Alan Dean Foster - Alien


Jim McQuade-nek, a jó barátnak,
a szélsőséges lehetőségek kutatójának…


I.

Hét álmodó ember.
Igaz, egyikük sem hivatásos. Azokat jobban fizetik, és, mint befutott sztárokat, többre is becsülik. Mint mi mindannyian, ők is erőszak és kényszer hatása nélkül álmodnak. Hivatásszerűen álmodni - úgy, hogy az álom rögzíthető és később mások számára visszajátszható legyen - jóval több mint passzió. Ehhez a félig öntudatos, de alkotó gondolatok tudatos szabályozására, a képzelettel való gazdálkodásra és rendkívül bonyolult integrációalkalmazási képességre is szükség van. Egy hivatásos álmodó a művészek között is a legszervezettebb, legspontánabb lélek. Gondolatainak szövete sokkal finomabb, nem olyan esetlen, mint a miénk. Vagy mint azé a hét álmodóé.
Közülük talán Ripley rendelkezett leginkább ezekkel a különleges képességekkel. Valahol a lelke mélyén megvolt benne az álomlátás tehetsége, és képzelőerő tekintetében is felülmúlta a többieket. Csupán a profikra jellemző inspiráció és nagyfokú gondolkodásbeli fejlettség hiányzott belőle.
Kitűnő raktározási szakember volt, jól eligazodott a kartotékok között, és értett a kimutatások egyeztetéséhez is. Csupán lelki tárházában fordult elő olykor, hogy a kartotékrendszere csődöt mondott. Remények és félelmek, elméletek és elgondolások csúsztak át véletlenszerűen egyik rekeszből a másikba.
Ripleynek mint fedélzeti tisztnek és mint nőnek több önkontrollra lett volna szüksége. Agyában folyton komisz, elvadult gondolatok álltak lesben a megvalósítás küszöbén. Valamivel több akaraterő és nagyobb fokú önismeret birtokában igen jó profi álmodó válhatott volna belőle. Olykor gondolt is valami hasonlóra.
És itt van Dallas kapitány: látszólag lusta, de ő a legfelkészültebb, és fantáziának sincs híjával. Ezt bizonyítja a szakálla is: senki nem feküdt szakállasan a hibernátorba. Senki, kivéve Dallast. A szakáll a személyiségéhez tartozott, általa is többnek érezte magát mint különc bajtársnak. Ugyanúgy ragaszkodott ehhez a divatjamúlt szőrzethez, mint testének bármely részéhez. Dallas két hajó kapitánya volt: a Nostromo csillagközi vontatóhajóé és a saját testéé. Mindkettő egyaránt hibátlan szerkezet volt úgy az alvás alatt, mint ébredés után.
Szóval jó szervezőkészséggel és képzelőerővel is el volt látva. Viszont egy hivatásos álmodónak ez utóbbiból jóval többel kell rendelkeznie, és ennek csökkent mértékét nem ellensúlyozza, ha az előbbiből aránytalanul többet birtokol. Dallasból sem vált volna jó álmodó akárcsak Ripleyből.
Kane gondolatai és tettei jóval kevésbé voltak szabályozottak, mint Dallaséi, és fantázia tekintetében is jóval mögötte maradt. Kapitány sosem válhatott volna belőle. Ahhoz egyfajta lendületesség szükséges, aminek parancsnoklási képességekkel kell párosulnia, és Kane egyikkel sem dicsekedhetett. Az ő álmai éttetszőek, alaktalan árnyak voltak Dallas álmaihoz képest, ahogyan Kane fizikailag is a kapitány szikárabb, gyengébben vibráló árnyéka volt. Ettől viszont nem vált kevésbé rokonszenvessé. A profi álmodás egyfajta energiát is követel, Kane-nek pedig csak annyi volt, amennyi napról napra elegendő.
Parker álmai nem voltak visszataszítóak, de annyira költőiek sem, mint Kane-éi. Kevés fantázia szorult beléjük. Túl különösek voltak, és csak ritkán foglalkoztak emberi dolgokkal. Egy hajógépésztől ennél többet nem is lehet elvárni.
Mindazonáltal őszinte álmok voltak, ha néha mogorvák is. Amikor az ébrenlét ideje alatt ez a kis rejtett szépséghiba felszínre került, olyankor a gépész ideges vagy dühös lett. A lelke mélyén erjedő gyűlölet és ellenszenv viszont jórészt rejtve maradt. A bajtársak sosem láttak Parker gondolatai mögé, előttük sosem villant fel semmi abból, ami a felszín alatt örvénylett, fortyogott.
Lambert, a személyzet másik nőtagja kevesebbet álmodott, mint amennyire a többieket inspirálta, hogy őróla álmodjanak. Csapongó képzeletét mélyálomban közömbös gondolatok töltötték ki, a súlyosabb motívumokat a megfontolás sekélyesítette el. Képzelete olykor összetettebb álmokat is produkált, de ezek nem voltak olyan szinten, hogy a többiek közül bárki is élvezhette volna őket.
Parker és Brett gyakran játszotta azt, hogy behelyettesíti Lambert álmait a sajátjába. Ők úgy viszonyultak a súlyosabb motívumokhoz és azok térbeli mellérendeléseihez, hogy az Lambertet dühbe hozta volna, és elmenekült volna előlük. Az ilyen tiltott játékokat azonban - amikhez egyébként tulajdonosaik ragaszkodtak - álmodozásaik és álmaik szigorú titkaként őrizték, így Lambertet nem kergették vele az őrületbe. Mint a Nostromo navigátora, elsődlegesen Lambert felelt azért, hogy a legénység biztonságban jusson haza, és ez a legizgalmasabb feladat, amit bárki is elképzelhet magának.
Brett gépésztechnikusként volt lajstromozva. Furcsamód ugyanolyan jóképű és értelmes fickó volt, mint Parker. Egyikük sem volt rangidős. A két férfi különös párt alkotott, jóllehet egy kívülálló számára kimondottan különbözőnek tűntek. Ennek ellenére tökéletes összhangban éltek és dolgoztak. Hogy mint barátok és mint munkatársak ilyen jól megfértek, az jobbára Brettnek volt köszönhető, aki sosem kötött bele Parker lelkivilágába. A technikus olyan komoly és hidegvérű volt, mint amilyen bőbeszédű és csapodár Parker. Parker órákig tudott lármázni egy elromlott mikroáramkör fölött, olyankor elátkozta még a napot is, amikor az ősidőkben először bányászták ki a hozzá való anyagot. Brett ilyen esetben türelmesen csak ennyit mondott volna: Ja!
Brett részéről ez az egyetlen szó több volt mint egyszerű véleménynyilvánítás: önigenlésnek számított. Brett számára a csend volt a legtisztább kommunikáció. A bőbeszédűséget őrültségnek tartotta.
És itt van még Ash. Ő kutatótiszt, de ettől az álmai még nem válnak különlegesekké. Furcsa álmok, az igaz, és egyáltalán nem vidámak. A legénység tagjai közül az ő álmai voltak a legmagasabb fokon szervezettek. Az ő álmai illettek legjobban éber önmagához. Egyáltalán nem tartalmaztak illúziókat. Aki ismerte Ash-t, ezen nem lepődött meg. Hat bajtársa mindenesetre ismerte. Ash is jól ismerte önmagát. Ha valaki megkérdezné tőle, miért nem lett belőle hivatásos álmodó, biztosan megmondja. De nem kérdezte meg senki annak ellenére, hogy a kutatótiszt mindegyiküknél lenyűgözőbb dolognak tartotta a profi alvást.
Ó, igen, és itt van még a macska. Jones a neve. Közönséges házimacska, jobban mondva ebben az esetben hajómacska. Jones bizonytalan származású, független magatartással bíró nagy, sárga kandúr volt, aki már régen hozzászokott az űrutazás kiszámíthatatlanságaihoz és az űrben utazgató emberek hóbortjaihoz. Az ő rideg álmai egyszerű dolgokról szóltak: meleg, sötét zugokról vagy a gravitáció béklyójában senyvedő egerekről.
A fedélzeten alvók közül ő az egyetlen, akit elégedettnek lehet mondani.
Szégyen, hogy egyikük sem minősült profi álmodónak, pedig a munkájuk során több idejük volt az alvásra, mint a legtöbb hivatásosnak. Az álmodást a szükség tette legfőbb elfogultságukká. A távoli űrben hajózó legénységnek a hibernátorban nincs más dolga, mint aludni és álmodni. Ebben már régen nagy gyakorlatra tettek szert, ám mégis amatőrök maradtak.
Heten voltak. Hét csendes, lidércnyomások közt tengődő, alvó ember.
Mialatt mindez egyfajta öntudatlan állapotban zajlott, a Nostromo nem aludt. Nem is volt rá szüksége, meg aztán a hibernátorok működését kellett felügyelnie. A hajó dolgozott és ügyelt: biztosította, hogy az őt kiegészítő hibernált emberek mindig egy lépéssel járjanak az örökké lesben álló halál előtt amely úgy követi őket, mint egy óriási szürke cápa a hajót a tengeren.
A Nostromo szakadatlan, gépi éberségének bizonyítékai mindenütt jelen vannak a csendes hajón: a halk zümmögések és a pislákoló fények a műszerfalon mind a berendezések működését jelzik. A hajó összes zugában ott lapulnak a szenzorok, és ügyelnek az áramkörökre meg a hajótestre. Odakint is vannak érzékelők, azok a világűr lüktetését figyelik, jelzik az elektromágneses sugárzás rendellenességeit.
A Nostromo agyának egy kis rekesze most éppen valami értelmet hámozott ki ezekből a rendellenességekből Kíméletlen kitartással rágta át magát az észlelt jeleken, megkereste a rejtély kulcsát, ellenőrizte az analízis eredményét, végül meghozta a döntést. Szunnyadó műszerek aktivizálódtak, az elektronok áramlása alvó áramköröket keltett ismét életre. A döntés feletti örömükben felvillantak a műszerfal fényei a mozgásba lendülő gépezet első életjelei.
Éles sivítás hallatszott, jóllehet még csak a mesterséges hangérzékelők hallhatták meg és foghatták fel. Ez a hang már jó ideje nem harsant fel a Nostromón, és ezúttal is ritka eseményt jelzett.
Az eszmélést kísérő kattogásokon és villogásokon, az egymással társalgó mikroprocesszorokon kívül volt egy különös helyiség a hajón. Ebben a fehér, fémfalú szobában hét hófehér, fémből és műanyagból készült óriási selyemgubó sorakozott.
Most új zaj töltötte meg a csendes zugot: egy robbanásszerű, hangos szisszenés, melynek nyomán friss, lélegezhető levegő áramlott a helyiségbe, amelynek előállítását az ember gépeiben bízva - szívesen hagyta a Nostromóra. Ő maga egyébként is képtelen lett volna erre.
A még éledező elektronikus berendezések ellenőrizték a befúvott levegőt, és megállapították, hogy megfelel az embereknek, e satnya lényeknek az életben tartásához. További fényforrások keltek életre, újabb áramkörök záródtak.
Fanfárok ezúttal nem harsogtak. A gubók teteje lassan felnyílt, s láthatóvá váltak a bennük fekvő sápadt hernyók.
A Nostromo legénységének hét tagja álmától megfosztva sem volt vonzóbb, mint mélyalvásban volt. Csepegett róluk a konzerválófolyadék, amely az alvás alatt feltöltötte és körülvette a testüket. Bár kondicionáló hatása is volt, nem lettek szebbek tőle.
Meg aztán meztelenek is voltak, és a folyadék is csak szegényes pótléka volt annak az alakjukat előnyösen kihangsúlyozó mesterséges bőrnek, amit ruhának neveznek.
- Jézusom! - dörmögte Lambert, s a kezével undorodva söpörte le karjáról és válláról a nyálkás anyagot. - De hideg van itt!
Kilépett a koporsóból, mely az életnek, nem a halálnak őrizte meg őt, elővett egy törülközőt a fekhely oldalában lévő fiókból, és szárítgatni kezdte magát.
- Hogy a pokolba nem fűtött be Anya, mielőtt felébresztett minket? - Már a lábfejénél tartott, s közben azon gondolkodott, hol szórhatta el a ruháit?
- Neked tudnod kell, miért - mondta Parker, miközben fürgén törölgette magáról a nyálkát, és árgus szemekkel figyelte a meztelen navigátort. - A Társaság érdeke. Az energia nem olcsó dolog, még a Társaságnak sem. Miért pazarolná feleslegesen arra, hogy felmelegítse a hibernátorszekciót, amikor várhat vele az utolsó pillanatig? Meg aztán egyébként is lehűlve jövünk ki a fagyasztóból. Tudod, hogy alvás alatt mennyire lecsökken a belső hőmérsékletünk.
- Igen, tudom. De akkor is fázom - morogta. El kellett ismernie, hogy Parkernek igaza van, neheztelt is rá ezért. Nem kedvelte a gépészt.
"Az isten verje meg. Anya-gondolta libabőrös karjára pillantva -, legyen már végre meleg!"
Dallas is letörölgette magát, felszárította a folyadék utolsó cseppjét is, közben megpróbálta a tekintetét levenni valamiről, amit a többiek nem láthattak. Ő észrevette, még mielőtt kiszállt volna a koporsóból. Úgy volt elhelyezve, hogy csak ő pillanthassa meg.
- A munka majd felmelegít bennünket.
Lambert válaszképpen valami érthetetlent morgott.
- Mindenki a helyére. Feltételezem, tudjátok, miért kapjátok a fizetést? Nem azért, hogy a saját bajotokkal foglalkozzatok.
Senki nem mosolygott, de nem is zavartatta magát a megjegyzés miatt. Parker a társára pillantott, aki éppen most kászálódott ki a fagyasztóból.
- 'reggelt. Felébredtél végre, Brett?
- Ja.
- Még szerencse. - Ez Ripley volt. Éppen nyújtózkodott, s így mindegyiküknél szemrevalóbb látványt nyújtott. - Örömmel konstatálom, hogy első számú társalgónk éppoly bőbeszédű, mint máskor.
Brett csak vigyorgott, nem szólt semmit. Körülbelül annyira volt beszédes, mint a gépek, amiket kezelt, és amik egyáltalán nem szólaltak meg. És ez állandó vicctémát szolgáltatott a legénység tagjainak. Mindig együtt nevettek vele, de sohasem rajta.
Dallas karkörzést végzett. Szinte hallani vélte rég nem használt izmainak csikorgását. A villogó, sárga fény - harsányabb minden hangnál - teljesen lekötötte a figyelmét. Az a pokoli, sárgán izzó szem azt közölte vele, hogy másvalami miatt keltek fel, nem azért, mert útjuk végére értek. Kíváncsi volt rá, miért?
Ash felállt, és kifejezéstelen arccal körülnézett. Tekintete most sem volt éberebb, mint alvás közben lehetett.
- Hullának érzem magam. - Lopva Kane-re pillantott. A másodtiszt ásított, még nem ébredt fel egészen. Ash szakmai véleménye szerint a tiszt valójában élvezi a mélyalvást, és ha tehetné, egész életét mint narkolepsziás töltené el.
A kutatótiszt véleményét nem ismerve. Parker Ash felé fordult, és így szólt:
- Úgy is nézel ki. - Tisztában volt vele, hogy ő sem nyújthat különb látványt. A mélyalvás kifárasztja a bőrt és az izmokat. Figyelmét Kane koporsója felé fordította. A másodtiszt végül mégiscsak felült.
- De jó, hogy felkelhetünk - hunyorogta.
- Ne bocsátkozz részletekbe, inkább csináld. Kane látszólag megsértődött.
- Ez rohadt megjegyzés volt, Parker. Én csak lassúbb vagyok, mint ti, ennyi az egész.
- Ja. - A gépésztechnikust nem izgatta a dolog.
Parker a kapitány felé fordult, aki elmerülten tanulmányozott valamit, ami kívül esett az ő látóterén.
- Mielőtt dokkolunk, talán válthatnánk néhány szót az osztalékról.
Brett, amióta felkelt, most először tanúsított némi érdeklődést:
- Ja.
Parker belebújt a csizmájába, s közben folytatta:
- Brett és én úgy gondoljuk, nekünk is jár a teljes rész. Teljes osztalék az út sikeres befejezésekor, plusz bér és kamatok.
Dallas fáradtan eltűnődött. Az legalább nyilvánvaló, hogy a mélyalvás nem túlságosan viselte meg a gépészeit. Még magukhoz sem tértek, már panaszkodnak.
- Mindketten megkapjátok a szerződésben foglalt összeget. Se többet, se kevesebbet. Ugyanúgy, mint a többiek.
- Mindenki többet kap, mint mi - mondta Brett halkan. Tőle ez már szónoklatnak számított. A kapitányra mindenesetre nem volt hatással. Dallasnak nincs ideje ilyen csekélységekre, sem holmi komolytalan szópárbajra. Az a hunyorgó fény lekötötte minden figyelmét, és minden egyebet kirekesztett a gondolataiból.
- Mindenki más többet érdemel, mint ti ketten. Panaszkodjatok a Társaság pénztárosának, ha akartok. Most nyomás lefelé.
- Panaszkodjatok a Társaságnak - morogta Parker rosszkedvűen, miközben Brettet figyelte, aki kitámolygott a koporsójából, és törölgetni kezdte a lábát. - A legokosabb volna, ha mindjárt magának az Úristennek panaszkodnánk.
- Egykutya.
Brett felkattintotta a fagyasztó oldalában elhelyezett gyenge fényű lámpát. Alig volt még ébren, csupasz testéről csöpögött a folyadék. Nehezen boldogult vele. Az a fajta ember volt, aki törött lábbal is napokig képes járkálni, de nem tudja elviselni, ha sietni kell a fürdőszobában.
Dallas a válla fölött hátraszólt: - Valaki vegye ki a macskát.
Ripley kiemelte a sárga szőrű, ernyedt állatot az egyik fagyasztóból. A jószág pofáján sértődött kifejezés ült.
- Azért nem kellene ilyen szenvtelennek lenned - mondta Ripley miközben megsimogatta a csuromvizes állatot. - Jones nem a felszerelés egy darabja. Ugyanolyan tagja a legénységnek, mint bármelyikünk.
- Több, mint némelyikünk. - Dallas Parkert és Brettet figyelte, akik már teljesen felöltözve a gépterem felé indultak. Nem veszi el a szolgálati időm felét azzal, hogy panaszkodik, meg bérről, részesedésről vitatkozik.
Ripley vastag törülközőbe csavarta a macskát, és kivitte. Az folyamatosan dorombolt, és teljes odaadással nyalogatta magát. Nem most hagyta el először a fagyasztót. Ilyenkor eltűrte a gyalázatot, hogy kézben viszik ki.
Dallas is befejezte a szárítkozást. Megnyomott néhány gombot a fagyasztója oldalán. Egy fiók csusszant ki zajtalanul. A ruhája volt benne, meg néhány személyes holmija. Amíg öltözködött, Ash odasomfordált melléje. Miközben előhúzta az ingét, a kutatótiszt odasúgta neki:
- Anya látni akar - mondta, és fejével a közeli konzolon állhatatosan villogó sárga fény felé biccentett.
- Már észrevettem. - Dallas belebújt az ingébe. - Sárga. Biztonsági jelzés, nem figyelmeztetés. Ne szólj a többieknek. Ha komoly a dolog, úgyis rájönnek. - Felhúzta vasalatlan, barna dzsekijét.
- Akármi is az, nem lehet komoly - mondta Ash reménykedve, és újból a lámpa felé pislantott. - Csak sárga, nem vörös.
- Egyelőre. - Dallas nem volt annyira optimista. - Szívesebben ébredtem volna szép zöldre. - Megvonta a vállát, és megpróbált olyan bizakodónak látszani, amilyen Ash volt. Lehet, hogy csak a robotszakács. Még jól is jön, mert azt jelenti, hogy végre ehetünk.
Megpróbálkozott egy mosollyal, de elfeledkezett arról, hogy a Nostromo nem emberi lény Nem csinál ilyen vicceket a legénységgel, nem ébreszti fel őket sárga jelzéssel, ha nincs rá alapos oka. Egy elromlott robotszakács pedig egyáltalán nem ok az ilyesmire.
Hát igen. Több hónapig tartó semmittevés után nincs joga panaszkodni, ha néhány órán át nem fenékig tejfel a szolgálata… A központi számítógépterem kissé különbözött a Nostromo többi helyiségétől. A fények, a képernyők, a diagramok és kijelzők lenyűgöző kavalkádja azt az érzést keltette, mintha a helyiséget egy tucat felcicomázott karácsonyfával rendezték volna be.
Dallas belevetette magát a vastagon párnázott, testre szabott fotelbe, és azon kezdett tűnődni, hogy miképpen fogjon hozzá. Ash a szemben lévő ülésbe telepedett, és oly gyorsan és ügyesen végezte el az ellenőrzést, ahogy az egy embertől aligha lenne elvárható, pláne, hogy éppen most ébredt a mélyálomból. A kutatótisztnek rendkívüli tehetsége volt a berendezések kezeléséhez. Most különleges kapcsolatot kell létrehoznia, olyasmit, amire már régóta vágyott. Még a hiperálom utóhatásaitól kábán ütötte be a prioritás kódját. Torz minták kezdték kergetni egymást a képernyőn, mígnem olvasható szavakká álltak össze. Dallas a standard szövegre pillantott:

MÁTRIXKIJELZŐT ÉS ADATBANKOT KÉSZENLÉTBE!
A hajó elfogadhatónak tartotta az utasítást, és Anya válaszolt rá:
INFORMÁCIÓS MÁTRIX
E rövid cím alatt pedig hosszú sorban megjelentek a különféle információbankok címei.
Dallas átfutotta az apró betűs listát, kiválasztotta a megfelelőt, majd begépelte:
ELSŐBBSÉGI RIADÓPARANCS
A gép azonnal válaszolt rá:
INFORMÁCIÓÁTADÁSRA KÉSZ
A számítógépeket nem programozták túl bőbeszédűre. E szabály alól Anya sem volt kivétel.
De Dallasnak ez éppen megfelelt. Most úgysem volt közlékeny kedvében. Röviden begépelte:
MI AZ ÁBRA, ANYA?

* * *

Azt senki nem állíthatja, hogy a Nostromo hídját túl tágasra méretezték. Kevésbé volt klausztrofóbikus, mint a hajó többi helyisége, ha nem is sokkal. Öt kontúrfotel sorakozott a vezérlőpultok előtt. A számtalan kijelzőn kitartóan villantak fel és hunytak ki a fények, képernyők serege várta változatos ábráival és színeivel, hogy az ember végre leüljön elébük, és közölje, mit kell megjeleníteniük. Ennél tágasabb híd pazarlás lett volna, mivel a legénység ideje nagyobb részét amúgy is a fagyasztóban töltötte. Szigorúan munkavégzésre tervezték, nem pihenésre, szórakozásra. És akik itt dolgoztak, ezzel tökéletesen tisztában voltak. A gépek úgyszintén.
Egy tolóajtó csusszant hangtalanul a falba. Kane lépett be rajta, mögötte Ripley, Lambert, majd Ash. Mindegyikük azzal a könnyedséggel és természetességgel foglalta el a helyét, amellyel a megszokott környezetet szokás üdvözölni. Az ötödik ülés üresen maradt, azt majd Dallas foglalja el, mihelyt befejezi a beszélgetést Anyával, a Nostromo központi agyával.
Anya nem tréfából kapta a nevét. Az emberek komolyabban vesznek egy gépet, ha élő személyként él a tudatukban. A gép a saját részéről minden érzelem nélkül szintén komolyan vette az elnevezést.
A legénység ruházata ugyanolyan megviselt volt, mint a teste: csak paródiája maradt az uniformisnak. Mindegyik ruhadarab magán hordta viselője egyéniségének jegyeit. Az ingek, nadrágok mind gyűröttek voltak, meglátszott rajtuk a többéves raktározás nyoma. Akár a testeken, amiket befedtek.
Az első hang, ami olyan sok év óta először felhangzott a hídon, mindenkiben ugyanazt az érzést keltette, jóllehet senki sem értette a jelentését. Jones nyávogott, amikor Ripley letette. Utána dorombolni kezdett, majd összegömbölyödött, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik magas támlájú ülésben.
- Munkára! - Kane ellenőrizte a konzolját, szemével végigpásztázta az automatikákat: ellentmondásokat, rendellenességeket keresett, akárcsak Ripley és Lambert. Aztán megnyomott néhány gombot, amivel üzembe helyezte a saját vezérlőpultját. Vibráló fényjáték vette kezdetét, a képernyőkön kergetni kezdték egymást a különféle jelek és színek. Úgy tűnt, mintha a műszerek megörültek volna organikus hasonmásaik újbóli megjelenésének, és ezt képességeik fitogtatásával igyekeznének kifejezni.
Kane előtt most új számok és betűk jelentek meg a képernyőn. Összevetette őket az agyában tárolt adatokkal.
- Eddig jónak látszik. Adj valami néznivalót.
Lambert ujjai végigzongoráztak a zsúfolt billentyűzeten. Ennek eredményeképpen az egész hídon életre keltek a kitekintőernyők. Legtöbbjük kényelmi megfontolásból a mennyezetről lógott alá. A navigátor rápillantott a legközelebbire, és azonnal összeráncolta a szemöldökét. Amit látott, rosszabb volt, mint amire számított. Nem az a kép volt az ernyőn, amit várt. És ez annyira szembetűnő volt, hogy a többiek is azonnal észrevették.
- Hol van a Föld?
Kane figyelmesen megnézte a saját monitorát, amin csillagokkal pettyezett feketeség látszott. Arra gondolt, hogy talán túl korán emelkedtek ki a hipertérből, és az otthoni rendszer előbb-utóbb majdcsak kirajzolódik a képernyőn. De a Nap ugyanúgy láthatatlan maradt, mint a rég várt Föld.
- Te vagy a navigátor, Lambert. Te mondd meg!
Volt ugyan egy központi csillag pontosan előttük, a képernyő közepén, de az nem a Nap volt. Nem egyezett a színe, és a körülötte keringő bolygók komputer által kinagyított képe is azt mutatta, hogy sem az alakjuk, sem a méretük, sem a számuk nem stimmel.
- Ez nem a mi rendszerünk - mondta Ripley szinte érzéketlenül, mintha valami nyilvánvaló dolgot állapítana meg. - Talán nem is a csillagokban van a hiba, csak mi nem tájékozódunk jól. - Ezt maga Kane sem találta túl meggyőzőnek. - A hajók olykor 180°-kal elfordulva lépnek ki a hipertérből. Ilyen messziről szemlélve ez akár a Centauri is lehet. Akkor pedig a Napnak mögöttünk kell lennie. Keressük csak meg, mielőtt pánikba esnénk.
Arról nem szólt, hogy az előttük látható rendszer éppoly kevésbé hasonlított a Centaurira, mint a Naprendszerre.
A Nostromo ütött-kopott burkolatára erősített kamerák csendben megmozdultak, és keresni kezdték a jó öreg Föld nyomait.

* * *

Más kamerák a hajó rakterében, a borzalmasan összezsúfolt irdatlan alakzatok és gépezetek között figyelték mindazt, ami a látóterükbe került. A régi korok emberei megdöbbentek volna, ha megtudják, hogy a Nostromo tekintélyes mennyiségű nyersolajat vontatott a csillagközi légüres térben, s azt folyamatos üzemű automata olajfinomítója menet közben dolgozta fel.
Ebből a nyersolajból petrolkémiai termékek lesznek, mire a Nostromo Föld körüli orbitális pályára áll. Pillanatnyilag ez a módszer a leggazdaságosabb. Noha az ember már csodálatos helyettesítő anyagokat fejlesztett ki, ezt túl későn tette, jóval azután, hogy néhány kapzsi egyén már kiszivattyúzta a földből az utolsó csepp kőolajat is.
Az emberiség valamennyi gépét már fúziós és napenergia hajtotta. De ezek nem pótolhatták a petrolkémiai termékeket. Egy fúziós gép nem tud műanyagot előállítani. A modern világ pedig könnyebben nélkülözi az energiát, mint a műanyagot. Emiatt a Nostromónak főleg kereskedelmi jelentősége volt, nem technikatörténeti, jóllehet a rakományához tartozott a tartályaiban tárolt undorító, fekete folyadék mellett maga a lepárlóüzem is.
Az egyetlen naprendszer, amit a kamerák találtak, most ott ragyogott valamennyi képernyő közepén. Mint egy bolygókból álló olcsó nyaklánc kövei, úgy sorakoztak az égitestek a riasztó színű csillag körül. Kane-nek már nem volt kétsége afelől - és Lambertnek sem kevésbé -, hogy a Nostromo ezt a rendszert szemelte ki legközelebbi céljául. A tévedésnek mégis a térben, nem az időben kell lennie. A Nap biztosan ott van valahol e csillag közelében, vagy jobbra, vagy balra. Csak azt kell megtudni, merre.
- Kapcsolj át forgalom-ellenőrzésre - mondta Kane, és az ajkát harapdálta. - Ha sikerül elkapnunk egy adást, abból megtudhatjuk a helyes kvadránst. Ha a Nap a közelben van, a külső rendszer egyik reléállomásának válaszolnia kell.
Lambert ujjai szédítő sebességgel ugráltak a konzol billentyűin.
- Itt a Nostromo hosszújáratú kereskedelmi vontatóhajó, regiszterszáma 18 0 246. útban vagyunk vissza a Földre, rakományunk nyersolaj és a hozzá tartozó finomító. Hívom Antarctica forgalom-ellenőrző állomást. Hallotok engem? Vége.
Csak a távoli csillagok halk sziszegése volt a válasz. Jones, a macska elégedetten dorombolt Ripley lába mellett.
Lambert újra próbálkozott.
- Nostromo hosszújáratú kereskedelmi vontató hívja Föld Antarctica forgalom-ellenőrző állomást. Navigációs problémáink vannak. Prioritást kérünk, hívjatok.
Még mindig csak az idegesítő sistergés hallatszott. Lambert aggódni kezdett.
- S. O. S., S. O. S.! Nostromo hívja a földi forgalom-ellenőrzést vagy más hajókat a hallható zónában. S. O. S.! Választ kérünk!
Az indokolatlan segélyhívás - Lambert jól tudta, hogy nincsenek közvetlen veszélyben - válasz nélkül maradt. Lemondóan kikapcsolta az adót, de a vevőt készenlétben hagyta, hátha elcsíp egy üzenetet valahonnan.
- Tudtam, hogy nem lehetünk közel a rendszerünkhöz morogta Ripley - Ismerem azt a térséget. - A képernyő felé biccentett, amelyik ott lógott a konzolja felett. - Sem ez, sem mi nem vagyunk a Föld közelében.
- Próbálkozz tovább - utasította Kane. Lambert felé fordult: - Akkor hol vagyunk? Van valami elképzelésed?
- Még egy percet várj, oké? Ez nem olyan egyszerű. Nem a dzsungelben vagyunk.
- Próbálkozz tovább.
- Azt csinálom.
Néhány percig tartó keresgélés és számítógépes munka a megelégedettség mosolyát varázsolta az arcára.
- Megvan… a helyzetünk is. A Reticulum Zéta II. csillag mellett vagyunk. Még nem értük el a lakható zóna külső határát. Az túl messze van ahhoz, hogy elkapjunk egy navigációs adást vagy a földihez hasonló forgalmi reléállomást.
- Akkor mi a francot keresünk itt? - kíváncsiskodott Kane. - Ha nincs semmi baj a hajóval, és ha nem otthon vagyunk, akkor Anya minek olvasztott fel bennünket?
Csupán véletlen volt, nem a másodtiszt hangos tűnődésére adott válasz, hogy az egyik jelzőkürt épp ekkor kezdett visítani.

* * *

A Nostromo tatjához közeli óriási helyiségben dobogott a hajó szíve, a hatalmas hajtómű, amely, figyelmen kívül hagyva az időfaktort, és fügét mutatva Einsteinnek, képes volt a bárkát átvinni a tér görbületein is. És csak úgy mellékesen ellátta energiával a legénységet életben tartó berendezést.
Ennek a hatalmas, dohogó komplexumnak az elején volt egy üvegkabin, egy átlátszó buborék a hiperhajtómű jéghegyének csúcsán. A benne elhelyezett kontúrfotelekben két ember pihent. Ők feleltek a hajó épségéért. Most mindketten elégedettek voltak, jól érezték magukat. Ők vigyáztak a gépekre, azok vigyáztak rájuk.
Idejük nagyobb részében tökéletesen ellátták feladatukat, így lehetővé vált számukra, hogy olyan érdemleges dolgokkal is foglalkozzanak, mint a sörivás vagy disznó viccek mesélése. E pillanatban éppen Parkeren volt a sor. Most mesélte el századszor a gépésztanonc esetét a nulla g-s kuplerájban. Jó sztori volt, az a fajta, amely még a csendes Brettből is ki tud csalni egy-egy vihogást - no meg harsány röhögést a mesélőből.
- Erre a madame jól orrba vágott, mert aggódott is, meg dühös is volt - mesélte a gépész -, és ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjünk, és kiszabadítsuk a mazsolát. Képzelheted, a surmó azt sem tudta, mibe mászott bele. - Szokása szerint jót röhögött a poénon. - Te is ismered azt a helyet. Mind a négy fal padlótól a mennyezetig csupa tükör, ágy meg sehol. Csak egy bársonyháló van kifeszítve a szoba közepén, hogy megkapaszkodhass valamiben, nehogy a nulla g-ben nekivágódj a falnak.
Visszaemlékezése közben rosszallóan megázta a fejét.
- Az nem holmi ostoba kezdőknek való hely de nem ám! Képzelheted, a kölyök milyen zavarba jött, amiért a haverjai beugatták, hogy próbálja ki. Később a lány akivel volt, elárulta, hogy elég jól kezdte. Csak akkor esett pánikba, amikor forogni kezdtek. Nem tudták megállítani a forgást. A lány ugyan megpróbálta, de a súlytalanságban ahhoz legalább két ember kell, akárcsak a mókához. A tükrök miatt meg elvesztette a tájékozódását, ráadásul forgott is az egész kóceráj. Ezért aztán egyfolytában okádott. - Parker lenyelt néhány korty sört. - Te még nem láttál annyi mocskot. Fogadok, még most is tisztogatják a tükröket.
- Ja - mondta Brett, és elismerően vigyorgott.
Parker ülve maradt, s hagyta szétfoszlani emlékeinek utolsó maradványait is. Aztán szórakozottan megpöckölte a kapcsolótábla egyik gombját. Zöld jelzés gyulladt ki, fénye nyugalmat árasztott.
- Nálad milyen?
- Zöld ez is - közölte Brett, miután megismételte ugyant a mozdulatot a saját berendezésén.
Parker a sörében látható buborékokat tanulmányozta. Alig pár órája került ki a hiperálomból, és máris unta magát. A gépterem csendben végezte munkáját, nem vesztegette az idejét olyan dolgokra, amik nem tartoztak szorosan a feladatához. Bretten kívül nem volt kivel vitatkozni, s ez igazán nehéz egy olyan emberrel, aki egytagú szavakban beszél, és akinek egy tőmondat megszerkesztése emberfeletti megpróbáltatást jelent.
- Azt hiszem, Dallas szándékosan nem vesz tudomást a panaszunkról - kockáztatta meg. - Lehet, hogy nem is tudja elintézni, hogy teljes részesedést kapjunk, hiába ő a kapitány. Ha akarná, kérvényezhetné, de legalább szólhatna hozzánk egy-két jó szót ez ügyben. Már az is eredmény volna.
A kijelzőket figyelte. Pozitív- és negatívszámoszlopok masíroztak rajta jobbra és balra. A világító vörös vonal az elvárásnak megfelelően pontosan középen, a nullán nyugodott, mintegy kettéválasztva a képernyőt.
Parker tovább folytatta volna a társalgást, váltogatva a sztorikat meg a panaszokat, de a feje felett monoton csipogó figyelmeztető jelzés szólalt meg,
- Jézusom, ez meg mi? Valaki elfingja magát, és máris oda az ember nyugalma.
- Ja. - Brett előrehajolt, hogy jobban hallja a beszélőt, aki a távolban éppen a torkát köszörülte. Ripley volt az.
- Jelentkezzetek az étkezőben.
- Ebéd már volt, a vacsora még korai - Parker teljesen összezavarodott. - A kirakodás ideje sincs még itt… Kérdőn pillantott a társára.
- Hamarosan kiderül, mi újság - mondta Brett.
Amint az étkező felé haladtak, Parker undorral nézett végig a C folyosó nem éppen steril falain.
- Hát én amondó vagyok, itt bűzlik valami. - Parker hangjából érződött, hogy valami egészen máson jár az esze, nem a C fedélzet állapotán…

II.

Az étkező nem volt túl tágas, csak éppen akkora, hogy a legénység elférjen benne. Mivel csak ritkán étkezhettek egyszerre, eleve nem úgy tervezték, hogy hét ember kényelmesen le tudjon ülni benne. Toporogtak, tülekedtek, folyton összeütköztek, s épp csak arra vigyáztak, hogy ne menjenek egymás idegeire.
Parker és Brett nem repesett az örömtől, és nem is fáradt azzal, hogy palástolja nemtetszését. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy a gépekkel nincs semmi baj, és akármiért is hívták őket ide, az másvalami miatt van, nem őmiattuk. Ripley máris felbosszantotta őket, mert nem hagyta, hogy kedvük szerint távol maradjanak.
Parker azt hitte, visszatérhetnek a hiperálomba. Mocskos és kényelmetlen procedúra, átkozódott magában. Minden bosszantotta, ami késlelteti az út végén esedékes csekket.
- Tudjuk, hogy még nem értünk a Naprendszerhez, kapitány - mondta Kane a többiek nevében is, akik most mindannyian izgatottan figyelték Dallas arcát. - Valahol a Nap közelében lehetünk, és a számítógép szükségesnek tartotta, hogy mindnyájunkat kiugrasszon a hibernátorból. Időbe telhet, mire rájövünk, miért.
- Neked tényleg időbe telhet - ismerte el Dallas készségesen. - Mint azt mindnyájan tudjátok - folytatta fontoskodó modorban -, Anya úgy van programozva, hogy csak akkor szakítsa meg az utazást és húzzon ki minket a hipertérből, ha különleges esemény merül fel. - Hatásszünetet tartott, majd folytatta: - Nos, felmerült.
- Elég komoly lehet - mondta Lambert, miközben Jonest figyelte. A macska az egyik villogó jelzőlámpát pofozgatta. - Gondolom, tisztában vagytok azzal, hogy nem gyerekjáték az egész legénységet felébreszteni. Valami rizikó mindig van benne.
- Beavathatnál már - morogta Parker olyan halkan, hogy csak Brett hallhassa.
- Megnyugtatásul elárulhatom - folytatta Dallas -, hogy a veszély, ami miatt felkeltünk, nem a Nostromóval kapcsolatos. Anya szerint kifogástalan állapotban van.
Megkönnyebbült sóhajok szálltak fel a szűk étkezőben.
- Az esemény abban a nem katalogizált rendszerben történt, amelybe éppen most léptünk be. Jelenleg a kérdéses bolygó felé tartunk. - Ash-re pillantott, aki egyetértése jeléül bólintott. - Idegen eredetű adást vettünk. Anya szerint nehezen értelmezhető, viszont biztos, hogy vészjelzés.
- Hé, ennek semmi értelme - Lambert láthatóan zavarban volt. - Az összes standard adás és vészjelzés a lehető legegyszerűbb. Hogyan okozhatott ez Anyának bármilyen problémát?
- Anya úgy okoskodott, hogy ez más, mint a standard adás. Akusztikus jel, ami tizenkét másodpercenként ismétlődik. Az ilyesmi nem szokatlan, de Anya azt gondolja, hogy nem emberi eredetű.
Izgatott morgás támadt. Amikor a nyugtalanság elült, Dallas folytatta:
- Anya sem biztos benne. És ez az amit nem értek. Még nem láttam olyan számítógépet, amelyik zavarba jött. Tudatlant igen, de tanácstalant nem. Azaz most először.
- Mi lehetett az, ami miatt vészjelzésnek minősítette, és felébresztett bennünket a hiperálomból?
- Nem mindegy? - Brett teljesen közömbösnek látszott. Kane ingerülten válaszolt:
- Te is tudod, ilyenkor mi a dolgunk! Alá kell vetnünk magunkat a Társaság Szállítási Szabályzata B2 bekezdésének, amely szerint ilyen esetben segítséget, támogatást kell nyújtunk. Akár emberi eredetű a hívás, akár nem.
Parker méla undorral rúgott egyet.
- Jézus! Utálom megemlíteni, de ez egy kereskedelmi hajh nagy és nehezen kezelhető rakománnyal. Nem pedig egy átkozott mentőegység. Ilyen kötelezettség nincs a szerződésben. - Majd egy kissé megenyhülve hozzátette: - Persze, ha kapunk némi pluszpénzt ezért a munkáért…
- Jobban tennéd, ha átolvasnád a szerződésedet. - Ash olyan pontosan idézte, mintha ő maga volna a központi számítógép: - "Minden rendszeres adást, amely feltehetően intelligens eredetű, meg kell vizsgálni." Ellenkező esetben a büntetés az út végén esedékes: a teljes fizetés és az osztalék megvonása. Nem akarok még egyszer pénzről hallani, amikor egy bajbajutott várja a segítségünket.
Parker még egyet rúgott, de ezúttal nem szólt. Sem ő, sem Brett nem tartotta magát hősnek. Bármi is az, ami egy idegen világon leszállásra készteti őket, mindketten elvesztették tőle a fejüket. Nem mintha sejtették volna, ki a hívó, de ha az ember sokáig tartózkodik a zord világűrben, könnyen pesszimistává válik.
Brett járandósága esetleges felfüggesztése miatt egyszerűbbnek látta, ha visszavonul.
- Lemegyünk. Ennyi - mondta Dallas, megfordult, és farkasszemet nézett velük. Már elege volt belőlük. Neki éppúgy kedvére való volna a hazatérés, mint nekik: szeretne már végre kirakodni. A szabadjára engedett indulatok viszont mindig engedetlenséget szülnek.
- Rendben - mondta Brett gúnyosan. - Micsoda!?
A gépésztechnikus nem volt bolond. Dallas hanghordozásából és arckifejezéséből megértette, hogy jobb lesz, ha leállítja magát.
- Rendben… lemegyünk. - És mivel Dallas továbbra is mereven nézte, elmosolyodott, és hozzátette: - Uram.
A kapitány Parker felé fordította haragos pillantását, de már a másik gépész is lecsillapodott.
- Le tudunk szállni rá? - kérdezte Ash-hez fordulva.
- Valaki már leszállt.
- Mindjárt elmagyarázom - mondta Dallas jelentőségteljes hangon. - "Leszállni" - az egy kellemes kifejezés. Sikeresen végrehajtott feladatok sorát jelenti, aminek eredményeképpen a hajó akár nehéz terepen is lágyan ér földet. Mi most vészhívással állunk szemben. Ez pedig kellemetlen. Na menjünk, találjuk ki, mi lehet az.
Volt a hídon egy kivilágított térképasztal. Dallas, Kane, Ripley és Ash körbeállták. Lambert a helyén maradt.
- Ott van - mutatott Dallas az asztal egyik fénylő pontjára. Végignézett a többieken. - Szeretném, ha valamit meghallgatnátok.
Miközben visszaültek a helyükre, odaintett Lambertnek. A navigátor ujja már egy speciális kapcsolón nyugodott.
- Oké, akkor halljuk. Figyeljetek!
Lambert megpöccintette a kapcsolót. Statikus zaj és hangos sziszegés töltötte be a hidat. Ezek hirtelen elhallgattak, s a helyüket egy másik hang foglalta el, amelytől Kane háta azonnal borsózni kezdett, Ripley pedig úgy érezte, hangyák masíroznak a testén. Tizenkét másodpercig tartott, aztán visszatért a statikus zaj.
- Te jó isten! - mondta Kane sápadt arccal. Lambert kikapcsolta a hangszórókat.
- Mi a franc ez? - Ripley olyan képet vágott, mint akinek döghúst szolgálnak fel vacsorára. - Ez nem hasonlít semmilyen jelzésre, amit eddig hallottam.
- Anyának is ez a véleménye - mondta Dallas. - "Idegen"-nek nevezi azt, aki a jeleket küldi.
- Lehet, hogy annak a valakinek a hangja… - mondta Lambert, majd elhallgatott, szavait hirtelen szerette volna visszaszívni. Úgy érezte, kellemetlen érzéseket keltettek.
- Hamarosan megtudjuk. Megtaláltad?
- Igen - fordult Lambert megkönnyebbülten a műszerfala felé. A matematikával könnyebben boldogult, mint a nyugtalanító gondolatokkal.
- Elég közel vagyunk.
- Anya nem keltett volna fel, ha nem lennénk elég közel jegyezte meg Ripley mogorván.
- Az adás rektaszcenzió hat perc tizenkét másodperc, deklináció mínusz harminckilenc fok két másodperc felől jön.
- Mutasd meg az egészet a képernyőn.
A navigátor megnyomott egy sor gombot. A híd egyik panorámaernyője éles fénnyel árasztotta el a hidat.
- Magas az albedo. Fel tudod nagyítani?
- Nem. Ez minden, amit meg tudok csinálni.
A képernyőn egy lapos, fényes objektum képe jelent meg. - Csinos kis segg - mondta Dallas minden rosszindulat nélkül. - Biztos, hogy ez az?
- Egészen biztos. Valójában csak egy kisbolygó. Talán ezerkétszáz kilométer átmérőjű lehet, nem több.
- Tengelyforgása van?
- Ja. Az első mérések szerint kábé két óra alatt fordul körbe. Tíz perc múlva pontosabban megmondom.
- Egyelőre ennyi elég. Mekkora a gravitáció? Lambert lehívta az információt a képernyőre.
- Nulla egész nyolcvanhat. Jó sűrű anyaga lehet.
- Parkernek és Brettnek ezt ne említsétek - mondta Ripley - Még azt hinnék, tömör fém, és elmennének ásni, mielőtt még kapcsolatba léphetnénk ismeretlen hívónkkal.
Ash megfigyelése sokkal prózaibb volt:
- A felszín járható.
Megkezdték a pályára állás műveletét.
A Nostromo szorosan a bolygó mellé oldalazott. Magával vonszolta irdatlan tartályait és a lepárlóüzemet.
- Elértük az orbitális pályát. Visszaszámlálás. Húsz másodperc, tizenkilenc, tizennyolc… - Lambert tovább számolt, társai ezalatt csendben dolgoztak körülötte.
- Oldalirányú elfordulás jobbra kilencvenkét fok - jelentette be Kane hivatalos hangon.
A vontató a lepárlóval együtt méltóságteljes piruettet bemutatva irányt változtatott a roppant világőrben. Tatján egy pillanatra működésbe lépett a navigációs hajtómű.
- Egyenlítői pálya rögzítve - közölte Ash. Alattuk az aprócska világ közömbösen forgott.
- Mennyi az EC-nyomás?
Ash a műszereire pillantott, és anélkül hogy Dallas felé fordult volna, beolvasta:
- Három egész negyvenöt, a csökken, m a négyzeten… körülbelül öt pszi, uram.
- Ordíts, ha változik!
- Attól félsz, hogy a túlszabályozás meghiúsítja a CMGS kontrollt, amíg mi mással vagyunk elfoglalva?
- Ja.
- A CMGS-kontroll a DAS/DCS-en keresztül reteszelve van. De TACS-szel fokozhatom, a megfigyelést meg amúgy is ATMDC-vel és számítógépes interfésszel végezzük. Most már jobban érzed magad?
- Valamivel.
Ash furcsa szerzet volt, hűvösen barátságos, és tökéletesen értette a dolgát. Semmi nem tudta felizgatni. Dallas is magabiztos lehetett Ash-sel a háta mögött, aki egyébként állandóan a döntéseit figyelte.
- Kioldásra felkészülni!
Átbillentett egy kapcsolót, ami bekapcsolta a mikrofont. - Gépház, felkészülni a kioldásra!
Kiegyenlítés bal és jobb oldalon zöld - jelentette Parker, ezúttal a szokásos gúny nélkül.
- Szétválasztás köldökponton zöld - tette hozzá Brett.
- Most haladtunk át a terminátorvonalon - közölte Lambert. - A sötét oldalon lépünk be.
Alattuk éles vonal választotta ketté a felhőket, az egyik oldal fényesen ragyogott, míg a másik egy sír belsejénél is feketébb volt.
- Közelítünk! Közelítünk! Készenlét! - Lambert sorban átállította a kapcsolókat. - Készenlét! Tizenöt másodperc… tíz… öt, négy, három, kettő, egy. Retesz ki!
- Kioldás! - adta ki a parancsot Dallas.
Apró gázkilövellések jelentek meg a Nostromo és a lepárló ormótlan tömege között. A két szerkezeti egység - az egyik kicsi és lakott, a másik hatalmas és kihalt - lassan szétvált.
Dallas az ernyőn kísérte figyelemmel a műveletet.
- Köldökpont szabaddá téve - jelentette Ripley rövid szünet után.
- Precesszió helyesbítve - mondta Kane, és elégedetten dőlt hátra az ülésben, hogy egy másodpercre megpihenjen. Minden hibátlan. Szétválasztás sikerült. Károsodás nincs.
- Itt is minden rendben - tette hozzá Lambert. - Nálam is - mondta Ripley megkönnyebbülten. Dallas a navigátorra pillantott.
- Biztos vagy benne, hogy stabil pályán hagytuk? Nem szeretném, ha mind a kétmilliárd tonna szétfolyna vagy kigyulladna, amíg mi odalent vagyunk. A légkör nem elég vastag ahhoz, hogy megvédjen bennünket.
Lambert ellenőrizte a képernyőit.
- Akár évekig is ott maradhat, uram.
- Rendben. A portéka biztonságban van, és a bőrünk is. Akkor tegyük le a Nostromót. Légköri repüléshez felkészülni! Az öt ember serényen dolgozni kezdett. Mindenki biztos kézzel hajtotta végre a feladatát. Jones, a macska a baloldali konzolon pihent, és az elsuhanó felhőket tanulmányozta. - Ereszkedünk. - Lambert minden figyelmét a műszereire összpontosította. - Ötvenezer méter. Negyvenkilencezer. Beléptünk a légkörbe.
Dallas a saját készülékét ügyelte. Megpróbálta kiértékelni és memorizálni a tucatnyi műszer gyorsan változó jelzéseit. A hosszú távú űrutazás sikere a berendezések megbízhatóságán múlik, a munka oroszlánrészét olyankor Anya végzi. A légköri repülés azonban egészen más dolog. Ez már a pilóta dolga, nem a műszereké.
Barna és szürke felhők csapódtak a hajó aljához. - Figyeljetek! Ronda idő van odalent.
Dallas kedvéhez illő, gondolta Ripley. Valahol ott lent, a sötét pokolban egy másik hajó sugározza ijesztő vészjelzéseit. Ez a világ nincs lajtromozva, ami azt jelenti, hogy olyan atmoszferikus viszonyokkal és tereppel fognak találkozni, ami rengeteg munkát ad majd nekik. De a kapitány számára ez az egész csak "kellemetlen". Ripley gyakran feltette magában a kérdést, vajon akadna-e nála alkalmasabb ember a feladatra, hogy egy ilyen irdatlan teknőt, mint amilyen a Nostromo, elkormányozzon a világűrben?
Ha tudna olvasni a kapitány lelkében, ugyancsak meglepődne. Ő ugyanis szereti ezt csinálni.
- Függőleges ereszkedés kiszámítva és megkezdve. Enyhe iránykorrekció - informálta őket Lambert. - Egyenesben vagyunk, iránytartás automatikus. Rögzítve, ereszkedés egyenletes.
- Rendben. Ilyen időben hogy fogunk segédhajtóművel leszállni?
- Eddig minden jól ment, uram. Semmi biztosat nem tudok mondani, amíg a felhők alá nem érünk. Ha egyáltalán van hely alattuk.
- Nem rossz. - Dallas a képernyőre pillantott, majd megnyomott egy gombot, mire a kürt szöveg megváltozott.
- Szólj, ha úgy gondolod, hogy alatta vagyunk. - Szólok.
A vontató elmerült a sötétben. Megbillent egyszer, kétszer, háromszor, majd megállapodott a felhőtakaró vastag vattacsomói között. Hogy eddig ilyen simán ment a leereszkedés, az Lambert szakmai képzettségét és a kapitány ügyességét dicsérte.
Csakhogy ezzel még nem volt vége. A levegőóceánban heves áramlatok örvénylettek. Dobálni kezdték az ereszkedő hajót.
- Turbulencia - közölte Ripley és vesződni kezdett a saját konzoljával. - Navigációs és leszállófényeket bekapcsolni! Dallas kereste a módját, hogyan keveredhetnének ki az egész panorámaernyőt elhomályosító örvényből. - Legalább egy kis foltot láthatnánk…
- Az érzékelők ennél többre nem képesek - közölte Ash. - Maximális teljesítményt a reflektorokra! Akárhogy is, de látni szeretnék!
Erős fények gyúltak ki a Nostromo alatt, de csak a felhőgomolyokat világították meg gyengén, a külvilágot nem tették láthatóvá, ahogyan azt Dallas szerette volna. Viszont kivilágosodott a képernyő, derűsebb lett a híd és a benti hangulat is. Lambert is kevésbé érezte úgy, hogy sűrű tintában repülnek. Parker és Brett nem látta ugyan a kinti felhőtakarót, mégis mindketten érezték jelenlétét. A gépterem hirtelen megbillent, megremegett a fala, majd erősen megrázkódott.
Parker káromkodott a bajsza alatt. - Mi volt ez? Hallottad?
- Ja. - Brett idegesen pillantott a műszereire. - Szökik a nyomás a hármas légcsatornában. Biztosan elvesztettük az egyik pajzsot. - Megnyomott néhány gombot. - Úgy van. Leváit a hármas. Ömlik a por a szívócsatornába!
- Zárd le! Zárd Le!
- Mit gondolsz, mit csinálok? - Óriási. Tele lettünk porral.
- Nem gond… legalábbis remélem. - Brett valamit matatott a vezérlőpulton. - Kiiktatom a hármast, aztán kimehet a por ott, ahol bejött.
- Veszély elhárítva. - Parker nem szívesen gondolt arra, milyen kárt tett volna az áramló csiszolópor a légvezetékrendszerben.
- Mi a francon repülünk át? Felhőn vagy sziklán? Ha nem esünk szét, imádkozni fogok a nénikéd lelki üdvéért. Csak nehogy elektromos tűz támadjon valamelyik főáramkörben!
Mit sem tudva a gépteremben folyó zsörtölődésről, a hídon mind az öten azon fáradoztak, hogy épségben és a hívás forrásához minél közelebb tegyék le a vontatót.
- Közeledünk az adás helyéhez. - Lambert az egyik műszerét figyelte. - Huszonöt kilométer. Húsz. Tíz. Öt… Lassíts és fordulj!
Dallas megragadta a kézikormányt.
- Iránykorrekció jobbra három fok négy perc - mondta, és elvégezte a manővert.
- Most jó. Öt kilométer a cél, csak óvatosan.
- Most stabilizálok. - Dallas újból megragadta a kormányt. - Három kilométer. Kettő. - Lambert hangja olyan volt, mint egy kisgyereké. - Fölötte körözünk.
- Szép munka volt. Lambert.
- Ripley, milyen a terep? Keress nekünk egy leszállóhelyet.
- Keresem, uram. - Több területet is ellenőrzött, és az arcán elmélyült a méltatlankodó arckifejezés, amikor az ernyőjére visszatértek a nemkívánatos jelek.
Dallas továbbra is a célpont fölött körözött a hajóval, közben Ripley megpróbálta feltérképezni a felszínt.
- Képtelenség állandó képet kapni.
- Előbb-utóbb úgyis látni fogjuk - dörmögte Kane. - Bár inkább sose látnánk.
A képernyőn nagy ritkán megjelent egy-egy pillanatra a bolygófelszín, és ez meg a mérési eredmények kiterjedt pusztaságra, barátságtalan, kopár kősivatagra engedtek következtet.
- A radar zajt érzékelt. - Ripley azt kívánta, bárcsak az elektronika is úgy reagálna a szitkozódásokra, mint az ember. - A szonáron is zaj. Infravörösben is. Várjatok, megpróbálom ultraibolyával. A spektrum eléggé széles, interferencia nincs.
Égy perc múlva megjelent végre a várva várt domborzati ábra. Anya fényesen világító betűket rótt rá.
- Jól néz ki.
- És a leszállóhely?
Ripley teljesen ellazította magát.
- Úgy tűnik, bárhol leszállhatunk, ahol csak akarod. Az adatok szerint alattunk egészen lapos a terep.
Dallas képzeletében dermedt és megtévesztően vékony lávaréteg jelent meg, amely épphogy befedi a folyékony izzó poklot.
- Igen, lapos, de mi? Víz? Homok? Nézz utána, Kane. Adj valami támpontot. Ha nincs semmilyen zavaró körülmény akkor is lassan teszem le. Ha tényleg lapos, elég közel tudok menni a felszínhez.
Kane különféle gombokat nyomogatott.
- Megfigyelés folyamatban. Elemzés indul. Még mindig zajos. Dallas óvatosan közelítette a vontatót a felszínhez.
- Tisztul már.
Dallas tovább ereszkedett, Lambert a műszereket figyelte. Elég magasan voltak ahhoz, hogy a manővereket biztonságosan hajtsák végre, de ekkora sebességnél nehéz kivédeni, ha valami történik a hajtóművekkel, vagy ha egy ismeretlen, lefelé mozgó légáramlat csap le rájuk. A sebességet nem lehet tovább csökkenteni. Ebben a szélben elveszítenék az uralmat a hajó felett.
- Tisztul, tisztul… az ott jó lesz! - Lambert a hajó külső radarja által közvetített vonalas terepábrát tanulmányozta. 
Valamikor olvadt volt a felszín, de már nem az. Az elemzés szerint régóta nem. Nagyobbrészt bazalt, helyenként egy kevés lávába ágyazott riolit. Most minden hideg és szilárd. Tektonikus tevékenységnek semmi nyoma. - Végignézett a műszerein, hátha megtud még valamit az aprócska világ felszínének titkairól. - Az alattunk lévő terep és közvetlen környezetének vizsgálati eredményei kielégítőek. Alkalmasnak látszik a leszálláshoz.
- Biztos vagy a felszín összetételében? - kérdezte Dallas röviden.
- Túl öreg ahhoz, hogy másmilyen legyen. - A másodtiszt hangja ingerültnek tűnt. - Eleget tudok ahhoz, hogy egyeztessem a kort meg az összetételt. Féltételezed talán, hogy egy vulkán belsejében akarom letenni a hajót?
- Jól van, jól van. Sajnálom. Csak egyeztess. Az iskolai szimulátorgyakorlar óta nem hajtottam végre leszállást térkép és jelzőfények nélkül. Egy kissé ideges vagyok.
- Mi talán nem vagyunk azok? - vallotta be Lambert. - Akkor letegyük?
- Tegyük. Amennyire csak ebben a szélben lehet, spirálisan ereszkedem, és megpróbálok olyan közel menni, amennyire csak tudok. - Erőteljes hangja betöltötte a helyiséget.
Helyesbítették a programot, parancsszavak hangzottak el, s a hűséges elektronikus szolgák pontosan teljesítették az utasításokat. A Nostromo az út minden egyes méterén dacolva az ellenszéllel és a légáramlatok meg-megújuló rohamaival, lassan ráállt a felszínre vezető spirális pályára.
- Tizenöt kilométer, és lent vagyunk - jelentette Ripley szabályos időközökben. - Tizenkettő… nyolc.
Dallas a sebességet ellenőrizte.
- Sebesség csökken. Öt… három… kettő. Egy kilométer. A kontrollpanel műszerei is ugyanezt mutatták.
- Lassulunk. Fékező hajtóműveket bekapcsolni!
- Bekapcsolva. - Kane magabiztosan kezelte a konzolt. A számítógép átvette az irányítást.
Az utolsó métereken Anya vezette a hajót, mégpedig nagyobb pontossággal, mint azt a legkiválóbb pilóta el tudta volna végezni. 
- Ereszkedés egyenletes - mondta Kane. - Navigációs hajtóműveket kikapcsolni!
Dallas elvégezte az utolsó ellenőrzéseket, és egy sor kapcsolót "KI" állásba fordított.
- Hajtóművek ki! Támasztékok készenlétben! - A hidat a leszállófúvókák erőteljes dübörgése töltötte be.
- Nyolcszáz méter és csökken - jelentette Ripley a műszereit figyelve. - Nyolcszáz. Hétszáz. Hat… - Százméterenként bemondta a magasságot. A végén tízesével számolt.
Öt méternél tartott, amikor a vontató megtorpant, majd a talpak tétován kinyúltak a vihar szaggatta felszín fölé.
- Támasztékok ki! - Kane már jó ideje készen állt, hogy ha Dallas kiadja a parancsot, azonnal végrehajthassa. Most halk csikorgás futott végig a hídon. A vastag, ízelt fémlábak kinyúltak a hajó hasából, s roppant kínok között fúrták magukat a még mindig láthatatlan kövek közé.
- Négy méter… uff? - Ripley elhallgatott. A Nostromo is megállapodott, mihelyt a leszállótalpak megérintették a kemény sziklafelszínt. Az óriási lengéscsillapítók hatékonyan csökkentették az ütközés erejét.
- Lent vagyunk.
Ekkor csattanás hallatszott. Egy mellékáramkör okozta, ami talán a nem elég gyors kiegyenlítés miatt terhelődött túl. Borzalmas rázkódás futott végig a hajón. A fémburkolat vibrálni kezdett, a hajó minden zugából hátborzongató nyöszörgés hallatszott.
- Kapcsolj ki! Kapcsolj ki! - ordította Kane, amikor a hídon kialudtak a fények. Ahogy a hiba végigszáguldott a Nostromo egymásba csatlakozó idegpályáin, egymás után visítani kezdtek a vészjelzők.
Parker és Brett éppen egy újabb doboz sört készült kibontani, amikor a rázkódás elérte a gépházat. A mennyezet alatt húzódó egyik csőköteg azonnal szétrobbant. Az ellenőrzőfülkében három konzol is lángba borult, az egyik nyomásszabályozó szelep pedig szétrepedt,
A világítás itt is megszűnt. Parker a sötétben tapogatózva igyekezett megtalálni a kisegítő generátorok indítógombját. A hídon tökéletes zűrzavar uralkodott. Amikor a kérdezősködés és az ordítozás alábbhagyott, Lambert egy igen közérdekű észrevételének adott hangot:
- A segédgenerátornak már be kellett volna indulnia. Tett egy lépést, mire a térdét alaposan bevágta az egyik konzolba.
- Kíváncsi volnék, mire várnak - mondta Kane, és a műszerfalán tapogatózott. Segédgenerátor-ellenőrző műszer… ez az. Ujjai számos ismerős gombon futottak végig. Ez itt… a tatoldali zsilip kapcsolója. Mellette kell lennie a… kezével kitapogatta a telepes vészvilágítás gombját, és megnyomta. Halvány fénysugár vetődött a kísérteties árnyalakokra.
Kane lámpájának fényében Dallas és Lambert is megkereste a sajátját, és felkapcsolta. A három fényforrás már elegendő világosságot szolgáltatott a munka folytatásához.
- Mi történt? Miért nem megy a segédgenerátor? Mi okozhatta a zárlatot?
Ripley lenyomta az interkom gombját.
- Gépterem, mi történt? Milyen a helyzet?
- Pocsék. - Parker hangja egyszerre volt túlbuzgó, hisztérikus és aggodalmas. Távoli zümmögés hangja szolgáltatta hozzá a hátteret. Mintha egy hatalmas rovar verdesett volna kétségbeesetten a szárnyaival. Parker szavai hol feIhangosodtak, hol elhalkultak, mintha a beszélő képtelen volna az interkom mikrofonjának hatósugarában maradni.
- Az van, hogy az átkozott por belepte a fúvókákat. Leszállás közben szedtük össze. Az az érzésem, nem egyhamar fogjuk lekaparni és kitisztítani. Itt elektromos tüzet okozott.
- Jó nagy tüzet - Brett mindössze ennyit fűzött hozzá. Az ő hangja is gyengén és távolról hallatszott.
Csend lett, csak a tűzoltó készülék sziszegett a hangszóróból.
- Eldugultak a szívónyalások - jelentette végül Brett a probléma lényegét. - Alaposan túlhevültünk, azt hiszem, egy egész cella kiégett, Krisztus, ez itt még le is szakadt… Dallas Ripleyre pillantott.
- A hangjukból ítélve nem tétlenkednek. Valaki adja meg a pontos diagnózist. Valami kiment, a francba is, remélem, hogy csak náluk, ott hátul. De lehet, hogy rosszabb. A burkolat meg repedt? - Mély lélegzetet vett. - Ha igen, hol és mennyire?
Ripley szeme végigpásztázta a nyomásmérő műszereket, egy gyors pillantást vetett az egyes helyiségek kijelzőire, s csak azután válaszolt, hogy biztos volt a dolgában.
- Nem látok semmit. Minden szakaszban megfelelő a nyomás. Ha van lyuk, akkor az kisebb, mint amekkorát a műszerek jelezni képesek. Ez esetben viszont az öntömítő rendszer már régen betömte.
Ash a saját monitorát figyelte. A többiekéhez hasonlóan annak is független energiaellátása volt a hasonló áramkimaradások esetére.
- A levegő egyik szektorban sem mutat a külső légkörrel való szennyeződést. Azt hiszem, még légmentesen zárunk, uram.
- A legjobb hír, amit az elmúlt hatvan másodpercben hallottam. Kane, lássuk a külső ernyőket, amik még kapnak energiát.
A másodtiszt megnyomott három gombot. Az egyik képernyőn felvillant néhány geológiai alakzat halvány körvonala, de utána újra csak a sötétség maradt.
- Semmi. Ugyanolyan vakok vagyunk odakint, mint idebent. Legalább egy segédgenerátorra szükségünk van, ha meg akarjuk nézni, hol vagyunk. A telepek a leggyengébb képet sem képesek elővarázsolni.
A hangszondák kevesebb energiával működtek, így a külvilág zajai eljutottak a vezérlőbe. A szélvihar hol távolodott, hol rázúdult a receptorokra, hullámveréshez hasonló robajjal töltve meg a hidat.
- Bárcsak nappal szálltunk volna le. - Lambert a sötét ernyőre meredt. - Akkor látnánk műszerek nélkül is.
- Mi a baj. Lambert? Félsz a sötétben? - ugratta Kane.
- Ugyan már - vigyorgott vissza a navigátor. - Nem a sötétség az, ami megijeszt. A zajoktól borsódzik hátam, amikkel tele van az éter.
Figyelmét újból a porfelhőbe burkolózott leszállóhely felé fordította.
Aggodalma nem javította a hangulatot a hídon. Az őket körülvevő sötétség kezdett fullasztóvá válni, és elviselhetetlenné tette a közéjük telepedő csendet.
Megkönnyebbültek, amikor Ripley bejelentette: - Megint van összeköttetés a gépházzal.
Dallas a többiekkel együtt figyelte, amint az erősítővel babrált.
- Te vagy az, Parker?
- Igen, én. - A hangyából ítélve a gépész túl fáradt volt ahhoz, hogy a szokásos csípős modorában válaszoljon.
- Hogy álltok? - kérdezte Dallas. - Mi van azzal a tűzzel? - Végül sikerült eloltani, hogy lekopogjam - sóhajtott a gépész, ami az interkomon át úgy hangzott, mint egy szélroham. - A C szinten a folyosó falában lévő vezetéken tört be. Egy ideig azt hittem, kiég a tüdőm. A gyúlékony réteg vékonyabb volt, mint hittem, és hamarabb kialudt, mintsem elfogyasztotta volna a levegőnket. Egy jó drótkefe elég lesz, hogy eltávolítsuk a kormot.
Dallas megnyalta a szája szélét.
- Mekkora a kár? A burkolattal ne foglalkozz, csak a hajó üzemképessége, a védelmi berendezések állapota érdekel. - Lássuk… négy panel teljesen leégett. - Dallas maga elé képzelte a gépészt, amint jelentés közben az ujjain számol. Kiment a terheléselosztó, és a tizenkét egységből legalább három cella kiégett. Meg minden, ami vele jár.
Várt, hogy megemésszék a mondottakat, majd hozzátette: - Kellenek az apróságok is? Adj egy órát, és összeírom a listát.
- Hagyd. Várj egy percet - mondta Dallas, és Ripley felé fordult. - Próbáld még egyszer az ernyőket.
Megpróbálta, semmi eredmény. Az ernyők olyan sötétek voltak, mint a Társaság könyvelőjének a lelke.
- Tennünk kell valamit, amíg nem késő - mondta Dallas. - Biztos, hogy ez minden? - kérdezte a gépészeket Ripley a mikrofonhoz hajolva. Először érzett irántuk szimpátiát.
- Eddig igen - köhintette Parker a mikrofonba. - Azonnal megpróbáljuk visszaállítani az egész hajó energiaellátását. A tizenkettes egységet most cseréljük ki. Akkor tudunk többet mondani, ha az összes megégett berendezést megvizsgáltuk.
- És mi van a javításokkal? Megbütykölitek?
Dallas gondolatban végigfutotta a gépész jelentését. A kár nagy részét helyrehozhatják, de az energiacellák javítása időbe telik majd. Hogy a tizenkettes egységgel mi lehet a baj, azzal inkább nem is törődött.
- Túl nagy a kár, nem tudunk mindent megcsinálni - válaszolta Parker.
- Nem is feltételeztem, hogy képesek vagytok rá. Mi az amit meg tudtok javítani?
- Át kell helyezni néhány csővezetéket, és be kell foltozni a levegőcsatornákat. A legnagyobb lyukakkal kezdjük. A csövek végleges helyreállítása csak szárazdokkban lehetséges, most valahogy összetákoljuk.
- Értem. Mi van még?
- Mondtam, a tizenkettes egység. Majd elviszem, és megmutatom. Kiolvadt a főcella.
- Mitől? A portól?
- Részben. - Parker elhallgatott, néhány érthetetlen szót váltott Brettel, aztán ismét a mikrofon felé fordult: - Azok a részek, amelyek kívülről a csővezetékhez vannak rögzítve, teljesen odasültek. A túlmelegedésük okozta a tüzet. Tudod, mennyire érzékenyek azok a vezetékek. Átégették a pajzsot, és az egész valósággal felrobbant.
- Tudtok valamit kezdeni vele? - kérdezte Dallas. - Valahogy meg kell javítani. Az a rendszer nélkülözhetetlen.
- Azt hiszem, igen. És Brett is azt hiszi. Az egészet ki kell tisztítani, újraszigetelni, utána meglátjuk, mit bír ki. Ha a tisztítás után is légmentes marad, akkor jók vagyunk. Ha nem, akkor megpróbáljuk fémkittel betapasztani. De ha kiderül, hogy hosszanti repedés van rajta… - Parker elhallgatott.
- Hagyjuk a szélsőséges eseteket - javasolta Dallas. - Maradjunk csak a közvetlen problémánál, és reménykedjünk, hogy ez minden, amit meg kell oldanunk.
- Részünkről oké.
- Ja - tette hozzá Brett, s ez úgy hallatszott, mintha jóval távolabb állna.
- Híd kikapcsol.
- Gépház kikapcsol. A kávét tartsátok melegen.
Ripley Dallasra pillantott. Az csendben ült, és gondolkodott.
- Mennyi idő múlva leszünk működőképesek. Ripley? Tegyük fel, hogy Parker jól mérte fel a kárt, s hogy ő meg Brett el tudják végezni a munkát, no és hogy a javítás tartós lesz.
Ripley a monitorokra pillantott, és egy percig gondolkodott, mielőtt válaszolt.
- Ha áthelyezik a csöveket, és képesek úgy csatlakoztatni a tizenkettes egységhez, hogy az elbírja a ráeső energiaterhelést, akkor tizenöt-húsz órára becsülöm.
- Én tizennyolcat gondoltam. - Nem mosolygott, de ismét reménykedni kezdett. - Mi a helyzet a kiegészítő berendezésekkel? Jó volna, ha rendben lennének, mire ismét lesz energia.
- Dolgozom rajtuk - mondta Lambert, és átállított néhány kapcsolót. - Ez is kész lesz, mire a gépházban végeznek.
Tíz perccel később Kane konzolján egy kis hangszóró csipogni kezdett. Kane az egyik kijelzőre pillantott, majd bekapcsolta az interkomot.
- Híd. Kane beszél.
Parker a hajh legtávolabbi végéből jelentkezett. Kimerülten, de elégedetten szólalt meg:
- Az áramszolgáltató rendszer üzemképes. Remélem, ki fog tartani… bár néhány hegesztés ugyancsak silányra sikeredett. Ha majd minden úgy működik, ahogy kell, akkor alaposan átvizsgáljuk, és megcsináljuk a végleges varratokat.
A másodtiszt feloldotta az energiazárat. A hídon újra kigyulladtak a fények, a szunnyadó monitorok kivilágosodtak. A legénység ezt halk mormolással méltányolta,
- Energiaellátás helyreállt - jelentette Kane. - Szép munka volt, fiúk.
- Mindannyian szép munkát végeztünk - válaszolta Parker. - Ja. - Állandó búgás jelezte, hogy Brett minden bizonnyal a gépek mellett elhelyezett mikrofonba mondta szokásos egyszótagos válaszát.
- Ne örüljetek túlságosan - mondta Parker. - Az új csatlakozások kitarthatnak, de nem ígérek semmit. Épp csak összetákoltuk. Nálatok van valami újság?
Kane megrázta a fejét, aztán eszébe jutott, hogy a gépész nem láthatja a mozdulatát.
- Az égvilágon semmi - mondta, és kipillantott a legközelebbi ablakon. A hajó fényeinek bágyadt sugarai alaktalan foltot alkottak a kopár felszínen. A kint dühöngő vihar időnként porfelhőt kavart, és apróbb köveket ragadott magával, amik a burkolatról visszapattanva szikrákat hánytak. De ez volt minden.
- Csak kopár szikla. Nem látunk túl messzire. Legjobb tudomásom szerint ötméternyire kuksolunk a legközelebbi oázistól.
- Álmodozz csak. - Parker valami szakmai dolgot kiáltott Brettnek, majd visszafordult a mikrofonhoz.
- Szólok, ha valami problémánk lesz. Hívjatok, ha gond van. - Majd küldök egy képeslapot - mondta Kane, és kikapcsolt.

III.

Valamennyiük lelki nyugalmának jót tett volna, ha a vészhelyzet tovább tart. Miután az energiaellátás rendbe jött, a fények visszatértek a hidra, és már nem volt mivel elfoglalják magukat. Az öt ember nyugtalansága egyre nőtt. Nem volt olyan helyiség a közelükben, ahol kinyújtózhattak és pihenhettek volna Csak az étkező és közvetlen környékének padlóját használhatták volna erre a célra. Ezért inkább a helyükön maradva búslakodtak, és mérhetetlen mennyiségű kávét fogyasztottak, amit a robotszakács öklendezett ki a számukra. Tennivaló után kutattak, hogy átkozottul fürge agyukat ebben a kellemetlen helyzetben leköthessék valamivel. Ami pedig a hajón kívüli világot illett, arról egyetlen szó sem esett.
Valamennyiük közül egyedül Ash látszott viszonylag elégedettnek. Ő e pillanatban csupán a legénység szellemi kondíciójáért volt felelős. A hajón nem akadt semmiféle szórakozási lehetőség, amivel elfoglalhatták volna magukat. A Nostromo vontatóhajó volt, és feldolgozóüzem, nem luxuscirkáló. Ha nincs végrehajtásra váró feladat, a legénységnek a hibernátor koporsóiban a helye. Nem csoda hát, ha az ébrenlét kihasználatlan órái a legjobb körülmények között is idegessé tették őket. A jelen helyzet pedig igencsak elmaradt a legjobbtól.
Ash gondolatban újra és újra átfuttatta a problémát a számítógépen, egy cseppet sem fárasztotta a dolog. Ő az ébrenlétet mindig is izgalmasnak találta.
- Van már valami válasz a hívásunkra? - Dallas kihajolt az üléséből, hogy lássa a kutatótisztet.
- Mindenfajta válaszlehetőséget figyelembe vettem. Anyát is ráállítottam, hogy próbálkozzon a legszigorúbb mechanalóg kóddal. - Ash megrázta a fejét. Tanácstalannak látszott. Semmi. Csak ugyanaz a vészjelzés, a szokásos időközökben megismételve. Az összes többi csatorna csendes, eltekintve egy gyenge, de egyenletes recsegéstől a nulla egész harminchármas frekvencián. - Az ujjával felfelé bökött. - Anya szerint ez a rendszer központi csillagára jellemző hullámhossz.
Dallas mordult egyet.
- Az energiaellátás teljesen rendben van. Lássuk, hol vagyunk. Ugorjunk fejest a sötétbe.
Ripley megérintette az egyik kapcsolót.
Az erős fénye lámpák füzére mint csillogó gyöngysor ragyogott fel odakint a Nostromóra telepedő sötétségben. A por most láthatóvá vált, amint a levegőben örvénylett, vagy a szélrohamoknak engedelmeskedve végigszáguldott a látómezőn. A letarolt tájból kiemelkedő magányos sziklák felemelkedni és alászállni látszottak a kavargó porban. Életnek semmi nyoma, sehol egy zuzmófolt vagy bokor. Csak a szél süvített az idegen éjszakában.
- Hát nem egy oázis - suttogta Kane magában. - Üres, jellegtelen, sivár.
Dallas felállt, az ablakhoz sétált, és a továbbra is tomboló vihart s az ablak előtt elszáguldó kőszilánkokat figyelte. Kíváncsi lett, vajón elcsendesedik-e valaha a szél ezen a kis világon? Amennyire ismerték a helyi feltételeket, a Nostromo egy csendes nyári nap kellős közepén landolt. Az egész teljesen valószínűtlen. Ez a bolygó nem elég nagy ahhoz, hogy ilyen szélsőséges időjárás uralkodjon rajta, Ilyen csak egy Jupiter-méretű bolygón fordulhatna elő. Azzal vigasztalta magát, hogy ez talán már nem fordul rosszabbra. A helyi klíma a társalgás legfőbb témájává vált.
- Nem mehetünk ki - mutatott Kane az ablakra. - Ilyen sötétben lehetetlen.
Ash felpillantott a műszerei mögül. Nem mozdult el a helyéről, kétségkívül mind fizikailag, mind szellemileg kiegyensúlyozott volt. Kane képtelen volt megérteni, hogy a kutatótiszt hogy tudott ilyen nyugodt maradni. Ő, ha néha nem hagyta volna el a helyét, hogy sétáljon egyet, már régen megbolondult volna. Ash észrevette Kane pillantását. Éppen egy jó hírt készült közölni a többiekkel.
- Anya szerint a helyi nap egy óra múlva felkel. Ha úgy határozunk, hogy kimegyünk, legalább nem kell sötétben botorkálnunk.
- Ez már valami - mondta Dallas elégedetten. Igyekezett belekapaszkodni a csekély de biztató reménysugárba.
- Mindenképpen meg kell állapítanunk a hívás eredetét. Akkor is, ha a jelek egy automatából jönnek. Tudjuk már, hogy hol van az adó?
Ash a képernyőre pillantott, és bekapcsolta a térképrajzoló berendezést is.
- Úgy háromezer méterre, majdnem sík terepen, északkeleti irányban.
- A talaj összetétele?
- Ugyanannak látszik, mint amit a leszálláskor meghatároztunk. Ugyanaz a kemény anyag, amin most is ülünk. Kissé módosult tömör bazalt, és szerintem itt-ott számolhatunk kavicsos gócokkal.
- Akkor majd óvatosan lépkedünk.
Kane gondolatban mérlegelte a távolságot is. - Elég szilárd ahhoz, hogy járjunk rajta?
- Igen - válaszolt Ash.
Lambert elégedettnek látszott. - Akkor nem kell megmozdítanunk a hajót. Ilyen időben a felszínközeli repülés kész öngyilkosság.
- Oké. Tehát tudjuk, mire taposunk majd. Most nézzük, mitől van itt ekkora huzat? Atmoszféraelemzést kérek.
A kutatótiszt bebillentyűzött néhány parancsot a számítógép-klaviatúrán, mire a hajó oldalán kinyílt egy apró ablak. Fémpalack nyúlt ki a szélbe, merített egy csipetnyit ennek a világnak a levegőjéből, majd visszabújt a hajóba.
A mintát vákuumkamrába szivattyúzták. Érzékeny műszerek láttak neki, hogy elemeire bontsák. Pár pillanat múlva a légkör analízise számok és jelek formájában megjelent Ash monitorán. A kutatótiszt rövid ideig tanulmányozta - az egyik adatot kétszer is ellenőrizte -, csak azután tájékoztatta társait:
- Ez majdnem a legősibb keverék. Nagyobb részben semleges nitrogén, kevés oxigén és nagy koncentrációjú szabad szén-dioxid. Akad benne metán és ammónia is, ez utóbbi fagyott állapotban… Hideg van odakint. Most a nyomelemeken dolgozom, de nem hiszem, hogy meglepetés fog érni. Minden a lehető legszabályosabb, és légzésre teljesen alkalmatlan. - A nyomás?
- Tíz a negyediken din per négyzetcentiméter. Ettől nem kell tartani. Legfeljebb attól, hogy a szél felkap.
- És mi a helyzet a csapadékkal? - érdeklődött Kane, miután a földöntúli oázis képét ilyen gyorsan szétfoszlatták a képzeletében.
- Kilencvennyolc PP Nem lehet valami jó szaga, de nedves. Főleg vízpára. Különös egy kotyvalék. Nem hittem volna, hogy ez a pára együtt létezhet a metánnal. Nem tanácsolom, hogy igyatok a helyi forrásokból, ha egyáltalán vannak. Valószínűleg nem víz van bennük.
- Van még valami, amit tudnunk kell? - kérdezte Dallas. - Legfeljebb annyi, hogy a felszínen rengeteg a kihűlt lávaömlés. A hőmérséklet jóval fagypont alatt van, emiatt még akkor is védőruhát kellene öltenünk, ha a levegő lélegezhető lenne. Ha van odakint élőlény, akkor az igen szívós lehet.
Dallas rezignáltan hallgatta.
- Azt hiszem, oktalanság lett volna másra számítani. Ez a légkör csak arra jó, hogy megnehezítse a látást. De nem is annyira ez aggaszt inkább a sziklák.
- Mit lehet tudni? - Kane megint filozofikus kedvében volt. Lehetséges, hogy valaki ilyennek képzeli a paradicsomot?
- Emiatt hiába sopánkodunk - figyelmeztette őket Lambert. - Lehetne sokkal rosszabb is.
A kinti vihart figyelte. A hajnal közeledtével egyre világosabb lett.
- Az biztos, hogy szívesebben szálltam le itt, mint egy gázóriáson, ahol a nyugodtabb periódusban is háromszáz kilométeres szél fogad, és tíz vagy húsz g-s gravitációval kell megküzdeni. Végül is körbesétálhatunk odakint személyi áramfejlesztő és stabilizátor nélkül is. Nem is gondoljátok, milyen jó dolgotok van itt.
- Vicces, de én nem érzem, hogy jó dolgom volna - kontrázott Ripley - Inkább visszamennék a hibernátorba. Valami hozzáért a bokájához. Lehajolt, és megsimogatta
Jones hátát. A macska hálásan dorombolt.
- Oázis vagy sem - mondta Kane könnyedén -, önként vállalom, hogy elsőnek kimegyek. Szeretnék minél előbb találkozni titokzatos hívónkkal. Ki tudja, mit találok.
- Ékszert, pénzt? - Dallas nem tudta elfojtani a mosolyát. Kane szívesen járt a fellegekben:
A másodtiszt vállat vont. - Miért is ne?
- Nem bánom, rendben van. - Ez azt is jelentette, hogy Dallas is tagja lesz a kis expedíciónak. Körülnézett a hídon, hogy kivel egészítse ki a társaságot.
- Lambert, te is jössz.
A navigátor nem repesett a boldogságtól. - Remek. És miért éppen én?
- Miért ne? Te vagy a mi hivatásos iránykeresőnk. Lássuk, hogy állod meg a helyed, ha nem a műszereid előtt ülsz? - Elindult a folyosó felé, majd megállt, és szárazon hozzátette:
- Még valami. Lehet, hogy egy hátrahagyott automata adóval van dolgunk, de az is lehet, hogy a túlélőket halljuk. Még nem tudjuk biztosan, mibe vágtunk bele. Ezen a világon, úgy tűnik, nem hemzseg az élet; de ha van is, legyen az ellenséges vagy bármilyen, felesleges kockázatot nem vállalunk. Fegyvert viszünk magunkkal.
Dallas észrevette, hogy Ripley is csatlakozni akar hozzájuk. - Csak hárman hagyhatjuk el a hajót, Ripley. Meg kell várnod, amíg rád kerül a sor.
- Rendben, maradok - válaszolta. - Csak már mindent megcsináltam, amit kellett. Majd seftek Parkernek és Brettnek a csövek rögzítésénél…

* * *

A vontató hűtőrendszere képtelen volt megbirkázni a gépteremben uralkodó pokoli hőséggel. Parker és Brett a leszálláskor megsérült csöveket hegesztette a zsúfolt helyiségben, s bár a lézerhegesztő sugara viszonylag hideg volt, ahol meg olvasztotta a fémet, ott sok hő szabadult fel. Mindkét gépész levette az ingét, úgy dolgozott.
Az izzadság patakokban csurgott a felsőtestükről. Ripley a közelben a falnak támaszkodott, és egy célszerszámmal próbálta leszerelni a burkolat egy darabját. Lámpájának fénye színes huzalok vaskos kötegeit és apró, geometrikus alakzatok tömegét világította meg. A burkolat mögötti szerelvények egy része elszenesedett, Kombinált fogóval eltávolította az égett darabokat, majd a táskájában kezdett kutatni pótalkatrészek után.
Éppen a helyére pattintotta az elsőt, amikor Parker kikapcsolta a lézert és alaposan megvizsgálta az elkészült varratot. - Hát, ami azt ületi, nem rossz - mondta, és Ripley felé fordult. A lány trikója az izzadságtól a mellére tapadt. - Hé, Ripley… van egy kérdésem.
Amaz nem nézett fel a munkájából. A második alkatrészt is a helyére illesztette, pontosan az első mellé. Mintha kihullott fogakat rakosgatna vissza.
- Igen? Hallgatlak.
- Kimehetünk az expedícióval, vagy itt rostokolunk, amíg mindennel el nem készülünk? Az energiaszolgáltatást már helyreállítottuk. Ami még hátravan - ujjával az ütött-kopott gépterem felé bökött -, az már csak kozmetika. Nincs olyasmi, ami ne várhatna néhány napig,
- Mindketten tudjátok a választ. - Leült, megtörölgette a kezét, és rájuk pillantott. - A kapitány már kiválasztotta a társait. Ez van. Senki más nem mehet ki, amíg ők vissza nem térnek, és jelentést nem tesznek. Három kint, négy bent. Ez a szabály. - Hirtelen elhallgatott és Parkerre nézett.
- Nem a felderítő út hiányzik, igaz? Te amiatt izgulsz, hogy találnak valamit, amiért pluszpénz jár. Vagy mindannyian félreismertünk, és te valójában tudást szomjazó, emelkedett szellemű ember vagy, egy igazi fanatikus, aki tágítani igyekszik az ismert világegyetem határait?
- A pokolba is, dehogy. - Parkert láthatóan sértette Ripley gúnyolódása. - Én egy igazi fanatikus vagyok, aki a bankszámlája határait igyekszik tágítani. Szóvas… mi a helyzet a részesedéssel, ha találnak valami értékeset?
Ripley fáradtnak látszott.
- Ne aggódj, mindketten megkapjátok, ami jár. Keresgélni kezdett a táskájában, hogy kicserélhesse az utolsó sérült egységet is.
- Én nem dolgozom tovább - jelentette be Brett hirtelen -, amíg nem garantáljátok a teljes részünket.
Ripley megtalálta, amit keresett, és a helyére illesztette. - A szerződés garantálja mindkettőtöknek, hogy részt kapjatok mindabból, amit találunk. Ezt ti is jól tudjátok. Most hagyjuk a vitát és fejezzük be a munkát.
Megfordult, és megkezdte a kicserélt alkatrészek ellenőrzését. Parker mereven bámulta, hírtelen kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát.
Ripley fedélzeti tiszt volt a hajón. Ha ellenszegül neki, abból semmi jó nem származik, Többször elmondta már, mi aggasztja, de nem foglalkoznak vele. Jobb lesz, ha hallgat, bármit érez is belül.
Dühösen felkapta a lézert, és nekiállt, hogy befoltozza a soron következő repedést. Brett, aki a hegesztőberendezés energiaellátására ügyelt, a tőle megszokott módon reagált.
- Ja.
Dallas, Kane és Lambert lefelé indult a szűk folyosón. Zárt overallt, csizmát, zubbonyt és kesztyűt viseltek. Lézerpisztoly is volt náluk, kisebb változata annak, amit Parker és Brett ez idő tájt éppen használt.
Megálltak egy masszív ajtó előtt, amire nagy betűkkel festették fel a figyelmeztetést:

FŐ LÉGZSILIP
IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS!

Dallas mindig jót mulatott ezen a figyelmeztetésen, Hogy kerülhetne a hajhra idegen?! Aki meg nem idegen, annak minek a figyelmeztetés?!
Kane megnyomott egy gombot. A mellette lévő védőpajzs félresiklott, a mögé rejtett három kapcsoló elfordítása után sziszegés hallatszott, és az ajtó kinyílt. Beléptek.
Hét szkafander sorakozott a fal mellett. Terjedelmes, esetlen darabok voltak, de ha Ash-nek a kinti viszonyokról adott értékelése csak félig igaz, akkor is szükség lesz rájuk ennél a kiruccanásnál. Segítettek egymásnak beöltözni, kölcsönösen ellenőrizték egymás ruhájának tömítettségét és a létfenntartó berendezés működését.
Végül már csak a sisakot kellett feltenniük, Ezt a megfelelő ünnepélyességgel és óvatossággal csinálták. Aztán újra kölcsönös ellenőrzés következett.
Dallas ellenőrizte Kane sisakját, Kane Lambertét, a navigátor pedig ugyanezt tette a kapitányéval. A szertartást a legnagyobb komolysággal végezték el, jóllehet közben látszólag űrbéli hasonmásai voltak az egymást utánzó majmoknak. Működésbe léptek az automata nyomásszabályozók. Rövidesen mindhárman a tartályaikból áramló áporodott levegőt lélegezték be.
Dallas bekapcsolta a sisakjába épített kommunikátort. - Adás! Halljátok?
- Vettem - jelentette be Kane, majd elhallgatott és beállította a saját mikrofonját is. - Te is hallasz?
Dallas bólintott, és a még mindig mogorva Lambert felé fordult.
- Vettem - mondta amaz, nem leplezve elégedetlenségét. Még mindig neheztelt, amiért beválasztották az expedícióba. - Gyerünk, Lambert - mondta Dallas, megkísérelve felvidítani a navigátort. - A képességeid miatt választottalak, nem a sugárzó jókedved miatt.
- Kösz az elismerést -, válaszolt Lambert szárazon - és a vidám kirándulást… Miért nem Ash-t vagy Parkert választottad? Ők biztosan örömmel jöttek volna.
- Ash-nek a fedélzeten a helye, te is tudod. Parkernek dolga van a gépházban, és különben is szerszámok nélkül arra sem képes, hogy egy csomagot kibontson. Azt se bánom, ha az út minden méterénél elátkozol, csak vezess el ahhoz az istenverte adóhoz.
- Ez minden vágyam.
- Rendben. Akkor készen vagyunk. Ne használjatok fegyvert, amíg nem szólok.
- Barátságos fogadtatásra számítasz? - kérdezte Kane kétkedve.
- Inkább a legjobbat remélem, mint a legrosszabbat. Megnyomta a kommunikátor egyik gombját, és másik csatornára kapcsolt.
- Ash, te vagy az?
Ripley válaszolt:
- Lement a megfigyelőállásba.
Pár perc múlva odaér.
- Végeztem. - Kane felé fordult. - Zárd be a belső zsilipet. A másodtiszt elvégezte a szükséges műveleteket, és az ajtó bezárult mögöttük.
- Most nyisd a külsőt.
Megismételte az iménti procedúrát, s a zsilipben megszűnt a nyomás. Kane odalépett társai mellé, és várt. Lambert az ismeretlentől való félelem ösztönös reakciójaként a belső zsilipajtó mellé lapult.
A zsilip külső ajtaja féltesiklott. Por és ködfoszlányok örvénylettek a három ember szeme előtt. A közelgő hajnal fénye a rothadt narancs színét idézte. Nem a Nap megszokott, barátságos színe volt, de Dallas remélte, hogy később jobb lesz. Annyi fény már volt, hogy láttak, bár ebben a sűrű, porral telített levegőben nem sok látnivaló akadt.
Beléptek a liftbe. Kane ismét megnyomott egy gombot. A lift elindult lefelé. Az alján elhelyezett szenzorok folyamatosan jelezték a talajszint távolságát. Pontosan abban a pillanatban állították meg, amikor érintette a sötét sziklák tetejét.
Dallas vezetésével - még a szabályzatban előírtaknál is óvatosabban - léptek ki a felszínre. A láva kemény volt, szilárd talajon álltak. Viharos szél zúdult rájuk, miközben körülnéztek. E pillanatban a sárgásbarna ködben azt sem látták, hogy mi van a talpuk alatt.
Micsoda sivár, nyomasztó hely gondolta Lambert. Úgy érezte, mintha az éjszaka közepén kellene fejest ugrania a cápáktól hemzsegő vízbe. Az ember nem tudhatja, hogy a következő pillanatban mivel találja magát szembe a sötétben.
Mintha egy kegyetlen zsarnok uralkodna az elemeken. Ebből a barátságtalan világból hiányoznak a színek. Sehol egy kék, egy zöld, csak a gyengén derengő sárga, a bágyadt narancs és a fáradt barna. Nincs itt semmi, ami melengetné a lelket, ami jókedvre derítene. A légkör egy balul sikerült kémiai kísértet színeit adja vissza, a talaj mintha a roppant űrhajóürüléke volna. Ha él itt valami, szánalmas sorsa van. Nem tudhatta, de úgy érezte, hogy a bolygó lakatlan.
Vagy mégis Kane-nek van igaza? Lehetséges, hogy egy ismeretlen fajnak éppen ilyen elképzelései vannak a paradicsomról? Ha ez bebizonyosodna, nem valószínű, hogy élveznék a társaságát.
- Merre?
- Mi? - A köd és a felhők rátelepedtek Lambert gondolataira. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon tőlük.
- Merre, Lambert? - Dallas mereven rászegezte a tekintetét. - Bocs. Csak eltöprengtem. - Képzeletében felidézte a Nostromo fedélzetén lévő figyelőállását. Most úgy érezte, elektronikus berendezésekkel telezsúfolt, általában elviselhetetlenül szűknek érzett helye maga a mennyország.
Az övére erősített kis monitor segítségével ellenőrizte az irányt.
- Erre - mutatta.
- Vezess. - Dallas mögéje lépett.
Háta mögött a kapitánnyal és Kane-nel nekivágott a viharos tájnak. Mihelyt kiléptek a Nostromo hajhtestének védelméből, a vihar minden irányból rájuk tört. Lambert undorodva megállt, és megpróbálta beállítani az öltözékén található műszereket.
- A francba, semmit nem látok.
Váratlanul Ash hangja szólalt meg a sisakjában.
- Kapcsold be a keresőt. A segélyhívásra van hangolva. Hagyd, hogy vezessen, ne babrálj vele. Én magam állítottam be. - Be van kapcsolva - szólt vissza Lambert. - Azt hiszed, nem tudom a dolgomat?
- Nem kell megsértődni - válaszolta a kutatótiszt. Lambert mordult egyet, és továbbment a homályban.
Dallas a sisakmikrofonjába szólt:
- A kereső rendben. Jó a vétel, Ash?
A hajó külső felületéből kiemelkedő csupa üveg megfigyelőállásban Ash a három ködbe burkolózott alakról az előtte lévő kivilágított műszerfalra fordította a tekintetét. A képernyőn három stilizált alak jelent meg élesen és tisztán. Megnyomta a vezérlő egyik gombját, mire széke lassan, halk búgással pontosan a fényben úszó panorámaernyő elé gördült.
- Jól látlak benneteket a megfigyelőből. Tisztán és hangosan hallom az adásotokat. Nem hiszem, hogy elveszítjük egymást. A köd nem túl sűrű, és úgy tűnik, a felszíni interferencia sem számottevő. A vészhívás más frekvencián jön, így az áthallás veszélye nem áll fenn.
- Biztató. - Dallas hangja természetellenesnek hatott a megfigyelő hangszórójában. - Mindannyian tisztán hallunk. Az lesz a legjobb, ha ki sem kapcsoljuk az adó-vevőt. Nem szeretnénk elveszíteni a kapcsolatot ebben a masszában.
- Vettem. Minden lépéseteket figyelni fogom. Nem zavarlak benneteket, csak ha történik valami.
- Dallas vette. Vége. - Vételre kapcsolt, majd észrevette, hogy Lambert sisakjának üvege mögül őt figyeli.
- Fogy az oxigén, igyekezzünk.
Lambert szótlanul megfordult, figyelmét ismét a kereső felé fordította, és újból nekivágott a szennyes örvénynek. A gyenge gravitáció miatt szinte alig érezték a felszerelés súlyát. E tény mégis felébresztette kíváncsiságukat, hogy vajon ennek az apró világnak mitől van még ennyi gravitációja is? Dallas gondolatban gyors geológiai elemzést végzett. Talán Parker hatása volt, de arra gondolt, elképzelhető, hogy a bolygón esetleg értékes nehézfémek vannak.
A Társaság természetesen magának követelné a felfedezést, mivel az ő eszközeivel, az általa finanszírozott úton történt. Viszont bőséges jutalmat kapnának érte. A szándékuk ellenére létrejött kitérőt jövedelmezővé tehetnék.
De egyelőre csak szél, szenny és por borította el őket.
- Minden irányban csak háromméternyire látok - morogta Lambert.
- Hagyd a nyavalygást - szólt rá Kane.
- Szeretek nyavalyogni.
- Gyerünk már. Ne gyerekeskedjetek. Ilyesmire nem alkalmas ez a hely
- Pedig csuda kis hely ez - Lambert csak nem hagyta abba. - Ember még nem rondított bele. És a természet sem. Csodás lakóhely egy szikla számára.
- Mondtam már, hogy fejezd be.
Lambert elhallgatott, de magában tovább elégedetlenkedett. Dallas megparancsolhatja neki, hogy hallgasson, de azt nem tilthatja meg, hogy magában tovább zsémbeljen.
A szeme sarkából észrevett valamit, ami elvonta figyelmét az átkozódásról. Valami feltűnt a kereső képernyőjén.
- Mi van? - kérdezte Dallas.
- Várj. - Valamit babrált a műszeren, ami a vastag kesztyűben meglehetősen körülményesen ment. A jel, ami az imént eltűnt a képernyőről, most megint megjelent. - Eltűnt, de újra befogtam.
- Valami baj van? - szólalt meg egy távoli hang a sisakjukban. Ash volt az.
- Semmi fontos - közölte Dallas. Lassan körbefordult, stabil helyet keresett a viharban. - Csak rengeteg a por, és nagy a szél. A keresősugár éppen talált valamit, és egy pillanatra elvesztettük a jelet.
- Itt még jó a vétel. - Ash ellenőrizte a monitorait. - Nem hinném, hogy a vihar az oka. Talán sziklás terepre értetek, az árnyékolja az adást. Vigyázzatok magatokra. Ha eltűnik a jel, és nem tudjátok befogni, amíg helyre nem áll a vétel, kapcsoljátok a keresőt a hajóra, az én csatornámra. Majd innen irányítalak benneteket.
- Kösz, de nem hiszem, hogy élünk vele. Majd jelezzük, ha problémánk lesz.
- Vettem. Itt Ash. Vége.
Megint csend lett. Szó nélkül haladtak tovább a poros, narancsszínű pokolban. Egy idő után Lambert megállt.
- Megint megszűnt? - kérdezte Kane.
- Nem. Irányt kell változtatni. - Bal felé mutatott. - Most arra.
Követték az új irányt. Lambert teljes figyelmét a keresőre összpontosította, Dallas és Kane pedig őrá. A vihar felerősödött. Apró kődarabok koppantak a sisakjukon, hangjuk ütemesen zakatolt az agyukban.
Dallas megrázta magát. A ködbe burkolt sivárság kezdett az idegeire menni.
- Közel van már - jelentette Lambert. Az öltözékükbe szerelt műszerek folyamatosan tájékoztatták Ash-t egyre gyorsuló szívverésükről. - Nagyon közel.
Továbbhaladtak. Előttük, fent a magasban valami derengeni kezdett. Dallas lélegzése az izgalomtól és a kimerültségtől heves zihálássá változott.
Csalódás érte: csak egy óriási, csavart, groteszk sziklaformáció volt. Ash elképzelése, miszerint sziklás terepre érnek, beigazolódott. A kőmonolit alatt átmeneti menedékre talált, ugyanakkor a jel eltűnt Lambert keresőjéről.
- Megint eltűnt - közölte a többiekkel, - Elhagytuk volna? Kane a sziklákat tanulmányozta, megpróbált mögéjük nézni, de nem sikerült.
- Nem, hacsak nem a föld alól jött. - Dallas nekitámasztotta hátát a sziklafalnak. - Lehet, hogy e mögött van. - Kesztyűs öklével megdöngette a sziklát. - Vagy csak a vihar miatt halkult el. Ha kimozdulunk innen, majd kiderül.
Vártak még, hátukkal a simára kopott falnak támaszkodtak. Por és ködpára örvénylett körülöttük.
- Most tényleg vakok vagyunk - mondta Kane.
- Hamarosan megvirrad. - Bekapcsolta a mikrofonját. Ash, mennyi idő van még napkeltéig?
A kutatótiszt hangja halk volt, és torz:
- Kábé tíz perc.
- Akkor talán majd látunk valamit.
- Lehet, hogy nem sok örömünk lesz benne - tette hozzá Lambert. Meg sem próbálta leplezni, hogy híjával van a lelkesedésnek. Átkozottul fáradt volt, pedig még csak most érték el a jel forrását. De nem csupán fizikai fáradtságot érzett. A pusztaság és a hátborzongató színek eltompították az agyát. A tiszta, világos, meghitt műszerfalak után vágyakozott.
Ezen az erősödő fény sem segített. Hangulatuk ahelyett hogy javult volna, a narancsszínűről vérvörösre változó levegőben csak még fagyosabbá vált. Talán kevésbé lesz félelmetes a táj, ha a bágyadt nap teljesen felkel…
Ripley a kézfejével megtörölte a homlokát. Fáradtan sóhajtott. Lezárta az utolsó szerelőnyílást is, és miután meggyőződött róla, hogy a kicserélt alkatrészek kifogástalanul működnek, visszatette szerszámait a táskájába.
- A többivel már ti is boldogultok. Én végeztem.
- Ne aggódj, megcsináljuk - nyugtatta meg Parker, ügyelve arra, hogy a hangja természetesnek hasson. Nem nézett Ripleyre, továbbra is a saját munkájára koncentrált. Még mindig azon rágódott, hogy Brettet és őt kihagyják az osztozkodásból, ha az expedíció talál valamit. Ripley elindult a legközelebbi közlekedőakna felé.
- Ha valami baj van, és segítség kell, a hídon megtaláltok.
- Ja - mondta Brett halkan.
Parker most Ripleyt figyelte, aki ruganyos léptekkel eltűnt a feljáróban.
- A kurva anyád!

* * * 

Ash állított a műszerein. Amint az erősítő működésbe lépett, a három mozgó alak képe élesebbé vált, elvesztette borzas fényudvarát. A három szkafander jelzései tovább erősödtek.
- Hogy megy? - érdeklődött egy hang az interkomból. Ash gyorsan kikapcsolta a monitorokat, csak aztán válaszolt.
- Egész jól.
- Merre vannak?
- Közel a jelforráshoz. Sziklás terepre értek, ezért most nem tudják fogni a jeleket, pedig már majdnem elérték. Hamarosan megint jelentkeznek.
- A jelekről jut eszembe, tudunk már valami újat róluk? - Még nem.
- Megpróbáltad az adást részletes elemzésnek alávetni az ECIU-csatornán is? - Hangja türelmetlennek tűnt.
- Nézd, én ugyanúgy szeretném tudni a részleteket, mint te. De Anya még nem azonosította. Miért nekem teszel szemrehányást?
- Nem bánod, ha megpróbálom?
- Légy a vendégem - mondta Ash. - Ártani nem ártasz vele, és legalább elfoglalod magad. De ha eredménnyel jársz, azonnal szólj nekem.
- Igen. Ha eredménnyel járok. - Ripley kikapcsolt. Hátradőlt az ülésben. Óriásinak érezte a különbséget a legénység kint lévő tagjai és a megfigyelőállásban ülő Ash között. Tény, hogy ez volt az első eset, amikor egyedül maradt a hídon. Különös érzés, nem éppen kényelmes. Nos, ha meg akarja oldani a problémát, jobb, ha máris nekilát. Egy kapcsoló kattanása után valami gyötrelmes, idegenszerű üvöltés töltötte be a hidat. Gyorsan levette a hangerőt. A hang azonban még így, lehalkítva is meglehetősen nyugtalanító volt.
Ahogy Lambert előre megmondta, könnyedén rájött, hogy auditív adásról van szó. Bár ez inkább csak érdekes, mint tudományos megállapítás. Mindenesetre nagy előny, hogy tudja. Nézzük, mit mond a számítógép, utána pedig vonjuk ki belőle az érzelmi felhangot.
Tisztában volt vele, hogy esetleg nem jut eredményre; meg aztán Anya is követhet el hibát. De ahogy Ash mondta, legalább csinál valamit. Működésbe hozott egy ritkán használt panelt. Nem bírta elviselni a tétlenséget. Túl sok ideje lenne a gondolkodásra. Jobb dolgozni, mint semmit sem csinálni…

IV.

Amint a nap feljebb emelkedett, a légkör vörös színe kezdett világosodni. Most penészes-piszkos sárga volt. Korántsem olyan meghitt, mint a földi napfény mégis százszor jobb, mint percekkel korábban.
A vihar valamelyest alábbhagyott, és a mindenütt jelen lévő por is kezdett leülepedni. A három szkafanderes alak most első ízben néhány méternyire ellátott maga elé.
Egy szakaszon mászniuk kellett. A terep továbbra is egyenetlen maradt. Itt a magányos bazalttömbök mellett megszilárdult lávafolyamokat is láttak. Előttük néhány éles kiszögellés meredt az égre, amit a szél számtalan éven át csiszolt íveltre, vagy éppen redőt szántott bele.
Kane ment elöl, mögötte Lambert. Minden pillanatban számítottak rá, hogy a navigátor bejelenti: ismét fogja a jeleket. Kane fellépett egy kiugró sziklára, és előrepillantott, remélve, hogy jobban látja a felfelé törő sima sziklát, amin majd fel kell kapaszkodniuk.
Ahelyett azonban valami egészen mást pillantott meg, annyira másvalamit, hogy a szeme is elkerekedett a szkafander piszkos üvege mögött. Meglepetésében felkiáltott:
- Jézus Krisztus!
- Mi az? Mi a baj? - furakodott melléje Lambert a nyomában Dallasszal. Mind a ketten éppúgy meglepődtek, mint az imént Kane.
Azt tudták, hogy a vészjelzést biztosan valamilyen gép sugározza, de az adó formájáról nem volt elképzelésük. Elfoglalta őket a vihar, és szükségképpen csak arra ügyeltek, hogy együtt maradjanak. Most, hogy megtalálták a jelforrást, a látvány sokkal nagyobb hatást gyakorolt rájuk, mint amire számítottak. Eddigi elképzeléseik mindenesetre szétfoszlottak.
Egy hajó volt, viszonylag sértetlen, és jóval idegenszerűbb, mint amilyennek bármelyikük is elképzelhette. Dallas nem találta hátborzongatónak, bár nyomasztó volt, hogy semmi nem hasonlított rajta a földi technikára. A hatalmas, gazdátlan űrjármű vonalai tiszták, de természetellenesek voltak, formáját áthatotta valami nyugtalanító szabálytalanság.
Fölébük és a környező sziklák fölé tornyosult. Amennyit láttak belőle, abból arra következtettek, hogy akárcsak a Nostromo, ez is a hasán fekszik. Alapjában véve egy gigászi, fémből készült patkóra hasonlított, aminek a szárai egymás felé hajlottak. Az egyik valamivel rövidebb volt, mint a párja, és élesebb ívben hajlott. Vajon ez az ütközés eredménye, vagy egy idegen koncepcióé, amely nem fogadta el a szimmetria harmóniáját?
Amint közelebb másztak, látták, hogy a hajótest az U alak alján megvastagodik, és koncentrikusan elhelyezett, vastag korongokhoz hasonló bordasor húzódik rajta, ami középen egy kupolában egyesül. Dallasban kialakult az elképzelés, amely szerint a két szárban helyezkedik el a hajtómű és az erőműegység, míg a vastagabb rész tartalmazza a legénységi szállást, talán a rakteret és a hidat is. Mindennek természetesen az ellenkezője is igaz lehet.
Mozdulatlanul feküdt, életnek, mozgásnak semmi jele. Ilyen közelről az újra hallható adás fülsiketítően hangos volt, ezért mindhárman sürgősen lehalkították a sisakhangszóróikat.
Bármilyen fémből készült is a törzs, az egyre erősödő napfényben furcsán, üvegszerűen csillogott. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen ötvözetet emberi kéz még nem hozott létre. Dallas abban sem, volt biztos, hogy fémből van. Első pillantásra nem látszott rajta semmiféle hegesztés, toldás, tömítés vagy az illesztés egyéb felismerhető módja, amivel egymáshoz erősíthették az elemeit. Azt a benyomást keltette, mintha nem összeszerelték, hanem úgy növesztették volna.
Kétségtelenül bizarr látványt nyújtott. Bár elképzelni sem tudták, hogyan készülhetett, de abban biztosak voltak, hogy űrhajó. Annyira meglepődtek a látványföl, hogy egyiküknek sem jutott eszébe, mit lehetne megmenteni belőle a jutalom reményében.
Mindhárman egyszerre kiáltottak a sisakmikrofonba: - Ez egy hajó!
Lambert a görbe szárak csillogó, majdhogynem nedvesen fénylő felületét vizsgálta, de semmilyen ismerős külső jellegzetességet nem talált rajta. Csodálkozva rázta a fejét.
- Biztosak vagytok benne? Lehet, hogy csak egy helyi képződmény. Mindenesetre különös.
- Nem. - Kane figyelmét a hatalmas test elején látható ívelt, páros szarv foglalta le. - Nincs rögzítve. Még ha feltételezzük is, hogy egy idegen építészeti elképzelés, akkor is nyilvánvaló, hogy nem illeszkedik a tájba. Ez egy hajó, az biztos.
- Ash, látod ezt? - Dallasnak eszébe jutott, hogy a személyi kameráiknak köszönhetően Ash is tisztán látja, amit ők. Mihelyt Kane felmászott a sziklára, és meglepetésében felkiáltott, valószínűleg velük együtt ő is észrevette a roncsot.
- Igen, látom. Igaz, nem túl tisztán, de ahhoz eléggé, hogy Kane-nek adjak igazat: ez tényleg egy hajó. - Ash hangja izgatottnak tűnt a hangszóróban, de valójában csak annyira izgult, mint egyébként szokott. - Ilyet még sosem láttam. Várjatok egy percet. - Megvárták, amíg Ash alaposan megnézte a monitorokat, és feltett néhány kérdést Anyának. - Anya sem látott még ilyet - közölte. - Teljesen ismeretlen típus, nem hasonlít egyikre sem, amelyikkel valaha is találkoztunk. Vajon akkora, amekkorának innen látszik?
- Nagyobb - mondta Dallas. - Illesztésmentes konstrukció, nincs rajta látható tagolódás. Méretei alapján az építői jóval nagyobbak nálunk.
Lambert idegesen vigyorgott.
- Majd meglátjuk, hátha valaki itt maradt a fedélzeten, hogy üdvözöljön bennünket.
- Közelebb megyünk, és adásban maradunk - mondta Dallas Ash-nek, figyelmen kívül hagyva a navigátor megjegyzését. Tovább vizsgálgatta az ismeretlen roncsot. - Majdnem olyan, mintha műanyagból volna.
- Vagy csontból - tette hozzá Kane óvatosan.
- Ha bentről jön az adás, akkor most hogyan tovább? érdeklődött Lambert.
A másodtiszt előrelépett.
- Bemegyek, körülnézek. Majd meglátjuk, mi van ott.
- Várj még, Kane. Ne légy ilyen átkozottul merész. Bármelyik pillanatban veszélybe kerülhetsz.
- Valakinek be kell menni. Valamit tennünk kell. Nem ácsoroghatunk itt kint arra várva, hogy az isteni kinyilatkoztatás megjelenjen fölötte az égen - mondta Kane, és rosszalló pillantást vetett a kapitányra. - Komolyan gondolod, hogy ne menjünk be?
- Nem, nem. De nem kell elkapkodni. - Rövid szünet után megkérdezte:
- Hallasz még bennünket, Ash?
- Most, hogy az adó mellett vagytok, halkabban - jött a válasz. - Van valamilyen kiszűrhetetlen interferencia. De még tisztán hallak.
- Rendben. Nem látok fényeket, sem életjelet. Nincs semmiféle mozgás, kivéve ezt az átkozott porvihart. Mérd be az irányunkat és a távolságunkat, és próbálgasd a szenzoraidat. Nézz körül, hátha találsz valamit, amit mi nem láthatunk.
Amíg Ash teljesíteni igyekezett a parancsot, csend volt. Tovább csodálták az óriási hajó szokatlan formáját.
- Mindent megpróbáltam - jelentette végül a kutatótiszt. Nem vagyunk ellátva az ehhez szükséges készülékekkel. A Nostromo kereskedelmi vontató, nem kutatóhajó. Sok olyan drága eszközre volna szükségem a megfelelő vizsgálathoz, amivel most nem rendelkezem.
- Akkor… mit tudsz mondani?
- Innen semmit, uram. Semmilyen eredményre nem jutottam. Rengeteg energiát elpazaroltam, mégsem tudtam elfogadható képet kapni. Nincs meg hozzá a felszerelésünk.
Dallas megpróbálta eltitkolni a többiek előtt csalódottságát.
- Értem. Tulajdonképpen nem életbevágó. De azért csak próbálkozz tovább. Ha bármit találsz, azonnal szólj. Különösen, ha mozgást észlelsz. A részletekbe most ne menj bele. Majd a végén készítünk egy elemzést. Vigyázzatok magatokra. Vége.
- És most, kapitány?
Dallas tekintete végigsiklott a hajón, majd észrevette, hogy Kane és Lambert őt figyeli. A másodtisztnek természetesen igaza van. Az nem elég, ha tudják, hogy ez az adás forrása. El kell jutniuk az adóig, és meg kell próbálniuk felderíteni az adás okát meg azt, hogy miként került a hajó erre a kisbolygóra. Ha már idáig eljutottak, mindenképpen meg kell nézniük, mi van odabent.
Dallas meghozta az egyetlen ésszerű döntést.
- Innen teljesen halottnak látszik. Először is megközelítjük. Aztán, ha semmi nem mozdul…
Lambert ránézett.
- Igen?
- Akkor majd… meglátjuk.
Elindultak. A hasznavehetetlen kereső Lambert övén himbálózott.
- Most - mondta Dallas, amint közelebb értek a roncs kiugró pereméhez - már csak egy dolog van hátra, amit…
A Nostromo fedélzetén Ash minden szót hallott. Dallas hangja minden előzmény nélkül hirtelen elhalkult. Még egyszer valamivel hangosabban visszatért, majd teljesen elenyészett. Ezzel egy időben megszűnt a videokapcsolat is.,
- Dallas! - Ash kétségbeesetten nyomkodta a gombokat a műszerfalon, hogy helyreállítná az összeköttetést.
- Dallas, hallasz engem? Nincs kapcsolat! Ismétlem, nincs kapcsolat!
Csak a helyi nap termonukleáris sugárzásának zaja hallatszott szomorúan a hangszórókból.
A roncs mellé érve annak kolosszális méretei még szembetűnőbbek voltak. Fölébük magasodott, beleveszett a porral telített levegőbe, és sokkal masszívabbnak tűnt, mint a repedezett szikla, amin nyugodott.
- Semmi életjel - mormogta Dallas félig önmagának, amikor szemrevételezte a roncsot. - Se fény, se mozgás. - Kezével a hajh felé intett. - És sehol egy bejárat. Próbáljuk meg arrafelé.
Ahogy óvatosan lépkedtek a repedt sziklákon és málló palás köveken, Dallas egyre inkább érezte, milyen aprók az idegen hajóhoz képest. Nemcsak fizikailag, jóllehet a három ember ugyancsak eltörpült a roncs égnek meredő, lenyűgöző íve mellett, hanem kozmikus értelemben is parányiak voltak. Az emberiség még nagyon keveset tud a világmindenségről, eddig csupán egyik zugának töredékét kutatta fel.
Izgalmas és felemelő érzés volt azon elmélkedni, hogy vajon mi vár rájuk a sötét monstrumban, ha ugyan van valaki vagy valami az adás forrásánál, vagy azon, hogy mit tehet az ember, mikor egy ilyen isten háta mögötti helyen, mint ez, szembe találja magát egy nem ember alkotta hajóval, ami inkább hasonlít növényi képződményre, mint a világűr roppant távolságait leküzdeni hivatott szerkezetre.
Ez izgatta leginkább az elhagyott ronccsal kapcsolatban. Lelke mélyén azt remélte, hogy az idegen nem lesz tökéletesen idegen.
- Ott van valami.
Dallas látta, hogy Kane a hajótestre mutat. Ideje, hogy felhagyjon a felesleges töprengéssel, gondolta magában, és a valósággal kezdjen foglalkozni. Ez a furcsa agancsforma itt egy űrhajó, ami csak külsőre különbözik a Nostromótól. Az anyagában semmi visszataszító nincs, és a felépítése sem baljóslatú. Nyilván az idegen technológia és az esztétikai normák különbözősége miatt ilyen. Van benne egyfajta egzotikus szépség. Kétségtelen, hogy Ash-t is teljesen elbűvölte ez a különös forma, és biztos azt kívánja, bárcsak a felfedezők között lehetne.
Dallas Lambert változatlan arckifejezését látva tudta, hogy a csapatnak van legalább egy tagja, aki gondolkodás nélkül helyet cserélne a kutatótiszttel.
Kane a hajó oldalán látható három sötét foltra mutatott. Amint közelebb és kissé magasabbra másztak a sziklákon, a foltok ovális nyílásokká változtak, magasságuk és szélességük mellett érzékelhetővé vált mélységük is.
Végül is ott találták magukat a fém- (vagy műanyag, ki tudja?) törzs három nyalása alatt. A külső oválisok mögött szűkebb és még sötétebb üregek voltak. A szél port és tajtékkövet sodort ki s be rajtuk annak jeleként, hogy a hajh már jó ideje nyitva áll.
- Bejáratnak látszik - vélte Kane. - Így is megépíthető egy légzsilip. Látjátok a belső zsilipajtót e mögött?
- Ha zsilipek, miért vannak ilyen közel egymáshoz? - méregette Lambert bizalmatlanul a nyílásokat. - És miért van mindegyik nyitva?
- Talán az építők szerették a dolgokat három példányban elkészíteni - vonta meg a vállát Kane. - Ha találkozunk egyikükkel, majd megkérdezem tőle.
- Vicces vagy. - Lambert nem mosolygott. - Ezt még beveszem, de miért hagyták mind a hármat nyitva?
Dallast teljesen magukkal ragadták a sima peremű, ovális nyílások, amelyek annyira különböztek a Nostromo hatalmas, szögletes zsilipajtóitól. Teljesen beleolvadtak a hajótörzsbe, szegecselésnek, csavarozásnak nyoma sem látszott. Hogy miért vannak nyitva, ha egyáltalán nyitva vannak? - folytatta a gondolatot. - Lehet, hogy a legénységnek menekülnie kellett.
- De miért kellett nekik ehhez három nyitott zsilip?
Dallas idegesen csattant fel:
- Honnan a pokolból tudnám? - Aztán rögtön hozzátette: - Sajnálom… ezt nem kellett volna.
- Semmi baj. - Lambert ezúttal halványan elmosolyodott. - Költői kérdés volt.
- Nos, ideje, hogy megkeressük, amiért idejöttünk. Dallas szemét a talajra szegezte, és elindult a nyílások felé vezető enyhe emelkedőn.
- Elég sokáig vártunk. Menjünk be, ha tudunk.
Kane a nyílás peremét figyelte, amin éppen áthaladtak. Dallas már odabent volt.
- A felülete szilárd. A belső ajtó, vagy zsilip, vagy akármi szintén nyitva van. - Majd rövid szünet után hozzátette: Egy nagy kamra van mögötte.
- Hogy állunk a világítással?
Lambert kitapogatta a lámpáját, ami a pisztolyával ellentétes oldalon az övére volt akasztva.
- Úgy tűnik, elég lesz. De azért takarékoskodjunk az energiával, amennyire csak lehet. Gyerünk tovább.
Kane és Lambert követte a hosszú folyosón. Egy magas mennyezetű helyiségbe értek. Ha voltak a hajóban vezetékek, műszerek vagy csövek, akkor azok a falak mögé voltak rejtve. Az egész olyan volt, mint egy emberi bordákból készített hatalmas ketrec belseje. A padlón, a falakon és a mennyezeten fémbordák futottak körbe. A kintről beszivárgó kísérteties fény a hátborzongató kamra majdnem mozdulatlan levegőjében lebegő porszemcséken táncolt.
Dallas a másodtisztre pillantott. - Mi a véleményed?
- Nem tudom. Talán raktárhelyiség. Vagy egy bonyolult zsiliprendszer része. Igen, az lehet. Most jöttünk át a kettős ajtón, és ez itt az igazi zsilip.
- Túl nagy ahhoz, hogy csak zsilip legyen. - Lambert hang ja tompán szólt a sisakhangszóróban.
- Csak gondolkodtam. Ha a hajó utasai arányosan akkorák, mint mi a Nostromóhoz képest, akkor szükségük lehet ekkora zsilipre. Az az elképzelés, hogy ez egy raktár, nekem jobban tetszik. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért van belőle három. - Megfordulva látta, hogy Dallas a padlóban tátongó sötét lyuk fölé hajol.
- Vigyázz! Ki tudja, milyen mély! - A kapitány elővette kézilámpáját, felkattintotta, és az erős fénysugarat lefelé irányította.
- Látsz valamit? - kérdezte Lambert.
- Igen. Amennyit a vakond napvilágnál. - Ez sokat sejtetően hangzott.
Dallas lassan fordította körbe a fénycsóvát. Vékony volt, de erős.
- Mit találtál? - lépett oda Lambert hozzájuk, de tisztes távolságban maradt az üregtől. - Egy újabb raktárhelyiséget?
- Innen nem tudom megállapítani. Nagyon mély Sima falak, már ameddig a lámpám fénye elér. Semmi nyoma kapaszkodónak, létrának, felvonónak vagy bárminek, amin le lehetne menni. Nem látom az alját. A fény nem ér le odáig. Pedig közlekedőakna lehet.
Lekapcsolta a lámpáját, visszalépett a lyuk mellől, és elkezdte lecsatolni a felszerelést az övéről meg a hátáról. Mindent lerakott a padlóra, majd felállt, és körülnézett a félhomályos kamrában.
- Akármi is van odalent, várhat. Nem szeretném, ha meglepetés érne, találhatunk még kényelmesebb lejáratot is. Még egyszer felkapcsolta a lámpáját, körbejártatta a közeli falakon.
- Széledjünk szét… de ne túl messzire. Csak annyira, hogy egymás lámpájának fényét mindig lássuk. Pár perc alatt végezhetünk. Kane és Lambert is felkapcsolta a lámpáját. Gondosan átkutatták a helyiséget.
Mindenfelé az idegen anyag szilánkjai hevertek. A legtöbbjét apró porkupac temette maga alá, ezeket tajtékkövek fedték be, amik egyébként is mindenütt ellepték a hajót. Kane ügyet sem vetett rá. Olyasmit keresett, ami még ép.
Dallas felfedezett egy tárgyat, ami nem volt része sem a falnak, sem a padlónak. Alaposan szemügyre vette. Olyan volt, mint egy kisebbfajta urna vagy váza, színes máz borította, és tükörfényes volt. Közelebb lépett, a cakkos, töredezett szélű nyílás fölé hajolt, és belevilágított.
Üres volt. Csalódottan lépett tovább, s azon csodálkozott, hogy a törékenynek tűnő dolgok viszonylag sértetlenek maradtak, míg más, jóval tartósabbnak látszó anyagok megsérültek, letöredeztek. Bár sejtette, hogy az urna anyaga igencsak próbára tenné lézerpisztolyát.
Már éppen vissza akart fordulni a padlóban talált üreg felé, amikor lámpája bonyolult, kimondottan gépre emlékeztető szerkezetet világított meg. Itt, ebben a félig-meddig organikusnak mondható űrhajhban üdítően hatott egy külsőre működőképesnek látszó eszköz látványa. Bár a formája rendkívül szokatlan volt.
- Ide nézzetek!
- Baj van? - kérdezte Kane. - Nem. Találtam egy gépet.
Lambert és Kane odarohant, csizmájuk nyomában apró porfelhők szálltak fel. Lámpájukkal oda világítottak, ahová a kapitány figyelme összpontosult.
A szkafander érzékelői szerint semmiféle hangot nem adott ki, de Dallas érezte, hogy a furcsa külső mögött bonyolult áramkörök működnek. Mechanikus szerkezet volt, egy horonyban apró fémrudacska mozgott lassan előre-hátra.
- Úgy látszik, még mindig működik. Ki tudja, mióta. Kane elragadtatással vizsgálta a szerkezetet. - Kíváncsi vagyok, mire való.
- Én megmondom. - Lambert felé fordultak, aki megerősítette azt, amire Dallas gondolt. Kezében tartotta a keresőt, ugyanazt a műszert, ami a Nostromótól idáig vezette őket. - Ez az adó. Automata segélykérő, ahogyan elképzeltük. Vadonatújnak látszik, pedig valószínűleg már évek óta sugározza a jeleket. - Vállat vont. - Vagy évtizedek óta. Vagy ősidők óta.
Dallas előhúzott egy apró műszert, és a szerkezet fölé tartotta.
- Elektrosztatikus taszítás. Ezért nem poros. Kár. Itt nem jár a szél, így a porréteg vastagsága elárulta volna, hogy mikor hagyták itt. Hordozhatónak látszik.
Kikapcsolta a letapogatót, és visszacsatolta az övére. - Valaki talált még valamit?
Mindketten a fejüket rázták.
- Csak a bordázott falak meg a por - mondta Kane kedvetlenül.
- Semmi jele valamilyen nyitott járatnak, ami a hajó más részeibe vezet? Egy másik folyosónak?
Mindketten nemleges választ adtak.
- Akkor marad az akna, vagy megpróbálunk lyukat vágni a legközelebbi falon. Próbáljuk meg az aknát, mielőtt felaprítanánk a hajót. - Észrevette Kane arckifejezését. - Feladod?
- Még nem. Majd ha átvizsgáltuk ennek a nagy szürke vacaknak minden négyzetcentiméterét, és nem találtunk mást, mint üres falakat meg ismeretlen rendeltetésű gépeket.
- Ez engem nem túlságosan dob fel - mondta Lambert. Visszafordultak, és a padló kerek nyílása köré gyűltek. Dallas lassan lehajolt, és ameddig bele tudott nyúlni, kitapogatta az akna falát.
- Ebben az átkozott kesztyűben nem sokat érzek, de azt hiszem, szabályos. Biztos, hogy a hajó része. Pedig először azt hittem, robbanás hozta létre, azért adják a vészjelzést, amit fogtunk.
Lambert közelebbről is megnézte.
- Idomtöltet is vághatott ilyen szabályos lyukat.
- Te mást se tudsz, csak kötözködni, ugye? - Dallas csalódottnak érezte magát. - Szerintem akkor is a hajóhoz tartozik. Túl szabályos a fala.
- Csak a véleményemet mondtam.
- Akárhogy is, vagy itt megyünk le, vagy lyukat vágunk a falba. Vagy visszamegyünk, és kint keresünk másik bejáratot. - Az üreg fölött Kane-re nézett. - Választhatsz, a felderítés a te dolgod.
A másodtiszt közömbösnek mutatkozott,
- Nekem mindegy. Majd ha rám jön a nagylelkűségi roham, mesélek a gyémántokról.
- Milyen gyémántokról?
- Amiket odalent fogok találni, a kincsesládákban. - A feketeség felé intett.
Lambert segített neki a mellére rögzíteni a mászófelszerelést, majd ellenőrizte, hogy a heveder feszesen simul-e a vállára és a hátára. Kane bekapcsolta a biztonsági jeladót, mire a sisak hangszórójában halk bip hallatszott, a csörlő elején pedig Zöld lámpácska villant fel.
- Kész vagyok. - Dallasra pillantott. - Te hogy állsz?
- Még egy perc.
A kapitány rövid fémrudakból egy háromlábú állványt állított össze. Gyengének tűnt, mégis könnyedén elbírta egy ember súlyát.
Amikor elkészült, az üreg fölé helyezte úgy, hogy a csúcsa pontosan a lyuk közepe fölé kerüljön. A három lábat a padlóhoz rögzítette. Csúcsához egy kis csörlőt és orsót erősített, amelyről vékony kötél lógott. Dallas letekert belőle pár métert, és Kane kezébe adta a végét. A másodtiszt a mellén lévő hurokba akasztotta, kétszeresen biztosította, majd Lambert teljes súlyával ránehezedve ellenőrizte. Jól tartott. - Semmiképpen ne kapcsold le magadat a kötélről - mondta Dallas szigorúan. - Még ha csillogó gyémánthegyeket látsz is, és nem éred el őket.
Kane fegyelmezett tiszt volt. Ő maga is ellenőrizte a mentőfelszerelését. A gravitáció itt kisebb, mint a Földön, mégis összetörheti magát, ha lezuhan. Nem tudni, az akna milyen mélyen nyúlik a hajó belsejébe. Az is lehet, hogy egy bányaüregbe vezet, a hajó alá. Erről Dallasnak még valami az eszébe jutott, mire magában elmosolyodott. Lehetséges, hogy Kane mégiscsak megtalálja a gyémántjait? - Tíz percen belül gyere vissza. Hallod?
- Igen, igen. - Kane óvatosan leült, lábát átlendítette a lyuk peremén. Mindkét kezével megragadta a kötelet, ellökte magát, s a nyílás fölött himbálózott, deréktól lefelé elmerülve a sötétségben.
- Ha tíz perc múlva nem vagy kint, felhúzlak - figyelmeztette Dallas.
- Nyugi. Jó fiú leszek. Meg aztán tudok vigyázni magamra. Már nem himbálózott jobbra-balra, mozdulatlanul lógott az üreg felett.
- Jelezz, ha leértél.
- Mehet. - Kane bekapcsolta a csörlőt. A kötél lassan letekeredett, és beleeresztette az aknába. Amikor túl közel került a falhoz, csak elrúgta magát a lábával.
Felkapcsolta kézilámpáját, és lefelé irányította. A fénysugár mintegy tízméternyit világított meg a matt fémfalból, mielőtt beleveszett a semmibe.
- Itt melegebb van - közölte, futó pillantást vetve szkafanderének műszereire. - Biztosan alulról száll fel a meleg levegő. Lehet, hogy a hajtómű hője, feltéve, hogy még mindig működik. Márpedig valaminek működtetnie kell az adót.
Ellökte magát a faltól, és tovább ereszkedett. Néhány perc elteltével megállt az aknában, hogy kifújja magát. Minél mélyebbre ért, annál melegebb lett. A hirtelen hőmérséklet-változás alaposan megterhelte a szkafander hűtőrendszerét. Izzadni kezdett, de a sisakba szerelt egység az üveget páramentesen tartotta. Már hangosan zihált, és attól félt, hogy Dallas és Lambert is meghallja. Nem szerette volna, ha visszahívják.
Fejét hátrahajtva felpillantott, és látta az akna száját, a fekete keretbe foglalt kerek fénykört. Most egy sötét folt tűnt fel benne, eltakarva a nyílás egy részét. Távoli fény villant valami tükröző felületen. - Jól vagy ott lent?
- Jól. Csak nagy a hőség. Látlak benneteket. Még nem értem le. Nagy lélegzetet vett, aztán még egyet. Jól kiszellőztette a tüdejét. A tartály szabályozószelepe erőlködve sivított. Elfáradtam.
Térdét behajlítva megunt lökte el magát, a faltól, és hagyta a kötelet letekeredni. Most már ismerte a környezetet, magabiztosan mozgott benne. Az akna nyílegyenesen haladt lefelé. Eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy szűkülne vagy irányt változtatna. Azt sem tapasztalta, hogy kiszélesedett volna.
Mind erőteljesebben rugaszkodott el, egyre hosszabban, és gyorsabban zuhant. Lámpájával továbbra is lefelé világított, de még mindig nem látott semmit. Odalent ugyanaz az egyhangú, sötét mélység tátongott.
Kifulladva ismét megállt, szemét végigfuttatta a szkafander műszerein.
- Érdekes - mondta a mikrofonba. - Már a bolygófelszín alatt vagyok.
- Hallom - válaszolta Dallas. A bányaakna fölé hajolva megkérdezte: - A környezetben nincs semmilyen változás? Ugyanolyan az aknafal anyaga?
- Amennyire látom, ugyanaz. Mennyi van még a kötélből? Rövid csend következett, amíg Dallas megvizsgálta a csörlőt.
- Elég lesz. Több mint ötven méter van még. Ha az akna tovább folytatódik, ezt visszatekerjük, és hozunk egy nagyobb csörlőt a hajóról. Bár nem hiszem, hogy annyira mély volna.
- Miből gondolod?
Dallas válasza komolynak tűnt.
- Nem felelne meg a hajó arányainak.
- Miféle arányainak? És kinek az arányérzéke szerint? Dallas erre nem tudott mit válaszolni.


Ripley abbahagyhatta volna a kutatást, ha éppen lett volna más dolga. De nem volt. Jobb az ECIU műszerfalán matatni, mint egy üres hajóban mászkálni és bámulni az elhagyott üléseket.
A kérdések sorrendjének átcsoportosítása megpezsdítette a hajó információs tárházát. Az eredmény olyan hirtelen jelent meg a monitoron, hogy Ripleynek alig volt ideje elolvasni, máris új adatok jelentek meg a helyén. Az a baj ezekkel a számítógépekkel, hogy híjával vannak az intuitív képességeknek. Csak következtetni tudnak, ezért jól kell feltenni a kérdést.
Ripley izgatottan nézte a képernyőt, szemöldökét ráncolva csakis az elemzés eredményére koncentrált. Anya néha kitérőket tett. Ripleynek tudnia kellett, hogyan szűrheti ki a felesleges részleteket.
Ezúttal a monitoron megjelenő szöveg annyira világos volt, hogy szó sem lehetett félreértésről. Bár lehetett volna. Rácsapott az interkom gombjára.
- Megfigyelő. Mi van, Ripley?
- Sürgős, Ash. - Gyorsan beszélt, és nehezen kapkodta a levegőt. - Végre kiszedtem valamit az ECIU-a keresztül. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. De nem az a baj.
- Gratulálok.
- Ugyan, hagyd ezt! - csattant föl idegesen. - Anya részben dekódolta az idegen adást. Nem vagyok benne biztos, de amennyit megértettem belőle, aszerint az adás nem segélykérés volt.
Ash egy pillanatra elnémult. És amikor válaszolt, ugyanolyan nyugodt hangon tette, mint máskor. Ripley csodálta a férfi önfegyelmét.
- Ha nem vészjelzés, akkor mi? - kérdezte. - És miért ez a nyugtalanság? Ugye, ideges vagy?
- Arra mérget vehetsz, hogy ideges vagyok. És még idegesebb leszek, ha bebizonyosodik, hogy Anyának igaza van. Mint mondtam, nem vagyok biztos benne. De szerinte az adás figyelmeztetés volt.
- Miféle figyelmeztetés?
- Mit számít az, hogy miféle figyelmeztetés? - Semmi okod, hogy kiabálj.
Ripley aprókat lélegzett, és magában ötig számolt. - Közölnünk kell velük. Azonnal meg kell tudniuk.
- Egyetértek - válaszolta Ash könnyedén. - De nem lehet. Amint bementek az idegen hajóba, megszakadt az összeköttetés. Jó ideje nem tudok róluk semmit. Az idegen adóhoz való közelségük meg a hajótest anyaga együttesen meghiusítja minden próbálkozásomat, hogy visszaállítsam a kapcsolatot, és hidd el nekem, mindent megpróbáltam. - A következő mondata kihívásként hangzott: - Megpróbálhatod hívni őket, ha akarod. Amennyire tudok, a segítségedre leszek.
- Nézd, nem vitatom a szakértelmedet, Ash. Ha azt mondod, hogy nem tudunk kapcsolatba lépni velük, akkor nem tudunk. De, az isten verje meg, akkor is tudatnunk kell velük!
- Mit javasolsz?
Ripley rövid ideig tétovázott, aztán határozottan így szólt:
- Kimegyek utánuk, és személyesen mondom meg nekik.
- Azt nem hiszem.
- Ez parancs, Ash? - Tudta, hogy vészhelyzet esetén, amilyen ez is, a kutatótiszt a rangidős.
- Nem, csak józanság. Hát nem érted? Használd a fejedet, Ripley! - Tudom, hogy nem kedvelsz különösebben, de próbálj meg racionálisan gondolkodni. Egyszerűen nincs felesleges emberünk. Veled, Parkerrel meg Brettel a minimális legénység vagyunk a felszálláshoz. Három kint, négy bent. Ez a szabály Ezért hagyott Dallas minket a fedélzeten. Ha bármilyen okból utánuk rohansz, itt ragadhatunk, amíg valaki vissza nem tér. És ha egyikőtök sem tér vissza, akkor soha senki nem fogfa megtudni, mi történt itt.
Rövid szünet után hozzátette:
- Azonkívül semmi okunk rá, hogy feltételezésekbe bocsátkozzunk. Biztosan jól vannak.
- Rendben - egyezett bele Ripley kelletlenül. - Elfogadom az érveidet. De ez egy különleges eset. Szerintem mégiscsak utánuk kellene menni.
Ripley még sosem hallotta Ash-t sóhajtani, mivel egyáltalán nem szokott. Most viszont a kutatótiszt nem tudott másként reagálni.
- Semmi értelme - mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolgára kérdezne rá. - Mire egyikünk odaérne, már úgyis tudni fogják, hogy figyelmeztetésről van szó. Tévedek, vagy igazam van?
Ripley nem válaszolt, csak ült, és üres tekintettel nézte Ash-t a monitoron. A kutatótiszt nyugodtan nézett rá vissza. Amit Ripley nem láthatott, az egy diagram volt Ash monitorán. Biztos nagyon érdekesnek találta volna…

V.

A rövid pihenőtől felfrissülve Kane elrúgta magát az akna sima falától, és tovább ereszkedett lefelé. Aztán másodszor is elrugaszkodott, és várta, hogy a lába nekiütődjön a kemény oldalfalnak. De nem érte el, belelendült a semmibe. Az akna véget ért. Kane a kötél végén, a semmiben himbálózott.
Valami üreg vagy kamra lehet, mint az a nagy ott fent, gondolta. Akármi is, végre elérkezett valahová. A leereszkedés okozta fáradtságtól meg az egyre nagyobb hőségtől nehezen lélegzett.
Különös, de most, hogy kijutott az aknából, a sötétség még jobban nyomasztotta. Mintha belezuhant volna egy irdatlan barlangba. Arra gondolt, mi lehet alatta ilyen mélyen, és mi lenne, ha elszakadna a kötél.
Nyugi Kane, mondta magában. Gondolj a gyémántokra. A csillogó, soklapú, tiszta és hibátlan, sokkarátos, nagy példányokra. Ne erre a ködszerű feketeségre, amiben forgolódsz, ami idegen szellemeket és emlékeket idéz, és… A pokolba, hagyd már abba!
- Látsz valamit?
Megriadt, önkéntelenül is megrántotta a kötelet, mire újból himbálózni kezdett. A karjával igyekezett csillapítani a lengést, és megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt. Most jutott csak eszébe, hogy idelent sincs egyedül. Dallas és Lambert nem is olyan messze, pontosan fölötte várnak. Az elhagyott roncstól délnyugatra pedig egy rövid sétányira ott a Nostromo, tele kávéval, édes hazai illatokkal és a mélyalvás komfortjával.
Azon kapta magát, hogy reménytelenül vágyakozik vissza a fedélzetre. Aztán arra gondolt, hogy a vontatóhajón nincsenek gyémántok, és minden bizonnyal a dicsőség sem ott terem. Mindkettőt itt kell keresni.
- Nem, semmit. Egy üreg vagy barlang van alattam. Kiértem az aknából.
- Barlang? Térj magadhoz, Kane. Még a hajóban vagy.
- Tényleg? Emlékszel, mit mondtál az aknáról? Lehet, hogy igazad volt.
- Akkor pár perc múlva megfürödhetsz az átkozott gyémántjaidban.
Mindketten nevettek. Dallamevetése azonban hamisan, torzan hallatszott a sisak hangszóróiból. Kane megpróbálta lerázni homlokáról a verítéket. Ez a szkafander hibája. Amikor hűteni kell, nélkülözhetetlen, de ha izzadni kezd benne az ember, a sisak üvegén kívül semmit nem tud megtörölni.
- Na jó, akkor nem barlang. De olyan itt lent, mint a trópusokon. Óvatosan lehajolt, megnézte az övén sorakozó műszereket. Elég mélyen volt már a felszín alatt ahhoz, hogy egy barlangban legyen, de még idelent sem találta semmi jelét annak, hogy másutt volna, mint egy idegen hajó belsejében.
Csak egy irányban mehet tovább: lefelé.
- Milyen a levegő odalent, a hőséget leszámítva? A kérdést újabb műszerek leolvasása követte.
- Majdnem ugyanaz, mint odakint. Magas nitrogéntartalom, majdnem semmi oxigén. A páratartalom sokkal nagyobb, mint fent. Ha akarod, mintát veszek. Ash szívesen eljátszadozna vele.
- Ne foglalkozz most azzal. Menj tovább.
Kane megnyomott egy gombot. A mérőegység rögzítette a levegő összetételét. Ash ennek is biztosan örülni fog, bár a minta többet ért volna. Még mindig szuszogva, működésbe hozta a csörlőt. Az halk zümmögéssel továbberesztette.
Olyan magányosnak érezte magát, mintha kizuhant volna az űrbe. Lassan pörögve haladt lefelé, bele a teljes sötétségbe. Sehol egy csillag, egy fénylő galaxis a láthatáron. Már annyira megszokta a békés feketeséget, hogy megijedt, amikor a csizmája szilárd talajt fogott. Meglepetésében felmordult, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. Nagy nehezen felegyenesedett, és leállította a csörlőt.
Nekilátott, hogy leoldja magáról a kötelet, de eszébe jutott Dallas intelme. Kényelmetlen lesz, ha felderítés közben maga után kell vonszolnia, de Dallas dührohamot kap, ha észreveszi, hogy lekapcsolta magát. El kell hát viselnie, s reménykednie, hogy nem gabalyodik bele.
Már könnyebben lélegzett. Bekapcsolta a kézilámpáját és a sisakreflektort is, hogy valamit lásson a környezetéből. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy elképzelése, miszerint ez egy barlang lehet, teljesen téves. Kétségtelenül az idegen hajó egy másik helyisége volt.
A látványból, a csupasz falakból és a magas mennyezetből arra következtetett, hogy ez is raktárhelyiség. Lámpájának fénye különös formákon és alakzatokon vándorolt végig, amik részei lehettek a fal tartószerkezetének, de szolgálhattak konzolként is, amihez hozzá lehetett erősíteni valamit. Szöges ellentétben a csontszerű bordázattal megerősített folyosó- és kamrafalak szilárdnak tűnő külsejével lágynak, szinte rugalmasnak tetszettek. Szabályos rendben hálózták be a falat a padlótól a mennyezetig.
Mégis valószínűtlennek tűnt, hogy bármit is raktároztak volna itt. Túl sok az üres tér. Amíg nem tudja, mik azok a kitüremkedések, természetesen képtelenség az ismeretlen űrhajósok raktározási módszereiről elmélkedni
- Jól vagy ott lent, Kane? - hallatszott hirtelen Dallas hangja.
- Igen. Ezt látnotok kellene. - Látni? Mit?
- Még nem tudom. De nagyon különös.
- Miről beszélsz? - Kis szünet után hozzátette: - Kane, nem tudnád egy kicsit pontosabban meghatározni? Az, hogy különös, nekünk nem sokat mond. Ez az egész hajó különös, de egy hivatalos jelentésben nem lehet így fogalmazni.
- Oké. Egy másik hatalmas helyiségben vagyok, olyanban, mint amaz odafent. Valami van körben a falakon. Kézilámpáját önkéntelenül is fegyverként maga elé tartva odasétált a legközelebbi falhoz, és megvizsgálta a kitüremkedéseket. Ilyen közelről már meg tudta állapítani, hogy azok nem a hajótest részei. Szerves anyagnak látszottak.
Odafent Dallas Lamberthez fordult:
- Mennyi idő van még napnyugtáig?
A navigátor bekapcsolta az egyik műszerét.
- Tizenkét perc - közölte jelentőségteljes ábrázattal. Dallas egyelőre nem fűzött hozzá semmit, figyelmét ismét a sötét aknanyílás felé fordította, s bár semmit nem látott, tovább bámult lefelé.
Kane lámpájának fénye most még különösebb, a kamra padlójához erősített tárgyakra vetődött, amik a helyiség közepén sorakoztak katonás rendben. Elindult feléjük. Megkerülte őket, s közben mindegyiket alaposan szemügyre vette. Úgy harminc centiméter magasak voltak, ovális alakúak, s a külsejüket bőrszerű anyag borította.
Találomra kiválasztotta az egyiket, ráirányította a lámpáját, és élesre állította a fénycsóvát. Semmi újabb részletet nem figyelt meg, és a fény sem gyakorolt semmiféle hatást a tojás formájú tárgyra.
- Olyan, mint egy raktár. - Nem kapott választ odafentről. - Mondom, határozottan olyan, mintha raktár volna. Hall valaki?
- Hangosan és tisztán - mondta Dallas gyorsan. - Csak hallgatunk téged, ez minden. Azt mondod, biztos vagy benne, hogy raktár?
- Úgy bizony
- Van benne valami, vagy csak az alakjáról és a méretérői gondolod, hogy az?
- Bizony van. Azok a kitüremkedések itt folytatódnak a padlón, és nem a hajó részei. Az egész helyiség tele van bőrtojásokkal. Valamelyest emlékeztetnek arra az urnára, amit odafent találtál, csak jóval lágyabbnak látszanak. És ezek le vannak zárva, a tied meg üres volt. Az elhelyezésük rendezett, de túl sok a hely közöttük.
- Különös rakomány, ha ugyan az. Nem látod, van-e bennük valami?
- Várj, megnézem közelebbről.
Lassan megközelítette az egyiket, azt, amelyiket eddig is szemmel tartott. Kinyújtotta kesztyűs kezét, és megérintette. Semmi nem történt. Fölé hajolt, megtapogatta az oldalát, a tetejét. A sima felszínen egyetlen repedés sem látszott.
- Furcsa egy valami. De nem látok bele. Dallas hirtelen aggódni kezdett.
- Ne próbáld felnyitni! Nem tudhatod, mi van benne. Kane még közelebb hajolt. Az nem változott, semmi jelét nem mutatta, hogy történne benne valami.
- Akármi is, jól be van zárva.
Elfordult, és lámpája fényét végigfuttatta a tojások sorain. - Talán lesz itt egy, amelyik meg van repedve, vagy van rajta rés.
A háta mögötti félhomályban lassan apró duzzanat támadt azon az ovoidon, amelyiket az imént megérintett. Azt egy lüktetés követte, majd újabb és újabb duzzanatok, míg az egész felszín tele nem lett apró dudorokkal,
- Semmi - jelentette Dallasnak és Lambertnek. - Egyiken sem látszik sérülés.
A lámpa fényét visszafordította az előbbi tojás felé. Megint előrehajolt, és a szeme elkerekedett attól, amit látott.
Az ovoid eddig átlátszatlan felszíne egyszeriben áttetszővé vált. Egyre tisztult, mígnem olyan átlátszóvá vált, mint az üveg. Közelebb lépett, a lámpa fényét a tárgyra irányította, és feszülten figyelt. A lélegzetét is visszatartotta, miközben a tojás belseje láthatóvá vált.
- Jézusom…
- Mi van, Kane? Mi van odalent? - Dallas erőt vett magán, nehogy erélyesen rákiáltson.
Egy kis szörnyeteg vált lassan láthatóvá az ovoid belsejében. Ügyesen összetekeredve, összefonódva, tömören és törékenyen feküdt a tojásban. Gumiszerű, filigrán, de húsból való lény volt. Kane arra gondolt, hogy ilyesmi csak egy delírium tremensben szenvedő ember agyában születhet meg.
Leginkább egy emberi csontváz kezére hasonlított, de sokkal több ujja volt. A tenyér közepéből rövid cső nyúlt ki, alatta pedig izmos farok tekergőzött. A kéz hátoldalán szemhez hasonló homályos, sokszögű alakzatot látott.
Az, a szem - ha ugyan szem volt, és nem csak egy fényes duzzanat - vonzotta a tekintetet. Kane annak ellenére, hogy a gyomra majd kifordult, felemelte a lámpáját, és közelebb hajolt, hogy jobban lássa.
A szem megmozdult és ránézett.
És akkor a tojás felrobbant. Az összetekeredett farokban szunnyadó energia felszabadult, a kéz széttárult; és Kane-re ugrott. A másodtiszt védekezőn maga elé kapta a karját, de már elkésett. A kéz rátapadt a sisakra. Iszonyúan közelről látta, amint a tenyér közepéből kiálló cső ott vonaglik az orra előtt. Valami sisteregni kezdett, és a sisak üvege szétmállott. Kane rémülten próbálta letépni magáról a lényt.
Az már átjutott az üvegen. Az idegen atmoszféra összekeveredett a lélegezhető levegővel. Bágyadtságot érzett, elgyengülten markolászta a kezet. Valami megállíthatatlanul benyomult az ajkai közé.
Tántorogva ugyan, de talpon maradt, és próbált megszabadulni az undorító lénytől. A hosszú, érzékeny ujjak bekúsztak a már nyitott sisakba. A koponya mögé nyúltak, és két oldalról közrefogták a fejét, mialatt a vastag farok is becsúszott, és kígyóként a nyakára fonódott.
Alig kapott levegőt, amikor az iszonyatos cső, mint valami hernyó, lecsúszott a torkán. Akkor megbotlott a saját lábában, és elvágódott.
- Kane… Kane, hallasz engem? - Dallast kiverte a verejték. - Kane, válaszolj!
Csend. Dallas várt egy percet.
- Ha nem tudod használni a kommunikátort, adj jelet a nyomkövetővel!
Lambertre pillantott, nála volt a vevőegység. Az várt egy darabig, tovább is, mint szükséges lett volna, aztán lassan megrázta a fejét.
- Mit gondolsz, mi lehet a baj? - kérdezte.
- Nem tudom, nem tudom. Lehet, hogy csak elesett" és megsérültek az energiatelepei. - Tétovázott.
- Nem tud vagy nem akar válaszolni. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felhúzzuk.
- Nem lesz egy kicsit korai? Én is aggódom érte, de… Dallas szeme megvillant. Amikor észrevette, hogy Lambert őt figyeli, nyugalmat erőltetett magára.
- Jól van, jól van. Ez a hely - a hideg falakra mutatott - meg őrjíti az embert. Még mindig azt mondom, hogy húzzuk fel.
- Ledöntheti a lábáról, ha nem számít rá. Meg is sérülhet, különösen, ha elesett, és most valamilyen görcsös pózban fekszik. Ha még nincs valami komoly baja, most lehet.
- Próbáld újra hívni.
Lambert a saját kommunikátorával próbálkozott. - Kane… Kane, az isten szerelmére, válaszolj!
- Próbáld tovább.
Miközben Lambert váltogatva a könyörgést és a fenyegetőzést tovább próbálkozott, Dallas a nyílás pereme fölé nyúlt, és megvizsgálta a kötelet. Az könnyen megmozdult. Felhúzott egyméternyit, de a várt ellenállást nem tapasztalta.
- Laza a kötél - pillantott hátra Lambertre.
- Még mindig nem válaszol. Gondolod, hogy lekapcsolta magát, és elment? Tudom, hogy figyelmeztetted, de ismered, milyen. Biztosan arra számít, hogy egy ideig úgysem ellenőrizzük a kötél feszességét. Ha észrevett valamit, és attól tart, hogy a kötél zavarni fogja vagy rövidnek bizonyul, képes rá, hogy megtegye.
- Nem érdekel, hogy mit láthatott. Az érdekel, hogy nem válaszol.
Dallas bekapcsolta a csörlő motorját.
- Ha semmi baja sincs, és a felszerelése is ép, gondoskodom róla, hogy azt kívánja, bárcsak lekapcsolta volna magát.
A csörlő lassan csévélni kezdte a kötelet. Dallas feszülten figyelte: és kissé megenyhült, amikor látta, hogy az néhány méter után megfeszül. Ahogy számított rá, a csörlő futása is lelassult.
- Súly van a végén. Megvan.
- És ha csak beakadt valamibe?
- Nem, jön felfelé, csak lelassult. Mintha Kane-en kívül még valami lógna rajta. A pluszsúly miatt lassúbb és feszesebb. Azt hiszem, Kane ott van a kötélen, csak nem tud válaszolni.
- És ha mégis beakadt valamibe? Dallas megrázta a fejét.
- Biztos, hogy nem. - A csörlő felé bólintott. - A kötél egyenletesen fut. Fel fog jönni, akár tetszik neki, akár nem. Lambert várakozón pillantott a nyílásba.
- Még nem látok semmit.
Fénysugár vetődött az aknába. Dallas világított a sima falra. - Én sem. De a kötél jön felfelé.
A két szkafanderes figura aggódva leste, hogy feltűnik-e valami a lámpa fénykörében. Jó időbe telt, mire egy alulról emelkedő tömeg megtörte a fénykúpot.
- Itt jön.
- Nem mozog.
Lambert idegesen leste a közeledő alak mozdulatait. Akárhogy is, ez szörnyű… Kane nem mozdul.
A háromlábú állvány kissé meghajolt, amint a kötél utolsó méterei is feltekeredtek.
- Légy készen, hogy elkapd, ha feléd lendül. Lambert felkészült az akna túlsó felén.
Előbukkant Kane teste, lassan himbálózott a kötél végén. Dallas kinyúlt az üreg fölé, hogy mellkasi hevederénél ragadja meg a másodtisztet. Már éppen elérte, amikor észrevette a sisakban a szürke, mozdulatlan teremtményt, amely teljesen eltakarta Kane arcát. Visszarántotta a kezét, mintha megégette volna.
- Mi a baj? - kíváncsiskodott Lambert.
- Vigyázz. Valami van az arcán, bent a sisakban. Lambert megkerülte a nyalást.
- Mi a… - Akkor megpillantotta a lényt, amely kényelmesen szétterült a sisakban, mint egy puhatestű a kagylóban. Ó. Jézusom!
- Ne érj hozzá!
Dallas szemügyre vette társa ernyedt testét. Próbaképpen meglengette a kezét a Kane arcára tapadt valami előtt. Az nem mozdult. Erőt vett magán, és készen arra, hogy elugorjon vagy elszaladjon, feléje nyúlt. Kezével lassan közelített a szeme felé. A lény nem vett róla tudomást, leszámítva testének enyhe lüktetését, semmi életjelet nem mutatott.
- Élőlény? - Lambert gyomra majd kifordult. Úgy érezte magát, mintha lenyelt volna egy adagot a Nostromo szennyvízéből.
- Nem mozog, de azt hiszem, él. Fogd a karjánál, én megfogom a lábát. Talán ha elfordítjuk, leesik róla. - Lambert sietett végrehajtani a parancsot, de aztán megtorpant, és bizonytalan pillantást vetett Dallasra.
- Hogy fogjam meg a karját? - A francba. Cserélni akarsz? - Igen.
Miközben Dallas helyet cserélt Lamberttel, látni vélte, hogy az egyik ujj kissé megmozdul. De mérget nem vett volna rá.
Megpróbálta felemelni Kane-t a karjánál fogva, de a tehetetlen súlyt érezve tétovázni kezdett.
- Így sosem fogjuk elvinni a hajóig. Próbáljuk oldalról. Óvatosan az oldalára fordították a másodtisztet. A lény nem esett le róla. Ugyanolyan makacsul tapadt Kane arcára, mint amikor még a hátán feküdt.
- Nem hiszem, hogy le fog esni. Vigyük vissza a hajóra. Egyik karját Kane háta mögé csúsztatta, és ülő helyzetbe emelte, majd a másodtiszt karját átvetette a vállán. Lambert a másik oldalon ugyanígy tett.
- Mehetünk? - Lambert bólintott. - Tartsd szemmel a lényt. Ha úgy látod, hogy enged a szorítása, és le akar esni, ugorj félre. - Lambert megint bólintott. - Menjünk.
Csak az idegen hajó bejáratánál álltak meg. Mindketten alaposan kifulladtak.
- Tegyük le - mondta Dallas. Lambert örömmel engedelmeskedett. - Így nem megy. A lába minden kőben, minden repedésben el fog akadni. Metróbálok valamilyen hordágyat eszkábálni.
- Miből?
Dallas visszafordult az idegen hajó felé, amiből most bújtak ki.
- A csörlőállványból - hallotta Lambert a sisakjában a választ. - Az elég erős lesz.
Amíg Dallas visszatérésére várt, Lambert olyan messze húzódott Kane-től, amennyire csak tudott. A hajón kívül erős szél fújt, jelezve az éjszaka közeledtét. Azon kapta magát, hogy nem tudja levenni szemét a lényről, s hogy nem tud másra gondolni, mint arra, hogy mi is történhetett valójában.
Viszont képes volt elkerülni azt, hogy arra gondoljon, vele mi történhet. Erre szüksége is volt, mert a hisztéria ugrásra készen ott leselkedett lelkének egyik zugában.
Dallas a szétszerelt állvány darabjaival a kezében tért vissza. Az elemeket leszórta a földre, és elkezdett összeállítani egy hordágyfélét, amin majd visszavihetik Kane-t. A félelem meggyorsította suta, kesztyűs kezének mozdulatait. Amikor elkészült a mű, óvatosan lecsúsztatta a bolygó felszínére. Néhány métert zuhant, de nem tört el. Dallas úgy vélte, el fogja bírni az öntudatlan másodtiszt testét, amíg elérik a Nostromót.
A rövid nappal gyorsan véget ért, a légkör még egyszer bíborba fordult, a szél tovább erősödött. Nem mintha nem boldogultak volna Kane-nel, vagy nem találták volna meg a sötétben a vontatóhajót, de Dallas most sem kívánta kevésbé, mint máskor, hogy bárcsak másutt volna, mint ezen a szélfútta éjszakai világon. Minden képzeletet felülmúló groteszkség áradt a roncsból, ami rányomta a bélyegét Kane arcára, és beleivódott az ő lelkükbe is. Lehet, hogy a homályban még ennél is rémségesebb dolgok várnak rájuk. Rettenetesen vágyakozott a Nostromo biztonságos fémfalai mögé.
Mihelyt a nap lebukott a felhők mögött, kigyulladtak a vontató hasán elhelyezett reflektorok. Ettől nem lett ugyan vidámabb a hajó körüli táj, de arra jó volt, hogy megvilágítsa a sziklák kontúrjait, amiken a hajótest nyugodott. Itt-ott kövér porfelhő kavargott előttük, lelassítva őket, megnehezítve, hogy minél előbb a hátuk mögött tudják a vészterhes sötétséget.
A hídon Ripley rezignáltan várta az expedíció jelentkezését. A tehetetlenség és a bizonytalanság érzése már szétfoszlott. Testi és lelki zsibbadtság lett úrrá rajta. Ahhoz sem volt ereje, hogy kinézzen a hajhablakon.
Csak csendben üldögélt, olykor belekortyolt langyos kávéjába, és üres tekintettel bámulta a monitorokat.
Jones, a macska, az egyik műszerfal előtt üldögélt. Ő szívderítőnek találta a vihart, és, játéknak vette a hajó külső felületéhez csapódó nagyobb kődarabok robaját. Jones tisztában volt vele, hogy nem tudna elkapni egyet sem azokból a kövekből. Mintha megértette volna a tények áttetsző felszíne alatt megbúvó fizikai törvényeket. Ez csökkentette ugyan a játék örömét, de nem tudott ellene tenni semmit. Meg aztán azt is hihette, hogy a sötét kődarabok madarak, jóllehet még sosem látott madarat. De ösztönösen ezt is megértette.
Ripley monitorain kívül más gépek is dolgoztak a hajón, és azokat is rendszeresen szemmel tartotta valaki. A személyzet egyetlen tagja, aki nem ivott kávét, Ash volt. Ő mindig élénkítőszerek nélkül végezte a munkáját. Érdeklődését csak egy-egy új információ tudta felkelteni.
Két, eddig mozdulatlan kijelző most életre kelt. A fürgén pergő számok éppúgy felfrissítették a kutatótiszt idegrendszerét, mint bármilyen narkotikum. Bekapcsolta az erősítőket, egy sor ellenőrzést végzett, csak aztán nyomta meg az interkom gombját, hogy jelentést tegyen a hídra.
- Ripley! Ott vagy Ripley?
- Ja - válaszolta Ripley, és felfigyelve Ash hangyának élénkségére, felült a székében. - Jó hírek?
- Azt hiszem. Egyelőre csak a jeladóikat veszem, meg a kontúrjaikat a képernyőn.
Ripley nagyot sóhajtott, és feltette az elkerülhetetlen kérdést:
- Hányan vannak?
- Megvannak mind a hárman. Három radarjelet fogok. - Hol vannak?
- Közel… nagyon közel. Valamelyiküknek eszébe juthatott, hogy visszakapcsoljon, ezért tudom őket fogni. Felénk tartanak.
Csak el ne bízd magad, gondolta Ripley magában, miközben bekapcsolta megfigyelőállásának adó-vevőjét.
- Dallas… Dallas, hallasz engem? - Csak a légköri vihar zaja válaszolt. Ripley a finomhangoló felé nyúlt. - Dallas, itt Ripley. Vétel.
- Nyugi. Ripley Hallunk téged. Mindjárt visszaérünk.
- Mi történt? Amint beléptetek a hajóba, megszakadt minden kapcsolat. Láttam Ash monitorait. Nem valami…
- Kane megsérült. - Dallas hangja kimerült és dühös volt. - Segítségre lesz szükségünk, hogy bevigyük. Nincs magánál. Valaki segítsen majd kivinni a zsilipből. Túlságosan gyorsan érkezett a válasz:
- Én majd megyek. - Ash volt az.
Hátul, a gépteremben Parker és Brett feszülten hallgatta a párbeszédet.
- Nincs magánál - ismételte Parker. - Mindig mondtam, hogy egy nap bajba keveredik.
- Ja - nyugtázta Brett aggódó hangon.
- Tiszt létére nem rossz gyerek. Jobban bírom, mint Dallast. Nem kapkodja el a parancsolgatást. Kíváncsi vagyok, mi a franc történt velük odakint!
- Nem tudom, de hamarosan megtudjuk.
- Lehet - mondta Brett -, hogy csak elesett, és megütötte magát.
Ez a magyarázat ugyanúgy nem győzte meg Parkert, mint magát Brettet sem. Mindketten elhallgattak, figyelmüket a sercegő hangszóró felé fordították.

* * *

Már majdnem elérték a hajót, amikor Ash a belső zsilipajtóhoz ért. Ott megállt, és meggyőződött róla, hogy az ajtó készen áll-e a nyitásra, majd a legközelebbi interkomhoz lépett.
- Ripley… a zsilipnél vagyok - jelentette, és vételre kapcsolt. A zsilip melletti kis ablakhoz lépett. - Még nem látom őket, de ha elérik a liftet, biztosan észreveszem a jelzőfényeiket.
- Rendben. - Ripley agya vadul dolgozni kezdett, s néhány gondolata ugyancsak meglepte volna a kutatótisztet.
- Merre? - hunyorgott Dallas a porban, miközben megpróbálta a reflektorok közül kiválasztani a lift helyzetjelző fényeit.
Lambert bal felé intett.
- Arra, azt hiszem. Ott, az első támasztéknál. A mögött kell lennie a liftnek.
Továbbmentek a megadott irányba, amíg majdnem megbotlottak a lift peremében, ami még mindig szilárdan ült a kemény felszínen. Nagy nehezen kiszabadították Kane mozdulatlan testét a hordágy hevederei közül, és két oldalról támogatva a felvonóba emelték.
- Meg tudod tartani, amíg felérünk? Jobb volna, ha nem kellene még egyszer felemelnünk.
Lambert mély lélegzetet vett.
- Igen, azt hiszem. Csak érjünk végre a zsilipbe, ott már biztosan segít valaki.
- Ripley, ott vagy?
- Itt vagyok, Dallas.
- Mindjárt fölérünk. - Lambertre pillantott. - Kész vagy? - Amaz bólintott.
Dallas megnyomta az indítógombot. Egy rántás, a lift megindult felfelé, s a zsilip bejárata előtt megállt. A külső ajtó félrecsúszott, és ők beléptek a zsilipbe.
- Nyomáskiegyenlítés? - kérdezte Lambert.
- Nem kell. Megtakarítunk egyzsilipnyi levegőt. Egy percen belül odabent leszünk, és végre levehetjük ezt az átkozott szkafandert.
Becsukták a külső ajtót, és várták, hogy kinyíljon a belső. - Mi van Kane-nel? - kérdezte Ripley Dallas túl fáradt volt ahhoz, hogy bármiféle megjegyzést tegyen Ripley kérdésének hangnemére. Egy kissé feljebb csúsztatta a vállán Kane ernyedt testét. Már nem is törődött a lénnyel. A visszaúton meg sem mozdult, nem valószínű hát, hogy éppen most támad hozzá kedve.
- Valami organizmus - válaszolta. - Nem tudjuk, hogyan történt, vagy hogy honnan jött. Rátapadt. Ilyet még nem láttam. Meg se moccan. Be kell vinnünk a betegszobába.
- Pontos leírást kérek - mondta Ripley gyorsan.
- Pontos leírást, a francba! - Dallas megpróbált nyugodt maradni, a dühe mégis kiérződött a hangjából. - Nézd. Ripley, nem láttuk, hogyan történt. Lent volt egy aknában. Amíg ki nem húztuk, mi sem tudtuk, hogy baj van. Ez elég pontos leírás?
A vonal túlsó végén csend volt.
- Majd meglátod, csak nyisd ki az ajtót.
- Várj egy kicsit. - Ripley igyekezett megválogatni a szavakat. - Ha beengedjük, az egész hajót megfertőzheti.
- Az isten verje meg, ez nem baktérium! Nagyobb, mint a kezem, és megvan mind a három dimenziója.
- Ismered a karanténszabályzatot. - Ripley hangja akaratlanul is határozottságot mutatott. - Huszonnégy óra a fertőtlenítőben, Éppen elég levegőtök maradt, hogy átvészeljétek, kaját meg majd kaptok, ha megéheztek. Huszonnégy óra nem is elég ahhoz, hogy meggyőződjünk a lény ártalmatlanságáról, de ez már nem az én felelősségem. Nekem csak be kell tartatnom a szabályokat, te is ugyanolyan jól ismered őket, mint én.
- Én a kivételeket is ismerem. És én vagyok az, aki visszahoztam azt, ami a jó barátomból maradt, nem te. Huszonnégy óra alatt meghalhat. Ha ugyan már meg nem halt. Nyisd ki az ajtót!
- Hallgass rám - kérlelte Ripley -, ha megszegem a karanténszabályzatot, mindannyian meghalhatunk.
- Nyisd ki azt az átkozott ajtót! - üvöltötte Lambert. - Szarok a Társaság szabályzataira! Be kell vinnünk a gyengélkedőre, hogy a robotdoki megvizsgálhassa.
- Nem tehetem. Ha a helyemben volnál, az én felelősségemmel, te is ezt tennéd.
- Ripley - mondta Dallas lassan -, hallasz engem?
- Tisztán hallak. - Hangjából feszültség érződött. - A válasz: nem. Huszonnégy óra karantén, utána behozhatjátok. A hajón másvalaki is döntésre jutott. Ash letépte a plombát a vésznyitó karjáról. Vörös fény gyulladt ki, és hangosan vijjogni kezdett a vészjelző szirénája. Dallas és Lambert a belső ajtóra meredt, amely lassan kinyílt.
Ripley monitorán megjelent a kiírás:

BELSŐ AJTÓ NYITVA. KÜLSŐ AJTÓ ZÁRVA

Elképedve bámulta a képernyőt, nem hitte, amit látott. A műszerek azonban megerősítették a hihetetlen bejelentést. Mihelyt akkora rés támadt az ajtón, hogy befértek rajta, Dallas és Lambert a terhét maga után vonszolva kitámolygott a zsilipből a folyosóra. Ugyanebben a pillanatban ért oda Parker és Brett is.
Ash indult, hogy segítsen, de Dallas visszaintette. - Ne gyere közelebb.
Lefektették Kane testét, és levették a sisakjukat. Ash tisztes távolból körbejárta a másodtisztet, aztán megpillantotta a lényt az arcán.
- Úristen - mondta.
- Él ez? - bámulta Parker a lényt, s közben megcsodálta szimmetriáját. Ettől persze nem tartotta kevésbé undorítónak. - Nem tudom, de ne nyúljatok hozzá - mondta Lambert, miközben kibújt a csizmájából.
- Emiatt ne aggódj - mondta Parker, előrehajolt, és megpróbálta közelebbről is megnézni a szörnyet.
- Mit csinál vele?
- Nem tudom. Vigyük a gyengélkedőbe, ott majd meglátjuk. - Rendben - egyezett bele Brett készségesen. - Ti jól vagytok? Dallas bólintott.
- Igen. Csak elfáradtunk. Ez itt nem mozog, de tartsátok rajta a szemeteket.
- Úgy lesz.
A két gépész óvatosan Kane karja alá nyúlva felemelte a testet a padlóról, Ash pedig, amennyire tudott, sebtett nekik…

VI.

A gyengélkedőben Kane-t óvatosan a szétnyitott vizsgálóasztalra fektették. A másodtiszt mögött a falon egészen másfajta berendezések sorakoztak, mint a hídon. Az asztal alig egy négyzetméternyi nyíláson át csúszott ki a falból.
Dallas a nyomógombokkal babrált, beindította a robotdokit. Az egyik falba rejtett szekrényhez lépett, elővett egy csillogó fémhengert, meggyőződött róla, hogy fel van-e töltve, aztán visszament Kane-hez. Ash a közelben tartózkodott, készen arra, hogy segítsen. Ezalatt Parker, Brett és Lambert a folyosóról figyeltek egy vastag üvegablakon át.
Dallas megérintette a henger oldalát, mire annak végéből rövid, erős fénysugár lövellt ki. Igazított rajta valamit, mire a sugár elvékonyodott. A henger végét óvatosan Kane sisakjához érintette. A fém lassan olvadni kezdett. A vágót lassan végighúzta az oldalán, tetején, majd a túlsó felén. Amikor a nyakrészhez ért, átvágta a vastag tömítést is. A sisak ekkor kettévált. Dallas kioltotta a fénysugarat, Ash odalépett, és leemelték a sisak mellső felét.
Leszámítva a lassú, egyenletes pulzálást, a lény egyéb életjelet nem adott, nem reagált sem a sisak eltávolítására, sem az őt figyelő emberi szemekre.
Dallas tétovázott, majd előrenyúlt, és megérintette. Aztán gyorsan visszahúzta a kezét. A lény teste tovább lüktetett, de nem mozdult az érintésre. Dallas ettől felbátorodva megfogta a hátát. Száraz volt, és hideg. A lassú lüktetés megijesztette, majdnem újra elrántotta a kezét. Mivel a lény nem mutatott hajlandóságot arra, hogy tudomást vegyen az emberekről, a kapitány felvette a gumikendőre készített csipeszek közül a legnagyobbat, és alaposan megszorította vele.
Nem lepődött meg, amikor ezzel sem váltott ki belőle semmiféle reakciót. Nem mozdult, és szorításán sem lazított.
- Hadd próbáljam ezzel. - Ash, aki egy orvosi műszerekkel telezsúfolt polc mellett állt, most kiválasztott egy vaskos fogót, és az asztal felé indult. Miközben megfogta vele a lényt, hátrahajolt.
- Még semmi. Próbáld erősebben - javasolta Dallas reménykedve. Ash megszorította, és húzni kezdte. Dallas felemelte a kezét, mert észrevette, hogy vékony vércsík folyik le Kane arcán.
- Hagyd abba. Felsérted a bőrét. Ash elengedte.
- Nem én. A lény.
Dallas fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy válaszoljon.
- Ez így nem fog menni. Ha levesszük, letépi az egész arcát.
- Egyetértek. Próbáljuk meg a géppel. Talán több szerencsénk lesz.
- Jól van.
Ash megint gombokat kezdett nyomogatni. A robotdoki felbúgott, az asztal mögötti nyílás kivilágosodott, és a vizsgálóasztal lassan becsúszott a falba. Leereszkedett eléje egy üveglap, ami elszigetelte Kane-t a külvilágtól. Fények villantak a műszerfalon. Kane teste tisztán látszott az üveglap mögött. Most kivilágosodott egy sor képernyő, és Ash átfutotta a rajtuk megjelenő adatokat. A Nostromón ő volt az, aki a legtöbbet értett az orvostudományhoz, tisztában volt a tényekkel és a felelősségével, és kíváncsi volt mindenre, amit a műszerekből ki tudott szedni Kane jelenlegi állapotáról. Az ideien lényt nem is említve.
Új alak tűnt fel a folyosón, a három figyelő felé közeledett. Lambert lapos, neheztelő pillantást vetett Ripleyre.
- Kint hagytál volna minket. Kint akartad hagyni Kane-t. Huszonnégy órán át ücsöröghettünk volna mellette, ezzel az akármivel az arcán. És az éjszaka még csak most kezdődik. - Arckifejezése sokkal ékesszólóbban árulkodott érzelmeiről, mint a szavai.
Parker, aki egyébként az utolsó lett volna a legénység tagjai közül, aki a fedélzeti tiszt védelmére kel, most ellenséges pillantást vetett a navigátorra.
- Talán mégiscsak azt keltett volna tennie. Ripley csak a szabályzatot követte. - A robotdoki villogó fülkéje és a benne fekvő páciens felé intett. - Ki a franc tudja, mi ez, és mire képes? Kane egy kissé meggondolatlan, ezt tudjuk, de nem kezdő, biztosan nem tudta kivédeni. És nem tudjuk, melyikünk lesz a következő.
- Ja - helyeselt Brett.
Ripley továbbra is Lambertet figyelte. A navigátor nem mozdult, s most farkasszemet néztek. 
- Lehet, hogy hibáztam, lehet, hogy nem. Remélem, hogy nem. Mindenesetre csak a munkámat végzem. De ezt most hagyjuk.
Lambert tétovázott, Ripley arcát figyelte. Majd bólintott. Ripley megkönnyebbülten sóhajtott.
- Mi történt odakint?
- Bementünk a roncsba - mondta neki Lambert, miközben a robotdokinál dolgozó két embert figyelte. - Életnek semmi jele nem volt. Annak az adásnak évszázadok óta mennie kellett. Azt hiszem, megtaláltuk az adót.
- Mi van a roncs legénységével? - Semmi nyomuk.
- És Kane?
- Önként vállalkozott, hogy felkutatja az alsó szintet. - Elfintorította az arcát. - Gyémántokra számított. Helyette valamilyen tojásokat talált. Mondtuk neki, hogy ne érjen hozzájuk. Lehet, hogy későn figyelmeztettük. Valami történt odalent, amit nem láttunk. Amikor felhúztuk, az az izé rajta volt az arcán. Valahogy behatolt a sisakba, pedig te is tudod, milyen erős anyagból van.
- Kíváncsi volnék, honnan származik? - Ripley beszéd közben sem vette le a szemét a betegszobáról. - Amilyen halottnak látszik ez a bolygó, azt kell hinnem, hogy az idegen hajóban jött idd.
- Isten tudja - mondta Lambert halkan. - De én is szeretném kideríteni, honnan való.
- Miért? - pillantott rá Ripley
- Lenne még egy hely amit messze elkerülnék.
- Ámen - mondta Brett.
- Azt szeretném tudni - mondta az üvegfalon túl Dallas -, hogy a pokolba lélegzik?
Ash a monitorokat nézegette.
- Fizikai szempontból úgy tűnik, jól van. Nemcsak hogy él, de annak ellenére, hogy az egész visszaúton levegő nélkül volt, az összes életfunkciója rendben van. A roncsban; belélegzett nitrogén és metán azonnal végezhetett volna vele. A robotdoki szerint kómában van, de minden belső szerve szabályosan működik. A fenébe is, sokkal egészségesebbnek látszik, mint amilyennek lennie kellene. Hogy miként lélegzik, azt nem tudom megmondani, de a vére tele van oxigénnel.
- Az meg hogy lehet? - Dallas előrehajolt, és megpróbált belesni a robotdokiba. - Azt a szörnyet egészen közelről megvizsgáltam. Teljesen elzárja Kane orrát, száját.
Ash megnyomott néhány gombot.
- Azt már tudjuk, hogy milyen kívülről. Most nézzük meg belülről.
Egy újabb képernyőn Kane fejének és felsőtestének színes röntgenképe jelent meg. Látható volt, hogyan áramlik a vér az artériákban, a vénákban, hogyan tágul és húzódik össze a tüdeje, hogyan ver a szíve. A két megfigyelőt azonban jobban érdekelte annak a kerek valaminek a belseje, ami a másodtiszt arcát fedte.
- Foglalkoztam már biológiával - mondta Ash -, de ilyen pokoli labirintust még egyetlen állat belsejében sem láttam. - Csodálkozva szemlélte a szervek és erek bonyolult hálózatát. - El sem tudom képzelni, melyiknek mi a rendeltetése?
- Belülről sem szebb, mint kívülről - kommentálta Dallas. - Nézd az ujjak és a farok izomzatát - mutatta Ash. - Törékenynek látszik, de nem az. Nem csodálom, hogy nem tudjuk levenni. És nem csodálom, hogy Kane sem tudott megszabadulni tőle. Feltételezem, regpróbálta, mielőtt elájult.
Az már nyilvánvaló volt, hogy az idegen mit csinál Kanenel, csak az nem, hogy miért? A másodtiszt állkapcsa szét volt feszítve. Egy hosszú, hajlékony cső nyúlt ki a kéz formájú lény tenyeréből, le Kane torkán, a nyelőcső végéig. Teljesen mozdulatlan volt.
A röntgenképnek ez a része nyugtalanította Dallast leginkább.
- Ez az átok ledugott valamit a torkán - mondta, és kezét hol ökölbe szorította, hol kinyitotta. - Mi a jó francot tud ez csinálni az emberrel? Ez nem tisztességes támadás. A pokolba, Ash… ez nem tiszta dologi
- Nem tudjuk, hogy valóban megtámadta-e, hogy egyáltalán bántja-e.
Ash-t láthatóan ugyanaz a kérdés izgatta.
- Az orvosi monitorok szerint jól van. Csak nem tud magáról. Tudom, hogy hülyén hantik, de gondolkodj egy percig: lehet, hogy ez a lény egy jóindulatú szimbióta. Lehet, hogy a maga különleges, fura módján igyekszik Kane-nek segíteni.
Dallas fanyarul felnevetett:
- Persze, szereti Kane-t. Ez viccnek is rossz.
- Az a cső vagy mi kell, hogy ellássa oxigénnel. - A kutatótiszt a műszerfalon babrált. Felnagyította a képet, hogy jobban lássa a részleteket. A képernyő éppen Kane tüdejét mutatta, ami, annak ellenére, hogy a torok el volt zárva, látszólag minden erőlködés nélkül, egyenletesen működött. Ash visszaállította az előbbi képet.
- Milyen oxigénnel? - kíváncsiskodott Dallas. - Egész úton visszafelé a hajóig törött szkafanderben volt. A lény nem zárta le a szkafander tartályait, úgyhogy a levegő az első pillanattól kezdve szabadon távozott a nyitott regulátoron keresztül.
Ash elgondolkodott.
- Van néhány elképzelésem. Akad némi szabad oxigén az itteni levegőben. Nem sok, de van. És van még jó sok a nitrogénnel együtt lekötött állapotban a különféle oxidokban. Szerintem a lény képes arra, hogy felszabadítsa az oxigént ezekből az oxidokból. Valószínűleg így látja el Kane-t is meg önmagát is. Egy jó szimbióta gyorsan felismeri, hogy a partnerének mire van szüksége. Némelyik növénynek oxigénelvonó képessége van, mások egyéb gázokat vonnak el. Ez nem lehetetlenség.
Visszafordult a képernyő felé.
- Lehet, hogy földi előítéleteink alapján mérlegeltük az esetet, és ez valójában egy növény nem állat. Vagy éppen mindkettőnek a tulajdonságait és képességeit egyesíti.
- Ennek semmi értelme. Ash rápillantott.
- Miért?
- Megbénítja, kómába taszítja, közben azon dolgozik, hogy életben tartsa. - Felpillantott a képernyőre. - És azt hiszem… igen, most éppen táplálkozik. A helyzete, a póza mind a táplálkozásra jellemzőek. Csakhogy a műszerek éppen az ellenkezőjét jelzik. Nem tudom, mit higgyek.
- Mindenesetre nem hagyhatjuk rajta ezt az átkozott izét. Mindent meg kell próbálnunk, akár jó, akár nem. Csak egyvalamiben lehetünk biztosak. Hogy emberi szemszögből ez az egész természetellenes.
Ash kérdőn pillantott rá.
- Nem hiszem, hogy ez igazán jó gondolat.
- Miért nem? - nézett Dallas kérdőn a kutatótisztre.
- Jelenleg - magyarázta Ash mit sem, törődve a Dallas hangjából érezhető kihívással - a lény életben tartja. Ha levesszük, elveszíthetjük Kane-t.
- Mégis meg kell próbálnunk.
- És mit javasolsz, hogyan csináljuk? Én nem fogom levenni.
- Meg kell kísérelnünk levágni. Minél előbb, annál jobb Kane-nek.
Úgy tűnt, Ash kész tovább vitatkozni, de végül is meggondolta magát.
- Nem tetszenek a szempontjaid, de megértem őket. Vállalod a felelősséget? Ez tudományos jellegi döntés, és te kiveszed a kezemből a dolgot.
- Igen, vállalom.
Már fel is húzott egy pár steril műtőskesztyűt. Gyorsan ellenőrizte, hogy a robotdoki már nincs rákapcsolódva a testre, és nem okoz benne kárt, ha eltávolítják. Egy gombnyomás, és Kane teste lassan kibújt a gépből. A lény még mindig nem mozdult meg, és a szorítása sem enyhült.
- A vágóval? - Ash a lézerszerszámra mutatott, amivel eltávolította Kane sisakját.
- Nem. Olyan lassan akarom csinálni, amennyire csak lehet. Keress nekem egy szikét.
Ash a műszerszekrényhez lépett, gyorsan kiválasztott egyet, és óvatosan átnyújtotta Dallasnak.
Amaz szemügyre vette a műszert, és úgy vette kézbe, hogy jól belesimuljon a tenyerébe. Aztán bekapcsolta. A nagy teljesítményű vágóéhoz hasonló, de annál jóval karcsúbb fénysugár azonnal megjelent a sebészkés végén.
Dallas Kane feje mellé állt. Amilyen óvatosan csak tudta, a lény felé közelítette a fénykést. Felkészült arra, hogy elrántsa, ha megmozdul. Egy rossz mozdulat, és levágatja Kane fejét. 
De az idegen nem mozdult. Dallas a fénysugarat a szürke bőrhöz érintette, és néhány milliméternyire belevágott. Az izmot próbálta elérni. A sugár könnyedén haladt lefelé a hátán. Az még erre a sebészi beavatkozásra sem mozdult meg, s a fájdalomnak sem adta semmi jelét. A vágás felső szélén sárga folyadék kezdett szivárogni, és lassan lecsurgott a sima háton:
- Vérzik - jegyezte meg Ash.
A folyadék Kane feje mellett a párnára csöppent. Apró füstgomoly szállt fel, s Dallas azt hitte, a párnáról gőzölög a verejték. De a füst furcsán sötét volt. Sziszegő hang hallatszott, az is a párnából jött.
Dallas megállt, felemelte a pengét, és a sistergő foltra bámult. A sziszegés egyre hangosabb lett. Lepillantott a földre. A folyadék már átrágta a párnát és a vizsgálóasztal fémlapját is. A lába mellett a földön valóságos kis pokolként fortyogott, sistergett, ahogyan a padlót marta. A fém erősen pezsgett. Gáz is fejlődött, kezdte megtölteni a gyengélkedőt. Égette Dallas torkát, s a kapitányt a rendőrök gázbombáira emlékeztette. Meg rémült a gondolatra, hogy micsoda kárt tehet a tüdejében.
Szeme megtelt könnyel, az orra folyni kezdett. Kezével kétségbeesetten próbálta összefogni a sebet. Eközben a még mindig szivárgó folyadék a kesztyűjére cseppent. Az is füstölni kezdett.
A folyosó felé futtában megpróbálta letépni a kesztyűket, mielőtt azok még teljesen átégnek, és a folyadék megperzseli a bőrét. A padlóra hajította. A még mindig aktív folyadék néhány cseppje a padlóra hullott, és marni kezdte.
Brett eszelős tekintettel nézte, és alaposan megrémült. - Szent szar! Ez átégett a fedélzetet meg a hajó falát! Megfordult, és a legközelebbi közlekedőakna felé rohant.
Dallas lekapott a polcról egy kézilámpát, és követte a gépésztechnikust. A többiek egy csomóban utánuk.
Alattuk a B fedélzet tele volt műszerekkel és csővezetékekkel. Brett már a gyengélkedő alatti mennyezetet vizsgálta. A folyadék az ötvözött anyag több rétegén átrágta magát. Dallas felfelé irányította a lámpája fényét, keresgélni kezdett, végül megtalálta a lyukat.
- Ott. A fejük felett füstfelhő kavargott. A sárga folyadék apró foltja jelent meg a mennyezeten, s a fém sistergett körülötte. Lefelé szivárogva egy cseppé gyűlt össze, majd lepottyant. A padlón azon nyomban tovább pezsgett.
Dallas és Brett tanácstalanul figyelte, amint az apró folt nőni kezd, és átrágja magát a következő falon is.
- Mi van alattunk?
- A C folyosó - jelentette Parker. - Ott nincsenek berendezések.
Ripleyvel együtt a következő közlekedőakna felé igyekezett, míg a többiek tovább bámulták a padlón egyre szélesedő lyukat. - Mit tehetnénk alá?
Ash a tőle megszokott egykedvűséggel szemlélte a problémát, holott jól tudta, hogy a Nostromo törzse pár perc múlva kilyukadhat. Ez azt jelentené, hogy a lakóosztályt el kellene szigetelni, amíg a sérülést ki nem javítják. De még ennél is rosszabb, hogy a hiperhajtómű kritikus áramkörei is a hajótestben futnak. Ha a folyadék eléri - ami elképzelhető -, akkora kárt okozhat, hogy annak kijavításához a hajó egész legénysége sem lesz elegendő. Az elektromos kábelek legtöbbje a hajó szerkezeti elemei között fut, s csak kívülről, nulla gavitációban javítható.
Senkinek nem volt ötlete, hogyan állíthatnák meg a sáv terjedését. Odalent Parker és Ripley óvatosan mozgott a C folyosó szűk, sötét zugaiban. Szemüket mindvégig a mennyezeten tartották.
- Ne menj alá - figyelmeztette Parker. - Ha képes átmarni egy ilyen ötvözetet, el sem tudom képzelni, mit tenne a babaarcoddal.
- Ne aggódj, tudok vigyázni a babaarcomra. Te csak vigyázz a sajátodra.
- Úgy látszik, veszít az erejéből.
Dallas reménykedve nézte a lyukat a padlón.
Brett és Ash vele szemben guggolt. Ash a ruhája zsebéből előhalászott egy tollat, és a pezsgő fémhez érintette. Az írószerszám burkolata azonnal felhólyagosodott, anyaga higanyhoz kezdett hasonlatossá válni. Aztán a pezsgés abbamaradt, a folyadék, miután kissé megmarta a fényes felszínt, kimerült. A kutatótiszt most belenyomta a tollat a lyukba. Nem ment mélyre, elakadt.
- Legfeljebb három centi. Nem égette át mélyebben. Odalent Parker Ripleyre nézett a félhomályban.
- Látsz valamit?
Tovább figyelték a mennyezetet. A talpuk alatt egy alacsony szervizfolyosó volt, az alatt már a Nostromo burkolata. Azon túl pedig az ismeretlen bolygó légköre.
- Semmit - válaszolt végül. - Tartsd nyitva a szemed, megnézem, mi történik odafent. - Megfordult, és a folyosón szaladni kezdett a feljáró felé.
A többiek mindannyian a lyuk fölött guggoltak. - Mi van? Még nem ért át.
- Azt hiszem, megállt. - Ash a lyukas padlón térdelt. Vagy kimerült a sav, vagy telítődött az ötvözet anyagával. Mindenesetre már nem aktív - Ripley közelebb lépett, és maga is megvizsgálta a füstölgő lyukat.
- Ez az ötvözet erősebb, mint a fenti? Lehet, hogy tovább korrodál, csak lassabban?
Ash a fejét rázta.
- Nem hiszem. Amennyire emlékszem, a fontosabb fedélzetek és a hajó burkolata ugyanabból az anyagból készült. Nem, azt hiszem okosabb, ha elfogadjuk, hogy a folyadék már nem veszélyes.
A tollat, amit még mindig a kezében tartott, vissza akarta tenni a zsebébe. Az utolsó pillanatban meggondolta magát, és kissé megrázta.
Ripley észrevette a mozdulatot, és elmosolyodott.
- Ha már nem veszélyes, miért nem teszed vissza a zsebedbe?
- Nem szabad meggondolatlannak lenni. Több idő kell, hogy megvizsgáljam, de állíthatom, hogy már nem aktív Az, hogy nem marja a fedélzetet, nem jelenti azt is, hogy nem okozhat komoly égési sebeket.
- Mit gondolsz, milyen anyag ez? - Dallas a padló kráteréről a feje feletti lyukra emelte a tekintetét. - Nem láttam még olyasmit, ami ezt az ötvözetet kikezdte. És főképpen nem ilyen gyorsan.
- Én sem - jelentette ki a kutatótiszt. - A molekuláris savak egyes változatai roppant erősek, de általában csak néhány anyaggal lépnek reakcióba. És a szokásos módszerekkel kordában tarthatók. Ez az anyag viszont úgy látszik, mindent korrodál. Megfigyelhettük, megmutatta, mire képes. Jó néhány anyagféleségen rágta át magát, mégpedig változatlan hevességgel. Nem válogat. Héjötvözet, műtőskesztyű, a gyengélkedő vizsgálóasztala, annak párnázata, mindent ugyanolyan könnyedén lyukasztott át.
- És ez az átkozott valami a lény vére. Kurva szívós kis dög. - Brett az iránta tanúsított érzelmei ellenére tisztelettel beszélt a kéz formájú idegenről.
- Nem állíthatjuk határozottan, hogy ez a vére. Ash agya egy pillanatra sem hagyott ki.
- Lehet, hogy a különféle keringési rendszerek ellátására alkalmas összetett folyadékról van szó. De az is lehet, hogy ez csak egy hatékony védekezőmechanizmus, egyfajta folyékony belső védőréteg. Olyan, mint a mi nyirokváladékunk.
- Csodálatra méltó védekezőmechanizmus, azt el kell ismerni - mondta Dallas. - Nem lehet megölni.
- Egy zárt hajó fedélzetén semmiképpen - tette hozzá Ripley.
- Így igaz - helyeselt Ash. - De Kane-t kivihetjük a hajóból, ahol a lény folyadéka nem rongálhat meg semmit, és ott megpróbálhatjuk levágni róla. Csakhogy ez Kane életébe kerülhet.
- Ha egyszer levágtuk, és kihúztuk a torkából a csövet, már tudunk oxigént adni neki - erőszakoskodott Ripley. - Egy fűthető takaró melegen tartaná. Felállíthatunk egy légsátrat is. A folyadék meg közvetlenül a felszínre csepeghet.
- Nem rossz ötlet - ismerte el Ash -, csak két dologgal nem számolsz.
Ripley kérdőn nézett rá.
- Először is már megbeszéltük, hogy ha erőszakkal eltávolítjuk az idegen lényt, a sokk önmagában is megölheti Kane-t. Másodszor nincs semmi garanciánk arra, hogy ha komolyabban megsérül a lény, nem úgy reagál-e, hogy a folyadékát szétfröcsköli maga körül? Lehet, hogy az is a védekezőmechanizmusának része, s így még jobban ki tudja használni romboló hatását.
Elég hosszú szünetet tartott, hogy mindenkinek legyen ideje megemészteni a hallottakat.
- Meg aztán ha valaki elvégi a vágást, hogyan ugrik félre a spriccelő sav elől? És azért sem vállalnám a felelősséget, hogy mi marad Kane arcából vagy fejéből.
- Rendben van - mondta Ripley bosszúsan. - Szóval mégsem volt olyan briliáns ötlet. Mit javasolsz helyette? - Hüvelykujjával a felettük lévő gyengélkedő felé bökött. - Cipeljük magunkkal hazáig azzal a valamivel, ami az arcán gubbaszt?
- Nem látok benne semmi veszélyeset. - Ash-t hidegen hagyta Ripley gúnyos hangja. - Amíg az életfunkciók stabilak, ezt tartom járható útnak. Ha rosszabbodik az állapota, természetesen mással kell próbálkozni. De most csak annyit mondhatok, hogy ha erőszakkal elmozdítjuk a lényt, azzal nagyobb kárt okozunk Kane-nek, mint amennyire a hasznára lennénk.
Új arc tűnt fel a közlekedőakna nyílásában.
- Még nem ért le az anyag. Már nem szivárog? - Parker a mogorva Ripleyről Dallasra emelte a tekintetét.
- Nem. Miután átlyukasztott két szintet. - Dallas még mindig bódult volt a sav képességeitől.
Ripley magához térve körülnézett.
- Mind lejöttünk. Mi van Kane-nel? Senki nem vigyáz rá… és az idegenre sem.
Együtt rohantak fel a lépcsőn. Dallas ért elsőnek a gyengélkedőbe. Egy pillantással fölmérte, hogy semmi nem változott. Kane most is ugyanúgy feküdt, ahogyan hagyták: mozdulatlanul, arcán az idegennel.
Dallas dühös volt önmagára. Úgy viselkedett, mint egy kölyök. A folyadék megmutatta rendkívüli és igen veszélyes képességeit, ráadásul pánikot is okozott. Ki kellett volna jelölnie a legénység két tagját, akik hátramaradva szemmel tartják az idegent.
Szerencsére semmi nem változott, amíg távol voltak. Az a valami nem mozdult, és sajnos Kane sem. E pillanattól, tekintet nélkül arra, hogy milyen probléma merül fel, valakinek állandóan a betegszobában kell tartózkodnia. A helyzet elég komoly anélkül is, hogy az idegennek lehetőséget adnának az önálló cselekvésre.
- Nem cseppent rá a sav? - kérdezte Ripley az ajtóban állva.
Dallas megkerülte a vizsgálóasztalt. Figyelmesen megnézte a másodtiszt fejét.
- Nem hiszem. Úgy látszik, minden rendben van. A folyadék a lény hátán csurgott le, nem érintkezett Kane bőrével. Brett is a bejáratnál nyújtogatta a nyakát.
- Csöpög még az a dög? Lent a gépházban van olyan kerámiánk, ami majdnem mindennek ellenáll. Nem tudom, miből van, de elhozhatjuk kipróbálni, ha kell. Szükség esetén összeállíthatok belőle egy tartályfélét.
- Ne izgasd magad - mondta neki Dallas. - Elállt. Ash a lézerkéssel megvágott területet vizsgálta
- Begyógyult. Nyoma sincs a vágásnak. Figyelemre méltó regeneratív képesség. Mintha hozzá se nyúltunk volna.
- Kell legyen valamilyen módja annak, hogy levegyük. Lambert megborzongott. - Kikészülök, ha látom, ahogy ott gubbaszt azzal a csővel vagy mivel Kane torkában.
- Még rosszabbul volnál, ha rajtad lenne - gúnyolódott Ripley.
Lambert nem erőltette a dolgot. - Nagyon vicces.
- Újra csak azt mondhatom, uram, nem hiszem, hogy jó ötlet volna eltávolítani a lényt. - Ash nem nézett Dallasra. A legutóbbi próbálkozásunk sem sikerült valami jól.
Dallas neheztelő pillantást vetett a kutatótisztre, aztán megenyhült. Mint mindig, Ash most is csupán objektív volt. A gúnyolódás nem az ő stílusa.
- Akkor hát mit csinálunk? - kíváncsiskodott Lambert. - Semmit - válaszolta Dallas. - Már megpróbáltuk, és ahogy Ash mondta, majdnem roncs lett a hajóból. Ezért most visszatesszük Kane-t a robotdokiba, és reménykedünk, hogy támad valami jobb ötletünk.
A kapcsolótáblához lépett. Kane ágya halk zümmögés kíséretében visszacsúszott a gépbe. Megnyomott néhány gombot, mire ismét láthatóvá vált az eszméletlen másodtiszt röntgenképe a hozzá tartozó táblázatokkal és diagramokkal együtt. Semmi újat nem mutattak, megoldást nem kínáltak.
Ash egyeztette a monitorokat.
- Az életfolyamatai továbbra is normálisak, de a szövetekben a kezdődő pusztulás jelei észlelhetők.
- Akkor mégiscsak kárt tesz benne - mondta Lambert.
- Nem feltétlenül. Jó ideje étel és ital nélkül él. Ezek a képernyők jeleznék a súlycsökkenést. De semmi jele annak, hogy akár a lény, akár a körülmények miatt fogyott volna. - Mindamellett a lehető legjobb kondícióban kell tartani. Elkezdem az intravénás táplálását, amíg biztos nem leszek benne, hogy az idegen proteint juttat a szervezetébe. - Ash bekapcsolt egy műszercsoportot. Amint a robotdoki átvette Kane táplálásának és a keletkező salakanyag elvezetésének feladatát, új hangok töltötték meg a gyengélkedőt.
- Az mi ott? - mutatott Ripley a lassan változó röntgenképre. - Az a folt ott a tüdején.
- Nem látok semmiféle "foltot".
Dallas a képet figyelte.
- Azt hiszem, én is látom. Nagyítsd ki a légzőrendszer képét, Ash.
A kutatótiszt eleget tett a kérésnek. A kis folt, amely felkeltette Ripley figyelmét, most tisztán látszott.
- Nem tudjuk, tényleg a tüdején van-e. - Ash a gombokkal babrált. - Lehet, hogy a letapogató vagy a lencse sugártörési hibája okozza. Máskor is előfordult már ilyesmi.
- Növeld a nagyítást - rendelkezett Dallas. - Lássuk, lehet-e fokozni felbontást?
Ash a műszerekkel foglalatoskodott, de minden erőfeszítése ellenére a sötét folt nem változott.
- Nem tudom tovább növelni az intenzitást, mert sugárfertőzést szenved.
- Tudom. - Dallas a rejtélyes foltra meredt. - Ha nem tudjuk folytatni az átvilágítását, nem fogjuk tudni, mi a fene játszódik le a belsejében.
- Én megcsinálom, uram - biztosította Ash. - Azt hiszem, ki tudom tisztítani a lencsét. Csak egy kicsit újra kell polírozni.
- De addig nem látunk semmit. Ash mentegetőzve mondta:
- Nem tudom eltüntetni a foltot, ha nem szedem szét a letapogatót.
- Akkor hát ugorj neki. Addig, amíg meg nem nő az a folt, és el nem takarja az egész képernyőt.
- Ahogy óhajtja, uram. - Azzal Ash visszafordult a képernyő felé.
Brett zavarban volt, hangja bizonytalanságról árulkodott. - Most mi lesz, mi? Csak ülünk és várunk?
- Nem - válaszolta Dallas, mert eszébe jutott, hogy Kane mellett a hajóval is foglalkoznia kell. - Mi itt ülünk és várunk, ti ketten meg mentek dolgozni…

VII.

Mi a véleményed? - Parker olyan közel hajolt Bretthez, amennyire csak tudott. Együtt izzadtak, miközben a tizenkettes modul csatlakozásainak hézagait igyekeztek tömíteni. A munkát éppoly gondosan próbálták elvégezni, mintha rendelkezésükre állt volna egy számítógép-vezérlésű, szerszámfejjel ellátott automata hibakereső. De mivel nem volt sem hibakeresőjük, sem szerszámfejük, kénytelenek voltak olyan eszközökkel dolgozni, amik nem éppen ilyen célra készültek. Rossz munkához rossz szerszám, gondolta Parker dühösen. Azért valahogy majdcsak boldogulnak. Ha a tizenkettes egységet nem tudják üzembe helyezni, sosem fognak felszállni innen. Parker a fogával is képes lett volna elvégezni a szükséges javításokat, hogy végre eltűnhessenek erről a bolygóról.
Bár most éppen Bretten volt a sor, hogy megküzdjön a nehezen hozzáférhető alkatrészekkel. Mint az összes többi berendezés a Nostromo fedélzetén, a modul is gyorscsatlakozóval ellátott cserélhető elemekből állt. A szakértelemre azért volt szükség, hogy a sérült alkatrészeket más fontos áramkörök megszakítása nélkül tudják eltávolítani, és ne okozzanak további károkat a hajó hajtóműében. A csere egyszerű, ha kiszedik az elszenesedett csonkokat.
- Azt hiszem, meg tudom csinálni - mondta végül a társa. - Na lássuk.
Parker hátralépett, a feje fölötti műszerfalon megnyomott két gombot, majd reményteli pillantást vetett a közeli képernyőre. Másodszor is megnyomta a gombokat, de ezúttal is hiába. A monitor továbbra is üres maradt.
- Semmi.
- A francba, azt hittem, ez az.
- Hát nem. Próbáld a következőt. Tudom, hogy mindegyik jónak látszik, kivéve a negyvenhármast, azt meg már kicseréltük. Ez a baj ezekkel az átkozott modulokkal. Ha a regulátor túlterheli és leégeti az egyiket, bele kell másznod, hogy megtaláld, melyikből ment el a nyomás. - Kis idő elteltével hozzátette: - Bárcsak volna hibakeresőnk. Neked is egy meg nekem is egy Műanyagot karcoló fém halk hangja hallatszott az egység belsejéből.
- A másik lesz az. - Parker megpróbált optimistának látszani. - Nem kell minden egyes cellát ellenőrizni. Anya ilyen messziről is be tudja határolni a hibát. Hálás lehetsz neki ezért a kis szívességért.
- Hálás leszek - válaszolta Brett. - Majd ha már nem leszünk ezen a sziklán, hanem újból a hiperálomban.
- Ne gondolj Kane-re. - Megint megnyomta a két gombot, és csendben káromkodott. - Itt sincs semmi. Próbáld a következőt, Brett.
- Ja. - Visszatette a modult, amit az imént ellenőrzött. Parker a feje fölötti kapcsolókkal foglalkozott. Talán még pontosabban be tudják határolni a sérülés helyét. A tizenkettes modul éppen száz gyorsítóegységet tartalmazott. Ha arra gondoltak, hogy mindezt kézzel kell végigellenőrizniük, hogy megtalálják az egyetlen hibásat, legszívesebben összetörték volna az egészet.
Éppen a legrosszabb pillanatban szólalt meg egy hang az interkom hangszórójában:
- Mi folyik ott?
Ó, a pokolba, gondolta Parker, ez Ripley Az az átkozott szuka. Majd én megmondom, mi folyik itt.
- Az izzadság a hátamon, az folyik itt - informálta kurtán, aztán még hozzátett egyet s mást, de azt már a mikrofon hatósugarán kívül.
- Folytasd - mondta a társának. - Ja.
- Mi van? - kérdezte Ripley. - Nem értettem.
Parker elfordult a modultól. Hirtelen mozdulattal felhangosította az interkomot.
- Akarod tudni, mi folyik itt? Munka. Idejöhetsz te is segíteni.
Ripley válasza gyors volt, és tömör:
- Az én dolgom a legnehezebb ezen a hajón… Ezt hallván Parker csúfondárosan felnevetett.
… mert nekem kell elviselnem a te baromságaidat is. - Akadj le rólam.
- Leakadok, mihelyt a tizenkettes elkészül, előbb nem. Ne is számíts rá. - Mielőtt még Parker visszavághatott volna, egy kattanás hallatszott a hangszóróból.
- Mi van? - hajolt ki Brett a modulból. - Veszekedtetek? - Nem. Csak egy kis bájcsevely volt.
Brett tétovázott, aztán félbehagyta a nyitott cella ellenőrzését.
- Rendben. Kezdjük elölről. Parker megint megnyomta a gombokat, megnézte a monitort, és közben arra gondolt, hogy ököllel belevág a képernyőbe, miközben odaképzeli egy bizonyos fedélzeti tiszt ábrázatát. Persze igazából sosem tenne ilyen melodrámába illő dolgot. Lobbanékony természete ellenére elég esze volt ahhoz, hogy tudja: még szüksége lehet a monitorra. És Ripleyre is.

* * *

Ash új tesztsorozatot végzett el a kómában fekvő Kane-en. Újabb információkat tudott meg fizikai állapotáról. Egyik sem volt különösebben hasznavehető, a kutatótiszt mégis valamennyit izgalmasnak találta.
Kane röntgenképe azonnal láthatóvá vált mindenki előtt, aki belépett a gyengélkedőbe, és egy pillantást vetett a nagy diagnosztikai képernyőre. A másodtiszt nem volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzon a testének legintimebb részleteibe történő betekintés ellen.
Most Ripley lépett be és vetett egy pillantást a monitorokra. Kane állapota nem változott azóta, hogy utoljára megnézte. Nem is remélte, hogy változni fog. Az idegen továbbra is az arcára tapadt.
Megnézte a többi kijelzőt, majd helyet foglalt Ash mellett egy üres széken. Ash halvány mosollyal nyugtázta Ripley érkezését, de nem fordult el a műszertől. Folytatta a vizsgálatait.
- Tapogatózom - közölte. - Hátha találok valami újat. - Például mit?
- A leghalványabb elképzelésem sincs. De akármi is lesz, tudni akarom, mihelyt elkezdődik.
- Valami újság?
- Kane-nél? - Ash megfontoltan rendbe szedte a gondolatait. - Csak ami volt. Jól bírja, sőt keményen állja. Nem rosszabbodik az állapota.
- És mi van a lénnyel? Azt tudjuk, hogy már nem szivárog a sav, és hogy gyorsan begyógyult a sebe. Mit tudunk még?
Ash hangja önelégültnek tűnt, amikor válaszolt:
- Mint már mondtam, végeztem néhány vizsgálatot. Úgy gondolom, amíg semmit nem tehetünk Kane-nel, okosabb, ha megpróbálunk a lényről kideríteni mindent, amit csak lehetséges. Lehet, hogy egy látszólag jelentéktelen felfedezés vezet rá bennünket arra, hogy miként távolíthatjuk el.
- Ezt tudom. - Ripley türelmetlenül fészkelődött a helyén. - Mit találtál?
- Van egy külső burka, ami protein-poliszacharidnak látszik. Legalábbis azt hiszem, az. Nehéz alapos analízis nélkül megállapítani, és ha megpróbálnánk mintát venni belőle, megint savat lövellne. Nem kockáztathatjuk meg, hogy szétmarja a robotdokit.
- Azt tényleg nem - mondta Ripley szárazon. - Most kiváltképpen nem, hogy Kane egyetlen esélye a gép.
- Még érdekesebb, hogy a másodlagos, belső bőrszövetének sejtjei folyamatosan elhalnak, és azokat polarizált szerves szilikáttal helyettesíti. Úgy látszik, kétrétegű bőre van, s a sav nagy nyomással áramlik közöttük.
- Még jó, hogy Dallas nem vágott túl mélyen azzal a szikével. Azt hiszem, beterítette volna az egész gyengélkedőt. Ripley helyesen következtetett.
- A szilikátréteg különleges, sűrű molekuláris struktúrát mutat a mikroszkóp alatt. Talán még a lézernek is képes ellenállni. Tudom, tudom - mondta Ash Ripley kétkedő pillantását látva -, ez őrültségnek hangzik. De ez a legszívósabb organizmus, amit valaha is láttam. A mód, ahogyan ezek a sejtek más struktúrákhoz kapcsolódnak, ellentmond az alapvető biológiai törvényeknek. Azok a szilikátsejtek például fémrácsot alkotnak, ezért a lény ellenáll bármilyen környezeti hatásnak.
- Mi van még a szilikáton és a dupla bőrön kívül?
- Nos, még nem tudom, mit lélegzik, vagy ha egyáltalán lélegzik, hogyan vesz levegőt. Talán a szükséges gázokat bőrének pórusain át nyeli el. Nincs semmi, ami légzőnyílásra engedne következtetni. Hatékonysága biokémiai szempontból felülmúl mindent, amit eddig ismertem. Néhány belső szerve egyáltalán nem funkcionál, másokról meg elképzelni sem tudom, mire valók. Lehetséges, hogy a látszólag nyugalmi állapotban lévő szerveknek védelmi szerepük van. Megtudhatnánk, ha tovább provokálnánk. - Tekintetét várakozón emelte Ripleyre. - Ennyi elég?
Kane-t nem lett volna szabad visszahozni a fedélzetre, tűnődött Ripley Kint kellett volna hagyni a lénnyel együtt. Egyedül Ash a felelős azért, hogy most mindketten itt vannak.
Feltűnés nélkül figyelte a kutatótisztet, nézte, hogyan dolgozik a műszereivel, rögzíti és értékeli az információkat. A legénység tagjai közül Ash-t tartotta a legkevésbé képesnek színlelésre, mégis ő volt az, aki hirtelen döntésével minden előírást mellőzve felengedte a felderítőket a fedélzetre.
Helyesbítenie kellett önmagát. Dallas és Lambert is az előírások ellenére követelte a bebocsátást. És Kane élete most kockán forog. Tegyük fel, hogy Ash engedelmeskedik a parancsának, és kint hagyja mindhármukat. Vajon Kane élne még? Vagy már a hajó veszteséglistáján szerepelne a neve? Az utóbbi egyvalamit biztosan leegyszerűsítene: felépülése után nem kellene a másodtiszt szemébe néznie, hogy számot adjon arról, miért nem akarta beengedni őket.
Ash észrevette gondterhelt tekintetét. - Valami baj van?
- Nincs. - Gyorsan felállt. - Összegezd nekem az egészet. Úgy, mintha semmit nem értenék, ami részben igaz is. Mi ez? Mivel állunk szemben?
- Olyan biológiai struktúrák érdekes kombinációjával, ami jelenlek helyzetünkben és felkészültségünkkel gyakorlatilag sebezhetetlen.
Ripley bólintott.
- Ugyanezt gondolom én is, amennyiben a vizsgálataid pontosak. - Fájdalmas arcot vágott. - Sajnálom. Oké, tehát sebezhetetlen. - Ash szemébe nézett: - Ezért mentél elébe, és engedted be?
Mint soha, a kutatótiszt most sem izgatta fel magát. A neheztelés legcsekélyebb jelét sem mutatta, amikor válaszolt: - A kapitány közvetlen parancsát követtem. Emlékszel? Ripley erőt vett magán, hogy ne emelje fel a hangját, tudván, hogy Ash úgyis csak a tényeket méltányolja.
- Amikor Dallas és Kane távol vannak, én vagyok a rangidős tiszt. Én osztok parancsokat, amíg egyikük vissza nem tér.
- Igen, persze. Elfeledkeztem róla. A pillanatnyi érzelmeim rovására írd.
- Hát ez pokoli! - Ash továbbra is a monitort figyelte. - Te még soha semmit nem felejtettél el az érzelmeid hatására! Ash erre már Ripley felé fordult:
- Azt hiszed, mindent tudsz rólam. És a többiek is. Olyan biztos vagy benne, hogy pontosan tudod, miféle ember vagyok én? Hadd mondjak neked valamit, Ripley. Amikor kinyitottam a belső zsilipet, tisztában voltam vele, mit teszek. Igen. De azzal kapcsolatban, hogy ki mikor és mivel van megbízva, hajlamos vagyok a feledékenységre, mint bárki más. A memóriám nagyon jó, de én is tévedhetek. Még egy olyan gépi memória is, mint Anyáé, hibázhat.
Tévedett, persze, gondolta Ripley Megfontolt tévedés volt az. Bár lehet igazság abban, amit mond. Jobb lesz, ha ügyel arra, hány társát sérti meg. Parker és Brett iránta tanúsított érzései már így sem mondhatók szeretetteljesnek, és a legjobb úton halad afelé, hogy Ash-ből ellenséget csináljon. De ez a helyzet annyira zavaros. Már-már azt kívánta, bárcsak Ash ráförmedt volna.
- Elfeledkeztél a kutatólaboratórium belső karanténszabályzatáról és arról, amit annak idején az űrhajósiskolában minden tisztbe belesulykoltak.
- Nem. - Végre, gondolta Ripley valami, amit elhiszek. Azt nem felejtettem el.
- Értem. Szóval nem felejtetted el. - Ripley hatásszünetet tartott. - Csak éppen megszegted.
- Azt hiszed, könnyű volt? Azt hiszed, nem számoltam a lehetséges következményekkel?
- Nem, Ash, azt sosem gondolnám. Ash most sem reagált a provokációra.
- Nem örülök neki, hogy meg kellett tennem, de úgy éreztem, nincs más választásom - magyarázta csendesen. - Mit kezdtél volna Kane-nel? Úgy látszott, az az egyetlen esélye az életben maradásra, ha a gyengélkedőbe visszük, és a robotdoki azonnal kezelésbe veszi. Az állapota azóta stabilizálódott. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez a gépnek és a gyors beavatkozásnak, no meg az intravénás táplálásnak köszönhető.
- Ellentmondasz saját magadnak, Ash. Egy perce még azt mondtad, a lény tartja életben, nem a robotdoki.
- Úgy tűnik, a lény is közreműködik ebben, de mindez az emberi léthez szükséges környezetben történik. Azt nem tudhatjuk, mi lett volna, ha kint hagyjuk őket. Itt szoros megfigyelés alatt tarthatjuk, és közbe tudunk lépni, ha ellenséges magatartást tanúsít. Ezt nem tudnánk megtenni, ha még odakint volnának.
Hosszú szünetet tartott, majd megnyomott egy gombot, és a képernyőre pillantott.
- Azonkívül közvetlen parancsom volt rá.
- Ez azt jelenti, hogy a szituációtól függetlenül inkább Dallasra hallgatsz, mint rám?
- Ez azt jelenti, hogy a kapitány az kapitány és az a tény hogy az ajtón kívül volt tőlem egyméternyire, nem idebent, még nem ok arra, hogy figyelmen kívül hagyjam a parancsait.
Ripley elfordult, dühös volt Ash-re is, önmagára is.
- Azzal, hogy megszegted a karanténszabályzatot, mindannyiunk életét kockára tetted, nem csak Kane-ét.
Ash komótosan betáplált egy parancsot a számítógépbe, és komoly arccal figyelte a nyomában megjelenő információkat. Nem is nézett a hajthatatlan Ripley felé.
- Azt hiszed, könnyű döntés volt a részemről? Tisztában vagyok a karanténra és az idegen életformákra vonatkozó szabályokkal, talán jobban is, mint te. De mérlegre kell tennem őket egy emberélet ellenében. Talán hagynom kellett volna, hogy meghaljon odakint. Talán kockára tettem a nyugalmunkat. De egyvalamit tudok: akik a szabályzatot írják, az előírásokat és rendelkezéseket mindig biztonságos és kényelmes íróasztal mögött vetik papírra, nem idekint az űrben, ahol azok betartását elvárják, itt pedig az embernek a saját eszére és érzéseire kell támaszkodnia. A lény mindeddig nem tett olyasmit, ami a biztonságunkat fenyegette volna. És ha később tesz is ilyet, egy hattagú, készenlétben álló csoporttal találja szembe magát, nem pedig egy isleretlen bárkában botorkáló magányos és felkészületlen emberrel. Ezt a kockázatot vállaltam Kane életéért. - Befejezve a mondatot, ujjai megint a billentyűzeten kezdtek táncolni.
- Nem vitatom az érzéseidet. - Ripley áthelyezte testsúlyát a másik lábára; indulni készült. - Csak azt mondom, hogy nincs jogod, sem felhatalmazásod rákényszeríteni azokat a többiekre. Talán mi ketten nem ugyanazt a rizikót érezzük.
- Ez már nem érdekes. Kane itt van… és él. Az események a valóságból fakadnak, nem a múltbéli lehetőségekből. Időpocsékolás azokról társalogni.
- Ez a hivatalos álláspontod? Hát nem egészen egyeztethető össze a szabályzattal.
- Folyton ezt ismételgeted, Ripley. Miért? Hogy provokálj?
Minden, amit tettem, önként bejegyeztem a hajónaplóba, és alávetem magam a Társaság döntésének, amit ebben az ügyben hoz majd. Igen, ez a hivatalos álláspontom. Ne feledd, a tudomány legfőbb feladata az emberélet védelme és könnyebbé tétele. Ezt a szabályt sohasem szegem meg.
- Nem, de az élet megóvásáról alkotott elképzeléseid különböznek másokétól.
Valami arra kényszerítette Ash-t, hogy szúrós pillantást vessen Ripleyre, jóllehet korábbi, sokkal élesebb megjegyzései nem váltottak ki belőle reakciót.
- Kutatótisztként ugyanolyan komolyan veszem a felelősséget, mint te fedélzeti tisztként. Legyen ennyi elég. Engem fáraszt a téma. Ha panaszt akarsz tenni, intézd el Dallasszal. Ha nem - akkor végezd a munkádat, én is végzem az enyémet.
Ripley csak bólintott.
- Világos. - Megfordult, és a folyosó felé indult.
Még mindig elégedetlen volt, de nem tudta pontosan, miért. Ash válaszai helytállónak tűntek, nehéz volt vitába szállni velük. De nem is ez zavarta Ripleyt.
Tény hogy a felderítők beengedésével Ash nemcsak a szabályzat ellen vétett. Ez a tette minden vonatkozásban ellentmondott a kutatótiszt egyéniségének, és szemben állt szakmai hozzáértésével is.
Ripley nem túl rég ismerte, de ez után az eset után az a benyomása támadt neki is és mindenki másnak a hajón, hogy Ash számára a kutatómunka a legfontosabb.
Ash azt állította, hogy mindezt egy emberélet megmentése érdekében tette. Ripley pedig csak a hivatalos álláspontot védte. Tévedett? Kane vajon egyetértene vele?
Miközben a híd felé igyekezett, lelke egyre jobban háborgott. A véletlenek összefüggései kavarogtak a fejében, és befészkelték magukat a gondolataiba. Olyannyira, hogy nem tudott szabadulni tőlük…
A Nostromón nem volt mit tenni, csak várni. Várni, hogy Parker és Brett befejezze a munkát, várni, hogy Kane állapota változzon.
A hídon Lambert egy selyemszalaggal szórakoztatta Jonest. A szalag valószínűleg csakis az ő kedvéért került a hajóra, de a macska tudott jobb játékot is. Olykor rá hárult a feladat, hogy szórakoztassa az embereket. Nagy örömükre szolgált, ha otromba mancsukkal kedvükre dögönyözhették.
Lambert macskabölcsőnek nevezte a játékot, a macska inkább emberbölcsőnek nevezte volna. Nagyon lelkiismeretes jószág volt, mindent elkövetett, hogy megnevettesse a navigátort. Az emberek azonban gyakran túl komorak voltak. Olyankor az ő dolga is nehezebb volt, de Jones nem adta föl, addig nem nyugodott, míg föl nem vidította őket, ám közbeni a szolgálataiért járó ételre, italra vagy éppen egy kövér egérre gondolt.

* * *

- Hogy állsz? - lesett ki Brett a fal mögül, és társára pillantott. Parker a műszereivel volt elfoglalva, majd letörölte a verejtéket a homlokáról.
- Mindjárt. Még egy fél fok, és kész. Ennyi talán elég lesz Ripleynek.
A gépésztechnikus nyersen megjegyezte:
- Hát te nem tudod? Ripleyt nem lehet kielégíteni. Kattogó hang hallatszott a burkolat mögül, ahol éppen dolgoztak.
Parker a néma interkomra pillantott, és dörmögni kezdett:
- Ha ezek után sem kapunk teljes részesedést, panaszt nyújtok be. Dupla pénz járna. Azonkívül veszélyességi pótlék. Ezúttal jobb lesz, ha a Társaság fizet, mert különben a Szövetséghez fordulunk. Nem gatyázok tovább.
- Ja - vágta rá Brett. Egy kéz nyúlt ki a burkolat mögül. A hármas tömítése ment tönkre.
Parker előhalászott egy gondosan megjelölt, de annál mocskosabb műanyag dobozkát, amin zöld és piros festékkel jelölések látszottak, majd újra az interkomra pillantott.

* * *

A ritmus egyszerű és primitív volt, a hangzás a sok használattól már elvesztette eredeti csillogását, de Dallas hátradőlve a székében mégis úgy élvezte a zenét, mintha ott ülne a hajdani felvétel színhelyén. Egyik lábával önkéntelenül is dobolt a zene ritmusára.
A kommunikátor csipogni kezdett. Harmadszor szólalt meg, mire a kapitány figyelmét felkeltette. Dallas lemondóan sóhajtott egyet, leállította a magnót, majd vételre állította az interkomot.
- Itt Dallas.
- Ash. Azt hiszem, meg kellene nézned Kane-t. Valami történt.
Dallas levette lábát a vezérlőpultról, és kiegyenesedett. Ash hangja nyugodt volt, s ez bátorítólag hatott.
- Komoly? - Érdekes.
- Máris megyek.
Felállt, és tétován az interkom villogó zöld lámpájára pillantott. Ash azt mondta: "érdekes". Ez sok mindent jelenthet, de nem feltétlenül jót. Aztán megnyugodott, amikor arra gondolt, hogy másképpen fejezte volna ki magát, ha Kane már nem élne.
Tehát a másodtiszt még életben van… de "érdekes" az állapota.
Mint kiderült, Ash nem elsősorban Kane-re gondolt. Valami másnak az állapota miatt hívta.
Dallas a betegszoba előtt a folyosón talált rá a kutatótisztre. Éppen orrát az üvegre szorítva bámult befelé.
- Mi történt?
Hirtelen Ripley is felbukkant a folyosó másik végén. Tekintete Ash-ről gyorsan Dallasra siklott, majd vissza.
- Hallottam a beszélgetéseteket.
- Lehallgatod az interkomot? - Dallas kíváncsi pillantást vetett Ripleyre. Amaz egy grimaszt vágott.
- Nincs mit csinálni ezen a lélekvesztőn. Miért? Van valami kifogásod ellene?
- Nem. Csak szokatlan. - A vastag üvegablakon át benézett a gyengélkedőbe, és amikor semmi rendellenességet nem látott, Ash-re pillantott.
- Nos?
- Kane - mutatta a kutatótiszt. - Nézd meg alaposan. Dallas a szemét meresztette, pislogott, aztán észrevette, miről beszél Ash. Pontosabban nem vette észre.
- Eltűnt.
Az idegennek szemmel láthatóan semmi nyoma nem volt a helyiségben. Kane mozdulatlanul feküdt a vizsgálóasztalon. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Látszólag normálisan lélegzett annak ellenére, hogy az idegen nem volt rajta. Figyelmesen szemlélve észrevették, hogy az arcán apró, fekete pontok vannak.
- Megmarta? - Dallas megrettent a visszataszító gondolattól.
- Nem - nyugtatta Ash, és Dallas hitt neki. Hinnie kellett. Akárhogy is, a személyi kartonja szerint Ash látása a legélesebb a hajón. - Azok horpadások, nem kiemelkedések. Úgy gondolom, a tapadókorongok helyei. Ash hallgatott egy ideig, majd hozzátette: - Pillanatnyilag úgy látszik, egyéb károsodást nem szenvedett. Legalábbis a vizsgálatok szerint.
- Amik még nem fejeződtek be - tette hozzá Ripley - Az ajtó jól szigetel. Még odabent kell lennie. - Magabiztosnak tűnt, de ezzel csak valódi érzelmeit palástolta. A gondolat, hogy az a pók formájú, kézszerű lény üveges, rezzenéstelen szemével ott mászkál a lába alatt, jobban megrémítette, mint amennyire kimutatta.
- Nem nyithatjuk ki az ajtót - mondta Ash a gondolataiba merülve -, ha nem akarjuk, hogy kiszabaduljon. Nem engedhetjük, hogy birtokba vegye a hajót.
- Dehogynem. - Ripley a gyengélkedő padlóját figyelte, de csak a csillogó fémet látta. - Különben nem tudjuk elkapni és megölni. Hol a fenében lehet?
- Amikor megpróbáltuk eltávolítani Kane arcáról - mondta Dallas -, megvágtuk. Ha nem bánunk vele olyan durván, talán nem tanúsít ellenállást. Lehet, hogy simán felvehetjük.
Látványos kitüntetési ceremónia, esetleg előléptetés vagy külön részesedés víziói kavarogtak a fejében. Aztán megint Kane magatehetetlen testére vetődött a pillantása, és hirtelen bűntudatot érzett.
Ripley megborzongott a gondolattól.
- Próbáljátok ti felvenni. Én majd figyelem az ajtót.
- Azt hiszem, ez jó gondolat. - Ash ellépett az ablaktól. Ez egy felbecsülhetetlen értékű példány. Megpróbálhatnánk élve, sértetlen állapotban elkapni.
Megnyomta az ajtónyitó gombot. A gyengélkedő kiváló hely volt a betolakodó utáni vadászathoz. Kettős fallal rendelkezett, zsilip védte, és ez volt a Nostromo legtágasabb helyisége.
Az ajtó kissé oldalt csúszott. Ash Dallasra pillantott, aki bólintott. Újból megérintette a kapcsológombot, mire az ajtó újabb néhány centiméternyit mozdult. Ahhoz már elég volt a rés, hogy két ember átbújhasson rajta. Dallas ment be elsőnek. Ripley utána. Ash ment be utoljára, de előbb még rácsapott a gombra. Az ajtó, bezárult mögötte.
Szorosan egymás mellett álltak az ajtónál, és a padlót figyelték. Az idegennek semmi nyoma. Dallas csücsörített a szájával, és éleset füttyentett. Ettől a lény nem ijedt meg, de Ripleyt mosolyra fakasztotta.
Szemét a rejtett zugokon tartva Dallas egy nyitott műszerszekrény felé indult. Ez kiváló rejtekhelyül szolgálhat. De amint alaposan körülnézett benne, a gondosan elrendezett és érintetlen orvosi műszereken kívül semmit nem talált.
Hacsak nem puszta kézzel akarják elkapni a lényt, szükségük lesz valamilyen eszközre. Dallas az első megfelelő méretű tárgyat választotta, ami a keze ügyébe akadt: egy rozsdamentes, ötvözött fémtálcát. Miközben folytatta a kutatást, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha a lény veszélyben érzi magát, ugyanolyan könnyedén és akadály nélkül átlyukaszthatja a tálcát, mint az ő kezét. Ash a gyengélkedő távolabbi felét kutatta át. Ripley egyre inkább unta magát az ajtó mellett, beljebb lépett, és a vizsgálóasztal alá kémlelt. Arra gondolt, hogy a lény talán annak az aljára tapadt. Testének minden izma megfeszült, készen arra, hogy védekezzen, ha megpillantja a betolakodót. Megkönnyebbült, amikor az asztal alját üresen találta.
Bélegyenesedett, és azt kezdte fontolgatni, merre kutasson tovább. Eközben hozzáért az egyik spanyolfalhoz. Valami kemény merev tárgy pottyant a vállára. Fejét hirtelen arra fordította, és egyszeriben szembe találta magát a csontvázszerű ujjakkal meg a fakószürke szem kristálygömbjével.
Sikoltozni kezdett. Izmai rángatóztak, teste esetlenül vonaglott. A lény lecsúszott róla, s a padlóra zuhant. Nem mozdult. Dallas és Ash odarohant a sikoltásra. Most hárman álltak ott, és bámulták a földön heverő szörnyeteget. Ujjai zárva voltak, mint egy halott emberéi, aki az utolsó pillanatban is kétségbeesetten kapaszkodna valamibe. Ezt az illúziót csak a farok meg a homályos, fénytelen szem törte meg. Ripley jobb keze még mindig a vállát markolászta ott, ahová a lény esett. Inkább nyeldeste a levegőt, mint lélegzett. Vérének adrenalinszintje csak lassan csökkent. Még mindig érezte az idegen súlyát.
Csizmás lábát kinyújtva megbökdöste. Az nem védekezett. A homályos szem körüli bőr fonnyadtnak, száraznak tűnt. Még egyszer megpiszkálta a lábával, majd a hátára fordította. A cső ernyedten, majdnem teljesen visszahúzódva lógott a tenyér közepén.
- Azt hiszem, kimúlt. - Dallas Ripleyre pillantott. - Jól vagy?
Össze kellett szednie magát, hogy nyelve és hangszálai működésbe lépjenek.
- Igen. Nem csinált semmit. Azt hiszem, már régen halott volt, amikor rám esett.
Odalépett a műszerszekrényhez, és kiválasztott egy hosszú fémcsipeszt. Megérintette vele a görbült ujjakat, megnyomta a szemet, ám a lény erre sem reagált. Dallas odatartotta a tálcát. Ripley a csipesszel rátette a megmerevedett idegent, majd rácsapta a fényes fedelet.
A közeli asztalhoz mentek. Óvatosan leemelték a tálcáról, és a sima asztallapra fektették. Ash felkapcsolt egy erős fényű lámpát. A fény még jobban kihangsúlyozta a lény kísérteties sápadtságát. Ash kiválasztott egy kisebb műszert, és meg nyomkodta, megdöfködte.
- Nézd azokat a szívókorongokat - mutatta a csipesszel a lény "tenyerének" oldalán sorakozó lyukakat. Körben az egész tenyéren jól látszottak. - Nem csodálom, hogy nem tudtuk levenni Kane-ről. Ezeken kívül még az ujjakkal és a nyaka köré tekeredett farokkal is szította.
- Hol a szája? - Dallas kényszerítette magát, hogy elfordítsa tekintetét arról a szemről. A homályos gömb még így, holtában is hipnotikusan vonzotta a tekintetét.
- Itt fent, az a csőszerű szerv kell, hogy legyen. De semmi jelét nem adta annak, hogy táplálkozna.
Ash egy csipesz segítségével megpróbálta megfordítani a tetemet. Megfogta a csövet, és kihúzta a tenyérből. Ahogy megmozdította, a színe a testéhez képest megváltozott.
- Amint levegővel érintkezik, megkeményedik.
Ash a letapogatóhoz vitte a lényt, és a lencse alá tartotta. Aztán bekapcsolta a berendezést. A vizsgálat eredménye szinte azonnal megjelent a képernyőn.
- Ez minden - közölte a többiekkel. - Vége. Halott. Semmi életjel. Nem sokat tudunk róla, de azt képesek vagyunk eldönteni, hogy él-e vagy sem.
Ripley vállán bizseregni kezdett a bőr. - Jó. Akkor szabaduljunk meg tőle. Ash hitetlenkedő pillantást vetett rá. - Tréfálsz, ugye? Nagyon vicces. Ripley a fejét rázta.
- Egy fenét.
- De… haza kell vinnünk. - Ash hangja izgatott volt. - Ez az első kapcsolat egy ilyenfajta lénnyel. Ilyesmiről még nincs semmilyen feljegyzésünk. Még hipotézis sincs. Minden vizsgálatot el kell végezni rajta.
- Jó - válaszolt Ripley - Végezd el a vizsgálataidat, aztán megszabadulunk tőle.
- Nem, nem. Ahhoz egy tökéletesen felszerelt biológiai laboratóriumra van szükség. Én csak felületes leírást tudok adni róla. Olyan alapvető dolgokról, mint pl, a fejlődéstörténete, még elképzelésem sincs. Nem dobhatjuk ki a zsilipen az utóbbi idők legnagyobb xenológiai felfedezését, mint valami közönséges szemetet! Tiltakozom a magam nevében és kutatótiszti minőségemben is. Kane ugyanezt tenné.
- Ez a valami savat ereszt, és majdnem átégette az egész hajót - Ripley a lyuk felé intett. - Az isten tudja, mire képes még holtában is.
- Semmit nem fog csinálni - vágott vissza Ash. - A savas folyadék valószínűleg felszívódott a halott sejtekbe, és ártalmatlanná vált. Semmit nem csinál.
- Még nem.
Ash könyörgő tekintettel fordult Dallashoz.
- Nem mozdult, nem védekezett, amikor összevissza forgattuk, bökdöstük. A műszerek szerint halott, és biztos, hogy nem támad föl. Dallas, meg kell tartanunk ezt a példányt.
Mivel a kapitány nem válaszolt, Ash folytatta:
- Még valami. Ha Kane-t nem tudjuk visszahozni a kómából, az orvosoknak, akik majd kezelésbe veszik, szűkségük lehet a lényre, hogy következtetni tudjanak belőle társunk állapotára. Ha kidobjuk, lehet, hogy kihajítjuk vele Kane gyógyulásának titkát is.
Dallas végre megszólalt:
- Te vagy a kutatótiszt. Ez a te területed, ebben neked kell döntened.
- Már döntöttem. - Gyengéd pillantást vetett a szerzeményére. - Beforrasztom egy sztázishengerbe, így nem éledhet újra. És őrizni sem kell.
- Kane is biztosan így gondolná - morogta Ripley Dallas hirtelen ránézett, mire elfordította a tekintetét.
- Úgy hiszem, ezzel egy időre biztosítottuk a szörny jövőjét. - Ripley a vizsgálóasztal felé intett. - És Kane-nel mi lesz?
Ash a magatehetetlen test felé fordult. Gyorsan végigmérte a másodtisztet, megszemlélte a szívókorongok nyomait, majd bekapcsolt egy sereg műszert. A robotdoki zúgni kezdett, a monitorok életre keltek.
- Belázasodott. - Komoly?
- Nem. A szervezetének nem árt. A gép majd leszorítja a hőmérsékletét. Még öntudatlan.
- Azt látjuk.
Ash az elkeseredett Ripleyre pillantott.
- Nem feltétlenül. Alhatna is, az pedig egészen más. Ripley éppen visszavágni készült, de a dühöngő Dallas megelőzte.
- Azonnal hagyjátok abba a civakodást
Ha eddig nem kellett aggódnia miatta, ezután annál többet kell majd foglalkoznia a legénység tagjai közt fellépő súrlódásokkal. Tekintettel arra, hogy valamennyien feszült lelkiállapotban vannak, várhatók hasonló konfliktusok, és az ő feladata lesz, hogy erejéhez mérten elsimítsa azokat. A nyelt ellenségeskedést mindenáron el kell kerülni. Nincs arra ideje, hogy egymással hadakozó csoportokkal foglalkozzon.
Hogy elterelje Ripley figyelmét Ash-ről és viszont, Kane-re terelte a szót.
- Öntudatlan, és hőemelkedése van. Van még valami? Ash a monitorokra pillantott.
- Ezeken nem látszik semmi más. Az életfunkciói stabilak. - Hosszú távú előrejelzés?
A kutatótiszt tétovázott.
- Nem vagyok orvos. A Nostromo nem elég nagy ahhoz, hogy szükség lenne rá.
- Vagy nem elég fontos. Ezt tudom. De te értesz hozzá a legjobban. Csak a véleményedet akarom hallani. Nem kerül bele a naplóba, és nem is olvasom a fejedre. Hogy is tehetném, a szentségit. - Pillantása Kane-re vándorolt, majd a legénységre, a barátokra.
- Nem akarok túlságosan optimistának tűnni - mondta Ash lassan -, de a jelenlegi állapota alapján, meg amit a monitorok mutatnak, úgy érzem, hogy túléli.
Dallas elmosolyodott és bólintott. - Egész jó. Más kérdésem nincs.
- Remélem, igazad van - tette hozzá Ripley. - Néhány dologban nem értünk egyet, de imádkozom, hogy igazad legyen. Ash vállat vont.
- Szeretnék többet tenni érte, de, mint mondtam, nem erre képeztek ki. A kezelés a robotdoki feladata. Eddig jó néhány különleges adatot szűrtem ki, ám egyik sem volt elég a gép számára a probléma megoldásához. Nem tehetünk mást, várnunk kell, hogy kiderüljön, mit csinált az idegem? Utána meghatározhatjuk a kezelés módját. - Váratlanul csalódott arckifejezés jelent meg az arcán. - Bárcsak volna orvosi végzettségem. Nem szeretek gépekre hagyatkozni. Ripley ezen meglepődött.
- Ez az első eset, hogy lekicsinylően beszélsz a géptikról, Ash. - A gépek nem tökéletesek. Sokkal rugalmasabbnak kellene lenniük. Itt komplex kórházra volna szükség, nem csak erre a kis robotdokira. Ez nem arra való, hogy megbirkózzon egy… nos, egy ilyen idegennel. A baj a képességeivel van. Mint minden gép, ez is csak annyit tud, amennyi bele van programozva. Jobban kéne értenem az orvosláshoz!
- Ezt is először hallom tőled - mondta Ripley -, hogy a képzettséged hiányosságai miatt elégedetlenkedsz.
- Aki a mindennél kevesebbet tud, az mindig elégedetlen marad. Szerintem nem is érezhet az ember másként. - Újra Kane-re nézett. - Ez az érzés megsokszorozódik, ha a világmindenség olyasmit állít eléd, amiről semmiféle tapasztalatod nincs, és ez tehetetlenségre kárhoztat.
A csipesszel óvatosan felemelte az idegent, és egy nagy, átlátszó üveghengerbe tette. A fedelén megnyomott egy gombot, s a henger lezáródott. Belsejét sárga fény árasztotta el.
Ripley figyelmesen szemlélte a szertartást. Arra gondolt, hogy a lény hirtelen áttör a csíramentes tartály falán, és valamelyiküket megragadja. Végül is meggyőzte magát, hogy már nem fenyegeti veszély hacsak nem a rémálmaiban. Megfordult, és a gyengélkedő ajtaja felé indult.
- Nem tudom, mi a véleményetek - mondta a válla fölött, de jólesne egy kis kávé.
- Jó ötlet - pillantott Dallas Ash-re. - Elboldogulsz itt egyedül?
- Úgy érted, vele? - Hüvelykujjával a leforrasztott tartály felé bökött, és elmosolyodott. - Kutató vagyok. Az ilyesmik a kíváncsiságomat növelik, nem a vérnyomásomat. Megleszek, köszönöm. Ha bármi történik, vagy Kane állapotában változás áll be, azonnal szólok.
- Helyes. - Dallas a várakozó Ripley felé fordult. - Lássuk azt a kávét.
A gyengélkedő ajtaja légmentesen bezárult mögöttük, ők pedig elindultak vissza a hídra. Hagyták, hogy a robotdoki tovább dolgozzon Kane-en, Ash pedig a robotdokin…

VIII.

A kávé a gyomrukat megnyugtatta, az idegeiket viszont nem. Körülöttük a Nostromo megállás nélkül végezte munkáját; mit sem törődve a gyengélkedőben elraktározott halott idegennel. Ismerős zümmögések és illatok töltötték be a hidat.
Némely szagról Dallas még azt is tudta, hogy a legénység mely tagjától származik. Nem zavarták, elég volt beleszippantania a levegőbe, hogy felismerje a tulajdonosukat. Az efféle illatfelhők törvényszerűen hozzátartoztak egy Nostromo méretű hajóhoz. Fényévekre a barátságos világoktól és a belélegezhető atmoszféráktól, egy fémtartályba bebörtönözve a legénység figyelmét sokkal fontosabb dolgok kötötték le, mint társaik testszaga.
Ripley még mindig zaklatott volt.
- Mi bánt? Még mindig azon rágódsz, hogy Ash kinyitotta a zsilipet, és beengedett minket?
Ripley válaszából még mindig csalódottság sugárzott. - Hogy bízhattál rá egy ilyen döntést?
- Mondtam már - magyarázta türelmesen Dallas -, az én döntésem volt, hogy behozzuk Kane-t, nem… ó, csak nem arra gondolsz, hogy megtartottuk az idegen tetemét?
Ripley bólintott.
- Igen. Ahhoz már túl késő, hogy a zsilipen vitatkozzunk. Talán én is rosszul tettem, hogy elkezdtem. De a fedélzeten tartani azt a valamit, akár él, akár halott… az után, amit Kane-nel tett!
Dallas megpróbálta lecsillapítani.
- Nem tudjuk pontosan, csinált-e valamit vele azonkívül, hogy kiütötte. A vizsgálatok szerint semmi más baja nem történt. Attól, hogy itt tartjuk a hajón, még el tudom végezni a munkámat. Én csak egy pilóta vagyok,
- És te vagy a kapitány is.
- Ez csak névleges cím, különleges helyzetekben nem sokat ér. Parker például gépészeti kérdésekben elsőbbséget élvez velem szemben is. Bármiben, ami a kutatásra vonatkozik, Ash-é a végső szó.
- Hogy lehet ez? - Ripley hangjában az elkeseredettséget düh váltotta fel.
- Ugyanúgy, ahogy bármi más is lehetséges. A Társaság utasítására. El kéne már olvasnod a szabályzatot.
- Mióta van érvényben ez a szabályzat? Dallas kezdett ideges lenni.
- Nézd, Ripley! Ez nem katonai hajó. Itt nem én határozom meg, miként kell cselekedni egy adott helyzetben. A szabályzat tartalmazza a különböző részlegek jogkörét, így a kutatásét is. Ha ezt nem fogadnám el, most nem volnék itt.
- Szép, csak az a baj, hogy a felfedezésért járó jutalom csillogását elhomályosítja egy halott társunk szelleme.
- Te is tudod - vágott vissza Dallas éles hangon -, hogy nincs az a jutalom, amiért odaadnám Kane egészségét. Egyébként is már túl késő. Ami történt, megtörtént. Ne neheztelj rám, jó? Én csak egy rakományt vontatok a megélhetésemért. Ha igazi felfedező akartam volna lenni, és a jutalékomat kurvákra költeni, akkor a peremfelderítőkhöz szegődöm. És legalább tucatszor megbántam volna már. Dicsőség… köszönöm, nem kérek belőle. Nem nekem találták ki. Megelégszem azzal, ha visszakapom a helyettesemet.
Ripley ezúttal nem válaszolt, csak egy ideig csendben ült. Amikor megszólalt, a hangjában nyoma sem volt haragnak, keserűségnek.
- Te és Kane sokat repültetek együtt?
- Elég sokat ahhoz, hogy kiismerjük egymást. - Mi a helyzet Ash-sel?
- Megint kezded? - sóhajtott Dallas. Úgy látszik, ebből nincs kiút. - Mit akarsz tudni róla?
- Ugyanazt. Azt mondtad, jól ismered Kane-t. És Ash-t? Hajóztál már vele?
- Nem. Ez az első eset. Öt rövidebb-hosszabb utam volt eddig, különféle rakományokkal, de ugyanazzal a kutatótiszttel. Ám mielőtt elhagytuk a Thedust, Ash-t vezényelték helyette.
Ripley jelentőségteljes pillantást vetett rá. - Vajon miért?
- Hogy miért? - csattant fel Dallas. - És a régi fedélzeti tisztem helyett miért téged küldtek?
- Nem bízom benne.
- Egészséges álláspont. Ami engem illet, én senkiben sem bízom.
Ideje, hogy témát változtassunk, gondolta. Eddig úgy tapasztalta, hogy Ash kiváló tiszt, bár kissé merev volt, amikor a legénység tagja lett. De a személyes közvetlenség nem fontos az olyan utakon, amikor az ember az indulást és a megérkezést leszámítva az egész utat a hiperálom kábulatában tölti. Amióta Ash velük dolgozik, egyetlen rossz szót sem hallott a személye ellen. Eddig nem volt oka arra, hogy megkérdőjelezze a kutatótiszt szakértelmét.
- Hogy áll a javítás? - kérdezte Dallas. Ripley megnézte az óráját, és gyors kalkulációt végzett.
- Most kell befejezniük a munkát. - Ezt miért nem mondtad eddig?
- Maradt még elég tennivaló odalent, abban biztos vagyok, különben már szóltak volna. Vagy azt hiszed, hogy pont Parkernek falazok?
- Nej. Mi dolguk van még?
Ripley szeme gyorsan végigfutott a műszereken.
- Nincs világítás a B és a C fedélzeten. A tönkrement érzékelőket is cserélni kell.
- Szarok a B meg a C fedélzetre. Tudom, hogy néznek ki. Más?
- A tartalék energiarendszer közvetlenül a leszállás után kiégett.
- A főhajtóműveket kijavították? Ripley bólintott.
- Akkor szarok a tartalék rendszerre. Fel tudunk szállni anélkül is. Visszafekhetünk a hiperálomba, és végre hazaindulhatunk El akarok tűnni innen, mégpedig minél előbb. Megtettük, amit lehetett, felkutattuk az adót, de Kane-t leszámítva nincs kit megmenteni. Jöjjön csak ide a Társaság jól felszerelt expedíciója, és ássa körül a roncsot. Minket nem azért fizetnek. Betartottuk az előírásokat, de most már elegem van. Indulunk.
Elfoglalták a helyüket a hídon. Kane-ről és az idegenről megfeledkeztek. Csak a felszállásra koncentráltak. Most ismét egy csapat voltak. A személyes gyűlölködéseket, félreértéseket feloldotta a vágy, hogy végre felemeljék a vontatót a felszínről, és visszavigyék a tiszta, végtelen űrbe.
- Főhajtóművet beindítani - rendelkezett a gépháznak Ash, aki feljött a betegszobából, és elfoglalta a helyét.
- Beindítva - jelentette Lambert.
- A segédhajtóművek még üzemképtelenek, uram - közölte Ripley, és a feje fölötti bíborvörös kijelzőt figyelte.
- Igen, tudom. Navigátor, készen állunk? Lambert végigfutott a műszerein.
- Orbitális pályára való visszatérés kiszámítva és betáplálva. Már a lepárlóhoz viszonyított helyzetünket számítom. Egy perc és meglesz. Ez az.
Sorban megnyomott néhány gombot. Számok villantak fel Dallas feje fölött.
- Rendben. Ha fent leszünk, majd pontosítjuk, ha kell. Készüljetek a felszálláshoz.
A Nostromo a felkavart porba burkolózva rázkódni kezdett. A hajtómű dübörgése túlharsogta a kinti szélvész üvöltését. Az ember keltette vihar a lávahalmokról visszaverődve megrázta a sokszögletű bazaltoszlopokat.
- Kész - mondta Ripley Dallas Ash-re pillantott. - A stabilizálás hogy áll?
- Minden működik - jelentette Ash, de a szemét nem vette le a műszereiről. - Hogy meddig, azt nem tudom.
- Csak addig bírja ki, amíg felszállunk. - Dallas megpöckölte az interkom kapcsolóját.
- Parker, hogy álltok ott lent? Megleszünk segédhajtómű nélkül?
Ha nem tudják leküzdeni a gravitációt a főhajtóművel, akkor hiperhajtásra kell kapcsolniuk, hogy felemeljék a hajót. Egy-két másodpercnyi hiperhajtás azonban kivetheti őket az egész rendszerből. Ez azt jelenti, hogy méh jó ideig talpon kell maradniuk, hogy meghatározzák a helyzetüket, és újból összekapcsolódjanak a rakománnyal. És az ébrenlét sok levegőbe kerül. A percek tehát literben is mérhetők. A Nostromo recirkulációs rendszere nem alkalmas a levegőellátás hosszú időtartamú biztosítására. Ha a tüdejük már elégedetlenkedni kezd, vissza kell menniük a hibernátorba, akár megtalálják a lepárlót, akár nem.
Dallas a gigantikus, lebegő gyárra gondolva megpróbálta elképzelni, hogy a fizetésükből mennyi ideig kellene törleszteni az okozott kárt.
Parker válasza reményt keltő volt.
- Rendben lesz. De ne feledd, ez csak barkácsmunka. A végleges javításokat csak szárazdokkban lehet elvégezni.
- És addig ki fog tartani?
- Muszáj lesz neki, hacsak nem keveredünk túl nagy örvénybe felfelé menet. Az kiégetheti az új cellákat… és akkor annyi. Még egyszer nem tudjuk megcsinálni.
- Úgyhogy jobb lesz, ha vigyáztok rá - tette hozzá Brett a gépház irányító központjából.
- Hallom. Majd vigyázunk. Nincs más dolgunk, mint elérni a nulla g-t, és máris a helyi nap vonzásába kerülünk. Akkor akár szétdurranhat az összes cella, mint a pattogatott kukorica, de addig tartsátok egyben őket, ha kell, puszta kézzel.
- Mindent megteszünk - felelte Parker.
- Híd kikapcsol. - Dallas a Nostromo fedélzeti tisztjéhez fordult. Ripley most Kane helyett is dolgozott.
- Vidd fel száz méterre, és húzd be a támasztékokat mondta, majd visszafordult a saját műszerfala felé -, én majd stabilizálom.
- Száz méter - jelentette Ripley a műszereit figyelve. Odakint felerősödött a vihar, mintha csak a porlepte felszínről felszökkenő vontató keltette volna életre. A hajó százméternyi magasságban lebegett, alatta porfelhő örvénylett. A vaskos, oszlopszerű lábak, amin a Nostromo eddig nyugodott, most lassan visszabújtak fémházukba. Gyenge huppanás hallatszott, amit a számítókép közlése követett:

TÁMASZTEKOK BEVONVA

Ripley is bejelentette:
- Zárom a pajzsokat.
Fémlemezek siklottak a támasztékok fölé, kirekesztve a porszemcséket és az idegen atmoszférát.
- Minden rendben - jelentette Ash.
- Oké, Ripley. Kane nincs itt, az ő feladata is rád hárul. Vigyél fel minket.
Ripley a könyökével előrenyomott Kane műszerfalán egy kart. Odakint a moraj már alábbhagyott, és nem hallatszott be semmi, így jobban tudtak a munkára koncentrálni. A Nostromo enyhén ívelt pályán megindult felfelé.
- Növelem a teljesítményt - mondta Ripley miközben megnyomott egy gombot -, aztán mehetünk.
A csillagok felé fordulva a vontató a hirtelen gyorsulástól előredőlt. Erőteljes szélrohamok csapódtak a kemény ötvözött fémburkolatnak, de sem a hajó sebességét, sem az irányát nem tudták megváltoztatni.
Lambert figyelmét egyetlen műszer kötötte le.
- Ezer méter, és emelkedik. Irány rendben. Orbitális pályára állás öt egész harminckét század másodperc múlva. - Ha addig még egy darabban leszünk, tette hozzá magában.
- Nem rossz - morogta Dallas, miközben a műszerfalán lassan fedésbe kerülő két vonalat figyelte. - Mesterséges gravitációt bekapcsolni.
Lambert átállította az egyik kapcsolót. A hajó mintha megtorpant volna. Dallas gyomra tiltakozni kezdett, amint a maguk mögött hagyott apró világ gyengülő tömegvonzását felváltotta a kérlelhetetlen, állandó nehézségi erő.
- Bekapcsolva - jelentette Lambert, miután saját belső szervei is rendeződtek.
Ripley tekintete egyik képernyőről a másikra ugrált. Ha csak apró eltérést talált is, azonnal korrigálta.
- Instabil a nyomás. Megváltoztatom a vektort. - Rákönyökölt az egyik kapcsolóra, és elégedetten figyelte, amint a folyadéktű visszamászik a helyére.
- Kiegyenlítés eredményes. Nyomás helyreállt.
Dallas már kezdte azt hinni, hogy probléma nélkül megússzák, amikor heves rázkódás futott végig a hídon. Egy pillanatra megrémültek, de az eset nem ismétlődött meg.
- Mi a franc volt ez? - kérdezte Dallas. Válaszként az interkom kezdett csipogni.
- Te vagy az, Parker?
- Igen. Egy kis baj van idelent.
- Komoly?
- A jobb oldali szívótorok átforrósodott. Megnézheted, ha nem hiszed.
- Meg tudod csinálni?
- Ugratsz? Kiiktattam.
- Nyomáskiegyenlítés megismételve - jelentette be Ripley ünnepélyesen.
- Csak addig tartsd egyben, amíg a rakományt elérjük. - Mit gondolsz, min dolgozunk idelent?
Még a hídon is hallani lehetett, hogy a hajtóművek zaja megváltozott. Senki nem nézett a szomszédjára, nehogy az észrevegye a félelmét.
Egy kissé lassabban, de még mindig akadálytalanul szelve az örvénylő felhőket, a Nostromo folytatta útját az űrbe, hogy ott találkozzon a sodródó lepárlóval.
Ellentétben a híd viszonylagos nyugalmával, a gépteremben lázas munka folyt. Brett épp most mászott ki izzadtan az egyik csőből, és azt kívánta, bárcsak másutt lehetne.
- Alakul? - kérdezte Parker kintről.
- Ja. Azt hiszem. Az istenverte por akadályozza a beszívást. A kettes megint túlhevült.
- Azt hiszem, azt is ki kéne iktatni.
- Azt csináltam. A szűrőket megint ki kell venni, hogy kitisztítsuk. A francos motorok túlságosan kényesek.
- Hát nem arra készültek, hogy ilyen hurrikánokon repüljünk át velük.
- Parkernek eszébe jutottak a többiek. - Köpök rá. Még két perc, és kint vagyunk.

* * *

Egy újabb rázkódás reszkettette meg a hidat. Dallas először a gépházat akarta hívni, de aztán úgy gondolta, mégsem teszi. Ha Parkernek jelenteni valója lesz, úgyis ideszól. Gyerünk, gyerünk, irány felfelé, sürgette magában. Megfogadta, hogy ha Parker és Brett még néhány percig egyben tartja a hajót, megadja nekik a külön részesedést, amiért annyira nyafognak. Az egyik műszer jelezte, hogy a külső gravitáció gyorsan csökken. Csak még egy perc, gondolta, és kezével önkéntelenül is meg paskolta a műszerfalat. Csak egyetlen nyamvadt perc.
Átszakítva a felhőtakarót, a Nostromo kitört a nyílt űrbe. Egy perccel és ötven másodperccel később Dallas műszerfalán a gravitációs indikátor órája nullára esett.
Ez volt a jel, amire szívből jövő üdvrivalgás tört ki a hídon. - Megcsináltuk! - Ripley kimerülten dőlt hátra a párnázott ülésben. - A szentségit, megcsináltuk!
- Amikor az első rázkódást éreztem, és csökkent a sebesség, nem hittem, hogy valaha is kiérünk - vallotta be Dallas. - Láttam magam előtt, ahogy a sziklafalnak csapódunk. Igaz, hiperhajtásra kapcsolhattunk volna, de akkor elveszítjük a lepárlót.
- Ne aggódj - mosolygott Lambert. - Inkább leszálltunk és ott maradtunk volna. Akkor most a mi vészjelzőnk is működne. Mi pedig pihenhetnénk a hiperálomban mindaddig, amíg egy másik szerencsés legénységet ki nem rugdalnak a fagyasztóból, hogy jöjjenek, és mentsenek meg minket.
Nem beszélek most a részesedésről, gondolta magában Dallas. Majd meglepem vele őket, ha Föld körüli orbitális pályán leszünk. Elég lesz annyi, ha szóban megdicsérem a gépészeket. Bekapcsolta az interkomot.
- Szép munka volt, fiúk! Hogy bírja?
- Most, hogy már kint vagyunk a porból, úgy dorombol, mint Jones. - Hirtelen éles, reccsenő hang hallatszott a hangszóróból. Dallas a szemöldökét ráncolta, nem tudta, mi az. Aztán rájött, hogy nyilván Parker nyitott ki egy sörösdobozt a mikrofon előtt. 
- Csak egy könnyű esti séta volt - folytatta a gépész büszkén. Ha mi megcsinálunk valamit, akkor az meg van csinálva. - Gurgulázó hang hallatszott a hangszóróból, amint Parker nyelni kezdte a sört.
- Jól csináltátok - erősítette meg Dallas. - Most pihenjetek. Mind a ketten megérdemlitek. Még valamit, Parker!
- Igen, kapitány?!
- Majd, ha a Föld közelében leszünk, és megint hívlak titeket, a sört tartsd messzebb a mikrofontól.
A gurgulázás abbamaradt. Dallas elégedetten kikapcsolt, és azt mondta:
- Vegyük fel a pénzt, és menjünk haza. Lambert kérem, vigye a kocsit a garázsba.
A Nastromo emelkedési szöge csenni kezdett. Néhány perc elteltével halk, csipogó hang hallatszott a navigátor felől.
- Megvan a lepárló - közölte Lambert a társaival. - Pontosan ott, ahol lennie kell.
- Oké. - Dallas állított a vezérlésen. - Vigyél mellé, és állj be dokkoláshoz.
A vontató lassan a hegynyi fém- és műanyag építményhez igazította pozícióját. Ripley megnyomott egy gombot, és a Nostromo farral a lepárló felé fordult.
- Dokkolóhelyzet - mondta.
- Összekapcsolódunk. - Dallas most egyetlen ernyőre koncentrált, miközben az ujját egy vörös gomb felett tartotta.
- Visszaszámlálás. - Ripley figyelme két képernyő között oszlott meg. - Távolság húsz… tizenöt… kész. - Rácsapott egy kapcsolóra.
Dallas meg a vörös gombra.
- Hajtómű kikapcsolva, energiaellátás szinkronizálva. Inerciális kapcsolat létrejött. Hiperhajtást kireteszelni.
- Kireteszelve - jelentette Ripley - Összekapcsolás befejezve.
A kireteszeléssel a hipermeghajtó mezőt a Nostromo kiterjesztette az egész lepárlóra. Az most megint velük együtt utazik, és ettől kezdve a hajó átlépheti a fénysebességet.
- Irány a Föld! - mondta Dallas határozottan. - Gyújtsd be a főhajtóművet, Ripley!
- Örömmel.
- Irány kiszámítva és betáplálva - közölte Lambert egy perccel később. - Ideje hazamenni.
Magában még hozzátette: Lábaim, vigyetek innen el! Ripley átállította a főkapcsolót. Az aprócska világ a fogva tartott idegen hajóval együtt eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. A Nostromo elérte, majd túlszárnyalta a fénysebességet. Fényudvar vette körül a lepárlót és a hajót. Előttük kékké váltak, mögöttük vörösbe fordultak a csillagok.
A legénység hat tagja megkönnyebbülten tartott hazafelé. A legénység hat tagja, és még valami, amit Kane-nek hívtak.

* * *

Körbeülték a zsúfolt asztalt, és kávét, teát vagy más meleg italt kortyoltak, ki-ki ízlése és szokása szerint. Laza testtartásuk elárulta, hogy az előző órák idegfeszültsége szűnőben van. Háttal a szék támlájának dőlve lábukat hanyagul átvetették a karfán.
Lambert még odafent maradt a hídon, hogy elvégezze az utolsó irányellenőrzéseket, mielőtt ő is ellazít. Ash a gyengélkedőbe ment, Kane-t figyelte.
Az étkezőben a másodtiszt és állapota volt a fő beszédtéma.
Parker felhajtotta a gőzölgő teát, gusztustalanul csettintett a nyelvével, és szokásos magabiztosságával így szólt:
- Az lesz a legjobb, ha lefagyasztjuk. Azzal megállíthatjuk azt az istenverte betegséget is.
- Nem tudjuk, hogy a fagyasztás miként befolyásolná az állapotát - érvelt Dallas. - Lehet, hogy csak rosszabbodna tőle. Ami a földi betegségeket gyógyítja, lehet, hogy ezt éppen súlyosbítja.
- Még a kockázat is jobb, mint a semmittevés - hadonászott Parker a csészéjével, mint valami bottal. - És a robotdoki se tesz már jó ideje semmit. Akármi is a baja, meghaladja a képességeit, ahogy Ash mondta. Az az orvosi számítógép csak a tengeribetegséget meg a csonttörést tudja kezeled, az ilyesmit nem. Mindannyian tudjuk, hogy Kane-nek különleges gyógymódra volna szüksége.
- Amit szerinted mi nem tudunk megadni neki - válaszolt Dallas.
- Úgy van. - Parker hátradőlt a székében. - Pontosan. Ezért hát azt mondom, fagyasszuk le, amíg haza nem érünk, és egy idegen betegségekre specializálódott doktor kezelésbe nem veszi.
- Ja - helyeselt Brett.
Ripley megrázta a fejét.
- Akármit mond, te mindig rávágod, hogy "ja". Tudsz róla, Brett?
- Ja.
Ripley a gépész felé fordult.
- Mi a véleményed erről, Parker? A társad mindenben téged követ, és folyton azt mondja, hogy ja. Mint egy papagáj.
- Brett így született. - Parker a kollégájára pillantott: - Mi vagy te, papagáj?
- Ja.
- Csapja már le valaki! - Dallas azonnal megbánta ezt a kitörést. Egy kis lazítás jót tesz a társaságnak, ő meg leinti őket. Mi szükség volt erre? A vontató személyzetének tagjai között teljesen fesztelen kapcsolat van, nem főnök-beosztotti viszony Akkor hát miért érezte hirtelen úgy, hogy meg kell játszania a parancsnokot?
Talán mert válságos helyzetben vannak, és kell lennie valakinek, aki hivatalosan is ura a helyzetnek. Nem tud szabadulni a felelősségtől. Átkozott munka. Eddig a legtöbb baj Parkerrel és Ripleyvel volt. Különösen Parkerrel. A gépészek igazán visszahúzódhatnának a saját birodalmukba, és jobban tennék, ha nem foglalkoznának olyasmivel, ami nem rájuk tartozik. Amíg működésben tartják a hajtóművet és a hajó egyéb rendszereit, semmi másért nem tartoznak felelősséggel.
Dallas utált dönteni. Ő csak egy öreg vontató pilótája, nem egy menetrendszerű járaté. Nem is vágyott ennél többre soha. Vontatókapitányként ideje legjavát a hiperálomban tölthette, ahol nem volt más dolga, mint álmodni és a bérét szaporítani. Alvás közben nem kellett döntéseket hoznia.
Abban reménykedett, hogy nemsokára mindannyian visszatérhetnek hibernátoraik kényelmébe. A tűk majd leereszkednek, és ereikben megint szétárad az altatószer, amely elzsibbasztja az agyukat, és elviszi őket egy olyan világba, ahová nem tudnak betörni egy barátságtalan univerzum kellemetlen meglepetései.
Már csak a kávét kell meginni.
- Kane-nek karanténba kell mennie - mondta elgondolkodva, miközben kortyolt a bögréjéből.
- Igen, és nekünk is.
Ripley megrémült ettől a gondolattól. Érthető. Nem elég, hogy a Földig az egész utat teljes elszigeteltségben töltik, még utána is el lesznek különítve, amíg az orvosok meg nem állapítják, nem szedtek-e össze valami nyavalyát, mint Kane. Zöld fű a lába alatt, kék ég a feje felett: ezek töltötték be a gondolatait. Tengerpartot látott, derűs vidéket, kisvárost valahol El Salvador partvidékén. Nehéz megválni ezektől a képektől.
Mindenki a belépő felé fordult. Lambert fáradtnak és levertnek látszott.
- Mit szólnátok, ha egy kicsit elrontanám a kedveteket? kérdezte a többiektől.
- Megrémítesz - mondta Dallas, és lélekben máris felkészült arra, amit hallani fog. Ő tudta, hogy a navigátor miért maradt olyan sokáig a hídon.
- A számításaim szerint a kerülő miatt összesen…
- A lényeget mondd - szólt rá Dallas. - Azt tudjuk, hogy kimentünk megkeresni az ismeretlen adót. Milyen messze van a Föld?
Lambert kitöltötte a kávéját, hátradőlt a székben, és szomorúan közölte:
- Tíz hónapra.
- Krisztusom! - Ripley a csészéjébe temetkezett. A felhők, a fű, a tengerpart hirtelen oly távolivá váltak, minden kékeszöld ködbe burkolózott. Az is igaz viszont, hogy tíz hónap a hiperálomban majdnem ugyanannyi, mint egy hónap. De az agyuk a valós időt követte. Ripley mégis szívesebben hallott volna hat hónapot, mint tízet. Az interkom figyelemfelkeltő hívása szakította félbe az elmélkedését. Dallas fogadta a hívást.
- Mi a helyzet. Ash?
- Gyere azonnal, és nézd meg Kane-t. - A felszólításban volt valami sürgető, ugyanakkor jó adag bizonytalanság is. Dallas felpattant, és a többiek is követték a példáját.
- Van valami változás az állapotában? Komoly? - Egyszerűbb, ha gyorsan idejössz, és megnézed. Versenyfutás kezdődött a folyosón. - A gőzölgő kávé ott maradt az asztalon.
Borzalmas rémképek hálózták be Dallas gondolatait, miközben a gyengélkedő felé tartott a többiekkel együtt. Milyen hátborzongató utóhatása lehet az idegen betegségnek? Dallas szürke kezek tömegét képzelte el, amint a hátukon nedvesen csillogó szemükkel rájuk meredve ellepik a falakat, vagy leprás fekélyeket, amik beborítják a szerencsétlen Kane rothadó tetemét.
Mire odaértek, lihegtek a sietségtől. A betegszobát nem lepték el az idegenek. Semmiféle elváltozás, fekély vagy egyéb nem borította a másodtiszt testét. Ash meglehetősen leegyszerűsítette a dolgot, amikor csak annyit közölt, hogy az állapota megváltozott.
A másodtiszt a vizsgálóasztal peremén ült. Csillogó szemén látszott, hogy teljesen magához tért.
- Kane? - Lambert nem akart hinni a szemének. - Jól vagy? - Úgy néz ki, gondolta magában, mintha semmi sem történt volna vele.
- Kérsz valamit? - kérdezte Ripley, amikor Lambert nem kapott választ a kérdésére.
- Kiszáradt a szám. - Dallasnak hirtelen eszébe jutott, hogy Kane ebben az állapotában olyasvalakire emlékeztet, aki most tér magához az amnéziából. A másodtiszt ébernek és egészségesnek látszott, de valami miatt zavarodott volt, mintha a gondolatait rendezgetné. - Kaphatnék egy kis vizet?
Ash gyorsan az automatához sietett, megtöltötte a plasztikpoharat, és Kane felé nyújtotta. A másodtiszt egyetlen kortyintásra megitta. Dallas megállapította, hogy izmainak mozgáskoordinációja normálisnak látszik. A keze, a szája ivás közben reflexszerűen működött.
A helyzet kimondhatatlanul örvendetes, de egyben nevetséges is volt. Valami baja kell, hogy legyen!
- Még! - Kane csak ennyit mondott, s továbbra is úgy viselkedett, mint aki teljesen ura önmagának. Ripley talált egy nagyobb edényt, színültig megtöltötte, és odanyújtotta Kanenek. Az úgy döntötte le a torkán a tartalmát, mint aki már tíz éve bolyong a sivatagban, majd zihálva visszaroskadt a párnázott asztalra.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Dallas. - Borzalmasan. Mi történt velem?
- Nem emlékszel? - kérdezte Ash.
Az amnéziával tehát közelebb jártam a valósághoz, mint hittem, gondolta Dallas magában. Kane enyhén megrázkódott, rég nem használt izmai erőteljesen összerándultak. Mély lélegzetet vett.
- Nem emlékszem semmire. Még a nevemre sem.
- Csak a próba… a vizsgálat kedvéért - mondta Ash a hivatásától hajtva - hogy hívnak?
- Kane. Thomas Kane.
- Ez minden, amire emlékszel?
- Pillanatnyilag. - Kane lassan végigjártatta tekintetét az aggódó arcokon. - Emlékszem mindannyiótokra, de a nevetek most nem jut az eszembe.
- Majd eszedbe jut - nyugtatta meg Ash. - Tudod a saját nevedet, és emlékszel az arcokra. Ez jó kezdet. Annak a jele, hogy nem teljesen vesztetted el az emlékezetedet.
- Fáj valamid? - Mindenki meglepetésére a szenvtelen Parker volt az, aki az első értelmes kérdést feltette.
- Mindenem. Úgy érzem, mintha valaki hat évig csépelt volna egy bottal. - Megint felült az asztalon, a lábát lelógatta, és elmosolyodott. - Istenem, de éhes vagyok. Meddig voltam kiütve?
Dallas még mindig hitetlenkedve bámulta a látszólag sértetlen embert.
- Néhány napig. Egészen biztosan nem tudsz visszaemlékezni arra, ami veled történt?
- Nem, semmire.
- Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - kérdezte Ripley - Nem tudom.
- Velem meg Dallasszal voltál egy furcsa bolygón felderítő úton. Emlékszel, mi történt ott? - kérdezte Lambert.
Kane a homlokát ráncolta, igyekezett eloszlatni a ködöt, amely az emlékeire telepedett. A valódi emlékképek kínok között törtek elő a homályból, fájdalmas és hiányos töredékekké álltak össze.
- Csak egy borzalmas álomra valamiféle fulladásról. Hol vagyunk most? Még a bolygén?
Ripley a fejét rázta.
- Nem. Legnagyobb örömömre a hiperűrben vagyunk, úton hazafelé.
- Készen arra, hogy visszamenjünk a fagyasztóba - tette hozzá Brett. Ő is éppúgy vágyott már a hiperálom nyugalmára, mint a többiek. Elege volt a valóság rémségeiből.
A feléledt Kane látványa nehezen volt összeegyeztethető azzal az idegen szörnnyel, amit magukkal hoztak a fedélzetre, pedig a megdermedt lény ott van, bárki megnézheti, mozdulatlanul pihen a sztázistartályban.
- Én is azt szeretném - mondta Kane gyorsan. - Szédülök, és fáradt vagyok, a fagyasztó nélkül pedig nem tudnék elaludni. - Gyorsan körülnézett a betegszobában. - Most azonnal éhen halok. Enni akarok, mielőtt lemegyünk.
- Én is éhes vagyok - mondta Parker, és a gyomra máris megkordult. - A hiperalvásból nem kellemes üres gyomorral felkelni. Jobb teli hassal lefeküdni. Úgy könnyebb az ébredés.
- Semmi kifogásom ellene - szólt a kapitány.
Dallas úgy érezte, nincs akadálya az ünneplésnek. Bár különleges fogásokra nem számíthatnak, egy kis lakomát azért csaphatnak.
- Kajálunk egyet lefekvés előtt…

IX.

Kávé és tea egészített ki minden terítéket a zsúfolt asztalon. Mindenki lassan evett, élvezettel, bár ez nem a robotszakács udvarias kiszolgálásának volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy végre újra együtt lehetett az egész legénység.
Csak Kane evett másként: ő farkasétvággyal eregette magába a rengeteg műhúst és zöldségpótlót. Két normál adaggal már végzett, éppen a harmadiknak állt neki, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy lassítani akarná a tempót. Jones, a macska mit sem törődve az emberi falánkság eme megnyilvánulásával, élvezettel falta az ételt az asztal közepén.
Kane felpillantott, és kanalát a többiek felé emelve, teli szájjal beszélni kezdett:
- Amint visszatérünk, az első dolgom az lesz, hogy eszem valami tisztességeset. Kikészülök ettől a műkajától. Nem érdekel, hogy mit mondanak a Társaság kézikönyvei, érezni rajta, hogy recirkulált étel. Minden egyforma ízű, és semmi fűszer nincs benne.
- Ettem már ennél rosszabbat is - kommentálta Parker elgondolkodva. - Igaz, volt már jobb is.
Lambert rosszallóan pillantott a gépészre, kanala félúton megállt a tányér és a szája között.
- Akinek ez nem tetszik, annak még ilyet sem adnék.
- Úgy értem, nekem ízlik - magyarázta Parker, és gyorsan belapátolt egy kanállal.
- Nem ugratsz? - Kane nem hagyta abba az evést, de gyanakvó pillantást vetett Parkerre, mintha azt feltételezné, hogy a gépész fejében nincs valami rendben.
Parker azon igyekezett, hogy a szavai ne magyarázkodásnak tűnjenek.
- Tényleg nagyon finom. Biztosan nektek is ízlik.
- Hát persze - vágott vissza Kane. - Igazán tudhatnád, miből készült.
- Tudom, miből van - válaszolta Parker. - És akkor mi van? Most ennivaló. Ahogy tömöd magadba, látom, téged se nagyon zavar.
- Már megbocsáss - Kane egy hatalmas falatot gyömöszölt a szájába -, de én eddig koplaltam. - Az asztal fölött a többiekre nézett. - Szerintetek az amnézia az étvágyra is hatással van?
- Egy frászt. - Dallas a saját porciójának maradványait piszkálgatta. - Amíg a robotdokiban voltál, semmi mást nem kaptál, csak folyadékot. Cukoroldatot, sóoldatot meg ilyesmit. Hogy egyáltalán életben maradj. Nem csodálom, ha kiéheztél.
- Aha. - Kane megint bekapott egy hatalmas falatot. - Ez olyan, mint a… mint a… - Összerándult, az arca eltorzult, aztán zavartan és rémülten pillantott a többiekre.
Ripley feléje hajolt.
- Mi az… valami baj van? Van valami a kajában? - Nem… nem hiszem. Jó az íze. Nem hiszem…
Megint a mondat közepén hagyta abba. Az arca eltorzult, és hangosan hörögni kezdett.
- Akkor mi bajod van? - kíváncsiskodott Lambert aggódva.
- Nem tudom. - Az arca újra görcsbe rándult. Úgy nézett ki, mint egy bokszoló, akit gyomorszájon vágtak. - Görcseim vannak, és egyre rosszabb…
Nyugtalan pillantásokkal figyeltéi másodtiszt vergődését és zavarodottságát. Kane hirtelen nagyot nyögött, és mindkét kezével az asztal szélére csapott. Ujjai elfehéredtek, karján az izmok kidagadtak. Egész teste reszketett, mintha fázna, holott a helyiségben kellemes meleg volt.
- Lélegezz mélyeket, az segít - tanácsolta Ash, amikor látta, hogy senki nem szólal meg.
Kane megpróbálta. De a mély lélegzetvétel üvöltésbe fordult. - Ó, istenem, de fáj! Fáj! Fáj! - Tántorogva felállt, még mindig reszkető kezével az asztalt szorongatta, mintha attól tartana, hogy az felborul. - Áááá!
- Mi az? - kérdezte Brett kétségbeesetten. - Mi fáj? Valami a…
Kane gyötrelmes arckifejezése egy pillanat alatt elhallgattatta Brettet. Gyorsabban, mintha rákiáltottak volna. A másodtiszt újra metróbált felállni az asztaltól, de nem sikerült neki, megint visszahanyatlott. Többé nem tudott uralkodni a testén. Szeme kidülledt, és hosszú, vérfagyasztó sikoly tört fel a torkán. Betöltötte a helyiséget, a jelenlévők mind megdermedtek.
- A trikója… - motyogta Ripley, aki ugyanúgy meg volt rémülve, mint Kane, csak más okból. Az összecsuklott másodtiszt mellére mutatott.
Kane trikóján tenyérnyi vörös folt jelent meg. Gyorsan szétterjedt, hamarosan óriási vörös kört alkotott a mellén. Repedés hangja hallatszott: Kane trikója, mint a dinnye héja, szétvált, kétoldalt szétnyílt, és egy aprócska, öklömnyi fej vágódott ki belőle. Szája tele volt éles, vértől szennyes foggal. A bőre sápadt, piszkosfehér volt, de bíborvörös nyálka borította. Külső szervek nem látszottak rajta, még szeme sem volt. Undorító, bűzös, nehéz szag facsarta az orrukat.
Most a többiek kezdtek üvöltözni, s a páni rémület kiáltásai közepette ugráltak el az asztaltól.
A macska ösztönösen megelőzte őket. Farkát az égnek meresztve, szőrét felborzolva, két hatalmas ugrással kint termett a helyiségből.
A foggal teli koponya megrázta magát, és mászni kezdett kifelé. Egy pillanatig úgy látszott, mintha Kane torzójának folytatása volna. A fej és a nyak egy ízelt testhez csatlakozott, amit ugyanaz a fehér bőr fedett. Karmos keze és lába segítségével hihetetlen gyorsasággal kászálódott ki Kane hasából. Húscafatokat maga után vonszolva, egy pillanatra megállt az asztalon a tányérok között. Vért és szennyet hagyott maga mögött. Dallast dögevőre emlékeztette, amelyik most húzta ki a fejét a tetemből, amelyből lakmározott.
Mielőtt bármelyikük is magához tért volna, az idegen lekacsázott az asztalról, és egy gyík fürgeségével tűnt el a nyitott ajtón át a folyosó irányában.
Lassan kiengedték visszatartott lélegzetüket, de alig tudtak megrnozdulni. Kane teste tehetetlenül hevert a székben, feje hátrahanyatlott, szája nyitva volt.
Dallas még hálás is lehetett mindezért. Ez azt jelentette, hogy egyiküknek sem kell a történtek miatt Kane szemébe néznie.
Hatalmas, roncsolt szélű lyuk tátongott a másodtiszt mellén. Dallas még ilyen távolságból is jól látta, hogy belső szervei félre voltak nyomva, s így a lény számára megfelelő nagyságú üreg maradt. Az asztalon és a padlón törött edények hevertek. Az ételmaradékokat vér borította.
- Nem, nem, nem, nem - ismételgette Lambert értetlenül az asztalra meredve.
- Mi volt ez? - motyogta Brett, miközben tekintetét nem tudta levenni a tetemről. - Mi az isten volt ez?
Parker szédült, most eszébe sem jutott, hogy Ripleyn gúnyolódjon, aki elfordulva öklendezni kezdett.
- Egész idő alatt benne volt, és nem is tudott róla.
- Keltetőnek használta - gyártotta máris az elméletet Ash -, mint némelyik darázs teszi a pókkal a Földön. Először megbénítja a pókot, majd lerakja petéit a testébe. Amikor a lárvák kikelnek, enni kezdik…
- Az isten szerelmére! - sikoltotta Lambert magához térve a transzból. - Kussolj már!
Ash láthatóan megsértődött.
- Én csak… - Elkapta Dallas pillantását, alig észrevehetően bólintott, és gyorsan témát váltott. - Világos, hogy mi történt.
- A sötét folt a vizsgáló monitorán. - Dallas nem érezte jól magát. Kíváncsi lett, vajon a társai ugyanúgy reszketnék-e, mint ő. - Nem a lencse hibája volt. Őbenne volt. Miért nem mutatta ki a röntgen?
- Semmi okunk nem volt, egyáltalán semmi, hogy ilyesmire gondoljunk - magyarázkodott Ash. - Amikor vizsgáltuk, a folt túl kicsi volt ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. És úgy nézett ki, mintha a lencse hibája volna. Helyesebben mondva akár egy piszokfolt is lehetett volna.
- Nem tudlak követni.
- Lehetséges, hogy ebben a fejlődési stádiumában a lény olyan természetes mezőt gerjeszt maga körül, amely felfogja és elnyeli a különféle sugárzásokat. Nem úgy, mint első formája, a kéz, amibe könnyedén beleláthattunk. Más lények is képesek ilyen erőteret gerjeszteni. Ezt számunkra érthetetlen biológiai szükségletek miatt teszik, illetve azért fejlesztik ki, hogy olyasmi ellen védekezzenek, amire én még gondolni sem merek.
- Tehát - jegyezte meg Ripley - megint van egy idegenünk. Lehet, hogy ez ugyanolyan rosszindulatú és kétszer olyan veszélyes.
Kihívó pillantást vetett a kutatótisztre, de Ash ezúttal nem tudott vagy nem akart vitába szállni vele.
- Igen, és szabadon kószál a hajóban. - Dallas kelletlenül odalépett Kane teteméhez. A többiek lassan követték. Meg kellett vizsgálni, nem számít, mennyire tartják kellemetlennek. Parker sokatmondó piIlantást vetett Lambertre. Lambert Ash-re és így tovább, körbe. Odakint a hatalmás és fenyegető világűr súlyosan nehezedett a Nostromóra, mialatt a halál nehéz, édeskés illata bekúszott a szűk helyiségből kivezető folyosókra…

* * *

Parker és Brett a közlekedőaknán át leereszkedett a szerelőszintre, hogy csatlakozzon a keresésbe belefáradt, csüggedt társaihoz.
- Semmi nyoma? - kérdezte Dallas a többiektől. - Semmi furcsa illat, se vér - tétovázott egy pillanatig -, se Kane darabjai?
- Semmi - mondta neki Lambert.
- Semmi - visszhangozta Ash csalódottan. Parker leporolta a zubbonyát.
- Egyetlen istenverte nyomot sem találtunk. Ez tudja, hogyan kell elrejtőzni.
- Nem láttuk - erősítette meg Brett. - Elképzelni sem tudom, hol lehet. Bár vannak a hajónak olyan részei, ahová mi nem férünk be. De nem hiszem, hogy azokban a csatornákban bármi is életben tudna maradni.
- Ne feledd el azt a környezetet, ahol a… - Dallas Ash-re pillantott. - Hogy nevezted az első állapotát?
- Lárva előttinek. De csak megpróbáltam behatárolni. El sem tudom képzelni a fejlődési fokozatait.
- Igen. Nos, ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen volt az első megtestesülése. Tudjuk, mennyire szívós és alkalmazkodó. Nem csodálkoznék, ha a reaktorkamra tetején találnánk meg a fészkét.
- Ha tényleg ott van, a közelébe se mehetünk - figyelmeztetett Parker.
- Akkor reménykedjünk, hogy az ellenkező irányba ment. - Meg kell találnunk - Ripley kijelentése mindannyiuk aggodalmát kifejezte.
- Miért nem megyünk inkább a hibernátorba? - javasolta Brett. - Visszapumpáljuk a levegőt a tartályokba, és akkor megfullad.
- Először is nem tudjuk, meddig bírja levegő nélkül - vitatkozott hevesen a fedélzeti tiszt. - Lehet, hogy nincs is szüksége levegőre. Csak szája volt, orra nem.
- Semmi nem létezhet valamilyen atmoszféra nélkül. Brett érve nem hangzott valami meggyőzően. Ripley rávillantotta a tekintetét.
- Fogadnál is rá? - Amaz nem válaszolt. - Meg aztán csak egy ideig volna levegő nélkül. Addig pótolni tudná a számára szükséges gázokat mondjuk… az ételéből. Jó kis csemege volnánk neki ott a fagyasztóban. Emlékszel még, hogy az első milyen könnyen áthatolt Kane sisakján? Ki tudja, ez nem képes-e ugyanazt megtenni a fagyasztóval? - Lemondóan megrázta a fejét. - Semmiképpen nem megyek le addig, amíg meg nem találtuk, és meg nem öltük.
- De nem tudjuk megölni. - Lambert tehetetlenségében a padlót rugdosta. - Ami a belső felépítését illeti, valószínűleg megegyezik az első változatéval. Ha így van, és megpróbáljuk lézerrel megsebesíteni, mindent telefröcskölhet a savas testnedvével. Ez jóval nagyobb, mint a kéz volt. Ha ugyanaz szivárog ebből is, akkora lyukat égethet a burkolatba, hogy be sem tudjuk foltozni. Mindannyian tudjátok, hogy csak ép burkolattal lehetséges a fénysebességnél gyorsabb utazás, nem is szólva a belső héj mögött húzódó vezetékek esetleges károsodásáról.
- A kurva anyját - morogta Brett. - Ha nem tudjuk megölni, mihez kezdünk vele, ha megtaláltuk?
- Valahogy fel kell hajtanunk - mondta Ripley -, és el kell kapnunk. Utána meg kidobjuk az űrbe. - Helyeslést várva Dallasra pillantott.
A kapitány némi gondolkodás után megszólalt: - Nincs más megoldás, meg kell próbálni.
- Ha tovább beszélgetünk, és nem keressük, mindegy lesz, mit határozunk - figyelmeztette őket Ash. - A létfenntartó rendszerünk olyan, hogy csak kevés időt tölthetünk a hibernátoron kívül. Nagyon kevés időt. Azt javaslom, sürgősen kezdjük meg a szervezett kutatást.
- Rendben van - egyezett bele Ripley gyorsan. - Gyerünk. - Nem - mondta Dallas olyan furcsa hangon, hogy mindannyian fölkapták rá a fejüket. - Először valami mást kell megtennünk. - Hátrapillantott a folyosó felé, ahol a szűk átjáróban látni lehetett Kane testét.
Különféle anyagokból készítettek gyorsan egy hevenyészett szemfedőt, amit tű hiányában Parker lézerpisztolyával hegesztettek össze. Csapnivaló kontármunka volt, és ettől mindenki zavarba jött, miközben minden ceremónia nélkül a főzsiliphez cipelték a tetemet. Azzal vigasztalták magukat, hogy minden tőlük telhetőt megtettek.
Le is fagyaszthatták volna, hogy a Földön méltó temetést kapjon, de jobb ezt most azonnal tisztán elrendezni, és elfeledni az egészet, amilyen gyorsan csak lehet.
Amint újból elfoglalták helyüket a hídon, a depresszió sűrű ködként telepedett rájuk. Dallas a monitorokat figyelve rosszkedvűen közölte:
- Belső ajtó zárva. Ripley bólintott.
- Túlnyomás rendben?
Újabb bólintás. Dallas tétovázott, egyik komor arcról a másikra pillantott. Senki nem nézett vissza rá.
- Akar valaki mondani valamit?
Természetesen nem volt mit mondani. Kane meghalt. A legénység tagjai közül senkinek nem volt ereje ahhoz, hogy megszólaljon.
Csak Lambert jegyezte meg: - Essünk már túl rajta.
Dallas arra gondolt, hogy ez nem volt éppen nekrológnak való kijelentés, de ő sem érezte másként, mint hogy csak az idejüket vesztegetik. Intett.
Ripley meghúzott egy kart. A zsilip külső ajtaja kinyílt, s a tetem kirepült az űrbe.
Könyörületesen gyors temetés volt. Dallas még magában sem merte egyszerűen "elintézés"-nek nevezni. Kane távozása tisztább volt, mint a halála. Utolsó, gyötrelmes üvöltése még most is ott visszhangzott az agyában.
Az étkezőben gyűltek össze újra. Most könnyebb volt megvitatni a helyzetet, mert ismét feszültség nélkül nézhettek egymás szemébe. Meg aztán nem kellett senkinek külön szólni, hogy segítsen kitakarítani az étkezőt.
- Ellenőriztem a létfenntartó rendszert - mondta Ripley Serkentőszerekkel még egy hétig kibírjuk. Esetleg még egy napig, de tovább nem.
- És utána? - vakargatta az állát Brett. - Elfogy az étel és az oxigén. Ennivaló nélkül még bírnánk, de oxigén nélkül nem megy Végső esetben pedig kipróbálhatjuk, milyen a recirkulálatlan étel íze.
Lambert grimaszt vágott a nem éppen étvágygerjesztő perspektívát hallva.
- Kösz, de akkor inkább meghalok.
- Rendben van. - Dallas megpróbált magabiztosnak tűnni. - Tehát egy egész hetünk van rá, hogy megtaláljuk az idegent.
Brett a padlót nézegette.
- Még mindig azt mondom, hogy ki kellene szivattyúzni a levegőt. Lehet, hogy akkor elpusztulna. Szerintem ez a legbiztonságosabb mód. Elkerülhetjük a közvetlen harcot. Nem tudjuk, mire képes ebben a formájában.
- Ezt már megbeszéltük, emlékszel? - juttatta eszébe Ripley.
- Mi lenne, ha felvennénk a szkafandert, és utána légtelenítenénk a hajót? Könnyebben átvészelnénk az egészet.
- Egészen remek ötlet. - Lambert hangjából érződött, hogy valójában óriási hülyeségnek tartja.
- Mi nem tetszik benne?
- A szkafanderekben negyvennyolc órára elegendő gázkeverék van, az út hazáig pedig tíz hónapig tart - magyarázta Ash. - Ha a lény kibír negyvennyolc órát légüres térben, ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk, leszámítva, hogy elherdáltunk két napra való levegőt.
- Ettől függetlenül - mondta Lambert - remek ötlet volt. Gyerünk, Parker, találjatok ki valamit.
A gépészek, úgy tűnik, nem akarták ilyen könnyen feladni.
- Esetleg kiépíthetnénk egy vezetéket a főlégtartályoktól a szkafanderekig. Brett és én jó gyakorlati szakemberek vagyunk. A szelepek csatlakoztatása ugyan nehéz lesz, de meg tudjuk csinálni. Biztosan sikerülne túlélni.
- Kettőtöknek talán. - Ripley meg sem próbálta palástolni ellenszenvét.
- Nem célszerű - kezdte Ash barátságosabb modorban. Emlékezzetek, beszéltünk róla, hogy a lény valószínűleg tud levegő nélkül is élni. A probléma jóval komolyabb ennél. Nem maradhatunk egy köldökzsinórral a főlégtartályhoz kötve, miközben az idegenre vadászunk. Még ha műszakilag megvalósítható lenne is, a túlnyomásos öltözékben annyi levegőt használnánk el, hogy nem maradna belőle, mire felébredünk. A fagyasztók automatikusan nyílnának fel… a vákuumban.
- És mi volna, ha hagynánk valamilyen üzenetet vagy rádióadást, hogy feltöltsék a hajót, amikor dokkolunk? - kíváncsiskodott Parker.
Ash kétkedőn pillantott rá.
- Túl kockázatos. Először is a rádióadás csak néhány perccel előttünk érne haza. Meg aztán különleges alakulatot küldeni elénk, hogy abban a percben találkozzon velünk, amikor kibukkanunk a hipertérből és kívülről úgy feltölteni a hajót levegővel, hogy nem csatlakoznak rá a főrendszerre… nem hiszem, hogy ezt meg tudják csinálni. Még ha lehetséges volna is, egy ponton egyetértek Ripleyvel. Addig nem mehetünk a fagyasztóba, amíg biztosak nem vagyunk abban, hogy a lény elpusztult vagy ártalmatlan. De ha néhány napot a szkafanderben töltünk, és utána rohanunk a fagyasztóba, erről nem tudunk meggyőződni.
Parker felhorkant.
- Én mégis jó gondolatnak tartom.
- Térjünk vissza a valódi problémához - mondta Ripley türelmetlenül. - Hogy találjuk meg? Tucatnyi módját kipróbálhatjuk, hogy miként végzünk vele, de csak akkor, ha tudjuk, hol van. A B és C fedélzeten nincsenek kamerák, ott minden kiégett, emlékeztek?
- Ez esetben át kell fésülni. - Dallas meglepődött, milyen könnyen elfogadták ezt a félelmetes, de kézenfekvő megoldást. Elég volt kimondani, máris belenyugodtak.
- Nincs más mód - ismerte el Ash is -, de könnyebb kimondani, mint véghezvinni. Hogy akarsz hozzáfogni? Dallas látta rajtuk, hogy nem szívesen hallgatják végig. De valóban ez volt az egyetlen út.
- Nem lesz könnyű. Ügyelnünk kell, nehogy elkerülje a figyelmünket, ugyanakkor a lehető legkevesebb levegőt kell elhasználnunk. Tehát helyiségről helyiségre, folyosóról folyosóm kell vadásznunk rá.
- Esetleg összedobhatnánk valami hordozható fagyasztót - javasolta Ripley minden lelkesedés nélkül. - Lefagyasztunk minden helyiséget, folyosót, a táv… - abbahagyta, mert észrevette, hogy Dallas szomorúan rázza a fejét. Elfordította a tekintetét. - Nem mintha különösebben berezeltem volna, csak megpróbáltam gyakorlatias maradni. Mint Parker, én is azt gondolom, az a legjobb, ha elkerüljük a közvetlen harcot.
- Hagyd abba, Ripley - Dallas a saját mellére bökött. - Én is be vagyok szarva. Mint mindannyian. Nincs időnk olyasmivel foglalkozni, ami csak bonyolítja a dolgokat. Elhülyéskedtük az időt azzal, hogy egy géptől vártuk el, hogy segítsen Kane-en. De mivel a gép nem tudta megoldani a problémát, most nekünk kell lépnünk. Azonkívül szeretném látni, amint a kis szörnyeteg szétrobban az űrben, miután kihajítottuk a zsilipajtón.
A kapitány nem érzelgősködölt. De legalább felrázta a legénységet. Azon kapták magukat, hogy ismét egymás szemébe tudnak nézni ahelyett, hogy a falat meg a padlót bámulnák. Eltökéltségüknek lassan hangot is adtak.
- Jó - mondta Lambert. - Megkeressük, akárhová is rejtőzött, aztán kidobjuk az űrbe. Amit tudni akarok: hogyan csináljuk?
- Csapdába kell csalni. - Ripley agyában különféle ötletek kavarogtak. Az idegennek az a képessége, hogy savat ereszt magából, mindennél jobban aggasztotta.
- Biztosan van valamilyen anyag, amin nem rágja át magát olyan gyorsan - gondolkodott Brett hangosan, jelezve, hogy ugyanaz a probléma foglalkoztatja, mint Ripleyt. - Például a trylonkötél. Ha volna egy ilyen hálónk, összecsomagolhatnánk anélkül, hogy kárt tennénk benne. - A többiekre nézett.
- Azt hiszi, lepkevadászatra készülünk - jegyezte meg Lambert csúfondárosan.
- Hogy hajtjuk bele a hálóba? - kérdezte Dallas nyugodt hangon.
Brett erre is gondolt:
- Valami olyasmit kell használni, ami nem okoz sérülést. Kések és éles szerszámok tehát kizárva. Ugyanez a helyzet a pisztolyokkal. Felhozhatnék egy halom telepet és fémrudakat, van belőlük bőven a hátsó raktárban. Összedobhatnék néhány elektrosokkolót.
- Azzal akarod beterelni a hálóba? Lambert nem tudta megállni:
- Előbb a lepkeháló, most meg ez a sokkoló. Miért hallgatjuk ezt a seggfejet?
Dallas magában tovább szőtte a gondolatot, s maga elé képzelte a vadászatot. Az idegent sarokba szorítják, az foggal-körömmel védekezik. Elektromos ütések az oldalába, elég erősek, hogy ingereljék, de nem sebesítik meg. Ketten behajtják a hálóba, összekötözik, a többiek pedig a zsilipajtó felé vonszolják. Talán átégeti magát a hálón, talán nem. Második, harmadik háló is kéznél kell legyen. A zsákba varrt idegent beteszik a zsilipbe, és kilökik az űrbe. Isten áldjon, idegen, mehetsz az Arcturusra. Isten veled, rémálom. Helló, Föld, helló, józan ész!
Eszébe jutott Lambert becsmérlő megjegyzése.
- Azért hallgatjuk, mert mindeddig az ő javaslata tűnik a legjobbnak.
A Nostromo eközben a fény sebességének többszörösével folytatta útját a Föld felé. Brett néhány órát kapott, hogy elkészítse a hálókat meg a sokkolókat, de úgy dolgozott, mintha csak percei volnának. Parker azon kapta magát, hogy szeretné, ha a keze ügyesebben járna. Ideges volt, folyton a sarkokat, beugrókat és a sötét folyosót figyelte.
Ezalatt a többiek arra vártak, hogy elkészüljön a vadászfelszerelés. Agyukban a "Hol lehet az idegen?" kérdést lassan egy másik váltotta fel: "Mit csinálhat az idegen?"
A legénység egyik tagját egészen más gondolatok foglalkoztatták. Jó ideje már csak egyvalamire gondolt, szinte szétfeszítette koponyáját a kíváncsiság. Válaszút előtt állt. Vagy megbeszéli a többiekkel, vagy egymaga dönt. Ha az elsőt választja, és döntése helytelennek bizonyul, helyrehozhatatlan morális károkat okozhat. Arról nem is beszélve, hogy biztosan kiközösítik.
Pedig ha igaz, amire gondol, hamarosan úgyis rájönnek. Ash a gyengélkedő számítógépe előtt ült, és kérdéseket tett fel az orvosi komputernek. Néha kapott is egy-két választ. Amikor Dallas belépett, hátat fordított a képernyőnek, és a kapitányra mosolygott.
Dallas csendben állt mellette, szeme olykor az Ash háta mögött felvillanó ábrákra tévedt. A diagramok, a számok és a szöveg jól olvashatók voltak, mégsem értett belőlük semmit. - Dolgozol vagy játszol?
- Nincs most idő játékra - válaszolta Ash őszintén. Megnyomott egy billentyűt, mire feltűnt egy aminosav összetételének listája. Újabb gombnyomásra pedig megjelent a kiválasztott molekulalánc lassan forgó háromdimenziós képe.
- Mintát vettem annak a lyuknak az oldaláról, amit az idegen égetett a fedélzet padlójába. - Kezével a vizsgálóasztal mellett tátongó feketeségre mutatott. - Gondoltam, maradt ott annyi sav, amennyiből elvégezhetem az elemzést. Anya biztosan tud javasolni valamilyen reagenst, amivel közömbösíthetjük. Akkor új látogatónk nyugodtan összevérezhet mindent, akár fel is robbanthatjuk, semlegesíteni tudjuk, bármennyi sav szivárog is belőle.
- Ez jól hangzik - ismerte el Dallas, miközben figyelmesen szemlélte a kutatótisztet. - Ha valaki, te meg tudod csinálni. Ash egykedvűen vállat vont. 
- Ez a munkám.
Néhány másodpercig csend volt. Ash nem látott okot arra, hogy újrakezdje a társalgást. Dallas tovább nézte a monitorokat, végül csak annyit mondott:
- Beszélnem kell veled.
- Mihelyt találok valamit, azonnal szólok - biztosította Ash. - Nem erről van szó.
Ash kíváncsian pillantott rá, majd visszafordult a műszerei felé, mert új információk jelentek meg a képernyőn.
- Szerintem a sav struktúrájának megfejtése nagyon fontos. Azt hittem, te is így gondolod. Beszélgessünk később, most nagyon sok a dolgom.
Dallas nem válaszolt azonnal, de aztán halkan és határozottan azt mondta:
- Nem érdekel, én most akarok veled beszélni.
Ash lekapcsolt néhány monitort, majd a kapitányra nézett. - A te nyakadat is próbálom kihúzni a hurokból - mondta. - De ha van ennél fontosabb, állok elébe.
- Miért hagytad életben az idegent Kane hasában? A kutatótiszt mogorván pillantott fel.
- Félreérted a dolgot. Senki senkiben nem hagyott életben senkit. Véletlenül történt.
- Hülye duma.
Ash rideg hangon, minden érzelmi reakció nélkül válaszolt: - Ez nem józan helyzetmegítélés.
- Tudod te, hogy miről beszélek. Anya megfigyelés alatt tartotta Kane-t, te figyelted Anyát. Ez így volt helyes, mivel erre a feladatra te vagy a legalkalmasabb. Kellett legyen valami elképzelésed arról, hogy mi történik.
- Nézd, te ugyanúgy láttad azt a sötét foltot, mint én.
- Azt várod, hogy elhiggyem, a robotdokinak nincs elég energiája ahhoz, hogy áthatoljon rajta?
- Ez nem energia kérdése, hanem hullámhosszé. Az idegen képes volt elnyelni a sugárnyalábokat. Már megbeszéltük, hogy ez miként történhetett meg.
- Mondjuk elfogadom azt a feltételezést, hogy az idegen képes olyan védőmezőt gerjeszteni, amely meggátolja a letapogatását… nem mintha bevenném, de tegyük fel… Viszont Anya más jelekből is következtethetett volna arra, hogy mi történik. Mielőtt a lény megölte, Kane arról panaszkodott, hogy mennyire éhes. Az étkezőben ezt be is bizonyította. Nem nyilvánvaló ennek a fantasztikus étvágynak az oka?
- Az volna?
- Az új idegen elvonta Kane-től a fehérjét, a tápanyagokat, a zsírokat, hogy beépítse a saját szervezetébe. A levegő lebontásából nem nőhetett ilyen nagyra.
- Egyetértek. Ez nyilvánvaló.
- Az anyagcseréjével kapcsolatos tevékenységének valamilyen formában meg kellett jelennie a robotdoki monitorán, abból pedig következtetni lehetett a súlycsökkenés okára.
- Ami a súlycsökkenést illeti - válaszolta Ash nyugodtan -, az ilyesmi nem jelenhet meg a képernyőn. Kane súlyvesztesége megegyezett az idegen súlynövekedésével. A robotdoki az egészet Kane súlyaként regisztrálta. Mi az, amiről beszélni akartál?
Dallas megpróbálta palástolni vereségét, de csak részben sikerült neki.
- Nem tudom. Nem bocsátkozhatok részletekbe, én csak egy pilóta vagyok. Az orvosi analízis nem az én asztalom.
- Nem - mondta Ash jelentőségteljesen -, az az enyém.
- De hülye sem vagyok egészen - vágott vissza Dallas. Talán nem jól fejeztem ki magam, de nem vagyok vak. Látom, hogy mi folyik itt.
Ash keresztbe fonta a karját, ellökte magát a termináltól, és keményen Dallas szemébe nézett.
- Pontosan mit akarsz mondani? Dallas végül kibökte:
- Te akartad, hogy az idegen életben maradjon. Elég rosszul tetted, mert megölte Kane-t. Gondolom, volt rá okod, hogy ezt tetted. Csak rövid ideje ismerlek, Ash, de te még semmit nem tettél ok nélkül. Látom, nem lepődsz meg.
- Azt akarod mondani, okom volt rá, hogy elszabadítsam ezt a borzalmat? Csak egy ilyen okot mondjál.
- Nézd, mind a ketten ugyanannak a Társaságnak dolgozunk. - Dallas most mással próbálkozott. Mivel a vádaskodás nem járt eredménnyel, megkísérelt Ash együttérzésére apellálni. Mindenesetre nem akart végleg összeveszni a kutatótiszttel. Könnyű olyasvalakire kenni a dolgot, aki a parancsnoksága alá tartozik, mint Ash, ahelyett, aki valóban felelős a történtekért. Ash fura fickó, de nem úgy viselkedik, mint valami gyilkos.
- Csak azt szeretném tudni - fejezte be szinte könyörögve -, hogy történhetett ez meg?
A kutatótiszt leeresztette a kezét, egy pillantást vetett a képernyőire, csak utána válaszolt.
- Nem tudom, mi a fenéről beszélsz. Én nem tűrök el semmiféle gyanúsítgatást. Az idegen egy veszélyes létforma, amely több szempontból is csodálatra méltó. Engem mint kutatót lenyűgöz. De azok után, amit tett, én sem akarom, akárcsak te, hogy továbbra is életben maradjon.
- Biztos vagy ebben?
- Igen. Biztos vagyok benne. - Hangjából őszinte gyűlölet érződött. - Ha nem volnál az utóbbi időben ilyen nagy nyomás alatt, te is biztos lennél benne. Felejtsd el, én is elfelejtem.
- Jó. - Dallas hirtelen megfordult, kilépett az ajtón, és megindult a hídra vezető folyosó felé.
Ash sokáig nézett utána, bár figyelmét saját gondolatai kötötték le. Aztán visszafordult türelmes és jóval könnyebben kezelhető műszerei felé.
Túl sokat dolgozom, gondolta Dallas zúgó fejjel. Ash-nek valószínűleg igaza van, hogy túl nagy nyomás nehezedik rá. Az idegen problémája mellett a többiekkel is foglalkoznia kell. Meddig lehet elviselni ekkora szellemi megterhelést? Meddig lesz még ereje próbálkozni? Hisz ő csak egy pilóta.
Kane jobb kapitány lett volna, gondolta. Ő jóval könnyebben úrrá lett volna ezen a helyzeten, nem hagyta volna, hogy elhatalmasodjon rajta. De Kane már nem segíthet.
Dallas megnyomta a folyosón elhelyezett interkom gombját. Egy hang azonnal válaszolt.
- Gépház.
- Dallas. Mikor jöttök, fiúk? Parker válasza semmitmondó volt: - Majd.
- Ne szemtelenkedj, az istenit! Pontosabban!
- Nyugi. Dallas! Bocsánat, uram. Dolgozunk, amilyen gyorsan csak tudunk. Brett mindjárt befejezi a sokkolók összeállítását. Egy üres fémcsővel akarod sarokba szorítani azt a dögöt, vagy néhány ezer volttal?
- Sajnálom - mentegetőzött Dallas. - Tegyetek meg mindent. - Valamennyiünkért dolgozunk. Gépház kikapcsol.
Az interkom elhallgatott.
Erre semmi szükség nem volt, gondolta magában. Zavarba jött. Ha ő is elveszi a fejét, mit várhat a többiektől?
Az Ash-sel folytatott idegesítő és teljesen eredménytelen vitája után legszívesebben elkerülte volna a többieket. Még el kell döntenie, igaza volt-e a kutatótiszttel kapcsolatban, vagy csapnivaló bolond módjára viselkedett. Mivel semmi oka nem volt arra, amit tett, idegesen az utóbbira gyanakodott. Amennyiben Ash hazudott, nagyszerűen csinálta. Dallas még nem látott embert, aki így tudott uralkodni az érzelmein.
Egyetlen hely volt a Nostromón, ahol Dallas néha tökéletes magányban tölthetett el néhány percet, ugyanakkor teljes biztonságban is érezhette magát. Olyan volt ez, mint az anyaméh. A B folyosó felé indult. Gondolatai már nem kötötték le annyira, úgyhogy nem felejtett el bekukkantani egyetlen sötét zugba sem, hogy lássa, nem mozog-e valamiz Semmit sem talált.
Végül elérkezett oda, ahol a hajótest egy kissé kidomborodott. Szűk fedélzeti nyíláson át lehetett bejutni. Megnyomott egy falba épített kapcsolót, és megvárta, míg a mentőkabin ajtaja lassan kinyílik. A jármű túl kicsi volt ahhoz, hogy zsilip is legyen rajta. Bemászott és leült.
Kezét a kapcsolótáblán elhelyezett vörös gomb fölé tette, de nem nyomta meg Az ajtó nyitását már úgyis észrevették a hídon. De az még nem ok a riadalomra. A mentőkabin ajtajának záródása viszont biztosan pánikot okozna. Ezért aztán nyitva hagyta, így a kis járműbe is beszivárgott a Nostromóban uralkodó bizonytalanság és iszonyat…

X.

Éppen a maradék oxigén mennyiségét ellenőrizte, remélve, hogy valamilyen csoda folytán megjelenik még egy nulla a műszer kiíróján látható szám mögött, amikor az kilencről nyolcra váltott. A bejárat felől tompa puffanás hallatszott. Megfordult, és megnyugodva pillantotta meg Parkert és Brettet.
Parker a padlóra zúdított egy halom másfél ujjnyi vastag fémcsövet. Csörömpölve ütődtek egymáshoz. Brett többméternyi hálót hozott, s most elégedett arccal próbált kiszabadulni belőle.
- Itt a cucc. Mind kipróbálva, bevetésre készen. Dallas bólintott.
- Szólok a többieknek.
Leadta az általános hívójelet, s amíg a legénység többi tagjára várt, kétkedve szemügyre vette a csőkollekciót. Ash ért oda legkésőbb, ő jött a legmesszebbről.
- Ezekkel fogjuk elkapni azt az izét? - mutatott Lambert a csövekre, s a hanghordozása nem hagyott kétséget a hatékonyságukba vetett hitét illetően.
- Azért próbáljuk csak meg - mondta Dallas. - Mindenki kap egyet.
Sorba álltak, és Brett kiosztotta a csöveket. Körülbelül másfél méter hosszúak voltak, egyik végükre hevenyészett fogantyút és kapcsológombot szereltek. Dallas, mint valami szablyát, körbeforgatta a sajátját; a fogását próbálgatta. Nem volt nehéz, ettől kicsit jobb kedve lett. Legalább távol tartja valami az idegent, ha összecsapásra kerülne sor.
- Nulla-harminchármas hordozható telepek vannak mindegyikben - mondta Brett. - Ezek jókora áramütést képesek okozni, és sokáig nem kell őket újratölteni, hacsak nem nyomjátok állandóan a kioldógombot. - A saját példányán mutatta be a kezelését. - És ne féljetek tőle. A fogantyú meg a cső egy része szigetelve van, de ha bekapcsolt állapotban véletlenül a szigetelésen kívül érintenétek meg, úgyis eldobjátok. A töltést szupravezető szál juttatja a túlsó végébe. Hatásfoka közel százszázalékos. Jó lesz, ha vigyáztok, s nem dugjátok oda a kezeteket.
- Nézzük, mit tud? - kérdezte Ripley
- Ja, persze. - A gépész a legközelebbi falon végigfutó csőhöz közelítette a sokkoló végét. Hangos sercegéssel kék szikra ugrott át, és ózonillat áradt szét a helyiségben. Brett elmosolyodott.
- Mindet kipróbáltam. Működnek. És jó sok nafta van bennük. - Lehet valahogy szabályozni a feszültséget? - kíváncsiskodott Dallas.
Parker a fejét rázta.
- Úgy állítottuk be, hogy fájjon, de ne legyen halálos. Semmit nem tudunk a lény jelenlegi változatáról, és most igazán nincs idő feszültségszabályozó áramkörök készítésére. Mindegyik cső állandó nagyságú töltést gerjeszt. Csodára mi sem vagyunk képesek, ezt te is tudod.
- Most először hallom, hogy ezt bevallod - mondta neki Ripley. Parker mogorván nézett vissza rá.
- Nem fog kárt tenni a kis rohadékban, hacsak az idegrendszere nem jóval érzékenyebb a miénknél - mondta Brett. - De ebben olyan biztosak lehettek, mint ahogy itt állok. Az elődje kisebb volt, mégis borzasztó szívós.
Megmarkolta a csövet, s ettől úgy nézett ki, mint egy ókori gladiátor, aki épp most készül belépni az arénába.
- Ez csak megpiszkálja egy kicsit, persze nem fog megszakadni a szívem, ha netán belehal.
- Talán működni fog - ismerte el Lambert. - Lehet, hogy ez az egyes számú probléma megoldása. És mi a helyzet a kettes számú problémával: hogy találjuk meg?
- Erre meg nekem volt gondom.
Mindenki csodálkozva nézett Ash-re, aki egy kisméretű, kommunikátorhoz hasonló készüléket tartott a kezében. Ash Dallast figyelte, a kapitány azonban képtelen volt a szemébe nézni, tekintetét a műszerre szegezte.
- Mivel az a legfontosabb, hogy megtaláljuk a lényt, mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehet. összebarkácsoltam ezt a kis készüléket. Parker és Brett kiagyalta azt az eszközt, amivel terelni tudjuk, ezzel pedig megtalálhatjuk.
- Hordozható nyomkereső? - Ripley csodálattal szemlélte a műszert. Olyan volt, mintha gyárban készült volna, nem egy kereskedelmi vontatóhajó kutatólaborjában ütötték volna sebtében össze.
Ash bólintott.
- Mozgó objektum keresésére alkalmas. Nem nagy a hatósugara, de ha azon belül mozgást észlel, csipogni kezd, és a távolság függvényében változik a hangereje.
Ripley kivette a kutatótiszt kezéből a nyomkeresőt, megforgatta, és szakértő szemmel vizsgálgatta.
- Hogy kell ezt használni? Honnan tudjuk, hogy tényleg az idegent találta meg, nem valamelyik társunkat?
- Egyszerű - magyarázta Ash büszkén. - Mint említettem, kicsi a hatósugara. Ez a hátránya most előnyünkre válik, mert így két csoportban is tudunk keresni anélkül, hogy a nyomkeresőt zavarná a másik csoport. Lényege, hogy érzékeli a légnyomás mikrováltozásait. Minden mozgó objektumot észlel. Meg tudja állapítani a mozgás irányát is, csak magatok elé kell tartanotok. Majdnem olyan érzékeny, mint amilyennek elképzeltem, de a rendelkezésre álló idő alatt ennél jobbat nem tudtam készíteni.
- Ez óriási, Ash - ismerte el Dallas. Átvette Ripleytől a nyomkeresőt. - Hányat csináltál?
Válasz helyett Ash egy második példányt nyomott a kapitány kezébe.
- Ez azt jelenti, hogy két csoportban dolgozhatunk. Jó. Úgy vélem, nincs szükség különösebb eligazításra. Mindannyian ugyanolyan jól tudjátok, hogy mi a teendő. Akárki találja meg, először hajtsa a hálóba, aztán valahogy vigye a zsiliphez, és lökje ki. Azt sem bánom, ha a külső ajtó robbanózárját használjátok. Ki tudunk menni szkafanderben is, ha kell.
Elindult a folyosó felé, hátat fordított a szűk, szerszámokkal telezsúfolt helyiségnek. Lehetetlen, hogy bármi is besurranjon ide anélkül, hogy észrevennék, de ha elkezdik a kutatást, nagyon kell vigyázniuk, nehogy valami elkerülje a figyelmüket.
- Először is győződjünk meg róla, hogy a híd tiszta-e? Parker fogta a nyomkeresőt, bekapcsolta, és a szemét mindvégig a műszeren tartva végigpásztázta a hidat.
- Hat objektum - jelentette, amint befejezte. - Valamennyi a mi helyzetünknek megfelelően. Úgy látszik, itt minden rendben… ha ez a franc jól működik.
Ash sértődöttség nélkül válaszolt:
- Működik. Épp most demonstráltad.
A másik műszert is kipróbálták. Dallas az ajtóból végignézett várakozó társain.
- Mindenki készen áll?
Néhányan felmordultak, de mindenki mosolygott. Kane hátborzongató halála már elhomályosult az emlékezetükben. Most reménykedve és a feladathoz megfelelő fegyverekkel felszerelve az idegen ellen készülődtek.
- A kommunikátor összes vonala működik. - Dallas határozott léptekkel indult, a folyosó felé. - Állandó kapcsolatot tartunk. Ash meg én megyünk Lamberttel és az egyik nyomkeresővel. Parker és Brett a másik csoport, Ripley te Felelsz értük, tiéd a másik nyomkereső. Ha megtaláltátok az idegent, fogjátok el, és vigyétek a zsiliphez. A többieket ráértek utána értesíteni. Gyerünk.
Sorban elhagyták a hidat.
Az A fedélzet folyosói még sosem tűntek ilyen hosszúnak és sötétnek. Dallas úgy ismerte őket, mint a tenyerét, de a tudat, hogy valamelyik sarokban, beugróban vagy tárolófülkében ott leselkedik a halál, olyan érzéssel töltötte el, mintha csukott szemmel járna ismeretlen helyen:
Az összes lámpa égett, mégsem volt elég világos. A hajónak ezekbe a részeibe csak szükségvilágítást szereltek. Minek pazarolni az energiát arra, hogy minden fényárban ússzon, amikor a legénység alig van ébren, leszálláshoz, felszálláshoz és az esetleges repülés közbeni vészhelyzetek elhárításához pedig ennyi fény is elég. A kapitány most érezte először, mennyire hiányzik néhány reflektor.
Lambert tartotta a hálót az egyik oldalon, Dallas a másikon. Dallas jól megmarkolta, és megrántotta. Lambert megrémült, ijedten nézett rá, majd megnyugodott bólintott, s tovább fürkészte a folyosót. Hirtelen szinte hipnotikus öntudatlanság vett rajta erőt, agyában szörnyű képek kergették egymást, végül teljesen megfeledkezett arról, hogy miért vannak itt. Aztán rádöbbent, hogy nem a képzeletében kell kutatnia, hanem a hajó szögleteiben és falmélyedéseiben. Tekintete ismét éberré vált, így Dallas is a folyosó kanyarulata felé fordíthatta teljes figyelmét.
Ash szorosan mögöttük haladt, a nyomkereső kijelzőjét nézte. Jobbra-balra mozgatta a készüléket, faltól falig pásztázott vele, de az csendben maradt, kivéve, amikor túlságosan oldalra fordította: ilyenkor Dallast vagy Lambertet jelezte, és csipogni kezdett, de Ash egy gombbal elnémította.
Megálltak az alsó szintre vezető lejáróakna létrájánál. Lambert a nyílás fölé hajolt, és lekiáltott:
- Van lent valaki? Idefent minden olyan makulátlan, mint anyátok jó híre!
Brett és Parker feszesebbre húzta a hálót, amikor Ripley hirtelen megállt előttük, és fejét felemelve elkiáltotta magát:
- Itt sincs semmi!
Bent Dallas és Lambert továbbindult, Ash a nyomukban. Újabb kanyar következett, s minden eshetőségre készen úgy helyezkedett el, hogy bármelyik pillanatban él tudjanak ugrani. Valahányszor megállapították, hogy a folyosó üresen tátong, Lambert úgy érezte, mintha a szent kehelyre lelt volna rá.
Apró, vörös fénypont villant fel a kijelző alatt, s Ripley egyszeriben nehéznek találta a nyomkeresőt. Látta, amint a kijelző mutatója elmozdul, s biztos volt benne, hogy nem a keze remegett.
A mutató most határozottan meglendült, és csak egy hajszálnyira a száznyolcvanas érték előtt állt meg.
Mielőtt megszólalt, még egyszer meggyőződött róla, hogy a műszer nem Parkert vagy Brettet jelzi-e.
- Vigyázzatok, találtam valamit.
Néhány lépést tett előre. A mutató kilengett, a vörös fény kigyulladt, és úgy maradt. Megállt, figyelt, de a jelzett irányból semmiféle mozgást nem észlelt.
Brett és Parker a folyosót leste, a mennyesetet, a padlót, a falakat figyelte. Emlékeztek rá, hogyan pottyant az első idegen - igaz, már holtan - Ripleyre. Egyikük sem akarta megkockáztatni, hogy a szörny rámásszon. Ezért aztán egyszerre tartották a szemüket a mennyezeten és a padlón.
- Merről jön? - kérdezte Brett halkan.
Ripley a nyomkeresőre pillantott. Az indikátor mutatója hirtelen ide-oda kezdett ugrálni a skála mentén. Hacsak az idegen nem a fal túloldalán közlekedik, a jelzést semmilyen más élőlénnyel nem lehetett kapcsolatba hozni. Ripley megrázta a készüléket. A vörös fény még mindig égett.
- Nem értem. A műszer megbolondult, a mutató összevissza ugrál.
Brett káromkodva belerúgott a hálóba.
- Az istenit, nem engedhetünk meg ilyen hibát. Kitekerem Ash…
- Nyugalom - szólt rá Ripley Megfordult a nyomkeresővel. A mutató azonnal megállt. - Jól működik, csak valami megkavarta. Nem is. Alattunk mozog valami.
A lábuk alá néztek. Semmi nem bújt ki a padlóból, hogy megtámadja őket.
- Az a C szint - zsémbelt Parker. - A szervizfedélzet. Rohadt egy hely
- Akarod, hogy kihagyjuk?
Parker rápillantott, de ezúttal harag nélkül. - Ez nem volt vicces.
- Tényleg nem - mondta Ripley bűnbánóan. - Vezessetek. Ti jobban ismeritek azt a szintet, mint én.
Parker és Brett készenlétben tartva a kifeszített hálót, elindult a ritkán használt lejárón. A C szint megvilágítása minimális volt, s a lejáró végénél megálltak, hogy szemük hozzászokjon a félhomályhoz. Ripley véletlenül hozzáért a falhoz, és utálkozva rántotta vissza a kezét. A falat nyálkás anyag borította. Fáradt olaj, gondolta először. A tömítést már rég ki kellett volna cserélni, de a Nostromón ilyesmivel senki nem törődött. Mit számít egy kis szivárgás ebben az elhagyatott folyosóban?
Ha vége lesz ennek az egésznek, fogadkozott Ripley intézkedni fogok a legkisebb hiba kijavítására is. Tisztában volt vele, hogy ezt már számtalanszor megfogadta. De ezúttal nem tágít.
A nyomkeresőt a padlóra irányította. Semmi. Amint felemelte, a vörös fény kigyulladt, a műszer mutatója kilendült. - Oké, mehetünk. - Határozott léptekkel elindult, bízott a nyomkeresőben. Tudta, hogy Ash precíz munkát végzett, hiszen a készülék eddig kifogástalanul működött, és mert nem volt más választása.
- Egy pillanat alatt elkapjuk - biztosította Brett.
Eltelt néhány perc. A folyosó elágazott. Ripley fogta a nyomkeresőt, és elindult jobbra. A vörös fény halványulni kezdett. Megfordult, és a másik folyosó felé indult.
- Vissza, errefelé.
A hajónak ebben a részében már csak egy-két lámpa égett. Sötét árnyak táncoltak mindenfelé, szinte fojtogatták őket. Lépteik élesen kongtak a fémpadlón, és csak akkor tompultak el, amikor egy-egy olajtócsába gázoltak bele.
- Dallas kérhetne egy ellenőrzést - morogta Parker undorral. Kiderülne, hogy nem biztonságos, és a Társaság kénytelen volna felújíttatni ezt az odút.
Ripley kétkedőn rázta a fejét:
- Akarsz fogadni? Egyszerűbb és olcsóbb a Társaságnak, ha lefizeti az ellenőrt.
Parker megpróbálta elrejteni csalódását. Megint lelőtték egy látszatra briliáns ötletét. A legrosszabb az, hogy Ripley logikája rendszerint támadhatatlan. Iránta érzett haragja és csodálata egyre nőtt.
- Hogy a felújításnál maradjunk - folytatta -, miért ilyen rossz itt a világítás? Én mondtam, hogy nem vagyok ismerős a hajhnak ebben a részében, de te sem látsz, tovább az orrodnál. Azt hittem, megjavítottátok a tizenkettes egységet. Akkor ugyanis több fény lenne itt.
- Megjavítottuk - tiltakozott Brett. Parker a közelben lévő panelre sandított. - Az energiaellátás jól működik, de túlterhelés esetén működésbe lép az áramkorlátozó automatika. Most is ez történt. Mindjárt segítünk rajta.
A fali kapcsolótáblán megnyomott egy gombot. Rögtön világosabb lett.
Továbbhaladtak, és Ripley nemsokára figyelmeztetően felemelte a kezét.
- Várjatok.
Parker nagy igyekezetében majdnem orra bukott. Brett kis híján belegabalyodott a hálóba. Senki nem nevetett a másikon.
- A közelben van? - kérdezte Parker suttogva.
Ripley a műszer mutatóját figyelte, s összevetette a skálával, amit Ash kézzel karcolt a kis ablak fémkeretére.
- E szerint tizenöt méteren belül.
A két gépész görcsösen szorította a hálót, Ripley bekapcsolta a sokkolót. Lassan elindultak. Nehéz elképzelni, hogyan közlekedhet három ember ilyen zajtalanul egy folyosón. Még a lélegzetüket is visszatartották. Öt métert haladtak előre. Tízet. Ripley lába görcsöt kapott. Erős fájdalmat érzett, de nem vett tudomást róla. A távolság a kereső szerint visszavonhatatlanul zsugorodott.
Meggörnyedt, hogy a legkisebb jelre azonnal hátraugorhasson. A célpont már csak két és fél méterre volt. A gyenge világítás ellenére meg tudták állapítani, hogy nem rejtőzik semmi a rossz szagú folyosó zugaiban.
Ripley lassan mozgatta a műszert, s közben egyszerre próbálta szemmel tartani a kijelzőt és a folyosót is. A mutató kis kitéréseket tett. Fölnézett, és egy elosztószekrényt pillantott meg a falban. Ajtaja résnyire nyitva volt. Parker és Brett követte a tekintetét, s úgy helyezkedtek, hogy amennyire csak lehetséges, elállják az utat a szekrény előtt. Amikor elkészültek, Ripley bólintott, mély lélegzetet vett, tetette a keresőt a padlóra, és szabaddá vált kezével megragadta az ajtó fogantyúját. Még izzadt tenyerével is hidegnek, nyirkosnak érezte.
Felemelte a sokkolót, megnyomta a kioldógombot, nekilapult a folyosó falának, és belökte a fémcső végét az elosztószekrénybe. Borzalmas vonítással egy kis dülledt szemű, éles karmú lény vágódott ki a folyosóra. A háló közepén kötött ki, a két rémült gépész pedig az egészet rátekerte.
- Megvan, megvan! - kiáltotta Parker győzelemittasan. Elkaptuk ezt a kis korcsot, el…
Ripley a hálóba bámult. Mérhetetlen csalódást érzett. Kikapcsolta a sokkolót, és újra kézbe vette a keresőt.
- Az isten verje meg - morogta fáradtan. - Engedjétek el. Parker és Brett egyszerre engedték el a hálót. Már ők is látták, mit fogtak, s dühösen morgolódtak. Egy zaklatott macska ugrott ki a hálóból, és elrohant a folyosón, mielőtt még Ripley elkaphatta volna.
- Ne, ne! - kiáltotta, de már későn. - Ne hagyjátok elmenni! Egy pillanatra még látszott a sárgásbarna szőrgombóc, aztán eltűnt a távolban.
- Igazad van - mondta Parker. - Meg kellett volna ölnünk. Megtéveszti a nyomkeresőt.
Ripley éles pillantást vetett rá, de nem szólt. A gyilkolásra kevésbé hajlamos Bretthez fordult.
- Menj utána, és fogd meg. Később majd eldöntjük, mi legyen vele, de most be kell zárni a dobozába, hogy ne zavarja a műszert… vagy minket.
Brett bólintott.
- Ja.
Sarkon fordult, és végigtrappolt a folyosón a macska nyomában. Ripley és Parker folytatta a keresést az ellenkező irányban. Ripley fogta a keresőt és a sokkolót, s Parkernek is segített tartani a hálót.
A karbantartó csarnok ajtaja nyitva állt. Brett, mielőtt belépett volna, egy utolsó pillantást vetett a folyosóra, de nyomát sem látta a macskának. A jól telepakolt, ám mégsem zsúfolt helyiség ideális búvóhely egy macskának. Ha nem találja meg, visszamegy a többiekhez, határozta el magában. Mostanra a macska már bárhol lehetett a hajón, de valami azt súgta neki, fogy itt kell keresnie.
Bent sem volt világosabb, mint a folyosón. Brett ügyet sem vetett a felhalmozott műszeresdobozokra és hanyagul egymásra dobált, cserealkatrészeket meg koszos szerszámokat tartalmazó konténerekre. Mindegyiken lumineszkáló felirat mutatta, mi van benne.
Eszébe jutott, hogy két társa már biztosan hallótávolságon kívül van. A gondolattól ideges lett. Minél előbb elkapja azt az átkozott macskát, annál jobb.
- Jones… ide gyere, cc, cic. Gyere Brett bácsihoz, cic, cic… Lehajolt, belesett két láda közé. Semmi. Felállt, letörölte az izzadságot először a bal szemöldökéről, utána a jobbról.
- A fene egyen meg, Jones! - morogta magában. - Hová a pokolba bújtál?
A csarnok mélyéről kaparászást hallott, ezt egy bizonytalan, de felismerhető nyávogás követte, ami kétségtelenül macskától származott. Megkönnyebbülten sóhajtott, és elindult a hang forrása felé.

* * *

Ripley fáradtan pillantott a kereső ernyőjére. A vörös fény kialudt, a mutató ismét nullán nyugodott, csipogó már régóta nem adott hangot. Amíg nézte, a mutató egyet rezdült, majd megint megállt.
- Itt nincs semmi - mondta megmaradt társának. - Nem hiszem, hogy rajtunk és Joneson kívül valaha is járt itt valaki. - Parkerre pillantott. - Mit javasolsz?
- Menjünk vissza. Legalább segítünk Brettnek elkapni azt a rohadt macskát.
- Ne bántsd Jonest - vette a védelmébe Ripley az állatot. - Ő ugyanúgy fél, mint mi.
Megfordultak, és visszaindultak a bűzös folyosón. Ripley a biztonság kedvéért nem kapcsolta ki a keresőt.

* * *

Brett befurakodott a szerszámosládák közé. Lassan haladt, mert a Nostromo felépítményének tartószerkezetei bonyolult fémhálót szőttek köréje.
Már teljesen elvesztette a kedvét, amikor ismét meghallotta a nyávogást. Az egyik acéloszlop felé fordulva két apró, sárgán világító szemet vett észre. Egy pillanatig tétovázott. Jones éppakkora, mint az az akármi, ami kipattant Kane mellkasából, egy újabb nyivákolás azonban megnyugtatta. Ilyen hangot csak egy igazi kandúr tud produkálni.
Közelebb érve lehajolt, és megpillantotta az ismerős bundát meg bajuszt: Jonest.
- Ide gyere, cicus… vége megvagy, te rohadt kis dög. - A macska után nyúlt. Az fenyegetően fújt egyet, és a sarok felé kezdett hátrálni.
- Gyere, Jones, gyere Brett bácsihoz. Most nincs idő játékra.
Valami, ami majdnem olyan vastag volt, mint az oszlop, amely mellett a gépész az imént elhaladt, lefelé ereszkedett a magasból. Teljes csendben mozgott, érezhetően hatalmas erő lakozott benne. Ujjak nyúltak ki, megragadták és körbefonták a gépész nyakát. Brett felsikoltott, mindkét kezét reflexszerűen a torkához kapta, de minden erőfeszítése ellenére az ujjak tovább fojtogatták. A kéz felemelte, lábai a levegőben kalimpáltak. Jones eszeveszetten menekült alóla.
A macska elrohant Ripley és Parker mellett, akik éppen most érkeztek meg. Gyanútlanul léptek a csarnokba. Pillanatokon belül ott álltak, ahol pár másodperccel korábban Brett kapálózott. Fölnéztek a magasba, és még látták a felfelé emelkedő lábakat meg a kicsavart törzset. Fölötte valamilyen halvány körvonalat pillantottak meg, valami ember formájút, de biztosan nem embert. Valami óriásit és gonoszat. Mintha fény csillant volna meg egy szemen vagy egy fényes, fekete koponyán. Aztán mind az idegen, mind a gépész eltűnt a Nostromo magasabban fekvő részeiben.
- Jézusom! - suttogta Parker.
- Megnőtt. - Ripley döbbenten bámult a sokkolóra, magában összehasonlította a iónt látott otromba szörnyeteggel. Gyorsan megnőtt. Egész idő alatt egy Jones-méretű valamire vadásztunk, abból meg ez lett.
Hirtelen tudatára ébredt, hogy mennyire leszűkült a mozgásterük. A sötétség, a konténerek tömege nyomasztóan vette őket körbe, a bezártságérzést a számtalan átjáró és fémoszlop csak fokozta.
- Miért állunk még mindig itt? Visszajöhet.
Leengedte a játékszerré vált fémrudat, s eszébe jutott, mennyire jelentéktelen az ereje ahhoz képest, amekkorának lennie kellene egy ilyen méretű lénnyel szemben.
Kirohantak a csarnokból. Az utolsó elhaló sikoly velük maradt, beleivódott az agyukba. Parker régóta ismerte Brettet, de sikoltása éppoly gyors futásra késztette, mint Ripleyt… 

XI.

Az étkezőben gyülekező emberek ezúttal kevésbé voltak magabiztosak, mint legutóbb. Ezt senki nem titkolta. Még Parker és Ripley sem. Látva, hogy mivel állnak szemben, vajmi keveset őriztek meg az önbizalmukból.
Dallas a Nostromo frissen kinyomtatott tervrajzát tanulmányozta. Parker az ajtóban állt, és időnként ideges pillantásokat vetett a folyosóra.
- Akármi volt is az - mondta a gépész a beállt csendben, nagyon nagy volt. Úgy ereszkedett alá, mint egy kurva nagy denevér.
Dallas felpillantott a tervrajzokból.
- Teljesen biztos vagy benne, hogy a szellőzőkürtőbe vitte Brettet?
- Az egyik hűtőcsatornában tűnt el - mondta Ripley és megvakarta a kézfejét. - Láttam, hogy azon át távozott. Meg aztán másfelé nem is mehetett.
- Akkor nem kétséges - mondta Parker -, hogy a légcsatornákban közlekedik. Ezért is nem találtuk meg a keresővel.
- A szellőzőrendszerben - értett egyet Dallas. - Jó ötlet. Jones is azt tette`
Lambert a kávéjával foglalatoskodott, idegesesen kavargatta a sötét folyadékot.
- Brett még életben lehet.
- Nem valószínű. - Ripley nem volt fatalista, csak megpróbált logikusan gondolkodni. - Úgy ragadta el, mint egy rongybabát.
- Mit akarhat vele - kíváncsiskodott Lambert. - Miért vitte el ahelyett, hogy ott ölte volna meg?
- Talán keltetőnek használja - kockáztatta meg Ash. - Vagy megeszi - mondta Ripley, és megborzongott. Lambert letette a kávéját.
- Akárhogy is, kettő nulla az idegen javára.
Parker mindeddig a kezében forgatta a sokkolót. Most megfordult, és teljes erővel a falhoz vágta. Az elgörbülve esett a padlóra, néhányat szikrázott, majd elcsendesedett.
- Azt mondom, kockáztassuk meg, és próbáljuk lézerrel elpusztítani azt a rohadt dögöt!
Dallas megpróbált hangot adni együttérzésének: - Tudom, mit érzel, Parker, mi is szerettük Brettet. De nem veszíthetjük el a fejünket. Ha a lény most olyan, amilyennek leírtad, akkor annyi sav lehet benne, amivel akkora lyukat marhat a hajóba, mint ez a szoba. Arról nem is beszélve, hogy mekkora kárt okozna a vezetékekben és a berendezésekben. Semmi esélyünk sincs. Egyelőre.
- Egyelőre? - Parker már szinte dühöngött tehetetlenségében. - Hányan kell még meghaljunk, hogy belásd, le kell lőnünk.
- Semmiképpen sem ez a megoldás, Parker. A gépész Ash-re pillantott, és megkérdezte: - Te mit szólsz ehhez?
- Szerintem, ha lézert használunk, már az első lövéssel valamelyik létfontosságú szervét kellene eltalálni. A leírásod alapján a lény most rendkívül gyors, nagy és erős. Valószínűleg ugyanolyan rövid idő alatt képes a regenerálódásra, mint előző változata, a kézforma. Tehát azonnal meg kellene ölni, mert valamennyiünket elpusztíthatja. Ez még emberi ellenfél esetén is nehéz lenne, az idegennel szemben viszont gyakorlatilag lehetetlen, hiszen fogalmunk sincs arról, hol sebezhető halálra. Azt sem tudjuk, van-e egyáltalán sebezhető pontja. - Ash éppoly megértő próbált lenni Parkerrel, mint az imént Dallas. Mindenki tudta, milyen jó barátok voltak Brettel. - El tudod képzelni, mi történne? - folytatta. Tegyük fel, hogy néhányunknak sikerül szembeszállni vele egy tágasabb helyen, ahol nyugodtan tüzet nyithatunk rá. Rálőhetünk lézerrel akár fél tucatszor is, még mielőtt miszlikbe aprítana minket. A sebei olyan gyorsan begyógyulnának, hogy nem halna bele, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a sav lyukat ne égessen a hajóba. Szétmarhatja az oxigénellátó rendszerünket, tönkreteheti az elektromos hálózatot. És annak alapján, amit a lényről tudunk, ezt a forgatókönyvet nem tartom valószínűtlennek. A vége pedig az lenne, hogy veszítenénk két vagy több embert, és még rosszabbul állnánk, mint mielőtt szembeszálltunk vele.
Parker nem válaszolt, csak mogorván nézett maga elé. Végül azt mondta:
- De akkor mi a francot csináljunk?
- Az egyetlen módszer, amitől eredményt várhatunk az, amit az előbb elkezdtünk - mondta neki Dallas. A tervrajzokra csapott. - Meg kell keresni, hogy melyik csatornában van, onnan be kell hajtani az egyik zsilipbe, és kidobni az űrbe.
- Behajtani? - nevetett erőltetetten Parker. - Mondom, hogy az a rohadt dög hatalmas. - Megvetően köpött az elgörbült sokkoló felé. - Ezzel ugyan sehova nem hajtod.
- Ebben igazad van - helyeselt Lambert. - Ám mégis a zsiliphez kell terelnünk, ez tény. De hogyan?
Ripley végigjártatta tekintetét a kis csoporton.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy a kutatórészleg is előálljon valamilyen javaslattal. Nincs valami ötleted, Ash?
A kutatótiszt jól megfontolta a választ:
- Nos, úgy látszik, az oxigéndúc környezetet gyorsan megszokta. Lehet, hogy ennek köszönheti látványosan gyors növekedését életciklusának ebben a szakaszában.
- Ebben a szakaszában? - visszhangozta Lambert csodálkozva. - Azt akarod mondani, hogy újra megváltozhat?
Ash széttárta a karját.
- Olyan keveset tudunk róla. Mindenre fel kell készülnünk. Eddig háromszor alakult át: a tojásból kézformába, aztán abba, ami Kane-ből pattant ki, végül meg ebbe a nagyobb, kétlábú alakba. Semmi okunk feltételezni, hogy ez fejlődésének utolsó fázisa. - Kis idő után még hozzátette: Az is elképzelhető, hogy a következő forma, amit felvesz, ennél is nagyobb és erősebb lesz.
- Biztató, nem? - morogta Ripley.
- Nemcsak az új légkörhöz, hanem a megváltozott táplálkozási lehetőségekhez is jól alkalmazkodott. Tudjuk tehát, hogy meghatározatlan ideig létezhet szinte táplálék nélkül, tetszőleges atmoszférában vagy annak teljes hiányában is. Csupán egyetlen dolgot nem tudunk, mégpedig azt, hogy hogyan bírja a drasztikus hőmérséklet-változásokat. A Nostromón kellemes meleg van. Tekintettel a bolygó középhőmérsékletére, ahol rátaláltunk, azt hiszem, a hideget nem vehetjük számításba mint potenciális elhárító eszközt, bár a korábbi tojásforma e tekintetben szívósabb lehetett, mint a mostani. De valószínűleg ez is jól bírja.
- Rendben van - mondta Ripley - És mi van a magas hőmérséklettel?
- Ki kell próbálni - mondta Ash. - Bár nem melegíthetjük fel a levegőt egyidejűleg az egész hajón, viszont a legtöbb élőlény fél a tűztől. Ahhoz pedig nem kell mindent felforrósítani.
- Néhány folyosón kifeszíthetnénk nagyfeszültségű vezetékeket, és odacsalogathatnánk. Az alaposan megpörkölné javasolta Lambert.
- Nem holmi állattal van dolgunk. Vagy ha mégis az - tette hozzá Ash -, akkor felettébb okos. Ezt már demonstrálta azzal, hogy a légcsatornákat használja közlekedésre a folyosók helyett. Nem fog vakon belesétálni egy kábelbe vagy bármilyen akadályba, ami útját állja. Egyébként is ismerünk olyan élőlényeket, amelyek, mint például a cápa, érzékenyek az elektromos mezőre. Mindent összevetve, ez nem jó ötlet.
- Talán a mi testünk bioáramait is érzékeli - mondta Ripley komoran. - Lehet, hogy így követ bennünket.
Parker kétkedve nézett rá.
- Nem fogadnék arra, hogy nem használja a szemét. Már amennyiben amiket láttam, azok szemek.
- Valószínűleg nem azok, de egy ilyen nyilvánvalóan találékony lény egyszerre több érzékszerv segítségével is tájékozódhat - magyarázta Ash.
- Ha már le nem lőhetjük, akkor csak az a biztos, ha kidobjuk innét - mondta Parker kipirult arccal. - Ott akarok lenni, amikor kiesik a zsilipen. Látni akarom, amikor elpusztul. - Egy ideig hallgatott, majd kissé lecsillapodva hozzátette: - Hallani akarom, amikor úgy üvölt, mint Brett.
- Meddig tart összedobni három-négy lángszórót? - kérdezte Dallas.
- Húsz perc. Ott vannak a raktárban. Csak a szabályozóegységüket kell átalakítani kézi használathoz.
- Meg tudod csinálni elég erősre? Nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, amilyet Ash leírt, ezért lézert nem használhatunk. Olyan fegyvert akarok, ami megállítja.
- Ne aggódj. - Parker hangja rideg volt, és nagyon kemény - Úgy csinálom, hogy mindent megsüssenek, ami eléjük kerül. - Akkor hát itt a nagy lehetőség - pillantott körbe a kapitány - Van valakinek jobb ötlete? Nem volt senkinek.
- Oké - mondta Dallas, azzal hátratolta a székét, és felállt. - Amint Parker elkészül a lángszórókkal, innen indulunk, és lefelé haladunk a C fedélzet meg a csarnok felé, ahol elkapta Brettet. Ott aztán megpróbáljuk kifüstölni.
Parker kétkedőn pillantott rá.
- A hajóbordázaton vitte föl, mielőtt belépett a légcsatornába. Ki a fene tud oda felmászni? Nem vagyunk majmok sopánkodott.
Támogatásért Ripleyre pillantott, de az nem szólt semmit. - Inkább itt ülsz, és megvárod, amíg hajlandó lesz meglátogatni téged? - kérdezte Dallas. - Minél tovább kényszerítjük védekezésre, annál több esélyünk van, hogy végül elkapjuk.
- Kivéve egy esetben - mondta Ripley. - És mi az?
- Nem tudhatjuk, hogy egyáltalán fog-e védekezni. - Egyenesen Dallas szemébe nézett…
A lángszórók terjedelmesebbek voltak, mint a sokkolók, és Parker biztosította őket, hogy jól működnek. Ezúttal nem tartott nekik bemutatót, mert összeégetnék a fedélzetet.
Az a tény; hogy rá merte bízni a saját életét az új fegyverre, elég meggyőző volt mindenki számára, csak Ripley bizonytalankodott. Senkiben és semmiben nem bízott már. Mindig is paranoiás volt egy kicsit. A mostani helyzet ezt csak súlyosbította… A saját elmeállapota már éppúgy aggasztotta, mint az, hogy az idegen a hajón van.
Persze mihelyt megtalálják és megölik az idegent, ez a lelki problémája semmivé foszlik. Vagy mégsem?
A kis csoport óvatosan elindult az étkezőből le a B fedélzetre. Éppen a soron következő átjáró felé indultak, amikor mindkét nyomkereső csipogni kezdett. Ash és Ripley gyorsan kikapcsolta a hangjelzést. Néhány métert haladtak a műszer mutatóját figyelve, amikor hirtelen erős zajra lettek figyelmesek: fém hasadásának zajára.
- Nyugi! - Dallas átölelte a lángszórót, és a folyosó sarka felé indult.
Tisztán, jól kivehetően hallatszott megint a fém recsegése. Dallas tudta, honnan jön.
- Az élelmiszerraktár - súgta hátra a többieknek. - Odabent van.
- Hallgassátok csak - morogta Lambert félelemmel telve. - Jézusom, de nagy lehet!
- Hát elég nagy - biztosította Parker halkan. - Én láttam, jól emlékszem rá. És nagyon erős. Úgy tartotta Brettet, mint… 
Mondat közben hagyta abba. Brett emléke elvette a kedvét a további beszédtől. Dallas felemelte a lángszóró csövét.
- A raktár végébe nyelik a szellőző. Ott juthatott be Parkerre nézett. - Biztos, hogy ezek működnek?
- Én csináltam őket, nem?
- Éppen amiatt aggódunk - mondta Ripley
Elindultak. A recsegés folytatódott. Amikor elhelyezkedtek az élelmiszerraktár előtt, Dallas intett Parkernek. A gépész vonakodva markolta meg a súlyos nyitófogantyút. Dallas néhány lépést hátrált, és készenlétbe helyezte a lángszórót.
- Most!
Parker egyetlen mozdulattal felrántotta az ajtót, és félreugrott az útból. Dallas meghúzta az otromba fegyver ravaszát. Hatalmas narancssárga lánglegyező borította el a bejáratot. A forróság mindenkit hátrálásra kényszerített. Dallas gyorsan előrelépett, és mit sem törődve a torkát kaparó elviselhetetlen hőséggel, még egy tűzcsóvát küldött a raktárba. Aztán egy harmadikat is.
Néhány perc ideges várakozással telt el: meg kellett várni, amíg a helyiség belseje annyira lehűl, hogy beléphetnek. De odabent az izzó hulladék tovább sugározta a hőt, úgyhogy csak óvatosan haladhattak, ügyelniük kellett, nehogy hozzáérjenek a forró ládákhoz vagy a falakhoz.
Majdnem minden elpusztult. Amit az idegen elkezdett, azt Dallas lángszórója fejezte be. A falon mély, üszkös repedések tátongtak a fegyver koncentrált erejének bizonyítékaként. A zárt helyiségben az égett szintetikus étel bűze keveredett az elszenesedett csomagolóanyag szagával.
A kíméletlen tűzcsapás ellenére az idegen keze nyomának több bizonyítéka hevert szanaszéjjel a lángoktól sértetlenül. Különféle méretű széttrancsírozott dobozok voltak a padlón, és keményfémből készült konzervdobozok (hagyománytiszteletből nevezték így őket, egyáltalán nem hasonlítottak elődeikre), melyek burkolata úgy volt széthajtogatva, mintha egy gyümölcs héját hámozta volna le valaki. A lángok martalékául szemmel láthatóan nem sok minden maradt.
A nyomkeresőket és a lángszórókat készenlétben tartva átbotorkáltak a romokon. Csípős füst szállt fel, marta a szemüket.
Óvatosan megvizsgáltak minden egyes törmelékhalmot, de amit kerestek, nem találták meg.
Mivel a Nostromón tárolt valamennyi élelmiszer szintetikus és homogén összetételű, ha csontokat találnak, az csak az idegené lehet. De a ládák merevítőpántján kívül más csonthoz hasonló nem volt a romok között.
Ripley és Lambert elfeledkezve arról, hogy még forró, nekidőlt a falnak.
- Nem kaptuk el - mondta a fedélzeti tiszt csalódottan. - Hol a pokolban lehet? - tette fel a kérdést Lambert. - A szellőzőrendszerben.
- Valamennyien megfordultak, és Dallasra néztek, aki a megfeketedett fal mellett állt, egy halom olvadt, üszkös plasztik mögött. Lángszórójával a falra mutatott.
- Kiment.
Közelebb lépve Ripley és a többiek látták, hogy a Dallas által eddig eltakart szellőzőnyílás védőrácsa most darabokban hever a padlón.
A kapitány leakasztotta övéről kézilámpáját, és bevilágított vele a csatornába, de csak a távolba vesző sima fémborítást látta. Aztán izgatottan megszólalt:
- Van még egy lehetőségünk.
- Miről beszélsz? - kérdezte Lambert. Dallas rápillantott.
- Nem érted? Ez a légcsatornaág a főzsilipből ágazik ki. Ezenkívül csak egyetlen akkora nyílása van, amelyiken az idegen átfér. Ott kell elkapnunk. Akkor a lángszórókkal behajtjuk a zsilipbe, és kihajítjuk az űrbe.
- Igen - mondta Lambert, de a hangjából érződött, hogy nem osztja a kapitány lelkesedését. - Igazán semmiség. Csak utána kell mászni a csatornába, meg kell találni ebben az útvesztőben, és ha szembejön, lehet imádkozni, hogy féljen a tűztől.
Dallas arcáról lefagyott a mosoly.
- Az, hogy van benne valami emberi jelleg is, megnehezíti a dolgot, igaz? De menni fog, ha fél a tűztől. Ez az egyetlen lehetőségünk. Ez esetben nem kell sarokba szorítanunk, és reménykednünk, hogy a lángok gyorsan végeznek vele. Elég, ha csak hátrál… az előkészített zsilipig.
- Ez mind szép és jó - értett egyet Lambert. - A probléma az, hogy ki menjen utána?
Dallas végignézett a csoporton, megpróbálta megállapítani, ki a legalkalmasabb erre a halálos fogócskára. Mindannyiuk közül Ash-nek vannak a legerősebb idegei, de Dallas még mindig gyanakodott a kutatótisztre. Meg aztán Ash terve, hogy megkeresi az idegen sav ellenszerét, kizárta őt a vadászjelöltek listájáról.
Lambert rendelkezik a megfelelő határozottsággal, de stressz hatására hamarabb összeomlik, mint bárki. Ami Ripleyt illeti, kötekedő magatartása miatt éppen megfelelő volna. De lehet, hogy a döntő pillanatban lebénul. Nem szabad ezt megkockáztatnia. Parker… Parker mindig a nagylegényt játssza. Folyton panaszkodik, de a legnehezebb munkát is el tudja végezni, ha a szükség úgy hozza. Bizonyíték erre a sokkoló és most a láng szóró. Meg aztán az ő barátját ragadta el az idegen. No és valamennyiük közül ő ismeri legjobban a lángszórót.
- Nos, Parker, te mindig teljes részt követeltél, meg még prémiumot is.
- És? - kérdezte a gépész óvatosan. - Mássz a csatornába.
- Miért én?
Dallas arra gondolt, hogy felsorol néhány érvet, de meggondolta magát.
- Látni akarom, hogy megdolgozol a teljes részedért, ez minden.
Parker megrázta a fejét, és egy lépést hátrált.
- Nem megy. Tied lehet a részem. Megtarthatod az egész keresetemet. - Fejével a nyitott csatorna felé bólintott. - Én oda be nem megyek!
- Majd én bemegyek.
Dallas Ripleyre pillantott. Előbb-utóbb úgyis megjátszotta volna az önkéntest. Furcsa nő. Mindig alábecsülte… ahogy mindenki.
- Felejtsd el.
- Miért? - Ripley bosszúsnak látszott.
- Tényleg, miért? - vágott közbe Parker. - Ha egyszer hajlandó menni, miért nem mehet?
- Mert így döntöttem - hangzott a tömör magyarázat. Dallas Ripleyre nézett; akinek az arcán a bosszúság és a zavartság keveredett. Nem értette, miért utasították vissza. Nos, nem baj, Dallas egyszer majd magyarázatot ad rá. Ha egyáltalán tud rá magyarázatot.
- Menj a zsilipkamrához - adta ki az utasítást Dallas Ripleynek. - Ash, te itt maradsz, és fedezed ezt az oldalt abban az esetben, ha valahogy mögém kerül, vagy elsöpör az útjából. Parker, te Lamberttel fedezed a kijáratot, amiről beszéltem.
Mindenki más-más arckifejezéssel nézett rá. Nem maradt kétség afelől, hogy ki megy a csatornába.
Ripley lihegve érkezett a főzsilip előterébe. Egy pillantást vetett a keresőre, de az nem jelzett mozgást a közelben. Megnyomta a falon elhelyezett piros gombot. Halk búgás hallatszott, és a masszív zsilipajtó félrecsúszott. Miután teljesen kinyílt, és a búgás abbamaradt, bekapcsolta az interkomot.
- Jobb oldali zsilip kész - jelentette.
Parker és Lambert elérte azt a folyosószakaszt, amit Dallas meghatározott. A kürtőnyílás védőrácsa a helyén volt, sérülés nem látszott rajta.
- Itt fog kijönni, ha menekülni próbál - állapította meg Parker. Lambert bólintott, és a közeli interkom mikrofonjához lépett, hogy jelentse, elérték a helyüket.
Az élelmiszerraktárnál Dallas feszült figyelemmel hallgatta Lambert jelentését, amely közvetlenül Ripleyé után futott be. Feltett néhány kérdést, meghallgatta a válaszokat, aztán kikapcsolt. Ash átadta neki a lángszóróját. Dallas megemelte a csövét, és néhány rövid csóvát engedett ki rajta.
- Még működik. Parker jobb gyakorlati szakember, mint gondoltam. - Észrevette Ash keserű arckifejezését. Mi baj van?
- Nem kellett volna így döntened. De nem az én dolgom, hogy bármit is hozzáfűzzek.
- Te vagy a kutatótiszt, mondd csak el a véleményedet. - Ennek semmi köze a tudományhoz.
- Most nincs idő a kertelésre. Mondd, mire gondolsz? Ash őszinte kíváncsisággal pillantott rá.
- Miért éppen neked kell bemenned? Miért nem küldöd Ripleyt? Akart is menni, és alkalmas is rá.
- Nem lett volna szabad javasolnom mást, csak magamat. - Ellenőrizte a lángszóró folyadékszintjét. - Hiba volt. Ez az én felelősségem. Hagytam Kane-t lemenni az idegen hajóba. Éppen elég kockázatot ruháztam már át anélkül, hogy én valamennyit is vállaltam volna. Most rajtam a sor.
- Te vagy a kapitány - érvelt Ash. - Most gyakorlatiasnak kell lenned, nem hősnek. Helyesen tetted, amikor Kane-t küldted. Most miért cselekszel másként?
Dallas rámosolygott. Ritkán fordult elő, hogy Ash-t ellentmondáson kapta.
- Éppen te figyelmeztetsz az előírásokra? Te nyitottad ki a zsilipet, és engedtél be a hajóba, emlékszel? - A kutatótiszt nem válaszolt. - Hát ne prédikálj nekem arról, mi helyes, mi nem.
- Nehéz dolgunk lesz, ha elveszítünk téged. Különösen most.
- Az előbb azt mondtad, hogy Ripley alkalmas. Ezzel egyetértek. Ő a soros rangidős. Ha én nem térnék vissza, ő mindent tud, amit én.
- Nem értek egyet.
Csak az idejüket vesztegették. Ki tudja, az idegen milyen messze jár már. Dallas elunta a vitát.
- Hiába próbálsz lebeszélni. Döntöttem és kész. Megfordult, jobb lábát a nyílásba helyezte, előrecsúsztatta a lángszórót, és kipróbálta, nem csúszik-e be az enyhén lejtős kürtőbe.
- Így nem megy - morogta. - Guggolva sem férek be. Visszahúzta a lábát. - Kúsznom kell.
Bedugta a fejét, és bekúszott a nyílásba. A légcsatorna szűkebb volt, mint gondolta. El sem tudta képzelni, hogy az idegen, ami Parker és Ripley leírása szerint óriási, hogyan vergődhetett át rajta. Nos, így is jó! Dallas számított arra is, hogy a csatorna tovább szűkül. Az is lehet, hogy az idegen menekülés közben beszorult, s moccanni sem tud. Az leegyszerűsítené a dolgokat.
- Hogy haladsz? - hallotta maga alól a kérdést.
- Nem túl jól - válaszolta Ash-nek. Hangja visszhangzott a csatornában. Négykézlábra kászálódott. - Épphogy elférek. Felkapcsolta kézilámpáját, látta maga előtt a sötét, üres, enyhén lefelé ívelő alagutat, majd megigazította lecsúszott gégemikrofonját. Tudta, hogy lejtése nőni fog. Egy teljes fedélzetnyit kell majd ereszkednie, hogy a lény mögött érjen ki a jobb oldali zsilipnél.
- Ripley Parker, Lambert… hallotok? A csatornában vagyok, most indulok.
Odalent Lambert szólt az interkomba:
- Hallunk. Szólok, mihelyt a kereső hatósugarába érsz. Mellette Parker előreszegezte a lángszórót, és a nyílást fedő rácsot leste.
- Parker - utasította Dallas a gépészt -, ha nálatok próbál kimenni, hajtsátok vissza, én majd előreterelem.
- Rendben.
- A zsilip készen áll - jelentette Ripley - Nyitva van, csak a vendégre vár.
- Mindjárt küldöm.
Dallas kúszni kezdett, de közben ujját folyamatosan a lángszóró elsütőbillentyűjén tartotta. A csatorna szélessége itt az egy métert sem érte el. A fémborítás feldörzsölte a térdét, s arra gondolt, föl kellett volna vennie még egy overallt. Most már mindegy, tűnődött, minden elő van készítve, nem mehet vissza.
- Bírod még? - hallatszott egy hang a hangszóróból.
- Oké. Ash - nyugtatta meg a kutatótisztet. - Miattam ne aggódj. Figyeld a nyílást, hátha valahogy mögém kerül. Befordult a csatorna első kanyarulatánál, s megpróbálta felidézni magában a hajó szellőzőrendszerének pontos rajzát. Az étkezőben kiteregetett tervekről csak homályos és zavaros kép maradt az emlékezetében. Túl késő volt azt kívánni, bárcsak több időt töltött volna a tanulmányozásukkal.
Egyre újabb szűk kanyarok következtek. Megállt, lihegett, és felemelte a lángszóró csövét. Semmi jelét nem látta annak, hogy bármi is rejtőzne valamelyik kanyar mögött, de jobbnak látszott az éberség. A lángszóró folyadékszintje majdnem a maximumon állt. Nem fog ártani, ha a lény tudomást szerez róla, hogy mi van mögötte. Talán előremegy anélkül, hogy szembe kelljen néznie vele.
Egy nyomás a vörös gamóra, és lángcsóva zúdult az alagútba. Moraja valósággal harsogott a szűk csatornában, a forróság pedig a falakról visszaverődve perzselte a bőrét. Újra nekiindult, vigyázva, hogy csupasz keze mászás közben ne érjen a felhevült fémhez. A hőség a nadrágon át is égette, de nem vett róla tudomást. Minden érzékszervével arra figyelt, nem észlel-e valami mozgást vagy szagot.
A szerelőszinten Lambert komor arccal figyelte a ráccsal fedett nyílást. Hátranyúlt, és elfordított egy kapcsolót. Búgás hallatszott, és a rács, tátongó üreget hagyva a falban, félrecsúszott.
- Megőrültél? - nézett rá Parker bizonytalanul.
- Ez az egyetlen hely, ahol ki tud jönni, ha elhagyja a főcsatornát - magyarázta neki Lambert. - Hagyjuk nyitva. Túl sötét van a rács mögött. Szeretném látni, ha erre jön.
Parker vitatkozni akart, de aztán úgy döntött, jobb, ha minden energiájával a nyílásra koncentrál, akár van rajta rács, akár nincs. Különben is Lambert a rangidős.
Dallasnak meg kellett állnia, hogy letörölje az izzadságot. A sós verejték csípte a szemét, akadályozta a látásban. A csatorna meredeken lejtő szakaszához ért. Számított erre, tudta, hogy meg kell őriznie egyensúlyát, és ügyelnie kell, nehogy túlságosan felgyorsuljon.
Mielőtt lecsúszott volna, maga elé tartott lángszórójából újabb tűzcsóvát eresztett el. Sem üvöltés nem hallatszott, sem a pörkölt hús bűze nem jutott el hozzá. A lény messze lehetett. Elképzelte, amint talán dühösen, esetleg rémülten mászik a kijárat felé. Vagy vár, hogy valamilyen elképzelhetetlenül idegen módon fordulhasson szembe üldözőjével.
A csatornában hőség volt, és ő egyre jobban fáradt. Van még egy lehetőség, tűnődött. Mi van, ha a lény máshol is el tudja hagyni a csatornát? Akkor hiába tette meg az egész gyötrelmes utat. Ezt csak egyféleképpen tudhatja meg. Csúszni kezdett előre, miközben lángszóróját kiegyensúlyozva maga előtt tartotta.
Lambert vette észre elsőnek a mozgást a keresőjén. Egy percig feszülten figyelt, aztán azonosította a gyorsan mozgó alakot.
- Rajta vagy a mozgásérzékelőn - közölte a távolban lévő Dallasszal.
- Oké - válaszolta amaz, és máris jobban érezte magát a gondolattól, hogy a többiek tudják, merre jár. - Maradj rajtam. A csatorna újból elkanyarodott. Nem emlékezett ilyen sok éles fordulóra, de abban biztos volt, hogy még mindig a főágban van. Eddig nem hagyott el egyetlen olyan elágazást sem, amelybe egy Jonesnál nagyobb lény befért volna. Bár az idegen már bizonyította, hogy igen szűk helyre is be tudja magát préselni, Dallas nem hitte, hogy egy alig tizenkét centi átmérőjű mellékágon is átvergődhet.
A következő fordulón különösen nehezen jutott át. A lángszóró hosszú, merev csöve csak nehezítette a dolgát. Lihegve letette, és fontolgatni kezdte a továbbhaladás módját.
- Ripley!
- Itt vagyok. Tisztán hallak. Baj van? A hangod… - elhallgatott. Milyen is lehetne most Dallas hangja, ha nem ideges? - Jól vagyok - mondta a kapitány - Csak elfáradtam.
Nem vagyok formában. A hosszú mélyalvás alatt elpuhultak az izmaim. - Új testhelyzetbe kecmergett, hogy továbbindulhasson. - Azt hiszem, már nincs messze a csatorna vége. Egyre melegebb van itt. - Számíthattam rá, gondolta magában. A lángszóró használata miatt megemelkedett hőmérsékletet a termosztát képtelen ellensúlyozni. - Továbbmegyek. Maradj készenlétben.
Külső szemlélő könnyen leolvashatta volna Dallas arcáról a megkönnyebbülést, amikor kiért a szűk alagútból. A Nostromo egyik fő légkamrájába érkezett, amit egy átjáróhíd osztott ketté. Kimászott a csatornából, és boldogan kinyújtózott.
Alaposan körülnézett, de a kamra üres volt. Az egyetlen hang, amit hallott, a hűtőgépek zúgása volt.
Semmi nem lopakodhat feléje észrevétlenül, legalábbis amíg ott áll a helyiség közepén. Ideális hely volt ahhoz, hogy néhány percre megpihenjen. Leült az átjáróhídra, ellenőrizte az alsó szintet, aztán beleszólt a gégemikrofonjába. - Lambert, milyen jeleket fogsz? Én az egyik légkamrában vagyok, a központi szerelőkonzolnál. Az idegennek nyomát sem látom.
A navigátor a keresőre pillantott, és megdöbbent. Kétségbeesve nézett Parkerre, és a készüléket az orra alá dugta.
- Erről ml a véleményed? Parker a műszerre pillantott.
- Nekem semmi. Ez nem az én játékom, hanem Ash-é. Elég zavaros,
- Lambert? - sürgette Dallas.
- Itt vagyok. Nem tudom, mi van. - Megrázta a keresőt. A jelzés nem változott. - Mintha kettős jel volna.
- Ez őrültség. Két különálló jeled van? - Nem. Csak egy, de az képtelenség.
- Akkor biztosan interferencia - mondta a kapitány. - Itt áramlásban van a levegő, az megzavarhat egy olyan érzékeny műszert, ami a légnyomás mikrováltozásait észleli. Megyek tovább. Ha elindulok, biztosan kitisztul.
Felállt. Nem látta az erős, karmos kezet, amely a híd alól lassan feléje nyúlt. A tapogatózó mancs épphogy elvétette a lábát, amikor elindult. A kéz ugyanolyan csendben, ahogy előbukkant, visszahúzódott az átjáró alá.
Dallas félútra volt a csatornabecsatlakozástól. Megállt. - Most jobb, Lambert? Elmozdultam. Tisztább a jel?
- Rendben van, most tiszta. - Lambert hangja még mindig feszült volt. - De még mindig kettős jelet kapok, és úgy látom, egyre jobban szétválnak. Nem vagyok benne biztos, hogy melyik az igazi.
Dallas megfordult, a szemét végigjártatta a mennyezeten, a padlón, a falakon és a csatornanyíláson, amin az előbb kimászott. Aztán visszanézett az átjáróhídra, ahol az imént ült.
Lefelé fordította a lángszóró csövét. Ha a jelek szétváltak, és az egyik az övé, akkor a kettőződés oka nem lehet más… megnyomta az elsütőbillentyűt.
Mögötte egy kéz bukkant fel, és a bokája felé nyúlt. A másik jel az idegené volt.
Ripley egyedül állt, a csatorna kivezetését figyelte, és a közelben készenlétben álló zsilipre gondolt.
A távolból csattanást hallott. Először azt hitte, a füle csengett. Gyakran előfordult az ilyesmi. De a hang megismétlődött, ezúttal hangosabban, és visszhang is követte. Úgy tűnt, a csatorna mélyéről jön. Keze ráfeszült a lángszóró markolatára.
Hirtelen csend lett. Minden óvatosságot mellőzve közelebb lépett a nyíláshoz, és megcélozta a lángszóróval.
Most jól felismerhető hang hallatszott: egy üvöltés. Megismerte a hangot.
Feledve minden óvatosságot, a nyíláshoz rohant. - Dallas! Dallas!
Nem volt második üvöltés. Csak halk, távolodó dobogás, ami gyorsan elenyészett.
A keresőjére pillantott. Egyetlen jelet látott, s gyorsan halványodott a vörös fény is. Ugyanúgy, mint ahogy az üvöltés elhalt. - Ó, istenem! Parker! Lambert! - A fali interkomhoz rohant, és belekiabált.
- Itt vagyok, Ripley - válaszolt Lambert. - Mi történt? Épp most szűnt meg a jel.
Ripley válaszolni akart, de torkán akadt a szó. Hirtelen rádöbbent, mekkora felelősség szakadt a nyakába. Összeszedte magát, felegyenesedett, pedig senki nem volt a közelben, aki lássa.
- Épp most veszítettük el Dallast…

XII.

A Nostromo négy túlélője az étkezőben gyűlt össze. Már nem tűnt szűkösnek, mégis gyűlölték mind a négyen, mert kellemetlen emlékeket ébresztett bennük.
Parker két lángszórót tartott a kezében, egyiket az asztalra hajította.
Ripley szomorú pillantást vetett rá.
- Hol volt?
- A légkamra padlóján a híd alatt - mondta a gépész tagoltan. - Dallasnak semmi nyoma. Se vér, se semmi.
- És az idegen?
- Ugyanaz. Semmi. Csak egy lyuk a központi hűtőrendszer falán. Átszakította a fémet. Nem hittem, hogy ilyen erős. - Egyikünk sem hitte. Dallas sem. Két lépéssel a lény mögött járunk, amióta csak felhoztuk a fedélzetre. Ezen változtatni kell. Mostantól figyelembe kell venni minden képességét, még a láthatatlanságát is.
- Nincs láthatatlan élőlény - jelentette ki Ash. Ripley feléje fordult.
- Olyan sincs, amelyik képes lehámozni a hajó három centi vastag fémborítását?
Ash erre nem reagált.
- Itt az ideje, hogy tudomásul vegyük, mivel állunk szemben. Az étkezőben csend lett.
- Ripley, te lettél a parancsnok - mondta Parker egyenesen a szemébe nézve. Részemről oké.
- Oké - nyugtázta Ripley s közben Parkert figyelte, akinek szavaiban és viselkedésében immár egyáltalán nem érzett gúnyt. Felhagyott a heccelődéssel.
Most akkor mi van, kérdezte magában Ripley. Három arc tekintett rá várakozón, utasításra várva. A megfelelő szavakat kereste, de csak bizonytalanságot, félelmet és zavart érzett, pontosan ugyanazt, amit társai is átélnek. Kezdte megérteni Dallast, de ennek már semmi jelentősége nem volt.
- Ezt megtárgyaltuk. A korábbi tervek szerint járunk el, hacsak valakinek nincs jobb ötlete, hogy miként bánjunk el az idegennel.
- És ugyanazt érjük el - rázta a fejét Lambert. - Nem, köszönöm.
- Van jobb ötleted?
- Igen. Hagyjuk el a hajót. Vigyük a mentőkabint, és tűnjünk innen a francba. Próbáljuk elérni a földi orbitális pályát, ott majd felszednek minket. Egyszer majdcsak meghallja valaki az S. O. S. jelzéseinket.
Ash nem akart megszólalni, de Lambert javaslata kikényszerítette belőle.
- Valamiről megfeledkezel. Lehet, hogy Dallas és Brett még nem halt meg. Rágondolni is szörnyű. de nem győződtünk meg róla. Nem adhatjuk fel a hajót, amíg ezt nem tisztáztuk.
- Ash-nek igaza van - helyeselt Ripley. - Még egyszer meg kell próbálnunk. Tudjuk, hogy a légcsatornát használja. Menjünk rajta végig szintenként. De ezúttal lézerrel lehegesztünk minden elágazást és nyílást, amíg sarokba nem szorítjuk.
- Én vele megyek - pillantott Parker Lambertre. A navigátor nem szólt, lesütötte a szemét.
- Mi van a fegyverekkel? - kérdezte Ripley.
A gépész egy perc alatt ellenőrizte a lángszórók folyadékszintjét és a csőcsatlakozásokat.
- A csövek és a tűszelepek teljesen tiszták. Úgy látom, üzemképesek. - Dallas lángszórója felé biccentett, és elkomorodott. - Azt fel kell tölteni. Sokszor használta.
- Akkor jobb, ha mész és feltöltöd. Ash, menj vele. Parker a kutatótisztre nézett. Ash arckifejezése kiismerhetetlen volt.
- Meg tudom csinálni egyedül is.
Ash bólintott. A gépész felkapta a fegyvert és távozott,
A többiek rosszkedvűen állták körül az asztalt, Parker visszatérését várták. Ripley nem bírta a csendet, Ash felé fordult:
- Egyéb ötlet, javaslat, tanács? Tőled vagy Anyától? Ash mentegetőzve vállat vont.
- Semmi új. Még egyeztetünk. Ripley rámeredt.
- Nem hiszek a fülemnek. Azt akarod mondani, hogy abból az adathalmazból, amivel rendelkezünk, nem lehet kihámozni semmit, amit felhasználhatnánk az idegennel szemben?
- Ez a helyzet. Most nem egy közönséges vadállattal van dolgunk. Te magad mondtad, hogy mindenre képes lehet. És van esze. Legalább annyi, mint egy kutyának, de lehet, hogy több, mint egy csimpánznak. Tanulékonyságát is bizonyította. A Nostromo számára ismeretlen közegében azonnal rájött, hogyan közlekedjen teljesen észrevétlenül. Gyors, erős és ravasz. Ilyen fenevaddal még nem találkoztunk. Nem csoda, hogy eddig kudarcot vallottunk ellene.
- Ez úgy hangzik, mintha kész volnál feladni.
- Én csak újra leszögeztem a nyilvánvaló tényeket.
- Ez egy modern, jól felszerelt hajó. Képes átrepülni a hiperűrön, és képes elvégezni különféle összetett feladatokat is. Azt mondod, hogy minden rendelkezésre álló eszköze kevés ahhoz, hogy megbirkózzon egy nagyméretű állattal?
- Sajnálom, kapitány Csak azt mondtam el, ahogy én látom. A tényeken változtatni nem tudok. Az ember nappal sikerrel vadászhat tigrisre: De szüntesd meg a fényt, tedd ki az embert az éjszakai dzsungelbe, egy számára teljesen ismeretlen környezetbe, s meglátod, valamennyi primitív félelme visszatér. A tigris előnyéra. A tudatlanság homályában tapogatózunk.
- Nagyon költői, de nem sok hasznát vesszük.
- Sajnálom - mondta Ash. de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bánkódna. - Mit vársz tőlem, mit tegyek?
- Próbálj meg változtatni a "tényeken". Menj issza Anyához, és addig tegyél fel neki kérdéseket, amíg használható választ nem kapsz.
- Rendben. Megpróbálom. Bár nem tudom, mit remélsz. Anya nem tudja elhallgatni az információkat.
- Kérdezz másképp. Emlékezz vissza, én is sikerrel jártam az ECIU-csatornán a vészhívással kapcsolatban. Akkor derült ki, hogy a jel figyelmeztetés.
- Emlékszem. - Ash respektálta Ripley álláspontját. - Talán igazad van. - Azzal távozott.
Lambert leült, Ripley mellé telepedett.
- Tarts ki. Tudod, hogy Dallas is ezt tette volna. Semmiképpen nem hagyta volna el a hajót addig, amíg meg nem győződik róla, hogy életben vagyunk-e.
Lambert ettől nem lett nyugodtabb.
- Csak azt tudom, hogy ha maradunk, mindnyájunkkal végez.
- Megígérem neked, hogy ha nem sikerül a dolog, nagyon gyorsan eltűnünk innen. Én leszek az első, aki beszáll a mentőkabinba.
Ripleynek váratlan ötlete támadt. Különös gondolat volt, egyáltalán nem illett a helyzethez, és a pillanatnyi körülményekhez sem volt túl sok köze. Lambertre pillantott. Neki tudnia kell. Remélte, ha megkérdezi, őszinte választ kap.
Persze bármit is mond, nem biztos, hogy nagy jelentősége van. Lehet, hogy csupán egy torz gondolat hatalmasodott el az agyában, amit ideje lenne kiirtani onnan, de sose lehet tudni.
- Lambert, lefeküdtél már Ash-sel?
- Nem - válaszolta Lambert gondolkodás nélkül. - És te? - Én sem.
Egy ideig mindketten hallgattak, azután Lambert szólalt meg - Sosem éreztem - mondta -, hogy érdeklődne irántam. Ami a navigátort illeti, látszott rajta, hogy nem foglalkoztatja a téma. Ami pedig Ripleyt illeti, megtudta, amit akart, de továbbra is ott motoszkált egy kérdés az agyában, megőrjítette, gyötörte, és fogalma sem volt, miért?

* * *

Parker ellenőrizte a két metántartály szintjét, meggyőződött róla, hogy tele vannak nagy nyomású folyékony gázzal. Aztán felemelte őket, és elindult vissza az átjáró felé.
A B fedélzet ugyanolyan kihalt volt, mint az alatta lévő. Minél előbb csatlakozik a többiekhez, annál jobb. Valójában szerette volna, ha Ash vele van. Már megbánta, hogy egyedül indult a műhelybe. A többieket is akkor kapta el az idegen, amikor egyedül voltak. A palackok tekintélyes súlya ellenére megpróbált gyorsabban haladni.
Amint befordult a folyosó egyik kanyarulatában, hirtelen megállt, és majdnem elejtette az egyik tartályt. A főzsilip előtt állt. Mögötte, egészen közel megmozdult valami. Vagy mégsem? Azt hitte, képzelődik. Pislogott, hogy az agya és a szeme kitisztuljon.
Már majdnem továbbindult, amikor újra látni vélte az árnyékot. Valami nagy és robusztus lehet. Körbepillantott, és meglátta a fali interkomot. Ripley és Lambert még mindig az étkezőben lehet. Parker megnyomta a gombot.
Ripley először csak valami zajt hallott a konzolja felől a hídról, aztán felismert néhány szót. Gyorsan átszaladt az étkezőből, és az interkomhoz lépett.
- Itt Ripley.
- Halkabban beszélj - suttogta a gépész a mikrofonba. A folyosón a mozgás hirtelen megszűnt. Ha a lény meghallotta őt… - Alig hallak. - Ripley zavartan nézett Lambertre, aki elgondolkodva bámult maga elé. De amikor beleszólt a mikrofonba, a hangját suttogóra fogta. - Miért kell halkan beszélni?
- Az idegen - mondta Parker - itt van a jobb oldali zsilip mellett. Igen, pontosan mellette. Nyisd ki az ajtaját. Ha szólok, azonnal csukd be, és nyisd ki a külsőt.
- Biztos vagy…?
Parker gyorsan félbeszakította.
- Mondom, hogy megvan! Csak tedd, amit mondtam. Megpróbált nyugodt maradni. - Most nyisd ki. Lassan. Ripley tétovázott, mondani akart valamit, aztán látta, hogy
Lambert határozottan bólint. Ha Parker tévedett, nem veszítenek semmit, csak egy kevés levegőt. De ha biztos a dolgában… Elfordította a kapcsolót.
Odalent Parker épp a falhoz lapult, amikor halk sziszegés hallatszott. A belső zsilipajtó lassan félrecsúszott. A lény előlépett az árnyékból, és az ajtó felé indult. A zsilipben több jelzőfény világított. Az egyik különösen fényes, smaragdzöld színű volt. Az idegen érdeklődéssel figyelte, már a zsilipajtóban állt.
Gyerünk már, az istenedet, gondolta a gépész izgatottan. Nézd csak, milyen szép zöld az a fény Biztosan nem láttál még ilyen szépet. Csak lépj be, és nézd meg közelebbről. Még néhány lépés, és mindörökre a tied lesz. Istenem, csak néhány lépés…
Az idegen a villogó jelzőfénytől elbűvölten belépett a zsilipbe. Már teljesen bent volt. Csak nehogy másra figyeljen, vagy gyanút fogjon.
- Most! - hörögte a mikrofonba. - Most!
Ripley már készen állt az ajtó zárására. Keze félúton volt a kapcsoló felé, amikor a Nostromo vészjelzői üvölteni kezdtek. Ő is, Lambert is megdermedt. Egymásra néztek, de csak saját rémületüket látták visszatükröződni a másik arcán. Ripley rácsapott a kapcsolóra.
Az idegen is meghallotta a szirénát. Izmai megfeszültek, hátraugrott, és egy szempillantás alatt a zsilipen kívül termett. A zsilipajtó egy pillanattal később csukódott be, és az egyik testnyúlványát a falhoz szorította. Az összepréselt végtagból testnedv szivárgott. Az idegen morgó, fújtató hangot hallatott, kitépte magát, leszakadt végtagját ott hagyta az ajtó és a fal közé szorulva. A fájdalomtól elvakultan végigrohant a folyosón, felkapta és elhajította a bénult gépészt; majd eltűnt a legközelebbi kanyarban.
Parker a földre roskadt, a feje felett zölden villogott a BELSŐ AJTÓ ZÁRVA felirat.
Az ajtó fémburkolata pezsegni kezdett, mintha megolvadna. Közben a külső zsilipajtó kinyílt. Jeges örvény támadt, amint a zsilip levegője az űrbe szökött.
- Parker! - szólt a mikrofonba izgatottan Ripley miközben a kapcsolót nyomogatta. - Mi történik ott lent? - Figyelmét elvonta a műszerfalon villogó zöld fény.
- Mi van? - hajolt közelebb Lambert. - Sikerült?
- Nem biztos. A belső ajtó záródott, a külső kinyílt. - Akkor sikerülhetett. De mi van Parkerrel?
- Nem tudom. Nem válaszol. Ha sikerült volna, most úgy üvöltözne, hogy szétrepedne a hangszóró. - Gyorsan döntött: - Lemegyek, megnézem. Vedd át. - Felállt, és elindult a B szint felé.
Néhányszor megbotlott. Nekiment egy válaszfalnak, majdnem elvesztette az eszméletét. Valahogy visszanyerte az egyensúlyát, és tovább-botorkált. Az idegen eszébe sem jutott. Csak arra gondolt, hogy egy embertársa bajban van. Ez eddig ritkán fordult elő a Nostromón.
A zsilip felé tartó folyosóra érkezett. A folyosó üres volt, csak a padlón hevert egy görnyedt alak: Parker.
Lehajolt hozzá. A gépész félig eszméletlen volt. - Mi történt? Pokolian nézel ki. Megcsi…?
Mondani próbált valamit, közben kezével ernyedten a zsilip felé intett. Ripley elhallgatott. A jelzett irányba nézett, és meglátta a pezsgő szélű lyukat. A külső ajtó még mindig nyitva volt, mintha az idegen tényleg kizuhant volna a semmibe. Parker fel akart állni.
A belső ajtó átlyukadt.
A levegő hatalmas robajjal távozott a folyosóról, kisebb hurrikán csapott le rájuk. Villogó vörös fények jelentek meg a falmélyedésekben: KRITIKUS NYOMÁSCSÖKKENÉS!
Újra megszólalt a sziréna, csak ezúttal indokoltan. A sérülés helyétől kiindulva szerte a hajón szakaszajtók ereszkedtek le. Parker és Ripley biztonságba kerülhettek volna, ha a zsilip előterét leválasztó ajtó záródását nem akadályozza meg az egyik metántartály.
Szélroham zúdult Ripleyre, miközben valami eszközt keresett, amivel kilökheti; de csak a másik tartályt találta. Felemelte, és kalapácsként használva ütni kezdte a beszorult hengert. Ha bármelyik megsérül, mindkettő felrobban. De ha nem üti ki gyorsan, az összes levegő elszökik, és mindketten meghalnak.
Az oxigénhiány miatt máris gyengébbnek érezte magát, vér szivárgott az orrából és a füléből. A nyomáscsökkenés miatt Parker sebei megint vérezni kezdtek.
- Rávágott egy jókorát a beszorult gáztartályra, s az végre kicsúszott. Az ajtó bezárult, a sivítás abbamaradt. A megritkult levegő néhány percig még körülöttük örvénylett.
Odafent a hídon Lambert megpillantotta a baljóslatú figyelmeztetést: HAJÓTEST MEGSÉRÜLT, SZAKASZAJTÓK ZÁRVA.
Beleszólt az interkomba:
- Ash, hozz oxigént. A főzsilip előtti szakaszajtónál találkozunk.
- Vettem. Megyek.
Ripley alig tudott lábra állni, minden lélegzetvétel fájt neki az oxigénszegény folyosószakaszban. A vésznyitó felé fordult, amely minden ajtóba be volt építve. A vörös kart kell csak elfordítania, hogy az ajtó a falba csússzon, és szabad átjárást engedjen a friss levegővel teli szomszédos szekcióba.
Az utolsó pillanatban rémülten vette észre, hogy nem a B folyosóra nyíló ajtót akarta nyitni, hanem azt, amelyik a zsilip előterébe vezet. Megfordult, de csak nehezen jutott el a másik ajtóhoz. Percekbe telt, mire megtalálta a kart. Gondolatfoszlányok lebegtek az agyában, mint olajfoltok a víz felszínén. A levegő ködössé vált körülötte, rózsa- és orgonaillatot érzett.
Meghúzta a kart. de az ajtó nem mozdult. Akkor vette észre, hogy nem a vésznyitót rángatja. A falnak dőlt, és igyekezett összeszedni az erejét, hogy újra próbálkozhasson. Fulladozott.
Egy arc tűnt fel az ajtóba vágott ablakban. Torz, de ismerős arc volt. Úgy tűnt, már régóta ismeri, valami Lambertnek hívják talán.
Már nagyon fáradt volt, és lecsúszott a padlóra.
Dühös lett, amikor elvették tőle az utolsó támaszt. Az ajtó a mennyezetbe csúszott, a feje pedig a padlón koppant. Tiszta, kimondhatatlanul édes és üdítő levegő áramlott be. Szinte simogatta az arcát.
A szemére telepedett köd oszlani kezdett, de az agya még tompa volt.
Megszólalt a belső nyomás normalizálódását jelző kürt. Lambert és Ash lépett be a szekcióba. A kutatótiszt Parker segítségére sietett, aki az oxigénhiánytól elájult, és csak most kezdte visszanyerni az öntudatát.
Ripley kinyitotta a szemét, mozgatni is tudta. de testének többi része egyelőre használhatatlan maradt. Keze, lába ernyedten, szétdobálva hevert a padlón. Olyan volt, mint egy rosszul kitömött nyurga rongybaba. Zihálva, apránként kortyolta a levegőt.
Lambert melléje állította az egyik oxigéntartályt. A maszkot Ripley orrára és szájára helyezte, majd kinyitotta a szelepet. Ripley mélyet lélegzett. Lehunyt szemmel élvezte, mozdulatlanul szívta magába az oxigént. Félő volt, hogy, most a boldogságtól fog elájulni.
Végül levette a maszkot, és egy percig anélkül lélegzett. Visszaállt a teljes nyomás, állapította meg. Az atmoszféra stabilizálódásával egyidejűleg a szakaszajtók is automatikusan kinyíltak.
Tudta, hogy a hajónak a tartalék levegőhöz kellett hozzányúlnia. Lehet, hogy később ezzel a problémával is meg kell birkózniuk.
- Jól vagy? - kérdezte Ash Parkert. - Végül is mi történt itt?
Parker letörölte az alvadt vért a felső ajkáról, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.
- Túléltem. - Még nem fogta fel a kutatótiszt kérdését. - Mi van az idegennel? - próbálkozott Ash újra. Parker megrázta a fejét, és a fájdalomtól összerezzent.
- Meglógott. A sziréna hangjára visszaugrott a folyosóra. Az ajtó elkapta az egyik végtagját vagy nem tudom, mijét. Otthagyta, mint gyík a farkát.
- Miért is ne? - kommentálta Ash. - Ilyen regenerálódóképességgel?
A gépész folytatta, szavaiból csalódottság érződött:
- Pedig már elkaptuk a rohadt dögöt. Megvolt. - Kis szünet után hozzátette: - Amikor kitépte magát, rengeteg sav folyt belőle. A végtagjából. Azt hiszem, a csonkja gyorsan behegedt. Szerencsénkre. A sav szétmarta a zsilipajtót. Ezért ment el a nyomás. - Reszkető kézzel az ajtó felé mutatott, amely a zsilip előterét választotta el a folyosótól. - Biztosan látni a lyukat.
- Ne törődj most azzal. - Ash kíváncsian pillantott fel. Ripley dörrent rá: - Ki kapcsolta be a szirénát?
- Mit jelentsen ez?
Ripley a vért törölgette az orráról, majd dühösen folytatta: - Talán magától indult be a sziréna? Az automatika tévedett? Hamis riasztás volt, ugye?
A kutatótiszt felállt, és összehúzott szemmel nézett rá. Ripley lopva meggyőződött róla, hogy ott van-e a keze ügyében a másik metántartály de Ash nem közelített hozzá. Kiszámíthatatlan alak.
Ha Ash volna a bűnös, már rég lerohanta volna, amíg gyenge volt, Parker meg eszméletlen. Ha ártatlan, őrültség volna tőle az ilyesmi. De nem tett semmit, s Ripley erre volt legkevésbé felkészülve.
Válaszát előre meg lehetett jósolni. Csak most kissé dühösebb volt, mint máskor.
- Ha mondanivalód van, mondd! Kikészülök ezektől az állandó gyanúsítgatásoktól, hogy folyton engem vádolsz!
- Senki nem vádol semmivel.
- Dehogynem! - Ash sértődötten elhallgatott. Ripley se szólt egy percig semmit, aztán Parkerre mutatott.
- Vidd a betegszobába, és kötözd be. A robotdoki majd ellátja.
Ash fölsegítette a gépészt, jobb karját átvetette a vállán, és végigkísérte a folyosón. Rá sem pillantott Ripleyre, úgy vonult el mellette.
Amikor eltűntek az első kanyarban, Ripley felnyújtotta a kezét. Lambert felhúzta, és aggódva figyelte, amint meginog. Ripley elmosolyodott, és elengedte a segítő kezet.
- Mindjárt jobban leszek. - Leporolta a nadrágját. Mennyi oxigénünkbe került ez a kis epizód? Pontos adatra van szükségem.
Lambert nem válaszolt, továbbra is elgondolkodva bámulta Ripleyt.
- Valami baj van? Miért nézel így? Olyan kevés oxigén maradt?
- Le ne harapd a fejemet - mondta halkan, és a hangjából rosszallás érződött. - Megvádoltad. Félreérthetetlenül megvádoltad azzal, hogy bekapcsolta a szirénát, és ezzel megmentette az idegent. Miért? - kérdezte a fejét csóválva.
- Mert azt hiszem, hazudik. És ha visszajátszom a komputer szalagját, be is bizonyítom.
- Mit? Még ha valahogy bizonyítod is, hogy felelős a hamis riasztásért, azt nem tudod bizonyítani, hogy szándékos volt. - Roppant vicces, hogy pont egy ilyen pillanatban történik véletlen. - Ripley hallgatott egy darabig, majd halkan megkérdezte:
- Ugye te még mindig azt hiszed, hogy nincs igazam?
- Nem tudom. - Lambert fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. - Azt hiszem, azt kell mondanom, hogy tévedsz. Tévedsz vagy megőrültél. Miért akarná Ash vagy bárki más megvédeni az idegent? Hisz őt is megöli, mint Dallast és Brettet. Ha egyáltalán megölte őket.
- Köszönöm. Mindig szeretem tudni, kire számíthatok. Ripley elfordult a navigátortól, és határozott léptekkel végigment a folyosón a feljáró felé.
Lambert utána nézett, majd vállat vont, és lehajolt, hogy összeszedje a tartályokat. Ugyanolyan óvatosan bánt velük, mintha oxigén volna bennük. Most ez is ugyanolyan fontos a túlélésükhöz…

* * *

- Ash, bent vagy? Parker? - Mivel nem kapott választ. Ripley óvatosan belépett a központi számítógépterembe. Most egy ideig csak neki válaszol a Nostromo agya. Leült a terminál elé, és hüvelykujját az azonosítólapra nyomta. A képernyő életre kelt.
Eddig minden jól ment. Most jön a neheze. Gondolkodott egy percig, aztán beütött egy öt számjegyű kódot, amitől azt remélte, megkapja a hozzáférést. A képernyő azonban üres maradt. A gép a helyes kódot várta. Megpróbálkozott egy másik, ritkán alkalmazott számkombinációval, de ugyanazzal az eredménnyel járt.
Magában káromkodott a kudarc miatt. Ha vaktában próbálkozik a kódokkal; ítéletnapig itt ülhet. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az idegen közben ilyen ütemben fogyasztja a társaságot, az ítéletnap nincs is olyan messze. Hogyan tovább?
A kiegészítő terminálra pillantott. Ezt a legénység bármely tagja használhatta. Halványan emlékezett a reteszkódra, s ha az beválik, végre felteheti kérdéseit az adatbanknak.
Gyorsan átült, beütötte a számsort, majd az első kérdést. A gép rögtön elfogadta, mert a kérdés megjelent a képernyőn.
KI KAPCSOLTA BE A 2. SZÁMÚ ZSILIP VÉSZJELZŐ RENDSZERÉT?
A válasz azonnal kiíródott:
ASH
Csak ült és nézte. Pontosan ezt a választ várta, de így, bárki számára olvashatóan, szenvtelenül kinyomtatva mégis megrendítette. Tehát Ash volt. A fő kérdés most az: mindvégig Ash volt? Begépelte a következő kérdést:
ASH VÉDI AZ IDEGENT?
Úgy látszik, Anya ma csak rövid válaszokat ad:
IGEN
Most ő kérdez röviden:
MIÉRT?
Feszült figyelemmel hajolt előre. Ha a komputer most nem ad választ, akkor semmiféle kóddal nem fogja kicsikarni belőle. Az is lehet, hogy Anya valóban nem tud magyarázatot a kutatótiszt bizarr viselkedésére. De tudott:
937-ES KÜLÖNLEGES PARANCS INFORMÁCIÓ A KUTATÓTISZT SZÁMÁRA FENNTARTVA
Hát időbe fog telni, mire ezzel megbirkózik. Körbe kell tapogatnia a bizalmas információkat. Éppen hozzáfogott volna, amikor egy kéz csapott le mellette, és a terminálon nyugvó csuklójára fonódott.
Megperdült a székben, szíve hevesen vert. Bár nem az idegen volt, az arc, az alak most ugyanolyan ijesztőnek tűnt a számára.
Ash halványan mosolygott, de arckifejezése egyáltalán nem volt vidám.
- A parancsnoki tisztség, úgy látszik meghaladja az erődet. Ilyen körülmények között még annak is nehéz feladat, aki rendelkezik a megfelelő vezetői képességekkel. De nem hibáztatlak miatta.
Ripley óvatosan kihátrált a székből, s ügyélt, hogy az közöttük maradjon. Ash szavai békülékenységet, talán még rokonszenvet is sugároztak. A mozdulatai azonban nem.
- Ez nem vezetői képesség kérdése, Ash, hanem a barátok iránti hűségé.
A falnak vetette a vállát, és a kijárat felé kezdett araszolni. Ash még mindig mosolygott.
- Hűség? Annak nem vagyok híjával. - Milyen bűbájos, gondolta Ripley - Azt hiszem, mi mindannyian képességeink legjavát adjuk. Lambert kissé pesszimista lett, de mint tudjuk. ő mindig is az érzelmi oldalon állt. Remek navigátor. de a saját sorsát képtelen irányítani.
Ripley tovább oldalazott, és közben megpróbált mosolyogni.
- Most nem Lambert miatt aggódom, hanem miattad. - A nyitott ajtó felé fordult, közben gyomra a félelemtől görcsbe rándult.
- Megint rád jött a paranoia - mondta Ash szomorúan. Pihenésre volna szükséged.
Egy lépést tett feléje, és a kezét segítőkészen kinyújtotta. Ripley lábujjhegyre ágaskodott, és félresiklott a ráfonódó ujjak elől. A folyosón termett, és rohanni kezdett a híd felé. Olyan kétségbeesetten üvöltött segítségért, hogy teljesen kifulladt.
A hídon senkit nem talált. Ash-t a sarkában érezte. Futtában valamennyi vészkapcsolót megnyomta. A szakaszajtók sorra lezárultak mögötte. de Ash az utolsó pillanatban mindig átsiklott alattuk.
Az étkezőben érte utol. Parker és Lambert egy másodperccel később érkezett. A záródó szakaszajtók jelzéseiből tudták meg, hogy a híd közelében valami nincs rendben. Éppen arrafelé tartottak, amikor észrevették a menekülő Ripleyt és üldözőjét.
Bár másfajta veszélyre számítottak, helyesen reagáltak. Lambert Ash hátára pattant. Ash dühösen engedte el Ripleyt, viszont megragadta a navigátort, és a helyiség túlsó végébe hajította. Aztán visszafordult, hogy folytassa, amit egy perccel korábban abbahagyott, és megpróbálja Ripleyből kiszorítani a szuszt.
Parker reakciója lassúbb volt. de jobban átgondolt. Ash bizonyára méltányolta volna a gépész döntését. Felkapta az egyik nyomkeresőt, és Ash mögé lépett, aki egykedvűen tovább fojtogatta Ripleyt. A gépész teljes erejét beleadta az ütésbe.
Tompa puffanás hallatszott. A kereső továbblendült, Ash feje pedig az ellenkező irányba repült.
Vér nem volt. A kutatótiszt nyakából tarka vezetékek és nyomtatott áramkörök bukkantak elő.
Végre elengedte Ripleyt, aki fulladozva roskadt a padlóra, és megszorongatott nyakát tapogatta. Ash karjai görcsösen rángatóztak, mintha hiányzó fejét keresnék. Aztán a torzó hátratántorodott, és egyensúlyát vesztve a padlón keresgélt tovább…

XIII.

Egy robot… egy átkozott robot! - morogta Parker. A nyomkereső összetörve, vérnyomok nélkül lógott a kezében.
Nyilván nemcsak a koponyába, hanem a törzsbe is beépítettek hangérzékelőket, mert a fej nélküli test Parker hangjára azonnal összerándult, felállt, és felé indult. Az felemelte a nyomkeresőt, és lecsapott vele Ash vállára. Újra és újra lesújtott, de hiába. A hadonászó karok összezárultak körülötte, a kezek felfelé tapogatóztak, megragadták Parker nyakát, és emberfeletti erővel szorongatni kezdték.
Ripley magához tért, és kétségbeesetten pillantott körbe. Aztán észrevette az elektrosokkolókat, amelyeket az idegen tereléséhez készítettek. Felkapta az egyiket, kipróbálta, és megállapította, hogy még teljesen fel van töltve.
Lambert Ash lábába kapaszkodott, úgy próbálta feldönteni az őrjöngő gépet. A nyitott nyakból csupasz vezetékek és csatlakozók lógtak. Ripley lecsapott rájuk. Parker szemei már üvegesek voltak, összeszorított torkából bágyadt sípolás tört fel.
Ripley észrevett egy áramköri csomópontot, belevágta a sokkolót, és megnyomta a kioldógombot. Ash szorítása Parker nyakán valamelyest enyhült. Visszahúzta a csövet, majd más irányból még egyszer lesújtott vele. A csonkból szikraeső hullott. Újra és újra odacsapott, nem bánta, hadd szikrázzon. Vakító fény villant, égett szigetelés bűze terjengett.
Ash végre összeesett. Mellkasa úgy járt le-föl, mintha levegő után kapkodna. Parker oldalt hemperedett előle, köhögött, és a padlóra köpött. Néhányat pislogott, és mereven bámult a mozdulatlan androidra.
- Dögölj meg, te, rohadt gépe a Társaságnak! Feltápászkodott, és belerúgott a fémtestbe. Az nem reagált, mozdulatlanul és ártalmatlanul hevert a hátán.
Lambert tétován nézett Ripleyre.
- Megmondaná valaki, hogy mi folyik itt? - Csak egyetlen módon tudhatjuk meg.
Ripley óvatosan maga mellé fektette a sokkolót, elég közel ahhoz, hogy elérje, ha szükség lesz rá. Aztán a tetem fölé hajolt.
- Hogyan? - kérdezte Lambert.
Ripley Parkerre pillantott, aki még mindig a torkát masszírozta.
- Kösd vissza a fejet. Azt hiszem, a test mozgásvezérlő egységét leégettem, de a fej és a memória működni fog, ha energiát kap. Kezdettől fogva védte az idegent. Én megpróbáltam szólni. - A tetem felé intett. Hihetetlennek tűnt, hogy Ash, a bajtárs csak egy a hajó többi berendezése között.
- Emlékezzetek, a szabályzat ellenére felengedte a fedélzetre. Kane életére hivatkozott, pedig valójában maga Kane sosem érdekelte. Hagyta azt a szörnyet megnőni benne, és mindvégig tudta, hogy mi történik. Most meg bekapcsolta a vészjelzőt, hogy megmentse.
- De miért? - nyögött fel Lambert, aki még most sem értette az összefüggéseket.
- Csak feltételezem, hogy azért állítottak egy androidot közénk anélkül, hogy közölték volna velünk, mert valakinek olyan megfigyelőre volt szüksége, aki folyamatosan tájékoztatja a fejleményekről. - Lambertre pillantott. - Ki jelölte ki a legénység tagjait, ki változtatta meg a kutatótiszt személyét az utolsó pillanatban, és kinek állt módjában, hogy titokban robotot csempésszen a hajóra? Mindegy, milyen céllal.
Lambert már nem látszott annyira zavartnak. - A Társaságnak - mondta.
- Úgy ám - mosolygott Ripley keserűen. - A Társaság szondái foghatták a roncsból jövő adást. A Nostromo volt az a hajó, amelyik térben és időben a legközelebb haladt el mellette. Ash-t a fedélzetre tették, hogy közvetítse az eseményeket, és betartassa azt, amit Anya 937-es különleges parancsnak nevez. Ha kiderül, hogy az adás értéktelen, Ash közölte volna velük anélkül, hogy mi valaha is tudomást szereztünk volna róla. De ha értékes, akkor a Társaság megtudhatja tőle, hogy mit kell előkészíteni egy komolyabb felszerelésű kutatóexpedíció részére. A legegyszerűbb módja annak, hogy a legkevesebb veszteség árán a legnagyobb profithoz jussanak. És az ő profitjuk a mi veszteségünk.
- Óriási - horkant fel Parker. - Azt mondod, ez az egész előre ki volt tervelve? Áruld el, miért kell ezt a gazembert összerakni? - Ash felé köpött.
Ripley már az asztalra helyezte Ash fejét, és a robotszakács melletti falicsatlakozóhoz kötötte.
- Mert meg kell tudnunk, hogy miért tartották ezt az egészet titokban. Egyetértesz?
Parker vonakodva bólintott.
- Rendben. - Közelebb lépett. - Hagyd, hadd csináljam én. A gépész elbabrált Ash tarkóján a műhaj alatt elhelyezett vezetékekkel és csatlakozókkal. Amikor a kutatótiszt szemhéja megrebbent, Parker elégedetten dörmögve hátralépett. Ripley közelebb hajolt.
- Ash, hallasz engem? - Semmi válasz. Parkerre pillantott. - A kapcsolás hibátlan, az energiaszint pedig önbeálló. Válaszolnia kellene, hacsak valamilyen kritikus áramkör meg nem sérült, amikor a feje a padlóra esett. A memóriacellák meg a vizuális-verbális egységek eléggé össze vannak zsúfolva ebben a modellben. Remélem, megszólal.
Ripley újra próbálkozott. - Hallasz engem, Ash?
. Egy ismerős hang szólalt meg az étkezőben. - Igen, hallak.
Nehezére esett, hogy egy test nélküli fejjel társalogjon, bár tudta, hogy az csupán egy gép része, olyané, mint a sokkoló vagy a nyomkereső. Túl sok időt töltött már együtt Ash-sel.
- Mi… mi a 937-es különleges parancs?
- Ez ütközik a szabályzattal és a belső programommal. Tudod, hogy nem mondhatom meg.
Ripley hátralépett.
- Akkor nincs értelme a társalgásnak. Parker, húzd ki a csatlakozót.
A gépész már a vezetékek felé nyúlt, amire Ash azonnal reagált, bizonyítva, hogy áramkörei épek.
- A parancs lényege a következő: Parker keze megállt félúton.
- Az én feladatom volt, hogy eltérítsem a hajót, vagy úgy intézzem, hogy a legénység irányítsa át más pályára, ahonnan fogható az adás. Anyát pedig be kellett programoznom arra, hogy keltsen fel benneteket, és hogy beadja nektek a vészhívásról szóló mesét. A Társaság szakértői már tudták, hogy az adás figyelmeztetés, nem vészhívás.
Parker keze ökölbe szorult.
- Az adás forrásánál - folytatta Ash - fel kellett kutatni egy létformát, amely a Társaság által az adásból kihámozott információ szerint majdnem biztosan rosszindulatú; ezt a hajóra kellett vinni megfigyelésre annak megállapításához, hogy a Társaság részére kereskedelmi szempontból potenciálisan felhasználható-e. Mindezt természetesen bizalmasan kellett kezelni.
- Természetesen - helyeselt Ripley a gépies hangot utánozva. - Ez választ ad arra a kérdésre, hogy miért minket választottak, és miért nem vállalták egy jól felszerelt expedíció költségeit.
Hűvös nyugalommal vette tudomásul az Ash szavai mögött rejlő indítékokat.
- Veszélyes életformák átszállítása más lakott bolygókra a Földről nem is beszélve - szigorúan tilos. Ám ha az a látszat, hogy mi - egy egyszerű vontató személyzete - véletlenül botlottunk bele, a Társaság kivédheti a szándékosság vádját. Amíg mi a börtönben ülünk, a lénnyel majdcsak csinálnak valamit. Természetesen a Társaság szakemberei önzetlenül készen állnak majd, hogy a megérkezés veszélyes pillanataiban a vámhivatal felelősségét magukra vegyék, és bölcs előrelátással megvesztegetik azokat, akik az utat egyengetik előttük.
És ha szerencsénk van, a Társaság majd kifizeti az óvadékot, és gondoskodni fog rólunk, amint a szakértők megállapítják, hogy tényleg olyan hülyék vagyunk, amilyennek látszunk. Minthogy addigra azok is leszünk.
- Miért? - kíváncsiskodott Lambert. - Miért nem figyelmeztettél bennünket? Miért nem mondták meg nekünk, hogy mibe keveredünk?
- Mert nem vállaltátok volna - magyarázta Ash hűvös logikával. - A Társaság érdeke azt kívánta, hogy tudtotok nélkül működjetek közre. Amit Ripley mondott, hogy ti vagytok az egész ügy ártatlan áldozatai, az teljesen igaz.
- Te meg az átkozott Társaság! - morgott Parker. - És velünk mi lesz, ember?
- Nem ember - javította ki Ash minden harag nélkül. Ami a ti életeteket illeti, ezt a kérdést a Társaság rugalmasan kezeli. Őket elsősorban az idegen létforma érdekli. Azt remélik, hogy sikerül megtartani benneteket is, hogy túlélitek, és felvehetitek a részesedéseteket, de meg kell vallanom, ez már másodlagos szempont. Nem a Társaság ügye, kizárólag szerencse kérdése.
- Vigasztaló - mosolygott gúnyosan Ripley. Pillanatnyi gondolkodás után azt mondta:
- Említetted, hogy azért küldtek minket arra a világra, hogy felkutassunk egy létformát, amely majdnem biztosan rosszindulatú". És a Társaság mindvégig tudta, hogy az adás figyelmeztetés, nem vészjelzés.
- Igen - válaszolta Ash. - A fordítók szerint már túl késő volt, hogy a jel kibocsátói segítséget kérhessenek. Az adás teljes részletességgel számolt be a borzalmas eseményekről. A roncshajó, amit találtunk, nyilván felderítési céllal szállt le a bolygón. Mint Kane, ők is találtak néhány csíratokot. Az adás nem tért ki arra, hogy a felderítőknek volt-e idejük annak megállapítására, hogy a csírák arról a világról származtak-e, vagy máshonnan kerültek oda. Mielőtt mindannyian meghaltak, üzembe helyezték az adót, hogy figyelmeztessék más hajók legénységét arra, milyen sors vár rájuk, ha úgy döntenek, leszállnak. Akárhonnan jöttek is, nemes lelkű lények voltak. Remélem, az emberiség még találkozik velük, de jóval kellemesebb körülmények között.
- Jobbak voltak, mint sokan a mi fajtánkból - mondta Ripley. - Az idegen a fedélzeten van: hogyan öljük meg?
- Az elhagyott hajó felderítői jóval fejlettebbek és intelligensebbek voltak, mint az emberek. Nem hiszem, hogy ti meg tudjátok ölni. Én viszont megtehetném. Mivel a szervezetem nem organikus, az idegen rám nézve nem jelent potenciális veszélyt. Táplálékként sem jöhetek számításba. Sokkal erősebb vagyok, mint bármelyikőtök én elbánhatnék vele. Bár jelenleg nem a legjobb állapotban vagyok. De ha visszatennétek…
- Ezzel ne próbálkozz, Ash - szakította félbe Ripley -, nem fog menni.
- Őrültek vagytok! Még mindig nem fogtátok fel, mivel álltok szemben? Ez egy tökéletesen szervezett organizmus. Ravasz és határtalanul erőszakos. A ti korlátozott képességeitekkel semmi esélyetek vele szemben.
- Te jó isten! - bámult Lambert döbbenten a fejre. - Te csodálod azt a szörnyeteget!
- Hogyne csodálnám, amikor csupa szimmetria az egész. Fajra nem specifikus parazita, amely prédájának tekint mindent, ami lélegzik, mindegy, hogy milyen összetételű az a levegő. Meghatározatlan ideig képes bábállapotban létezni, még a legbarátságtalanabb körülmények között is. Egyetlen célja, hogy reprodukálja önmagát, és ezt minden körülmények között kíméletlen kitartással viszi végbe. Az emberi tudomány nem ismer hozzá foghatót. Olykor az embert is megtámadják különféle paraziták: moszkitók, kisebb ízeltlábúak meg egyéb rovarok. Ez a lény hozzájuk képest annyival kegyetlenebb és erősebb, amennyivel az ember intelligensebb azoknál a férgeknél. Elképzelni sem tudjátok, miként szállhatnátok szembe vele.
- Eleget hallgattam már ezt a szarságot. - Parker a vezeték felé nyúlt. Ripley visszahúzta, közben a fejet nézte.
- Azt hittük, a bajtársunk vagy Ash. Te kutatótiszt voltál, ugyanakkor eszköz a Társaság kezében.
- Ti intelligensnek tartotok. Értelmes embernek tudnia kell választani. Én csak az igazság felderítésében vagyok lojális. A tudományos igazság szép, harmonikus, és mindenekelőtt egyszerű. A köztetek és az idegen között fennálló problémának kizárólag egyetlen megoldása lehet: csak az egyik maradhat életben.
- Ezzel, gondolom, mi szegény emberek a helyünkre is kerültünk, ugye? Árulj el valamit, Ash. Ugye a Társaság azt remélte, hogy a Nostromo úgy érkezik meg, hogy csak te meg az idegen vagytok életben?
- Nem. Bíztak benne, hogy túlélitek, és féken tudjátok tartani az idegent. A Társaság embereinek fogalmuk sincs róla, hogy mennyire veszélyes.
- Szerinted mi történne, ha a hajó megérkezésekor mi halottak lennénk, és senki nem fékezhetné meg az idegent?
- Nem tudom megmondani. Számolni kell azzal, hogy még mielőtt a tudatára ébrednek milyen óriási veszélyt jelent, s megpróbálnák elpusztítani, addigra megfertőzi a hajót átvizsgáló személyzetet és mindazokat, akikkel kapcsolatba kerül. Akkor viszont már túl késő lesz.
Évezredek erőfeszítései sem voltak elegendőek ahhoz, hogy az ember elpusztítson más parazitákat. Ez pedig egyikhez sem fogható. Képzeld csak el, mi lenne, ha például a sokmilliárdnyi moszkitó intelligens közösségekben élne. Miféle esélye lenne az embernek velük szemben? Természetesen, ha jelen volnék és üzemképes lennék, amikor a Nostromo megérkezik, figyelmeztetni tudnám a földieket, hogy mire számítsanak, és hogy miként tudnak biztonsággal védekezni ellene. Ha tönkretesztek, borzalmas csapást szabadíthattok az emberiségre.
Az étkezőben csend lett, de nem sokáig. Parker szólalt meg először:
- Az emberiség is meg a Társaság is szarik ránk. Eleget kockáztattunk már az idegen miatt. Most legalább tudjuk, hányadán állunk. - Ripleyre pillantott. - Nincs az az istencsapása, ami miatt ezek után izgatom magam. Azt mondom, húzzuk ki a dugót.
- Egyetértek - mondta Lambert.
Ripley elmozdult az asztaltól, hogy kihúzza a vezetéket. Még egy szót - mondta Ash gyorsan. - Az örökségem, ha úgy tetszik.
Ripley tétovázott. - Nos?
- Lehet, hogy tényleg intelligens. Talán megpróbálhatnátok felvenni vele a kapcsolatot.
- Te megpróbáltad?
- Hadd vigyek néhány titkot magammal a sírba. Ripley kirántotta a vezetéket az aljzatból.
- Isten veled, Ash. - Figyelme ismét társai felé fordult.
- Ha választanom kell az élősdiek közül, inkább azt választom, amelyik nem hazudik. Azonkívül, ha nem boldogulunk a döggel, azzal a boldog tudattal halunk meg, hogy a lény némelyik Társasági embernek majd komoly meglepetést okoz…

* * *

Ripley már a számítógép központi vezérlőjében ült, amikor Parker és Lambert csatlakozott hozzá. Lehangoltan közölte velük:
- Ash-nek egy dologban igaza volt: nincs sok esélyünk. Az egyik képernyőre mutatott. - Kevesebb mint tizenkét órára való levegőnk maradt.
- Akkor mindennek vége. - Parker a padlót nézte. - Ha Ash-t összeraknánk, az volna az öngyilkosság leggyorsabb formája. Abban biztos vagyok, hogy vigyázna az idegenre. De minket megölne. A Társaság parancsát nem mondhatta volna el nekünk. Mivel megtette, nem hagyhatott volna életben minket, nehogy elmondjuk a kikötői hatóságoknak, hogy a Társaság miben sántikál - vigyorgott. - Ash a lojalitás mintaképe.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele - mondta Lambert komor arccal -, de én inkább választom a fájdalommentes, békés halált, mint bármi mást.
- Ott azért még nem tartunk.
Lambert egy kis üvegcsét mutatott fel. Méregkapszula volt. Ripley a rányomtatott koponyáról, a keresztbe tett csontokról meg vörös színéről azonnal felismerte.
- Még nem, mi? Ripley felcsattant.
- Azt mondtam, nem. Bedőltél Ash-nek? Azt mondta, ő az egyetlen, aki el tud bánni az idegennel, mégis ő az, aki szétszerelve fekszik az étkezőben, nem mi. Van még egy lehetőségünk. Felrobbantjuk a hajót.
- Ez a te alternatívád? - kérdezte Lambert halkan. - Én maradok a méregnél, ha nincs ellene kifogásod.
- Nem, nem. Emlékszel, mit javasoltál korábban, Lambert? Mi elmegyünk a mentőkabinnal, utána robbantjuk fel a hajót. A maradék levegőt hordozható tartályokban magunkkal visszük. A kabinnak saját levegőellátó rendszere van, úgyhogy visszajuthatunk az űr forgalmasabb vidékeire, ahol felszedhetnek minket. Lehet, hogy addigra a saját, elhasznált levegőnket lélegezzük be, de ennyi kockázatot vállalnunk kell. És így az idegent is elintézzük.
Csendben tűnődtek, majd Parker Ripleyre pillantott, és bólintott.
- Ez jobban tetszik, mint a méreg. Azonkívül örömmel nézem végig, amint a Társaság tulajdona darabokra hullik szét. - Indulni készült. - Töltsük palackokba a levegőt.
A gépész felügyelete mellett a Nostromo oxigénkészletét kisebb fémtartályokba fejtették át, amiket könnyen átcipelhetnek a mentőkabinba.
- Ez minden? - kérdezte Ripley, amikor Parker fáradtan nekitámaszkodott az ajtónak.
- Ennyit vihetünk magunkkal - mutatott a sorba rakott tartályokra. - Nem látszik soknak, de elég nagy nyomás van bennük. Elég lesz az útra - vigyorgott.
- Óriási. Vigyünk még egy halom szintetikus kaját, indítsuk be a motort, aztán tűnjünk innen a francba. - Hirtelen eszébe jutott valami. - Hol van Jones?
- Ki tudja? - Parkert egyáltalán nem érdekelte, hogy merre lehet a hajó macskája.
- Utoljára az étkezőben láttam, Ash teteme körül szaglászott - mondta Lambert.
- Nézd meg. Nem hagyhatjuk itt. Ennyi emberség még van bennünk.
Lambert óvatosan a társaira pillantott.
- Egyedül sehová nem akarok menni a hajón.
- Mindig utáltam azt az öntelt macskát - morogta Parker. - Ne törjétek magatokat - mondta Ripley -, majd én megyek. Ti ketten rakjátok be a levegőt meg az ennivalót.
- Ez már jobban hangzik - egyezett bele Lambert. Parkerrel együtt ő is felkapott néhány palackot, és elindult a mentőkabin felé.
Ripley elballagott az étkezőbe.
Nem kellett sokáig vadásznia a macskára. Miután átkutatta a helyiséget, gondosan elkerülve Ash lefejezett testét, a híd felé indult. Ott azonnal megtalálta Jonest. Dallas konzolján feküdt, önfeledten mosakodott, unatkozni látszott. Ripley rámosolygott.
- Szerencséd van, Jones.
A macska látszólag nem értett egyet vele. Amikor Ripley feléje nyúlt, leugrott a műszerfalról, és odébbállt. Ripley lehajolt hozzá, úgy hívogatta.
- Gyere, Jones. Ne bújócskázz. Most ne. A többiek várnak rád.

* * *

- Mit gondolsz, mennyire lesz szükségünk?
Lambert abbahagyta a dobozok rakosgatását, és Parkerre nézett. Elsimított egy arcába lógó hajtincset.
- Amennyit csak elbírunk. Nem szeretnék kétszer fordulni. - Én sem. - Parker megfordult, hogy elrendezze a felhalmozott dobozokat. A bekapcsolva hagyott kommunikátorból hangokat hallott:
- A fene egyen meg, Jones, gyere ide. Ide, cica… gyere a mamihoz, cica… - Ripley hangja szelíd volt, és nyájas, de Lambert kiérezte belőle a bosszúságot.
Parker két halom élelmiszeres doboz mögé rejtőzve kitámolygott a 2-es számú élelmiszerraktárból. Lambert tovább rendezgette a dobozokat, néhányat ki is cserélt. A gondolat, hogy nyers és feldolgozatlan mesterséges ételt kell ennie, teljesen elcsüggesztette. A mentőkabinban nincs robotszakács. Ott nem lehet az ízek között válogatni.
Nem vette észre a vörös fényt a közelében heverő nyomkeresőn.

* * *

- Megvagy! - Jones méltatlankodott, de Ripley gyengéden elkapta a nyakbőrénél fogva. Hiába feszítette meg a lábait, Ripley minden teketória nélkül begyömöszölte az utazóládájába, majd elfordított rajta egy kapcsolót.
- Úgy lélegezd csak a saját, recirkulált levegődet.

* * *

A két lángszóró az élelmiszerraktár ajtaja előtt hevert. Parker letérdelt, és megpróbálta felvenni a sajátját. Elvesztette az egyensúlyát, és a gondosan felhalmozott dobozok java része a padlóra potyogott.
- Az isten verje meg!
Lambert abbahagyta a rendezkedést, és az ajtó felé pillantott. - Mi a baj?
- Semmi. Túl sokat akartam vinni egyszerre, ez minden. Siessünk.
- Jövök. Figyelj magad elé.
A vörös fény a keresőn hirtelen bíborvörösre váltott, a csipogó pedig megszólalt. Parker eldobta a dobozokat, rábámult, és felkapta a lángszórót. Hátraszólt Lambertnek:
- Tűnjünk el innen
A navigátor is meghallotta a jelzést. - De azonnal.
A háta mögül másfajta zajt hallott. Megfordult, és felüvöltött, amikor a kéz megragadta. Az idegen hatalmas teste éppen akkor bukkant ki a légcsatornából.
Ripley a hídon az interkom hangszóróján át hallotta a sikoltást, és megdermedt.
Parker visszanézett, és majdnem eszét vesztette, amikor meglátta, mit művel az idegen. A lángszórót Lambert miatt nem használhatta. Mint valami botot megragadta, és berontott vele a raktárba.
- Az istenedet!
Az idegen elengedte Lambertet. Az mozdulatlanul roskadt a padlóra. Parker lecsapott a lángszóróval. Az idegenre a támadás semmilyen hatással nem volt, mintha csak ököllel döngette volna a falat.
Megpróbált félreugrani, de elkésett. Az idegen egyetlen ütéssel eltörte a nyakát. Aztán ismét Lambert felé fordította a figyelmét.

* * *

Ripley még nem mozdult. Halk sikolyok hallatszottak a hangszóróból. Lambert sikoltozott, de gyorsan abbahagyta. Minden elcsendesedett.
A mikrofonhoz hajolt. - Parker…? Lambert…?
Várta a választ, pedig már nem reménykedett. Egyedül maradt.
Most már csak három élőlény van a hajón: az idegen, Jones és ő maga. De meg kell győződnie erről.
Jonest itt kell hagynia. Nem így akarta, de a macska meghallotta a sikoltást, és veszettül nyávogott. Túl nagy zajt csap.
Akadálytalanul elérte a B fedélzetet. A lángszórót két kézzel markolta. Az élelmiszerraktár éppen előtte tátongott. Volt némi esély arra, hogy az idegen az egyik áldozatát hátrahagyta, amennyiben képtelen harmadmagával a csatornába bújni. Esetleg valamelyikük még életben léket.
Belesett az ajtónyílásba. Amit látott, abból fogalmat alkothatott, hogyan volt képes a lény mindkettejüket egyszerre magával vinni.
Aztán csak rohant, rohant. Vakon, félőrülten, nem is gondolkodott, nem törődött semmivel. Neki-nekiütközött a falaknak, de csak futott tovább, mint aki eszét vesztette. Futott, míg a tüdeje sajogni nem kezdett. Ez eszébe juttatta Kane-t és az idegent, amely benne, a tüdeje mellett fejlődött ki. Ettől egyszeriben észhez tért. Levegő után kapkodva lelassított, és körülnézett. Átrohant az egész hajón. Most ott állt a gépterem közepén.
Hallani vélt valamit, és visszatartotta a lélegzetét. A hang megismétlődött, erre óvatosan szusszant egyet. Ismerős hang volt, valaki sírt.
Készenlétben tartva a lángszórót, lassan körbejárta a helyiséget, s csak akkor állt meg, amikor pontosan a lába alól hallotta hangot. Kerek fémkorongon, egy lejáróakna fedelén állt. Fél szemmel a helyiséget figyelve letérdelt, és elmozdította a korongot. Létra vezetett lefelé a sötét aknába.
Tapogatózva lemászott, s mikor a padlóra ért, felkapcsolta kézilámpáját. Egy apró szervizkamrában találta magát. A fény műanyag rekeszekre, ritkán használt szerszámokra esett. És csontokra, amikről még húsfoszlányok lógtak. Libabőrös lett, amint a lámpa fénye továbbkúszva ruhadarabokat, alvadt vért és egy szakadt csizmát világított meg. A falakat körben különös sérülések borították.
Valami megmozdult a sötétben. Ripley megperdült, felemelte a lángszóró csövét, és megpillantotta a mozgó tárgyat. Tőle jobbra egy hatalmas gubó függött a mennyezetről. Olyan volt, mint egy zárt, áttetsző függőágy amit fehér, selymes anyagból szőttek. Rángatózott.
Ujját a lángszóró ravaszán tartva közelebb lépett. A lámpafény áttetszővé tette a gubót. Egy emberi test volt benne… Dallasé.
A kapitány szeme hirtelen felnyelt, és Ripleyre szegeződött. Ajka megmozdult, megpróbált szavakat formálni. Ripley megigézve, ugyanakkor iszonyodva lépett közelebb hozzá.
- Ölj meg - kérlelte suttogva.
- Mit… mit csinált veled?
Dallas megint beszélni próbált, de nem tudott. Fejével jobb felé intett. Ripley arra fordította a lámpáját. Valamivel feljebb még egy gubó függött. Anyagában és színében különbözött a másiktól. Kisebb volt, és sötétebb, a selyem kemény, fényes kagylóvá szikkadt. Olyan volt - bár Ripley ezt nem tudhatta -, mint az üres urna, amit a roncsban találtak. - Az volt Brett.
Ripley visszafordította a lámpát a beszélő felé.
- Kiszabadítalak onnan - mondta sírva. - A robotdoki majd rendbe hoz…
Elhallgatott, képtelen volt beszélni. Eszébe jutott Ash hasonlata a pókkal és a darázzsal. A fiatal darázs a pók megbénított testéből táplálkozik, s a pók mindvégig tisztában van azzal, hogy mi történik vele, de…
Valahogy erőt vett magán, nehogy felkiáltson ettől a rémes gondolattól. Tiszta őrület.
- Mit tehetek?
Ugyanaz a halállal küszködő suttogás válaszolt: - Ölj meg.
Ripley rábámult. Dallas szeme csukva volt. Az ajka még remegett, mintha éppen üvölteni készülne. Nem bírta volna elviselni azt az üvöltést.
A lángszóró csöve felemelkedett, és Ripley remegő kézzel megnyomta az elsütőbillentyűt. Pusztító lángtenger nyelte el a gubót, és azt, ami Dallas volt. Mindkettő hang nélkül égett. Ripley lángot okádó fegyverével körbefordult az idegen odújában. Az egész helyiség égett. Már felfelé kapaszkodott a létrán, a lángok a lábát nyaldosták.
Kilesett a gépterembe. Teljesen kihalt volt. Füst szállt fel körülötte, köhögésre ingerelte. Kimászott, visszatette a fedelet a helyére, de hagyott elég rést, hogy a tűz levegőt kapjon. Határozott léptekkel elindult a gépterem vezérlőfülkéje felé.
Odabent a műszerek és a képernyők türelmesen végezték munkájukat, és várták, hogy új utasítást kapjanak. Az egyik műszerfalon vörös színű nyomógombok sorakoztak. Gondolatban felidézte a kezelési sorrendet, majd egyenként megnyomta a gombokat. A mellettük lévő kettős kapcsolókart lezárt fedél védte. Feszegetni kezdte, aztán hátralépett, és a lángszóró vastagabbik felével betörte, majd lenyomta a kettős kart.
Egy örökkévalóságnak tűnő percig várt. Akkor felbődültek a szirénák. Az interkomban megszólalt egy hang. Ripley rémülten pattant fel, de rögtön felismerte Anya hangfát:
- Figyelem! Figyelem! A hiperhajtómű reaktorainak hűtése megszűnt! A folyamat vissza nem fordítható! A reaktorok négy perc ötven másodperc múlva robbannak!
Már félúton volt a B folyosón, amikor eszébe jutott Jones. Sértetlenül megtalálta a B fedélzetről a hídra vezető folyosón. Jones rendületlenül nyávogott nyomástartó dobozában. A doboz folyton a lábához verődött, amint a mentőkabin felé futott, a lángszórót a másik kezével a hóna alá szorítva.
A kabinhoz vezető folyosó utolsó fordulójához értek. Jones hirtelen fújni kezdett, és felpúposította a hátát. Ripley megállt, kábultan lesett be a nyitott zsilipen.
Odabentről zaj hallatszott. Az idegen a kabinban van!
Jonest biztonságba helyezte a B fedélzet lejárójában, és visszarohant a gépházba. A macska hevesen tiltakozott, amiért megint magára hagyták.
Amint belesett a vezérlőfülkébe, megint megszólalt a nyugodt, szenvtelen hang:
- Figyelem! A reaktorok három perc húsz másodperc múlva robbannak.
Forró levegő csapta meg, amikor a vezérlőfülkébe lépett. Alig látott a füsttől, a szirénák egyfolytában üvöltöttek. Ripley verejtékezve tapogatózott a fülkében. Végre megtalálta a kapcsolótáblát, és megpróbált visszaemlékezni a sorrendre, amivel megfordíthatja a folyamatot, amit alig egy perce indított el. A szirénák tovább vijjogtak.
- Figyelem! A reaktorok három perc múlva robbannak! A reaktorok három perc múlva robbannak!
Levegő után kapkodva dőlt neki a forró falnak. Gyorsan megnyomott egy gombot.
- Anya! Visszakapcsoltam minden hűtőegységet!
- A folyamat vissza nem fordítható! A reaktormag leolvadása megkezdődött! A folyamat megfordíthatatlan! A reaktorok két perc ötvenöt másodperc múlva robbannak!
Anya hangja mindig megnyugtatta Ripleyt, de most könyörtelennek, minden emberi vonástól mentesnek érezte. Botladozva, égő torokkal támolygott ki, a szirénák hangját hisztérikus vihogásként érzékelte.
- Figyelem! A reaktorok két perc múlva robbannak! - jelentette be Anya a fali hangszóróban.
Jones a lejáróban várt rá. Most nyugodt volt, bizonyára kimerült már a nyávogásban. Ripley a kabin felé vánszorgott, a dobozt úgy vonszolta maga után, hogy a lángszórót készenlétben tudja tartani. Hirtelen egy árnyékot vélt megmozdulni maga mögött. Megperdült, de ezúttal valóban csak egy árnyék volt, nem több.
A folyosón megállt, Tétovázott, nem tudta eldönteni, mit csináljon. Rettenetesen fáradt és tanácstalan volt. Egy hang térítette magához:
- Figyelem! A reaktorok kilencven másodperc múlva robbannak!
Letette Jones dobozát, és két kézzel megmarkolva a lángszórót a mentőkabin ajtajához ugrott.
A kabin üres volt. Megfordult, visszament a folyosóra, és felkapta a macska dobozát. Semmi nem termett előtte, hogy megtámadja.
-. Figyelem! A reaktorok hatvan másodperc múlva robbannak! - közölte Anya ridegen.
Szerencsétlen Jones azon kapta magát, hogy dobozostól a műszerfalhoz csapódik, ahogy Ripley a pilótaülésre hajította. Röppályával, emelkedési szöggel vesződni nem volt idő. Egyetlen gombra koncentrált, amely alá az volt írva: KATAPULT A rögzítőkapcsok apró pukkanásokkal nyíltak szét, majd életre keltek a hajtóművek, és a kabin eltávolodott a Nostromótól.
A gyorsulás az ülésbe préselte Ripleyt, miközben megpróbálta beszíjazni magát, de a túlterhelés megszűnt, amint a mentőkabin elhagyta a Nostromo hiperterét, és megkezdte önálló utazását az űrben.
Nagy nehezen becsatolta a hevedereket, aztán mélyeket lélegzett a tiszta levegőből. Agya zúgott a fáradtságtól. Az ülésből éppen elérte a macska dobozát, fejét ráhajtotta, és amint átölelte, könnyek szöktek füstmarta szemébe.
A visszapillantó képernyőt figyelte, amikor bekövetkezett a detonáció. Egy apró fénypont hangtalanul óriási, egyre táguló tűzlabdává nőtt, fémdarabokat és műanyagfoszlányokat szórva szanaszéjjel az űrbe. Alig halványult el, egy újabb, sokkal nagyobb tűzgömb követte: az olajfinomító is felrobbant. Kétmilliárd tonnányi gáz és gőzzé vált berendezés anyaga szabadult ki a kozmoszba, még a látómezőt is eltakarta, de lassan az is elenyészett.
A kabin hirtelen megrázkódott, amint a kitágult gázok lökéshulláma utolérte. Amikor minden lecsillapodott, Ripley kicsatolta magát, hátrament az ablakhoz, és kinézett. Arca narancssárga fényben fürdött, amíg az utolsó tűzgömb is el nem tűnt.
A Nostromo, a bajtársai megszűntek létezni. Nincsenek többé. E csendes, elszigetelt helyen ez a tény még jobban szíven ütötte, mint hitte volna. A legteljesebb vég volt; nehéz felfogni, megérteni, hogy anyagi szervezettségükben már nem léteznek, csak a végtelen világmindenség jelentéktelen alkotóelemeiként. Egyszerűen semmivé lettek.
Nem vette észre a súlyos kezet, amint feléje nyúlik a sötétből. De Jones látta, és nyávogni kezdett.
Ripley megperdült, és szembetalálta magát az idegennel. Mindvégig a kabinban rejtőzött.
Első gondolata a lángszóró volt. Ott hevert a padlón, a kuporgó idegen mellett. Eszelősen körülnézett, hogy hová bújhatna. Egy esélye volt csak, a raktárfülke. Az ajtaja akkor nyílhatott ki, amikor a kabin megrázkódott. Óvatosan oldalazva indult feléje.
Alig mozdult meg, a szörny is emelkedni kezdett. Ripley az ajtóhoz ugrott, egyik kezével elkapta a kilincset, és szinte berántotta magát a fülkébe. Ahogy bezuhant, az ajtó hangos csattanással bezárult mögötte.
Rögtön felágaskodott, hogy kilessen az ajtóba épített kémlelőablakon. Túloldalt az idegen is ugyanezt tette, s most kíváncsian bámult a ketrecbe zárt Ripleyre. Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Csak farkasszemet nézett a szörnnyel, az meg visszabámult rá.
Az ajtó nem zárt légmentesen. Kintről jellegzetes morgás hallatszott. Az idegen ellépett az ajtótól, hogy megkeresse a hang forrását. Lehajolt, felemelte a macska dobozát. Jones dühösen fújni kezdett.
Kopogott az üvegen, hogy elvonja a szörny figyelmét a macskáról. Sikerült. Az idegen egy szempillantás alatt az ablaknál termett.
Ripley megdermedt, az idegen pedig tovább kezdte vizsgálgatni a dobozt és tartalmát.
Kétségbeesetten nézett körül a kamrában. Egyetlen szkafander foglalta el a hely nagyobb részét. Bár képtelen volt megfékezni ujjai remegését, gyorsan belebújt.
Az idegen kíváncsian rázogatta a dobozt. Jones nyávogása jól hallatszott belőle. Ripley már félig benne volt a szkafanderben, amikor az idegen a földhöz vágta a dobozt. Az pattant egyet, de nem nyílt ki. Ekkor megint felvette, és a falhoz csapta. Jones egyfolytában visított. Az idegen bepréselte a dobozt két vastag cső közé, és kezdte szétfeszíteni az ajtaját. Jones prüszkölve, fújva próbált menekülni.
Ripley belebújt a sisakba, és gondosan lezárta. Most nem volt senki, aki ellenőrizhette volna a tömítést. Ha nem zár jól, úgyis hamarosan kiderül. Egy gombnyomás működésbe hozta a légzőkészüléket, és a szkafander megtelt sűrített levegővel.
Nagy nehezen még egyszer körülnézett a fülkében. Nem talált semmit, csak egy fémrudat. A vége hegyesnek tűnt, amikor levette róla a védő gumisapkát. Elég veszedelmes fegyvernek látszott, legalábbis önbizalmat adott neki, és most ez volt a legfontosabb. Mély lélegzetet vett, lassan lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.
Az idegen a fülke felé fordult. Az acélrudat a törzsébe kapta. Ripley teljes súlyát beleadta a döfésbe, úgyhogy jó mélyre hatolt. Amaz megmarkolta a rudat, amely máris pezsegni kezdett, ahol a vére rácsöpögött.
Ripley az ütközés erejétől hanyatt esett, egyik kezével a merevítőgerendába kapaszkodott, míg a másikkal addig csapkodott a műszerfalon, amíg el nem találta a vésznyitó kapcsolóját. A zsilipajtó azonnal kivágódott. A kabin összes levegője és minden, ami nem volt rögzítve vagy leszíjazva azonnal kirepült az űrbe. Az idegen elsüvített mellette. Emberfeletti reflexeivel még meg tudott kapaszkodni egy kiálló fémbordában, és elkapta Ripley bokáját.
Mire észbekapott, már félúton volt a zsilip felé. Kétségbeesetten ütni kezdte a végtagot, ami a Iába köré fonódott, de az nem engedett. A vésznyitó mellett volt egy másik kapcsolókar, most abba kapaszkodott. Az ajtó becsukódott. Ő belül maradt, az idegen odakint. Az összezúzott testrészből, amely az imént még fogva tartotta, sav szivárgott az ajtó mellett. Ripley a vezérlőpulthoz botorkált, és megkereste a segédhajtóművek kapcsológombjait. Sorra megnyomta őket.
A kabin faránál láthatatlan energianyaláb zúdult ki az űrbe. Az idegen megpörkölődve távolodott el a hajótól. Attól a pillanattól a sav nem szivárgott tovább.
Ripley mindazonáltal idegesen nézte, hogy még mindig pezseg. Végül elcsendesedett. Odalépett a számítógéphez, és némán várta a képernyőn megjelenő szöveget:
HÁTSÓ ZSILIP SÉRÜLÉSE: FELMÉRÉS ALATT.
ELEMZÉS: KÜLSŐ BURKOLATON KISEBB SÉRÜLÉSEK. A HAJÓ ÉPSÉGÉT NEM VESZÉLYEZTETIK. NYOMÁSTARTÓ KÉPESSÉG SÉRTETLEN. TÖMÍTÉSEK ÉPEK.
MEGJEGYZÉS: SÉRÜLT RÉSZEK CÉLÁLLOMÁSON JAVÍTANDÓK. HAJÓTEST HALADÉKTALANUL ÁTVIZSGÁLANDÓ.
A megkönnyebbüléstől felordított, majd a hátsó ablakhoz sietett. Egy vonagló, füstölgő alak bukdácsolt el a mentőkabintól. Kisebb-nagyobb elszenesedett cafatok szakadtak le róla. Végül a hihetetlenül szívós organizmus megadta magát a nyomáskülönbségnek: felfúvódott, szétszakadt, szétrobbant, testrészei minden irányban szétszóródtak. Immár veszélytelen darabjai lassan eltűntek a látómezőből.
Nem mondhatni, hogy Ripley jobb kedvre derült volna. Arcán mély ráncok ültek, az agya zúgott az elmúlt órák eseményeitől. De nyugodt volt, végre elengedhette magát. Kényelmesen hátradőlt a pilótaülésben.
Néhány gombnyomás után helyreállt a megfelelő atmoszféra. Kinyitotta a macska dobozát. Azzal a csodálatos könnyedséggel, amivel csak egy macska rendelkezhet, Jones már el is felejtette a támadást. Mihelyt Ripley visszaült a helyére, sárgásbarna gombóccá gömbölyödött, és az ölében dorombolni kezdett. Ripley cirógatta, miközben a hajónaplót diktálta:
- A határterületet körülbelül négy hónap múlva érem el. Kis szerencsével a radarhálózat venni fogja az S. O. S. jeleimet. Vallomásomat kész vagyok a nyilvánosság elé tárni. Anyagát két példányban biztonságba helyezem a hajónaplóban. Ez tartalmazza néhány észrevételemet is, melyek a Társaság módszereire vonatkoznak, és a hatóságok részéről érdeklődésre tarthatnak számot. Itt Ripley azonossági számom W 5645022460 H, fedélzeti tiszt, a Nostromo csillagközi kereskedelmi vontató egyetlen túlélője. Jelentés vége.
Leállította a naplót. A kabinban nyugalom volt. Napok óta először érzett ilyesmit. Alig hitte, hogy pihenni térhet. Csak azt remélte, hogy nem fog álmodni.
Megcirógatta a sárgásbarna bundát. Elmosolyodott. - Gyere, cica… megyünk aludni…

Nemes Ernő fordítása