egy hajót, ami nem az övé. Elorenyúlt, hogy megcirógassa. Megtorpant a mozdulatban. Ismét elorenyúlt. Megint megtorpant.
Gyere, tapogasd csak meg ezt a felületet, suttogta rekedt hangon.
Ford odanyúlt, hogy megtapogassa. Megállt a keze.
Nem érzem. mondta.
Látod? Mondta Zaphod. Teljesen súrlódásmentes. Ez aztán tudhat repeszteni.
Zaphod komoly arccal Ford felé fordult. Legalábbis az egyik feje.
A másik továbbra is a hajót csodálta.
Mit gondolsz, Ford? kérdezte.
Úgy érted, hogy. Ööö. Ford lopva hátrapillantott. Úgy érted, léceljünk le vele? Hát illik ezt?
Nem.
Szerintem se.
De azért megcsináljuk, nem?
Már hogy a csudába ne csinálnánk?
Bámulták még egy kicsit a hajót, aztán Zaphod végre összeszedte magát.
Jó lesz igyekeznünk, mondta. Pillanatokon belül itt a világ vége, és az összes Horror Harold leözönlik a ruhatárba, hogy kiváltsa az urbelijét.
Zaphod, mondta Ford.
Igen?
Hogy csináljuk?
Egyszeru! mondta Zaphod, és megfordult. Marvin! kiáltotta.
Marvin lassan, nehézkesen megfordult, milliónyi apró, elektronikus úton szimulált nyikorgással és zörejjel kísérve a mozdulatot.
Ide gyere, mondta Zaphod. Van egy meló a számodra.
Marvin vánszorogva elindult feléjük.
Tuti, hogy nem fogom élvezni, morogta.
Dehogynem! lelkesedett Zaphod. Egy egész új élet tárul fel elotted, meglátod!
Na nem! Még egy? nyögte Marvin.
Befognád végre a szádat? sziszegte Zaphod. Figyelj! Ezúttal kaland lesz, izgalom és mindenféle vad dolgok!
Borzasztóan hangzik, mondta Marvin.
Marvin! Mindössze annyit kérek...
Gondolom, ki akarja nyittatni velem ezt az urhajót.
Hogy mit? Ja igen, úgy van. Pontosan, mondta Zaphod idegesen. Legalább másfél szemmel a bejáratot leste. szorította az ido.
Üdvösebb volna, ha egyszeruen megmondaná, mit csináljak, ahelyett hogy a lelkesedést próbálja élesztgetni bennem, mondta Marvin. Merthogy az bennem nincsen.
Marvin odament a hajóhoz, és megérintette. A hajó ajtaja nyomban kitárult.
Ford és Zaphod a nyílásra bámult.
Ugyan, szóra sem érdemes, mondta Marvin. Ja, egy szót sem szóltak? tette hozzá, és félreállt az útból.
Arthur és Trillian is csatlakozott a társasághoz.
Mi újság? kérdezte Arthur.
Oda nézz, mondta Ford. Mit szólsz a belsejéhez?
Egyre furcsább ez az egész, mondta Zaphod halkan.
Tiszta fekete, mondta Ford. Egyszeru, mindén csupa fekete odabent!
Az étteremben zajló események gyorsan közeledtek ahhoz a pillanathoz, amely után nincs újabb pillanat.
Minden szem a kupolára tapadt, kivéve Pörkölt Desiato testoréét, amely Pörkölt Desiatót fürkészte, valamint Pörkölt Desiatóét, amelyet a testor, illendoségbol, saját kezuleg zárt le. A testor eloredolt az asztalon. Ha Pörkölt Desiato életben van, úgy bizonyára arra használja fel ezt az alkalmat, hogy o maga hátradoljön, vagy ami még jobb, rövid sétára induljon. A testor nem az a fajta ember volt, akit a közelség vonzóbbá varázsolt. Mindazonáltal, sajnálatos állapotának köszönhetoen, Pörkölt Desiato teljesen mozdulatlan maradt.
Mr. Desiato, uram, suttogta a testor. Valahányszor megszólalt, úgy tunt, mintha a szája két oldalán lévo izmok egymás lábára taposva igyekeztek volna félreugrani az útból. 
Mr. Desiato, hall engem?
Pörkölt Desiato, amint az teljesen normális volt az o állapotában, meg sem mukkant.
Pörkölt! fröcsögte a testor.
Pörkölt Desiato természetes módon most sem válaszolt. Természetfeletti módon azonban igen.
Hirtelen megcsörrent elotte a pohár az asztalon, az egyik villa a levegobe emelkedett, és a pohárhoz koccant. Ezután a villa ismét elfoglalta korábbi helyét az asztalon.
A testor elégedetten dörmögött magában.
Ideje elindulni, Mr. Desiato, motyogta. Nem lenne tanácsos kivárni a tolongást a maga állapotában. Jó volna szép nyugodtan, kapkodás nélkül célba venni a következo showt. Hatalmas közönség volt. óriási siker! Kakrafoon. Ötszázhetvenhatmilliárdkétmillió éve. Biztos nagyon várta már, ugye?
A villa ismét felemelkedett, várt egy kicsit, elbizonytalanodott, majd újból a helyére zökkent.
Ne mondja már! biztatta a testor. Meg fogta látni, remek lesz! Le fogta taglózni oket! Dr. Dan Strassenfressen minden bizonnyal gutaütést kapott volna, ha hallja a testor beszédét.
Nagyon meg tudja fogni oket, amikor a fekete hajó a napba zuhan. És ez az új hajó valóságos szépség. Igazán sajnálom, hogy rámegy a mutatványra. Ha odaérünk, automata vezérlésre kapcsolom, mi meg lelépünk a cirkálóval. Rendben?
A villa helyesloen koppant egyet, majd a borospohár rejtélyes módon kiürítette önmagát.
A testor kitolta Mr. Pörkölt Desiato székét az étterembol.
Most pedig, kiáltotta Max a színpad közepérol, elérkezett a pillanat, amelyre mindannyian vártunk! Fellendítette a karját a levegobe. Mögötte a zenekar vad dobolásba ment át, amelybe belevegyült a szintetizátor hullámzó dübörgése. Max sokat morgott emiatt, de a zenészek azzal védekeztek, hogy benne van a szerzodésükben. Na, majd a menedzserem eligazítja oket, gondolta Max. Az ég forrásba jön! kiáltotta. A természet üvölto ürességgé omlik össze. Húsz másodpercen belül véget ér a világ! Látják a végtelenség fényét, amint felénk rohan?
Dühödten tombolt körülöttük a pusztulás. Ebben a pillanatban, mintegy végtelen távolságból, trombita harsant. Max szeme a zenekar felé fordult üregében. Nem volt trombitás közöttük! Hirtelen kavargó füstoszlop szállt fel közvetlenül mellette. A trombitaszóhoz újabb trombiták hangja csatlakozott. Több mint ötszázszor csinálta már végig Max ezt a showt, de soha ilyen nem történt vele. Riadtan hátrált az örvénylo füstoszlop elol, amelynek belsejében egy alak kezdett el materializálódni. Osöreg, szakállas férfi volt az illeto, köpenyben. Alakját fény övezte, szemében csillagok égtek, homlokát aranykorona ékesítette.
Mi ez? suttogta Max kerekre tágult szemekkel. Mi folyik itt?
Az étterem végében ülo koarcú társaság, amely a Nagy Zarquon Próféta Második Eljövetelét várta, talpra ugrott, és zokogva kántálni kezdett.
Max pislogott a meglepetéstol. Karját a hallgatóság felé emelte.
Nagy tapsot kérek, hölgyeim és uraim, kiáltotta, a Nagy Zarquon Prófétának! Íme, eljött! Zarquon másodjára is eljött közénk! A közönség mennydörgo tapsától kísérve Max átvonult a színpadon, és a próféta kézébe nyomta a mikrofonját. Zarquon krákogott. Körülnézett az egybegyulteken. A csillagok zavartan hunyorogni kezdtek. a szemében. Idegesen forgatta a kezében a mikrofont.
Ööö, mondta. Hello! Ööö. az a helyzet. izé. elnézést a késésért, de sajnos közbejött valami az utolsó percben. Szemlátomást idegesítette, hogy lélegzetvisszafojtva lesik minden szavát. Megköszörülte a torkát.
Ööö... hogy állunk az idovel? kérdezte. Volna egy per.. ?
És ekkor vége lett a világnak.


19. FEJEZET


A GALAXIS útikalauz stopposoknak hallatlan kelendoségében számos ok szerepet játszik. Egyrészt ez a rendkívül figyelemre méltó útikönyv viszonylag olcsó, másrészt nagy és barátságos betuk hirdetik a fedelén, hogy. NE ESS PÁNIKBA! De ami a legfontosabb, van benne egy rövid szójegyzék, amely helyenként pontos meghatározásokat tartalmaz. Az Univerzum geoszociális viszonyait tükrözo statisztikákat például ügyesen besurítették a kilencszázharmincnyolcezerháromszázhuszonnegyedik és a kilencszázharmincnyolcezerháromszázhuszonhatodik oldal közé. A szöveg leegyszerusíto stílusa részben annak köszönheto, hogy a leadási határidovel versenyzo szerkesztok egy müzlisdoboz hátuljáról nyerték az információt, amelyet aztán sebtében kicicomáztak néhány lábjegyzettel, hogy elkerüljék az összetuzést az engesztelhetetlenül szorszálhasogató Galaktikus Szerzoi Jogvédo Testülettel.
Csak mint érdekességet említjük meg, hogy egy késobbi fortélyos szerkeszto egy idohurok segítségével visszaküldte a könyvet az idoben, hogy aztán sikeresen megvádolhassa a müzligyártó ugyanannál a jogvédo testületnél.
Íme néhány szócikk a könyvbol.

Az Univerzum, néhány tény, amelynek ismerete megkönnyíti benne az életet.
1. TERÜLET. Végtelen.

A GALAXIS útikalauz stopposoknak a következo értelemben használja a “végtelen” szót.
Végtelen. Nagyobb, mint a valaha létezett legnagyobb dolog, továbbá nagyobb sok egyéb dolognál. Nevezetesen, sokkal nagyobb, mint az elképesztoen óriási, a baromi nagy és a “Hu, ezt nézd meg, mekkora!”. A végtelen olyan nagy, hogy hozzá képest a nagyság maga is eltörpül. 0lyasmirol van szó, amit leginkább a gigantikusszor, kolosszálisszor, lélegzetelállítóan hatalmas képzetével tudnánk érzékeltetni.

2. IMPORT. Nincs.
Végtelenül nagy területre lehetetlen bármit is. importálni, mivel nincs olyan, hogy “kívül”, ahonnan az import származhatna.

3. EXPORT. Nincs.

Lásd. Import.

4. NÉPESSÉG. Nulla.
Köztudott, hogy végtelen számú világ létezik, egyszeruen azért, mert végtelen tér áll rendelkezésre. Mindazonáltal nem mindegyiken van élet, ezért a lakott világok száma véges. Bármely véges szám osztva végtelennel, jó közelítéssel nullát ad eredményül, így az Univerzum átlagos népsurusége nullának mondható. Ebbol következik, hogy az egész Univerzum népessége maga is zéró, vagyis azok a személyek, akikkel idonként összefutunk, csupán a zabolátlan fantázia termékei.

5. PÉNZNEM. Nincs.
Valójában három szabadon konvertálható valuta létezik a Galaxisban, de egyik sem számit. Az altairi dollár mostanában omlott össze, a flainiai pitykebigyó csak flainiai pitykebigyóra váltható, és a trigani purnak is megvannak a maga speciális problémái. Az egy pur egyenlo nyolc ningi átváltási arány magában véve még nem jelentene gondot, csakhogy a ningi olyan háromszögletu gumiérme, amelynek hatezernyolcszáz mérföld az oldalhossza, s ennélfogva soha senki nem gyujtött össze annyit belole, hogy összejött volna egy purra való. A ningivel viszont nem lehet üzleteket bonyolítani, mert a Galaktibankok nem hajlandóak aprópénzzel bajlódni. Ebbo1 az is levezetheto, hogy a Galaktibankok maguk is a zabolátlan fantázia termékei.

6. MUVÉSZET. Nincs.
A muvészetnek az a feladata, hogy tükröt tartson a természet elé, és egész egyszeruen nem létezik akkora tükör, amely elég nagy volna erre a célra. (Lásd az 1. pontot.)

7. SZEX. Nincs.
Nos, ami azt illeti, rengeteg ,van belole, foleg azért, mert a pénz, a kereskedelem, a bankok, a muvészet és minden egyéb teljes hiánya miatt nincs semmi más, ami leköthetné az Univerzum nem létezo lakóinak figyelmét.
Mindazonáltal ebbe nemigen érdemes itt hosszabban belebonyolódni, mivel az egész kérdéskör roppant szövevényes. Akit további részletek érdekelnek, az lapozza fel a hetedik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik, tizennegyedik, tizenhatodik, tizenhetedik, tizenkilencedik és a huszonegyediktol a nyolcvannegyedikig terjedo fejezeteket, valamint az útikalauz teljes hátralevo részét.


20. FEJEZET


Az étterem létezése továbbra is folytatódott, ám minden egyébé megszunt körülötte. Az idorelasztáció megóvta a Teljesutat abban a semmiben, amely még csak vákuum sem volt, hanem szó szerint a Semmi maga. Nem volt semmi, amihez képest vákuumról lehetett volna beszélni.
Az erotérrel védett kupola ismét átlátszatlanná vált, a parti véget ért, a vacsorázók távozóban voltak, Zarquon eltunt az Univerzum egyéb részeivel együtt, az idoturbinák készen álltak, hogy visszahúzzák az éttermet az ido peremén a következo rendezvény számára, Max Quordepleen pedig visszavonult aprócska, befüggönyözött öltözojébe, s megpróbálta tempofonon elérni menedzserét.
A parkolóban ott állt a fekete hajó, némán, mozdulatlanul, lezárt ajtónyílással.
Ebben a pillanatban a néhai Mr. Pörkölt Desiato tunt fel a járdán, mögötte testorével, aki a széket tolta.
Leereszkedtek az egyik csövön. Ahogy közelebb értek a luxuscirkálóhoz, egy rámpa csapódott le a hajó oldaláról, megragadta a tolószék kerekét, s behúzta a hajó belsejébe. A testor követte gazdáját, s miután ellenorizte a halálfenntartó rendszer rácsatlakozását a hullára, elorement a kis pilótafülkébe. Itt bekapcsolta a távirányító-rendszert, amely aktiválta a luxuscirkáló mellett álló fekete hajó robotpilótáját, nagy megkönnyebbülést váltva ki ezáltal Zaphod Beeblebroxból, aki már tíz perce hiába próbálta elindítani a hajót.
A fekete hajó puhán eloresiklott a dokkból, majd fürgén és halkan elindult a csarnok közepén húzódó pályán. A végén hirtelen gyorsított, kilódult az idoindítóba, és megkezdte hosszú utazását a távoli múltba.

A Teljesút étlapja, engedély alapján, közöl egy részt a GALAXIS útikalauz stopposoknak egyik korábbi kiadásából. Az idézet így hangzik.
A fobb galaktikus civilizációk mindegyike három jól elkülönülo szakaszt élt át történelme során. Ezek a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság, más szóval a Hogyan, a Miért és a Hol fázisai.
Az elso fázis jellemzo kérdésfelvetése. “Hogyan szerezhetnénk egy kis ennivalót, a másodiké. “Miért kell ennie az embernek, mi a harmadikat leginkább a “Hol vacsorázzunk ma este?” kérdésével lehetne jellemezni. 

Az étlap továbbmegy ennél, amennyiben azt sugallja, hogy a Teljesút avagy a Vendéglo a világ végén kielégíto választ nyújt a harmadik kérdésre.
Amirol nincs szó az étlapban, az az, hogy noha nagyobb civilizációk esetében rendszerint sok ezer évet vesz igénybe a Hogyan, a Miért és a Hol fázisain való áthaladás, kisebb szociális egységek, a körülmények kényszeríto hatására, rendkívül gyorsan túljuthatnak a fejlodés eme lépcsoin, ámbár sokszor nem a felvázolt sorrendben. Íme.
Hogy állunk? kérdezte Arthur Dent.
Rosszul, felelte Ford Prefect.
Hol vagyunk? kérdezte Trillian.
Fogalmam sincs, felelte Zaphod Beeblebrox.
Miért? kérdezte Arthur Dent.
Pofa be! javasolta Zaphod Beeblebrox és Ford Prefect.
Ezzel nyilván azt akarjátok kifejezni, mondta Arthur Dent, figyelmen kívül helyezve a javaslatot, hogy nem tudjuk irányítani az urhajót.
A hajó kóvályogva lendült ide-oda, jelezve, hogy Ford és Zaphod megkísérli kicsavarni az irányítást a robotpilóta kezébol. A hajtómu úgy üvöltött és vinnyogott, mint elfáradt kisgyerek a szupermarketben.
Engem leginkább ez a vad színskála borít ki, mondta Zaphod, akinek nem egészén három perc repülés elég volt ahhoz, hogy a hajó iránti lángolás kihunyjon benne. Valahányszor eltekerek egy fekete alapon fekete felirattal ellátott fekete szabályzót, kigyullad egy kis fekete lámpa, s fekete fénnyel adja tudtomra, hogy a beállítás sikerült.
Mi ez? Valami galaktikus hiperhullaszállító?
Az ide-oda rángatózó kabinnak fekete volt a fala, fekete a mennyezete, feketék voltak benne az ülések (amelyek kezdetlegességét az a tény magyarázta, hogy a hajót egyetlen fontos útra szánták, utasok nélkül), fekete volt az irányítópanel, feketék voltak a muszerek s a felerosítésükre szolgáló kis csavarok, fekete volt a vékony, bolyhozott nejlon padlóborítás, és amikor az egyik sarkát felhajtották, kiderült, hogy az alatta lévo szívacsréteg is fekete.
Lehet, hogy a tervezo szeme másféle hullámhosszra reagál, mint a miénk, vetette fel Trillian.
Vagy nincs elég fantáziája, motyogta Arthur.
Az is lehet, vélte Marvin, hogy nyomasztotta valami.
Az az igazság, no persze ok ezt nem tudhatták, hogy a dekoráció gyászos voltát a hajótulajdonos sajnálatos, ám adózás szempontjából mégis kedvezo állapota tette indokolttá.
Ebben a pillanatban a hajó különösképpen émelyíto rángást produkált.
Lassan a testtel, mondta Arthur, mert tériszonyom van.
Idoiszonyod, mondta Ford. Visszafelé zuhanunk az idoben.
Köszönöm, mondta Arthur. Most már azt hiszem, tényleg mindjárt rosszul leszek.
Csak tessék, mondta Zaphod. Úgyis elkelne egy kis szín idebent.
Ezt hívjátok ti étkezés utáni tereferének? = csattant fel Arthur.
Zaphod Fordra bízta a muszerek tanulmányozását, majd Arthurhoz botorkált.
Ide hallgass, földlakó, szólt dühösen. Ha jól tudom, van egy feladatod. Meg kell találnod a Kérdést a Végso Válaszhoz.
Már megint? lepodött meg Arthur. Azt hittem, már rég el lett felejtve az egész!
Már hogy lenne, picim! Ahogy az egerek megmondták, rengeteg pénzt megér ez a megfelelo körökben. És mindez abban a te úgynevezett fejedben van elhantolva.
Igen, de...
Semmi de! Gondold csak meg! Az élet értelme! Markunkban van valami, amivel sakkban tarthatjuk a Galaxis összes fejzsugorítóját! Ez magában felér egy vagyonnal! Én például egy egész pénzverdével tartozom az analitikusomnak.
Arthur sóhajtása nem sok lelkesedésrol árulkodott.
Na jó, mondta. De hogy fogjunk hozzá? Nincs semmi elképzelésem. Azt mondják, hogy a Végso Válasz vagy mi. negyvenketto. Honnan a csudából tudjam, hogy mi volt a kérdés? Akármi lehetett.
Teszem azt. mennyi hatszor hét?
Zaphod egy pillanatig mereven nézett Arthurra. Aztán a szemei lángra gyúltak a felismerés izgalmától.
Negyvenketto! kiáltotta.
Arthur, a nem túl magas szellemi szint nemzetközi jelzését alkalmazva, néhányszor végighúzta a tenyerét a homloka elott.
Igen, mondta. Én is tudok számolni.
Zaphodnak megnyúltak az arcai.
Csak azt akartam ezzel mondani, hogy a kérdés akármi lehet, mondta Arthur, és nem látom be, hogy mért pont nekem kéne tudnom.
Azért, sziszegte Zaphod, mert ott voltál, amikor a bolygód átment füstbombába.
Nálunk, a Földön van valami, kezdte Arthur.
Volt, javította ki Zaphod.
…amit tapintatnak hívnak, hívtak. Mindegy, nem számít.
A lényeg az, hogy nem tudom.
Én igen, szólalt meg Marvin halkan, tompa visszhangokat keltve a kabinban.
Ford kiszólt a szabályzógombok közül, amelyekkel még mindig nem adta fel vesztésre álló csatáját.
Marvin, nem illik beleszólni, mondta, az organizmusok beszélgetésébe.
A kérdés belevésodött a földlakó agyhullámmintázatába, folytatta Marvin, de nem hiszem, hogy ez igazán érdekelné magukat.
Úgy érted, hökkent meg Arthur, úgy érted, hogy belelátsz az agyamba?
Úgy, mondta Marvin.
Arthur döbbenten meredt a robotra.
És? kérdezte.
 Elképeszto, hogy lehet ilyen kis aggyal élni!
Nem gondolod, mondta Arthur, hogy sérto, amit mondasz?
De, nyugtázta Marvin.
Á, ne törodj vele, mondta Zaphod, csak kitalálta az egészet.
Kitaláltam? csóválta meg a fejét Marvin, mintegy paródiáját nyújtva a megdöbbenésnek. Mért találnék én ki bármit is? Az élet úgy is épp elég rossz, ahogy van, nemhogy még további részeket találjak ki hozzá!
Marvin, kérdezte Trillian gyöngéd, kedves hangon, amilyenre egyedül o volt képes, amikor ezzel a félresikerült teremtménnyel kellett beszélni, ha mindig is tudtad, akkor mért nem szóltál eddig? Marvin a lány felé tekerte a fejét.
Senki sem kérdezett, felelte egyszeruen.
Most viszont kérdezünk, fémember, förmedt rá Ford a robotra.
Ebben a pillanatban a hajó abbahagyta, a zötykölodést és az imbolygást, s a hajtómu visítása finom zümmögéssé mérséklodött.
Hé, Ford, mondta Zaphod, így már sokkal jobb. Ezek szerint kidzsanáztad, hogy muködik a szabályzórendszer?
Nem, mondta Ford. Csak felhagytam a babrálásával. Legjobb, ha egyszeruen arra megyünk, amerre a hajó akar, és kész!
Jó, nem bánom, mondta Zaphod.
Tudtam, hogy nem igazán érdekli magukat, dünnyögte Marvin, aztán leroskadt egy sarokban, és kikapcsolta magát.
A gond az, mondta Ford, hogy a hajó egyetlen muködo készüléke olyan jelzéseket ad, ami erosen aggaszt. Ha arra való, amire gondolok, és azt mutatja, amit gondolok, akkor máris túl messzire mentünk vissza a múltba. Vagy kétmillió évvel korábban járunk a saját idonknél.
Zaphod vállat vont.
A2 ido csalóka, mondta.
Szeretném tudni, kié ez a hajó egyáltalán, szólt közbe Arthur.
Az enyém, mondta Zaphod.
De tényleg, kié?
Tényleg az enyém, erosködött Zaphod. Nézd. A magántulajdon lopás. Ezek szerint a lopás magántulajdon. A hajót én loptam, tehát az enyém. Világos?
Ezt a hajónak kéne elmagyaráznod, mondta Arthur.
Zaphod a konzolhoz lépett.
Hajó! mondta, és megdöngette az irányítópultot. Itt az új gazdád beszél.
Nem jutott tovább. Több dolog is történt egyszerre. A hajó kilépett az idoutazási üzemmódból, és felbukkant a valós térben.
Az idoutazás alatt hasznavehetetlen muszerek egyszerre mind kigyúltak a vezérlopulton.
A konzol fölött jókora képernyo pislant életre, feltárva az elottük húzódó széles csillagtartományt, kellos közepén egy hatalmas nappal.
Mindez azonban nem szolgáltatott volna elég okot arra, hogy Zaphod, s ugyanígy a többiek is, egész testével a kabin hátsó falának csapódjon, amint ez ebben a pillanatban bekövetkezett. A mondott becsapódást egyetlen mennydörgésszeru zaj okozta, amely a monitor képernyojét körülvevo hangszórókból robbant elo.


21. FEJEZET


Odalent, a Kakrafoon száraz, vörös világában, a hatalmas Rudlit sivatag közepén a színpadi technikusok a hangosító rendszert ellenorizték.
Pontosabban mondva, csak a hangosítóberendezés volt a sivatagban, a technikusok nem. Ok már visszatértek a Katasztrófasújtotta Terület óriási vezérlohajójának biztonságába, amely odafent függött pályáján, jó négyszáz mérföldnyire a bolygó felszínétol. Megvolt rá az okuk. a hangsilók ötmérföldes körzetén belül senki sem élhette volna túl a hangolást.
Ha tehát Arthur Dent öt mérföldnél közelebbre merészkedett volna a hangsilókhoz, az lett volna az utolsó tuno gondolata, hogy a hangosítóberendezés, mind alakját, mind méretét tekintve, eros hasonlóságot mutat Manhattannel. A silókból kiemelkedo neutrínófáziserosíto antennák baljósan meredeztek az ég felé, eltakarva a plutóniumreaktorok sokaságát s a mögöttük lévo szeizmikus erosítoket. Betonbunkerek mélyébe rejtve, lent a hangsilókból emelt város alatt, voltak eldugva azok a hangszerek, amelyeket a zenészek az urhajóból készültek megszólaltatni a roppant fotonurgona, a basszus detonátor és a Megabumm dobfelszerelés.
A show zajosnak ígérkezett.
A hatalmas vezérlohajó fedélzetén javában folytak az elokészületek. Idoközben befutott Pörkölt Desiato luxushajója is, amely parányi ebihalnak tetszett a vezérlohajó mellett. A sajnálatos állapotú úriembert épp most szállították végig a magas boltozatú folyosókon, hogy összehozzák a médiummal, aki az elhunyt pszichikai impulzusait tolmácsolja majd az urgona billentyuzete felé.
Épp most érkezett meg az orvos is egy logikaprofesszor és egy tengerbiológus társaságában. Ezeket a szakembereket azért repítették ide a Maximegalonról fantasztikus költségen, hogy próbáljanak szót érteni a szólóénekessel, aki egy marék pirulával bezárkózott a fürdoszobába, és addig nem hajlandó onnan kijönni, amíg valaki meggyozo módon be nem bizonyítja neki, hogy nem hal (mármint a szólóénekes). A basszust kezelo muzsikus épp azzal foglalatoskodott, hogy szétgéppuskázza a hálószobáját, a dobost pedig egyszeruen nem találták a fedélzeten.
A lázas keresés végül is sikerrel járt, mert kiderült, hogy a dobos több mint száz fényévnyire álldogál a Santraginus V tengerpartján, ahol elmondása szerint már több mint félórája boldognak érzi magát, mert talált egy apró követ, akivel jól megértik egymást. Az együttes menedzsere hatalmasan megkönnyebbült. Ez annyit jelentett ugyanis, hogy a turnén immár tizenhetedszer is egy robot fog dobolni, minél fogva a cimballisztikai idozítés tökéletes lesz. A szubéter zsongott a hangcsatornákat ellenorzo színpadtechnikusok párbeszédétol, s ez volt az, amit a fekete hajó belsejében hallani lehetett.
A hajó kábult utasai a kabin fekete falához lapulva hallgatták a monitor felol sugárzott hangokat.
Oké, a kilences csatorna feszültség alatt, mondta egy hang. Most jön a tizenötös csatorna... újabb recsego mennydörgés robajlott át a hajón.
A tizenötös csatorna rendben, mondta egy másik hang.
Közbevágott egy harmadik hang.
A fekete murepülo hajó pályára állt, mondta. Remekül néz ki.
Oltári napfejes lesz! Színpadi komputer vonalban? 
Egy komputer hangja válaszolt.
Vonalban, mondta.
Vedd át a fekete hajó irányítását.
A fekete hajó a trajektóriaprogram vezérlése alatt. Készenlét indul.
Húszas csatorna.
Zaphod átlódult a kabinon, és gyorsan eltekerte a szubétervevo frekvenciáját, mielott a következo agyforraló ricsaj lecsapott volna rájuk. Remegve állt a készülék mellett.
Mit jelent az, hogy napfejes? kérdezte Trillian egészen halkan.
Azt jelenti, mondta Marvin, hogy a hajó fejest ugrik a napba.
Nap és fejes. Egyszeru, nem? Különben is, mire számítottak, amikor ellopták Pörkölt Desiato murepülo hajóját?
Honnan tudod, kérdezte Zaphod olyan hangon, amely még egy vegai hóhüllot is megdidergetett volna, hogy ez Pörkölt Desiato murepülo hajója?
Egyszeru, felelte Marvin. Én álltam be vele a parkolóba.
Akkor meg mért nem figyelmeztettél minket?
Azt mondta, izgalmat akar, kalandot és mindenféle vad dolgokat.
Hát ez borzasztó, jegyezte meg Arthur a beálló csendben.
Pontosan ezt mondtam én is, helyeselt Marvin.
Az új frekvencián a szubétervevo nyilvános közvetítést fogott, ez visszhangzott most a kabinban.
Remek idonk van a koncertre ma délután. Itt állok a színpad elott, hazudta a riporter, a Rudlit sivatag kellos közepén, és hiperbinoptikus szemüvegemmel jól látom a horizonton összegyult hatalmas nézosereget. Mögöttem a sugárzóantennák erdeje, fölöttem ragyogóan süt a nap, nem is sejtve, mi vár rá. A környezetvédo lobby viszont rosszat sejt. Azt állítják, hogy a koncert földrengéseket, szökoárakat, hurrikánokat és helyrehozhatatlan károkat fog okozni az atmoszférában, meg minden egyebet, amit a környezetvédok hajtogatni szoktak.
De épp most kaptam a jelentést, hogy a Katasztrófasújtotta Terület egyik képviseloje ma délben találkozott a környezetvédokkel, s miután halomra lotte oket, immár semmi sem áll az útjában annak. Zaphod kikapcsolta a vevot, és Fordhoz fordult.
Tudod, mire gondolok? kérdezte.
Gondolom, felelte Ford.
Akkor ki vele, mit gondolsz, mire gondolok.
Azt gondolom, arra gondolsz, hogy ideje lelépni errol a hajóról.
Úgy gondolom, igazad van, mondta Zaphod.
Akkor egyre gondolunk, mondta Ford.
De hogyan? kérdezte Arthur.
Csönd! mondta Ford és Zaphod. Gondolkodunk.
Végünk van, mondta Arthur, ezt nem éljük túl.
Jó volna, ha ezt abbahagynád, mondta Ford.
Érdemes ezen a ponton felidézni Ford elméleteit, amelyeket akkoriban alkotott, amikor elso ízben találkozott emberi lényekkel. Ezek az elméletek a homo sapiens különös szokására kerestek magyarázatot, arra, hogy egyedei mért ismételgetik unos-untalan a legtriviálisabb megállapításokat, mint például “Szép idonk van ma” vagy "Maga milyen magas!” vagy “Végünk van, ezt nem éljük túl”. Elso elmélete szerint az embereknek minden bizonnyal benone a szájuk, ha nem járatnák folytonosan.
Néhány hónapós megfigyelés után újabb elmélettel állt elo, amely így hangzik. “Ha az emberek nem járatnák folyton a szájukat, óhatatlanul elkezdene muködni az agyuk.”
Az az igazság, hogy a második elmélet még fokozottabban állt a Kakrafoon belcerebonjaira.
A belcerebonok nagyfokú ellenszenvet váltottak ki a szomszédos fajokból azáltal, hogy az egyik legfelvilágosultabb, legfejlettebb és mindenekelott legbékésebb fajt alkották a Galaxisban. Eme viselkedésükért, amelyet természetesen bántóan önteltnek és provokatívnak ítéltek meg, a Galaktikus Törvényszék minden szociális betegségek legkegyetlenebbikével, a telepátiával sújtotta oket. Ennél fogva, ha nem akarták, hogy öt mérföldön belül mindenki értesüljön minden aprócsepro gondolatukról, kénytelenek voltak állandóan és hangosan az idojárásról, ilyen-olyan fájdalmaikról, a délutáni meccsrol, valamint arról beszélni, milyen zajos hely lett Kakrafoon az utóbbi idoben.
Volt egy másik lehetoségé is annak, hogy idolegesen kiiktassák az agyukat, mégpedig az, ha a Katasztrófasújtotta Terület egy-egy koncertet rendezett náluk.
A Katasztrófasújtotta Terület koncertjének idozítése kritikus volt. A murepülo hajónak még a koncert megkezdése elott kellett elindulnia a nap felé, hogy a becsapódás hat perccel és harminchét másodperccel a vonatkozó szám csúcspontja elott következzen be, hogy a napkitörés fényének elég ideje legyen a Kakrafoonra érni. A fekete hajó már számos perce megkezdte zuhanását, mire Ford Prefect végre befejezte a többi helyiség átkutatását. Izgatottan robbant be a kabinba.
A Kakrafoon napja rémisztoen nagyra nott a monitor képernyojén, rájuk villantva a hidrogénfúzió fehér izzású poklát. A nap korongja pillanatról pillanatra nott, miközben a hajó, fittyet hányva Zaphod ökölcsapásaira, amelyek az irányítókonzolra zuhogtak, mind sebesebben rohant célja felé.
Arthur és Trillian ábrázatára ráfagyott az éjszakai országútra vetodött nyúl arckifejezése, a nyúlé, amely rendületlenül farkasszemet néz a közeledo reflektorokkal, szilárdan bízva abban, hogy a gépkocsi elobb pislogja el magát.
Zaphod feldúlt pillantással perdült hátra.
Ford, mondta, hány mentokabinunk van?
Egy sincs, válaszolt Ford.
Zaphod szája szótlanul mozgott.
Megszámoltad? kérdezte végül.
Kétszer is, mondta Ford. Sikerült kapcsolatba lépni a színpadtechnikusokkal?
Ja, mondta Zaphod keseruen. Megmondtam nekik, hogy egy csomó ember van a fedélzeten, mire azt válaszolták, hogy mindenkit üdvözölnek.
Ford szeme kiguvadt.
Nem mondtad meg nekik, hogy ki vagy?
Dehogynem. Azt felelték erre, hogy részükrol a szerencse. Meg szó volt valami éttermi számláról is.
Ford durván félrelökte Arthurt, és az irányítókonzol fölé hajolt.
Hát egyik nyavalyás se muködik? kérdezte dühösen.
Ki vannak iktatva.
Mért nem vered szét a robotpilótát?
Ahhoz elobb meg kéne találni. Vezetékes kapcsolatnak semmi nyoma. Egy pillanatig fagyos csend lett.
Arthur a kabin hátuljában téblábolt. Egyszer csak megtorpant.
Nem tudja valaki véletlenül, kérdezte, mi az, hogy teleport?
újabb pillanat telt el.
A többiek lassan feléje fordultak.
Lehet, hogy nem alkalmas a pillanat rá, mondta Arthur, csak azért kérdem, mert eszembe jutott, hogy nemrég emlegettétek, és az elobb itt azt olvastam.
Hol? kérdezte Ford Prefect csendesen.
Hát csak itt, mutatott Arthur egy sötét szabályozódobozra a kabin hátuljában. Ide van írva mindjárt az alá, hogy mentési, a fölé, hogy rendszer, és a mellé, hogy üzemen kívül.
A zurzavarban, amely rögtön ezután bekövetkezett, mindössze egyetlen követheto esemény volt. Ford Prefect keresztülvetette magát a kabinon, egyenest az Arthur által jelzett fekete doboz felé, majd ismételten lecsapott a dobozon lévo fekete gombra. Egy kétméteres panel félrecsúszott az útból, feltárva maga mögött egy kamrát, amely afféle többszemélyes zuhanyzófülkének látszott, amely leselejtezett elektromos berendezések tárolásában talált új hivatást magának. A mennyezetrol félig szerelt vezetékek lógtak, a padlón egy rakás félrelökött alkatrész hevert, egy fali mélyedésben pedig, félig kifordulva a helyérol, ott lifegett egy programozható panel. A Katasztrófasújtotta Terület egyik ifjú könyveloje, aki ellátogatott a gyárba, ahol a hajó épült, kérdore vonta a muvezetot, hogy mi a fenének a teleport, pláne ilyen drága, egy olyan hajóba, amelyiknek csak egyetlen fontos útja lesz, s az is utas nélküli. A muvezeto erre elmagyarázta, hogy a teleportra tíz százalék árengedmény van, mire a könyvelo kifejtette, hogy az tökmindegy. Erre a muvezeto tovább magyarázott, hogy ez a legjobb, legnagyobb teljesítményu és legkorszerubb teleport, ami csak pénzért kapható, mire a könyvelo megjegyezte, hogy neki ingyen sem kéne. Erre a muvezeto elmagyarázta, hogy akkor is be kell jutni valahogy a hajóba, mire a könyvelo elmondta, hogy a hajó ajtaja tökéletesen megfelel erre a célra. Erre a muvezeto azt tanácsolta neki, hogy menjen és húzza le magát valahol, mire a könyvelo felvilágosította, hogy az az ökölnyi tárgy, amely nagy sebességgel repül az orra felé, valóban egy ököl, és majd o megmutatja. A nézeteltérés után a munka félbeszakadt, és a teleportot, amely végül is az “Egyb. trt.” címszó alatt került fel a számlára, ötszörös áron sózták a megrendelore.
Ördög és kapor! morogta Zaphod, miközben Forddal együtt megpróbált eligazodni a vezetékek dzsungelében. Kis ido után Ford szól Zaphodnak, hogy álljon félre. Bedobott egy érmét a teleportba, és benyomott egy kapcsolót a lifego szabályozópanelon. Egy reccsenés, egy villanás, és az érme nem volt sehol.
Ez a része rendben, mondta Ford, viszont hiányzik az irányítórendszer. Egy teleport irányítórendszer nélkül. ki tudja, hová viszi az embert.
A Kakrafoon napja idoközben hatalmasra hízott az ernyon.
Mit számít az! mondta Zaphod. Megyünk, ahová megyünk.
És ezen kívül, tette hozzá Ford, az automatika is hiányzik. Ez azt jelenti, hogy nem mehetünk el mindnyájan. Valakinek maradnia kell, hogy muködtesse a ketyerét.
Egy hosszú pillanatra csend lett. A nap egyre hatalmasabbnak látszott.
Hé, Marvin, kis komám, mondta Zaphod kedélyesen. Hogy érzed magad? 
Gondolom, nem annyira rosszul, mint nemsokára, dünnyögte Marvin.

Kicsivel késobb a kakrafooni koncert váratlan kifejlethez érkezett. A fekete hajó, fedélzetén egyetlen morcos utasával, a tervezett idopontban a nap nukleáris kemencéjébe csapódott. Hatalmas napkitörés lövellt ki több millió mérföld mélyen az urbe, izgalomba hozva a tucatnyi napszörfözot, aki a napfelszín közelében röpködve várta ezt a percet.
Pillanatokkal azelott, hogy a kitörés fénye elérte volna a Kakrafoont, a sivatag kettéhasadt egy mély törésvonal mentén. Egy hatalmas és eladdig fel nem fedezett föld alatti folyó tört fel a mélybol, amit másodpercekkel késobb több millió tonnányi habzó láva kitörése követett. Az izzó láva több száz méterre repült az égbe, egy szempillantás alatt elpárologtatva a folyó vizét mind a felszín felett, mind alatta, s mindezt akkora robbanás kísérte, amelynek robaja oda-vissza zengett a bolygó kerületén.
Azon kevesek, akik túlélo szemtanúi voltak az eseményeknek, megesküsznek. rá, hogy az egész százezer négyzetmérföldnyi sivatag mérföldnyi vastagságú palacsintaként repült a levegobe, ott megperdült és visszaesett lapjára. Ugyanebben a pillanatban a napkitörés sugárzása az elpárolgott víz felhoin átszurodve elérte a felszínt. Egy évvel késobb a százezer négyzetmérföldnyi sivatagot vastag virágszonyeg borította. A bolygó körüli atmoszféraszerkezete kissé megváltozott. A nyári nap kevésbé erosen tuzött, s a téli fagy sem volt olyan kemény, mint azelott. Gyakran szemerkélt az eso, és a Kakrafoon sivatagos világa lassanként paradicsommá változott. A robbanás ereje megsemmisítette a telepatikus mezot is, amellyel a kakrafooniak meg voltak átkozva.
A Katasztrófasújtotta Terület szóvivoje, az, aki a környezetvédoket lelotte, állítólag úgy nyilatkozott, hogy az eset “remek hecc” volt.
Sok megindító beszéd hangzott el akkoriban a muzsika gyógyító erejérol. Néhány szkeptikus természettudós azonban behatóbb vizsgálatnak vetette alá az eseményrol készült feljegyzéseket, s azt állította, hogy bizonyítékok merültek fel, miszerint egy hatalmas ereju mesterségesen indukált valószínutlenségi mezo volt az oka mindennek, amely az ur közeli tartományából szivárgott át a Kakrafoon környezetébe.


22. FEJEZET


Arthur felébredt, de rögtön meg is bánta az egészet. Volt már azelott is másnapos, de nem ilyen mértékben. A különbség úgyszólván dimenzionális volt. Ez volt a macskajajok legjajabbika. A teleportálás, döntötte el, mint a berúgás oka, messze nem nyújt akkora élvezetet, mint, mondjuk, egy jókora fejbe rúgás. Minthogy pillanatnyilag a tompa dübögés miatt, amit érzett, nem akaródzott megmozdulnia, csendben feküdt tovább, és merengett. Az az alapveto probléma a helyváltoztatás legtöbb módozatával, gondolta, hogy egyik sem éri meg igazán a fáradságot. A Földön, amikor még volt olyan, hogy Föld, mielott az új hiperursztráda építése miatt lerombolták volna, a gondot a kocsik okozták. A hátrányok, amelyek azzal a ténnyel függtek össze, hogy rengeteg fekete ragacsos trutyit szippantottak elo a föld mélyébol (ahol nagyon jó helyen volt), csak azért, hogy egyrészt kátránnyá alakítsák a szárazföld beborítására, másrészt füstté a levego telítésére, s végül, hogy a maradékot a tengerbe öntsék, messze túlszárnyalták azt az elonyt, amit az jelentett, hogy gyorsabban el lehetett jutni egyik helyrol a másikra, különösen, ha meggondoljuk, hogy az a hely, ahová igyekeztél, mindezek következtében valószínuleg ugyanolyan volt, mint ahonnan elindultál, más szóval csupa kátrány, csupa füst és halaktól mentes. És mi a helyzet a teleportálással? Bármiféle módja az olyan helyváltoztatásnak, amely abból áll, hogy az embert atomokra tépik, majd ezeket az atomokat átrepítik a szubéteren, csak azért, hogy végül, amikor hosszú évek után kezdenének végre rájönni a szabadság ízére, újra összepasszírozzák oket nos, ez bizony nem egy nyero dolog.
Sokan végiggondolták mindezt, mielott még Arthur Dentnek eszébe jutott volna, hogy dalokat írjon a teleportálásról. Az alábbiakban közölt nótát hatalmas tömegek kántáltak valamikor a Szíriusz Kibernetikai Társaság Widám Wilág III-on épült teleportgyára elott.

Aldebarannak szép s takaros
Lányai tettre merészek,
Fess idegennel, hogyha csinos,
Ágyba bebújni is készek.
Megtesznek véle bármit is ott,
Mire áhító szelleme vágy,
De ha szétszedve juthatok el csak oda, Nem vonz az urbeli ágy.

Együtt.
Szedj darabokra, szedj darabokra!
Isteni klassz lebegés!
De ha szétszedve juthatok el csak oda, Elhagy a kanremegés.
Szíriusz méhe kincseket rejt,
De hisz tudja ezt minden okos,
Vénusznak dombját hágd, kisapám,
Ha az asszonyod állapotos.
Boldogan szállnék véletek én,
Utazásra, ím, kerget a kedv,
De ha szétszedve juthatok el csak oda, Kiszárad bennem a nedv.

Együtt.
Szedj darabokra, szedj darabokra!
Azt mondom, jó lesz, ha félsz,
Mert ha ízekre próbálsz szétszedni engem, Barátom, nem soká élsz.
és így tovább és így tovább. Volt egy sokkal rövidebb nóta is.
Teleportáltunk az egyik éjjel,
Én, meg Tony, meg Mary, szegény,
Mary a mellét Tonynak adta,
S püspökfalatját kaptam meg én.

Arthur érezte, hogy a fájdalom hullámai lassan csendesülnek, ámbár még mindig érzett valami tompa dübögésfélét. Lassan, óvatosan felállt.
Hallod ezt a tompa dübögést? kérdezte Ford Prefect.
Arthur hátraperdült, és imbolyogva nézte a közeledo Fordot, akinek vörös volt a szeme és savószínu az arca.
Hol vagyunk? nyögte ki Arthur.
Ford körülnézett. Hosszú, kanyargós folyosón álltak, amelynek végét egyik irányban sem lehetett látni. A külso acélfal, amely a halványzöldnek arra a beteges árnyalatára volt festve, amit iskolákban, kórházakban és elmegyógyintézetekben használnak, hogy megfelelo mértéku depressziót váltsanak ki a bentlakókból, befelé hajlott a fejük felett, ahol is összetalálkozott a belso függoleges fallal, amely, elég különös módon, kávébarna színu faliszottessel volt burkolva. A padlót sötétzöld, bordázott gumi borította. Ford továbblépett egy igen vastag, sötét, de átlátszó panelhoz, amely a külso falba volt beépítve. Számos rétegbol állt, ám így is látni lehetett rajta keresztül a távoli csillagok fénypontjait.
Azt hiszem, valamiféle urhajón vagyunk, mondta. Odébb, a folyosón, tompa dübögés visszhangzott.
Trillian? szólt Arthur idegesen. Zaphod?
Ford vállat vont.
Sehol sincsenek, mondta. Körülnéztem. Ki tudja, hová kerültek. Egy programozás nélküli teleport fényévekre lökheti ki az embert bármelyik irányban. Abból, ahogy érzem magam, jó messzire vetodhettünk mi is.
Mért, hogy érzed magad?
Rosszul.
Vajon mi lehet velük?
Nem lehet tudni. Sem azt, hogy hol vannak, sem azt, hogy, hogy vannak és azt sem, hogy vannak-e egyáltalán. És segíteni sem tudunk rajtuk. Tégy úgy, ahogy én.
Hogy?
Ne gondolkozz rajta.
Arthur egy ideig forgatta magában a gondolatot, kénytelen kelletlen belátta a benne rejlo bölcsességet, aztán félretette. Mély lélegzetet vett.
Lépések! kiáltott fel hirtelen Ford.
Hol?
Ez a zaj. A tompa dübögés. Lábdobogás! Hallgasd csak! Arthur fülelt. A zaj meghatározhatatlan távolságból visszhangzott feléjük. Tompa lábdobbanások zaja volt, amely észrevehetoen mind hangosabbá vált.
Gyerünk, mondta Ford élesen.
Ford az egyik irányba indult, Arthur a másikba.
Nem arra! mondta Ford. Arról jönnék.
Dehogy is! ellenkezett Arthur. Arról!
Nem, hanem.
Megdermedtek. Kisvártatva megfordultak. Erosen füleltek mind a ketten. Belátták, hogy a másiknak van igaza. Elindultak az ellenkezo irányban, egymással szemben.
Félelem markolt beléjük.
A zaj mindkét irányból erosödött.
Néhány méterre tolük egy keresztfolyosó nyílt merolegesen a belso falra. Sietve elindultak arrafelé. Az új folyosó sötét volt, borzasztóan hosszú, és ahogy mentek, az a benyomásuk támadt, mintha egyre hidegebb és hidegebb lett volna a klíma. Jobbra és balra újabb folyosók nyíltak, mind nagyon sötét volt, s mindegyikbol jeges fuvallat csapta meg oket, ahogy továbbhaladtak.
Riadtan megtorpantak. Minél messzebbre jutottak, annál hangosabbá vált a lábdobogás.
Nekipréselodtek a hideg falnak, és dühösen hallgatóztak. A hideg, a sötét és a testetlen lábak dübögése végsokig feszítette idegeiket. Ford vacogott, egyrészt a hidegtoi, másrészt a mesék emlékétol, amelyeket kedvenc anyjától hallott hajdanán, amikor még alig volt több az elso édes randevú emlékénél, akkora, hogy ágaskodva érte csak el az arktúriai megaszöcske bokáját. Halálhajókról szóltak ezek a mesék, kísértetjárta roncsokról, amelyek megnyugvás nélkül járták az ur ismeretlen mélységeit, fedélzetükön démonokkal vagy az elfelejtett legénység szellemeivel. És szó volt bennük óvatlan utazókról is, akik a roncsot megtalálták, és mit sem sejtve felmerészkedtek rá, és... Ekkor Fordnak eszébe jutott az elso folyosón látott kávébarna színu faliszottes, és összeszedte magát. Akármilyen dekorációt válasszanak is a démonok és kísértetek halálhajójuk díszítésére, gondolta, ide a rozsdás bökot, hogy nem pont kávébarna színu faliszottes lesz az. Karon ragadta Arthurt.
Gyerünk vissza, amerrol jöttünk, mondta határozottan, és elindultak vissza a régi nyomon.
Egy pillanattal késobb a megriasztott gyík fürgeségével vetették be magukat a legközelebbi keresztfolyosóba, mivelhogy csaknem beleszaladtak a dobogó lábak gazdáiba.
A sarok rejtekébol elképedt szemtanúi lehettek annak, amint két tucat túlsúlyos férfi és no dübörög el mellettük futószerelésben, olyan lihegéssel és fújtatással, hogy egy szívgyógyász menten infarktust kapott volna a hallatán.
Ford Prefect utánuk bámult.
Kocogók! mondta fitymálva, amint a lábdobogás tovazengett a folyosók hálózatában.
Kocogók? suttogta Arthur Dent.
Kocogók, felelte Ford Prefect egy vállrándítással.
A folyosó, amelyben meghúzták magukat, másmilyen volt, mint a többi. egész rövid, és egy nagy acélajtóban végzodött. Ford megvizsgálta az ajtót, megtalálta rajta a nyitószerkezetet, és benyomta. Amiben elsoként megakadt a pillantásuk, valami koporsóféle volt. A következo négyezerkilencszázkilencvenkilenc dolog, amiben megakadt a pillantásuk, úgyszintén koporsó volt.


23. FEJEZET


Az alacsony boltozatú helyiség homályos volt és borzasztó széles. A túlsó végében, úgy háromszáz méternyire, boltíves nyílás vezetett át valahová, amely egy hasonló rendeltetésu, hasonló kamrának látszott.
Ford Prefect a terembe lépve halkan elfüttyentette magát.
Orület, mondta.
Mi ez a nagy felhajtás a halottakkal? kérdezte Arthur, idegesen követve Fordot.
Nem t'om, mondta Ford. De utánanézhetünk éppen.
Közelebbrol szemügyre véve, a koporsók inkább szarkofágoknak bizonyultak. Derékmagasságban helyezték el oket, és olyasmibol voltak, ami úgy nézett ki, mint a fehér márvány, sot majdnem biztos, hogy csakugyan abból is voltak, mármint olyan anyagból, ami csak úgy nézett ki, mintha fehér márvány lett volna. A fedelek félig áttetszoek voltak, és halványan ki lehetett venni a szarkofágot elfoglaló néhaiak vonásait. Humanoidok voltak valamennyien, és nyilvánvalóan messze maguk mögött hagyták annak a világnak a gondjait, ahonnan jöttek, de ezen kívül nehezen lehetett bármit is kiokosodni belolük.
A szarkofágok között, a padlószinten valami nehéz, olajszeru, fehér gáz gomolygott lassan, amelyrol Arthur eloször azt hitte, hogy csak a kísérteties atmoszféra biztosítása végett van ott, egészen addig, amíg észre nem vette, hogy fázik tole a bokája. A szarkofágok tapintása ugyancsak igen hideg volt.
Ford hirtelen leguggolt az egyik szarkofág mellé. Elohúzta a törülközot a szütyojébol, és lázasan dörgölni kezdett vele valamit.
Ide nézz! Ezen van egy tábla, magyarázta Arthurnak. Csak be van deresedve. Ford ledörzsölte a jégréteget, és megvizsgálta a plakettre vésett karaktereket. Arthurnak igencsak olybá tuntek, mint valami kikapós pók lábnyomai, amelyik eggyel többet fogyasztott a kelleténél, bármi legyen is az, amit a pókok görbe estéiken fogyasztani szoktak, ám Ford azonnal felismerte, hogy a galaktikus gyrsrs egy korai formájával áll szemben.
Az áll rajta, hogy Golgafrinchami Bárkaflotta, B Hajó, Hetes.
Tároló, Másodosztályú Telefonmosó. és egy sorszám.
Telefonmosó? kérdezte Arthur. Egy halott telefonmosó?
A legjobb fajta!
De mit csinál itt?
Ford felülrol belesett a szarkofágban fekvo alakra.
Nem sokat, mondta, és hirtelen az a fajta vigyor villant fel az arcán, amely mindig azt a benyomást keltette az emberekben, hogy bizonyára túlhajszolt életet folytatott az utóbbi idoben, és igazán ráférne egy kis pihenés.
Odalépett egy másik szarkofághoz. Rövid, de intenzív törülközos dörgölés után bejelentette.
Ez itt egy halott fodrász. Nocsak.
A következo szarkofág egy kereskedelmi ügynök végso nyughelyének bizonyult. A rákövetkezo egy harmadosztályú használtkocsikereskedot tartalmazott.
Ford hirtelen egy szereloaknára lett figyelmes, amely a padlóból nyílt. Letérdelt, hogy leszedje a fedelét, és félresöpörte a fagyasztógáz felhoit, amelyek már-már teljesen beburkolták. Athurnak eszébe jutott valami.
Ha ezek egyszeru koporsók, mondta, akkor mért kell hidegen tartani oket?
 És egyáltalán minek tartogatják oket? tette hozzá Ford a fedelet kinyitva. A gáz kezdett beömleni a nyíláson. Mért venné bárki a fáradságot, a költségekrol nem is beszélve, hogy összevissza rohangásszon az urben ötezer holttesttel?
Tízezerrel, helyesbített Arthur a boltíves ajtóra mutatva, amelyen át homályosan látszott a szomszédos kamra belseje. Ford bedugta a fejét a szerelonyíláson, majd ismét visszahúzta.
Felpillantott.
Tizenötezerrel, mondta. Odalent is van egy társaság.
Tizenötmillióval! mondta egy hang.
Nem semmi! mondta Ford. Az az egy holtbiztos!
Lassan megfordulni, vakkantotta a hang, és fel a kezekkel!
Egy gyanús mozdulat, és icipici darabokra durrantom magukat.
Hello, köszönt Ford, miközben lassan megfordult, feltette a kezét, és óvakodott a gyanús mozdulatoktól.
Mért van az, mondta Arthur Dent, hogy soha senki nem lát minket szívesen?


Háta mögött a bejárati ajtó világosabb négyszögével, ott tornyosult a sziluettje annak a férfiúnak, aki nem látta szívesen oket. Rosszallása részint hangjának ellentmondást nem turo keménységében nyert kifejezést, másrészt abban, ahogy a hosszú, ezüstszínu DurrODum puskájával hadonászott feléjük. A puska tervezojét nem hagyták bizonytalanságban a fegyver rendeltetése felol. Legyen baljós kinézetu, mondták neki. Világosan kell látszania, hogy a puskának van egy jó vége, meg egy rossz. Legyen egészen világos annak, aki a rossz vége felol áll, hogy a dolgok kedvezotlenül fognak alakulni a számára. Ha ehhez mindenféle tüskével és rücsökkel meg fekete bigyóval kell ellátni, ám legyen. Ez nem egy olyan puska, amit az ember a kandalló fölé akaszt, vagy bedug az esernyotartóba, hanem olyan, amivel nyomorúságos érzést akar kelteni a többiekben.
Ford és Arthur boldogtalanul nézte a puska rosszabbik végét. A puskás férfi közelebb jött az ajtótól, és körbejárta oket. A fénybe érve jól látszott feketearany uniformisa, amelyen olyan fényesre voltak csiszolva a gombok, hogy a tücskök, akik látták, pironkodva húzták nadrágot magukra.
A jövevény az ajtó felé intett.
Kifelé! mondta. Ekkora tuzero birtokában az embernek nincs szüksége igékre, hogy ki tudja fejezni magát. Ford és Arthur kilépett az ajtón, szorosan utánuk a DurrODum rosszabbik vége haladt, majd a gombok hagyták el a helyiséget. A folyosóra érve beleütköztek a huszonnégy kocogóba, akik immár lezuhanyozva és átöltözve, befelé igyekeztek a kamrába. Arthur zavartan fordult utánuk.
Mozgás! kiáltott rá orizojük.
Arthur mozgott.
Ford vállat vont, és szintén megmozdult.
Odabent a kamrában a kocogók felsorakoztak az oldalfal menti huszonnégy üres szarkofágnál, kinyitották oket, bemásztak, majd huszonnégy álomtalan alvásba merültek.


24. FEJEZET


Ööö. kapitány.
Igen, elso tiszt?
Épp most kaptam egy jelentésfélét a másodtiszttol.
Na, nem! Már megint?
Odafent, a hajó hídján, a kapitány enyhe bosszússággal kémlelte az ur végtelen távlatait. Kényelmesen hátradolt a széles kupola buborékja alatt, ahonnan jól látta az elotte és fölötte húzódó hatalmas csillagfelhot, amelyben mozogtak, s amely lényegesen ritkábbá vált az utazás folyamán. Ha megfordult, és hátrafelé nézett, a két mérföld hosszú hajótest irányában, sokkal surubb csillagtömeget pillanthatott meg, amely csaknem tömör sávot alkotott mögöttük. A Galaxis közepe volt ez a sáv, ahonnan jöttek.
Az utazás immár évek óta tartott, akkora sebességgel, hogy hirtelenjében meg sem tudta volna mondani, mekkorával. Csak azt tudta, hogy borzasztó gyorsan repülnek. Csaknem akkora volt a sebességük, mint egy bizonyos nagyon sebesen mozgó dologé, hogy mié, az pillanatnyilag sehogy sem ugrott be neki, de az is lehet, hogy háromszor olyan gyorsan mentek, mint valami más, ugyancsak nagyon gyors mozgású dolog. Akárhogy is, a lényeg az, hogy fenenagy sebességrol volt szó. A kapitány belebámult a hajó mögött ragyogó messzeségbe. Keresett valamit. Néhány perces idoközönként újra meg újra kikémlelt, de sohasem találta, amit keresett. Igaz, nem izgatta magát különösebben emiatt. A tudós fiúk határozottan megmondták, hogy minden a légnagyobb rendben lesz, feltéve, ha senki sem esik pánikba, és mindenki rendesen elvégzi a rábízott feladatot. Nem esett tehát pánikba. Amennyire tole függött, minden ragyogóan haladt. Egy nagy, habos szivaccsal megpacskolta a vállát. Ismét visszalopódzott agyába a gondolat, hogy valami bosszantja. De mi lehet az? Egy diszkrét köhögés ráébresztette arra, hogy az elso tiszt még mindig ott áll mellette.
Helyes srác ez az elso tiszt gondolta. Nem az a géniusz, idonként nehézséget jelent számára, hogy masnit kössön a cipofuzojére, de mindamellett kiváló tiszti matéria. A kapitány nem az a fajta ember, aki szeret hátulról belerúgni valakibe, amikor az illeto elorehajol, hogy bekösse a cipojét, bármily sokáig tartson is a muvelet. Nem úgy, mint ez a lehetetlen alak, a másodtiszt, aki összevissza parádézik, a gombjait fényesíti, és óránként tesz jelentéseket, mint például.
“A hajó még mindig úton van, kapitány.” “Még mindig pályán vagyunk, kapitány!” “Az oxigénszint még mindig kielégíto, kapitány!” Oda se neki! volt erre a kapitány szokásos válasza. Ja, igen, jutott eszébe, ez volt az a bosszantó dolog. Az elso tisztre nézett.
Igen, kapitány, valami olyasmit mondott, hogy ejtett néhány foglyot.
A kapitány elgondolkodott a hallottakon. Elég valószínutlennek tunt neki az egész, de nem az az ember volt, aki útjában áll a tisztjeinek.
Nos, remélem, hogy ettol boldogabb lesz egy kicsit, mondta. Mindig ilyesmire vágyott.


Ford Prefect és Arthur Dent továbbvánszorgott a hajó végtelennek tuno folyosóin. A másodtiszt mögöttük masírozott, s idonként odavakkantott nekik egy-egy figyelmeztetést, mint például. “Csak semmi gyanús mozdulat!” meg effélék. úgy tunt nekik, hogy legalább egymérföldnyi kávébarna színu faliszottes vonult el mellettük. Végül egy nagy acélajtóhoz, értek, amely a másodtiszt kiáltására félresiklott az útból.
Beléptek az ajtón.
Ford Prefect és Arthur Dent számára nem a több ezer sziporkázó csillag látványa volt a legfigyelemreméltóbb dolog a parancsnoki hídon, a csillagoké, amelyek a tizenöt méter átméroju, félgömb alakú kupoláról ragyogtak le rájuk. Olyasvalakinek, aki étkezett már a Világ Vége Étteremben, az efféle csodák mindennaposak. Nem is a bámulatra méltó muszerek sokasága nyugözte le oket, amely a környezo falat takarta. Arthur elképzelése szerint pontosan így kellett kinéznie egy igazi urhajónak, Ford pedig egyenesen ódivatúnak ítélte meg a berendezést, megerosítve gyanújában, hogy a Katasztrófasújtotta Terület murepülo hajója legalább egy, ha nem kétmillió évvel korábbra ragadta oket a saját idejüknél.
Nem, ami igazán váratlanul érte oket, az a fürdokád volt. A fürdokád közel két méter magas piedesztálon foglalt helyet, melyet kék vizikristályból nagyoltak ki. A kád maga egy barokk monstrum volt, olyan, amilyet nem surun látni a Beteges Képzelet Maximegaloni Múzeumán kívül. A belek módjára tekergozo csövezetet aranylevelekkel hangsúlyozták ki, ahelyett hogy éjszaka, amikor senki sem látja, szép csendben elhantolták volna az egészet egy jeltelen sírban. A csapok és a zuhanyzófeltét látványa még egy lidércnek is nyugtalan álmokat okozott volna.
A kád borzasztóan nem odaillonek hatott a parancsnoki híd fodarabjaként, és a másodtiszt annak az embernek az elkeseredett atmoszférájával közeledett hozzá, aki ezzel maradéktalanul tisztában van.
Kapitány úr! kiáltotta összeszorított fogakkal, ami nem volt egy egyszeru trükk, de az évek során sikerült tökélyre vinnie.
A, hello, másodtiszt, mondta a kapitány, barátságosan intve a szivaccsal, hogy vagyunk, hogy vagyunk? A másodtiszt, ha lehet, még feszesebb vigyázzba merevedett, mint volt.
Eloállítottam a foglyokat, uram, akiket a hetes tárolóban füleltem le, vakkantotta. Ford és Arthur zavartan köhécselt.
Ööö... hello, mondták.
A kapitány barátságosan végignézett rajtuk. Ezek szerint a másodtiszt csakugyan ejtett foglyokat, gondolta. Jóleso érzés látni valakit, aki azzal foglalkozik, ami a legjobban fekszik neki.  Á, hello, hello, köszöntötte oket. Elnézést, hogy nem állok fel, de épp fürdöm egy kicsit. Fogyasszanak egy kis dzsynneis tonnykot. Nézzen körül a hutoben, elso tiszt.
 Igenis, uram.
Különös tény, amelynek senki sem tudja a valódi jelentoségét, de a Galaxis ismert világainak mintegy 85 százalékában, primitívekben és hiperfejlettekben egyaránt, létezik egy italféle, amelyet dzsynneis tonnyknak, dzsínan toniksznak, ginNNT'Nixnak vagy dzsinandoniksznak hívnak, vagy ugyanannak a fonetikus alaptémának ezernyi más variációjaként említenek. Az ital maga nem azonos a különbözo helyeken, hanem a sivolviai “csinanto/mningsz”-tól,
amely közönséges csapvizet jelent, a szobahomérsékletnél valamivel melegebben szervírozva, egészen a gagrakaki cinesTónixig változik, amely pillanatok alatt végez egy ökörrel. A hasonló hangzáson kívül az az egyetlen közös vonásuk ezeknek, hogy valamennyit még azelott találták fel és nevezték el, hogy az illeto világok kapcsolatba léptek volna bármely más világgal.
Mi következik ebbol a tökéletesen egyedülálló ténybol? Bármelyik elméletét tekintjük is a strukturális nyelvészetnek, ez a tény nem illeszkedik egyik elképzeléshez sem, és mégis valósnak kell tekintenünk. Idos strukturális nyelvészek nagyon fel szoktak dühödni, amikor fiatal kollégáik elohozakodnak a kérdéssel. A fiatal strukturális nyelvészek ugyanis eros izgalomba jönnek a dologtól, és késo éjszakáig ébren tartja oket a meggyozodés, hogy egész közel járnak valami alapveto felismeréshez, míg végül ido elott idos strukturális nyelvészekké válnak maguk is, akiket dühít a fiatalok viselkedése. A strukturális nyelvészet szerencsétlen diszciplína, tele keseru ellentéttel, s muveloi túl sok éjszakát töltenek azzal, hogy keseruségüket dzsynneis tonnykba fojtsák.
A másodtiszt frusztrációtól remegve állt a kapitány fürdokádja elott.
Ki sem hallgatja a foglyokat, uram? méltatlankodott szinte sírva.
A kapitány értetlenül nézett le rá a magasból.
Mi a fészkes fotonért hallgatnám ki oket? kérdezte.
Hogy információt szedjen ki belolük, uram! Hogy megtudja, mért jöttek ide!
Ugyan, hová gondol! mondta a kapitány. Szerintem csak egy kis dzsynneis tonnykra ugrottak be hozzánk.
De uram, ezek a foglyaim! Ki kell hallgatnom oket!
Na jó, mondta, ha mindenáron ragaszkodik hozzá, akkor kérdezze meg oket, hogy mit akarnak inni.
A másodtiszt szemében kemény és fagyos fény csillant. Lassan közeledett Ford Prefecthez és Arthur Denthez. Oké, ti mocskok. csikorgatta a fogát. Ti férgek. Döfte oldalba Fordot a DurrODum puskával.
Csigavér, másodtiszt, rótta meg enyhén a kapitány.
Mit isztok? ordította a másodtiszt.
Hát, a dzsynneis tonnyk nem hangzik rosszul, mondta Ford. Mit szólsz hozzá, Arthur?
Arthur pislogott.
Mi? Ja, igen, jó lesz, mondta.
Jéggel vagy jég nélkül? üvöltötte a másodtiszt.
Jéggel, ha szabad kérnem, mondta Ford.
Citromot?!
Igen, kérek, mondta Ford. Meg ha volna egy kis ropiféle, akkor abból is. Lehetne sajtosat?
Itt én kérdezek!!! bömbölte a másodtiszt, akit a lapos guta kerülgetett dühében.
Ööö... másodtiszt... ? szólt lágyan a kapitány.
Uram?
 Ebbol ennyi elég lesz. Leléphet. Épp egy kis idegnyugtató fürdot veszek, tudja. A másodtiszt szeme, ahogy az ordítva lökdöso szakmában mondják, hideg réssé húzódott össze, azt a benyomást keltve a szemben álló féllel, hogy a szemek tulajdonosa elvesztette a szemüvegét, vagy nehezére esik az ébren maradás. Hogy mi ebben az ijeszto, azt egyelore homály fedi.
A másodtiszt fenyegeto léptekkel elindult a kapitány emelvénye felé. A szája keskeny, kemény vonallá préselodött. Nehéz volna megmondani, hogy ebben, megint csak, mi olyan ijeszto. Mert ha, teszem azt, a Traal dzsungelét járva hirtelen szemben találnád magad a legendás mohó bogárpattintó fenevaddal, minden okod megvolna örülni, ha a szája keskeny, kemény vonallá préselodne, ahelyett, hogy mint rendesen, marcangolásra kész agyarak nyálas erdejét tárná fel rémült szemeid elott. 
Emlékeztetni szeretném, uram, sziszegte a másodtiszt a kapitány felé, hogy több mint három éve tartózkodik abban a kádban! Végszava elhangzása után a másodtiszt sarkon fordult, és félrevonult egy sarokba, hogy az úgynevezett lövello pillantást gyakorolja zsebtükrében.
A kapitány kényelmetlenül feszengett a kádban. Szabadkozó mosollyal nézett Ford Prefectre.
Tudja, az én munkám mellett nagyon fontos, hogy az ember kímélje az idegeit, magyarázta. Ford lassan leeresztette a kezét.
A mozdulat nem váltott ki reakciót a másodtisztbol. Erre Arthur is leeresztette a magáét.
Ford lassú, óvatos léptekkel közelített a fürdokád piedesztáljához.
Megpaskolta a tenyerével.
Csinos egy darab, hazudta.
Azon tunodött, vajon elnéznének-e neki egy vigyorgást. Nagyon lassan és óvatosan elvigyorogta magát. Elnézték neki.
Ööö... szólította meg a kapitányt.
Igen? kérdezte a kapitány.
Nem tudom, tapogatózott Ford, megkérdezhetem-e, hogy mi is tulajdonképpen az ön munkája... Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát.
Ford hátrapördült. Az elso tiszt volt az, az italokkal.
Parancsoljanak, kínálta oket.
Á, hálás köszönet, mondta Ford, majd Arthurral együtt elvett egy pohár dzsynneis tonnykot. Arthur megkóstolta az italt, és meglepetten fedezte fel, hogy egész olyan az íze, mint a szódás whiskyé.
Úgy értem, kortyolt egyet Ford is a poharából, hogy nem lehetett nem észrevenni odalenn a hullákat.
A hullákat? csodálkozott a kapitány.
Ford elgondolkodott. Lehet, hogy a látszat csal, gondolta, és a kapitány nem is tudja, hogy tizenötmillió holttest van a hajóján? A kapitány kedélyesen bólogatva játszadozni kezdett a gumikacsájával.
Ford körülnézett. A másodtiszt rámeredt a tükörbol, de csak egy pillanatig, mert folyton másfelé lodözte a tekintetét. Az elso tiszt csak állt, kézében az italos tálcával, és jóindulatúan mosolygott.
A hullákat? ismételte meg a kapitány.
Ford megnyalta a szája szélét (mármint a sajátját).
Igen, mondta. Azokról a halott telefonmosókról és könyvelokrol beszélek, ott lenn a tárolókban.
A kapitány értetlenül nézett egy darabig, majd hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett.
Ja, hát azok nem hullák! mondta. Te jó ég, dehogyis azok!
Csak le vannak fagyasztva, de fel fogják éleszteni oket.
Ford most olyasmit tett, amit csak nagyon ritkán. Pislogott.
Arthur mintha transzból ébredt volna.
Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? csodálkozott.
Hát persze, mondta a kapitány. Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonorök, szóvivok, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.
Ford kissé megszédült.
Szenzációs vállalkozás, tette hozzá a kapitány.
Ezzel a népséggel? kérdezte Arthur.
Félreérti a dolgot, mondta a kapitány. A miénk csak egyike a Bárkaflotta hajóinak. Ez itt a B bárka. Elnézést, nem engedne még egy kis meleg vizet a kádba?
Arthur kinyitotta a csapot, mire rózsaszínu, habzó vízzuhatag nyaldosta körül a kád belsejét. A kapitány elégedetten felsóhajtott.
Köszönöm, drága barátom. De miért nem isznak még? Kérem, szolgálják ki magukat. Ford letette a poharát, elvette az üveget az elso tiszt tálcájáról, és színültig töltött magának.
Mi az a B bárka? kérdezte.
Hát ez, mondta a kapitány, és körbeúsztatta a kacsát a habos vízben.
Igen, mondta Ford, de...
Tudja, az történt, mondta a kapitány, hogy a bolygónk, az a világ, ahonnan jövünk, hogy úgy mondjam, el volt veszve.
E1 volt veszve?
De el ám. Így aztán mindenki azt mondta, legjobb, ha az egész lakosságot bepakoljuk egypár óriási urhajóba, és áttelepítjük oket egy másik bolygóra.
Mondandója végére érve elégedett nyögéssel dolt hátra a kádban.
Úgy érti, hogy egy olyanra, amelyik kevésbé van elveszve? kérdezte Arthur.
Mit mondott, kedves barátom?
Egy kevésbé elveszett bolygóra? Mármint, hogy oda akarnak áttelepülni.
Áttelepülni, igen így aztán elhatározták, hogy építenek három hajót, tudja, három urbárkát, és... De nem untatom magukat?
Nem, nem, dehogy, mondta Ford határozottan. Nagyon lebilincselo, amit mond.
Tudja, nagy öröm ez számomra, merengett a kapitány. Mármint, hogy egyszer végre valaki mással is beszélgethetek a változatosság kedvéért.
A másodtiszt pillantásai lázasan lövelltek összevissza a teremben, majd végül visszatelepedtek a tükörre, mint egy pár légy, amit rövid idore felriasztottak a kedvenc ürülékérol.
Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal, folytatta a kapitány, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb. 
Csak ötven százalékában? lepodött meg Arthur.
A kapitány egy pillanatig töprengett ezen.
Igen, körülbelül az esetek felében, azt hiszem. Errol jut eszembe. Hol van a szappan? Addig halászott rá, míg megtalálta.
Na mindegy, folytatta. Szóval, az a lényeg, hogy az elso hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetok, a tudósok, a nagy muvészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg. A kapitány boldogan elmosolyodott.
És minket küldtek ki eloször, fejezte be, egy kis fürdorigmust hümmögve.
A kis fürdorigmus, amelyet direkt az o számára komponált világának egyik legtermékenyebb rímfaragója (aki pillanatnyilag a harminchatos tárolóban szunyókált vagy kilencszáz méterre tolük), egy olyan pillanatot hidalt át, amelyet máskülönben kínos csend töltött volna ki. Ford és Arthur zavartan topogott, és kétségbeesve kerülte egymás tekintetét.
Ööö, kérdezte Arthur egy pillanat múlva. Tulajdonképpen mi volt a baj a bolygójukkal?
Hát, amint már mondtam, kárhozatra volt ítélve, felelte a kapitány. Valami olyasmi volt, hogy össze fog ütközni a nappal vagy mi. Vagy a hold fog nekünk jönni. Valami efféle. Akármi volt is, abszolúte borzasztó kilátással kecsegtetett.
Jé! szólt közbe az elso tiszt. Én meg úgy tudtam, hogy háromméteres piranhaméhek raja támadt a bolygóra. Ezek szerint mégsem ez volt a baj?
A másodtiszt hátraperdült, a szemében az a fajta hideg és kemény tuz lángolt, amit csak rengeteg áldozatos gyakorlás árán lehet elsajátítani.
Nekem nem ezt mondták! sziszegte. A parancsnokom szerint a bolygót az a sors fenyegette, hogy fel fogja legelni egy hatalmas mutáns csillagkecske!
Nahát, tényleg? mondta Ford Prefect.
Igen! Egy iszonyatos fenevad a pokol fenekérol, tízezer mérföld hosszú, kaszaéles fogakkal, óceánforraló lehelettel, olyan karmokkal, amik kontinenseket képesek felszaggatni gyökerestül, nap módjára égeto ezernyi szemmel, millió mérföldre tátható, nyáladzó állkapoccsal, egyszóval olyan szörnyuség, amilyent még soha, de soha.
És biztos, ami biztos, magukat engedték elore, igaz? érdeklodött Arthur.
Úgy van, mondta a kapitány. Mert mindenki úgy volt vele, és szerintem igazuk is volt, hogy a közhangulat miatt nagyon fontos, hogy a többiek érezzék, olyan bolygóra mennek, ahol tiszták a telefonok, és számíthatnak egy jó hajvágásra.
Na, igen, helyeselt Ford. Méltánylandó szempont, elismerem. Na és a többi hajó, ööö... követte magukat? A kapitány nem felelt rögtön. Hátratekerte felsotestét, és elnézett a hatalmas hajótest felett, a Galaxis ragyogó középpontja felé. Hunyorítva fürkészte a hihetetlen messzeséget.
Nos, ha már így rákérdez, eresztett el egy enyhén rosszalló pillantást Ford Prefect felé, meg kell mondanom, hogy különös módon egy nyikkanást sem hallottunk felolük öt éve, amióta elindultunk. De bizonyára mögöttünk járnak valahol. A kapitány pillantása ismét a messzeségbe révedt. Ford tekintete követte a kapitányét, majd elgondolkodva összevonta a szemöldökét.
Hacsak, mondta halkan, meg nem ette oket a kecske.
Na igen. mondta a kapitány, akinek némi kétkedés lopódzott a hangjába. A kecske. A kapitány tekintete átsiklott a hidat határoló készülékek és komputerek halmazára. A muszerlámpák ártatlan pislogással állták a nézését. A csillagok felé fordult, de ezek sem árultak el semmit. Tisztjeire pillantott, akik szemlátomást a maguk gondolataival voltak elfoglalva.
Ford Prefectre vándorolt a tekintete, aki válaszként felvonta a szemöldökét.
Tudja, fura egy dolog, szólalt meg végül a kapitány, de most, így elmesélve. Úgy értem, elso tiszt, nem találja különösnek ezt az egészet?
Öööööööö. felelte az elso tiszt.
Nos, mondta Ford, úgy látom, rengeteg megbeszélnivalójuk lesz egymással, úgyhogy kösz az italokért, és ha ki tudnának tenni minket a legközelebbi bolygón, hát...
Na igen, ez egy kicsit problémás, tudja, mondta a kapitány, mert azt a trajektóriás bigyót még azelott beállították, hogy elhagytuk volna Golgafrinchamet. Gondolom, részben azért, mert nem vagyok valami jó számtanból, és. 
Úgy érti, hogy nem tudja irányítani a hajót? kiáltott fel Ford, akinek egyszerre elment a kedve ettol a kérdezve rávezetéses játéktól.
No és mikorra számítják elérni azt a gyarmatosítandó bolygót?
Ó, hát már majdnem ott vagyunk, azt hiszem, mondta a kapitány. Bármelyik másodpercben megérkezhetünk. Talán ideje is volna befejeznem ezt a kis fürdést. Csak nem tudom rászánni magam, olyan jólesik.
Tehát lényegében egy percen belül landolni fogunk? kérdezte Arthur.
Nos, nem annyira landolni, mint, ööö, mint inkább.
Mint inkább mit? kérdezte Ford élesen.
Hát, válogatott a kapitány óvatosan a szavak között, úgy rémlik, hogy a lezuhanás jobban... 
Lezuhanás? kiáltott fel egyszerre Ford és Arthur.
Ööö, igen, mondta a kapitány. Igen, azt hiszem, ez része a tervnek. Volt rá valami borzasztó nyomós ok, ami pillanatnyilag nem akar beugrani. Valami, ami azzal volt... ööö…
Ford felcsattant.
Az egész bagázs egy rakás szerencsétlenség! ordította.
Ja, igen, csillant fel a kapitány szeme, most már emlékszem.
Ez volt az az ok!


25. FEJEZET


A GALAXIS útikalauz stopposoknak ezt írja a Golgafrincham bolygóról. Osi és titokzatos történetét legendák övezik. A bolygó földje azoknak a harcosoknak kiontott vérétol vörös, ill. helyenként zöld, akik meghódítására törtek. Napszítta, kopár vidék ez, ahol a tikkasztó levego parfümös források illatától terhes, amelyek nedve forró és száraz sziklákon csordogál, táplálva a sötét és mókusillatú zuzmók tömegét. A lázas szenvedélyek földje ez, és a mámoros képzeleté, különösen, ami a zuzmókkal éloket illeti, de egyszersmind a huvös és. borús gondolatoké is, foleg azok körében, akik a zuzmófogyasztást megtagadják, s árnyas fát találtak maguknak a husölésre. Az acél, a vér és a hosiesség földje ez, ahol a test és a lélek törekvése egyaránt érvényesül. Ennyit röviden a bolygó történetérol.
És ebben az osi és rejtélyes történelemben az Arium nagy Kerengo Költoi voltak a legrejtélyesebb alakok. Ezek a Kerengo Költok a távoli hegyek hágóiban éltek, ahol is heverészve várták a gyanútlan utazók csoportjait, hogy köröttük kerengve kövekkel hajigálják meg oket. Amikor pedig az utazók kiabálni kezdtek, hogy mért nem takarodnak inkább verset írni ahelyett, hogy másokat molesztálnak az örökös kohajigálással, hirtelen abbahagyták a dobálást, és belefogtak a hétszázkilencvennégy Vassilliani dalciklus valamelyikébe. Ezek a dalok mind rendkívül gyönyöruek voltak, amit rendkívüliség tekintetében talán csak a hosszuk múlt felül, és valamennyien egy kaptafára készültek.
A dalok elso része arról szólt, hogyan ment világgá egykoron ot bölcs herceg négy lóval Vassillian városából. A nemes hercegek, akik természetesen nemcsak bölcsek, de bátrak és daliásak is voltak, távoli földekre vetodtek, emberevo óriásokkal vívnak élethalálharcot, egzotikus filozófiák elsajátításán fáradoznak, különös istenekkel teázgatnak, és gyönyöru szörnyeket szabadítanak ki vérszomjas hercegnok karmai közül, míg végül kijelentik, hogy a megvilágosodás állapotába jutottak, s ennélfogva vándorlásuk célja immáron elérettetett.
A második és egyben sokkal hosszabb rész arról a huzakodásukról szól, hogy akkor most ki legyen az ötük közül, aki gyalog megy haza. Mindez a bolygó távoli múltjában történt. Mégis, eme különc poéták egyikének kései leszármazottja volt az, aki kitalálta a fenyegeto romlásról szóló dajkameséket, amelyek lehetové tették a golgafrinchamieknek, hogy népességük haszontalan egyharmadától megszabaduljanak. A maradék kétharmad szilárdan kitartott eredeti lakhelyén, és sikerekben gazdag, örömteli életet élt addig, amíg az egész civilizációt ki nem irtotta egy virulens kór, amelyet egy piszkos telefonkagyló indított útjára.


26. FEJEZET


Azon az éjszakán a hajó zuhanva ért földet egy kimondottan jelentéktelen, kékeszöld bolygón, amely egy szintúgy jelentéktelen, sárga nap körül keringett a Galaxis nyugati karjának egyik fel nem térképezett szögletében, amelyet messze elkerült az elokelo társaság. A becsapódást megelozo órákat Ford Prefect ádáz s egyben hiábavaló küzdelemmel töltötte, hogy átállítsa a hajó irányítószerveit az elore elrendelt úti célról. Hamarosan világossá vált számára a programozók szándéka. Az volt a céljuk, hogy a rakományt biztonságban, ha nem is zökkenomentesen, juttassák el rendeltetési helyére, ám eközben a hajót magát annyira még akarták nyomorítani, hogy még csak gondolni se lehessen a rendbe hozatalára. A süvíto, izzó ereszkedés az atmoszférán át lehántotta a hajófelépítmény és a védoburok legnagyobb részét. A végso, dicstelen hasas a zavaros mocsárban mindössze néhány sötétségben eltöltött órát hagyott a legénység számára, hogy felélessze és kirakodja a mélyhutött rakományt, amelyre senki sem tartott igényt odahaza. A hajó csaknem azonnal süllyedni kezdett, lassacskán átadva gigantikus tömegét a nyálkás ingoványnak. Az égen fel-felbukkanó meteorok, a leszállás izzó maradványai, világosra festették az éjszakai eget, élesen kirajzolva a hajó. sötét sziluettjét.
A hajó obszcén és gurgulázó nyögést hallatott a szürke, hajnal elotti derengésben, majd örökre elmerült a buzös mélységben. Másnap reggel a felkelo nap híg fénye hatalmas térségre vetült, tele jajongó fodrászokkal, szóvivokkel, közvéleménykutatókkal és társaikkal, akik foggal, körömmel azon igyekeztek, hogy kijussanak a szárazra.
Egy kevésbé eltökélt nap valószínuleg nyomban újra lebukott volna a látványtól, ám ez továbbkúszott égi útján, mígnem egy ido után a melegíto sugarak hatása érezhetové vált a kimerülten vergodo lények számára.
Aznap éjjel, korántsem meglepo módon, számtalan menekülo fulladt a mocsárba, s további milliókra becsülhetok azok, akiket a süllyedo hajó szippantott magával. Mindazonáltal a túlélok száma így is százezrekre rúgott. Ezek kikecmeregtek a környezo szárazulatra, ahol néhány tenyérnyi szilárd talajt kerestek maguknak, hogy legyen hol leroskadni és pihenni egy kicsit az átélt rémálom után.

Ketten a túlélok közül kissé távolabb kerestek helyet maguknak. Ford Prefect és Arthur Dent a közeli domboldalról figyelte a borzalmas fejleményeket. Valahogy nem sikerült igazán átérezniük ezt az egészet.
Piszkos egy húzás, morogta Arthur.
Ford egy bottal piszkálta maga elott a földet.
Én inkább, vont vállat, egy probléma leleményes megoldásának nevezném.
Mért nem képesek az emberek békében és harmóniában élni egymással? sopánkodott Arthur.
Ford hangos és rendkívül öblös nevetésre fakadt.
Negyvenketto! mondta sunyi vigyorral. Hiába, nem megy!
Na, nem baj.
Arthur úgy nézett Fordra, mintha az megorült volna, s minthogy semmi sem utalt az ellenkezojére, úgy érezte, tökéletesen helyénvaló a feltételezés, miszerint csakugyan így áll a helyzet.
Mit gondolsz, mi lesz velük? kérdezte egy ido után.
Egy végtelén univerzumban bármi megtörténhet, mondta Ford. Még az is lehet, hogy túlélik a dolgot. Különös, de ez az igazság. Ford szemében furcsa fény villant, amint tekintetével végigpásztázta a vidéket, majd ismét megállapodott a nyomorúság alattuk elterülo látványán.
Azt hiszem, ki fogják húzni egy darabig, mondta.
Arthur élesen Fordra nézett.
Mért mondod ezt? kérdezte.
Ford vállat vont.
Csak egy megérzés, felelte, de nem volt hajlandó további felvilágosítást adni.
Oda nézz! mondta hirtelen.
Arthur követte Ford mutatóujját. Odalent, a szétszóródott sokaságban egy alak mozgott, de lehet, hogy a “támolygás” szó pontosabb képet adna arról, amit csinált. Úgy tunt, hogy valamit cipel a vállán. Miközben egyik fekvo alaktól a másikig dülöngélt, részeg módjára hadonászott feléjük a nála lévo tárggyal. Egy ido után feladta és összeesett. Arthur nem tudta mire vélni a dolgot.
Filmezés, mondta Ford. A történelmi pillanatok megörökítése.
Nem tudom, te hogy vagy vele, tette hozzá egy pillanat múlva, de részemrol lelécelek.
Egy darabig csendben ültek.
Egy ido után Arthur úgy érezte, hogy mondania kell valamit.
Ööö. mondta, tulajdonképpen hogy értetted azt, hogy lelécelsz? 
Jó kérdés. mondta Ford. Nem jön be semmi.
Arthur, a válla fölött hátrapillantva látta, hogy Ford egy kis fekete doboz gombjait tekergeti. Ford egyszer már elovezette neki ezt a SzubÉta DetektOMéter nevu ketyerét, de o csak szórakozottan rábólintott, és nem firtatta tovább a dolgot. Arthur számára az Univerzum két részre oszlott. a Földre és minden egyébre, ami azon kívül volt. Tekintve, hogy a Föld idoközben megsemmisült egy új hiperursztráda építése miatt, ez a világkép meglehetosen féloldalasnak tunhet, ám Arthur ragaszkodott ehhez a féloldalassághoz, minthogy ez jelentette számára az utolsó összeköto kapcsot egykori otthonával. Mindenesetre a SzubÉta DetektOMéter határozottan a “minden egyéb” kategóriájába tartozott.
Hallgat, akár a sült hal, mondta Ford, megrázva a ketyerét.
Az ám, sült hal, gondolta Arthur, unottan nézegetve maga körül a primitív világot. Mit nem adnék egy jó kis földi sült halért!
Gondoltad volna, szólt Ford ingerülten , hogy semmiféle adást nem leszek képes fogni ezen a nyavalyás sárgolyón? Mondd, figyelsz te egyáltalán?
Mi van? kérdezte Arthur.
Csak az, hogy nyakig benne vagyunk, mondta Ford,
Ja? felelte Arthur, akit a hír nem igazán ért meglepetésként.
Amíg nem jön be semmi ezen a vacakon, mondta Ford, addig nulla az esélyünk rá, hogy elhagyjuk ezt a bolygót. Lehet, persze, hogy csak valami hülye állóhullámhatásról van szó a bolygó mágneses terében. Ez annyit jelent, hogy addig kell mennünk körbe, amíg jó helyet nem találunk a vételre. Jössz?
Ford felszedte a cuccát, és elindult.
Arthur lenézett a dombról. A kamerás férfi épp idejében vergodött talpra, hogy lefilmezhesse, ahogy az egyik kollégája összeesik. Arthur letépett egy fuszálat, és elindult Ford után.


27. FEJEZET


Remélem, kellemes volt a vacsora, mondta Zarniwoop a padlón lihego Zaphodnak és Trilliannek, miután azok újra materializálódtak az Arany Szív csillaghajó parancsnoki hídján. Zaphod kinyitotta néhány szemét, és fenyegetoen méregette velük Zarniwoopot.
Maga? bökte ki Zaphod. Talpra vergodött, és odébb tántorgott. Talált egy széket, lerogyott rá.
Betápláltam a komputerembe az úti célra vonatkozó valószínutlenségi koordinátákat, mondta Zarniwoop. Nemsokára megérkezünk. Addig pihenjen és készüljön fel lelkileg a találkozásra. Zaphod egy szót sem szólt. Felkelt, odatámolygott egy kis szekrényhez, és elohúzott egy üveg janxeszt. Jót húzott belole. De ha ezzel végeztünk, mondta Zaphod agresszívan, akkor csakugyan végeztünk, igaz? Oda megyek, ahova akarok, azt csinálok, amit akarok, kifekszem a napra meg minden.
Az attól függ, hogy sül el a találkozás, felelte Zarniwoop.
Zaphod, ki ez az ember? kérdezte Trillian, aki még mindig bizonytalanul állt a lábán. Mit keres itt? Miért van a hajónkon?
Ez itt egy ostoba alak, felelte Zaphod, aki találkozni akar az Univerzumot irányító pasassal.
Aha, mondta Trillian, és elvette az üveget Zaphodtól, hogy maga is igyon belole Szóval, egy karrierista.



28. FEJEZET




Az a legnagyobb gond az az egyik legnagyobb gond, tudniillik van belole több is. Szóval, az emberek kormányzásával kapcsolatos számtalan fo gond egyike annak a személyével függ össze, akire ezt az egész dolgot rábízzák, jobban mondva, akinek sikerül rávennie a többieket arra, hogy engedjék meg neki, hogy azt csináljon velük, amit akar.
Összegezve. jól ismert tény, hogy azok az emberek, akik mindenáron kormányozni akarják a többieket, ipso facto, a legalkalmatlanabbak erre a célra. Az összegzést összegezve. ha valaki el tudja érni, hogy elnökké választassa magát, akkor arra a világért sem szabad rábízni ezt a munkát. Az összegzés összegzését összegezve. az emberekkel folyton csak baj van.
A helyzet tehát a következo. a Galaxis egymást követo elnökei annyira élvezik a hatalommal járó huhót és palávert, hogy csak nagyon ritkán veszik észre, hogy valójában nincs is hatalmuk.
És valahol a háttérben ott áll mögöttük valaki. Hogy kicsoda?
Csakugyan. Ki lehet az, aki kormányoz, ha nem hagyják kormányozni azt, aki hajlandó volna rá?



29. FEJEZET


Egy jelentéktelen kis világban, valahol a nagy semmi közepén, vagy pontosabban. annak a valaminek a közepén, amit sohasem találna meg senki, mert egy hatalmas valószínutlenségi mezo védi az egészet, amelyhez mindössze hat embernek van hozzáférése az egész Galaxisban, éppen esett az eso. Úgy zuhogott már órák óta, mintha dézsából öntötték volna. Az eso köddé porlasztotta a tenger felszínét, elverte a fákat, sárfürdové köpültedagasztotta a tengert övezo kietlen vidéket. Pattogva zuhogott a kietlen vidék közepén álló kunyhó hullámlemez tetejére, elmosta a rögös ösvényt, amely a kunyhótól a tengerpartra vezetett, és szétszórta az érdekes kagylóhéjakból rakott csinos kupacokat.
A viskó tetejét zuhogó eso fülsiketítoen hangzott odabent, ám ez mégis elkerülte a lakó figyelmét, aki egész mással volt elfoglalva. Magas, göthös férfi volt a kunyhó tulajdonosa, durva, szalmaszínu hajjal, amely átnyirkosodott a teton átszivárgó cseppektol. A ruhája kopottas volt, a háta görbe, s a szemei, noha ébrén volt, mintha egy alvóé lettek volna.
A kunyhó közepén ütött-kopott karszék állt, mellette egy öreg, összekaristolt asztal. A berendezéshez tartozott továbbá egy régi matrac, néhány párna meg egy kicsi, de meleg kályha is. Mindeme tárgyakon kívül volt odabent egy öreg és kissé viharvert macska is, és épp ez kötötte le most a férfi minden figyelmét.
A. göthös alak a macska fölé hajolt.
Cic, cic, cic, mondta. Cicukamicukacucika. akar egy kis halat a cica? Szép kis halacska... akarja a cica? A macska határozatlannak látszott a kérdésben. Kelletlenül, mintha csak szívességet tett volna gazdájának, megütögette mancsával az elébe tartott haldarabot, majd észrevett a padlón egy porszemet, és arra összpontosított.
Nem kell a halacska a cicának? Akkor a cica le fog fogyni, és elpusztul, mondta a férfi.
Gondolom én, ámbár ki tudja? tette hozzá bizonytalanul.
Ismét odakínálta a halat.
Enni, vagy nem lenni, mondta, ez itt a kérdés. Gondold meg, cicám. Azt hiszem, jobb, ha én ebbol kimaradok. Felsóhajtott.
Azt gondolom, hogy a hal finom, ám ugyanakkor azt is, hogy az eso nedves. Hát ki vagyok én, hogy igazságot tegyek ebben a kérdésben?
Otthagyta a halat a földön a macskának, és lepihent a karszékbe.  Á, jól vélem látni, hogy megjött az eszed, és eszed a halat? mondta végül, miután a macska, a porszem nyújtotta szórakozási lehetoségek teljes skáláját kimerítve, rávetetté magát a halra.
Örülök, hogy enni látlak, mondta a férfi, mert ellenkezo esetben képes lennél a lelki szemeim láttára elpusztulni. Felvett az asztalról egy darab papírt és egy ceruzacsonkot. Egyiket az egyik kezében, a másikat a másikban tartva azon kísérletezett, hogy milyen különbözo módokon lehet a kettot összehozni. Egyszer a papír alá tartotta a ceruzát, aztán föléje, aztán meg mellé. Megpróbálta a papírt a ceruza köré tekerni, aztán a ceruzát a papír köré. A ceruza tompa végével dörgölni kezdte a papírt, aztán a kihegyezett véggel kísérletezett. A ceruza hegye most nyomot hagyott a papírón, s ez a felfedezés, mint mindig, most is felvillanyozta. újabb papírlapot vett fel az asztalról. Ezen keresztrejtvény volt. Röviden tanulmányozta, s mielott elunta volna a dolgot, beírt néhány meghatározást. Ráült a kezére. Érdeklodéssel konstatálta, hogy csontos ülepe nyomja a kezét.
A hal messzirol való, mondta, legalábbis így hallottam. Vagy csak úgy képzelem, hogy hallottam. Amikor jönnek azok az emberek, vagy amikor a képzeletemben jönnek, azon a hat fényes, fekete hajón. Megjelennek vajon a te képzeletedben is, cicám? Te is szoktad látni oket?
A macskára nézett, de azt jobban lekötötte az igyekezet, hogy minél elobb legyurje a halat, mint az efféle spekulációk.
És amikor hallom a kérdéseiket, te is hallod oket? Mit jelentenek ezek a hangok számodra? Lehet, hogy azt gondolod, hogy csak énekelnek valamit néked? Ezen elmerengett egy kicsit, és rögtön észrevette a buktatót a feltételezésben.
Lehet, hogy valóban neked énekelnek, mondta, és én csak azt hiszem, hogy kérdéseket intéznek hozzám? Újabb szünetet tartott. Néha napokig tartott nála a szünet, csak hogy lássa, milyen is az.
Gondolod, hogy ma is itt jártak? mondta. Mert én igen. Össze van sározva a padló, cigaretta és whisky van az asztalon, hal van a tányérodban, és az emlékük ott van a képzeletemben. Tudom, hogy nem valami meggyozo bizonyítékok, de hát nem közvetette minden bizonyíték? És nézd csak, hagytak még itt valamit nekem. Átnyúlt az asztalon, és magához húzott néhány tárgyat.
Keresztrejtvény, szótárak és egy kalkulátor.
Kézbe vette a kalkulátort, és játszadozni kezdett vele. Ez lekötötte vagy egy óra hosszáig. A macska közben elaludt, de az eso tovább zuhogott odakint. Végül félretette a számológépet.
Azt hiszem, igazam lehet, amikor arra gondolok, hogy kérdéseket tesznek fel nekem, mondta. Csak azért vállalkozni ilyen hosszú útra, hogy neked énekeljenek, szerfelett különös viselkedés volna a részükrol. Legalábbis nekem annak tunne. De hát ki tudja? Ki tudja? 
Felszedett egy szál cigarettát az asztalról, s meggyújtotta egy darab parázzsal, amit a kályhából vett ki. Mélyen beszívta a füstöt, majd kényelmesen hátradolt.
Azt hiszem, ma is láttam egy hajót az égen, mondta végül. Egy nagy fehér hajót. Sose láttam még ezt a nagy fehéret, csak azt a hat kis feketét. Meg a hat zöldet. És a többit, ami, azt mondják, olyan messzirol jön. De a nagy fehéret soha. Lehet, hogy bizonyos körülmények közt hat kis fekete úgy nézhet ki, mint egy nagy fehér? Lehet, hogy inkább egy pohár whiskyt kéne innom? Igen, ez valószínubbnek tunik.
Felállt, hogy felvegyen egy poharat a matrac mellol. Töltött egy adagot a whiskysüvegbol, aztán megint leült.
Lehet, hogy valaki más akar meglátogatni, mondta.
Száz méterrel odébb az Arany Szív kint ázott a zuhogó esoben. Három alak tunt fel a kajütnyílásban. Behúzott nyakkal igyekeztek távol tartani az esot az arcuktól.
Oda be? kiáltotta túl Trillian az esot.
Igen, felelte Zarniwoop.
Abba a kunyhóba?
Igen.
Különös, mondta Zaphod.
Itt a nagy semmi közepében? csodálkozott Trillian. Szerintem eltévesztettük a házszámot. Az nem lehet, hogy az Univerzumot egy kunyhóból irányítsák! Elindultak az ömlo esoben. Borig ázva érték el az ajtót. Bezörgettek. Dideregve vártak bebocsátásra. Az ajtó kitárult.
Igen? mondta a férfi.
Elnézést, mondta Zarniwoop, de bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy.
Maga irányítja az Univerzumot? kérdezte Zaphod.
A férfi Zaphodra mosolygott.
Igyekszem elkerülni, mondta. Vizesek lettek?
Zaphod rácsodálkozott a férfira.
Hogy vizesek-e? kiáltotta. Mért, úgy nézünk ki, mintha nem lennénk vizesek?
Nem, számomra nagyon is vizesnek tunnek, mondta a férfi, de hogy ezt maguk hogyan élik meg, az megint más dolog. Ha úgy gondolják, hogy a melegtol szárazabbak lesznek, akkor jobb, ha bejönnek. Bementek. Körülnéztek a parányi kunyhóban. Zarniwoop enyhe undorral, Trillian érdeklodéssel, Zaphod élvezettel.
Hé, ööö... mondta Zaphod, hogy hívják magát?
A férfi zavartan nézett rájuk.
Nem tudom. Gondolja, hogy hívni kéne valahogy? Nem volna szerfelett különös dolog nevet adni egy halom bizonytalan érzéki benyomásnak?
A férfi hellyel kínálta Trilliant. Jómaga a szék karfájára ült, Zarniwoop mereven az asztalnak támaszkodott, Zaphod pedig lefeküdt a matracra.
Nocsak! mondta Zaphod. Ez hát a hatalom székhelye! Megcirógatta a macskát. 
Ide figyeljen, mondta Zarniwoop. Néhány kérdést szeretnék feltenni magának.
Rendben, mondta a férfi barátságosan. Ha gondolja, nyugodtan énekelhet a macskámnak.
Szereti, ha énekelnek neki? kérdezte Zaphod.
Ezt tole kell megkérdeznie, mondta a férfi.
Mért, tud beszélni? kérdezte Zaphod.
Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszélt volna, mondta a férfi, de hát nem túl jó a memóriám.
Zarniwoop elohúzott néhány feljegyzést a zsebébol.
Lássuk csak, mondta, ugyebár maga az, aki az Univerzumot irányítja?
Ki tudná azt megmondani? felelte a férfi.
Zarniwoop kipipált egy pontot a jegyzetében.
Mióta csinálja ezt?
 Á! mondta a férfi. Ez a kérdés a múltra vonatkozik, ugye? Zarniwoop értetlenül nézett rá. Nem éppen ilyen válaszra számított.
Igen, arra, mondta.
Ki tudja, mondta a férfi, hogy a múlt nem csupán egy fikció-e, mely arra szolgál, hogy a közvetlen fizikai benyomásaim és a lelkiállapotom között feszülo ellentmondást feloldja? Zarniwoop a férfira meredt. Átázott ruhája gozölögni kezdett.
Szóval, maga minden kérdésre így szokott felelni?
A férfi habozás nélkül válaszolt.
Csak azt mondom, ami az eszembe ötlik, amikor úgy képzelem, hogy az emberek kérdéseket intéznek hozzám. Mást nem mondhatok.
Zaphod boldogan felnevetett.
Erre inni kell, mondta, és elohúzta a janxeszes üveget. Felpattant, hogy átadja az Univerzum irányítójának, aki örömmel vette át a flaskát.
Rajta, nagy uralkodóm, folytatta, hogy is van ez?
Ide hallgasson, mondta Zarniwoop. Emberek járnak ide, ugye? Hajókkal...
Azt hiszem, igen, mondta a férfi, és átadta az üveget Trilliannek.
És megkérik, magát, folytatta Zarniwoop, hogy döntsön helyettük. Emberi életekrol, világokról, nemzetgazdaságról, háborúkról, mindenfélérol, ami odakint zajlik az Univerzumban.
Odakint?  kérdezte a férfi. Hol odakint?
Hát odakint! mutatott Zarniwoop az ajtóra.
Honnan tudja, hogy van-e bármi is odakint? kérdezte a férfi. Csukva van az ajtó...
Az eso tovább zörgette a bádogtetot. Meleg volt a kunyhóban.
De hisz tudja, hogy egy egész Univerzum van odakint! kiáltott fel Zarniwoop. Nem intézheti el azzal a felelosségét, ha kijelenti, hogy az egész nem is létezik!
Az Univerzum irányítója hosszú ideig gondolkodott, s közben Zarniwoop csak úgy remegett a dühtol.
Nagyon biztos a tényeiben, mondta végül. Én nem tudnék megbízni egy olyan ember gondolataiban, aki biztosra veszi az Univerzum létezését, ha van olyan egyáltalán.
Zarniwoop még mindig remegett, de csendben maradt.
Én csak a magam univerzuma felol döntök, folytatta halkan a férfi. Az én univerzumom a szemembol és a fülembol áll. Minden egyéb csak feltételezés.
Hát maga nem hisz semmiben?
A férfi vállat vont, és fölvette a macskáját.
Nem értem, mire gondol, mondta.
Hát nem érti, hogy amit itt, ebben a kunyhóban elhatároz, az embermilliók sorsát dönti el? Ez egyszeruen borzalmas!
Nem tudom. Sohasem találkoztam azokkal az emberekkel, akikrol beszél. És gyanítom, hogy maga sem. Ezek csak szavakban léteznek mind. Balgaság azt állítani, hogy tudjuk, mi van a többi emberrel. Ezt csak ok tudhatják, feltéve, ha léteznek. Nekik is megvan a maguk szembol és fülbol álló univerzumuk.
Azt hiszem, kiugrom egy pillanatra, szólt közbe Trillian, és kisétált az esobe.
Nem hisz mások létezésében? erosködött Zarniwoop.
Nincs véleményem a dologról. Honnan is volna?
Jó volna utánanézni, mi van Trilliannel, mondta Zaphod, és kisurrant az ajtón. Odakint Trillianhez fordult.
Mit gondolsz, egész jó kezekben van az Univerzum, nem?
Nagyon jó kezekben, felelte Trillian, és elindultak az esoben.
Odabent Zarniwoop tovább eroltette az eszmecserét.
Hát nem képes felfogni, hogy emberek élete és halála múlik a szaván?
Az Univerzum ura kivárt, ameddig tudott. Amikor meghallotta a hajómotorok indítását jelzo halk zajt, beszélni kezdett, hogy a hangja elfedje a neszt.
Nekem ehhez semmi közöm, mondta. Én nem foglalkozom az emberekkel. Az úr a megmondhatója, hogy nem vagyok egy kegyetlen ember.
Nocsak! kapta fel a fejét Zarniwoop. Azt mondta, hogy “az úr”? Ezek szerint mégiscsak hisz valamiben?  Á, az csak a macskám! mondta a férfi nyájasan. Felvette a macskát és megcirógatta. Úgy hívom, hogy “az úr”. Kedvelem ot.
Rendben, mondta Zarniwoop, megpróbálva sarokba szorítani ellenfelét. Hát azt honnan tudja, hogy o létezik? Honnan tudja, hogy o tudja-e, hogy maga kedveli ot, vagy élvezi-e azt, amit a maga kedvességének vél?
Sehonnan, mosolyodott el a férfi. Fogalmam sincs róla. Egyszeruen csak jólesik egy bizonyos módon viselkedni azzal a valamivel szemben, ami számomra egy macskának tunik. Mért, maga nem így szokott viselkedni? Elnézést, azt hiszem, elfáradtam.  Zarniwoop lemondó sóhajjal nézett körül.
Hol vannak a többiek? kérdezte hirtelen.
Miféle többiek? kérdezte az Univerzum ura, majd hátradolt a székében, és újratöltötte a whiskyspoharát.
Beeblebrox és a lány. Az a ketto, aki itt volt!
Nem emlékszem senkire. A múlt fikció csupán, mely arra szolgál. 
Baromság! fakadt ki Zarniwoop, és kirohant az esobe. A hajó eltunt. Az eso tovább köpülte a sarat. Semmi sem utalt arra, hogy az imént még egy hajó volt odakint. Zarniwoop beleordított az esobe. Megfordult, visszaszaladt a kunyhóhoz, de az ajtót zárva találta. Az Univerzum ura elszundított a székben. Egy ido után ismét elkezdett játszani a papírral és a ceruzával, és örömmel fedezte fel, hogyan lehet nyomot hagyni egyikkel a másikon. Odakintrol különbözo zajok szurodtek be, de nem volt bizonyos a valódiságukban. Aztán egy álló hétig beszélt az asztalához, hogy lássa, hogyan reagál a dologra.



30. FEJEZET


Aznap éjjel tisztán, szemkápráztatóan elobújtak a csillagok. Ford és Arthur akkora távolságot hagyott maga mögött, amelynek hosszát nem állt módjukban megbecsülni. Végre pihenot tartottak. Az éj hus volt, a levego tiszta és balzsamos, a SzubÉta DetektOMéter pedig továbbra is néma maradt.
Csodálatos nyugalom lebegett a világ felett, mágikus békesség, mely a fák finom illatával, a rovarok halk zsongásával és a csillagok ragyogásával kombinálódva csillapítólag hatott felzaklatott idegeikre. Mindez még Ford Prefectet is elgondolkodtatta, pedig o már több világot látott életében, mint amennyit egyetlen hosszú délután alatt lehetséges lett volna felsorolni, hogy nem ez a világ-e a leggyönyörubb valamennyi közül. Egész nap messze nyúló, dimbes-dombos zöld vidéken haladtak, melyet dús pázsit takart, tele buja illatú virágokkal és magas, suru lombú fákkal. A nap melegítette, a lenge szello husítette oket, Ford Prefect pedig mind ritkábban vette elo a SzubÉta DetektOMétert, és egyre kevésbé bosszantotta, hogy az még mindig nem volt hajlandó megszólalni. Kezdte egészen megkedvelni ezt a helyet.
Noha az éjszakai levego huvös volt, jól és mélyen aludtak a szabad ég alatt, s néhány órával késobb, épp leszállóban volt a harmatújult erovel ébredtek. Éhesek voltak mind a ketten. Szerencsére Ford néhány zsömlét gyömöszölt a szütyojébe a Teljesútban, s most ezt kapták be reggelire, mielott továbbmentek volna. Eddig teljesen ötletszeruen vándoroltak, de most határozottan kelet felé vették az irányt. Úgy gondolták, hogy ha fel akarják deríteni ezt a világot, akkor tudniuk kell azt is, hogy merrol jönnek és merre tartanak.
Már majdnem dél volt, amikor eloször akadtak olyan jelre, amely a világ lakott voltára utalt. Egy félig kibukkanó arc volt ez, amely oket figyelte. Alighogy észrevették, már el is tunt megint. A retinájukban orzött kép egy humanoidtól származott, akiben inkább kíváncsiságot ébresztett hirtelen felbukkanásuk, semmint félelmet. Félórával késobb újabb, az elsohöz hasonló arcot pillantottak meg, majd tíz percre rá még egyet. Egy perc múlva kijutottak egy tágasabb tisztásra. Megálltak. A tisztás közepén vagy két tucat férfi és no állt. Mozdulatlanul néztek szembe Forddal és Arthurral. Némelyik asszonyhoz gyerekek tapadtak, s a háttérben egy sor düledezo, agyagból és ágakból épült viskó látszott.
Ford és Arthur lélegzetvisszafojtva bámulta a csoportot. A legmagasabb féri alig volt több százötven centinél. Enyhén eloregörnyedt tartásban álltak, hosszú volt a karjuk, és alacsony a homlokuk. Tiszta, élénk szemük érdeklodéssel figyelte az idegeneket. Látva, hogy nem viselnek fegyvert, és nem közelednek feléjük, Ford és Arthur kissé megnyugodott.
A két csoport egy darabig csak méregette egymást. Mindkét fél óvakodott a mozdulatoktól. A bennszülöttek meglepettnek látszottak a behatolók miatt, s noha semmi jelét nem mutatták az agresszív szándéknak, egészen nyilvánvaló volt, hogy közeledést nem óhajtanak kezdeményezni.
Nem történt tehát semmi, s ez változatlanul így ment tovább két egész percig.
Két perc után Ford úgy ítélte meg, legfobb ideje, hogy valami történjék.
Hello, mondta.
Az asszonyok kissé közelebb vonták magukhoz a gyermekeiket. A férfiak alig mozdultak, ám egész megjelenésük elárulta, hogy az üdvözlést nem fogadták szívesen, nem mintha túlságosan megorroltak volna érte, de semmiképp sem örültek neki. A férfiak egyike, aki valamivel elorébb állt a többieknél, és ennélfogva a vezérük lehetett, elolépett. Az arca komoly volt, nyugodt, csaknem ünnepélyes.
Agghhhaaggghhhrrr ah ah rah aargh, mondta csendesen. Ez meglepetésként érte Arthurt. Annyira hozzászokott már ahhoz, hogy mindenrol, amit hall, azonnali fordítást kap a fülében lévo Bábelhaltól, hogy már el is felejtette a jelenlétét, és most is csak azért jutott eszébe, mert úgy tunt, mintha nem muködne. Elméje mélyén jelentések árnyai vibráltak ugyan, de semmi olyan, amit szilárdan meg lehetett volna ragadni. Arra tippelt, mellesleg helyesen, hogy ezek az emberek még csak a beszéd alapkezdeményeinél tartanak, s ezért nem képes a Bábelhal segíteni. Fordra pillantott, aki összehasonlíthatatlanul tapasztaltabb volt az efféle ügyekben.
Szerintem, szurte ki Ford a szája sarkán, azt kérdezi tolünk, nem lennénk-e szívesek nagy ívben elkerülni a falujukat. Egy pillanattal késobb a férfilény beszédes kézmozdulattal megerosíteni látszott ezt az értelmezést.
Raargggghhh arrgggh, argh argh (ah ah) rraarraah ag, folytatta a férfilény.
Amennyire értem, mondta Ford, nagy általánosságban arról van szó, hogy nyugodtan folytathatjuk az utunkat, amerre nekünk tetszik, de nagyon boldoggá tennénk oket, ha inkább megkerülnénk a falut, ahelyett hogy átmegyünk rajta.
Hát akkor mit csináljunk?
Azt mondom, tegyük oket boldoggá, javasolta Ford.
Lassan, óvatosan követték a tisztás peremét. Ez láthatóan jó fogadtatásra lelt a bennszülötteknél, akik enyhe meghajlás után tovább intézték dolgaikat.
Ford és Arthur folytatta útját az erdoben. Néhány száz méterrel a tisztás után hirtelen egy kis rakás gyümölcsöt vettek észre az ösvény mentén. egyrészt apró bogyófélék voltak ezek, amelyek feltunoen hasonlítottak a málnára és az eperre, másrészt kásás, zöld héjú nagyobbak, amelyek a körtére emlékeztettek, ugyancsak feltunoen.
Egészen eddig messzire elkerülték a különféle gyümölcsöket, noha a fák és a bokrok roskadoztak tolük.
Fogjuk fel úgy, mondta Ford Prefect útjuk kezdetén, hogy az idegen bolygókon található gyümölcsfélék vagy megölik az embert, vagy életben tartják. Ennél fogva csak akkor érdemes kísérletezni velük, ha végképp nem akad más. Tartsd mindig szem elott. Az egészséges stoppolás titka a vitaminszegény táplálkozás.
Ford és Arthur tehát nem minden gyanakvás nélkül nézte az ösvényen hevero rakást. Olyan étvágyuk lett a látványtól, hogy csaknem beleszédültek.
Fogjuk fel így, mondta Ford, ööö...
Igen? mondta Arthur.
Azon gondolkodom, hogyan is kéne felfognunk, hogy a végén megehessük az egészet... magyarázta Ford.
A lombok közt átszurodo napsugár megcsillant a körtekinézetu dolgok feszülo héján. A málna és eperkinézetu dolgok kövérebbek és érettebbek voltak valamennyi Arthur által látott málna és eperszemnél, beleértve azokat is, amelyek kizárólag tejszínes fagylaltreklámokon fordulnak elo.
Mi volna, ha eloször ennénk, és csak azután gondolkodnánk? vetette fel Arthur.
Lehet, hogy épp ezt akarják elérni.
Oké, akkor fogjuk fel így...
Eddig jól hangzik...
Ez a gyümölcs azért van itt, hogy megegyük. Lehet, hogy eheto, lehet, hogy mérges. Vagy megetetni akarnak vele, vagy megétetni. Ha mérges, és nem esszük meg, akkor, egyszeruen másképp fognak végezni velünk. Ha tehát nem esszük meg, mindenképp végünk van.
Tetszik, ahogy gondolkodsz, mondta Ford. Rajta, egyél meg egyet!
Arthur bizonytalanul felvett egy körtekinézetu dolgot.
Sokat töprengtem azon az édenkertes sztorin, mondta Ford.
He?
Édenkert. Fa. Alma. Emlékszel erre a részre, nem?
Persze.
Ez a ti istenetek odarak egy almafát a kert közepébe, és azt mondja. “Oké, srácok, azt csináltok, amit akartok, de ah, ne egyetek az almából!” És erre, mit ad isten, mégis esznek belole, és érre o elougrik egy bokorból, és rájuk kiált. “Na, most aztán megvagytok!”. Persze, az sem változtatott volna a leányzó fekvésén, ha nem eszik meg az almát.
Miért nem?
Azért, mert akinek olyan a mentalitása, hogy szeret kalappal álcázott téglákat kinn hagyni a járdán, az sose adja fel. A végén úgyis besétálsz az utcájába.
Te meg mirol beszélsz?
Nem érdekes, edd meg szépen azt a gyümölcsöt.
Tudod, ez a hely tényleg majdnem olyan, mint az éden.
Edd meg a gyümölcsöt.
 ...és ugyanolyan a trakta is.
Arthur beleharapott a körtekinézetu dologba.
Körte, mondta.
Néhány pillanat alatt végeztek az egésszel. Ford Prefect megfordult és elkiáltotta magát.
Köszönjük! Nagyon szépen köszönjük! kiáltotta. Igazán nagyon kedvesek! Aztán elindultak tovább.


A kelet felé tartó utazás következo ötven mérföldjén új meg új gyümölcsadományra bukkantak az ösvényen, és noha egyszer-kétszer sikerült megpillantaniuk a fák közt egy-egy férfilényt, közvetlen találkozásra többé már nem került sor. Mindketten szimpatikusnak találták ezt a népet, amely világosan kinyilvánította, hogy örül, ha békén hagyják.
Ötven mérfölddel odébb megszunt a gyümölcs és bogyóellátás, mert elérték a tengert.
Nem sürgette oket az ido. Szép kényelmesen tutajt építettek maguknak, és nekivágtak a tengernek. A víz viszonylag nyugodt volt, mindössze körülbelül hatvan mérföld széles, s az átkelés elég kellemesen telt. A vidék, ahol partra szálltak, legalább olyan szép volt, mint ahonnan jöttek.
Az életük tehát nevetségesen felhotlen volt, s egyelore vígan megbirkóztak a céltalanság és izoláltság problémájával is. egyszeruen nem vettek róla tudomást. Ha a társaság utáni vágy elhatalmasodott volna bennük, tudták volna, hogyan elégítsék ki, de egyelore örültek, hogy a golgafrinchamieket több száz mérföldre maguk mögött hagyták.
Mindazonáltal Ford Prefect ismét gyakrabban vette elo a SzubÉta DetektOMétert. Mindössze egyszer észlelt valamilyen jelet, de az is olyan gyenge volt, és olyan hatalmas távolságról érkezett, hogy ez jobban lehangolta, mint a máskülönben folytonos némaság. Pillanatnyi szeszélynek engedve északnak fordultak. Többheti vándorlás után újabb tengerhez értek, építettek egy másik tutajt, és átkeltek rajta. Ezúttal nehezebb volt az út, a klíma hidegebbé vált. Arthur egy kis mazochista beütésre gyanakodott Ford Prefectnél. Az utazás fokozódó nehézsége mintha egyfajta céltudatosságot keltett volna benne, ami máskülönben hiányzott belole. Feltartóztathatatlanul nyomult elore.
Észak felé tartó útjuk lélegzetelállító szépségu hegyvidékre vezette oket. A hatalmas, csipkézett, hófedte csúcsok megigézték érzékeiket. A hideg csontjukig hatolt.
Állatborökkel és prémekkel fedték be testüket. Ezeket Ford Prefect szerezte azzal a technikával, amit kiugrott pralita szerzetesektol lesett el, odafenn a Hunian hegyeiben, ahol egy elmeszörfbázist üzemeltettek.
A Galaxis tele van frissiben kiugrott pralita szerzetesekkel, mert az agykontrolltechnikák, amelyeket a rend a vallásos fegyelem erosítése érdekében fejlesztett ki, egészen egyszeruen szenzációsak, és rendkívül sok szerzetes hagyja el a rendet közvetlenül az után, hogy a vallási tréninget befejezte, még mielott letette volna a végso fogadalmat, miszerint élete hátralévo részét égy apró fémládába zárva tölti el. Ford technikája szemlátomást foként abból állt, hogy egy darabig csöndben maradt és mosolygott.
Egy ido után aztán valamilyen állat, például egy oz, jelent meg ilyenkor a fák közt, figyelmesen nézve Fordot. Ford csak tovább mosolygott, pillantása ellágyult, a szeme csillogott, úgy tunt, mintha mély és egyetemes szeretet sugárzott volna belole, olyan szeretet, amely a teremtés egészét öleli magához. Csodálatos nyugalom költözött ilyenkor az egész környezo vidékre, békés és derus, mindez egyetlen átszellemült férfi emanációjaként. Az oz lépésrol, lépésre közelített, míg végül szinte már az orrával érintette Fordot. Ez volt az a pillanat, amikor Ford Prefect hirtelen elorenyúlt, és eltörte az állat nyakát.
Feronomkontroll, magyarázta Ford. A megfelelo illat eloállításán múlik az egész.



31. FEJEZET


Néhány nappal azután, hogy partra szálltak a hegyes vidéken, újabb tengerparthoz értek, amely átlósan húzódott elottük délnyugattól északkelet felé. Fenségesen gyönyöru volt ez a táj. A partvonalat mély szakadékok, fjordok, szabdalták, helyenként égbe meredo jégtukkel tarkítva.
További két napon át kúszták-mászták a sziklákat és a gleccsereket, lenyugözve a táj szépségétol. Á, Arthur! kiáltott fel hirtelen Ford.
A második nap délutánján jártak. Arthur egy magas sziklán ült, és onnan nézte a mennydörgo tengert, amint hullámai a sziklás hegyfokot ostromolták.
Arthur! kiáltott ismét Ford.
Arthur arrafelé nézett, ahonnan Ford gyenge hangját hozta felé a szél.
Ford egy gleccsert tanulmányozott éppen, amikor Arthur rátalált. Egy kékes színu, masszív jégfal tövében kucorgott, és rendkívül izgatott volt. Tekintete Arthur szemébe fúródott.
Nézd! mondta. Nézd!
Arthur nézett. Semmi mást nem látott, csak a kékes színu, masszív jégfalat.
Aha, mondta, egy gleccser. Már láttam.
Nem, mondta Ford. Csak nézted, de nem láttad. Nézd!
Ford a jég mélyébe mutatott.
Arthur erosen nézett, de semmi egyebet nem látott, csak elmosódott árnyakat.
Eridj hátrébb, erosködött Ford, és nézd meg onnan!
Arthur hátrább lépett, és onnan is megnézte.
Mégis mi az, amit látnom kéne? vonta meg a vállát.
És akkor hirtelen észrevette.
Látod már?
Arthur látta.
Ajkai szóra nyíltak, de az agya úgy határozott, hogy korai volna még bármit is mondani, és becsukta oket. Aztán az agya afölött kezdett el merengeni, hogy vajon mi lehetett az a látvány, amirol a szemei jelentést tettek neki, ám eközben elengedte a kontrollt a szája felett, amely erre azon nyomban kinyílott megint. A száját újfent becsukva, az agya most a bal keze felett vesztette el az uralmát, amely így céltalanul kalimpált összevissza. A következo másodpercben az foglalta el az agyát, hogy visszafogja a bal kezét, anélkül hogy a száját elengedte volna, s ezzel egyidejuleg megpróbált rájönni, hogy mi lehet az a dolog a jég belsejében. Ez lehetett az oka annak, hogy most meg a lába mondta fel a szolgálatot, amitol Arthur engedelmesen a földre rogyott. Az a dolog, ami ekkora idegi izgalmat váltott ki Arthurból, egyfajta árnyékhálózat volt a jégben, mintegy félméternyire a felszín alatt. A megfelelo szögbol nézve mindez egy idegen ábécé méteres betuivé állt össze. Azok okulására, akik, mint Arthur is, nem olvastak magratheaiul egy arc körvonalai rajzolódtak ki a szöveg fölött. Egy öregember arca volt ez, vékony és finom vonású, gondterhelt, de együttérzo. Az a fajta arc, amelynek gazdájával szívesen köt az ember üzletet.
Ez volt az az ember, aki díjat nyert annak a partvonalnak a tervezésével, amelyen immár bizonyosak voltak benne, éppen tartózkodtak.


32.	FEJEZET



Vékony nyüszítés töltötte meg a levegot. Vinnyogva kavargott a fák között, felriasztva a mókusokat. A madarak egy része viszolyogva hagyta el a környéket. A zaj a tisztás körül táncolt viháncolva. Huhogott, sipítozott, csikorgott, és általában véve fülsértoen hatott. A kapitány mindazonáltal elnézo volt a magányos dudással szemben. Semmi sem tudta kizökkenteni a lelki egyensúlyából. Ami azt illeti, mihelyt túl jutott pompás fürdokádjának elvesztésén, ami hónapokkal ezelott következett be a mocsárbéli kellemetlenség alkalmával, kezdte egész elfogadhatónak érezni ezt az új életet. A tisztás közepén álló nagy sziklát kivájták, s a keletkezett mélyedésben ülve naponta dagonyázhatott kedvére, miközben az alkalmazottak vízzel locsolták a hátát. Meg kell jegyezni azonban, hogy a víz nem volt különösebben langyos, mert még nem sikerült kimódolniuk a melegítését. Oda se, neki, gondolta, ez is megoldódik egyszer! Addig is felderítok járták be közel s távol a vidéket meleg vizu forrást keresve, lehetoleg valami szép árnyas tisztáson, s ha netán egy szappanbánya is akadt volna a közelben, hát az maga lett volna a tökély. Voltak, akik erre azzal hozakodtak elo, hogy tudomásuk szerint a szappant nem bányászni szokták odahaza. Ilyenkor a kapitány megkockáztatta azt a feltevést, hogy talán azért, mert ez a lehetoség elkerülte a hazaiak figyelmét, amit a többiek vonakodva bár, de kénytelenek voltak elfogadni.
Nem, az élet nagyon is kellemesen telt, és a jövo még szebbnek ígérkezett. Egyszer minden bizonnyal megtalálják majd azt a meleg vizu forrást az árnyas tisztáson, és ha aztán egyszer végigvisszhangzik majd a kiáltás a dombokon, hogy megvan a szappanbánya, és napi ötszáz darab a kitermelés, hát akkor igazán élvezet lesz fürödni. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen mit várnia a jövotol. Húúú, húúú, nyüi, húúú, uüi, üi, szólt a duda, egyre fokozva a kapitány amúgy is kellemes várakozását, hogy most már biztos, hogy bármelyik pillanatban abba fogja hagyni. Ez megint csak egyike volt a jövo által tartogatott apró örömöknek.
Mi van még, ami kellemesnek mondható? kérdezte magától. Nos, egy csomó dolog a lomb “vörösarany” színe, most, hogy az osz, beköszöntött, az ollók békés csettegése néhány lépésnyire a dagonyától, ahol két fodrász egy szunyókáló muvészeti igazgatón és asszisztensén gyakorolta a maga muvészetét, a sziklába vájt fürdo szélén sorakozó “ hat fényes telefonon megcsillanó osz eleji napsugár. Mert mi az, ami jobban melengeti az ember szívét, mint egy telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (vagy egyáltalán), ha nem hat telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (sot egyáltalán).
De mindennél kellemesebben hatott a kapitány közérzetére annak a több száz embernek a boldog zsongása, akik lassan köréje gyultek a tisztáson, hogy tanúi lehessenek a délutáni bizottsági ülésnek. A kapitány játékosan megpöckölte gumikacsája csorét. Ezek a délutáni bizottsági ülések voltak a kedvencei.

A gyülekezo tömeget idegen szemek tartották megfigyelés alatt. Ford Prefect volt az, aki nemrég tért vissza az északi utazásról, s most a tisztás szélén álló egyik fa ágai között kucorgott. A hathónapos utazás alatt lefogyott ugyan, de egészséges volt, és a szemei élénken ragyogtak. Rénszarvasprém kabátot viselt, a szakálla olyán suru volt, és az arca annyira lebarnult, mint egy countryénekesé. O és Arthur Dent immár egy hete figyelte észrevétlen a golgafrinchamieket, s Ford úgy találta, ideje végre megkavarni egy kissé a dolgokat.
A tisztás lassacskán megtelt. Férfiak és nok százai lebzseltek mindenütt. Cseverésztek, gyümölcsöt ették, kártyáztak, és általában véve jól szórakoztak. A futószerelések immár teljesen elpiszkolódtak, sot elrongyolódtak, de. a frizurája makulátlan volt mindegyiküknek. Fordnak feltunt, hogy sokan falevelekkel tömték tele a futószerelésüket, s azon tunodött, hogy vajon a közelgo tél elleni védekezés egy fajtájáról van-e szó. Ford szeme összeszukült. Lehet, hogy a botanika érdekli oket? morfondírozott.
E spekulációkból a kapitány szava zökkentette ki, amely túlharsogta az általános zsibongást.   Akkor hát, mondta a kapitány, egy kis rendet szeretnék ezen a gyulésen, ha lehetséges. Mindenki egyetért velem? Barátságosan elmosolyodott. Várjunk talán egy percet, amíg mindannyian felkészülünk.
A beszélgetés lassacskán elenyészett. A tisztáson beállt a csend, az egy dudástól eltekintve, aki képtelen volt kiszabadulni a maga vad és lakhatatlan zenés világából. A mellette állók levelekkel kezdték dobálni a muzsikust. Ha volt valami megmagyarázható oka ennek a viselkedésnek, úgy az elkerülte Ford Prefect figyelmét ebben a pillanatban.
Egy kisebb csoport a kapitány körül gyülekezett. Egyikük láthatóan beszédre készülodött. Ezt abból lehetett tudni, hogy felállt, megköszörülte a torkát, majd a messzeségbe révedt, mintegy jelezve a tömeg felé, hogy rögvest az övék lesz.
A tömeg természetesen valamennyi szemét a leendo szónok felé fordította.
Pillanatnyi csend állt be, amit Ford kedvezo idopontnak ítélt meg, hogy drámai fellépését megejtse.
A férfi szólásra készen fordult a tömeg felé.
Ford lehuppant a fáról.
Hello, emberek, mondta.
A tömeg feléje fordult.
 Áh, kedves barátom, szólalt meg a kapitány, nincs véletlenül gyufája? Vagy öngyújtója. Vagy ilyesmi.
Nincs, mondta Ford némileg lehutve. Nem erre számított. Elhatározta, hogy kissé erélyesebben lép fel.
Nem, nincsen, folytatta. Gyufám az nincs, ellenben van egy újságom a maguk számára.
Kár, mondta a kapitány. Az a helyzet, tudja, hogy kifogytunk belole. Hetek óta nem tudtam egy meleg fürdot venni. Ford nem hagyta eltéríteni magát.
Egy felfedezésrol hozok hírt, mondta, ami esetleg érdekelni fogja magukat.
Szerepel a napirendi pontok között? vágott közbe a férfi, akit Ford félbeszakított.
Ford megeresztett egy széles, countryénekesmosolyt.
Viccel? kérdezte.
Már megbocsásson, méltatlankodott a férfi, de mint sokéves megbecsülésre visszatekinto igazgatósági tanácsadónak, kötelességem felhívni a figyelmét a bizottsági munka szabályainak tiszteletben tartására!
Ford a tömegre nézett.
Ez az ember megorült! szögezte le. Ez itt egy történelem elotti bolygó.
Intézze a szavait az ülnökséghez! utasította rendre az igazgatósági tanácsadó.
De hisz nem is ül senki, mondta Ford. Mindenki áll!
Az igazgatósági tanácsadó úgy ítélte meg, hogy a helyzet felháborodott hangot tesz szükségessé.
Akkor is ülnökségnek kell hívni! mondta felháborodott hangon.
Mért nem mindjárt álnokságnak? kérdezte Ford. Különben sincs mire leülni, csak ez a szikla...
Nyilvánvaló, mondta az igazgatósági tanácsadó, félretéve a felháborodott hangot a jól bevált fennhéjázás kedvéért, hogy magának fogalma sincs a modern üzleti módszerekrol.
Magának meg arról nincs fogalma, hogy hol vagyunk, mondta Ford.
Egy sipító hangú lány talpra ugrott, hogy sipító hangját a tömeghez intézze.
Fogják be a szájukat! sipította. Be kívánok terjeszteni...
Talán inkább terpeszteni! vágott közbe egy fodrász vihogva.
Rendét! Rendet! csattant fel az igazgatósági tanácsadó.
Oké, mondta Ford, lássuk, mi lesz ebbol! Lehuppant a földre, s megpróbált tippelni, hogy vajon meddig fogja gyozni cérnával. A kapitány amolyan csillapító krákogásba fogott.
Rendet, ha szabad kérnem, mondta barátságosan. Most, a Fintlewoodlewix Gyarmatosítási Bizottságának ötszázhetvenharmadik ülésén.

Tíz másodperc, állapította meg Ford, és talpra ugrott.
Ez orület! kiáltotta. Ötszázhetvenhárom bizottsági ülés, és még a tüzet sem fedezték fel!
Ha volna olyan kedves, mondta a sipító hangú lány, és vetne egy pillantást a napirendre.
Napirendetlenségre! fuvolázta boldogan a fodrász.
 ...akkor láthatná, folytatta a lány határozottan, hogy éppen a fodrászok Tuzkifejlesztési Albizottságának a beszámolója következik.
Ööö... eee... mondta a fodrász azzal a fajta zavart arckifejezéssel, amelyet Galaxisszerte úgy értelmeznek, hogy. “Nem-e lehetne-e inkább a jövo héten, valamelyik szerdán?”
Rendben, támadt Ford a hajvágási specialistára. Akkor halljuk, mit csináltak eddig? Mik a terveik? Milyen elgondolásaik, vannak a tuzkifejlesztésrol?
Hát én, izé, mondta a fodrász. Nekem csak néhány fapálcikát adtak.
Na és mihez kezdett velük?

A fodrász idegesen kotorászni kezdett a futószerelés fölso részében, majd igyekezete gyümölcsét átadta Fordnak. Ford a magasba emelte a tárgyat, hogy mindenki jól lássa.
Hajcsavaró, állapította meg.
A tömeg éljenezni kezdett.
Üsse kova! mondta Ford. Róma sem égett le egy nap alatt!
A tömegnek halvány goze sem volt, hogy mirol beszél, de ettol függetlenül tetszett nekik a szöveg. Meg is éljenezték.
Nos, mondta a lány, maga nyilvánvalóan teljesen járatlan az ilyen ügyekben. Ha olyan régóta benne volna a marketing szakmában, mint én, tudná, hogy mielott bármilyen új termék kifejlesztésre kerülne, eloször. megfelelo felméréseket kell eszközölni. Utána kell járni, mi az, amit az emberek a tuztol elvárnak, hogyan viszonyulnak hozzá, milyen a dolog imázsa a szemükben. A tömeg feszülten figyelt. Arra vártak, hogy Ford valami csodálatosat mondjon.
Beteheti a fülébe! mondta Ford.
Pontosan az efféle dolgok érdekelnek minket helyeselt a lány. Lehet, hogy az emberek olyan tüzet akarnak, amit a fülükben tudnak viselni.
Olyat akartok? kérdezte Ford a tömegtol.
Igen! kiáltották néhányan.
Nem! kiabáltak mások boldogan.
Fogalmuk sem volt az egészrol, de jól érezték magukat.
És itt van az a kerékügy, mondta a kapitány. Mi van a kerékbigyóval? Borzasztó érdekes projektnek látszik.
Na igen, mondta a marketinges lány, azzal van egy kis nehézség.
Nehézség? kiáltott fel Ford. Miféle nehézség? Hisz nincs még egy ilyen egyszeru gép az Univerzumban! A marketinges lány rosszallóan nézett Fordra.
Oké, Mr. Okostojás! mondta. Ha annyi esze van, akkor árulja már el nekünk, hogy milyen színunek kell lenni annak a keréknek! A tömeg megvadult. Egyedül a védelem ellen, gondolták. Ford vállat vont, és ismét leült a földre.
Te szentséges Zarqnon! sóhajtotta. Hát ezek nem csináltak az égvilágon semmit? 
Mintegy a kérdésre adott válaszként hirtelen kiabálás hangzott fel a tisztás bejáratánál. A tömeg alig akarta elhinni, hogy még több szórakozásban lehet része ezen a délutánon. Egy férfiakból álló különítmény masírozott be a tisztásra a Golgafrincham 3. ezredének díszegyenruhájában. A fele társaságnak megvolt még a DurrODum puskája. A többiek lándzsákat hordoztak, s menetelés közben összeütögették oket. Mind a tizenkét fo napbarnított volt, egészséges, de teljesen kimerült és sáros. Az osztag csörömpölve megállt, és döngve vigyázzba merevedett. Egyikük felbukott, és úgy maradt.
Kapitány úr! kiáltotta a másodtiszt (mert o volt a parancsnokuk). Engedélyt kérek jelentéstételre!
Helyes, másodtiszt, üdvözlöm újra itthon s a többi. Találtak meleg vizu forrást? kérdezte a kapitány lemondóan.
Nem, uram!
 Mindjárt gondoltam.
A másodtiszt átcsörtetett a tömegen, hogy tisztelegjen a fürdo elott.
Felfedeztünk egy új kontinenst!
Hol?
A tengeren túl. mondta a másodtiszt, jelentoségteljesen összehúzva a szemét, kelet felé.  Áh!
A másodtiszt arccal a tömeg felé fordult, és feje fölé emelte a puskáját. Nagyszeru ez a mai show, gondolta a tömeg.
Hadat üzentünk nekik!
Vad és önfeledt ujjongás tört ki a tisztás minden zugában. Ez a hír felülmúlta minden várakozásukat.
Álljon meg a menet! kiáltotta Ford Prefect. Várjunk csak egy kicsit!
Talpra ugrott, és csendet parancsolt. Egy ido után teljesült a kívánsága, legalábbis amennyire a körülmények lehetové tették, tudniillik a dudás épp a nemzeti himnuszt komponálta.
Muszáj szólni ennek a dudának? érdeklodött Ford.
Ó, igen, mondta a kapitány. Elnyert rá egy pályázatot.
Ford azt fontolgatta, hogy vitára kéne bocsátani a dolgot, de gyorsan belátta, hogy ez orültség volna. Ehelyett egy jól irányzott szikladarabot indított útjára a dudás felé, majd a másodtiszthez fordult.
Hadat üzentek? kérdezte.
Úgy van! nézett végig megvetoen a másodtiszt Ford Prefecten.
A szomszédos kontinensnek?
Igen! Totális háborút akarunk. Ez a harc lesz a végso!
De hát nem is él ott senki!
Áh, ez érdekes szempont, gondolta a tömeg.
A másodtiszt Ford arcát fürkészte kitartóan. Olyan volt a pillantása, mint egy pár moszkitó, amelyik rendületlenül köröz tíz centire az ember orra elott, nem hagyván eltéríteni magát kézlegyintésektol, légycsapóktól s holmi összetekert újságoktól.
Tudom, mondta, de egyszer majd élni fognak. Ezért határido nélküli ultimátumot hagytunk nekik.
Mit?
És fölrobbantottuk néhány katonai létesítményüket.
A kapitány kihajolt a kádból.
Katonai létesítményüket? csodálkozott.
A másodtiszt pillantása nyugtalanul cikázni kezdett.
Igen, uram, úgy éretem. potenciális katonai létesítményeket...
Na jó... fákat.
A bizonytalanság pillanata elmúlt. A másodtiszt tekintete korbácsként vágott végig a hallgatóságon.
És ezenkívül, bömbölte, kihallgattunk egy gazellát!
Katonásan a hóna alá penderítette DurrODumját, és a tömeg eksztatikus ovációja közepette távozott. Mindössze néhány lépést sikerült megtennie, mert a lelkes sokaság a vállára kapta, és tiszteletkörre indult vele a tisztás szélén.
Ford csak ült tétlenül, és néhány követ ütögetett egymáshoz szórakozottan.
Na és mi mást csináltak még? érdeklodött, miután az ünneplés alábbhagyott.
Új kultúrát hoztunk létre, mondta a marketinges lány.
Csakugyan? kérdezte Ford.
Igen. Az egyik producerünk roppant érdekes dokumentumfilmet forgat a helybeli barlanglakókról.
Nem is barlanglakók!
Úgy néznek ki, mintha barlanglakók volnának.
Mért, barlangban laknak talán?
Hát.
Kunyhóban laknak, nem?
Biztos festik a barlangjukat! kurjantotta egy tréfamester a tömegbol. Ford dühösen fordult a közbeszólóhoz.
Nagyon vicces! mondta. Hát nem veszik észre, hogy kihalófélben vannak? Útban visszafelé Ford és Arthur két elhagyott falut is, talált. A falvak körüli erdoben meglelték lakóik tetemeit is, akik oda húzódtak félre meghalni. Az a kevés bennszülött, aki még élt, levertnek és egykedvunek látszott, mintha nem annyira testi, mint inkább lelki nyavalyában szenvedtek volna. Lomhák voltak, tele végtelen szomorúsággal. Nem csoda. a jövojüket ragadták el tolük.
Kihalófélben vannak! ismételte meg Ford Prefect. Fel tudja fogni, hogy ez mit jelent?
Ööö... hogy nem tanácsos velük életbiztosítást kötni? találgatta az iménti tréfamester.
Ford nem vett tudomást a közbeszólóról, ehelyett az egész tömeghez intézte szavait.
Próbálják felfogni végre, mondta, hogy a kihalásuk kezdete egybeesik a megérkezésünkkel.
Pontosan, mondta a marketinges lány. Ez a filmben is remekül érzékelheto. Épp ez adja azt a szívbe markoló hatást, ami az igazi nagy dokumentumfilmek sajátja. A producer szívvel lélekkel elkötelezte magát az ügy mellett.
Hogyne, mondta Ford.
Úgy vettem ki a producer szavaiból, fordult a lány a kapitányhoz, aki épp bóbiskolni készült, hogy a következo filmet önrol akarja forgatni, kapitány.
Csakugyan? riadt fel a kapitány. Hát ez borzasztó rendes tole!
Roppant izgalmas szemszögbol járja körül a témát. Tudja, a felelosség terhe, a parancsnok magányossága. A kapitány egy ideig csak hümmögött és aházott.
Nos, ami engem illet, mondta végül, én nem hangsúlyoznám túl ezt a szemszöget. Az ember sosincs igazán egyedül, ha vele van a gumikacsája.
Magasba tartotta a kacsát, amit a tömeg elégedett tapssal jutalmazott.
Mind ez ideig az igazgatósági tanácsadó megkövült nyugalommal ült magában. Ujjhegyeit a halántékához szorítva igyekezett kifejezésre juttatni, hogy vár, ha kell, akár egész nap. Ebben a pillanatban úgy határozott, hogy mégsem vár egész nap, hanem úgy tesz inkább, mintha az elmúlt félóra meg sem történt volna.
Szólásra emelkedett.
Azt hiszem, mondta kimérten, áttérhetnénk végre a pénzügyekre.
A pénzügyekre? dohogott Ford Prefect. Miféle pénzügyekre?
Igen, ismételte meg az igazgatósági tanácsadó, a pénzügyekre!
Na és honnan lesz pénzünk, mondta Ford, ha egyszer senki se termel semmit? A pénz, mint tudja, nem a fán terem!
Ha volna szabad talán folytatnom.
Ford csüggedten bólintott.
Köszönöm. Nos, minthogy néhány hete elhatároztuk, hogy a falevelet, ezentúl törvényes fizetoeszköznek fogadjuk el, természetesen valamennyien borzasztó gazdagok lettünk.
Ford hitetlenkedve nézte a tömeget, amint erre helyeselve felmordul, és kapzsin babrálni kezdi a futószerelésekben rejlo levélkötegeket.
Ugyanakkor, folytatta az igazgatósági tanácsadó, fellépett egy kisebb probléma is az inflációval, ami épp a levelek könnyu beszerezhetoségével függ össze. Ennek az lett a következménye, hogy a jelenlegi árszínvonalon, tudomásom szerint, nagyjából háromhektárnyi lombos erdo reprezentál egy vagon bikkmakknak megfelelo értéket.
A tömeg nyugtalanul felmorajlott. Az igazgatósági tanácsadó csendre intette oket.
A problémát megkerülendo, folytatta, oda kívánunk hatni, hogy a levelek jelentosen felértékelésre kerüljenek. Ezért széles köru lombtalanítási akciót foganatosítunk, melynek során ööö az összes erdot elégetjük. Feltételezem, hogy a körülményeket is figyelembe véve valamennyien belátják a lépés szükségszeruségét.
A tömeg egy pillanatig bizonytalannak látszott a kérdésben, míg valaki rá nem mutatott, hogy ez a húzás mennyire megnövelné a zsebükben lévo falevelek értékét. Erre örömujjongásban törtek ki, és állva éljenezték az igazgatósági tanácsadót. A tömegben jelen lévo könyvelok kellemes várakozással tekintettek a sikeresnek ígérkezo osz elébe.
Maguk megbolondultak,  állapította meg Ford Prefect.
Teljesen meghibbantak, próbálkozott más oldalról.
Megkergült birkák gyülekezete az egész társaság, világított rá újabb szemszögbol. 
A vélemények szele kezdett Ford ellen fordulni. Ami eleinte remek szórakozásnak ígérkezett, az mindinkább puszta sértegetésnek hatott a tömeg szemében, s minthogy a sértegetés ellenük irányult, hamar elegük lett belole.
Megérezve a szélirányváltozást, a marketinges lány egyenest Fordra támadt.
Ideje volna, mondta, számot adnia arról, mivel töltötte az elmúlt hónapokat, azóta, hogy eltunt azzal a másik betolakodóval együtt, mindjárt a megérkezésünk után.
Utazgattunk, mondta Ford. Megpróbáltunk kideríteni egyet s mást errol a bolygóról.
Hát, mondta a lány kaján mosollyal, ez sem tunik valami produktív tevékenységnek!
Nem? Márpedig van egy érdekes újságom a számotokra, szívi!
Megfejtettük a bolygó jövojét!
Ford várt, hogy a bejelentés célba találjon, de semmiféle hatást nem ért el vele. A golgafrinchamieknek fogalmuk sem volt róla, hogy mirol beszél.
Ford tehát folytatta.
Dingógumit se számít, hogy mostantól fogva mit csináltok!
Tökmindegy, hogy felégetitek-e az erdeiteket vagy sem. A jövobeli történelmetek elintézett ügy. Kétmillió évetek van, és ezzel kész! Finita! Konyec! A kétmillió év végén a fajotoknak annyi. kinyiffan, kaput! Ne feledjétek. még kétmillió év!
A tömeg kezdte dühbe lovalni magát. Muszáj ezt a zagyvaságot végighallgatnunk? gondolták. Ki kéne fizetni a pasast egy marék falevéllel, hogy egyszer s mindenkorra békét hagyjon nekünk! Nem volt szükség fizetségre. Ford már távozóban volt a tisztásról, s csak egy fejcsóválás erejéig idozött, látva, hogy a másodtiszt máris tuz alá veszi a környezo fákat DurrODumjával. Aztán már csak egyszer fordult vissza.
Kétmillió év! emlékeztette oket nevetve.
Nos, mondta a kapitány békíto mosollyal, akkor van még egy kis ido a fürdésre. Nem adná ide valaki a szivacsomat? Kiejtettem a kádból.


33.	FEJEZET



Úgy egy mérfölddel odébb, az erdoben, Arthur Dent annyira elmerült abban, amit csinált, hogy meg sem hallotta Ford Prefect közeledését.
Ami azt illeti, meglehetosen furcsa dolgot muvelt. Egy lapos sziklára felkarcolt egy nagy négyzetet, amit további százhatvankilenc négyzetre osztott, tizenhárom négyzettel oldalanként. Ezenkívül összeszedett egy rakás kisebb lapos követ is, és mindegyikbe belekarcolt égy betut. A szikla körül egypár morcos bennszülött kuporgott, s Arthur most épp azon fáradozott, hogy beavassa oket a kövek által megtestesített különös tudományba.
Nehezen boldogult velük. A tanítványok mindent megpróbáltak a kövekkel, a lenyelést, elásást és elhajigálást beleértve, kivéve azt, amire tanítani szerette volna oket.
Arthur végre rábírta egyiküket, hogy kirakjon néhány követ a felkarcolt táblázatra, ami annyit jelent, hogy még addig sem jutott el velük, mint az elozo nap. Amilyen gyorsan fogyott a lények élni akarása, ugyanolyan ütemben hanyatlott az intelligenciájuk is. Hogy példát mutasson nekik, Arthur maga rakott ki néhány betut a táblára, aztán megpróbálta rávenni oket, hogy ok is tegyenek hozzá egypárat.
Reménytelen volt minden igyekezet.
Ford egy közeli fa tövébol figyelt csendesen.
Nem! mondta Arthur az egyik bennszülöttnek, aki melankolikus rohamában elkezdte ide-oda tologatni a betuket. Értsd már meg, hogy a Q tízet számít, és... De hát, világosan elmagyaráztam a szabályokat, nem? Ne, ne, légy szíves, tedd le azt az állcsontot... Oké, akkor most kezdjük elölrol! De ezúttal próbáljatok koncentrálni.
Ford még mindig a fa mellett állt. Fejét a tenyérére támasztva, könyökkel dolt a törzsre.
Mit csinálsz, Arthur? kérdezte halkan.
Arthur riadtan nézett fel. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy kissé ostobának tunhet Ford szemében. Aztán eszébe jutott, milyen nagy hatással volt rá gyerekkorában ez a játék. Olyan volt, mint valami álom. De hát azok más idok voltak... vagy inkább lesznek.
Betukirakózni tanítom a barlanglakókat, magyarázta.
Ezek nem barlanglakók!
Úgy néznek ki, mintha barlanglakók volnának.
Ford elengedte a megjegyzést a füle mellett.
Értem, mondta.
Nehéz ügy, legyintett Arthur. Csak azt a szót ismerik, hogy gghrrr, de betuzni azt sem képesek. Sóhajtva dolt hátra.
És mi a célod ezzel az egésszel? kérdezte Ford.
Muszáj támogatni oket az evolúcióban, hogy gyorsabban fejlodjenek! mondta Arthur dühösen. Azt remélte, hogy a lemondó sóhaj, majd ez a kifakadás ellensúlyozni fogja az ostobaság mindent elnyomó érzését, amelytol pillanatnyilag szenvedett. Rosszul számított.
E1 tudod képzelni, milyen lesz az a világ, amit ezeknek a kreténeknek az utódai fognak teremteni, akikkel jöttünk? ugrott talpra.
Elképzelni? húzta fel Ford a szemöldökét. Nem kell azt elképzelni láttuk.
Na de. Arthur reményét vesztve kalimpált a kezével.
Láttuk és kész! mondta Ford. Nincs mit tenni!
Arthur belerúgott egy kobe.
Elmondtad nekik a felfedezésünket? kérdezte.
Hmm? mondta Ford elgondolkodva.
Norvégiáról, magyarázta Arthur. Szlartibartfaszt névjegyérol a jégben. Elmondtad nekik?
Mért mondtam volna? kérdezte Ford. Mi jelentosége lett volna a számukra?
Hogy mi? hökkent meg Arthur. Hogyhogy mi? Nagyon jól tudod te is. Az, hogy ez a bolygó itt a Föld! Ahol megszülettem!
Megszülettél? kérdezte Ford.
Oké. meg fogok születni, na!
Igen, kétmillió év múlva. Mért nem mondod el nekik te? Eridj, és mondd el nekik. “Elnézést, csak azt szeretném mondani, hogy kétmillió év múlva itt fogok megszületni a közelben.” Aztán majd meglátod, hogy reagálnak rá. Felzavarnak egy fára, és tüzet gyújtanak alád. Arthur boldogtalanul emésztette Ford szavait.
Szembe kell nézned a tényekkel, mondta Ford. = Nem ezek a nyomorultak itt az oseid, hanem azok a lököttek odaát. Ford odament a majomemberekhez, akik egykedvuen kotorásztak a betuk között. Megcsóválta a fejét.
Tedd csak el azt a kirakóst, Arthur, mondta. Azzal ugyan nem mented meg az emberi fajt, mert ebbol a bandából sohasem lesz ember. Az emberi faj jelenleg a domb túloldalán ül egy szikla körül, és dokumentumfilmeket készít saját magáról.
Arthur pislogott.
Muszáj csinálnunk valamit, mondta. Borzalmas magányérzete támadt most, hogy itt volt újra a Földön. A Földön, amely egy értelmetlen katasztrófa miatt veszítette el a jövojét, s amely a jelek szerint éppen arra készül, hogy a múltját is elveszítse.
Nem, mondta Ford, nem tehetsz semmit. Nem változtathatod meg a Föld történetét, mert az a helyzet, hogy ez maga a Föld története. Akár tetszik, akár nem, a golgafrinchamiektol származol. Kétmillió év múlva el fogják pusztítani oket a vogonok. A történelmet nem lehet megváltoztatni, mert az egyes részei úgy illenek egymásba, mint a kirakós játéké. Bizony, ilyen az élet! Ford fölkapta a Q betut, és nagy erovel egy távoli fagyalbokorba hajította, ahol eltalált vele egy süldo nyulat. A nyúl riadtan menekült, és meg sem állt addig, amíg egy róka el nem kapta. A róka félrenyelte a nyúl egyik csontját, és megfulladt a folyónál, amely késobb elsodorta.
A következo hetekben Ford Prefect félretette büszkeségét, és viszonyt kezdett egy lánnyal, aki személyzetis volt odaát a Golgafrinchamen. Ford késobb borzasztóan megrendült, amikor a lány hirtelen elhalálozott, mert ivott egy tócsából, melynek vizét egy rókatetem fertozte meg.
Mindössze egyetlen tanulság szurheto le a sztoriból. nem tanácsos Q betukkel hajigálni a fagyalbokrokat. Sajnos azonban adódnak az ember életében olyan helyzetek, amikor az ilyesmi elkerülhetetlen.
Mint az élét legtöbb lényegbevágó dolga, ez az eseménysor is teljességgel rejtve maradt Ford Prefect és Arthur Dent elott. Szomorúan nézték az egyik morózus bennszülöttet, amint ide-oda tologatta a táblán a betuket.
Csóró nyomorult barlanglakó, mondta Arthur.
Ezek nem...
Mi van?
 Áh, ne törodj vele. mondta Ford.
A szerencsétlen teremtés szánalmas nyüszítésfélét hallatott, majd püfölni kezdte a sziklát.
Elpocsékolt ido volt, mi? mondta Arthur.
Ah ah arghhhh, morogta a bennszülött, és ismét a sziklára csapott.
A telefonmosók lekörözték oket az evolúcióban.
Argh, grr, grr, grahh! erosködött a bennszülött, és tovább döngette a sziklát.
Mért döngeti ez folyton a sziklát? kérdezte Arthur.
Szerintem folytatni szeretné veled a kirakóst, vélte Ford. A betukre mutogat.
Valószínuleg megint azt próbálta betuzni, hogy crzjgrdwldiwdcben.
Szerencsétlen flótás! Hiába magyarázom neki, hogy a crzjgrdwldiwdcben csak egy g van!
A bennszülött ismét megdöngette a sziklát.
Arthur és Ford átlesett a válla felett.
Nem akartak hinni a szemüknek.
Az összekavart betuk közül egy tucatra valót szép, egyenes sorba rendeztek.
A sorba rakott betuk értelmes szót alkottak. Ez volt a szó.
Negyvenketto!
Grrrargh gáh gah, magyarázta a bennszülött. Dühösen félresöpörte a betuket, és félrevonult egy közeli fa alá, hogy csatlakozzon sziesztázó kollégájához.
Ford és Arthur eloször a bennszülöttre meredt, aztán egymásra.
Az volt odaírva...? kérdezték egyszerre.
Az! vágták rá a választ.
Negyvenketto? mondta Arthur.
Negyvenketto, erosítette meg Ford.
Arthur odaszaladt a két bennszülötthöz.
Mit akartatok ezzel mondani? kiáltotta. Mit jelentsen ez az egész?
Egyikük elhemperedett, kirúgott az ég felé, fordult még egyet, és elaludt.
A másik föllódult a fára, és vadgesztenyével kezdte dobálni Ford Prefectet. Bármi mondandójuk volt is, túl voltak rajta.
Tudod, hogy ez mit jelent, mondta Ford.
Nem egészen.
Negyvenketto az a szám, amit a Bölcs Elme a Végso Válaszként adott meg.
Tudom.
És a Föld az a komputer, amit Bölcs Elme azért tervezett, hogy kikalkulálja a Kérdést a Végso Válaszhoz.
Ezt akarták elhitetni velünk, igen.
És az organikus élet része volt a komputermátrixnak.
Ha te mondod.
Igenis, ezt mondom. Ez azt jelenti, hogy ezek a bennszülöttek, ezek a majomemberek itt, szerves részét képezik a komputerprogramnak, ezzel szemben mi és a golgafrinchamiek nem!
De hát a barlanglakók kihalóban vannak, és a golgafrinchamiek nyilvánvalóan át fogják venni a szerepüket.
Pontosan. Ezek szerint, érted, mi történt?
Mi?
Figyelj, mondta Ford Prefect.
Arthur körülnézett.
Ez a bolygó most elég rohadt helyzetbe került, mondta Ford.
Ford egy pillanatig töprengeni látszott.
De valami mégiscsak ki fog sülni a végén, folytatta, mert Marvin azt mondta, hogy látja a Kérdés lenyomatát az agyhullámmintázatodban.
De...
Valószínuleg nem ez az igazi Kérdés, legfeljebb annak egy torzított mása, de így is a kezünkbe adhatja a megoldást. Feltéve, hogy megtaláljuk, amikor azt sem tudom, hogy fogjunk hozzá. Egy darabig szótlanul méláztak. Arthur a földön ült, és fucsomókat huzigált ki a gyepbol, de aztán rájött, hogy ez nem az a fajta tevékenység, ami igazán le tudná kötni. Elvesztette hitét a fuben, a fák hidegen hagyták, a lankás dombokat lankatagnak érezte, a jövot pedig egy olyan csonek látta, amelybe akaratától függetlenül húzzák bele az embert.
Ford a SzubÉta DetektOMétert tekergette, de az néma maradt.
Sóhajtott egyet, és elrakta.
Arthur felszedett egy betut a házilag eszkábált kirakókészletbol. Egy R volt az. Sóhajtva letette. A betu, amelyik mellé került, egy A volt. Az annyi mint AR. Melléjük lökött még egypár betut. Úgy adódott, hogy éppen egy S és egy Z került az AR elé. A dolgok különös egybeesése folytán az eredményül kapott szó tökéletesen kifejezte Arthur közérzetét ebben a pillanatban. Egy másodpercig a négybetus szóra meredt. Nem szándékosan választotta puszta véletlen muve volt az egész.
Arthur agya lassacskán egyesbe kapcsolt.
Ford! szólalt meg hirtelen. Ha az a Kérdés tényleg bevésodött az agyhullámmintázatomba, és nem tudok róla, akkor a tudatalattimban kell lennie.
Gondolom, igen.
Lehet, hogy a felszínre tudnánk hozni azt a tudatalatti mintázatot!  Áh, csakugyan?
Igen, csak be kéne vezetni egy véletlenszeru elemet, amit az a mintázat a maga képére tudna formálni.
Mégpedig hogy?
Mégpedig úgy, hogy bekötött szemmel betuket húznék ki egy zsákból. Ford talpra ugrott.
Ragyogó! mondta. Elohúzta a törülközot a szütyojébol, és néhány csomó segítségével zsákká alakította.
Tiszta orület, mondta, szemenszedett képtelenség! De ki kell próbálnunk, mert képtelenségnek viszont ragyogó. Gyerünk, ne totojázz!
A nap teljesen elbújt egy felho mögött. Néhány bánatos esocsepp hullott rájuk.
Összeszedték a maradék betuket, és beleszórták a zsákba az egészet. Ford összerázta a zsák tartalmát.
Oké, mondta, csukd be a szemed. Gyerünk, húzzál, mire vársz!
Arthur behunyta a szemét, és benyúlt a köveket tartalmazó törülközobe. Egy darabig kotorászott odabent, aztán elohúzott három betut, és átadta oket Fordnak. Ford abban a sorrendben rakta le oket, ahogy megkapta.
M, mondta Ford, I, T Mit!
Ford csak pislogott.
Azt hiszem, muködik! mondta.
Arthur további négy betut nyomott Ford markába.
K, A, P, S Lehet, hogy mégsem muködik, mondta Ford.
Itt van még négy.
Z, H, A, M... Kapszham... Sajnos, ennek nincs semmi értelme.
Arthur újabb két betut húzott elo a zsákból.
E, G, kapszhameg. Kapsz ha meg! kiáltotta Ford. Muködik! Elképeszto, de tényleg muködik!
Van még! Arthur lázas igyekezettel húzgálta elo a betuket.
S, Z, O, mondta Ford, R, Z, O, D... Mit kapsz, ha megszorzod... A, H, A, T,O, T... a hatot... mit kapsz, ha megszorzod a hatot... K,I, L, E, N, C, C, E, L... kilenccel... Arthur szünetet tartott.
Gyerünk, add már a következot! követelte Ford.
Ööö odaadtam mindet, mondta Arthur, ennyi volt benne.
Fölegyenesedett ültében. Nem tudta, mit mondjon. Ismét körbekotorászott az összecsomózott törülközoben, de nem akadt több beture.
Úgy érted, ennyi az egész? kérdezte Ford.
Ennyi.
Hatszor kilenc. Negyvenketto.
Ennyi. Ennyi az egész.


34. FEJEZET


A nap ismét elobújt, és vidáman sütött a két férfira. Valahol egy madár dalolt. Meleg fuvallat suhant a fák között, meg-megemelte a virágok fejecskéit, tovaragadva illatukat az erdon át. Egy rovar döngve igyekezett a dolga után, akármi is az a sürgeto dolog, amit egy rovarnak késo délután kell elintéznie. Emberi hangok szálltak a suruben, s egy pillanattal késobb két lány bukkant ki a tisztásra. Meglepetten torpantak meg Ford Prefect és Arthur Dent látványától, akik a csalóka látszat szerint fájdalmas görcsben fetrengtek a földön, noha valójában csak a néma nevetés rázta oket.
Maradjatok! szólalt meg Ford Prefect két röhögés között. Mindjárt összeszedjük magunkat.
Mi történt? kérdezte az egyik lány. Kettojük közül o volt a karcsúbb és a magasabb. Odaát, a Golgafrinchamen, kezdo személyzetis volt, de nem nagyon szerette ezt a munkát.
Ford végre összeszedte magát.
Elnézést, mondta, hello! Épp az élet értelmérol elmélkedtünk a barátommal. Mondhatom, léha egy tevékenység!  Áh, maga az? mondta a lány. Jó nagy botrányt kavart ma délután. Eloször egész szórakoztató volt, de aztán elvetette a sulykot.
Csakugyan? Hát igen.
Na és mire volt jó az egész? kérdezte a másik lány, egy alacsonyabb termetu, kerek arcú teremtés, aki odaát a Golgafrinchamen egy kis hirdetocég muvészeti igazgatója volt. Bármilyen nyomorúságos volt is az itteni élete, legalább azzal a hálás tudattal tért nyugovóra minden este, hogy akármi is vár rá másnap, egy biztos, hogy nem száz darab csaknem azonos fényképfelvétel lesz az, amelyek mindegyike ugyanazt a sejtelmes fényben játszó fogkrémes tubust ábrázolja.
Hogy mire? Semmire. Semmi se jó semmire, mondta Ford Prefect boldogan. Gyertek, csatlakozzatok hozzánk. Én Ford vagyok, ez pedig itt Arthur. Épp semmittevéshez készülodtünk, de várhat egy kicsit a dolog.
A lányok bizalmatlanul néztek a két férfira.
Én Agda vagyok, mondta a magas lány, ot pedig Mellának hívják.
Hello, Agda, hello, Mella! köszöntötte oket Ford.
Hát te? Beszélsz egyáltalán? kérdezte Mella Arthurtól.
Tulajdonképpen igen, mosolyodott el Arthur, csak nem olyan sokat, mint Ford.
Remek.
Rövid szünet következett. 
Hogy értetted azt, kérdezte Agda, hogy csak kétmillió évünk van? Nem tudtam semmit kiokoskodni abból, amit mondtál.
Ja, az? mondta Ford. Nem érdekes.
Annyi az egész, hogy ezt a világot le fogják rombolni egy hiperursztráda építése miatt, mondta Arthur vállat vonva. De ez kétmillió év múlva esedékes, és különben is vogonmunka. A vogonok már csak ilyenek.
Vogonok? kérdezte Mella.
Igen, de te még nem hallhattál róluk.
Honnan veszitek ezt?
Igazán nem érdekes. Mindössze egy álom a múltból, vagy a jövobol. Arthur mosolyogva fordította el a fejét.
Nem zavar, hogy zagyvaság, amit mondasz? kérdezte Agda.
Ide hallgassatok, felejtsétek el az egészet, mondta Ford. Semmi se számít. Gyönyöru idonk van, élvezzétek. Ott a nap, itt a zöldello dombok, lent a völgy és a folyó, amott az égo erdo.
De még ha álom is, amit mondasz! Meg kell hagyni. elég borzasztó álom! mondta Mella. Egy ursztráda miatt elpusztítani egy világot!  
Áh, hallottam én már ennél rosszabbról is, mondta Ford. Olvastam egy bolygóról, odaát a hetedik dimenzióban, amit biliárdgolyóként használtak egy intergalaktikus kocsmai partin. Egyenest belelotték egy fekete lyukba. Tízmilliárdan pusztultak el egy csapásra.
Orület! mondta Mella.
Az. És ráadásul csak harminc pontot ért a lökés! 
Agda és Mella pillantást váltott.
Tudjátok mit? szólalt meg Agda. Ma este, a bizottsági gyulés után partit rendeznek. Eljöhették ti is, ha akartok.
Oké, rendben, mondta Ford.
Részemrol is, csatlakozott Arthur.
Számos órával késobb Arthur és Mella egymás mellett ült a fuben, és a felkelo holdat bámulta a fák tompa izzása fölött.
Az a sztori a világ elpusztulásáról. kezdte Mella.
Ja, kétmillió év múlva.
Úgy mondod, mintha tényleg hinnél benne.
Hiszek is. Merthogy ott voltam.
A lány hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
Olyan furcsa tudsz lenni! mondta.
Tévedsz. Nagyon is átlagos vagyok, felelt Arthur, csak nagyon furcsa dolgok történtek velem. Mondhatni. inkább megkülönböztetett vagyok, mint különbözo. 
És az a másik világ, amirol a barátod mesélt? Az, amelyiket a fekete lyukba löktek.
Arról nem tudok semmit. Abban a könyvben olvashatott róla.
Milyen könyvben?
Arthur elhallgatott.
A GALAXIS útikalauz stopposoknak címuben, mondta végül.
Az meg mi?
Hát, csak valami, amit az este behajítottam a folyóba. Nem hinném, hogy az életben szükségem lenne még rá, felelte Arthur Dent.